Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A beat irodalom
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

BEAT IRODALOM: az amerikai csavargótársadalom (a kitaszítottak) és a lázadó ifjúság életérzéseit és világképét kifejező irodalmi irányzat, az ötvenes években lépett fel, prózája asszociációkat halmozó, gáttalan szerkezetű, a zártabb formát nem tűrő szózuhatag.

A beat költészete az élőbeszéd ritmusát követő „projektív vers”, melynél a sorok hosszúságát a lélegzetvétel szabja meg.

A beat születése percétől szoros rokonságot tartott a szürrealizmussal. A projektív vers esztétikája tisztán rímel az ösztönösség felszabadítását hirdető, befelé figyelő, az érzelmeket közvetlenül, kontroll nélkül kifejező francia avantgarde hagyománnyal, az automatikus írásmóddal. A kábítószeres bódulatok szakadatlan jelene, a lélegzetvétellel mért verssorok, a sorozatos felolvasások, jam session-ök egzaltált légkörében tovább alakuló versek, a beatnikek romantikus nonkonformizmusa, eszméik eklekticizmusa világosan utal a szürrealizmusra. De a beatben mindez elsősorban nem mint tudatos esztétika jelentkezik, hanem mint egy életérzés komor kifejezése, a szürrealizmus játékossága nélkül. A beat költészet legfőbb képviselői:

1956: Allen Ginsberg and Jack Kerouac
Allen Ginsberg és Jack Kerouac

Allen Ginsberg

Gary Snyder

Gregory Corso

Lawrence Ferlinghetti

Jack Kerouac

William S. Burroughs

Charles Bukowski


A beatnemzedék haikui magyarul

Gregory Corso. Alchemical Poem / Alkimista vers
Diane di Prima's Haiku / Haikuk
Allen Ginsberg. Mostly Sitting Haiku / Elkülön ülő haikuk
Jack Kerouac. American Haiku Pops / Amerikai haikuk
Michael McClure. Haiku Edge / Haiku arcél
Peter Orlovsky. Cat Haiku / Macska haiku
Gary Snyder. Hitch Haiku / Kósza haikuk
Lew Welch. Redwood Haiku
Philip Whalen. Haiku-esque Poems / Haiku-szerű versek

 

Linkek

http://www.levity.com/digaland/scrap/end.html

http://www.webspan.net/%7Eamunno/jkhaiku.html

http://members.aol.com/kerouaczin/links.html

----------------------------------------

A beat irodalom

http://www.levity.com/digaland/scrap/end.html

http://www.webspan.net/%7Eamunno/jkhaiku.html

http://members.aol.com/kerouaczin/links.html

http://www.litkicks.com/BeatPages/page.jsp?what=BeatGen

http://www.hmg.hu/irok/xxszazad/amidrama/beat_irodalom.htm

-----------------------------------------

A hatvanas évek

http://www.rev.hu/html/hu/kiadvanyok/evkonyv01/kozak.html

http://beszelo.c3.hu/97/05/9.htm

----------------------------------------------------------

William S. Burroughs

Language is a virus from outer space.
A nyelv egy vírus a világűrből.

Burroughs, William Seward (1914-1997) - amerikai (USA) író. 1914-ben született az amerikai St Louis-ban. Unokája William Seward Burroughs-nak, a számológép feltatálójának. Burroughs a Harvardra járt, majd a diploma megszerzése után Európába utazott 1936-ban és rövid ideig orvosnak tanult Bécsben. 1937-ben sikertelenül próbálkozott, hogy beléphessen az Office of Strategic Services (Stratégiai Szolgáltatások Irodája) kötelékébe, amely a CIA elodje volt. 1942-ben belépett a hadseregbe, majd 6 hónappal késobb pszichológiai okokból leszerelték. Élete tragikusan megváltozott miután véletlenül agyonlőtte feleségét. Életrajzírója Ted Morgan megjegyzi "Jane halála indította el Burroughs irodalmi karrierjét." Nem sokkal ezután megjelent Burroughs első regénye Junkie (Narkós, 1953). Második regénye Naked Lunch (Meztelen ebéd, 1958) sikert aratott a kritikusok körében, ugyanakkor obszcenitással vádolták az Államokban. További művei: The Soft Machine (A puha gép,1961); The Ticket That Exploded (A jegy, amely felrobbant, 1962); Nova Express (Új express, 1964); The Yage Letters (A Yage levelek, 1963); The Cities of the Red Night (A vörös éjszaka városai, 1981); Queer (1985).

A negyvenes években kábítószerfogyasztó lett, e szenvedélyétől tizenöt év múltán szabadult meg. A kábítószerélvezők között, valamint a kábítószeres és tényleges utazásai alatt szerzett testi-lelki tapasztalatait, vízióit, társadalmi utópiáit írta meg a Meztelen ebéd című könyvében 1959-ben (magyarul Holnap, Bp., 1992). Személyisége és írásai igen nagy hatással voltak zenészekre, írókra és képzőművészekre egyaránt. Magyarul még: Beat keresztapa találkozik a sztárral. William Burroughs, üdvözöld David Bowie-t (Rolling Stone, 1974. február 28.), John Giornóval és Laurie Andersonnal: Te vagy a hapsi, akivel meg akarom osztani a pénzemet, in Sznob International 3, szerkesztette Papp Tamás és mások, Bp., é. n. [1982], 14-22, 25-31; Az Édentől a Watergate-ig, Daniel Odier beszélgetése W. S. B.-zal, VOLT, 15(1994), augusztus-szeptember, 32-35;

Burroughs, William S.:
Meztelen ebéd
Holnap Kiadó, Bp., 1992. 310 oldal
Burroughsnak, a 2. világháború utáni amerikai irodalom fenegyerekének első magyarul megjelenő regénye olyan világot mutat be, amelyet a szerző - miután két évtizeden át volt krónikus kábítószer-élvező és kereskedő tudományos alapossággal ismer: a szenvtelen, érzelmektől mentes erőszak világát. E sötét pokolbugyorban az ember teljesen kiszolgáltatottan, önnön szenvedélye rabjaként elveszti kapcsolatát a valósággal, a víziók, rémálmok, egy képzelt valóság birodalmába sodródik. Morbid humorral, iróniával elbeszélt, apró történetekből összemontírozott regény a Meztelen ebéd, amely szerkezetében is követi a drogok előidézte látomások logikáját, illetve logikátlanságát, az áldozatul esettek nyomorúságos széthullását, testi, lelki, fizikai leépülését, pusztulását.

