Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
Ť katalógus
Ť vissza a Terebess Online nyitólapjára

A. P. Csehov
SZIBÉRIA
Devecseriné Guthi Erzsébet, Király Zsuzsa és Makai Imre fordításai
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF
Tartalom

SZIBÉRIA (Makai Imre)

ELBESZÉLÉSEK
Guszev (Devecseriné Guthi Erzsébet)
Asszonyok (Devecseriné Guthi Erzsébet)
Száműzetésben (Devecseriné Guthi Erzsébet)
Gyilkosság (Király Zsuzsa)

LEVELEK (Király Zsuzsa)
JEGYZETEK
Király Zsuzsa utószava

SZIBÉRIA

I

- Miért van ilyen hideg itt maguknál, Szibériában?
- Mert az Isten így akarja! - feleli a kocsis.
Igen, már május van, Oroszországban már zöldell az erdő, csattog a fülemüle, délen már rég virágzik az akác meg az orgona, de itt, a Tyumenyből Tomszkba vezető út mentén még szürkésbarna a föld, még csupasz az erdő, a tavakat még tompa fényű jég fedi, a szurdokokban még hó hever...
Viszont világéletemben sem láttam még ily tömérdek vadmadarat. Látom, ahogy a vadrucák totyognak a mezőn, úszkálnak a tócsákon meg az útszéli árkokban, vagy fel-felröppennek közvetlenül a fogat mellől, és lomhán a nyíresbe szállnak. Hirtelen ismerős, dallamos hang töri meg a csendet, az ember felnéz, alacsonyan repülő darupárt lát a feje fölött, és elszomorodik, maga se tudja, miért. Majd pedig vadlibák suhannak tova, és gyönyörű, hófehér hattyúk sora úszik el a levegőben... Mindenütt sárszalonkák korrogása, sirályok sikítása hallik... Utolérünk két kibitkát meg egy csapat parasztot és fehércselédet. Telepesek.
- Melyik kormányzóságból jönnek?
- A kurszkiból.
Leghátul egy paraszt kullog, aki nem hasonlít a többihez. Álla borotvált, bajusza ősz, daróckabátján, hátul furcsa dragony - hogy került az oda? - hóna alatt egy-egy kendőbe bugyolált hegedű. Nem is kell kérdezni, kicsoda és honnan vette ezt a két hegedűt. Kallódó, teddide-teddoda ember, göthös, fázós, nem veti meg a papramorgót, nyúlszívű, egész életében ötödik kerék volt előbb az apjánál, aztán a bátyjánál. Nem kapott jussot, meg se házasították... Mihaszna fráter!
A munkához nem fűlt a foga, két kupicától már megkótyagosodott, összehordott hetet-havat, csak hegedülni tudott, meg
a gyerkőcökkel hancúrozni a kemencén. Hegedült a csapszékben, lagzikon, még a mezőn is, és milyen szépen játszott! De hát a bátyja eladta a házat, a jószágot, az egész gazdaságát és most megy családostul a távoli Szibériába. És megy ez az agglegény is - hová legyen máskülönben. Magával viszi két hegedűjét is... Ha megérkeznek, meghűl a szibériai hidegben, hektikát kap és meghal csendesen, szótlanul, észre se veszi senki, a hegedűi pedig, amelyekkel hol felvidította, hol elszomorította szülőfalvát, húsz kopejkáért egy idegen írnok vagy egy száműzött kezébe kerülnek, az idegen gyermekei letépik a húrokat, letörik a nyerget, vizet öntenek a belsejébe... Fordulj vissza, bácsi!
Telepeseket már akkor is láttam, amikor a Kámán hajóztam egy gőzösön. Eszembe jut egy szőke szakállú, negyvenéves paraszt, ott ül a gőzösön, egy padon; a lábánál házi cókmókkal megtömött zsákok, a zsákokon meg bocskoros gyermekek feküsznek, dideregnek a Káma sivár partjáról fújó metsző-hideg szélben. A paraszt arca azt fejezi ki: "Én már beletörődtem
a sorsomba." Szemében gúny csillog, de ez a gúny befelé, a lelkébe, egész addigi életére irányul, amely olyan kegyetlenül becsapta.
- Rosszabb már úgyse lehet! - mondja és mosolyog, de csak a felsőajkával.
Válasz helyett csak hallgat az ember, nem is kérdez semmit, de ő egy perc múlva megint megismétli:
- Rosszabb már úgyse lehet!
- De! Lesz még rosszabb is! - feleli a másik padról egy éles tekintetű parasztocska; ő nem telepes. - Lesz még rosszabb is!
Ezek, akik most az úton, a kibitkáik mellett vánszorognak, nem szólnak semmit. Arcuk komoly, gondba merült... Elnézem őket és azt gondolom: csakis rendkívüli ember tud szakítani azzal az élettel, amely rendellenesnek látszik, csakis hős tudja feláldozni ezért a szülőföldjét, a családi fészkét...
Aztán kisvártatva egy rabszállítmányt érünk utol. Bilincseit csörgetve, harminc-negyven rab halad az úton, kétoldalt puskás katonák, hátul két szekér. Az egyik rab örmény paphoz hasonlít, a másikat - nagy homloka, sasorra van - mintha már láttam volna valahol egy gyógyszertárban a bolti asztal túlsó oldalán; a harmadiknak sápadt, kimerült és komoly az arca, mint egy önsanyargató szerzetesé. Nincs idő arra, hogy szemügyre vegyem valamennyit. A rabokból is meg a katonákból is kiveszett minden erő; rossz az út, nem bírnak menni... Még tíz versztányira van az a falu, ahol majd meghálnak. Mihelyt odaérnek, sebtiben falatoznak egy keveset, isznak rá préselt tea-levet, aztán mindjárt ledőlnek aludni, és nyomban ellepik őket a poloskák, ádáz és legyőzhetetlen ellenségei mindazoknak, akik elgyötrődtek és módfelett szeretnének aludni.
Este fagyni kezd a föld, és a sár szinte zsombékká csomósodik. Zötyög, zörög a szekér és hol ilyen, hol olyan hangon nyikorog. Hideg van! Sehol egy hajlék, szembe se jön senki... Semmi se moccan az éji sötétben, egyetlen hangot sem ád semmi, csak az hallatszik, ahogy a fagyos földön kattog a kerék, és néha, mikor cigarettára gyújt az ember, az út mellett nagy lármával felrebben két-három vadruca, mert felriasztja a láng...
Közeledünk egy folyóhoz. Kompon kell átkelni a túlsó oldalra. Egy lélek sincs a parton.
- Átladikáztak a túlsó partra, a bú ölje meg őket! - mondja a kocsis. - No, ordítsunk, nagyságos uram.
"Ordít" itt mindezt jelenti: bömböl fájdalmában, sír, segítségért kiált, vagy csupán hív valakit; ezért hát Szibériában nemcsak a medve ordít, hanem a veréb és az egér is. "Macska mancsába került, hát ordít" - mondják az egérre. Hát "ordítani" kezdtünk. Széles a folyó, a sötétségben nem látszik a túlsó part... A nyirkosságtól megdermed az ember lába, majd az egész teste... Ordítunk egy félórát, egy órát, de a komp még nincs sehol. Hamarosan megunjuk a vizet is, a csillagokat is, amelyekkel tele van szórva az ég, megunjuk ezt a nyomasztó, síri csendet. Unalmamban beszédbe elegyedem az öreggel, megtudom, hogy tizenhat éves korában nősült, tizennyolc gyermeke volt, három meghalt; apja-anyja él, szülei "kirzsákok", vagyis szakadárok, világéletükben se láttak más várost, csak Isimet, nem dohányoznak, de ő - az apóka - mint afféle fiatalember, megengedi magának ezt a "kicsapongást", ő dohányzik. Megtudom tőle, hogy ebben a sötét, zord folyóban kecsege, fehér lazac, menyhal és csuka tenyészik, de nincs, aki fogja őket, nincs is mivel.
Végre-valahára egyenletes csobbanások hallatszanak, és a folyón feltűnik egy ormótlan, sötét valami. A komp. Olyan, mint egy kis uszályhajó, öt evezőse van, két-két széles lapátú evezőjük a rák ollójához hasonlít.
Az evezősöknek, mihelyt kikötnek a parton, az az első dolguk, hogy elkezdenek veszekedni. Dühösen veszekszenek, minden ok nélkül, bizonyára azért, mert nagyon álmosak. Ha az ember ezeket a válogatott szidalmakat hallgatja, azt gondolhatná, hogy nemcsak az én kocsisomnak, a lovaimnak, meg maguknak az evezősöknek van anyjuk, hanem a víznek, a kompnak meg az evezőlapátnak is. A legenyhébb, a legártatlanabb szitok ezeknek az evezősöknek a szájában: "A rosseb essen beléd", vagy "rosseb a pofádba!" Nem sikerült megértenem, milyen sebet átkoznak itt egymásra, pedig érdeklődtem iránta. Ködmönt, nagy csizmát és kucsmát viselek; a sötétben nem lehet látni, hogy "nagyságos úr" vagyok, hát az egyik evezős, rekedt hangon, így fordul hozzám:
- Hé, mit tátod ott a szád, hogy a rosseb... Fogd ki azt a lógóst, hallod?!
Felhajtunk a kompra. A révészek szitkozódva az evezőkért nyúlnak. Ezek nem helybeli parasztok, hanem száműzöttek, akiket bűnös életük miatt küldött ide a társadalom igazságszolgáltatása. Abban a faluban, ahol lajstromba vették őket, nem élet az élet, unatkoznak, szántani-vetni nem tudnak, vagy elszoktak tőle, de meg nem is kedves ez az idegen föld, ide jöttek hát révésznek. Arcuk elnyűtt, sovány, olyanok, mintha összeverték volna mind. És milyen az arckifejezésük? Látszik, hogy ezek az emberek, mialatt párosával összebilincselve, rabszállító bárkán hajóztak, mialatt az országutat rótták állomásról állomásra - parasztházakban háltak, ahol testüket tűrhetetlenül csípték a poloskák - csontjuk velejéig elfásultak; most pedig éjjel-nappal hideg vízben lézengenek, és a kopár partokon kívül nem látnak semmit. Mindörökre elveszítették mindazt a melegséget, ami volt bennük, és nem maradt egyéb az életükben, csak a pálinka meg a lány, a lány meg a pálinka... Ezen a világon ők már nem emberek, csupán vadállatok; a kocsisom, az apóka véleménye szerint pedig a másvilágon is a rövidebbet húzzák: bűneik miatt a pokolba kerülnek.

II

Arbatszkoje nagyközségből (háromszázhetvenöt versztányira van Tyumenytől) május 6-ra virradó éjjel tovább szállít a hatvanéves öreg. Mielőtt befogott volna, gőzfürdőt vett és megköpölyözte magát. Mivégett kellett ez a köpöly? Azt mondja, fáj a keresztcsontja. Korához képest igen fürge, mozgékony, beszédes, de a járása sehogy se tetszik: bizonyára hátgerincsorvadása van.
Födetlen, magas utazókocsiban ülök. Két ló húzza. Az öreg meglengeti az ostort, rikkant egyet, de már nem akkorát, mint azelőtt, jóformán csak nyög és búg, akár a párjavesztett gerlice.
Az út két oldalán és messze, a szemhatár szélén, kígyózó tűz villan fel: az avar ég, amelyet ezen a tájon szántszándékkal föl szoktak gyújtani. Nyirkos az avar, nem egykönnyen emészti meg a tűz, így hát lassan kúsznak a tűzkígyók, hol ízekre szakadoznak, hol lelohadnak, hol megint fellobbannak. Szikrát hány minden tűzkígyó, és mindegyik felett egy-egy fehér füstfelhő lebeg. De szép, amikor a tűz hirtelen egy-egy magas szárú dudvába kap bele, öles tűzoszlop szökken a föld fölé, nagy füstgomolyt lök fel magából az égre, majd mindjárt leomlik - akárha a föld nyelte volna el. Hát még amikor e kígyók a nyíresben kúsznak; átvilágítják az egész erdőt; tisztán látszanak a fehér nyírfatörzsek, árnyékuk meg hullámzik a fényfoltok között.
A hepehupás úton zörögve, lóhalálában egy postatrojka száguld felénk. Az öreg iparkodik jobbra térni; abban a pillanatban elrobog mellettünk az ormótlan nagy, nehéz postakocsi; csak egy kocsis ül rajta - ez már visszaút. De újabb kocsizörgés hallik: egy másik trojka rohan szemközt, az is lóhalálában. Igyekszünk mielőbb jobbra térni, de a trojka, nagy meglepetésemre és rémületemre nem jobbra, hanem balra tart és egyenest felénk robog. Mi lesz, ha összeütközünk? Alighogy mindezt elgondolom, máris reccsenés hallatszik, a mi két lovunk meg a posta hármasfogata egyetlen sötét tömeggé kavarodik, az utazókocsi felágaskodik, én a földre zuhanok, rám meg a bőröndjeim, csomagjaim... Mialatt elbódulva ott fekszem a földön, hallom, hogy rohan ám felénk egy harmadik trojka is. "No - gondolom - ez biztosan agyongázol." De hálistennek, fel tudtam állni a földről, mert nem törött el semmim, meg se ütöttem magam túlságosan. Felpattanok hát és félreszaladok.
- Állj, állj! - kiáltom. Magam sem ismerek rá a hangomra.
Az üres postakocsi aljáról felkászolódik egy alak, a gyeplőért nyúl - és a harmadik postakocsi megáll, csaknem éppen az én holmijaim mellett.
Két perc csendben telik el. Bambán bámulunk, mintha egyikünk sem értené, mi történt. A rudak eltörtek, a hám szétszakadt, a csengős hámigák a földön hevernek, a lovak zihálnak; azok is megrökönyödtek, sőt láthatólag meg is sérültek. Az öreg nyögve és jajongva feltápászkodik: az első két trojka visszafordul, majd odaér egy negyedik, végül egy ötödik is...
Akkor aztán kitört az éktelen szitkozódás.
- Hogy a rosseb!... - ordítja az a kocsis, aki belénk hajtott. - A rosseb a pofádat! Hová tetted a szemed, te vén kutya?!
- Hát ki a hibás? - kiáltja sírós hangon az öreg. - Te vagy a hibás, és még te káromkodol?
Ahogy a szitkokból ki lehetett hámozni, az összeütközés oka a következő volt. Ez az öt trojka postát szállított, most pedig üresen visszafelé, Arbatszkojéba igyekezett. A visszaúton szabály szerint lépésben kellett volna hajtaniuk, de a legelső kocsis, mivel már unta a döcögést, és mielőbb meleg hajlékba akart jutni, vágtába eresztette lovait, a mögötte haladó négy trojka kocsisai pedig aludtak, és nem volt, aki irányítsa a lovakat: az első után inaszakadtából nekiiramodott a többi négy is. Ha én véletlenül alszom a tarantászban, vagy ha a harmadik trojka közvetlenül a második nyomában rohan, akkor persze igen rosszul járok.
A kocsisok teli torokból üvöltve káromkodnak, úgy, hogy bizonyára tíz versztányira is lehet hallani. Tűrhetetlenül káromkodnak. Mennyi szellemesség, düh és lelki mocsok kellett ahhoz, hogy kitalálják ezeket az ocsmány szavakat és mondatokat, amelyeknek csakis az a céljuk, hogy megbántsák az embert, beszennyezzék mindazt, ami kedves, drága és szent előtte! Így csak a szibériai kocsisok és révészek tudnak szitkozódni: azt mondják, a fegyencektől tanulták. A kocsisok közül éppen a vétkes káromkodik a legádázabbul.
- Ne káromkodj, te bolond! - vág vissza az öreg.
- Hát mért ne? - kérdezi a ludas, egy tizenkilenc éves kamasz, és fenyegető arccal odamegy az öreghez, szemtől szembe áll vele. - Mért ne káromkodjak?
- Mert ez már több a soknál!
- Hát aztán?! Azt mondd meg: különben mi lesz? Felkapom azt a törött rudat, és főbe kólintalak vele, hogy a rosseb!...
Baljós a hangja - ezek ölre mennek! Éjjel, pitymallat tájban a szitkozódó, vad banda közt vesztegelve, közeli és távoli tüzeket látok, de ezek egy cseppet se melegítik fel a hideg éjszakai levegőt e nyughatatlan, szilaj lovak körül, amelyek egy csomóba verődtek és nyihognak: oly elhagyatottnak érzem magam, hogy le sem írhatom.
Az öreg, dörmögve, lábát - a betegség miatt - magasra emelve téblábol az utazókocsi meg a lovak körül, ahol lehet, leoldja a zsinegeket, szíjakat, hogy összekötözze az eltört rudat, aztán egyik szál gyufát a másik után gyújtogatva, hasmánt kúszik az úton, keresi az istrángot. Az én csomagkötöző szíjaimnak is dolguk akad. Keleten már felderengett a hajnal, a felébredt vadlibák már régóta gágogtak, amikor végre továbbhajtottak a kocsisok, de mi még mindig ott álltunk az úton, s javítgattuk szerszámainkat. Már útnak is indultunk, de az összemadzagolt rúd - reccs!... Megint meg kellett állni... De hideg van!
Valahogy elvergődünk a faluig. Megállunk egy emeletes ház előtt.
- Itthon vannak a lovai, Ilja Ivanics? - kérdezi az öreg.
- Itthon! - felel valaki tompán odabentről.
A házban egy vörös inges, mezítlábas, magas férfi fogad: félálmában mosolyog valamin.
- Megesznek ezek a poloskák, cimbora! - mondja vakarózva, és még szélesebb mosolyra húzza száját. - Pedig éppen miattuk nem fűtünk a szobában. Ha hideget éreznek, nem járnak.
Itt a poloska meg a csótány nem mászik, hanem jár: az utasok nem utaznak, hanem szaladnak. Azt kérdik: "Hová szalad, nagyságos úr?" Ez azt jelenti: "Hová utazik?"
Mialatt az udvaron megkenik a szekér kerekeit, csörömpölnek a csengőkkel, mialatt felöltözik Ilja Ivanics, aki aztán mindjárt beljebb vezet, a szegletben kényelmes fekvőhelyet keresek, fejemet lehajtom egy zsákra - valószínűleg gabona van venne - és mindjárt mély álomba merülök: álmomban látom a szobámat, az ágyamat, azt álmodom, hogy otthon ülök az asztalnál, és elbeszélem házam népének, hogyan ütközött össze fogatom a postatrojkával: de alig telik el két-három perc, máris azt érzem, hogy Ilja Ivanics rángatja a ruhám ujját és azt mondja:
- Kelj fel, cimbora, vár a fogat!
Micsoda gúnyolódás ez lustaságomon és undoromon a hideggel szemben, amely úgy csúszkál a hátamon keresztül-kasul, mint egy kígyóporonty! Megint indulok tovább... Már megvirradt, napkelte előtt aranyszínt öltött az ég. Az utat, a mező füvét és a szegény zsenge nyírfákat dér lepi, mintha porcukorral hintették volna be. Valahol fajdkakasok dürrögnek.

