Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Bábá Tahir
RUBÁ'ÍK
Képes Géza fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

BÁBÁ TÁHIR - az első perzsa szúfí, akinek a neve alatt fennmaradt versek kétségen kívül hiteleseknek tekinthetők. Életéről szinte semmit sem tudunk (született 1000 körül, meghalt 1055 után). Bábá Táhir a legkorábbi perzsa négysoros költők egyike. Nem a szokásos rubá'í formát használja, hanem a perzsa népdalok kedvenc hazadzs mértékét. Verseit dialektusban írta, de a szóbeli hagyományozás miatt az eredeti nyelvi forma visszaállíthatatlan. Elégikus hangú versei egyszerű, friss érzéseket fejeznek ki, a szúfí költészet tartalmi-formai sztereotipizálódása tőle még idegen. Versei rendkívül népszerűek Iránban, s érdekes módon sok nomád törzs a magáénak követeli.

hádzsi - pontosan háddzs: aki elvégezte a mekkai zarándoklatot.

1
Ó, jaj a szem s a szív - értük be nagy kár!
Mit a szem lát, a szív megjegyzi azt már -
Kovácsolok hegyes pengét acélból,
Szemembe vágom: légy, szívem, szabad már!

2
Nevem: jött-ment - megyek, nincs hol maradnom:
Se házam nincs, öböl sem vár a parton.
Ha nappal jön, világunkon csavargok,
Ha éj jön, hát fejem téglára hajtom.

3
Szivem lüktetve, fékét vesztve dobban.
Tanácsot adtam: nem lett tőle jobban.
A szélbe dobtam - az nem vitte őt el,
A tűzbe dobtam - nem szállt füstje onnan.

4
Kivel lennék, Uram, mondd meg s ki lennék?
A véres könnyeket meddig nyelem még?
Megyek hozzád: elűzted mindenünnen -
Ha elkergetsz te is: hát merre mennék?

5
Mihelyt én, tüzmadár, szárnyam kitárom,
Emésztő tűz csap át a nagyvilágon
S a képmásam ha festő falra festi:
A házat rögtön elpusztítja lángom.

6
Ügyes sólyom vagyok, zsákmányra szálltam,
Sötét kéz orvul ott ellőtte szárnyam.
Te forráshoz ha indulsz, jól vigyázz ám:
Ne járj úgy, mint magam, mert nem vigyáztam.

7
Tünök már el, világunkból megyek majd
Kínán és Indokínán túlmegyek majd
S a hádzsitól, ki Mekkát látta, kérdem:
Elég ez? - mert ezen is túl megyek majd.

8
A földmives, ki tulipánt vetett kint,
Kesergett, ontva véres könnyeket kint,
S panaszban tört ki közben: Átkozott sors!
Vetek, hogy mit vetettem, hagyjam itt mind.