Meztelen ebéd (részlet)

Érzem, bezárul a kör, sejtem őket odakint, megteszik húzásaikat, kihelyezik démon-strici csalimadaraikat, nyűglődnek a kanál és a csepegtető fölött, amit a Washington Square állomáson dobtam el, átvágtam magamat a forgó korláton, s két kanyarral leloholok a vaslépcsőkön, elérek egy kifele tartó A-járatot... Fiatal, jóképű, kefehajú, borostyánligás, reklámiroda-főnökszerű buzicsíra rántja vissza előttem az ajtót. Éppen neki való figura vagyok. Tudod, az ilyen krapek nagyra van azzal, milyen jóban van a pincérekkel, taxisokkal, dumál velük, hogy kik a legjobb bunyósok meg rögbicsatárok, a Nedick pénztárosát a keresztnevén szólítja. Egyszóval igazi seggfej. S még épp jókor ez a kábítószeres zsaru belohol a peronra, fehér trencskóban (képzelheted, fehér trencskóban próbál rátapadni az emberre, s még azt hiszi, elmegy narkósnak). Szinte hallom, ahogy nyüsszent, baljában a műszerparkom, jobb mancsa a stukkeren.
- Valamit leejtettél, haver...
De szerencsére már húz ki a szerelvény.
- Viszlát, hekuci! - rikkantok, s ez persze már a buzinak szóló B-szereposztásból való. Belenézek a szemébe, felmérem villogó fehér fogsorát, Floridában cserzett bőrét, kétszáz dolláros cápabőr öltönyét, legombolt kihajtójú Brooks-Brothers ingét és a kezében a színpadi kellékként lóbált The Newst.
- Kizárólag képregényt olvasok.
Szögfej kezdi megjátszani magát. A "gubó"-ról hadovál, hogy időnként ő is szív, s mindig tart annyit, hogy megkínálhassa ezeket a menő hollywoodi fejeket.
- Kösz, kölyök - mondom. - Látom közülünk való vagy.
Képe kigyúl, mint a telitalálatos tivoliautomata, hülye pírban úsztatott összhatással.
- Befújtak - teszem hozzá rosszkedvűen. (Jegyzet: A blickfang kedvéért a tolvajnyelv egyik speciális tájszólását használom.) Közelebb húzódok hozzá. Kábszertől ragacsos ujjaimmal fényes műselyem jakója ujját bögyörészem.
- Vértestvérem a rozsdálló Tuben, bizony mondom neked, az efféle igazán megérett az élestöltetre. (Jegyzet: ez mérgezett kábszeres kapszula. Ezt adják el annak a kábszeresnek, akit el akarnak intézni. Nemegyszer a besúgók is ilyet kapnak. Az élestöltet rendszerint sztrichnin, mert szemre, ízre pont olyan, mint a kábítószer.)
- Láttad már, kölyök, hogyan hat az élestöltet? Én láttam a sánta Gimpet: Phillyben szedte be. Egyirányú kupitükörrel rendeztünk be egy szobát neki, és egy tízest szedtünk per kopoltyú a kukkolóktól. A tűt már ki se tudta húzni a karjából. Nem bírják kihúzni, ha jó a töltet. Így is találják meg őket, a fecskendő tele van alvadt vérrel, kilóg elkékült karjukból. A tekintete, amikor hatni kezdett! Hát, kölyök, az aztán igazán sikkes volt...
- Eszembe jut, amikor még a Vigilantéval (a csősszel) utaztam - a legjobb álzsaru az Iparban. Odaát Chi...-ben. Megdolgozzuk a homokosokat a Lincoln Parkban. Egyik éjszaka a Vigilante kovbojcsizmában jön munkába, fekete mellény, oltári nagy bádoggal, lasszó a vállán. Mondok neki: - Mi ütött beléd? Bizseregsz már?
Épp csak rám pislant és megszólal: - Kezeket föl, idegen! - s azzal előránt egy ócska, rozsdás hatlövetűt, én meg át a városon, a golyók csak úgy füttyögnek körülöttem. Három buzit kicsinált, mire a zsaruk begyűjtötték. Mert a Vigilante megérte a nevét...
- Kapisgáltad már, hány szólás megy át a homokosoktól a hilózókhoz? Mint a "tétre tét", amikor tudatod valakivel, hogy ugyanabban utaztok?
- "Alsó madárfogás."
- "Szólj a Morfós Kölöknek, hogy azzal a buzival franciázhat."
- "Éber Stréber rövidre vette a figurát."
A Cipőboltos Srác (onnan a becéje, hogy cipőboltban vágja meg a fétisbuzikat) aszongya: - Úgy add a baleknak, hogy legyen benne egy kis K.Y. (kokain-yage keverék). Meglátod, nyüszítve jön vissza majd, hogy még vegyen. És amikor a srác ráérez egy balekra, valósággal zihálni kezd. A pofája kidagad, az ajka elkékül, mint az eszkimónak, ha rájön a kangörcs. Azután lassan, nagyon lassan, tapogatózva megközelíti a balekot, elkezdi körültapogatni ujjaival, melyekről már lerohad a felhám.