III

A szibériai országúton, Tyumenytől Tomszkig, nincs se település, se tanya, csak nagyközségek vannak, ezek húsz-huszonöt, sőt néha negyven versztányira esnek egymástól. Udvarház sincs az út mentén, mert errefelé nincsenek földesurak; nem látunk gyárat, malmot és vendégfogadót sem... Egész úton csupán a versztakövek, meg a szélben zúgó távíróhuzalok emlékeztetnek arra, hogy emberek laknak e tájon.
Mindegyik faluban van templom, néhol kettő is; iskola is van, azt hiszem, minden községben. A házakat - akad köztük emeletes is - szálfákból rótták össze: a födelük zsindelyes. Minden ház táján, a kerítésen, vagy a nyíresben seregélydúc áll, olyan alacsonyan, hogy kézzel is el lehet érni. A seregély errefelé általános szeretetnek örvend, még a macska se bántja. Kertek nincsenek.
A fagyos éjszaka és a kimerítő utazás után reggel öt órakor egy fuvaros házában ülök és teát iszom. A nagyház világos, tágas szoba, olyan a berendezése, amilyenről a mi kurszki vagy moszkvai parasztjaink legfeljebb csak ábrándozhatnak. Meglepő a tisztaság: sehol egy porszem vagy maszat. A fal fehér,
a padló mindenütt deszkából van, és vagy befestik, vagy virágmintás vászonszőnyeggel terítik le: két asztal, dívány, több szék, egy pohárszék áll a szobában, az ablakban meg virágcserepek. A sarokban van az ágy, rajta pehely-derékaljakból, piros cihájú párnákból egész hegy emelkedik, székre kell állni, hogy az ember felmásszék erre a hegyre: ha pedig lefekszik, belesüpped. A szibériaiak szeretnek puha ágyban aludni.
A sarokban függő szentképek mellett jobbra is, balra is képnyomatok sorakoznak: ott van az uralkodó arcképe - mindig több példányban - Sárkányölő Szent György képe, "európai uralkodók", akik közé valamiképpen odakerült a perzsa sah képe is, majd latin és német felírású szentképek, Battenberg1, Szkobeljev2 mellképe, aztán ismét szentek következnek... A fal díszítésére felhasználják a cukorkáspapírt, a vodka-címkét, a cigaretta-árujegyet is: ez a szegényesség sehogy se vág össze a tekintélyes ággyal, meg a festett padlóval. De mit tegyenek? Érdeklődnek itt a művészet iránt még nagyon is, de az Isten nem ád művészeket. Tekintsünk csak az ajtóra: egy kék és piros virágú fa van rárajzolva, meg holmi madarak, amelyek nem annyira madárhoz, mint inkább halhoz hasonlítanak,
a fa egy vázából nő ki: ezen a vázán jól látható, hogy európai, vagyis száműzött rajzolta. Ugyancsak a száműzött pingálta azt a kört is a mennyezetre meg a mintás díszt a kemencére. Együgyű kis mázolmány, de az itteni paraszttól még ennyi sem telik ki. Kilenc hónapon át le se húzza a kesztyűt, ki sem egyenesíti ujjait: hol negyven fokos hideg van, hol húsz versztányira elönti az árvíz a réteket, ha pedig beköszönt a rövid nyár, a paraszt dereka belefájdul a sok robotba, és majd megszakad az ina. Ugyan mikor rajzolna hát? Nem fest, nem muzsikál, nem énekel, mert az egész kerek esztendőben szinte öldöklő harcot vív a természettel. A faluban ritkán hall az ember harmonikaszót, és hiába várja, mikor gyújt már nótára a kocsis.
Nyitva áll az ajtó, a pitvaron túl belátok a másik, szintén deszkapadlós, világos szobába is. Ott pezseg a munka. A gazdasszony, egy huszonöt éves, megnyerő, szelíd arcú, magas, soványkás nő, tésztát gyúr az asztalon: a reggeli nap a szemébe, a mellére, a karjára tűz, úgy tetszik, mintha a napfényt is belegyúrná a tésztába: a házigazda húga, egy fiatal leány, lángost süt, a szakácsnő leforrázza az imént leszúrt malacot, a gazda marhaszőrből nemezcsizmás ványol. Csak az öregek nem csinálnak semmit. Nagyanyó a kemencén ül, lelógatja a lábát és csak nyög meg sóhajtozik; nagyapó a polc-ágyon fekszik és köhécsel, de amikor engem meglát, lemászik és a pitvaron át a nagyszobába jön. Kedve támadt egy kis csevegésre... Azzal kezdi, hogy az idén olyan hideg a tavasz, amilyen már régóta nem volt. Csak gondoljuk meg: holnap Miklós napja, holnapután Urunk mennybemenetele, és az éjjel mégis hó esett, az úton pedig megfagyott egy asszony, aki a faluba igyekezett: a jószág összeesik, mert nincs legelnivaló, a borjúk meg hasmenést kapnak a nagy hideg miatt... Majd tőlem kérdezősködik, honnan jövök, hová "szaladok", és miért; van-e feleségem, és igazat beszél-e a fehérnép, hogy nemsokára háború lesz.
Gyermeksírás hallik. Csak most veszem észre, hogy az ágy és a kemence között egy kis bölcső függ. A gazdasszony otthagyja a tésztát, és beszalad a nagyszobába.
- Hallgassa csak meg, kereskedő uram, mi történt nálunk! - mondja, meghintálja a függőbölcsőt és szelíden elmosolyodik. - Két hónappal ezelőtt idejött hozzánk Omszkból egy asszony ezzel a kisgyermekkel... Úgy öltözött, mint egy dáma... A gyermeket Tyukalinszkban hozta a világra, ott is kereszteltette meg: szülés után megbetegedett az úton, és itt lakott nálunk, a nagyszobában. Azt mondta, férjes asszony, de ki tudja? Nincs a homlokára írva, az igazolványa meg nem volt nála. Lehet, hogy törvénytelen gyermek a kicsi.
- Ez nem tartozik ránk - dörmögi nagyapó.
- Itt lakott egy hétig - folytatja a háziasszony - aztán azt mondja: "Megyek vissza Omszkba, a férjemhez, de Szása hadd maradjon itt: egy hét múlva majd érte jövök. Féltem, hátha megfagy az úton..." Azt mondom neki: - "Ide hallgass, asszonyom, az Isten gyermekkel áldja meg az embereket, némelyiknek tízet, sőt tizenkettőt is ád, de nekem meg az uramnak egyet sem adott; hagyd itt Szását, fiúnknak fogadjuk." Gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta: "Várjanak, megkérdezem a férjemtől, és egy hét múlva megírom levélben. A férjem beleegyezése nélkül nem merem." Itthagyta Szását és elutazott. De lám, már két hónap is eltelt, és ő még se maga nem jött viszsza, se levelet nem küld. Majd megveri érte a Jóatya! Mi úgy megszerettük Szását, mintha édesgyermekünk volna; most már magunk se tudjuk, a mi gyermekünk-e vagy a másé.
- Levelet kellene írniok annak az asszonyságnak - tanácsolom.
- Bizony, kéne! - feleli a pitvarból a gazda. Bejön a nagyházba és némán rám néz: nem adok-e még valamilyen tanácsot.
- De hát hogy írjunk neki - szól a gazdasszony. - Nem mondta meg, kinek hívják. Marja Petrovna - csak ennyit tudunk. De hát Omszk nagy város - minek is mondjam - nem egykönnyen akad rá a posta. Szalmakazalban gombostűt!...
- Bizony, nemigen találják meg! - szól egyetértőleg a gazda, és úgy néz rám, mintha azt akarná mondani: "Segíts hát, az isten áldjon meg!"
- Megszoktuk Szását - folytatja a háziasszony, és cuclit ád a gyermek szájába. - Ha ríni kezd akár éjjel, akár nappal, mindjárt másképp ver a szívem, még a házat is mintha kicserélnék. Pedig hát - mit lehet tudni - visszajön az asszony, és elviszi tőlünk...
A gazdasszony szeme vörös lesz, megtelik könnyel, gyorsan ki is megy a szobából. A gazda utána int a fejével, elmosolyodik és azt mondja:
- Megszokta... Bizony már sajnálná!
Ő is megszokta, ő is sajnálná, de hát ő férfi, őneki kényelmetlen volna beismernie.
Milyen derék emberek! Mialatt teámat iszom, és Szása történetét hallgatom, poggyászom odakint az udvaron, a szekéren hever. Azt kérdem: nem lopják-e el.
- Ugyan ki lopná el? - felelik mosolyogva. - Mifelénk még éjszaka se lopnak.
Csakugyan: az egész útvonalon sehol se hallottam, hogy utasembert megloptak volna. E tájon csodálatosan szép erkölcs uralkodik, jó hagyományok vannak ebben a tekintetben. Szent meggyőződésem az, hogy ha a szekéren elveszíteném a pénzemet, a fuvaros, mihelyt megtalálná, menten visszaadná, még csak bele se kukkantana bugyellárisomba. Postafogaton keveset utaztam, de a postakocsisokról is csak azt mondhatom: azokban a panaszkönyvekben, amelyeket az állomásokon unalmamban fellapoztam, csak egy ilyesféle panasz ütközött elém: egy utasnak elveszett a zsákja, benne a csizmája; de ennek a panasznak se volt következménye, mert amiként a főnökség válaszából kitűnik, a zsákot mihamar megtalálták és visszaszolgáltatták a panasztevő utasnak. Útonállásról e tájt nem is esik szó. Hallomásból sem ismerik.
A kósza csavargók - pedig hogy ijesztgettek velük, amikor ide indultam - csak annyira ártalmasak az utasra, akár a nyúl vagy a vadruca.
A teához lángost, túrós és tojásos pirogot, fánkot, vajaskalácsot adnak. A lángos vékony és zsíros, a kalács mind ízével, mind alakjával arra a sárga, lyukacsos perecre emlékeztet, amelyet Taganrogban és Doni-Rosztovban a piacon árulnak
a hoholok. A kenyeret az egész szibériai útvonal mentén igen ízletesre sütik. Mindennap sütnek kenyeret, igen sokat. Itt olcsó a búzaliszt: harminc-negyven kopejka egy pud. De üres kenyérrel nem lakik jól az ember. Ha délben kér valami főtt ételt, csak "rucalevest" kínálnak mindenütt, semmi egyebet. De ezt a levest nem lehet megenni: zavaros lé, benne vadruca darabjai, zsigerei úszkálnak, amelyeket nem is tisztítottak meg teljesen a rajtuk levő felesleges dolgoktól. Nem ízlik, még ránézni is émelyítő. Minden háznál vadat főznek. Szibériában nem ismernek semmilyen vadásztörvényt, egész éven át lövik a madarakat. De aligha irtják ki egyhamar ezt a sokat. Tyumeny és Tomszk között, azon az ezerötszáz versztás távolságon igen sok a vadmadár, de nem akad egyetlenegy valamirevaló puska sem, és száz vadász közül csak egy tudja röptében lelőni a madarat. A vadász rendszerint hasmánt kúszik a rucákhoz a zsombékon meg a nyirkos füvön, csak bokor mögül lő húsz-harminc lépésnyiről az ülő madárra, fertelmesen rossz puskája ötször is csütörtököt mond, ha pedig mégis elsül, erősen meglöki a vadász vállát és arcát; ha sikerül célba találnia, az csak újabb vesződséggel jár: húzhatja le a csizmáját meg a nadrágját, mászhat bele a hideg vízbe. Vadászkutya nincsen errefelé.

IV

Éles, hideg szél fújt, megkezdődött az esőzés, hull éjjel-nappal szakadatlanul. Az Irtistől tizennyolc versztányira egy Fjodor Pavlovics nevű paraszt, akihez a fuvarosom vitt, azt mondja, hogy nem lehet továbbmenni, mert az Irtis partján víz alá kerültek a rétek; Kuzma tegnap Pusztinszkojéból hazafelé jövet kis híján beleveszett lovastul; várni kell.
- De hát meddig kell várni? - kérdezem.
- Azt csak a Jóisten tudja.
Bemegyek a házba. A nagyszobában egy vörös inges öregember ül, zihál, köhög. Adok neki Dover-port - enyhült is valamit, de ő nem hisz az orvostudományban és azt mondja, csak azért lett jobban, mert "kiülte magát".
Ülök ott és gondolkozom: ottmaradjak éjszakára? Hisz az öreg egész éjjel köhögni fog, talán poloska is van itt, meg aztán ki kezeskedik azért, hogy holnap nem árad még széjjelebb a víz. Inkább megyek tovább!
- Gyerünk, Fjodor Pavlovics! - mondom a házigazdának. - Én nem várok.
- Ahogy tetszik - egyezik bele szerényen. - Csak aztán nehogy a vízben háljunk!
Megyünk. Az eső nem esik, hanem, ahogy mondani szokták, szakad, mintha dézsából öntenék; az én utazókocsimnak meg nincsen fedele.
Az első nyolc versztát sáros úton tesszük meg, de mégis ügetésben.
- Hát ez szép idő! - mondja Fjodor Pavlovics. - Bevallom, én magam rég nem jártam arra, nem láttam a kiöntést, de hát Kuzma rám ijesztett. Ha Isten is megsegít, csak átjutunk.
De ekkor egy széles tó tárul szemünk elé: az elárasztott rétek. A szél ott kószál és zúg felette, fodrozza a víz színét. Hol itt, hol ott kis szigetek látszanak: földsávok, amelyeket még nem öntött el a víz. Az út irányát a hidak mutatják, meg a rőzsegátak, amelyek már szétáztak, szétbomlottak és csaknem mind elsodródtak a helyükről. Messze a tavon túl az Irtis mogorva, magas, barna partja húzódik, fölötte meg nehéz, szürke fellegek függnek; a parton itt-ott még hófoltok fehérlenek.
Nekivágunk a tónak. A kerék nem süpped mélyre, csak egy negyedrőfnyire ér a víz. Egészen elviselhető volna így az utazás, ha nem volnának a hidak. Minden hídnál ki kell szállni a tarantászból, bele kell állni a sárba vagy a vízbe; ahhoz, hogy feljuthassunk a hídra, felfelé álló széléhez először oda kell támasztani azokat a deszkákat vagy gerendákat, amelyek ugyanott, a hídon hányódnak. A lovakat egyenként vezetjük át rajta. Fjodor Pavlovics kifogja a két lógóst és ideadja, hogy tartsam őket; tartom is sáros, hideg gyeplőszáruknál fogva, de ezek makrancos csikók, hátrafarolnak, a szél meg majd letépi rólam a ruhát, az eső is szinte fájóan veri az arcomat. Ne forduljunk vissza mégis? De Fjodor Pavlovics hallgat, bizonyára azt várja, hogy én ajánljam a visszatérést, de én se szólok egy szót sem.
Rohammal elfoglaljuk az első, aztán a második, majd a harmadik hidat... Egy helyütt megrekedtünk a sárban, hajszál híján felborultunk, másutt a lovak makacsolták meg magukat, a vadrucák és a sirályok meg úgy szálldostak felettünk, mintha kacagnának rajtunk. Fjodor Pavlovics arcán, ráérős mozdulatain, szótlanságán látom, hogy nem először veszkődik így; hogy néha még cudarabb dolgokon is át kell esnie; réges-rég megszokta már ő ezt a járhatatlan sártengert, a vizet meg a hideg esőt. Nem ingyen él ám ő sem!
Felkaptatunk egy kis szigetre. Egy födelevesztett viskó áll itt; a nedves trágyán két ázott ló őgyeleg. Fjodor Pavlovics hívására előjön a viskóból egy nagy szakállú paraszt hosszú pálcával és munkához lát: mutatja nekünk az utat. Némán előremegy, pálcájával megméri a víz mélységét, kitapasztalja, milyen a talaj - mi meg utána. Egy hosszú, keskeny sávra vezet fel bennünket, amelyet "hátnak" nevez; haladjunk ezen a háton, ha pedig a végére érünk, balra tartsunk, aztán jobbra és kapaszkodjunk fel arra a másik hátra, mely egészen a révig nyúlik.
Egyre sötétedik; eltűntek a vadrucák is, a sirályok is. A nagy szakállú paraszt elmagyarázta, merre kell mennünk, és már rég visszafordult. Végére értünk az első hátnak, megint a vízben tocsogunk, először balra, aztán jobbra tartunk. Végre itt van a második hát. Ez egészen a part széléig húzódik.
Széles az Irtis. Ha Jermak3 áradás idején úszik át rajta, bizony belevész, ha nincs is rajta páncéling. A túlsó part magas, meredek és teljesen sivár. Egy hajlást látunk; Fjodor Pavlovics szerint abban a hajlásban halad a hegyre vezető út, egyenest Pusztinnojéba, ahová éppen mennem kell. Az innenső part meneteles, alig egy rőffel magasabb a folyó szintjénél. Kopár, vízmarta, és csúszósnak látszik; a fehér tarajú, zavaros hullámok dühödten csapdossák, aztán hirtelen visszapattannak róla, mintha elundorodnának attól, hogy hozzáérjenek ehhez a suta, nyálkás parthoz, amelyen - külsejéből ítélve - csak varangy meg nagy bűnösök kóbor lelke tanyázhat. Az Irtis nem zúg, nem is bömböl, csak mintha koporsókon kopogna, amelyek a fenekére süllyedtek. Cudar benyomás!
Odahajtunk ahhoz a házhoz, ahol a révészek laknak. Kijön az egyik és azt mondja, nem lehet átmenni a túlsó oldalra a zivatar miatt, reggelig várni kell.
Ottmaradok hát éjszakára. Egész éjjel hallgatom, hogy horkolnak a révészek meg az én kocsisom, hogy dobol az eső az ablakokon, hogy üvölt a szél, hogy kopog a koporsókon a felbőszült Irtis... Jókor reggel kimegyek a folyó partjára; az eső még mindig zuhog, a szél ugyan már csendesedett, de még mindig nem lehet kompra szállni. Csónakon visznek át.
A rév itt egy parasztgazdákból álló szövetkezeté; a révészek közt nincs egyetlen száműzött se, mind honiak. Derék, szíves nép. Amikor a folyón átcsónakázva felkapaszkodom a síkos domboldalon, hogy kivergődjek az útra, ahol egy ló vár, még szerencsés utat is kívánnak meg jó egészséget, sikert a munkámhoz... De az Irtis háborog...

V

Istenverése ez az áradás! Kolivanyban nem adnak postalovat; azt mondják, hogy az Ob partját is elöntötte az ár; nem lehet arra menni. Még a postát is visszatartották, és külön parancsot várnak.
A postaállomás írnoka azt tanácsolja, hogy fuvarossal menjek el valami Vjunba, onnan meg Krasznij Jarba; Krasznij Jarból majd csónakon elvisznek tizenkét versztányira Dubrovinóba, ott aztán majd kapok postalovat. Úgy is teszek: elmegyek Vjunba, aztán Krasznij Jarba... Elvisznek egy Andrej nevű paraszthoz, akinek van csónakja.
- Van csónak, van! - mondja Andrej, egy szőke szakállú, ötven év körüli, inas-eres paraszt.
- Van csónak! Korán reggel elvitték rajta Dubrovnóba az ülnök írnokát, de nemsokára visszajönnek. Addig várjon és igyék egy kis teát.
Megiszom a teát, aztán felmászok a dunyha- és párnahegyre... Felébredek, kérdezem, megjött-e már a csónak. Még nem. A nagyszobában, hogy ne legyen hideg, befűtötték a kemencét az asszonyok, és mivel így kapóra jött, egy füst alatt kenyeret is sütnek. Bemelegedett a szépszoba, már a kenyér is kisült, de a csónak még mindig nincs sehol.
- Nem arravaló legényt küldtünk vele! - sóhajtozik a házigazda, és csak csóválja a fejét. - Olyan anyámasszony katonája, tunya legény, biztosan megijedt a széltől, és azért nem jön. Igaz, fúj is a szél, de nagyon! Igyál még egy kis teát uram, jó? Vagy talán bánt valami?
Egy darócköpenyes, toprongyos, mezítlábas bolond, aki bőrig ázott az esőben, fát meg vödör vizet cipel a pitvarban. Minduntalan be-bekukkant hozzám a nagyházba; megmutatja fésületlen, boglyas fejét, hadar valamit, elbődül, akár a boci - és visszahúzódik. Úgy rémlik, hogy ázott arca, merev szeme láttára, hangja hallatára az ember maga is mindjárt félrebeszél.
Délután egy nagyon magas és nagyon kövér férfi jön a házigazdához, nyakszirtje széles, akár egy bikáé, ökle óriási - elhájasodott orosz csaplároshoz hasonlít. Pjotr Petrovicsnak hívják. A szomszéd faluban lakik, testvérével együtt tizenöt lovat tart, fuvarozgat is, meg a postaállomásnak is kölcsönöz egy-egy hármasfogatot, szánt-vet, marhával kupeckedik; most éppen Kolivanyba megy valamilyen adásvételi ügyben.
- Oroszországból jön? - kérdezi tőlem.
- Onnan.
- Sose voltam ott. Mifelénk, aki Tomszkban megfordult, az már annyira fenn hordja az orrát, mintha bejárta volna a kerek világot. De azt írja az újság, nemsokára vasutat építenek errefelé4. Mondja, jó uram, igaz ez? Azt értem, hogy gőz hajtja a gépet. De ha - teszem azt - egy falun kell keresztül haladnia, akkor összerontja a házakat, agyongázolja az embereket.
Megmagyarázom neki a dolgot, figyelmesen hallgatja, aztán azt mondja: "Ejha!" A beszélgetés során megtudom, hogy ez a hájas ember járt már Tomszkban is, Irkutszkban is, Irbitben is; már nős volt, amikor magamagától megtanult írni-olvasni. A házigazdára, aki csak Tomszkban járt, kissé félvállról néz, nem is szívesen hallgatja a szavát. Ha kínálják valamivel, vagy felszolgálnak valamit, udvariasan csak annyit mond: "Ne fáradjanak."
A házigazda és vendége teához ül. A fiatal menyecske, a gazda fiának a felesége teszi elébük a teát egy tálcán, és mélyen meghajlik. Ők meg felveszik a csészéjüket, és szótlanul isznak. Oldalt, a kemence mellett duruzsol a szamovár. Én megint felmászom a dunyhák és párnák halmára, lefekszem és olvasok, aztán leszállok az ágyról és írok; sok idő telik el, nagyon sok, de a kis menyecske még mindig meg-meghajlik, a házigazda és vendége pedig még mindig issza a teát.
- Be-be-ee! - kiáltja a pitvarból a bolond. - Mee-eee!
De a csónak még mindig nincs sehol! Odakint már sötétedik, a nagyházban meggyújtják a faggyúgyertyát. Pjotr Petrovics sokáig kérdezősködik: hová utazom és miért, lesz-e háború, mennyibe került a revolverem, de aztán ő is elunja a csevegést; szótlanul ül az asztalnál, öklével alátámasztja arcát és elgondolkodik. A gyertya bele hamvat eresztett. Zajtalanul kinyílik az ajtó, bejön a félkegyelmű és leül a ládára. Karján egészen vállig felhúzza a ruhája ujját; olyan vékony a karja, mint egy pálca. Leül és a gyertya fényébe mered.
- Eredj innen, eredj! - szól rá a gazda.
- Mee-eee! - mekeg a bolond, aztán összegörnyedve kimegy a pitvarba. - Bee-beee.
Az eső még mindig dobol az ablakon. A házigazda és vendége leül vadrucalevest enni; egyikük sem éhes, és csak úgy unalomból eszegetnek... Aztán a kis menyecske dunyhából, párnából ágyat vet a padlóra; a házigazda és vendége levetkezik és lefekszik egymás mellé.
Micsoda unalom! Hogy felvidítsam magam, gondolatban hazaszállok szülőföldemre, ahol már tavasz van, ahol a hideg eső nem veri az ablakot, de szinte csakazértis az élet ernyeteg, szürke oldala, hiábavalósága jut eszembe; úgy rémlik, ott is hamvat ereszt a gyertyabél, ott is azt kiáltják "mee, beee". Semmi kedvem sincs visszafordulni.
Leterítem a ködmönömet a földre, lefekszem és a fejemhez állítom a gyertyát. Pjotr Petrovics felemeli a fejét és rám néz.
- Azt akarom még elmondani... - kezdi halkan, hogy a gazda ne hallja. - Itt Szibériában buta ám a nép, semmihez sincs tehetsége. Oroszországból hozzák ide a ködmönt is, a kartont is, az edényt is, a szöget is, mert ez a nép nem ért semmihez. Csak a földet túrja, meg fuvarozik, semmi egyebet nem csinál... Még halászni se tud. Gyámoltalan az istenadta, de milyen gyámoltalan! Ha itt él közte az ember, csak hízik, akár a malac, de a léleknek, az észnek - nem jut itt semmi! Szánalom rájuk nézni, jó uram! Pedig derék emberek ezek, olyan a szívük, akár a vaj, nem lopnak, nem bántanak meg senkit, még csak nem is nagyon isznak. Aranyemberek ezek, de hát csak úgy elkallódnak, semmihasznára, elpusztulnak, akár a légy vagy a szúnyog. Kérdezze csak meg tőlük: miért élnek?
- Dolgoznak, jóllaknak, jól ruházkodnak - mondom. - Mi kell még egyéb?
- Mégiscsak meg kellene érteniök, mivégett élnek. Oroszországban bizonyára tudják, miért élnek.
- Nem, nem tudják.
- Lehetetlen - mondja Pjotr Petrovics némi töprengés után. - Az ember nem ló. Lehet mondani, hogy nálunk egész Szibériában nincs igazság. Ha volt is valamilyen, már rég megfagyott. Hát ezt az igazságot kellett keresnie az embernek. Én gazdag, tehetős paraszt vagyok, az ülnök előtt van szavam, ezt a gazdát is meghurcolhatom, akár holnap is: tömlöcben rothad el, a gyermekei meg koldusbotra jutnak. És nincs ellenem semmi törvény, őt meg nem védi semmi, mert mi - igazság nélkül élünk... Igaz, az anyakönyvbe be van írva, hogy emberek vagyunk, az egyiket Pjotrnak hívják, a másikat meg Andrejnak, de valójában farkasok vagyunk. Rajtunk csak az Isten ítél... Nem tréfadolog ez. Szörnyűség ez. És lám, a gazda nyugodtan lefekszik, csak háromszor keresztet vet, mintha ezzel aztán minden rendben volna. Gyűjti a pénzt és eldugja, talán nyolcszáz rubelt is összekuporgatott már; új lovakat akar venni, de nem kérdi magától, miért? Hisz a másvilágra nem viheti át! De ha megkérdezném, akkor se felelhetne rá: rövid az esze...
Sokáig beszél Pjotr Petrovics... De végre ő is befejezi. Már pitymallik, szól a kakas is.
- Meee - mekeg a félkegyelmű. - Beee.
És még mindig nincs itt a csónak!

