Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Amrita Sher-Gil (1913-1941)
indiai festőművész
és francia-magyar kapcsolatai

Kiállítás az Ernst Múzeumban
2001. szeptember 6-tól október 3-ig
Rendezte: Keserű Katalin

http://www.filmkultura.hu/2002/articles/profiles/saras.hu.html http://www.ernstmuzeum.hu/amrita.htm


Az Ernst Múzeum Amrita Sher-Gil (1913-41) magyar-indiai festőművész válogatott műveiből 2001. szeptember 6. és október 3. között rendez kiállítást. A kiállítási anyag - amely az indiai National Gallery of Modern Artból érkezik - először kerül Európában bemutatásra, államközi egyezmény keretében.
Amrita Sher-Gil az első modern indiai művész, Baktay Ervin unokahúga. Tanulmányait Párizsban végezte, s noha 27 évesen meghalt, monumentális életművet hagyott maga után, aminek java részét a delhi Nemzeti Galériában őrzik. A magyar művészettörténet és közönség előtt ismeretlen, Indiában "nemzeti kincs". Műveiben többek között felveti a női identitás, illetve a nemzeti identitás ma is aktuális kérdéseit. A kiállításon 26 festménye kerül bemutatásra, ami kiegészül párizsi műteremtársainak, az École des Beaux-Arts Lucien Simon - növendékeinek anyagával a 30-as évek első feléből. Ezek a növendékek hozták ugyanis létre a 30-as évek újrealista festészetének francia változatát, csoportjuk Forces Nouvelles néven állított ki s vált ismertté a francia művészettörténetben. A 30-as évek újrealista irányairól még nem volt kiállítás Magyarországon.
A rövid életű, ám nagyszabású életművel rendelkező művésznek Magyarországon még sosem volt kiállítása, jóllehet élete első 8 évét, ifjú kora nyarait itt töltötte, és érett művészetének egy periódusa is Magyarországhoz kötődik. Ezért magyarországi nőművész kortársaitól illetve olyan alkotóktól is mutatunk be képeket, akiknek munkássága közel áll Amrita Sher-Giléhoz.
A kiállításhoz 3 nyelvű katalógus készül.

A középosztálybeli, zenei tehetséggel megáldott és ambíciózus Gottesmann Marie-Antoinette és a szikh nemesi családból származó, tudós és filozófus hajlamú, a társadalmi emancipációval is foglalkozó Umrao Singh Sher-Gil első gyermeke, Amrita (magyar keresztnevén Dalma) 1913. január 30-án született Budapesten. Hindu nevét a szikhek szent városáról, a pandzsábi Amritszárról, a halhatatlanság helyéről kapta. Apjának önmagáról készített számos fényképén egy spártaian egyszerű életet élő, a jóga-iskolát követő férfiút ismerhetünk meg.
Amrita rövid életének majd egyharmadát töltötte Magyarországon: beszélni magyarul tanult meg, s meséken és népdalokon nevelkedve ezek indították meg színes rajzi fantáziáját. Gyermekkori "korrektora" nagybátyja, az eredetileg festőnek tanult, később indológus Baktay Ervin volt, akivel szakmai kapcsolata későbbi magyarországi látogatásai során s Indiában is meghatározó volt számára.
1921-ben a család Indiába utazott. A Csandigártól északra fekvő Simla városában, Himácsal Pradés fővárosában, a Himalája tövénél telepedtek le.
1929-ben a gyerekek művészeti tanulmányai érdekében az egész család Párizsba költözött. Hosszabb-rövidebb magyarországi tartózkodások tarkították mind francia mind későbbi indiai éveit. Az Académie de la Grande Chaumiere-ben, Gauguin egykori műtermének tőszomszédságában kezdett tanulni, Pierre Vaillant-nál. Hamarosan azonban Amrita iskolát váltott: az École des Beaux-Arts-t látogatta. Lucien Simon műtermébe járt az 1935-ben, javarészt a Simon-növendékekből (Robert Humblot, Henri Jannot, Georges Rohner) alakult Forces Nouvelles csoport tagjaival együtt.
Amrita 1934 végén családjával hazaindult. Százával vitte magával vázlatait, és vitte mintegy 60 olajfestményét.
Ezekkel egyik kezdeményezője lett a nyugati értelemben vett művészetnek Indiában. A delhi Modern Művészeti Múzeum állandó kiállítása ezért az ő műveivel kezdődik. 1938-39-ben Magyarországra jött, hogy "férjül vegye" gyerekkori szerelmét, aki ekkor még orvostanhallgató volt. Úgy tervezte, hogy mindaddig Magyarországon marad, míg Egan Viktor be nem fejezi tanulmányait. Ám a világháború kitörése előtti pillanatban, 1939 júniusában visszamentek Indiába.
Időközben idegállapota válságosra fordult: búskomorság, depresszió vett erőt rajta. Elhatározták, hogy a mozgalmas városba, a ma Pakisztánhoz tartozó Lahórba költöznek. A Mallon béreltek többszintes lakást, a Sir Ganga Ram Mansions egyikében. Viktor rendelőt nyitott, ő pedig műtermet rendezett be legfölül.
Az 1941. december közepére tervezett nagy kiállítása előtt Amrita egészen váratlanul, december 5-én meghalt. Huszonkilencedik évében volt. A hagyományos rítus szerint testét másnap elégették.