- A Bugrisnak átlátszó kisfiútekintete van, úgy süt ki belőle, mint a kék neonfény. Egyenesen a Saturday Evening Post címlapjáról szállott alá, és narkóöntetben tartósítja magát. Az ő balekjai egyszer sem emelnek panaszt ellene, a svindlereknek meg kifejezetten az idegeire megy ez a Bugris. Egy szép napon a Kicsi Kék Fiúcska meglép, s ami ezután következett, attól egy mentős is kiokádja a belét. A Bugris a végén bepörög, elhagyott automata büfékben, kihalt metróállomásokon rohangász üvöltve: "Gyüjj vissza, Kölök! Gyüjj vissza hozzám!" - és megy a fiúja után egyenest az East Riverbe, belegázol a koton- és narancshéjrakásokba, elázott újságpapír-mozaikos trutymóba, le a néma fekete iszapba, a betonba döngölt gengszterek közé, a fegyverszakértők kutackodásától kímélendőre lapított pisztolyaik közé.
Látom, a krapekom tűnődik: - Minő fej! Ha ezt leadom a fiúknak a Clarknál! - Fejvadász a tag, zsánereket gyűjt, lélegzet-visszafojtva eszi a dumát, vagyis baleknak vehetem, akár föl is ültethetem, megbeszélhetek vele egy találkát, hogy eladjak neki egy kis "gubót", ahogy ő nevezi, de azt hiszem, macskamentával etetem meg az ürgét. (Jegyzet: Az illatos macskamenta szaga pont olyan, mint az égő marihuánáé. Nemegyszer ezt kapja a zöldfülű, vagy aki nem elég óvatos.)
- Nahát - mondom, a karomat tapogatva. - Szólít a kötelesség. Ahogy az egyszeri bíró tanácsolta a másik bírónak: Légy igazságos, de ha nem megy, legyél olyan önkényes, amilyen csak lehetsz.
Bevágódom az automata büfébe, s hát nem Nyerő Billbe ütközök, valami kölcsönnagykabátba van bugyolálva, akár egy hűdéses bankár a 910-es évekből, s vele van a Vén Bart, mocskos és jelentéktelen, egyensúlysütit tunkol piszkos ragacstól fénylő ujjakkal.
Bill részesítette gondozásban néhány külvárosi ügyfelemet, aztán meg ott voltak még Bart ismerősei - néhány agg ereklye még az egykori fűszipózó időkből, kísérteties, hamuszürke portások, fantomvicék, akik véneres tohonya lapátkezükkel söprik a nagy, poros hodályokat, köhögcsélnek, köpködnek mákonyjajos hajnalokon, visszavonult, asztmás orgazdák garniszállókban, Pantopon Rózsa, a vén madám Peoriából, sztoikus kínai pincérek, akik sohasem adják jelét, ha betegek. Bart vénségesen drogos járásával felkutatta őket, és lassan, türelmesen, óvatosan csöppentett vértelen karjukba pár órányi melegséget.
Egyszer csak úgy magánszorgalomból vele tartottam. Tudod, az öregek hogy képesek zabálni, minden szégyenérzet nélkül, ha látja az ember, hányhatnékja támad. Ugyanígy vannak ezek a vén drogosok a droggal. Makogni, vonyítani kezdenek, ha csak megpillantják. Állukról lóg a nyál, a gyomruk hangosan korog, az egész bélrendszerük perisztaltikus mozgásba lendül, valósággal megfőnek, testük tisztes bőrözete foszladozni kezd, attól kell tartanod,hogy a következő pillanatban valami böhöm nagy protoplazma-paca huppan elő belőlük, és körülömli, körülözönli a drogot. Képtelenség undor nélkül nézni.
"Nahát, ilyenek lesznek az én fiúim is egyszer - gondoltam filozofikusan. - Hát nem fura az élet?"
Így azután a városba visszamenet A Sheridan téri állomáson szállok ki, hátha Sólyomszem ott dekkol még valamelyik takarítószeres fülkében.
Mondtam én, tudtam, már nem húzom soká. Tudtam, elkezdték a paláverezést, zsernyákos tahóbohu mágiájukat, már rám rakták a vamzerokat a kansasi áristomban, Leawenworthben, felakasztottak in effigie a rács mögött. - Ugyan, kár bele tovább szurkálni a tűket, Mike! Föl kell húzni, és kész.
Hallom Chapint egy őt jelképező bábuval intézték el. Egy vén eunuch detektív az őrszoba alagsorában éjjel-nappal, hónapról hónapra azzal szórakozott, hogy in effigie felakasztotta. S amikor Chapint a Connecticut Áristomban tényleg fellógatták, hát nem törött nyakkal találják meg ezt a vén kriptaszökevényt. Azt mondták, leesett a lépcsőn. Ismered az ilyen kiaszott zsernyákdumát.
A narkót mágia és tabu veszi körül, átok és amulett. Mexico Cityben radar vezetett a Kapcsolatomhoz. - Nem ez az utca, a következő, jobbra... innen balra. Most ismét jobbra - s máris megvan: fogatlan szipirtyópofájú manusz, sztornírozott szemekkel.
Tudom, egy puser (jegyzet: a narkóárust nevezzük így) az árusító körútján végig egy dallamot dúdol, s aki hallja, átveszi tőle. Olyan szürke, annyira szellemszerű, annyira névtelen, hogy meg sem látják, azt hiszik, csak a fejükben zümmög a dallam. Így aztán a fogyasztók jönnek a Csupa kacaj az élet, a Szerelmes a kedvem, a Még azt mondják, ahhoz fiatalok vagytok dallamára, illetve aszerint, mi az aznapra rendelt sláger. Van úgy, hogy ötven patkányforma narkóst látsz beteg hangon nyüszítve egy harmonikás fiú nyomában szaporázni, meg ott van Az Ember a spanyolnád-székben, aki kenyérbéllel hattyúkat etet, a mázsás csoroszlya köcsögkirályné, aki a Keleti Part ötvenes utcáin afgán agarat sétáltat, a vén borissza, aki a magasvasút tartópillérére pisál, a zsidó radikális diák, aki a Washington Square-en röplapokat osztogat, a fasebész, a rovarirtó, a reklámkrapek a Nedickben, ahol keresztnevén szólítja a pénztárost. A világ drogos hálózata avas gecihúrra hangolva bútorozott szobákban gyűlésezik, vacog narkójajos reggeleken. (Vén bumburnyákok szívják a fekete füstöt a sárgák mosodáinak hátsó szobáiban, és a Melankólikás Bébi kinyiffan a túladagolt időtől avagy a kényszerelvonás gyilkosan fojtogató hiányhűdésétől.) Jemenben, Párizsban, New Orleansben, Mexico Cityben és Isztambulban - légkalapácsok és gőzmarkolók rohamától rázkódva drogos átkokat üvöltöttünk egymás pofájába bár egyikünk sem hallotta őket amikor Az Ember kihajolt az arra elhaladó gőzhenger pilótafülkéjéből és én egy hordó szurokban találtam meg az adagomat. (Jegyzet: Isztambult egészen lebontják és átépítik, különösen a lepusztult kábszeres környékeket. Isztambulban több heroinista van, mint New Yorkban.) Elevenek és holtak, betegek és kiszolgáltatottak, kelepcébe ejtettek, kirúgottak, újra rákapottak bejönnek mind a drogsugárnyaláb vonalán, és a Kapcsolatember kínai rizses húst kajol a Dolores Streeten, Mexico D.F. (Distrito Federal) vagy egyensúlysütit tunkol az automata büfében, miután a Tőzsde térig üldözte ugatva a Bagázs. (Jegyzet: Bagázs = New Orleans-i szleng: a Kábítószer Osztály detektívjei.)
A vén kínai a folyóból merít vizet egy rozsdás bádogedénnyel, kőkemény, koromfekete kék-kakit mos ki belőle. (Jegyzet: kék-kaki az elszívott ópium még használható hamuja.)
Igaz is, a detektívemnél ott van a kanalam meg a cseppentőm, s tudom, jönnek a frekvenciámon, ez a vak csalimadár, Tányérszáj Willy vezeti őket. Tényleg tányér nagyságú kerek szája van érzékien merev, fekete szőrültetvény közepén. Vak, mert a szemgolyóját érte a lövés. Orrát, szájpadlását szétrágta a H-szívás, a teste egyetlen deszkaszárazra keménykedett hegszövet. Már csak enni tudja a szart azzal a szájjal, időnként kiemelkedik hosszú epidermiszcsövön ringva, megpróbálja fogni a drog hallhatatlan frekvenciáját. Mindig a nyomomban van, mindenütt a városban, de csak olyan szobákban sejt, amelyekből én már épp kiköltöztem, és a detektív már csak a Sioux Fallsból jött újházasokba gyalogol bele.
- Jól van, Lee! Bújj csak elő a mögül a felcsatolható műfasz mögül. Engem nem rázol át, ismerünk már - s azzal már rántja is félre a koma farkát.
Mostanában Willy nagyon belemelegedett, mindig hallani kint a sötétben (csak éjszaka működik), ahogy nyifog, érzi annak a vak, kutackodó szájnak a féktelen sürgetését. Amikor azon a ponton vannak, hogy benyomulnak az illetőhöz, és lesittelik, Willy elveszti minden önuralmát, a szája valósággal kirágja az ajtót. Ha nem volnának ott a zsaruk, ha nem tartanák vissza egy anyagvizsgáló szondával, azonmód kiszívná a nedűt minden felkutatott drogosból.
Tudtam, mindenki tudta, hogy a Tányérszájút eresztették rám. S ha az én tizenéves kuncsaftjaim fogják és bemondják az unalmast a tárgyaláson - "a kábítószerért cserébe mindenféle undorító fajtalankodásra kényszerített" -, akkor érzékeny búcsút vehetek az utcától.
Ezért hát feltöltöttük a H-készletünket, kéz alatt vettünk egy Studebakert, s irány Nyugatnak.