VI

Dubrovinóban lovakat kapok és tovább utazom. De Tomszktól negyvenöt versztányira megint azt hallom, hogy nem lehet tovább menni, mert a Tom folyó elöntötte a réteket meg az utakat. Megint csónakon kell folytatnom utamat. De itt ugyanaz esik meg velem, ami Krasznij Jarban: a csónak átment a túlsó partra, de nem térhet vissza, mert erős szél fúj, és a folyón magas hullámok tornyosulnak... Várjunk!
Reggel hó esik és másfél hüvelyknyire befödi a földet (május 14-én!), délben eső esik és elmossa az egész havat, este meg, napnyugtakor, amikor a parton állok és nézem, hogy küszködik az árral a felénk igyekvő csónak, eső is hull meg dara is... És ekkor olyan természeti tünemény keletkezik, amely sehogy se vág össze a hóval meg a hideggel: világosan hallom a mennydörgést. A kocsisok keresztet vetnek és azt mondják, ez meleg időt jelent.
A csónak nagy. Belerakják előbb a húsz pudos postaszállítmányt, aztán az én poggyászomat, és az egészet leterítik nedves gyékénytakaróval. A postás - magas, koros férfi - leül egy kötegre, én meg a bőröndömre. A lábamnál egy csupa szeplő kis katona helyezkedik el. Köpenye csuromvíz, sapkájáról meg a nyakába csurog az eső.
- Isten nevében! Induljunk!
Ár mentén, fűzcserjés mellett csónakázunk. Az evezősök azt mondják, hogy az imént, alig tíz perccel előbb a vízbe fúlt két ló, a szekéren ülő fiúcska pedig egy fűzfabokorba kapaszkodva csak nagy nehezen menekült meg.
- Evezzetek, evezzetek, fiúk, majd később beszélgethettek! - mondja a kormányos. - Minden erőt bele!
A folyón, ahogy vihar előtt gyakran megesik, szélroham söpör végig... A csupasz fűzbokor a vízre hajlik és zúg, a folyó hirtelen elsötétül, összevissza csapódnak a hullámok...
- Kanyarodjatok a bokrok közé, fiúk! - szól halkan a kormányos. - Várni kell!
Már-már a füzes felé kanyarodunk, amikor az egyik evezős megjegyzi, hogy zivatar esetén egész éjjel ott rostokolhatunk a füzesben, és mégiscsak elmerülünk, így hát ne haladjunk-e inkább előre? Azt javasolják, hogy szótöbbséggel döntsünk - a továbbhaladás mellett döntünk...
A folyó egyre sötétebb lesz, az erős szél és eső az oldalunkat veri, a part meg még messze van, és a bokrok, amelyekbe baj esetén belekapaszkodhatnánk, mögöttünk maradnak... A postás, aki sok mindent megért már élete során, csak hallgat mozdulatlanul, mintha kővé vált volna, az evezősök se szólnak semmit... Látom, ahogy a kis katona nyaka hirtelen bíborvörössé válik. Elszorul a szívem, csak arra gondolok, hogy ha felborul a csónak, akkor először a ködmönömet vetem le, aztán a kabátomat, aztán...
De lám, mind közelebb és közelebb érünk a parthoz, az evezősök vígabban dolgoznak; lassanként leesik a lelkemről az a nyomasztó teher, és amikor már csak három ölnyire van tőlünk a part, egyszeriben könnyedséget, jókedvet érzek, és most már azt gondolom:
"Jó gyávának lenni! Nem sok kell neki ahhoz, hogy egy csapásra jókedve kerekedjék!"

VII

Nem szeretem, amikor az értelmiségi száműzött az ablaknál áll, és a szomszédos ház tetejét bámulja szótlanul. Min töpreng olyankor? Nem szeretem, amikor badarságokról cseveg velem, mialatt olyan arckifejezéssel néz a szemembe, mintha azt akarná mondani: "Te hazatérsz, de én nem." Azért nem szeretem, mert ilyenkor végtelenül megsajnálom.
Az a gyakran használt kifejezés, hogy a halálbüntetést manapság csak kivételes esetekben alkalmazzák, nem egészen pontos; a legszigorúbb büntető rendszabályok, amelyek a halálbüntetést felváltották, továbbra is tartalmazzák a halálbüntetés legfontosabb, leglényegesebb ismertető jelét, mégpedig az életfogytiglani, örökidőkre szóló jellegét, és valamennyinek az a célja - amelyet egyenest a halálbüntetéstől örököltek - a bűnös eltávolítása a normális emberi környezetből egyszer s mindenkorra, és az az ember, aki súlyos bűnt követett el, csak elpusztul annak a társadalomnak az érdekében, amelyben született, felnőtt, ugyanúgy, mint a halálbüntetés uralma idején. A mi, viszonylag emberséges orosz igazságszolgáltatásunkban a legszigorúbb büntetések, a büntetőjogiak is, a javító jellegűek is, csaknem mind életfogytiglanra szólnak. A kényszermunka feltétlenül együtt jár az örökidőkre szóló száműzetéssel; a száműzetés is, éppen életfogytiglani jellege miatt, rettenetes; a fegyencet büntetésének kitöltése után, ha a társadalom nem hajlandó visszafogadni a maga körébe, Szibériába száműzik; a jogfosztásnak csaknem minden esetben életfogytiglani jellege van stb... Ily módon a legszigorúbb büntető rendszabályok egyike sem ad a bűnösnek örök nyugodalmat a sírban, vagyis éppen azt nem adja meg, ami az én emberi érzésemet kibékíthetné a halálbüntetéssel, de másfelől az életfogytiglani jelleg, annak a tudata, hogy a jobb jövőben való remény teljesen hiábavaló; hogy bennem örökre meghalt az állampolgár, és hogy semmilyen személyes erőfeszítéssel sem támaszthatom fel magamban - arra a gondolatra vezetnek: az európai halálbüntetést nálunk sem törölték fel, csak más, az emberi érzés számára kevésbé visszataszító formába öltöztették. Európa túlságosan régóta megszokta már a halálbüntetést, semhogy hoszszadalmas és kimerítő herce-hurca nélkül lemondana róla.
Szentül hiszem, hogy büntetéseink életfogytiglani jellegére ötven-száz év múlva ugyanolyan értetlenül, ugyanolyan kényelmetlen érzéssel néznek majd, amilyennel mi nézünk az orrlyuk felszakítására, vagy a bal kéz valamelyik ujjának levágására. Ugyancsak szentül hiszem: bármilyen őszintén és világosan belátjuk is, hogy az olyan idejétmúlt jelenségek, mint az életfogytiglani büntetés, elavultak és előítéletekből fakadnak - semmiképpen sem tudunk segíteni ezen a bajon. Jelenleg nincs meg sem a tudásunk, sem a tapasztalatunk, következésképpen a bátorságunk sem ahhoz, hogy ezt az életfogytiglani jelleget ésszerűbb és az igazságosságnak jobban megfelelő büntetéssel váltsuk fel; az ilyen irányú, bizonytalan és egyoldalú kísérletek csak súlyos hibákra és szélsőségekre vezetnének - ez a sorsa minden olyan kezdeményezésnek, amely nem a tudáson és a tapasztalaton alapszik. Bármilyen szomorú és különös - még jogunk sincs ahhoz, hogy eldöntsük azt a divatos kérdést, mi felel meg jobban Oroszországnak: a börtön-e, vagy a száműzetés, mivel egyáltalán nem tudjuk, mi az a börtön és mi az a száműzetés5. Vessenek csak egy pillantást a börtönnel és a száműzetéssel foglalkozó irodalmunkra: micsoda kuldusszegénység! Két-három név; két-három cikkecske; de az is olyan üres, mintha Oroszországban híre-nyoma se volna se börtönnek, se száműzésnek, se kényszermunkának. A gondolkodó értelmiség már húsz-harminc év óta ismételgeti azt a frázist, hogy minden bűnöző a társadalom terméke, de milyen közönyös e termékkel szemben!
A börtönökben meg a száműzetésben sínylődőkkel szemben tanúsított, egy keresztény államban és keresztény irodalomban teljesen érthetetlen közömbösségnek az oka a mi orosz jogászaink elképesztő műveletlenségében rejlik; keveset tudnak, és épp annyira nem mentesek a szakmai előítéletektől, mint a megvesztegethető hivatalnok, akit ők csalán-magnak csúfolnak. A mi jogászunk csak azért teszi le az egyetemi vizsgákat, hogy tudjon törvényt ülni az ember felett, és börtönre meg száműzetésre ítélje; miután szolgálatba lép és szedi a fizetését, egyebet se tesz, csak törvényt ül és ítélkezik, de hogy hová kerül a bűnös az ítélet után és miért; mi az a börtön, és mi az a Szibéria, arról fogalma sincs, nem is érdekli; ez nem tartozik az ő hatáskörébe - ez már a kísérők meg a rezes orrú börtönőrök dolga!
A helyi lakosok, hivatalnokok, fuvarosok, kocsisok tanúsága szerint, akikkel alkalmam volt beszélni, az értelmiségi száműzöttek - mind volt tisztek, hivatalnokok, jegyzők, könyvelők, az aranyifjúság képviselői, akiket hamisítás, sikkasztás, csalás stb. miatt száműztek ide - zárkózott, szerény életet folytatnak. Csak a Nozdrjov6 vérmérsékletével rendelkező egyének a kivételek, ezek mindenütt, minden életkorban és minden helyzetben azok maradnak, akik; de ezek nem ülnek meg egy helyben, kóbor-cigányéletet folytatnak Szibéria-szerte, és annyira mozgékonyak, hogy még a figyelő szem is alig látja meg őket. A Nozdrjovokon kívül gyakran akadnak az értelmiségi "szerencsétlenek" között csontjuk velejéig romlott, erkölcstelen, leplezetlenül aljas emberek is, de ezeket csaknem mind számon tartják, ezeket ismeri mindenki, és ujjal mutogatnak rájuk. Óriási többségük, ismétlem, szerényen él.
Az értelmiségiek, ha megérkeznek száműzetésük helyére, zavarba esnek, szinte megdöbbennek; félénkek, csaknem meghunyászkodók. Javarészük szegény, tehetetlen, rosszul képzett, és nincs egyebe, csak a keze írása, de jobbadán az sem ér semmit. Némelyik azzal kezdi, hogy darabonként eladogatja hollandi vászonból varrt ingeit meg a lepedőit, zsebkendőit és azzal végzi, hogy két-három év múlva szörnyű nyomorban meghal (ahogy a minap Tomszkban meghalt Kuzovljev7, aki fontos szerepet játszott a taganrogi vámpörben; egy nagylelkű ember - szintén száműzött - költségén temették el); a másik lassan-lassan szert tesz valami foglalkozásra és talpra áll. Az ilyenek kereskedéssel, ügyvédkedéssel foglalkoznak, írnak a helyi lapokban, írnoki állást vállalnak stb. Keresetük ritkán haladja meg a havi harminc-harmincöt rubelt.
Unalmas az életük. A szibériai természetet az oroszhoz képest egyhangúnak, szegényesnek, némának találják; Mennybemenetelkor már fagy, Pünkösdkor pedig még havas eső esik.
A városi lakások pocsékok, az utcák piszkosak, a boltokban minden drága, semmi sem friss, minden szűkösen van, sőt sok mindent, amit az európai ember megszokott, itt semennyi pénzért sem lehet találni. A helybeli értelmiség, a gondolkodó és a nem gondolkodó egyaránt, reggeltől éjszakáig folyton vodkát iszik; nem ízlésesen issza, hanem mértéktelenül, otrombán és bután vedeli, de sose részegszik le; a helybeli értelmiség mindjárt az első két mondat után okvetlenül megkérdezi: "Ne igyunk egy kis vodkát?" És unalmában együtt iszik vele a száműzött, eleinte ugyan fancsalog, de aztán megszokja, végül persze berúg. Ami az iszákosságot illeti, nem a száműzöttek züllesztik a lakosságot, hanem a lakosság a száműzötteket. A nő itt éppolyan unalmas, akár a szibériai természet; hideg, nincs benne semmi szín, nem tud öltözni, nem énekel, nem nevet, nem csinos, és ahogy egy őslakos kifejezte magát, amikor beszélgettünk: "érdes, ha megtapintja az ember". Ha idővel Szibériának is megteremnek a maga regényírói és költői, az ő regényeikben és költeményeikben nem lesz hősnő; ez a nő nem fog magasztos cselekedetekre lelkesíteni, buzdítani, nem fogja megmenteni a hőst, nem megy vele a világ végére. A városokban nincs semmilyen szórakozási lehetőség, hacsak a silány fogadókat, a családi fürdőket meg
a sok nyilvános és titkos bordélyházat nem számítjuk, amelyeket annyira kedvel a szibériai ember. A száműzött a hosszú őszi és téli estéken vagy otthon ül vagy elmegy egy őslakóhoz vodkát inni; kettesben megisznak két palack vodkát meg hat palack sört, aztán felhangzik a szokásos kérdés: "Ne menjünk oda?" vagyis az örömtanyára. Unalom, csak fájó unalom! Mivel vidítsa fel a lelkét az ember? A száműzött elolvas egy vacak kis könyvet, például Ribot-tól Az akarat betegségeit8, vagy az első verőfényes tavaszi napon felhúzza a világos nadrágját - ennyi az egész. Ribot unalmas, meg aztán minek olvasson az akarat betegségeiről, ha egyszer hiányzik itt maga az akarat is? A világos nadrágban fázik, de ez azért mégiscsak
- változatosság!