Festőileg két csoportot alkotnak magyarországi képei: a párizsi tanulóévek idején Magyarországon töltött hónapok alatt készült művekét illetve 1938-39-es, házasságkötésével kapcsolatos, egy éves magyarországi tartózkodásakor festett képeiét.
A 1930-as évek elején gyakran tartózkodott Zebegényben és Verőcén. A plein air foltfestés és a tiszta színek használata mellett itt szembesült a táj nyitottságával, a tájképnek az enteriőrtől eltérő kompozíciós kérdéseivel.
1938-39-ben - az indiai miniatúrafestészet hagyománya mellett - id. Pieter Brueghel műveivel és az életkép műfajával kötötte össze tájképi élményeit. Groteszk hangvétel és kettősség jellemzi műveit, amit például kiskunhalasi képén az Úr lakhelyének magas, fehér tornya és árnyékában a vásározók kis világa reprezentál.
Új tájképei táji és életképi részleteinek összhangját egyénivé személyes élettapasztalatát kifejező művészete tette. Az eddig elkülöníthető műfajok önarcképpé sűrűsödéseként felfogható új képeit Amrita saját női sorsának megváltozásával hozhatjuk összefüggésbe. Amrita átlépett egy szubjektív műtípusba, aminek előfutárai Csontváry és Van Gogh képei voltak. E kifejező ill. prezentáló táj/kert-önarcképek festői különösségét áthatolhatatlanságuk okozza, az a síkszerűség, amivel a mogul miniatúrák a valósághűségre törekvő kép világának mégis a valóságtól független voltát állították.
Amrita keleti és nyugati művészeti tapasztalatait itt, Közép-Európában volt képes szubjektív szintézisbe hozni.

Az École des Beaux-Arts-on Amrita a hagyományos akadémiai műfajokkal ismerkedett meg (csendélet, portré, önarckép, akt, életkép), és újabb műfajokkal is kisérletezett (női barátságkép, műteremkép). Különleges festői érzékenységről, a megfigyelés intenzitásáról és a közlés tárgyilagosságáról, külső nézőpontról tanúskodnak már önálló kompozíciói. Amrita tanulóévei alatt a képi prezentáció (megjelenítés, bejelentés) lehetőségének kialakulását figyelhetjük meg.
Képeivel rendszeresen szerepelt a Grand Salon és a Salon des Tuileries kiállításain. 1933-ban a Grand Salon associere-jévé választották. Akkor 20 éves volt. Éles realizmussal, könyörtelen szemmel, az illúzió teljes hiányával jellemezte kritikusa Amritát.
A posztimpresszionizmus és saját, női "tárgyiassága" volt útravalója a "civilizációból" kivonuló, önálló alkotómunka megkezdéséhez.