A Vigilante végül úgy kopott ki, hogy elhatalmasodott rajta a tudathasadásos elmebaj.
- Álltam magamon kívül, szellemujjakkal próbáltam megakadályozni a lincselést, az akasztásokat... Szellem vagyok, és csak azt akarom, amit minden szellem akar: legyen testem annyi Nagy Idő után, a végtelen vándorlás után a tér szagtalan dűlőin át, ahol nincsen élet, csak a halál színtelen szagtalansága... Senki nem lélegezheti be, senki nem szagolhatja kristálytakonycsipkés porcogórózsás tekervényein át, az idő székletén és a hús fekete vérszűrőin át.
Ott állt a tárgyalóterem megnyúlt árnyai között, mint szakadt film, behasadozott az arca a lárvaszervek gyönyöreitől és éhínségeitől, ahogy a kábítószer-megvonástól felduzzadtan tapogatózó, ektoplazmaszerű húsában (tíz napja jégen, narkó nélkül az Első Kihallgatás időszakában) mocorognak, pedig az a hús elillan a narkó legelső néma rezzenésére.
Láttam, hogyan megy végbe. Öt kilót veszített a súlyából az alatt a tíz perc alatt, amíg ott állt a fecskendővel, fél kézzel lecsúszott nadrágját tartva, az a már elköszönt teste hidegen sárgás fényudvarban tűzött ott abban a hotelszobában, New Yorkban... éjjeliszekrény-szemét: cukorkásdobozok, három tálcán cigarettavég-lavinák, maradékmozaik álmatlan éjszakákból és a saját bébihúsát szoptató-élvező narkós-váratlan éhségrohamaiból...
A Szövetségi Bíróság a Vigilantét egy lincstörvény alapján ítélte el, és így kötött ki a szellemek befogadására speciálisan kiképzett szövetségi diliházban: a tárgyak pontos, prózai rendje... mosdóállvány... ajtó... toalett... rácsok... itt vannak... ez az... minden vonal elvágólag... utána semmi... Holt Pont... És a Holt Pont ott van minden arcon...
A fizikai fejlemények eleinte lassúak voltak, azután nekieredtek fekete gomolyokban, átszüremkedtek megereszkedett testszövetein, elmosták emberi vonásait... Végleg besötétült helyzetében a száj és a szem egyetlen szervvé lett, előremered, és áttetsző fogsorral kap valami után... de egyik szerve sem maradt állandó jellegű, sem helyzetét, sem funkcióját tekintve... mindenhonnan nemi szervek sarjadnak... az egész szervezet a másodperc törtrésze alatti alkalmazkodással változtatja színét és állagát.