VIII

A szibériai főútvonal a legnagyobb, és azt hiszem, a legcsúnyább út az egész világon. Tyumenytől Tomszkig - hála a vidék természeti viszonyainak és nem a hivatalnokoknak - még tűrhető az út, itt erdőtlen síkság terül el; ha reggel esik is az eső, estére már felszárad; és ha május végéig az olvadó hó miatt jéghegyek borítják az útvonalat, nyugodtan haladhat az ember a mezőn, e nagy térségen választhat akármilyen kerülő utat. Tomszknál pedig kezdődnek a dombok meg a tajga; itt nem egyhamar szárad fel a talaj, kerülő utat itt nem lehet választani, akarva, nem akarva - az úton kell haladni. Ez az oka, hogy csak Tomszk után kezdenek veszekedni az utasok, és szorgalmasan írogatnak a panaszkönyvbe. A hivatalnok urak gondosan elolvassák panaszaikat, és mindegyikre azt írják: "Intézkedés nem szükséges." Minek annyit írni? A kínai hivatalnokok már rég bevezették volna a bélyegzőt.
Tomszktól Irkutszkig velem utazik két hadnagy meg egy katonaorvos. Az egyik hadnagy gyalogos; bozontos kozákkucsmát visel; a másik térképész. Amikor a lassú utazástól és a rázástól elgyötörve, átázva, sárosan, álmosan ledűlünk a pamlagra, felháborodva azt mondjuk: - "De pocsék, de szörnyű út!" A postaállomás írnokai és a sztaroszták pedig azt mondják:
- Ez még semmi, várjanak csak, azt nézzék meg, mi lesz Kozulkában!
Tomszk óta minden állomáson Kozulkával ijesztgetnek az írnokok rejtélyesen mosolyogva, a szembejövő utasok meg kárörömmel, mintha ezt mondanák: "Én már átvergődtem rajta, most rajtad a sor!" És annyira rémületbe ejtik a jó fantáziájú embert, hogy az a titokzatos Kozulka álmában is megjelenik - hosszú csőrű, zöld szemű madár alakjában.
Kozulkának a Csernorecsenszkaja és Kozulkaja állomások közötti huszonkét versztányi távolságot nevezik (Acsinszk és Krasznojarszk városok között). E szörnyű hely előtt már két-három állomással előbb jelentkeznek az előhírnökök. Az egyik szembejövő azt mondja, hogy négyszer is felborult, a másik panaszkodik, az ő kocsijának a tengelye eltörött, a harmadik mogorván hallgat, és arra a kérdésre, jó-e az út, azt feleli: "Nagyon jó, hogy az ördög vigye el!" Rám sajnálkozva néznek, mint a halottra, mert nekem saját fogatom van.
- Biztosan összetörik, és maga ott ragad a sárban! - mondják sóhajtva. - Jobb, ha postakocsin utazik tovább!
Minél közelebb érünk Kozulkához, annál félelmetesebbek az előjelek. Csernorecsenszkaja állomás közelében, este, a szekér útitársaimmal együtt felborul, a hadnagy, az orvos, és velük a poggyászuk, csomagjuk, kardjuk meg egy hegedű tokostul a sárba repül. Éjjel rám kerül a sor. A kocsis közvetlenül Csernorecsenszkaja állomásnál hirtelen bejelenti, hogy elgörbült szekerem kakasa (az a vasszög, amely a szekér elejét hozzáerősíti a tengelyrészhez; ha ez elgörbül vagy eltörik, a szekér "szüggyel" a földre omlik.) Az állomáson megkezdődik a szekér javítása. Öt kocsis - úgy árad belőlük a vöröshagyma- és
a fokhagymabűz, hogy az ember majd megfullad, és a gyomra felfordul tőle - oldalára dönti a szekeret, és kalapáccsal kiveri belőle az elgörbült kakast. Azt magyarázzák, hogy a szekéren megrepedt még valami alátét, megereszkedett a csúsztató, lepattant három csavar, de én nem értek semmit, nem is akarok érteni... Sötét van, hideg, unom az egészet, aludni szeretnék...
Az állomás szobájában homályosan ég a kis lámpa. Petróleum, fokhagyma, vöröshagyma bűze terjeng. Az egyik díványon a kucsmás hadnagy alszik, a másikon egy szakállas ember ül és lustán húzza fel a csizmáját; épp az imént kapott parancsot, hogy induljon valahová, javítsa meg a távírót, pedig ő aludni szeretne, nem pedig indulni. A térképészhadnagy meg az orvos az asztalnál ül, elnehezült fejét a karjára fekteti és szunyókál. Hallom, ahogy horkol a kucsmás, ahogy kopácsolnak a kalapáccsal odakint.
Beszélgetnek... Ezek az állomási beszélgetések mindenütt, minden útvonalon mindig egy tárgyról folynak: bírálják a helyi hatóságot és szidják az utat. A legjobban a postatávíró hivatalra jár rá a rúd, holott az a szibériai főútvonalon csak uralkodik és nem kormányoz. A kimerült utas fülének csupa rémség hallani mindazt, amit az állomásokon beszélnek, pedig Irkutszkig még több, mint ezer verszta van hátra. Ilyesféléket beszélnek: a Földrajzi Társaság egyik tagjának, aki a feleségével együtt utazott, kétszer is összetört a szekere, végül is kénytelen volt az erdőben tölteni az éjszakát; egy hölgynek a rázástól betörött a feje; egy adóhivatalnok tizenhat órát ült a sárban, huszonöt rubelt adott a parasztoknak azért, hogy kihúzzák a fogatát és elvigyék az állomásig; egyetlen fogat tulajdonosa sem jutott el szerencsésen az állomásig - és az ehhez hasonló elbeszélések mind olyan visszhangot keltenek az ember lelkében, mint a vészmadár vijjogása.
Az elbeszélésekből ítélve a posta szenved a legtöbbet. Ha akadna egy derék ember, aki fáradságot nem kímélve nyomon követné a szibériai posta útját Permtől Irkutszkig, és feljegyezné benyomásait, olyan regényt kanyaríthatna belőle, hogy sírva fakadna minden olvasója. Kezdjük azon, hogy ezek a bőrzsákok és bálák, amelyek a vallást, a műveltséget, a kereskedelmet, a rendet és a pénzt viszik Szibériába, teljesen szükségtelenül egész napot vesztegelnek Permben csak azért, mert a lusta gőzhajók sosem érik el a vonatcsatlakozást. Tyumenytől Tomszkig tavasszal egészen júniusig a folyók szörnyűséges kiöntésével, az átgázolhatatlan sárral küszködik a posta; emlékszem rá, az árvíz miatt egy állomáson két álló napot kellett várnom; velem együtt várt a posta is. A folyókon, az elöntött réteken át kis csónakon szállítják a nehéz postaküldeményeket; a csónakok csak azért nem borulnak fel, mert a postásokért bizonyára hőn imádkozik az édesanyjuk. Tomszktól Irkutszkig pedig tíz-húsz órát vesztegelnek a sárban megrekedt postaszekerek a különféle Kozulkák és Csernorecsenszkaják környékén, amelyeknek se szeri se száma. Május 27-én az egyik állomáson azt mondták nekem, hogy a Kacse-patak hídja nemrég lerogyott a posta alatt. Hát ez a legmegszokottabb kalandok közé tartozik, a szibériai posta már réges-rég megszokta az efféléket. Amikor Irkutszkból tovább utaztam, hat napon át nem ért utol a moszkvai posta; ez azt jelenti, hogy több mint egy hetet késett, és egész héten keresztül különféle kalandokon esett át.
A szibériai postások mártírok. Nehéz kereszt nyomja valamennyit. Hősök ezek, de a haza makacsul nem akarja elismerni őket. Sokat dolgoznak, úgy küzdenek a természettel, mint senki más, néha kibírhatatlan szenvedést viselnek el, de sokkal gyakrabban elbocsátják vagy büntetik, mint jutalmazzák őket. Tudják, mennyi fizetést kapnak? És láttak már éremmel kitüntetett postást? Bizonyára sokkal hasznosabbak, mint azok, akik azt írják: "Intézkedés nem szükséges", de nézzék meg, milyen félénkek az utasok jelenlétében, nézzék meg, mennyire megfélemlített emberek ezek...
No, végre azt jelentik, hogy kész a szekér. Indulhatunk tovább.
- Keljen fel! - serkentgeti az orvos a kucsmás hadnagyot. - Minél hamarább átvergődünk azon az átkozott Kozulkán, annál jobb.
- Kedves uraim, nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik - vígasztal bennünket egy szakállas ember. - Igazán: Kozulka semmivel se rosszabb, mint a többi állomás. Meg aztán, ha annyira félnek, azt a huszonkét versztát gyalog is megtehetik...
- Igen, ha nem ragadnánk bele a sárba... - teszi hozzá az írnok.
Az égen már dereng a hajnal. Hideg van... A kocsisok még el se indultak az udvarról, de máris azt mondják: "No, ez olyan út lesz, hogy az Isten mentsen meg tőle!" Először a falun haladunk végig... A híg sár, amelybe beleragad a kerék, száraz földbütykökkel és gödrökkel váltakozik; a gátakból és a kis hidakból, amelyek elmerülnek a latyakban, mint bordák állnak ki a gerendák, amelyeken eltörik a szekér tengelye, az embernek meg a lelke is majd kiszakad...
No de a falu végére értünk, ott vagyunk azon az iszonyatos Kozulkán.
Az út valóban fertelmes, de én nem találom rosszabbnak, mint például a marijinszki vagy a csernorecsenszkajai utat. Képzeljenek el egy széles erdei vágást, amelynek hosszában egy négy öl széles, agyagból és szemétből vert töltés nyúlik végig - ez az út. Ha oldalról nézzük ezt a töltést, úgy tetszik, mintha a földből - akárcsak egy nyitott zenélő dobozból - kiemelkedne egy orgonaszerű nagy sánc. Két oldalát árok szegélyezi. A sánc hosszában félrőfnyi mély vagy még mélyebb kerékvágás húzódik; ezeket számtalan keresztút szeli át, és ily módon az egész sánc valóságos hegyláncot alkot, amelynek megvannak a maga Kazbekjei és Elbruszai; a hegyek csúcsai már kiszáradtak és ropognak a kerekek alatt, a tövükben még ott locsog a víz. Csak a legügyesebb bűvész tudná ezen a töltésen úgy felállítani a szekeret, hogy egyenesen álljon; de a szekér rendszerint olyan helyzetben van, hogy az ember, amíg meg nem szokja, minden pillanatban így kiált fel: - "Kocsis, felborulunk!" - Hol a jobb kerekek roggyannak bele a mély kerékvágásba, a bal kerekek meg a hegyek csúcsán állnak, hol két kerék ragad bele a sárba, a harmadik meg egy csúcson van és a negyedik a levegőben kerepel... Ezerféle helyzetbe zöttyen a szekér, az utas meg ezalatt hol a fejéhez kap, hol az oldalához, hajlong a szélrózsa minden irányába, meg-megharapja a nyelvét, a bőröndje és ládái meg zendülést csapnak, és hol egymás hegyére-hátára torlódnak, hol pedig a gazdájukra. De nézzük csak a kocsist: hogy sikerül megülnie ennek az ügyes akrobatának a bakon!
Ha valaki messziről nézne bennünket, azt mondaná, hogy mi nem utasok vagyunk, hanem őrültek. Igyekszünk hát minél messzebb maradni a töltéstől, az erdőszélen hajtunk, próbálunk kerülő utat találni; de itt is - kerékvágás, földbütyök, gerendaborda, kishidak vannak. A kocsis megáll, pedig még nem is értünk messzire; gondolkozik egy percig, aztán tehetetlenül krákogva, olyan arckifejezéssel, mintha valami nagy gaztettet akarna elkövetni, az út felé, egyenest az ároknak hajt. Recsegés hallatszik, előbb az első kerék, aztán a hátsó kerék döccen egy nagyot - az árkon haladunk át. Aztán ugyanolyan zörgéssel felkapaszkodunk a töltésre. A lovakról dől a pára, a hámfa majd leszakad, a hám meg a hámiga oldalt csúszik... - "Gyű te, szentem! - kiáltja a kocsis, és teljes erejéből csapkodja a lovakat az ostorral. - Gyű te! Hogy a rosseb essen beléd!" A lovak húzzák még a szekeret vagy tíz lépésnyire, aztán megállnak: most aztán ütheted, szólíthatod őket akárhogy - egy tapodtat se mennek tovább. Nincs mit tenni, megint az árokba hajtunk, leereszkedünk a töltésről, megint kerülő utat keresünk, aztán megint következik a töprengés és a visszafordulás a töltés felé - és így folyik ez a végtelenségig.
Nehéz az utazás, nagyon nehéz, de még nehezebbé válik, ha arra gondol az ember, hogy ez a csúnya, rücskös földsáv, ez a fekete himlő csaknem az egyetlen ér, amely Európát összeköti Szibériával! És azt mondják, ezen az éren át áramlik Szibériába a civilizáció. Igen, ezt mondják és még sok mindent mondanak, de ha hallanák ezek a kocsisok, postások, vagy ezek az ázott, sáros parasztok, akik térdig gázolnak a sárban az Európába teát szállító szekérsorok mellett, akkor furcsa véleményük lenne Európáról és Európa őszinteségéről!
Nézzük csak például ezt a szekérkaravánt. Vagy negyven, teásládákkal megrakott szekér sora húzódik a töltésen... A kerekek félig eltűnnek a mély kerékvágásban, az ösztövér gebék előrenyújtják a nyakukat... A szekerek mellett gyalog haladnak a kocsisok; már rég kiveszett belőlük az erő, mert szüntelen ki kell rángatniok a lábukat a sárból, és segíteniök kell a lovaknak... Most megáll a szekérkaraván egy része. Mi történt? Az egyik szekérnek eltörött egy kereke... Nem! - jobb, ha nem is nézi az ember!
Valaki, csak azért, hogy csúfot űzzön az elgyötört kocsisokból, postásokból, fuvarosokból és lovakból, úgy rendelkezett, hogy az út mindkét oldalán tégla- és kőtörmeléket kell felhalmozni. Ez csak arra jó, hogy minden pillanatban arra emlékeztesse az embert: hamarosan még rosszabb lesz az út. Azt hallom, a szibériai útvonal mentén városokban és falvakban egyaránt vannak emberek, akik fizetést kapnak azért, hogy megjavíttatják az utat. Ha ez igaz, akkor fel kell emelni a fizetésüket, csak ne fáradjanak ezzel, mert ettől a javítástól egyre rosszabb és rosszabb lesz az út. A parasztok szerint az út, például a kozulkai út javítása, a következőképpen történik. Június végén vagy július elején, az aprólégy - az itteni egyiptomi csapás - legfőbb tenyészidejében "kihajtják" a falvakból a népet, és azt parancsolják neki, hogy a kiszáradt kerékvágást meg a gödröket töltse be rőzsével, téglatörmelékkel és kővel - amely különben porrá morzsolódik az ember ujjai közt is; a javítás nyár végéig tart. Aztán esik a hó és olyan kátyúk keletkeznek, amelyeknek nincs párjuk sehol a világon - tengeri betegséget kap, aki végigzötyög rajtuk; aztán jön a tavasz meg a sár, majd megint a javítás - és így folyik ez évről évre.
Tomszk felé menet alkalmam volt megismerkedni egy ülnökkel, két-három állomáson át együtt is utaztunk. Emlékszem rá, amikor egy zsidó házában ültünk, és sügérből készült hallevest ettünk, bejött a rendőrbiztos és jelentette, hogy az út itt és itt teljesen elromlott, és hogy a karbantartó vállalkozó nem akarja megjavítani.
- Hívd csak ide! - rendelkezett az ülnök.
Kisvártatva belépett egy ferde ábrázatú, boglyas hajú, alacsony parasztocska. Az ülnök felugrott a székről és nekirontott...
- Hogy mered azt mondani, te gazember, hogy nem javítod meg az utat? - rikácsolta szinte sírós hangon. - Nem lehet járni rajta, nyakát töri az ember, rám ír a kormányzó, rám ír a rendőrkapitány, mindenki engem okol, te meg, te bitang, hogy a rosseb a pofádat, hogy a nyavalya törjön ki - csak tátod a szádat?! Mi?! Utolsó szemét! Holnapra megjavítod nekem azt az utat! Holnap visszafelé utazom, és ha azt látom, hogy az út még mindig nincs megjavítva, véresre verem a pofád, összetöröm a csontod, te zsivány! Ta-ka-rodj!
A parasztocskát kiverte a verejték, csak pislogott és még jobban elferdült a képe, aztán kisurrant az ajtón. Az ülnök viszszajött, az asztalhoz leült és mosolyogva azt mondta:
- Hát persze a péterváriak meg a moszkvaiak után nem nagyon tetszenek magának az itteni nők, de ha jól szétnéz az ember, itt is csak talál valamirevaló kislányt...
Kíváncsi vagyok rá, mit sikerült végeznie a parasztocskának másnapig? De mit is lehet végezni ilyen rövid idő alatt? Nem tudom, hogy szerencséjére-e vagy szerencsétlenségére a szibériai útvonalnak - az ülnökök nem sokáig ülnek egy-egy helyen; gyakran leváltják őket. Azt beszélik, hogy egy újonnan kinevezett ülnök, amikor megérkezett a kerületébe, kihajtotta a parasztokat, és árkot ásatott velük az út mindkét oldalán; utóda, nem akarván mögötte maradni eredetiségben, szintén kihajtotta a parasztokat, és betemettette az árkot. A harmadik azt parancsolta, hogy az ő kerületében félrőfnyi agyagréteggel burkolják be az utat. A negyedik, az ötödik, a hatodik, a hetedik - mindegyik iparkodott behordani a kasba a maga mézporcióját.
Az út egész éven át járhatatlan: tavasszal a sár, nyáron a bütykök, gödrök és a javítás, télen meg a kátyúk miatt. Az a lélegzetelállító gyors utazás, amelyről annak idején F. F. Vigel,9 később meg I. A. Goncsarov ír, manapság csak télen képzelhető el, amikor az első hó leesik. Igaz, a mai írók is el vannak ragadtatva a szibériai utazás gyorsaságától, de ennek csupán az az oka, hogy Szibériát járva mégiscsak kényelmetlen dolog nem tapasztalni az utazás gyorsaságát - ha csak képzeletben is...
Alig-alig remélhetjük, hogy Kozulka egyszer csak nem töri el többé a tengelyeket meg a kerekeket. Hiszen a szibériai hivatalnokok világéletükben sem láttak jobb utat; nekik ez is tetszik, a panaszkönyvek, a levelezgetés meg az utasok bírálata Szibériában éppoly keveset használ az utaknak, mint azok az összegek, amelyeket a javításukra költenek...
Amikor megérkezünk a kozulkai állomásra, már magasan áll a nap. Útitársaim továbbutaznak, de én ott maradok, hogy megjavíttassam a szekeremet.

IX

Ha az út mentén elterülő táj nemcsak utolsó sorban érdekli az embert, akkor Oroszországból Szibériába való utazása alatt csak unatkozik az Uráltól egészen a Jenyiszejig. Hideg síkság, görbe nyírfák, pocsolyák, néhol tavak, májusban is hulló hó, meg az Ob mellékfolyóinak sivár, szomorú partjai - ennyi az egész, ami az első kétezer versztából megmarad az ember emlékezetében. Az a táj, amelyet úgy istenítenek a más nemzetiségűek, úgy kedvelnek a mi szökevényeink, és amely idővel kiaknázhatatlan aranybányája lesz a szibériai költőknek, az eredeti, a fenséges táj csak a Jenyiszejnél kezdődik.
Ne sértődjenek meg a Volga féltékeny tisztelői, de én még soha életemben nem láttam pompásabb folyót a Jenyiszejnél. A Volga takaros, szerény, szomorú szép nő, a Jenyiszej meg hatalmas, szilaj vitéz, aki nem tudja, mit kezdjen túláradó ifjú erejével. A Volga mentén szilaj kedvvel kezdi az ember, de sóhajjal végzi, amelyet dalnak hívnak; aranyragyogású reményeit ernyedtség váltja fel, amelyet orosz pesszimizmusnak szoktak nevezni; a Jenyiszejnél pedig sóhajjal kezdődik az élet, és olyan szilaj kedvvel végződik, amilyet álmodni se merne az ember. Legalábbis így gondoltam én a széles Jenyiszej partján állva, mikor mohón néztem a vizét, amely szörnyű gyorsasággal és erővel rohan a zord Jeges-tenger felé. A Jenyiszej szűknek érzi a medrét. Alacsony hullámai kergetik egymást, összetorlódnak és csigavonalakat írnak le, szinte furcsának látszik, hogy ez a vasgyúró nem mosta még el partjait, nem fúrta át a meder fenekét. Az innenső parton épült Krasznojarszk, a legszebb és a legkülönb szibériai város; a túlsó parton hegyek emelkednek, amelyek a Kaukázusra emlékeztetnek - olyan párásak, ábrándosak. Ott álltam és azt gondoltam: milyen okos, merész és teljes élet ragyogja be idővel ezeket a partokat! Irigyeltem Szibirjakovot10, aki - mint olvastam - Pétervárról gőzhajón a Jeges-tengerre ment, hogy onnan a Jenyiszej torkolatába jusson; sajnáltam, hogy az egyetem Tomszkban nyílt meg és nem itt, Krasznajarszkban. Sokféle gondolatom támadt, összetorlódtak, összekavarodtak, akár a Jenyiszej hullámai, és jól éreztem magam...
Mindjárt a Jenyiszej után kezdődik a híres tajga. Sokat beszéltek és írtak már róla, így hát nem azt várja tőle az ember, amit adni tud. Eleinte egy kissé szinte kiábrándító. Az út két oldalán megszakítás nélkül közönséges gyantásfenyő-, vörösfenyő- és nyírfaerdők húzódnak. Nincsenek itt olyan fák, amelyeket öt ember sem érne át, nincsenek olyan koronák, amelyekre ha felnéz az ember, szédülni kezd; ezek a fák semmivel se nagyobbak, mint azok, amelyek Moszkva környékén, Szokolnyikiban nőnek. Azt mondták nekem, hogy a tajga néma, és hogy itt a növényeknek nincsen illatuk. Ezt vártam, de egész tajgai utazásom alatt állandóan énekeltek a madarak, zümmögtek a rovarok; a napsütötte tűlevelek sűrű gyantaillattal töltötték meg a levegőt; a tisztásokat meg az erdő szélét az út mentén halványkék, rózsaszínű és sárga virágok borították, amelyek nemcsak a szemet gyönyörködtették. Akik a tajgáról írtak, bizonyára nem tavasszal, hanem nyáron figyelték meg, amikor Oroszországban is némák az erdők és nem is illatoznak.
A tajga ereje és varázsa nem faóriásokban, nem a síri csendben rejlik, hanem abban, hogy csak a vándormadarak tudják, hol is van a vége. Az első napon nem is veszi figyelembe az ember; de másnap, harmadnap már álmélkodik rajta, a negyedik, ötödik napon pedig olyan hangulatot érez, mintha sohase vergődne ki ebből a zöld szörnyetegből. Felkapaszkodik egy erdőborította magas halomra, előre, kelet felé tekint, az út irányába, és lent erdőt lát, távolabb megint egy halmot, amelyet bodros erdő borít, mögötte egy másik, ugyanolyan bodros halmot, a mögött meg a harmadikat - és így tovább, a végtelenségig; egy nap múlva ismét előrenéz egy halomról - megint csak ugyanaz a kép... Mégis tudja, hogy ott vár rá az Angara és Irkutszk; de hogy az út két oldalától észak és dél felé húzódó erdőkön túl mi van, és hogy hány száz versztányira húzódnak, azt még a tajgában született kocsisok és parasztok se tudják. Az ő képzeletük merészebb, mint a mienk, de még ők sem merik csak úgy találomra meghatározni a tajga méreteit, és kérdésünkre csak azt felelik: "Nincs annak vége!" Csak azt tudják, hogy télen messzi északról emberek jönnek a tajgán keresztül szarvasfogatokon, hogy gabonát vegyenek; de hogy mifélék ezek és honnan jönnek, azt még az öregek se sejtik.
Lám ott a gyantásfenyőknél egy szökevény vánszorog; hátán tarisznya, csajka. Milyen kicsinynek, jelentéktelennek látszik az óriási tajgához képest az ő gaztette, szenvedése, és ő maga is! Elpusztul itt a tajgában, de ebben épp annyira nincsen semmi különös, semmi borzalmas, mint egy szúnyog pusztulásában. Amíg nincs itt sűrű lakosság, addig erős és legyőzhetetlen a tajga; és az a mondás, hogy "az ember a teremtés koronája", sehol sem hangzik olyan hamisan és szégyenlősen, mint itt. Ha, tegyük fel, mindazok, akik a szibériai út mentén laknak, összebeszélnének, hogy kiirtják a tajgát, és fejszét is ragadnának, meg a tüzet se kímélnék, akkor annak a cinegének a története ismétlődnék meg, amelyik fel akarta gyújtani a tengert. Megesik, hogy a tűz felfal az erdőből vagy öt versztányit, de az egésznek a tömegében a tűznek ez a nyoma alig észrevehető; tíz év múltán pedig új erdő nő a leégettnek a helyén - sűrűbb és sötétebb a réginél. Egy tudós a keleti parton való tartózkodása idején véletlenül felgyújtotta az erdőt; az egész látható zöld tömeg egy pillanat alatt lángba borult. A rendkívüli látványtól megrendült tudós "szörnyű szerencsétlenség okozójá"-nak nevezte magát. De mit számít az óriási tajgának holmi tíz verszta? A tűzvész helyén most már bizonyára járhatatlanul sűrű erdő áll, zavartalanul kószálnak benne a medvék, szálldosnak a császármadarak, és a tudós művei sokkal nagyobb nyomot hagytak a természetben, mint az őt annyira megrémítő szerencsétlenség. A tajgát nem lehet a megszokott emberi mértékkel mérni.
És hány meg hány titkot rejteget a tajga! Lám, itt a fák között egy ösvény vagy út lopózik tova és eltűnik az erdő homályában. Hová vezet ez az ösvény? Titkos pálinkafőzdéhez, vagy egy faluba, melynek létezéséről nem hallott még sem a rendőrkapitány, sem az ülnök; vagy talán egy aranybányához vezet, amelyre a csavargók egyik csapata bukkant rá? Milyen szertelen, elbűvölő szabadság árad az ösvényből! A kocsisok elbeszélései szerint a tajgában medve, farkas, szarvas, coboly és vadmacska él. Az út mentén lakó parasztok, ha nincs egyéb dolguk, egész heteket töltenek a tajgában és lövöldözik ott
a vadakat. A vadászművészet is nagyon egyszerű: ha a puska elsül, akkor hála Istennek, ha meg csütörtököt mond, akkor rimánkodhatsz a medvének kegyelemért! Egy vadász panaszkodott nekem, hogy az ő puskája ötször is csütörtököt mond egymás után, és csak hatodjára sül el; hát ilyen drágakinccsel vadászatra indulni, kés vagy parittya nélkül - nagyon kockázatos. A messziről ideszállított puskák rosszak és drágák, ezért gyakran lehet találni az útvonal mentén olyan kovácsokat, akik értenek a puskakészítéshez. A kovácsok általában tehetséges emberek; itt a tajgában pedig különösen kitűnik, hogy nem kallódtak el a többi talentumok tömegében. A szükség úgy hozta magával, hogy ha futólag is, meg kellett ismerkednem egy kováccsal, akit a fuvaros így ajálott: "Tyű, ez csak a nagy mester! Még puskát is tud csinálni!" A fuvaros arckifejezése és hangja engem a híres művészekről szóló beszélgetésekre emlékeztetett. Eltörött a kocsim, meg kellett javítani, és a fuvaros ajánlata alapján megjelent nálam az állomáson egy ideges mozgású, sovány, sápadt ember; minden jel arra vallott, hogy tehetséges és nagyivó. Mint a jó orvos, aki unja gyógyítani a nem érdekes betegségeket, futólag, ímmel-ámmal körülnézte a tarantászomat, kurtán és világosan megállapította a diagnózist, gondolkozott egy kicsit, aztán se szó, se beszéd, lustán elindult az úton visszafelé. Majd hátratekintett és odaszólt a kocsisnak:
- No mi az? Hozd oda a műhelyhez!
Négy ács segített neki megreparálni a kocsit. Hanyagul, kelletlenül dolgozott, mintha a vas az ő akaratától függetlenül venné fel a különféle formákat; sűrűn rágyújtott, teljesen szükségtelenül elturkálgatott egy csomó ócskavas közt, felnézett, ha siettettem - így szenvelegnek a színészek, ha arra kérik őket, hogy énekeljenek, vagy olvassanak fel valamit. Néha, mintegy kacérságból vagy azért, hogy ámulatba ejtsen engem is meg az ácsokat is, magasra lendítette kalapácsát, és csak úgy szórta a szikrát mindenfelé - egy csapásra végzett valami nagyon bonyolult és fogas feladattal. A suta, nehéz ütéstől
- azt hittem, mindjárt szétmállik tőle az üllő és megindul a föld - a könnyű kis vaslemez megkapta a szükséges formát, úgyhogy nem volt abban semmi kivetni való. Hatodfél rubelt fizettem a munkájáért. Ötöt magának tartott meg, a felet odaadta a négy ácsnak. Azok megköszönték, visszavontatták a kocsit az állomásra. Láthatólag irigyelték a tehetséget, aki a tajgában is tudja, mit ér ő, és éppolyan kényúri módon viselkedik, akárcsak nálunk a nagy városokban.
Június 20.