Indiában Amrita az eredeti indiai festészet elfeledett múltját kutatta, hogy a művészet és az emberi lét közös gyökereit, egységüket visszakereső európai modernizmushoz hasonlóan megismerje, életre keltse és megújítsa azt.
Fő műfaja az életkép lett. Egy rövid, a magával vitt posztimpresszionista szemléletet alkalmazó periódusa után előbb az adzsantai sziklatemplomok falképei, majd a miniatúrafestészet ihlették képtípusait, illetve azt az egyszerre ábrázoló-reprezentáló és megjelenítő-prezentáló típust, amit Amrita Indiában kialakított. Képeivel számos kiállításon szerepelt, szerte Indiában.
Előbb monumentális és statikus szegényképeket festett. Tisztelte Gandhit és tisztelőjének mondhatta Nehrut, az indiai társadalmi változások elkötelezett kezdeményezőit és harcosait, s a maga módján Indiát egyszerűen azokkal azonosította, akik a brit fennhatóság, a szigorú kasztrendszer valamint a nőket a társadalmi életből kiközösítő hagyomány ellenére indiaiak: érinthetetlenek (szegények) és nők voltak. Épp ebből az azonosításból fakad képtípusának kettőssége: szándéka szerint alakjain keresztül India meg is jelenik, nem csak reprezentálódik.
1936-ban Délre utazott, kiállítások és anyagi siker reményében. Az utazás igazi élményei azonban az adzsantai és elúrai barlangtemplomokban valamint a kócsini palotában és a bombayi Prince of Wales Museumban tett látogatásai voltak. Amritát egyaránt lenyűgözték az archaikus és a Mattan Cséri palota 18. századi erotikus falképei, a rádzsput és bászóhli miniatúrák.
Stílusa megváltozott. Nagyméretű, fekvő formájú képekre tette át a freskók ritmikus kompozícióját s kifinomult érzékiségét. Amrita saját kora indiai életének tapasztalható különösségét értelmezte képein a régi művészet segítségével: az érzéki és érzékfeletti folytonos együttlétét és áthatását reprezentálta a majdnem egyöntetű figurákkal és mozdulatokkal, az egységes, meleg színvilággal. Mondhatjuk: Amrita a saját vitalitásával keltett életre egy alvó, hajdan életerős kultúrát, állítva, hogy ennek jelenében - a művészet örök érvényessége szerint - vagy saját műalkotásaiban adva van az újjászületés lehetősége.

Déli utazásakor, Bombayben ismerte meg Karl Khandalavala miniatúragyűjteményét, ami az indiai festészet következő nagy korszakából, a XVI-XVII. századból az adzsantai hagyományt folytató, észak-indiai rádzsput és a mogul, eredetileg is miniatúra-művészet darabjait tartalmazta.
Meg volt győződve afelől, hogy "minden művészet, beleértve a vallásosat is, érzékiségből születik". Műveiben megjelentek a mogul miniatúrák groteszkbe hajló apró figurái és nagy terei, máskor a síkszerűségből vagy a rálátásból fakadóan, de a közelnézet miatt is telítettek lettek képei. Témái a lehető legegyszerűbbek: nők, a mogul festészetben kedvelt elefántok és a falusi élet, a valódi India mindennapjai, azonban a képalkotás mint önálló, a látható világtól független valóságot teremtő és megjelenítő lehetőség is bennük villan fel. "A művészet egyik funkciója az, hogy felszabadítsa a képzeletet" - írta Indian Art To-Day című cikkében.
Az alkotó folyamatot értelmezésnek tekintette. "A forma sosem utánzás, de mindig értelmezés" - írta Art and Appreciation című művében. Az értelmezést a modell "álcájától" való megtisztításaként és előbb az így feltárt állapotának általánosításaként, később a festőiség (és a lét) vitalitást hordozó elemének foghatjuk fel. Redukciójával (ami nem érintette az intenzív színeket, sőt, ezeket fejlesztette ki formákká), ennek ironikus felhangjával európai hagyományt is folytatott. Az Indiában megtalált naiv forma esetlensége, esendősége azonban szubjektivitásra is utal.
Amrita, művészetével, maga akarta bizonyítani India alkotó erejét, illetve példát akart mutatni India művészeinek az alkotó típusú tevékenységre. Vallomása szerint művészete nem egyszerűen egy pálya, hanem saját magával azonos.