A Bugris a maga rohamaival - ahogy ő hívja őket - kész társadalmi adósságállomány. A Belbalek kezdte ki, s ez olyan balhé, ezt képtelenség lehűteni, alig hagyjuk el Phillyt, kiugrik, lestoppol egy járorkocsit, a zsaru meglátja a képét, és mindnyájunkat megmotoztat.
Hetvenkét órája öt másik narkóssal egy cellában. Nincs kedvem előhalászni a dugványomat ezek előtt a kiéhezett kulik előtt, manővereznem kell hát, le kell tejelnem az őrnek, csak úgy jutunk külön cellába.
Előrelátó drogosok, alias cuncimókusok, dugadagot tartanak fenn lesittelés esetére. Ahányszor felszúrok magamnak egy adagot, egypár cseppet a mellényzsebembe spriccentek, már merev a bélése. A cipőmben egy műanyag cseppszámláló, az övemben biztosítótű. Ismered a szakszöveget az ilyen tűs-cseppentős eljárásról: "A nő fogott egy rozsdás, vérrögös biztosítótűt, hatalmas lyukat vájt vele a combjába, úgy tátongott, mintha egy obszcén, gennyes szájadék várna arra a minden képzeletet felülmúló kongresszusi összejövetelre az üvegcseppentővel, amelyet íme, belemerítve, eltüntet a nyeldeklő sebben. Csakhogy iszonytatón felvillanyozott hiányérzete (rovaréhség szárazságban) beletöreti a csepegtetőt mélyen combja összemarcangolt húsába (akár egy talajeróziót ábrázoló plakát). De nem törődik vele, azzal sem, hogy kiszedje a szilánkokat, úgy mered véres combtövére a hentesek üres, hideg tekintetével. Mit érdekli most az atombomba, az ágyában a poloskák, a lakbér, a Barátság Kölcsönegylet várakozása, hogy tulajdonába szálljon vissza bűnös teste... Édes álmokat, Pantopon Rózsa."
A valóságban annyi az egész, hogy a lábadon kissé összecsíped a bőrt, gyorsan beledöfsz a tűvel, föléje tartod a csepegtetőt, nem bele a lyukba, s az oldatot lassan folyatni kezded bele, ügyesen, ne érje a seb szélét... Amikor megmarkoltam a Bugris combját, a húsa viaszként feltüremlett, és úgy maradt, s a lyukból lassan egy gennycsepp szivárgott. S ott, Phillyben soha nem értem olyan hideg, eleven testhez, mint a Bugrisé...
Eltökéltem, hogy megszabadulok tőle, ha ez mindjárt a matracbált jelentse is. (Angol szokás falun így szabadulni meg az öreg, ágyhoz kötött betegtől. A vele bajlódó család matracbált csap, a vendégek matracokat púpoznak az idős esedékesre, fölmásznak a matracrakás tetejére, ott isszák le magukat.) A Bugris már csak teher az iparágnak, ki kell vezettetni a világ tornácára, a szakadtak utcájába. (Kivezetni afrikai szokás. Az elöljárót úgy is hívják, hogy "Kivezető": az ő tiszte, hogy az öreg manuszokat kivezesse a faluból, és otthagyja őket a dzsungelben.)
A Bugris rohamai mindennaposakká váltak. Zsaruk, kapusok, kutyák, titkárok vakkannak rá, ha közelít. A szőke Isten érinthetetlen hitványságba bukott. Kapcsolatpacákok nem változnak, szétválnak, darabokra szakadnak - az anyag robbanásai a csillagközi tér hidegében, kozmikus porként elsodródnak, csak az üres test marad vissza. Világ kan prostijai, van egy balek, akit kívülről nem tudtok átrázni: a Belbalek.
Otthagytam a Bugrist a sarkon a vörös téglás eget verő nyomornegyedben, csendesen hulló országos koromesőben.
- Megyek, ismerek itt egy dokit. Mindjárt itt leszek, elsőrendű gyógyszertári pondróport ad. Nem, ne, csak várj meg itt. Nem akarom, hogy faggasson.
Ne törődj vele, meddig, csak várj rám, Bugris, ott, azon a sarkon. Isten veled, minden jót fiú! ...Hova is távoznak, amikor kisétálnak, és hátrahagyják a testüket?
Chicago: hántolt digók láthatatlan hierarchiája, atrófiás gengszterek bűze, földhöz tapadt szellem tarhál Északon, Halstead, Cicero, Lincoln Park tájain, álmokért lejmol, jelenre települt múlt, játékautomaták, autócsárdák.
A Belvárosban: végtelen parcellarend, televízióantennák értetlen égbe meredve. Életmentes házakban az ifjak fölött lebegnek, amit ők kiabálnak, abból tunkolnak föl valamicskét. Csak a fiatalja hoz valami újat, s nem sokáig fiatalok. (East St. Luis bárjaiban teng a rég halott Vadnyugat, az egykori folyami bárkák emléke.) Illinois és Missouri. Termeszdombépítők miazmája, az Élelemforrás csúszó-mászó imádása, kegyetlenül undok ünneplések, a Százlábú Istenség holtpontra jutó zsákutca-rémülete terjed Moundville-től Peru partjainak holdtáji sivatagjaiig.
Amerika nem ífjú ország. Vén, mocskos, gonosz már a telepesek, már az indiánok előtt. Ott az Átok, várakozó állásponton.
S örökké a zsaruk. Sima, kollégiumot végzett állami zsaruk, jól begyakorolt bocsánatkérő karatty, elektronikus szemek mérlegelik a kocsit, a poggyászt, az öltözéket, az arcokat. Vigyorgó, súlyos városi detektívek, halk szavú vidéki seriffek sötét fenyegetéssel fakó szürke, flanelszínű szemük mélyén...
S örökké baj van a kocsikkal. St. Luisban az 1942-es Studebakert (ugyanolyan beépített gyártási hibája volt, mint a Bugrisnak) egy felújított vén Packard limuzinra cseréltük, és kiégett csapágyával épp hogy eljutottunk Kansas Citybe, ott vettünk egy Fordot, de kiderült róla, hogy égeti az olajat, hát beszámíttattuk egy dzsipbe, azt meg meghajtottuk (nem valók sztrádára), valami kiégett benne, recsegés-ropogás, vissza a jó öreg Ford V-8-hoz. Abban nincs párja, hogy egyáltalán eljutni vele valahova, ha égeti is az olajat.
S az USA-nehézkedés ránk zárvul, ahogyan semmilyen más evilági nehézkedés, rosszabb, mint az Andokban, magas fekvesű hegyi városok, metsző szél a csúcsok tájképes levelezőlapjairól, a ritka levegő torokszorító halál a hörgők táján, Ecuadorban a folyami városok, maláriaszürkeség, mint narkós pofák a fekete stetsonkalap alatt, előltöltős puskák, keselyűk csipegetnek az utcai sárban - s amitől megáll az ész, amikor kiszállsz a malmői révhajóból Svédországban (a révhajón vámmentes a szesz), ez a nehézkedés azt a sok jó, olcsó, vámmentes itókát mind kibuggyantja belőled, lehúz az anyaföldre, s akkor: elfordított tekintetek, temetők a város közepén (Svédben minden város temető köré épült), délután pedig nincs hova betérni, nincs nyitva egy csapszék, egy mozi sem, hát mihelyt fölperzseltem tangeri teafű-szivarkámat, kijelentem:
- Máris megyünk vissza arra a kompra.
Mert nincs még egy olyan nehézkedés, mint az amerikai. Láthatatlan, nem tudhatod, honnan ered. Vegyünk egy olyan koktélbárt, egy mellékutca legvégén - minden háztömbnek megvan a maga bárja, vegyeskereskedése, italozója. Besétálsz, és máris rád jön az egész. De honnan jön?
Nem a bárfiú, nem a kuncsaftok, nem a bárszékek krémszín műanyag szegélye, még csak nem is a homályos neonfény. Még csak tévé sem.
S erre a nehézkedésre épülnek szokásaink, ahogyan a kokainra épül egész tartásunk, míg be nem áll a K-krach. S a narkó már apadóban. Itt vagyunk ebben a lómentes városban, torokszirupot szopogatva. Felöklendezzük a szirupot, és hajtunk tovább, tovább, hideg északi szél sivít ócska göncbugyolánkon át vacogó, betegesen izzadó testünkig, és a ridegség beáll, midon a kábítószer távozik a szervezetből... Tovább a letarolt tájon, döglött örvös állatok az úttesten, keselyűk a mocsarak és a ciprustönkök felett. Motelekben rostlemez válaszfalak, gázkonvektor, vékony rózsaszín takarók.
Az utazó hilózók és vándornarkósok lefeketítették a texasi dokikat.
Aki eszénél van, nem próbálkozik velük Lousianában. Állami Drogtörvény.
Végre Houstonba érünk. Ismerek egy drogistát. Nem jártam nála öt éve, de csak felpillant, gyorsan végigfut rajtam a szeme, épp csak bólint.
- Várj a pultnál!...
Leülök, kérek egy kávét. Egy idő múlva odajön, leül mellém.
- Mi kellene?
- Egy üveg PG és száz membi.
Bólint.
- Fél óra múlva gyere.
Amikor visszamegyek, a kezembe nyom egy csomagot.
- Tizenöt dollár... Hát csak óvatosan.
PG-vel injekciózni borzasztó vesződség. Előbb le kell égetni az alkoholt, azután kifagyasztani a kámfort, s a maradék barna folyadékot csepegtetővel leszívatni - egyenesen a visszérbe kell juttatni, mert különben tályogot csinál, rendszerint tályog a vége, akárhogy ügyelsz. Még a legjobb egy-két dilibogyóval lehajtani... Beletöltjük egy pernós palackba, és nyomás New Orleans felé, útközben foszforeszkáló tavak, gázégetők narancsvörös lángnyelvei, mocsarak és szeméthegyek, üvegcserepeken és konzervdobozokon mászkáló aligátorok, motelek neonarabeszkjei, a szemétszigetekről az elszáguldó kocsikra stoppos stricik zúdítják trágárságaikat...
New Orleans halott múzeum. Pg-t bűzölögve körülhordozzuk magunkat a Tőzsde téren, és mindjárt rábukkanunk Az Emberre. Kicsi ez a hely, s az ármádia úgyis mindig tudja, ki a puser, ki árulja a narkót, így hát ő meg arra épít, hogy ez is benne van a pakliban, s vehet tőle boldog-boldogtalan. Feltöltekezhetünk H-ból, nyomás vissza Mexikóba!
Visszafele a Charles-tavon, a bedöglött wurlitzerek vidékén, Texas déli csücskén, négerfaló seriffek stoppolnak le, megnézik a kocsi papírjait. Nagy kőpotyogás, amikor átérsz a mexikói határon, a táj hirtelen kinyílik, mintha semmi sem volna közted és a sivatag, a hegyek, a keselyűk között, azok a parányi köröző szemcsék a távolban, a többiek meg olyan közel, hogy hallod a szárnysuhogásukat (száraz repedésrecsegés), és ha észrevesznek valamit, alátódulnak a tiszta kék égből, Mexikó lelomboztatóan halálos kék egéből, egyetlen nagy fekete tölcsérkürtőben, le a földig... Egész éjszaka hajtunk, hajnalban egy forró, ködös helyre érünk. Kutyaugatás, vízzubogás.
- Thomas és Charlie - mondtam.
- Micsoda?
- Ez a neve ennek a városnak. A tengerszint magasságában fekszik. Innen kell majd háromezer lábnyira felkapaszkodni.
Beoltottam magamat, és lefeküdtem aludni a hátsó ülésre. A nő jól vezetett. Ez mindjárt kiderül, ahogy valaki hozzáér a volánhoz.
Mexico City, ahol Lupita ül azték Földistenként, és szűkös adagokban osztogatja szaradékpocsék papírtasakjait.
- Nagyobb szenvedély árulni, mint élni vele - kárál Lupita. A szert nem használó árusoknak van egy olyan kontaktusteremtő szenvedélyük, amiből lehetetlen kigyógyulni. Az ügynökök is beleesnek. Vegyük Bradley, a vevő esetét. A legjobb narkó elleni ügynök az ármádiában. Mindenki beveszi, hogy drogos. Azt akarom ezzel mondani, hogy bármikor odamehetett egy árushoz, mindig telitalálata volt. Annyira névtelen, szürke, asztráltestű, hogy később az árus már nem emlékszik rá. Így azután egyiket a másik után akasztotta horogra...
Nahát, ez a Vevő egyre jobban kezd hasonulni a narkósokhoz. Nem tud inni. Nem áll föl neki. Kihullik a foga. (Ahogy az állapotos asszonyoké, amikor a "kis idegent" etetik ott bent: a drogosok elsárgult agyara is kiesik, miközben ott bent "a majmot etetik", hizlalják szenvedélyüket.) Egész idő alatt folyton cukornyalókát szopogatott. Rudi Bébi volt a kedvence.
- Undorító ez a Vevő, furtonfúrt azzal az ocsmány nyalókával a pofájában - sziszegte az egyik zsaru.
A Vevő riasztóan zöldessárga színt kezd fölvenni. Az a nagy helyzet, hogy a szervezete maga állítja elő a narkót vagy valamit, ami egyenértékű vele. Van a Vevőnek egy állandó kapcsolata. A Belső Ember, mondhatnád. Vagy ő hiszi úgy.
- Megmaradok itt a szobámban - mondja. - Baszhatjátok az egészet. Unalmas szögfejek mind a két oldalon. Én vagyok az egyetlen, aki komplett a céhben.
De rájön a kandüh, mint valami nyuvasztó, nagy fekete huzat a csontjain át. Keres hát egy fiatal narkóst, s felkínál neki egy adagot érte.
- Ó, rendben - mondja a fiú. - Aztán mihez volna kedve?
- Csak hozzád dörgölődzöm, és máris jövök.
- Aha... még szép... De hát miért nem fizikálisan, mint a többi emberszabású?
Később a fiú a Waldorfban ül két másik kollégával, egyensütit tunkolnak.