Elbeszélések

GUSZEV

I

Már besötétedett, hamarosan itt az éjszaka.
Guszev, leszerelt közkatona, felemelkedik fekhelyén, és halkan mondja:
- Pavel Ivanics, hallod, amit beszélek? Szucsanóban egy katona elmondta nekem, hogy az ő hajójuk menet közben egy óriási halra futott, s attól összetörött a hajófenék.
Az ismeretlen rangú ember, akihez beszél, s akit a hajókórházban mindenki Pavel Ivanicsnak nevez, nem szól, mintha semmit se hallott volna.
És megint csend van... Szél fújja a kötélzetet, kattog a hajócsavar, csapkodnak a hullámok, nyikorognak az ágyak, de a fül mindezt már régen megszokta, és úgy tűnik, hogy körös-körül mindenki alszik, és hallgatásba burkolózik. Ez nagyon unalmas. Hárman a betegek közül - két katona és egy mat-
róz - akik egész nap kártyáztak, már alszanak, és zagyván beszélnek álmukban.
Úgy látszik, a hajó kezd dülöngélni. Guszev alatt az ágy lassan emelkedik és süllyed, mintha lélegzene - s ez így megy egyszer, kétszer, háromszor... Valami a padlónak ütődött és megcsörrent: nyilván egy kés esett le.
- A szél letépte láncát... - mondja Guszev figyelmesen hallgatózva.
Pavel Ivanics ezúttal köhint, és ingerülten feleli:
- Hol azt beszéled, hogy a hajó egy nagy halra futott, hol meg azt, hogy a szél letépte láncát... Tán vadállat a szél, hogy letépi a láncát?
- Így szokták mondani a keresztények.
- Azok ugyanolyan tudatlanok, mint te... Összevissza fecsegnek mindenfélét. Úgy való, hogy az embernek helyén legyen az esze, és tudjon gondolkozni. Ostoba fráter.
Pavel Ivanics hajlamos a tengeribetegségre. Ha a hajó dülöngél, ő rendszerint haragszik, és minden semmiség indulatba hozza. Márpedig, Guszev véleménye szerint, határozottan semmi oka sincs arra, hogy haragudjék. Például, mi az érthetetlen vagy különös abban a halban vagy a szélben, amely letépi láncát? Tegyük fel, hogy az a hal akkora, mint egy hegy, s a gerince olyan kemény, mint a tokhalé; tegyük fel azt is, hogy ott, ahol vége van a világnak, vastag kőfalak állnak, s a gonosz szelek ezekhez a falakhoz vannak láncolva... Ha nem tépték el láncukat, akkor ugyan miért száguldoznak olyan eszeveszettül az egész tengeren, üvöltve, akár a kutyák? S ha nem láncolják őket a falakhoz, akkor ugyan hova tűnnek szélcsend idején?
Guszev sokáig gondolkozik a hegymagasságú halakról és a vastag, rozsdás láncokról, aztán ezt megunja, és elkezd gondolkozni a szülőföldjéről, ahova most van visszatérőben, miután öt évig szolgált a Távol-Keleten. Képzeletben maga előtt látja a hóval befújt óriási tavat... A tó egyik oldalán a porcelángyárat, a téglaszín falakkal, a magas kéménnyel és fekete füstfelhőkkel; a másik oldalon a falut... Az udvarból, legszélről, az ötödikből, szánon hajt ki fivére, Alekszej, mögötte ül fiacskája, Vanyka, óriási nemezcsizmában, és kislánya, Akulka, szintén nemezcsizmában. Alekszej jól felöntött a garatra, Vanyka nevet. Akulinyka arcát nem látni, be van bugyolálva.
"Csak meg ne fázzanak a gyerekek... - gondolja magában Guszev. - Istenem - suttogja - világosítsd meg elméjüket, hogy tiszteljék szüleiket, és ne legyenek okosabbak apjuknál-anyjuknál..."
- Ide új talpak kellenek - mondja lázálmában mély, öblös hangon a beteg matróz. -Igen, igen!
Guszev gondolatainak fonala megszakad, s képzeletében a tó helyett egyszerre csak érthetetlen módon egy szem nélküli, nagy bikafej jelenik meg, a ló a szánnal pedig már nem előre halad, hanem kering valami fekete füstben. De ő mégis örül, hogy látta kedveseit. Az örömtől elakad a lélegzete, testén mintha hangyák futkosnának, ujjai reszketnek.
- Megengedte az Úr, hogy lássam őket! - dünnyögi, de aztán nyomban kinyitja szemét, s a sötétben vizet keres.
Iszik, visszafekszik, és megint szalad a szán, megint ott
a szem nélküli bika, a füst, a felhők... És ez így megy hajnalig.



II

A sötétben először csak kis kékes kör látszik - az a kerek ablakocska; aztán Guszev lassanként felismeri ágyszomszédját, Pavel Ivanicsot. Ez az ember ülve alszik, mert fekvő helyzetben el-elakad a lélegzete. Arca szürke, orra hosszú, hegyes, szeme, mivel szörnyen lesoványodott, óriási; halántéka besüppedt, szakálla ritkás, haja hosszú... Ha az ember az arcáról ítélve próbálja megállapítani, kiféle-miféle, sehogy se tudja eldönteni: úr, kupec vagy paraszt? Arckifejezéséből és hosszú hajáról ítélve, mintha böjtölő szerzetes, kolostori szerzetesjelölt volna, de ha beszél, azt a benyomást kelti, hogy mégsem az. A köhögéstől, a fullasztó hőségtől és betegségétől legyengült, nehezen, zihálva lélegzik, és száraz ajkait egyre mozgatja. Mikor észreveszi, hogy Guszev ránéz, felé fordítja arcát, és azt mondja:
- Kezdek tisztán látni... Igen... Most már mindent nagyon jól értek.
- Mit ért jól, Pavel Ivanics?
- Megmondom... Mindig furcsállottam, hogy ti, súlyos betegek, ahelyett, hogy kórházban volnátok, erre a hajóra kerültetek, ahol a fülledt levegő, a hőség, himbálózás, egyszóval minden halállal fenyeget benneteket; de most már minden világos előttem... Igen... Orvosaitok azért küldtek benneteket ide, a hajóra, hogy megszabaduljanak tőletek. Már unták, hogy veletek, barmokkal vesződjenek... Pénzt nem látnak az ilyen betegektől, akik ráadásul a halálukkal még rontják is az ő jelentéseiket - akiket tehát barmoknak tekintenek! Megszabadulniuk tőletek nem nehéz. Ehhez csak az kell, hogy először is, ne legyen bennük lelkiismeret és emberszeretet, másodszor, hogy félrevezessék a hajóparancsnokságot. Az első feltétellel nem is kell törődni, ebben a tekintetben művészek vagyunk, a második meg mindig sikerül, ha az ember egy kicsit ügyes. Négyszáz egészséges katona és matróz között öt beteg föl se tűnik; hát titeket ideszállítottak a hajóra, az egészségesekkel vegyest, sebtiben megszámolták az embereket, s a nagy zűrzavarban semmi gyanúsat nem vettek észre, csak mikor a hajó már úton volt, akkor látták, hogy a fedélzeten bénultak, sorvadásosak vannak, akik már a végét járják...
Guszev nem érti Pavel Ivanicsot; azt gondolja, hogy korholják, és mentegetőzve mondja:
- Azért feküdtem le a fedélzeten, mert már nem volt erőm; mikor az uszályról a hajóra raktak bennünket, szörnyen dideregtem.
- Fölháborító! - folytatja Pavel Ivanics. - Hiszen a parancsnokságon nagyon jól tudják, hogy ti nem lesztek képesek átvészelni ilyen hosszú út viszontagságait, mégis ideraktak benneteket! No, tegyük fel, hogy az Indiai-óciánig még csak kibírjátok, de aztán mi lesz? Elgondolni is borzasztó... És ez
a hála a hűséges, becsületes szolgálatért!
Pavel Ivanics szemében düh villog, arcát megvetően elfintorítja, és zihálva mondja:
- Ezeket kellene az újságban kiszerkeszteni, de úgy, hogy megemlegessék!
A két beteg katona meg a matróz felébredt, és már kártyáznak is. A matróz felkönyököl az ágyán, a katonák pedig a padlón ülnek előtte, a legkényelmetlenebb helyzetben. Az egyik katonának a jobb keze kötésben van, pólyából valóságos sapkát tekertek a csuklójára, úgyhogy a kártyát a jobb hónalja alá vagy a könyökhajlásába szorítva tartja, és bal kézzel húzza a lapokat. A hajó erősen himbálózik. Nem lehet se felállni, se teát inni, sem orvosságot bevenni.
- Te tisztiszolga voltál? - kérdezi Guszevtől Pavel Ivanics.
- Az, tisztiszolga.
- Istenem, Istenem! - mondja Pavel Ivanics, és bánatosan csóválja a fejét. - Kiráncigálni az embert a családi fészekből, elhurcolni tizenötezer versztányira, azután tüdővészbe hajszolni és... és az a kérdés, mire jó mindez? Arra, hogy tisztiszolgává képezzék valamiféle Kopejkin kapitány vagy Dirk tengerész-zászlós számára! Roppant logikus!
- Nem nehéz szolgálat az, Pavel Ivanics. Az ember fölkel reggel, kitisztítja a csizmákat, begyújtja a szamovárt, kitakarítja a szobákat, aztán már nincs semmi munka. A főhadnagy egész nap tervrajzokat készít, a szolga pedig, ha akar, imádkozik, ha akar, olvas, ha akar, kimegy az utcára. Adja Isten, hogy mindenkinek ilyen élete legyen.
- Igazán nagyszerű! A főhadnagy tervrajzokat készít, te meg egész nap a konyhában gunnyasztasz, és emészt a honvágy... Tervrajzot... Nem a tervrajz a fontos, hanem az, hogy emberi életet éljünk! Az élet nem ismétlődik meg, vigyázni kell rá.
- Hát persze, Pavel Ivanics, a rossz magaviseletű ember számára nincs kímélet sem otthon, sem a szolgálatban, de aki tisztességtudó, engedelmes, azt ugyan miért kéne bántani? Arra nem haragszanak a művelt urak... Én öt év alatt egyetlenegyszer sem ültem áristomban, verést pedig, hála Istennek, összevissza egyszer kaptam.
- Miért?
- Verekedés miatt. Hirtelenkezű vagyok, Pavel Ivanics. Az udvarunkba négy manysi ember jött be, fát hoztak vagy mit, már nem emlékszem. Én unatkoztam, hát szájon kaptam őket, egyiküknek, az átkozottnak, eleredt az orravére. Látta ezt a főhadnagy az ablakból, megharagudott rám és képen vágott.
- Te ostoba, te szerencsétlen... - suttogja Pavel Ivanics. - Semmit nem értesz.
Teljesen elerőtlenedett a himbálástól, és behunyta szemét; feje hol hátrahanyatlik, hol előreesik a mellére. Néhányszor megkísérli, hogy fekve maradjon, de sehogy se sikerül: ha fekvő helyzetben van, fuldoklik.
- És miért verted meg azt a négy embert? - kérdezi rövid hallgatás után.
- Csak. Bejöttek, hát megvertem őket.
Elhallgatnak... A kártyázók vagy két óra hosszat játszanak, szenvedélyesen és káromkodva, de a himbálás őket is kimeríti; félreteszik a kártyát és lefekszenek. Guszev lelki szemei előtt újra megjelenik a nagy tó, a gyár, a falu... Megint szalad a szán, Vanyka megint nevet, Akulka, a butácska, kigondolta bundáját és előrenyújtotta lábait, mintha azt mondaná; nézzétek, jóemberek, az én nemezcsizmám nem olyan, mint Vanykáé, ez új.
- Elmúltál ötéves, és még mindig nincs elég eszed! - dünynyögi Guszev zavarosan. - Ahelyett, hogy a lábaidat mutogatod, inkább innivalót hoznál a katona bácsinak. Majd adok valami ajándékot.
Most meg Andront látja, vállán kováspuska, egy lelőtt nyulat visz, utána roskatag öreg zsidó, Iszajcsik megy, azt ajánlja neki, hogy a nyulat cserélje ki egy darab szappanra; itt a fekete kis test a pitvarban, itt meg Domna egy ingen varrogat, és nem tudni, miért, sír, aztán itt van megint a szem nélküli nagy bikafej, a fekete füst...
Odafenn valaki hangosan kiáltott, néhány matróz fut arra, úgy rémlik, a fedélzeten valami ormótlan terhet vonszolnak végig, vagy valami meghasadt. Újabb futkosás. Csak nem történt valami szerencsétlenség? Guszev felemeli a fejét, hallgatózik, és látja, hogy a két katona meg a matróz megint kártyázik: Pavel Ivanics ül és mozgatja ajkát. A fullasztó hőségben nincs ereje lélegzeni, szeretne inni, de a víz langyos, undorító... A himbálózás nem enyhül.
Egyszerre csak a kártyázó katonával valami különös történik... Körre kárót dob, belezavarodik a számításba, leejti a kártyákat, aztán ijedten, ostobán elmosolyodik, és mindenkin végigjártatja a tekintetét.
- Mindjárt, barátocskáim... - mondja, és elterül a padlón.
Mindnyájan értetlenül bámulnak rá. Szólítják, de nem felel.
- Sztyepan, talán rosszul érzed magad? Igen? - kérdezi
a másik katona, akinek kötés van a kezén. - Talán hívjunk papot? Igen?
- Igyál egy kis vizet, Sztyepan... - mondja a matróz. - Nesze, testvér, igyál.
- Mit ütögeted a fogához a korsót? - mérgelődik Guszev. - Hát nem látod, tökfej?
- Mit?
-Mit! - kiáltja Guszev ingerülten. - Hát hogy nem lélegzik, meghalt. Még hogy mit! Ilyen ostoba népség, Uramisten!...

III

Megszűnt a himbálózás, és Pavel Ivanics felvidult. Már nem haragos. Arckifejezése kérkedő, kötekedő és gúnyos. Mintha azt akarná mondani: "Úgy ám, most olyan históriát mondok el nektek, hogy halálra fogjátok kacagni magatokat." A kerek ablakocska nyitva van, és Pavel Ivanicsra könnyű szellő fújdogál. Hangok hallatszanak és evezőcsapások a vízen... Éppen az ablak alatt valaki kellemetlen, vékonyka hangon cincogni kezd: bizonyára egy kínai énekel.
- Igen, most a révnél vagyunk - mondja Pavel Ivanics gúnyosan mosolyogva. - Még körülbelül egy hónap, és Oroszországban vagyunk. Úgy bizony, mélyen tisztelt közkatona urak. Mihelyt megérkezem Odesszába, onnan egyenesen Harkovba utazom. Harkovban van egy irodalmár barátom. Odamegyek hozzá, és azt fogom mondani neki: no, testvér, egy időre hagyd abba csömörletes írásaidat, amelyek női kacérkodásról meg a természet szépségeiről szólnak, és rántsd le a leplet a két lábon járó gonoszságról... Ez aztán neked való téma...
Egy pillanatig gondolkozik valamin, aztán így szól:
- Guszev, tudod-e, hogyan szedtem rá őket?
- Kiket, Pavel Ivanics?
- Hát ezeket... Tudod, itt, a hajón csak első és harmadik osztály van, és a parasztoknak, vagyis faragatlan fickóknak csakis harmadik osztályon szabad utazniuk. De ha az emberen kiskabát van, és csak messziről is úrnak vagy polgárnak látszik, akkor tessék, utazhatik az első osztályon. Ha megszakad belé, akkor is le kell fizetnie ötszáz rubelt. Kérdezem tőlük: miért rendezték ezt így? Tán csak nem ezzel akarják az orosz értelmiség tekintélyét emelni: "Egyáltalán nem. Egyszerűen azért van ez így, mert rendes embernek nem lehet a harmadik osztályon utaznia: ott minden nagyon is csúf és visszataszító." Úgy? Köszönöm, hogy így szívükön viselik a rendes emberek sorsát. De már akár csúnya ott, akár szép, nekem nincs ötszáz rubelem. A kincstárt nem raboltam ki, idegen nemzetiségűeket nem zsákmányoltam ki, csempészettel nem foglalkoztam, senkit se vertem agyon, hát ítéljék meg: van-e jogom az első osztályon trónolni, mi több, magamat az orosz értelmiséghez tartozónak számítani? De az ő észjárásukra semmivel se lehet hatni... Hát csaláshoz kellett folyamodnom. Ujjasba bújtam, nagy csizmát húztam, és úgy tettem, mintha részeg volnék, szemtelen pofát vágtam, elmentem az ügynökhöz és mondom: "Adj egy jegyecskét, nagyságos uram..."
- És magának mi a foglalkozása? - kérdi a matróz.
-Egyházi személy vagyok. Apám becsületes pópa volt. Mindig szemébe mondta az igazat mindenkinek, az egész világnak, és emiatt sokat kellett szenvednie.
Pavel Ivanics belefáradt a beszédbe és liheg, de azért mégis folytatja:
- Igen, én mindig szemébe mondom az igazat mindenkinek... Nem félek senkitől és semmitől. Ebben a tekintetben köztem és köztetek óriási a különbség. Ti tudatlanok vagytok, vakok, elnyomottak, semmit se láttok, amit pedig láttok, azt nem értitek... Ha valaki azt mondja nektek, hogy a szél letépte láncát, hogy ostobák vagytok, barmok, és ezt ti el is hiszitek, ha nyakon vágnak benneteket, ti kezet csókoltok érte; ha kifoszt benneteket valami mosómedvebundás marha, aztán odavet nektek tizenöt kopejkát borravalóul, ti meg: "Köszönjük alássan, nagyságos úr." Páriák vagytok, szánalomra méltó emberek... Én, az egészen más. Én öntudatosan élek, és mindent látok, mint a sas vagy a héja, mikor a föld felett repül, és mindent értek. Én a megtestesült tiltakozás vagyok. Ha erőszakot látok - tiltakozom; ha szenteskedést, képmutatást látok - tiltakozom; ha egy diadalmaskodó disznót látok - tiltakozom. És rendíthetetlen vagyok, semmiféle spanyol inkvizíció nem kényszeríthet arra, hogy elhallgassak valamit. Nem... Ha kivágják a nyelvemet - arcjátékkal fogok tiltakozni; ha befalaznak egy pincébe - onnan fogok kiabálni, de úgy, hogy egy versztányira is elhallatszik, vagy éhhalállal pusztítom el magamat, hogy fekete lelkükre egy puddal nagyobb súly nehezedjék; ha megölnek - megjelenek, mint kísértet. Az ismerőseim mind azt mondják nekem: "Elviselhetetlen ember maga, Pavel Ivanics!" Büszke vagyok, hogy ilyen a hírem. Három évig szolgáltam a Távol-Keleten, de száz évre való emléket hagytam magam után: mindenkivel összevesztem. Barátaim azt írják Oroszországból: "Ne gyere!" De lám, én fogom magam, és csak azért is megyek... Úgy bizony... Ez igen, ez élet, szerintem. Ezt már lehet életnek nevezni.
Guszev nem figyel, kinéz az ablakocskán. Az átlátszó, halvány türkizkék vízen, amelyet vakító, forró napfény áraszt el, egy csónak himbálózik, benne csupasz kínaiak állnak, kalitkákat nyújtanak fel kanárimadarakkal és kiáltoznak:
- Énekel! Énekel!
A csónak nekiütközött egy másik csónaknak, kis gőzhajó suhant el mellettük. Aztán még egy csónak: abban kövér kínai ül, és evőpálcikákkal rizst eszik. Lustán hömpölyög a víz, lustán szállnak fölötte a fehér sirályok.
"Ezt a hájast jó lenne nyakon vágni..." - gondolja Guszev a kövér kínaira pillantva és ásítva.
Szunyókál, és úgy rémlik neki, hogy az egész természet szendereg. Gyorsan repül az idő. Észrevétlenül múlik el a nap, észrevétlenül száll le a sötétség... A hajó már nem áll egy helyben, hanem megy tovább.

IV

Eltelik két nap, Pavel Ivanics már nem ül, hanem fekszik; szeme lehunyva, orra mintha egyenesebb volna.
- Pavel Ivanics! - szólítja Guszev. - No, Pavel Ivanics!
Pavel Ivanics kinyitja szemét, és mozgatja ajkát.
- Rosszul van?
- Dehogy - feleli Pavel Ivanics zihálva. - Nem, sőt ellenkezőleg... jobban... Látod, már feküdni is tudok... Könnyebben érzem magam...
- No, hála Istennek, Pavel Ivanics.
- Ha összehasonlítom magam veled, sajnállak... szegény szerencsétlen. Az én tüdőm egészséges, ez a köhögés a gyomor miatt van... Kibírom én a poklot is, nemhogy a Vörös-tengert! Ráadásul megvan a saját véleményem a betegségemről is, a gyógyszerekről is. De te... te tanulatlan vagy... Nehéz a sorod, nagyon-nagyon nehéz!
A hajó már nem himbálózik, viszont olyan fülledt a levegő, olyan tikkasztó a hőség, akár a gőzfürdőben; nemcsak beszélni nehéz, hanem a beszédet hallgatni is. Guszev átöleli a térdét, fejét ráhajtja, és szülőföldjére gondol. Istenem, ilyen fullasztó hőségben milyen élvezet a hidegre és a hóra gondolni! Suhan az ember a szánon; a lovak hirtelen megijednek valamitől, és vágtatni kezdenek... Nem törődnek sem az úttal, sem az árkokkal, szakadékokkal, száguldanak, mint az őrültek, végig az egész falun, a tavon át, a gyár mellett, aztán a mezőn... "Fékezz! - kiáltják torkuk szakadtából a gyárbeliek és a szembejövők. - Fékezz!" De minek fékezne! Csak hadd csapjon arcába és csípje ki kezeit a metsző hideg szél, a lovak patái alól röpködő hógöröngyök csak hadd hulljanak sapkájára, gallérja mögött a nyakába, a mellére, hadd sivítson a szántalp, hadd szakadjon el az istráng, pattanjon meg a hámfa, bánja az ördög! És milyen gyönyörűség, mikor a szán felborul, és az ember teljes lendülettel egy hóbuckába vágódik, arccal a hóba, aztán mikor feltápászkodik, csupa fehér, a bajuszán jégcsapok csillognak; lemaradt róla a sapkája is, kétujjas kesztyűje is, öve is kioldódott... Hahotáznak az emberek, a kutyák ugatnak...
Pavel Ivanics félig kinyitja az egyik szemét, úgy néz Guszevre, és halkan kérdezi:
- Guszev, a te parancsnokod lopott?
- Ki tudhatja azt, Pavel Ivanics! Mi nem tudjuk, hozzánk nem jut el a híre.
Ezután hosszú ideig hallgatnak. Guszev ábrándozik, kuszán gagyog, és időnként vizet iszik; nehezére esik beszélni is, más szavát hallgatni is, azt kívánja, bárcsak ne szólnának hozzá. Eltelik egy óra, egy második is, egy harmadik is; leszáll az est, aztán az éjszaka, de ő ezt nem veszi észre, csak ül, ül, és folyton a hóra-fagyra gondol.
Most úgy rémlik, hogy valaki belépett a betegszobába, hangok hallatszanak, de vagy öt perc múlva minden elcsendesedik.
- Az örök világosság fényeskedjék neki - mondja a felkötött kezű katona - nyugodjék békével. Nyugtalan ember volt!
- Kicsoda? - kérdezi Guszev. - Mi van vele?
- Meghalt. Most vitték fel.
-Hát meghalt - mormogja Guszev ásítva. - Nyugodjék békében.
- Neked mi a véleményed, Guszev? - kérdezi a felkötött kezű katona. - Bejut-e a mennyországba vagy nem?
- Kiről beszélsz?
- Pavel Ivanicsról.
-Bejut... sokáig kínlódott. Azt is tekintetbe kell venni, hogy egyházi ember volt, és a pópáknak sok rokonuk van. Azok majd imádkoznak érte.
A felkötött kezű katona Guszev ágya szélére ül, és halkan mondja:
- A te napjaid is meg vannak számlálva, Guszev. Nem érsz te már Oroszországba.
- Talán az orvos vagy a felcser monda? - kérdezi Guszev.
- Nem mondta senki, de látni azt... Ha egy ember nemsokára meghal, azt mindjárt látni rajta. Nem eszel, nem iszol, lesoványodtál - nézni is borzasztó. Egyszóval tüdővész. Nem azért mondom, hogy megijesszelek, hanem azért, mert talán áldozni akarsz, és felvenni az utolsó kenetet. És ha van pénzed, legjobb lenne átadnod az első tisztnek.
- Nem írtam haza... - sóhajt Guszev. - Meghalok, és otthon nem is fogják tudni.
- De fogják tudni - mondja mély hangon a beteg matróz. - Mikor meghalsz, azt itt beírják a hajónaplóba, Odesszában az állományból való kijelentést átadják a katonai parancsnoknak, az meg majd elküldi a járásodnak vagy a községednek...
A beszélgetés után Guszevet rettegés fogja el, és valami kívánság kezdi gyötörni. Vizet iszik - nem ez; a kerek ablakocskához kúszik és belélegzi a forró, párás levegőt - nem ez; igyekszik szülőföldjére meg a jégre, hóra gondolni - nem ez... Végül úgy érzi, hogy ha még egyetlen percig a betegszobában kell maradnia, akkor feltétlenül megfullad.
- Rosszul vagyok, testvér - mondja. - Felmennék. Krisztus nevére kérlek, vezess fel!
- Jól van - bólint beleegyezően a felkötött kezű katona. - Ha te nem győzöd erővel, majd én viszlek. Kapaszkodj csak a nyakamba.
Guszev a katona nyakába kapaszkodik, az meg átnyalábolja őt az egészséges karjával és viszi fölfelé. A fedélzeten összezsúfolva alszanak a tartósan szabadságolt katonák és matrózok; olyan sokan vannak, hogy alig lehet lépni közöttük.
- Lassan gyere mögöttem - mondja a bekötött kezű katona halkan - kapaszkodj az ingembe...
Sötét van. Nincs semmi fény sem a fedélzeten, sem az árbocokon, sem körös-körül a tengeren. A hajó orrán áll az őrszem, mozdulatlanul, akár egy szobor, de mintha aludnék.
A hajót pedig mintha szabadjára engedték volna, s oda menne, ahova neki tetszik.
- Most majd a tengerbe dobják Pavel Ivanicsot... - mondja a bekötözött kezű katona. - Előbb a zsákba, aztán a vízbe.
- Igen. Ez a szokás.
- De jobb otthon feküdni a földben. Az embernek mégis legalább az anyja kijön a sírjához és siratja...
- Persze.
Egyszerre csak trágyaszag és szénaillat kezd terjengeni.
A hajópárkánynál, fejüket lehorgasztva, bikák állnak. Egy, kettő, három... nyolc darab! Meg egy kis lovacska is. Guszev kinyújtja a kezét, hogy megsimogassa, de a ló a fejét rázza, felhúzza ínyét, és meg akarja harapni Guszev karját.
- Átkozott... - fakad ki Guszev haragosan.
Mindketten, ő meg a katona, csöndesen tapogatóznak előre a hajó orrához, aztán megállnak a párkánynál, és némán néznek hol fel, hol le. Fenn a magas égbolt, a fényes csillagok, csend és nyugalom - pontosan ugyanolyan, mint odahaza a faluban, de lenn sötétség és zűrzavar. Nem tudni, miért zúgnak a magas hullámok. Bármelyik hullámra néz az ember, mindegyik igyekszik magasabbra emelkedik az összes többieknél, és kergeti, szétzúzza az előtte levőt; őrá meg zúgva, fehér sörényét csillogtatva zúdul a harmadik, amely ugyanolyan szilaj és erőszakos.
A tengerben nem lakozik sem értelem, sem könyörület. Ha a gőzhajó kisebb és nem súlyos vasból készült volna, a hullámok irgalmatlanul szétzúznák, és minden utasát elnyelnék, jámborokat és bűnösöket egyaránt, válogatás nélkül. A hajó kifejezése is ostoba és kegyetlen. Ez a hegyes orrú szörnyeteg csak törtet előre, útján a hullámok millióit hasítja; nem fél sem a sötétségtől, sem a széltől, sem a végtelen tértől, sem a magányosságtól, neki mindez nem jelent semmit, és ha az óceánnak emberi lakói volnának, ez a szörnyeteg összezúzná őket, szintén válogatás nélkül, jámborokat és bűnösöket egyaránt.
- Most hol vagyunk? - kérdezi Guszev.
- Nem tudom. Nyilván az óceánon.
- Nem látni földet...
- Hova gondolsz? Azt mondják, földet csak hét nap múlva fogunk látni.
Mindkét katona a foszforeszkáló, fehér habokat nézi; hallgatnak és töprengenek. A csöndet Guszev töri meg.
- Semmi sem olyan borzasztó - mondja. - Csak az a rossz, hogy olyan az egész, mintha valami sötét erdőben volna az ember, de ha, tegyük fel, most dereglyét bocsátanának a vízre, és a tiszt azt parancsolná, hogy menjek száz versztányira a tengeren halászni - én mennék. Vagy ha egy keresztény most a vízbe esne - én utána ugranék. Egy németet vagy manysit nem mentenék ki, de egy keresztényért beugranék a vízbe.
- És meghalni félsz?
- Félek. Sajnálom a gazdaságot, az otthoniakat. Tudod, a fivérem nem elég komoly ember; iszákos, az asszonyt ok nélkül veri, szüleinket nem tiszteli. Ha én nem vagyok ott, minden elpusztul, öreg szüleim világgá mennek. Hanem, testvér, már nem állok a lábamon, és olyan fullasztó hőség van itt... Menjünk aludni.

V

Guszev visszamegy a betegszobába, és ágyba fekszik. Még mindig az a bizonytalan sóvárgás gyötri, és sehogy se képes rájönni, mi az, ami után kívánkozik. Mellében nyomást érez, a fejében kalapál valami, szája úgy kiszáradt, hogy a nyelvét alig tudja mozdítani. Szendereg, félrebeszél, és a kínzó lázálmoktól, köhögéstől és fullasztó hőségtől kimerülve, reggelre mélyen elalszik. Azt álmodja, hogy a kaszárnyában éppen az imént szedték ki a kemencéből a kenyeret, ő meg bemászott a kemencébe, ott vesz gőzfürdőt, és nyírfavesszőnyalábbal csapkodja magát. Vagy két napig alszik. A harmadik nap délben matrózok jönnek le érte, és kiviszik a betegszobából.
Vitorlavászonba varrják, s hogy súlyosabb legyen, két vasrostélyt tesznek mellé. Mikor már bevarrták a vitorlába, alakja egy répához vagy retekhez hasonlít: felül széles, alul keskeny... Napnyugta előtt kiviszik a fedélzetre, s egy deszkára fektetik; a deszka egyik vége a hajópárkányon, a másik egy zsámolyra állított ládán nyugszik. Körülötte áll a tartósan szabadságoltak csoportja és a legénység, fedetlen fővel.
- Áldassék a mi urunk, Istenünk - kezdi a lelkész - most és mindörökké!
- Ámen! - énekli három matróz.
A leszerelt katonák és a legénység keresztet vetnek, és oldalra néznek, a hullámokra. Különös, hogy egy embert vitorlába varrtak, és most mindjárt a hullámokba fog repülni. Talán bizony ez bármelyikükkel megtörténhetik?
A lelkész földet szór Guszev tetemére és térdet hajt. "Nyugodj békével!" - éneklik.
Az őrszem kissé felemeli a deszka végét. Guszev lecsúszik róla, repül fejjel lefelé, bukfencezik a levegőben és - zsupsz! Tajték borítja el, s egy pillanatig úgy tűnik, mintha csipkébe volna bugyolálva, de ez a pillanat tovaszállt, s ő eltűnik a hullámokban.
Gyorsan süllyed a tengerfenék felé. Vajon odaér-e? Azt mondják, a tengerfenék négy versztányi mélységben van. Miután vagy nyolc-tíz ölnyi utat tett meg, a test egyre lassabban és lassabban ereszkedik alá, ütemesen himbálózik, mintha tétovázna, aztán magával ragadja a tengerár, úgyhogy már gyorsabban halad oldalvást, mint lefelé.
De most útközben egy kis csapat törpe kabeljaunak nevezett hallal találkozik. A halak, mikor megpillantják a sötét testet, megállnak, mintha kővé meredtek volna, majd hirtelen valamennyien egyszerre visszafordulnak és eltűnnek. De egy perc se telik belé, újra ott teremnek, nyílsebesen rohannak Guszevre, és cikcakkosan suhannak körülötte a vízben...
Ezután megjelenik egy másik sötét test. Egy cápa. Úgy tesz, mintha észre se venné a tetemet, büszkén és hanyagul alája úszik, az pedig háton lebegve ereszkedik lejjebb; a cápa megfordul hassal fölfelé, kedvtelve ringatózik a langyos, átlátszó vízben, és lustán kitátja száját, amelyben két sor fog meredezik. A kis halak örvendeznek; megállnak és nézik, mi lesz itt. A cápa kicsit játszadozik a tetemmel, aztán hanyagul alátolja állkapcsát, óvatosan megérinti fogaival, mire a vitorlaburok felszakad a test egész hosszában, fejtől lábig; az egyik vasrostély kiesik, és az ijedt kabeljau-csapat, a cápa oldalát súrolva, gyorsan siklik le a mélybe.
Ugyanekkor pedig odafenn a magasban, azon az oldalon, ahol lemegy a nap, felhők gomolyognak; az egyik diadalívre hasonlít, a másik oroszlánra, a harmadik ollóra... A felhők mögül széles zöld sugár árad, és egészen az égbolt közepéig húzódik; mellette kis idő múlva ibolyaszínű - amellett aranyos - majd rózsaszínű fény jelenik meg... Az ég lágy, halványlila árnyalatot ölt. E gyönyörű, elbűvölő égbolt láttára az óceán kezdetben elkomorodik, de nemsokára maga is olyan igézetes, leheletfinom, ujjongó, lobogó színekben pompázik, hogy azokat emberi nyelven még megnevezni is nehéz.