- A legízléstelenebb fuvar fennállásom óta - mondja. - A pacák ellágyul, mint a kocsonya, undokul körülfoly. Akkor valami zöldes trutymót kezd mindenfele kiizzadni. Asszem, ez valami ocsmány nagy klimaz nála... Asszem, kiborulok azzal a zöld kulimásszal mindenfelől rajtam, meg ahogy bűzlött, akár egy rothadt kantalupdinnye.
- Mégis ez az olcsóbb üzlet.
A fiú lemondóan sóhajtott:
- Igen, mindent meg lehet szokni. Holnap újra várandós vagyok nála.
A Vevő egyre kiállhatatlanabb szokásokat produkál. Minden félórában újratöltést igényel. Néha végigjárja a börtönfolyosókat, és lefizet egy őrt, engedje be a cellába narkósok közé. Elér arra a pontra, amikor már semennyi érintkezés nem elég. Ez az a pont, amikor ukáz jön a Kerületi Felügyelőtől.
- Bradley, a magaviselete szóbeszéd tárgya lett, és remélem, a saját érdekében, hogy csak szóbeszéd az egész, annyira kifejezhetetlenül visszataszító... Azazhogy a Cézár neje... bröhöhö ...vagyis az Osztály gyanún felül kell hogy álljon... legalábbis az olyan gyanú fölött, mint amilyent, úgy látszik, maga provokál. Az egész cég színvonalát süllyeszti ezzel. Készüljön fel rá, hogy máris beadja az azonnali felmondását.
A Vevő a porba veti magát, rámászik a K. F.-re.
- Ne, ne, Nagyfonököm, ne!... Az Osztály nélkül nem tudok meglenni!
A K. F. kezeit csókolgatja, betuszkolja a K. F. ujjait a maga fogatlan szájába (a K. F. ujjbegyével a csupasz ínyt érzékeli), és rimánkodni elpanaszolja, hogy "a szógálat" vitte el a fogait.
- Könyörgök, Nagyfőnök, kitörlöm a seggit, kimosom a használt kondomjait, a taknyommal sikálom fényesre a surranóját...
- Ez valóban elviselhetetlen! Nincs magában semmi önérzet? Meg kell mondanom őszintén, a legnagyobb fokú undort kelti bennem. Valami rohad maga körül, úgy bűzlik, mint egy trágyadomb.
Illatosított zsebkendőt nyom az orrához.
- Felkérem, haladéktalanul hagyja el a hivatali helyiségemet.
- Mindent megteszek magának, Főnök! Mindent! - Lepusztultan kizöldült képe rettenetes vigyorba hasad szét. - Én még fiatal vagyok, Főnök. Van erőm hozzá, ha megindul bennem a vér.
A K.F. a zsebkendőjébe öklendezik, és erőtlenül mutat az ajtóra. A Vevő álmodozva tekint föl K.F.-re. Teste egész hosszában elkezd billegni, mint a forráskutató ember varázsvesszeje. Előrefolyik, széthömpölyödik...
- Ne! Ezt ne! - rimánkodik a K.F.
Plötty... plötty-plötty. Egy órával később ott találják a Vevőt a K.F. székében szunyálva. A K.F. nyomtalanul eltűnt.
A Bíró:
- Minden jel arra mutat, hogy valamilyen megfoghatatlan módon... hm... asszimilálta a Kerületi Felügyelőt. Sajnálatosképpen nincs a kezünkben semmi bizonyíték. Azt javasolnám, csukják be valamelyik intézetbe, helyesebben: igyekezzenek ott tárolni. Bár én nem tudok olyan helyet, ami a magaforma kapacitásnak megfelel. Nem jó lélekkel, de kénytelen vagyok elrendelni a szabadlábra helyezését.
- Ezt akváriumban kéne tartani - mondja az egyik fogolykísérő.
Iparszerte terjed a Vevő által keltett rettegés. Narkósok és ügynökök tűnnek el. Mint valami bőregér-vámpír, droggoló sugárzást bocsát ki magából, nyirkos zöld ködöt, ezzel érzésteleníti áldozatait, teszi őket tehetetlenné túláradó jelenléte. S midőn lecsap, utána napokig összetekeredve gubbaszt, akár az óriáskígyó. Végül úgy kapták el, hogy éppen a Kábítószer Elleni Hadviselés Főosztálya főnökét emésztette. Lángszórót alkalmaztak. A fegyelmi bizottság kimondta, ilyen eszközök is bevethetők, mivelhogy a Vevő elvesztette emberi állagát, s következésképpen nem és faj nélküli lénnyé avanzsált, ami pedig a kábítószeripart valamennyi szinten végveszélybe döntheti.
Mexikóban az a pláne, hogy egy olyan helyi narkóst kell talalni, akinek kormányengedélye van meghatározott havi fejadag vételezésére. A mi Emberünk az öreg Ike volt, aki fél életét az Államokban élte le.
- Irene Kellyvel utaztam, igazán belevaló nő volt. Butteban, Montany államban kitört rajta a kokaindelírium, végigüvöltötte a hotelt, hogy kínai zsaruk üldözik húsvágó bárdokkal. Ismertem egy chicagói zsarut, kokaint szipózott, kristályosan kapta, kék kristályokban. Bedilizett, elkezdett üvölteni torkaszakadtából, hogy a Szövetségi Nyomozóiroda van a sarkában, végigrohant az utcán, és beledugta a fejét egy kukába. Mondom neki: Mit képzelsz, micsinálsz? Ő meg asszongya: Tünés innen, vagy lövök! Be ne merd köpni a rejtekhelyem!
Most tehát külön receptre kapunk egy kis K-t. A fővezetékbe nyomd bele, fiam. Érezni az illatát, amint behatol, az a tiszta, hideg illat az orrlikadban, a torkodon, s akkor a legtisztább, gyönyörűség szétáradása az agyban, felsziporkáznak a K-ra érzékeny idegvégződések. Fehér robbanások vetik szét a homlokodat. Tíz perc se telik el, s már újabb adagot kívánsz... átgyalogolsz a városon, hogy beszerezd. De ha nem jutsz K-hoz, még mindig tudsz enni, aludni, sőt el is feledkezhetsz róla.
Ez a szomj csak az agyban működik, érzés nélküli testetlen szükségletként, földhözragadt szükségkísérlet ez, a médiumból kiáradó eves ektoplazma, kivénhedt narkós másnapos harákolása.
Egy szép reggel fölébredsz behajítasz egy methedrin pirulát, s úgy érzed, tetűk mászkálnak a bőröd alatt. Fekete bajszos múlt századbeli zsaruk állják el az ajtókat, behajolnak az ablakokon, az ajkuk kéklik, visszavicsorog mélynyomású bádogemblémájukról. Narkósok masíroznak át a szobán, muzulmán temetési éneket harsogva viszik Bill, a Nyerő holttestét, injekcióstű-döfések stigmái ragyognak haloványkék fényáradatban. Acsarkodó szkizofrén detektívek szaglásszák az éjjelidet.
A kokaindelírium... Kivárásra kell berendezkedni, hideg fejjel, s benyomni bőven azt az extra kormányengedélyes methedrint.
Halottak napja. Rám jön a zabálás, és megettem a kis Willy hagyományos halottak napi cukor csontvázáról a koponyát. Úgy elkezdek üvölteni, de úgy, hogy elindultam, veszek neki egy másikat. Elbattyogtam a koktélbár mellett, ahol Jai Lai bukmékert kicsinálták.