ASSZONYOK

Rajbuzs faluban, éppen a templommal szemközt, emeletes, kőalapzatú, bádogtetőjű ház áll. A földszinten maga a házigazda, Filip Ivanov Kasin - gúnynevén Gyugya - lakik családjával, az emeleten pedig, ahol nyáron mindig nagyon meleg, télen nagyon hideg van, átutazó hivatalnokok, kupecek és földbirtokosok szoktak megszállni. Gyugya telkeket bérel, kocsmát vezet a főúton, kátránnyal, mézzel, szarvasmarhával, szarkákkal kereskedik, és már ezernyolcszáz rubelt gyűjtött össze, amelyet a városban, a bankban őriznek számára.
Idősebbik fia, Fjodor, egy gyárban dolgozik, ahol főgépész, és mint a parasztok mondják róla, nagyon magasan hordja az orrát, úgyhogy mostanában szólni se lehet hozzá; felesége, Fjodora Szofja, csúnya, beteges asszony, otthon lakik, apósa mellett, egyre sír, és vasárnaponként beutazik a kórházba gyógykezelésre; Gyugya másodszülött fia, a púpos Aljoska, otthon lakik, apja mellett. Nemrégen megházasították, szegény családból való feleséget választottak neki, Varvarát: fiatal, szép aszszonyka, egészséges és cicomázkodó. Mikor hivatalnokok és kupecek szállnak meg a háznál, mindig azt kívánják, hogy a szamovárt okvetlenül Varvara vigye be nekik, és az ágyukat is ő vesse meg.
Egy júniusi este, amikor lement a nap, s a levegőben széna, meleg trágya és frissen fejt tej illata terjengett, Gyugya udvarába egyszerű kis kocsi gördült be, hárman ültek benne; egy harminc év körüli férfi, vitorlavászon öltönyben, mellette egy hét-nyolc éves kisfiú, nagy csontgombokkal díszített, hosszú kabátban, a bakon pedig egy fiatal legény, vörös ingben.
A legény kifogta a lovakat, az utcára vezette őket itatni, az utas pedig megmosakodott, fohászt mondott, pokrócot terített a kocsi mellé, és leült vacsorázni a fiúval együtt; nyugodtan, ráérősen evett, és Gyugya, aki már sok átutazót látott életében, viselkedéséből megállapította róla, hogy gyakorlati érzékkel bíró, komoly ember, aki tudatában van saját értékének.
Gyugya a tornáclépcsőn ült mellényben, sapka nélkül, és várta, mikor szólal meg az utas. Megszokta, hogy az átutazók esténként, lefekvés előtt mindenféle történeteket beszélnek el, és ez kedvére volt. Felesége, Afanaszjevna, és menye, Szofja, az eresz alatt a teheneket fejték, Varvara az emeleten, a nyitott ablakban ült, és napraforgómagot eszegetett.
- Ez a gyerek nyilván a te fiacskád, ugye? - kérdezte Gyugya az utastól.
- Nem, fogadott gyerek, árva. Magamhoz vettem, hogy majdan üdvözüljek.
Társalogni kezdtek. Az utas közlékenynek és ékesszólónak bizonyult, Gyugya a beszélgetés során megtudta róla, hogy városi polgár, háztulajdonos, a neve Matvej Szavvics, most abban jár, hogy megnézze a kerteket, amelyeket német telepesektől bérel, s hogy a kisfiút Kuzkának hívják. Fülledt, tikkasztóan meleg este volt, senkinek sem akarózott aludni. Mikor besötétedett s az égen itt-ott sápadt csillagok kezdtek hunyorogni, Matvej Szavvics belefogott elbeszélni, honnan került hozzá Kuzka. Afanaszjevna és Szofja kissé távolabb álltak, úgy hallgatták. Kuzka a kapuhoz ment.
- Rendkívül bonyolult történet ez, apó - kezdte Matvej Szavvics - és ha az egészet elmondanám úgy, ahogy volt, ahhoz az egész éjszaka is rövid lenne. Úgy tíz évvel ezelőtt a mi utcánkban, éppen a mellettem levő kis házban, ahol most a gyertyakészítő üzem meg az olajütő van, ott lakott Marfa Szimonovna Kaplunceva, idős özvegyasszony, annak két fia volt: az egyik kalauz a vasútnál, a másik, Vaszja - velem egykorú - odahaza lakott a mamuskájánál. A megboldogult öreg Kapluncev lovakat tartott, öt párat, és teherfuvarozó szekereket járatott a városba; özvegye nem hagyta abba ezt a dolgot, a teherfuvarosok munkáját éppen olyan hozzáértően irányította, mint a megboldogult, úgyhogy némely napokon öt rubelt is megkerestek fuvarozással. És a legénynek is voltak kis bevételei. Fajtiszta galambokat tenyésztett, és adott el galambkedvelőknek; gyakran állt a tetőn, vesszőnyalábot hajított a magasba, fütyült, és jöttek a bukógalambok, egyenesen az égből; de neki ez kevés volt, még többet akart. Csízeket, seregélyeket fogott, kalitkákat fabrikált... Csupa semmiség, úgy ám, de ezekből a semmiségekből havi tíz rubel is összegyűlt. No, idők múltán az öregasszonynak levágták a két lábát, ágyban kellett feküdnie. Ennélfogva a ház gazdasszony nélkül maradt, az meg ugyanolyan, mint ember szem nélkül. Töprengett az öregasszony, és elhatározta, hogy megházasítja fiát, Vaszját. Mindjárt hívatta a házasságközvetítő asszonyt, nagyjából előadta neki a kívánságát, súgtak-búgtak az asszonyok, s a mi Vaszjánk elment háztűznézőbe. Egy özvegynél, Szamohvalihánál, rátalált Masenykára. Az anyák nem sokat gondolkoztak, áldásukat adták a házasságra, s egy hét alatt nyélbeütötték az egészet. Fiatalka volt a menyasszony, úgy tizenhét éves, pici, alacsonyka, de az arca fehér és kellemes, minden vonása akár egy úri kisasszonyé; a hozomány is rendes volt: ötszáz rubel készpénzt egy tehénke, ágy... Az öregasszony pedig - megérezte ezt az ő szíve előre - már három nappal az esküvő után elköltözött a mennyekbe, ahol nincsenek betegségek, sóhajtozások. A fiatalok misét mondattak érte, aztán lassanként enyhült a gyászuk. Nagyszerűen éltek vagy fél évig, s akkor új csapás érte őket. Csőstül szokott jönni a baj; Vaszját a községházára idézték, bevették szegényt katonának, még kedvezményt, haladékot sem adtak neki. Besorozták és elhajtották a Lengyel Birodalomba. Isten akarata, az ellen nincs mit tenni. Mikor a feleségétől búcsúzott az udvaron, még csak hagyján, hanem mikor utolszor pillantott a szénapajta tetején összesereglett galambokra - patakzott szeméből a könny. Nézni is szívfájdító volt. Masenyka, hogy ne unatkozzék, nemsokára maga mellé vette az anyját; az ott is maradt a fiatalasszony lebetegedéséig, vagyis amíg meg nem született ez a Kuzka, azután elutazott Obojanyba a másik lányához, aki szintén férjnél volt, Masenyka pedig egyedül maradt a csecsemővel. Öt teherfuvaros, csupa részeges, vad fickó... a lovak, a parasztszekerek... hol a kerítés dőlt be, hol kéménytűz támadt - asszonyi ész nem képes boldogulni ilyesmivel, hát hozzászokott, hogy minden semmiség miatt hozzám forduljon, mint szomszédhoz. No, az ember átmegy, intézkedik, tanácsokat ad... És tudjuk, hogy szokott az lenni: ha az ember betér valahova, ott teával kínálják meg, elbeszélgetnek... Én fiatal voltam, jóeszű, szerettem beszélgetni, bőven akadt nekem mondanivalóm bármilyen tárgyról, az asszony is művelt és jómodorú volt. Tisztán, takarosan öltözködött, és nyáron napernyővel járt. Néha vallási dolgokról vagy politikáról kezdtem beszélni vele, az hízelgett neki, és mindjárt teával, befőttel kínált... Egyszóval, nem akarom hosszú lére ereszteni a dolgot, csak annyit mondok neked, apó, hogy egy év se múlt el, és engem megszállt az ördög, az emberi faj ellensége. Kezdtem észrevenni, hogy amelyik nap nem megyek át az asszonyhoz, sehogy se találom a helyemet, kívánkozom utána, unatkozom. És folyton kieszeltem valamit, amiért átmehessek hozzá. "Ideje lesz - mondom - feltenni a téli ablakkereteket" - és egész nap ott lebzseltem nála, egyre azt hajtogattam, hogy másnap is fel kéne tenni még vagy két keretet. "Meg kéne számlálni Vaszka galambjait, megvannak-e mind" - és ez folyvást így ment. Állandóan beszélgettem vele a kerítésen át, s a vége felé, hogy ne kelljen olyan nagy kerülőt tennem, ajtócskát vágtam a kerítésbe. Sok gonoszságot és mindenféle aljasságot művelnek az asszonyok ezen a világon. Nemcsak mi, bűnösök, hanem a szent férfiak is engedtek a csábításnak. Masenyka engem nem igyekezett leszoktatni arról, hogy átjárjak hozzá. Ahelyett, hogy gondolt volna a férjére, magára pedig vigyázott volna - szerelmes lett belém. Kezdtem észrevenni, hogy ő is unatkozik és kívánkozik utánam, mindig a kerítés mellett járkál, és a réseken át az én udvaromba nézeget. Egészen megzavarták a fejemet a mindenféle ábrándok. Húsvét hetében, csütörtökön, kora reggel, alighogy virradt, elindultam a piacra; utam az ő kapuja előtt vitt el - és máris hatalmába kerített az ördög; benéztem, a kerítése felső szélén olyan kis rács van, hát látom, hogy már felébredt, ott áll az udvar közepén, s a kacsákat eteti. Nem bírtam magammal, hívtam. Odajött és csak nézett rám a kis rácson keresztül. Sápadt volt, s a szeme olyan álmos, a tekintete olyan gyöngéd... Nagyon tetszett nekem, és kezdtem bókokat mondani neki, mintha nem kiskapuban, hanem névnapi ünnepségen lettünk volna; ő elpirult, mosolygott, és csak nézett, egyenesen a szemembe, pillája se rebbent. Elvesztettem a józan eszemet, és kezdtem neki érzéseimről, szerelmemről beszélni... Ő kinyitotta a kiskaput, beengedett, és attól a reggeltől fogva úgy éltünk egymással, mint férj és feleség.
Az udvarba a púpos Aljoska jött be az utcáról, és zihálva, senkire se nézve, besietett a házba; egy perc múlva kiszaladt a házból, nyakában harmonikájával, és zsebében csörgetve a rézpénzt, futás közben napraforgómagot ropogtatva eltűnt a kapu mögött.
- Hát ez kicsoda? - kérdezte Matvej Szavvics.
- A fiam, Alekszej - felelte Gyugya. - Mulatni megy a csibész. Isten púppal verte meg, hát nem ítéljük meg szigorúan.
- És folyton mulat a legényekkel, folyton dorbézol - sóhajtott Afanaszjevna. - Húshagyó kedd előtt megházasítottuk, gondoltuk, hátha akkor jobb lesz, de most még rosszabb.
- Hiábavaló volt az egész. Csak más ember lányát tettük boldoggá, és semmi hasznunk belőle - mondta Gyugya.
Valahol a templom mögött nagyon szép, bánatos dalra zendítettek. A szöveg szavait nem lehetett megkülönböztetni, csak a hangok hallatszottak tisztán: két tenor meg egy basszus. Minthogy mindenki őket hallgatta, az udvaron hamarosan néma csönd lett... Két hang hirtelen gyöngyöző nevetéssel hagyta abba az éneket, de a harmadik, a tenor, folytatta és olyan magas hangot fogott, hogy a hallgatók önkéntelenül is a mennybolt felé néztek, mintha a szárnyaló hang egészen az égig szállna. Varvara kijött a házból, és kezét ellenzőül a szeme fölé emelve, mintha sütne a nap, a templomra nézett.
- Ezek a papnövendékek a tanítójukkal - mondta.
A három hang megint együtt énekelt. Matvej Szavvics sóhajtott és folytatta.
- Hát így áll a dolog, apó. Vagy két év múlva levelet kaptunk Vaszjától, Varsóból. Azt írta, a parancsnokság hazaküldi, hogy felépüljön. Mert ő beteg. Addigra már kivertem a fejemből a bolondságot, és szép menyasszonyt szereztek nekem, csak azt nem tudtam, hogyan szabaduljak meg ettől a szerelmi ügytől. Mindennap készültem, hogy beszélek Masenykával, de nem tudtam, miképp fogjak a dologhoz, hogy ne legyen belőle asszonyi sírás-rívás. A levél felszabadított engem. Együtt olvastuk el Masenykával; ő elfehéredett, olyan volt, akár a hó, én meg mondom neki: "Hála Istennek - mondom -, ezek szerint te most megint férjes asszony leszel." Ő meg: "Nem tudok én vele élni." - "De hiszen ő a férjed" - mondom én. "Hát aztán... Sose szerettem, akaratom ellenére mentem hozzá. Anyám parancsolta." - "Te csak ne vonakodj, ostoba - feleltem. - Azt mondd meg: megesküdtél vele a templomban vagy nem? - "Megesküdtünk - azt mondja -, de én téged szeretlek, és veled fogok élni halálom napjáig. Hadd nevessenek az emberek... Nem törődöm én azzal..." - "Te istenfélő vagy, ugye, és olvastad, mi áll az írásban?"
- Akit férjhez adtak, annak a férjével kell élnie - mondta Gyugya.
- Férj és feleség egy test, egy lélek. "Vétkeztünk - mondom -, könnyítenünk kell a lelkiismeretünkön, és félnünk kell Istent. Bevalljuk a bűnünket Vaszjának; békés, szelíd ember ő, nem fog megölni bennünket. És - mondom -, jobb e világon a törvényes férjtől kínokat elszenvedni, mint az utolsó ítéletkor a fogakat csikorgatni." De nem hallgatott rám az asszony, megmakacsolta magát, mondhattam én bármit! "Téged szeretlek!" - mindenre ez volt a felelet, semmi más. Megérkezett Vaszja pünkösd előtti szombaton, kora reggel. Én a kerítésen át mindent láttam: beszaladt a házba, egy perc múlva kijött, karjaiban Kuzkával, és sírt és nevetett, csókolgatta Kuzkát, s közben a szénapajtát nézte - Kuzkát sem akarta letenni, a galambokat is szerette volna látni. Gyöngéd, érzelmes ember volt. Szerencsésen telt a nap, csöndben, békében. Megszólalt az esti ájtatosságra hívó harang, én meg gondolom magamban: holnap pünkösd, ezek mért nem díszítik fel a kerítést zöld lombokkal? Itt valami nincs rendjén, gondolom magamban. Átmentem hozzájuk. Nézem, hát látom, hogy Vaszja a szoba közepén a padlón ül, forgatja a szemét, mintha részeg volna, az arcán könnyek peregnek, kezei remegnek; batyujából pereceket, gyöngyfüzéreket, mézeskalácsot meg mindenféle ajándékot szed elő, és szétszórja a padkán. Kuzka - akkor hároméves volt - mellette csúszkál, és mézeskalácsot majszol, Masenyka pedig a kemence mellett áll, sápadt, egész testében reszket és dünnyögi: "Én neked nem vagyok feleséged, nem akarok veled élni" - meg efféle ostobaságokat. Én Vaszja lábaihoz borultam, és azt mondtam: "Vétkeztünk ellened, Vaszilij Makszimics, bocsáss meg, a Krisztus szerelmére!" Aztán felálltam, és ezekkel a szavakkal fordultam Masenykához: "Magának, Marja Szemjonovna, most meg kell mosnia Vaszilij Makszimics lábát, és a kedvében járnia. Legyen engedelmes felesége, énértem pedig imádkozzék Istenhez - mondom -, hogy ő, nagy irgalmában, bocsássa meg vétkemet." Mintha egy mennybéli angyal sugalmazta volna szavaimat, úgy prédikáltam Masenykának ezt az erkölcsi oktatást, és olyan mély érzéssel beszéltem, hogy a könny is kicsordult a szememből. Vagy két nappal később átjön hozzám Vaszja. "Én megbocsátok, Matyusa - azt mondja - neked is, a feleségemnek is, Isten áldása kísérjen benneteket. Ő katonafeleség, asszonyi sors ez, fiatal még, nehéz megtartóztatnia magát. Nem ő az első, sem az utolsó. Csak arra kérlek - azt mondja -, hogy úgy viselkedj, mintha semmi se történt volna közöttetek, ennek még a látszatát is kerüld, én pedig - azt mondja - majd igyekszem kedvébe járni, hogy újra megszeressen." Kezet nyújtott nekem, teát is ivott, és jókedvűen ment el. No, gondoltam, hála Istennek, és én is felvidultam, hogy minden olyan jól végződött. De alighogy Vaszja kilépett az udvarból, jött Masenyka. Valóságos csapás! Nyakamba akaszkodott, sírt és könyörgött: "Az Isten szerelmére, ne hagyj el, nem élhetek nélküled!"
- Micsoda aljas némber! - sóhajtott fel Gyugya.
- Rákiabáltam, nagyot toppantottam a lábammal, kiráncigáltam a pitvarra, s a kaput kampóval zártam be. "Eredj - kiabáltam -, menj a férjedhez! Ne szégyeníts meg engem az emberek előtt, féljed az Istent!" És ez a história mindennap megismétlődött. Egy reggel állok az udvaromon az istálló mellett, egy kötőféket javítok. Felpillantok, hát egyszerre csak látom, hogy Masenyka szalad az udvaromba a kerítésajtócskán át, mezítláb, egy szál alsószoknyában, egyenesen hozzám, és mindkét kezével megragadja a kötőféket, egészen bekátrányozta magát, reszket, sír... "Nem bírok vele élni, undorodom tőle; nincs hozzá erőm! Ha nem szeretsz, akkor inkább ölj meg." Én dühbe gurultam, és vagy kétszer rávágtam a kötőfékkel, de ekkor beszalad a kisajtón Vaszja, és kétségbeesetten kiabál: "Ne üsd! Ne üsd!" Ő maga meg odarohan, és mintha megháborodott volna, nekihuzakodik és két ököllel, teljes erejéből veri az asszonyt, aztán ledönti a földre, és lábaival tapos rajta; én igyekeztem védelmezni, de ő kapta a gyeplőt, és most azzal esett neki. Ütötte-verte, és közben, akár a csikó, egyre nyihogott: "Hihihi!"
- Téged kéne azzal a gyeplővel... - mormogott Varvara elmenőben. - Meggyötörtétek azt a szegény asszonyt, átkozottak...
- Elhallgass, hé! - kiáltott rá Gyugya. - Vén satrafa!
- Hihihi! - folytatta Matvej Szavvics. - Az ő udvarából odafutott hozzánk egy teherfuvaros, én meg odaszólítottam a béresemet, aztán hárman kiszabadítottuk a kezei közül Masenykát, karon fogtuk és hazavezettük. Ilyen botrány! Ugyanaznap este átmentem, meglátogattam. Feküdt az ágyban, vizes borogatásokba bugyolálva, csak az orra meg a szeme látszott ki; a mennyezetre bámult. Mondom: "Jó estét, Marja Szemjonovna!" Hallgat. Vaszja meg a másik szobában ül, fejét a kezére hajtja és sír: "Én gonosztevő! Tönkretettem az életemet! Uramisten, add, hogy meghaljak!" Vagy egy félórácskát ültem Masenyka mellett, és a lelkére beszéltem. Kínlódtam. "A jámborok a túlvilágon - mondom - a mennyországba jutnak, de te a tüzes gyehennába, a többi feslett életű nőszemélylyel együtt... Ne szegülj ellen a férjednek, borulj a lábai elé." Ő meg egy hangot se szól, még a szemével se pislant, mintha valami kőbálványnak beszéltem volna. Másnap Vaszja megbetegedett, valami koleraféle baja volt, és estére, mint hallottam, meghalt. Eltemették. Masenyka nem ment ki a temetőbe, nem akarta az emberek előtt szégyentelen arcát és kék foltjait mutogatni. S a polgárok között hamarosan az a hír kapott lábra, hogy Vaszja nem természetes halállal halt meg, hanem Masenyka pusztította el. Fülébe jutott ez a hír a hatóságoknak is. Vaszját kiásták, felboncolták, s a gyomrában arzént találtak. A dolog világos volt, semmi kétség se fért hozzá; rendőr jött, elvitte Masenykát és vele együtt az ártatlan Kuzkát is. Börtönbe zárták. Nagyon is fickándozott az asszony, Isten megbüntette. Úgy nyolc hónap múlva volt a tárgyalás. Emlékszem, ott ült a lócán, fehér fejkendőcskében, szürke fegyencruhában, lesoványodva, arca sápadt, tekintete éles, látni is szívfájdító volt. Mögötte egy katona, fegyverrel. Nem tett beismerő vallomást. A bíróságon egyesek azt állították, hogy ő mérgezte meg férjét, mások meg azt bizonygatták, hogy a férj maga vett be mérget bánatában. Én tanú voltam. Mikor engem hallgattak ki, feltártam mindent őszintén. "Ő a bűnös - mondtam. - Nincs ezen mit titkolni. Nem szerette a férjét. Erős jellemű asszony volt..." Reggel kezdődött a tárgyalás, és estére hozták meg az ítéletet: száműzetés Szibériába, tizenhárom évi kényszermunkára. Az ítélet kimondása után Masenyka még vagy három hónapig a mi börtönünkben ült. Én meg-meglátogattam, és emberségből mindig vittem neki egy kis teát, kis cukrot. Ő meg mihelyt megpillantott, minden ízében reszketni kezdett, és halkan mormolta: "Menj! Menj!" És Kuzkát magához szorította, mintha attól félt volna, hogy elveszem tőle. "Lám - mondom neki -, hova jutottál! Ej, Masa, Masa, elveszett lélek! Nem hallgattál rám, mikor a jóra oktattalak, most aztán sírhatsz. Magad vagy bűnös - mondom -, hát magadat hibáztasd." Így oktatom, ő meg: "Menj! Menj!" - és Kuzkával szorosan a falhoz lapul, egész testében remegve. Mikor tőlünk elvitték a kormányzóságba, kikísértem a vasútig, és egy rubelecskét csúsztattam a batyujába, hogy üdvözüljek. De nem jutott el Szibériáig... A kormányzósági városban megbetegedett forrólázban, és meghalt a börtönben.
- Ki mint vet, úgy arat - mondta Gyugya.
- Kuzkát meg visszaküldték, haza... Gondolkoztam, gondolkoztam, és magamhoz vettem. Miért ne? Igaz, hogy fegyenc-anyától származik, de azért ő is ember, lelke van, megkeresztelték... Én sajnálom. Segédet nevelek belőle, vagy ha nem lesznek gyermekeim, kereskedőt. Most, hogy idejöttem, magammal hoztam, hadd tanuljon bele a dologba.
Mialatt Matvej Szavvics ezeket elmondta, Kuzka a kapu mellett egy kövön ült, és fejét két kezére támasztva, az égre bámult; messziről nézve, a homályban olyan volt, mint valami kis tuskó.
- Kuzka, eredj aludni! - kiáltott oda neki Matvej Szavvics.
- Igen, már ideje - mondta Gyugya feltápászkodva; hangosan ásított, és így toldotta meg szavait. - Mindenáron a maguk eszejárása szerint akarnak cselekedni, nem hallgatnak az okos szóra, aztán lám, ez az eredmény.
Az udvar fölött, az égen már ott úszott a hold; gyorsan haladt az egyik irányban, az alatta lebegő felhők pedig a másikban; a felhők tovasuhantak, de a hold mindig az udvar fölött volt látható.
Matvej Szavvics a templom felé fordulva fohászt mondott, aztán jó éjszakát kívánt, és lefeküdt a földre, a szekér mellé. Kuzka is elmondta imáját, aztán lefeküdt a szekéren, és kabátjával takarózott be; hogy kényelmesebben feküdjék, kis mélyedést ásott magának a szénában, és úgy összegömbölyödött, hogy a könyöke a térdéhez ért. Az udvarról látni lehetett, amint Gyugya odalent a szobájában gyertyát gyújtott, pápaszemet tett fel, és a sarokba állt egy könyvvel. Sokáig olvasott és hajlongott.
Az utasok elaludtak. Afanaszjevna és Szofja odament a szekérhez, nézegették Kuzkát.
- Alszik a kis árva - mondta az öregasszony. - Vékonyka, cingár, csak csont és bőr. Nincs édesanyja, nincs, aki az úton enni adna neki.
- Az én Grisutkám vagy két évvel lehet idősebb - mondta Szofja. - Rabságban él a gyárban, anyátlanul. A gazda talán veri is. Az előbb, mikor erre a fiúcskára néztem, az én Grisutkám jutott eszembe - és vérzett a szívem.
Csöndben múlt el egy perc.
- Talán nem is emlékszik az anyjára - mondta az öregasszony.
- Hogy emlékeznék!
És Szofja szeméből kövér könnycseppek csordultak ki.
- Hogy összegombolyodott, akár egy cica... - mondta, és sírdogált is, mosolygott is meghatódottságában és szánakozásában. - Szegény kis árvám.
Kuzka összerezzent, és kinyitotta a szemét. Csúnya, ráncokba vont, kisírt arcot pillantott meg maga előtt, amellett egy másikat, egy fogatlan, hegyes állú, görbe orrú öregasszonyét, fölöttük pedig a végtelen égboltot, a futó felhőket meg a holdat - és rémületében felkiáltott. Szofja is felkiáltott; mindkettőjüknek felelt a visszhang, és a tikkasztóan meleg levegőben nyugtalanság áradt el, a szomszédban koppanó léptekkel járkált az éjjeli őr, ugatni kezdett egy kutya. Matvej Szavvics valamit dörmögött álmában, és a másik oldalára fordult.
Késő este, mikor már mindenki aludt, Gyugya is, az öregasszony is, a szomszéd éjjeli őr is, Szofja kiment a kapu elé, és leült a kis lócára. A fullasztó hőségtől és a sírástól megfájdult a feje. Az utca széles és hosszú volt; jobbra vagy két verszta, balra ugyanannyi, a végét meg látni se lehetett. A hold továbbment, már nem az udvar fölött világított, hanem a templomon túl. Az utca egyik oldalát holdfény árasztotta el, a másik pedig árnyékoktól sötétlett: a nyárfák és seregélydúcok hosszú árnyékai végighúzódtak az egész utcán, a templom árnyéka pedig - fekete és félelmetes - szélesen terült el és beborította Gyugya kapuját meg a ház felét. A környék néptelen és csöndes volt. Az utca végéről olykor-olykor alig hallható zeneszó hangzott; bizonyára Aljoska játszott a harmonikáján.
A templomfal mellett az árnyékban valaki járt, de nem lehetett megállapítani, ember-e, tehén-e, vagy talán egyik se, csak valami nagy madár surrog a lombok között. De az árnyékból egyszerre csak kilépett egy alak, valamit mondott férfihangon, aztán eltűnt a templom mellett húzódó mellékutcácskában. Valamivel később a kaputól vagy két ölnyire egy másik alak bukkant fel; a templom irányából jött egyenesen a kapu felé, s mikor észrevette a kis lócán ülő Szofját, megállt.
- Varvara, te vagy az? Csak nem?
- És ha én vagyok?
Varvara volt az. Egy percig csak álldogált, aztán odament a kis lócához és leült.
- Hol jártál? - kérdezte Szofja.
Varvara nem felelt.
- Csak aztán bajba ne kerülj, menyecske - mondta Szofja. - Hallottad, hogy Masenykát lábbal tiporták, kötőfékkel ütötték? Jó! vigyázz, nehogy te is ilyen sorsra juss.
- Bánom is én.
Varvara a kendőjébe nevetett, és suttogva mondta:
- A pópa fiával sétáltam.
- Ostobaságokat fecsegsz.
- Bizonyisten.
- Az bűn! - suttogta Szofja.
- Hadd legyen... Mit bánom én! Ha bűn, hát bűn. Inkább a pusztító villámcsapás, mint ilyen élet. Fiatal vagyok, egészséges, a férjem pedig púpos, undorító, durva, rosszabb annál az átkozott Gyugyánál is. Lánykoromban koplaltam, sose laktam jól, mezítláb jártam, Aljoska gazdagsága kísértésbe ejtett, engedtem a csábításnak - és rabságba kerültem, mint hal a varsába; szívesebben hálnék egy kígyóval, mint ezzel a rühes Aljoskával. Hát a te életed? A te Fjodorod elkergetett téged a gyárból az apjához, ő meg mással éli világát; a kisfiadat elvették tőled, és rabságba adták. Robotolsz, akár egy ló, és soha jó szót nem hallasz. Inkább egész életében lány maradjon az ember, inkább félrubeleseket fogadjon el a pópa fiától, könyöradományokat gyűjtsön, inkább a kútba ugorjék...
- Ez bűn! - suttogta újra Szofja.
- Bánom is én.
Valahol a templom mögött megint rázendített a szomorú dalra ugyanaz a három hang: két tenor és egy basszus. És a szavakat megint nem lehetett érteni.
- Korhelyek... - nevette el magát Varvara.
És kezdte suttogva mesélni, hogy ő éjszakánként a papfiúval sétálgat, és miket mond az neki, és milyen barátai vannak, és hogy ő - Varvara - az átutazó hivatalnokokkal és kupecekkel hogy szokott mulatni.
A szomorú daltól kedve támadt az embernek a szabad élethez, Szofja nevetni kezdett, bűnnek is, veszedelmesnek is, édesnek is tetszett neki, hogy hallgatja, irigységet érzett, és sajnálta, hogy ő maga is nem követett el bűnöket, mikor még szép és fiatal volt...
A vén templom tornyában éjfélre harangoztak.
- Ideje lefeküdni - mondta Szofja és felállt. - Nehogy Gyugya észrevegye távollétünket.
Mindketten csöndesen bementek az udvarba.
- Én elmentem, hát nem hallottam, mit beszélt ez még Masenykáról - mondta Varvara, miközben megvetette ágyát az ablak alatt.
- Azt mondta, hogy Masenyka börtönben halt meg. Mert hogy megmérgezte a férjét.
Varvara lefeküdt Szofja mellé, elgondolkozott és halkan mondta:
- Én elpusztítanám az én Aljoskámat, csöppet se sajnálnám.
- Micsoda ostobaságokat beszélsz, az istenért.
Mikor Szofja már majdnem elaludt, Varvara hozzábújt, és a fülébe súgta:
- Pusztítsuk el Gyugyát és Aljoskát!
Szofja megremegett, és nem szólt semmit, aztán kinyitotta a szemét, és sokáig mereven bámult a mennyezetre, pillája se rebbent.
- Megtudják az emberek.
- Nem tudják meg. Gyugya már öreg, ideje, hogy elpatkoljon, Aljoskáról meg majd azt hiszik, hogy a sok ital ölte meg.
- Félek... Isten megbüntet.
- Bánom is én...
Egyikük sem aludt, némán töprengtek.
- Fázom - mondta Szofja, és minden ízében remegni kezdett. - Úgy látszik, már nemsokára virrad... Alszol?
- Nem... Ne hallgass rám, galambocskám - suttogta Varvara. - Haragszom rájuk, az átkozottakra, és magam se tudom, mit beszélek. Aludj, mert már hamarosan megvirrad... Aludj...
Mindketten elhallgattak, lecsillapodtak, s néhány perc múlva elaludtak.
Legkorábban az öregasszony ébredt fel. Fölkeltette Szofját, és mindketten kimentek megfejni a teheneket. Megjött a púpos Aljoska, teljesen elázva, harmonika nélkül; a térde és melle csupa homok és szalma volt - nyilván elesett útközben hazafelé. Tántorogva ment a fészerhez, azonmód, vetkezetlenül egy szánkóba feküdt, és tüstént horkolni kezdett. Mikor a felkelő nap ragyogó fényétől megcsillant a templom keresztje, szikráztak az ablakok, s végig az udvaron, a harmatos füvön a fák meg a kútgép vetette árnyékok húzódtak, Matvej Szavvics felugrott, és sürögni-forogni kezdett.
- Kuzka, kelj fel! - kiáltotta. - Ideje befogni! Gyorsan!
Kezdődött a reggeli jövés-menés, zűrzavar. Egy fiatal zsidóasszony, barna, fodros kendőben, lovat vezetett az udvarba, itatni. Panaszosan csikorgott a kútgém, koppant a vödör... Kuzka álmosan, bágyadtan, harmattal lepve ült a szekéren, lomhán öltötte fel kabátkáját, hallgatta, amint a vederből a víz a kútba loccsan, és megdidergett a hidegtől.
- Nénő! - kiáltotta Matvej Szavvics Szofjának - A csomagokat a legényemnek, hogy mehessen befogni.
Ugyanekkor Gyugya is kikiáltott az ablakból:
- Szofja, a zsidóasszonytól kérd el az egy kopejkát az itatásért. Hogy ideszoktak a koszosok!
Az utcán juhok futkostak ide-oda és bégettek; asszonyok kiáltoztak a pásztorra, az meg fújta sípját, pattogtatta ostorát, vagy felelgetett nekik rekedt, öblös, mély hangon. Három birka befutott az udvarra, nem találták a kaput, s a kerítést döfködték. A zajra Varvara is felébredt, ölébe kapta az ágyneműt, és indult a ház felé.
- Legalább a birkákat kihajtanád! - kiáltott rá anyósa. - Nagyságos asszony!
- Hát még mit nem! Jut eszembe nektek, hitvány népségnek, dolgozni - mormogta Varvara, és eltűnt a házban.
Megkenték a kocsikerekeket, és befogták a lovakat. A házból kilépett Gyugya, kezében számlákkal, leült a tornáclépcsőre, és kezdte kiszámítani, mennyi jár neki az átutazótól a szállásért és az itatásért.
- A zabot nagyon drágán számítod, apó - mondta Matvej Szavvics.
- Ha drága, ne vegyél. Nem kényszerítünk rá, kupec.
Mikor az utasok a kocsihoz mentek, hogy felüljenek és elrobogjanak, egy percre feltartóztatta őket valami: Kuzka sapkája elveszett.
- Hova tetted azt a sapkát, te disznó! - förmedt rá Matvej Szavvics haragosan. - Hol az a sapka?
Kuzka rémülettől eltorzult arccal szaladgált a kocsi körül, aztán, mivel ott nem találta, a kapuhoz futott, onnan a fészer alá. Az öregasszony meg Szofja segített neki keresni.
- Kitépem a füledet! - ripakodott rá Matvej Szavvics. - Gazfickó!
Előkerült a sapka a kocsifenékből. Kuzka a kabátujjával lekefélte róla a szénaszálakat, fejébe nyomta, és bátortalanul, még mindig rémült arccal, mintha attól félne, hogy hátulról rávernek, felmászott a kocsira. Matvej Szavvics keresztet vetett, a legényke megrántotta a gyeplőt, a kocsi elindult, és kigördült az udvarról.