Cuernavaca volt-e vagy Taxco? Jane összefutott egy trombonos főstricivel, és felszívódott teagőzfelhőben. A strici egyike azoknak a vibrátó- és étrendvirtuózoknak, akik úgy alacsonyítják le a női nemet, hogy arra kényszerítik a pipijeiket, nyeljék le egészben ezt a vibrátóelmélet- és étrendszert. Folyton továbbfejlesztette a teóriáit, képes volt kikérdezni belőle a pipijét, és még fenyegetőzött is, lelép, ha nem vágja be szóról szóra a logika és az emberiség ellen elkövetett legfrissebb merényleteit.
- Ugyan, bébi, meg kell hogy értsél. De ha képtelen vagy fogadni, nem tudok rajtad segíteni.
Rituális füves volt, olyan puritán módra fogta fel a kábítózást, ahogy csak egyfajta teások képesek. Azt állította, hogy a teafű ibolyántúli gravitációs mezőkkel hozza kapcsolatba. Minden témáról megvolt a maga elmélete: milyen az egészséges alsónemű-viselet, mikor szabad vizet inni, hogyan töröljük ki a valagunkat. Fényes, vörös képű pasas, nagy, sima, szétterpedt orral, apró vörös szemei kigyulladtak, ha meglátott egy pipit, s kialudtak, ha mást kellett nézniük. Nagyon vállas volt, már szinte deformált. Úgy csinált, mintha senki más nem lenne rajta kívül, vendéglőben vagy üzletben a férfiszemélyzettel csak nőnemű közvetítőkkel érintkezett. És soha férfi nem hatolt be ragyavert, diszkrét mélységébe.
Ezért aztán félretette a fecskendőt, és fűvel folytatta. Szippantok három slukkot, látom, hogy bámulja Jane, teste kikristályosodik. Felugrok visítva: - Kitör rajtam a frász! - és kirohantam az épületből. Egy kiskocsmában - mozaikcsempés pult, kiírva a totóeredmények, bikaviadal-plakátok - sört vedeltem, és vártam a városba vivő buszra.
Egy évre rá hallom Tangerben, hogy meghalt Jane.


Burroughs, William S.:
A narkós
Allen Ginsberg utószavával.
Lord Kvk., Bp., 1995. 218 oldal
A világhíres amerikai író erőteljes szavakkal tárja elénk egy narkós életét: vízióit, kísérteties éjszakai kóborlásait, különös szexualitását és a tű utáni mohó vágyát. Hősét közép-nyugat szülőhelyétől New Yorkon és New Orleanson át Mexikóvárosig követve, megdöbbentő és felejthetetlen módon szembesíti a narkóegylettel: Az anyag, eltérően az alkoholtól vagy a fűtől, nem arra való, hogy jobban élvezd az életet. Nem dob fel. Az anyag életforma.

Burroughs, William S.:
A narkós karácsonya
Hitel: Irodalmi, Művészeti és Társadalmi folyóirat. 1996. december, 23-29. oldal

Burroughs, William S.:
A vörös éjszaka városai
Tornai Szabolcs fordítása
JAK Világirodalmi Sorozat, Osiris Kiadó, 2001, 340 oldal

William S. Burroughs eredetiben

 

----------------------------------------------------------