SZÁMŰZETÉSBEN

Az öreg Szemjon, akit Jóeszű néven ismertek, meg egy fiatal tatár, akinek nevét senki sem tudta, kinn üldögéltek a folyóparton rőzsetűz mellett; a többi három révész a kunyhóban tartózkodott. A hatvan év körüli, sovány és fogatlan, de széles vállú és még magabíró Szemjon részeg volt; már régen bement volna aludni, de zsebében félliteres üveget rejtegetett, és félt, hogy a legények kérni fognak a pálinkájából. A tatár beteg volt, honvágy epesztette, rongyaiba burkolózott, és arról beszélt, hogy milyen jó odahaza Szimbirszk kormányzóságban, meg hogy felesége, aki otthon maradt, milyen szép és okos asszony. Ez a fiatal tatár legfeljebb huszonöt éves lehetett, s most, a rőzsetűz világánál, sápadt, bánatos arcával olyan volt, mint egy kisfiú.
- Hát ez itt persze nem mennyország - mondta a Jóeszű. - Magad is láthatod: víz, kopár partok, körös-körül agyag... és más semmi... Már húsvét is régen elmúlt, s a folyón még zajlik a jég, reggel még hó esett.
- Jaj, nagyon rossz ez! Nagyon rossz! - mondta a tatár, és rémülten nézett körül.
Vagy tíz lépésnyire a sötét, hideg folyó hömpölygött, zúgott, csapkodta a szaggatott, agyagos partot, és rohant valahova a távoli tengerbe. Szorosan a part mellett nagy dereglye sötétlett, amelyet a révészek "karbász"-nak neveznek. Messze a túlsó parton fel-felvillanó tűzcsíkok kígyóztak: a múlt évi füvet égették odaát. A kígyózó fénycsíkokon túl megint csak sötétség. Hallatszott, amint a jégdarabok a dereglyének verődnek. A levegő nyirkos és hideg...
A tatár felnézett az égre. Itt is tömérdek csillag, ugyanúgy, mint odahaza, körös-körül ugyanolyan feketeség, de valami mégis hiányzik. Otthon, a szimbirszki kormányzóságban egyáltalában nem ilyenek a csillagok, és nem ilyen az ég.
- Nagyon rossz ez, nagyon rossz! - ismételte.
- Majd megszokod! - mondta a Jóeszű, és elnevette magát. - Most még fiatal vagy és oktondi, még a tej sem száradt fel az ajkadról, hát balgaságodban azt hiszed, hogy nincs a világon nálad szerencsétlenebb ember, de eljön az idő, amikor majd azt mondod: adná az Isten, hogy mindenkinek ilyen élete legyen! Nézz rám. Úgy egy hét múlva elolvad a jég, akkor itt megindítjuk a kompjáratot, ti valamennyien szerteszéledtek, szétnéztek Szibériában, én meg itt maradok, és kezdek jönni-menni egyik parttól a másikig. Így jövök-megyek már huszonkét esztendeje. Éjjel-nappal. A csuka, a fehér lazac a víz alatt, én meg a vízen. És hálát adok Istennek. Semmit sem kívánok. Adja Isten, hogy mindenkinek ilyen élete legyen.
A tatár rőzsét tett a lángba, és közelebb húzódott a tűzhöz.
- Apám nagybeteg - mondta. - Ha meghal, anyám és feleségem eljön ide. Megígérték.
- És minek neked anya meg feleség? - kérdezte a Jóeszű. - Butaság az egész, testvér. Az ördög incselkedik veled, hogy a nehézség rágja ki... Te csak ne hallgass rá, az átkozottra. Ne engedd, hogy legyőzzön. Ha az asszonyról duruzsol, csak azért is feleld neki: nem kell! Ha a szabadságról beszél, makacsold meg magad - nem kell! Semmi sem kell! Nincs se apa, se anya, se feleség, se szabadság, se ház, se tanya! Semmi sem kell, hogy a kórság álljon beléjük!
A Jóeszű húzott egyet a palackból és folytatta:
- Én, barátom, nem afféle közönséges muzsik vagyok ám, nem akármilyen szedett-vedett fajta. Diakónus fia vagyok én. Kurszkban, amikor szabadon éltem, zakóban jártam, most meg odáig jutottam, hogy képes vagyok a csupasz földön aludni és füvet zabálni. És adja Isten, hogy mindenkinek ilyen élete legyen. Nekem semmi sem kell, senkitől sem félek, és úgy érzem, hogy nincs nálam gazdagabb és szabadabb ember. Mikor ideküldtek Oroszországból, mindjárt az első naptól fogva megmakacsoltam magam: semmit sem akarok! Az ördög egyre a feleségemről, a családomról, a szabadságról beszélt, én meg azt feleltem neki: semmi sem kell! Állhatatos maradtam, és most, mint látod, jól élek, nem panaszkodom. De aki engedékeny az ördög iránt, és csak egyszer is meghallgatja, az elveszett, nincs számára menekvés: feje búbjáig süllyed a mocsárba, és nem tud kievickélni belőle. De ez nemcsak a buta muzsikra áll, hanem a nemesi származású és tanult emberekre is. Vagy tizenöt évvel ezelőtt egy uraságot száműztek ide Oroszországból. Ott a fivéreivel nem tudott megosztozni, és valamit belehamisított a végrendeletbe. Azt mondták róla, hogy herceg vagy báró, de lehet, hogy egyszerűen csak hivatalnok, ki tudhatja! No, megérkezett ide, és az volt az első dolga, hogy Muhortyinszkban házat és földet vásárolt magának. "Én - azt mondja - a magam munkájával akarom a kenyeremet megkeresni, arcom verejtékéven, mert - azt mondja - én most nem úr vagyok, hanem száműzött." No, gondolom, csak rajta, nagyon derék dolog, Isten segítsen! Akkor fiatal volt még, igyekvő, szorgalmas; kaszált, halászott, hatvan versztát is lovagolt. Csak egy volt a baj: már az első évtől fogva minduntalan elutazott Girinóba, a postahivatalba járogatott. Néha, amint vittem a kompon, felsóhajtott: "Áááh, Szemjon, olyan régen nem küldtek nekem hazulról pénzt!" - "Nem kell pénz, Vaszilij Szergejevics - mondom. - Minek az? Ne gondoljon többé a múltra, felejtse el, mintha sose lett volna, mintha csak álmodta volna, és kezdjen új életet. Ne hallgasson az ördögre - mondom -, nem vezet az jóra, akasztófára juttatja a végén... Most pénzt szeretne - mondom - kis idő múlva majd valami mást akar, aztán megint mást, aztán újra meg újra. Ha az a kívánsága, hogy boldog legyen - mondom -, akkor ne legyen semmi kívánsága. Ez a legfontosabb... Mert - mondom -, ha a sors ilyen kegyetlenül bánt velünk, akkor nincs értelme irgalmat könyörögnünk tőle és lábaihoz borulni, akkor nézzük le és nevessük ki. Hiszen ő is kinevet bennünket." Így beszéltem én annak az úrnak... Vagy két évvel később áthoztam a kompon erre a partra, ő meg egyre dörzsölgette a kezét és nevetett. "Megyek Girinóba - azt mondja -, a feleségem elé. Vágyódott utánam, hát ideutazott. Édesem, jóságosom." Örömében még a lélegzete is elakadt. Egy nap múlva jön is vissza a feleségével. Fiatal, szép hölgy, fején kalap, karjában csecsemő leányka. Körülötte tömérdek poggyász. Az én Vaszilij Szergejevicsem szüntelen körülötte forgolódik, nem tud betelni a látásával, nem győzi dicsérni. "Hát igen, Szemjon barátom, Szibériában is lehet élni!" No, gondolom, jól van, csak ne nagyon örvendezz. És attól fogva csaknem minden héten berándult Girinóba tudakozódni, nem jött-e pénze Oroszországból. "A feleségem - azt mondja -, az én kedvemért itt, Szibériában feláldozza a fiatalságát, szépségét, megosztja velem keserű sorsomat, hát - azt mondja - kötelességem, hogy amikor csak tehetem, örömet szerezzek neki..." Hogy feleségének minél több alkalmat nyújtson szórakozásra, hivatalnokokkal és mindenféle jöttment alakokkal kötött ismeretséget. Ezt az egész társaságot persze etetni-itatni kellett, és zongora is kellett, meg borzas szőrű ölebecske a díványra, hogy pusztulna el a fajtája... Egyszóval fényűzéssel vette körül az aszszonyt, kényeztette. De az nem sokáig maradt mellette. Mitévő lett volna itt? Mindenütt csak agyag, víz, nagy hideg, főzeléknek, gyümölcsnek híre sincs; az emberek mind tanulatlanok és részegesek, durva modorúak, ő pedig elkényeztetett, fővárosi úrhölgy... Hát persze, unatkozott. És mi tagadás, már a férje sem úriember, csak száműzött - nem valami nagy tisztesség. Vagy három évvel később, emlékszem, éppen Nagyboldogasszony ünnepe előtti éjszaka - kiáltoznak a túlsó partról. Átmegyek a komppal, nézem, hát a nagyságos asszony az, fülig beburkolózva, vele pedig egy fiatal úr, az egyik hivatalnok. Trojkán... Átszállítottam őket az innenső partra, itt felültek a kocsira - azzal úgy eltűntek, mintha soha itt se lettek volna. Jóformán meg se nézhettük őket. Reggel felé Vaszilij Szergejics vágtat ide lóhalálába. "Szemjon, nem errefelé hajtatott el a feleségem egy szemüveges úrral?" - "De bizony erre - mondom -, keresheted, akár a szelet a mezőn." Utánuk iramodott, öt teljes napon át rohant a nyomukban. Azután, mikor visszavittem a túlsó partra, levetette magát a kompra, fejét a deszkához verdeste és vonított. "Hát bizony - mondom -, így van ez." Elnevettem magam és emlékeztettem: "Szibériában is lehet élni." Arra ő még erősebben ütögette fejét a deszkához... Röviddel ezután mindenáron szerette volna viszszanyerni a szabadságát. A felesége Oroszországban ment, hát ő is odakívánkozott, hogy lássa az asszonyt, és visszavegye a szeretőjétől. És ettől fogva, barátocskám, majdnem mindennap hol a postára szaladgált, hol a városba, a parancsnokságra. Egyre írta, küldözgette a kérvényeket, hogy kegyelmezzenek meg neki, engedjék hazatérni, mondogatta is, hogy csak sürgönyökre vagy kétszáz rubelt költött. Földjét eladta, házát elzálogosította. Megőszült, meggörnyedt, sárgás lett az arca, mint
a tüdőbajosoké. Miközben beszélt az emberrel, egyre csak: khe-khe-khe... a szeme meg csupa könny. Vagy nyolc éven át kínlódott így a kérvényeivel, hanem most megint felélénkült, jókedvű lett: újra van kit kényeztetnie. Merthogy, tudod, a kislánya felnövekedett. Csak nézi, gyönyörködik benne, nem tud betelni a látásával. Hát szó se róla, szemrevaló lányka, fekete szemöldökű, szép, amellett ügyes, fürge. Az apja minden vasárnap elmegy vele Girinóba, a templomba. A kompon mindig szorosan egymás mellett állnak, a kislány nevet, az apja le nem veszi róla a szemét. "Igen, Szemjon - azt mondja -, Szibériában is lehet élni. Szibériában is lehet boldog az ember. Nézd csak - azt mondja -, micsoda lányom van nekem! Tán ezer versztányira sincs párja." - "A lány csakugyan szép - mondom -, az szentigaz..." De magamban ezt gondolom: "No, várj csak... Fiatal ez a lány, majd pezseg a vére, élni szeretne, de hát miféle élet az itteni?" Aztán, testvér, a lány kezdett búslakodni... Sorvadt, sorvadt, egyre bánkódott, emésztette magát, végül beteg lett, s most már alig áll a lábán. Tüdővész... Nesze neked, szibériai boldogság, a tűz égesse meg, nesze neked: "Szibériában is lehet élni..." Vaszilij Szergejevics most folyton orvosok után szaladgál, és viszi őket a lányához. Mihelyt meghallja, hogy valahol kétszáz vagy háromszáz versztányira felbukkan egy orvos vagy kuruzsló - már megy is érte. Szörnyű sok pénz ment el orvosokra, pedig szerintem azt a pénzt már jobb lett volna elinni... A lány úgyis meghal. Egész biztos meghal, akkor pedig az apja végképp elveszett. Bánatában felakasztja magát, vagy elszökik Oroszországba - tudjuk, hogy szokott ez lenni. Megszökik, elfogják, aztán ítélet, kényszermunka, megismerkedik a korbáccsal...
- Jól van az, jól - mormogta a tatár hideglelősen dideregve.
- Mi van jól? - kérdezte a Jóeszű.
- A feleség meg a kislány... Hadd jöjjön a kényszermunka, a bánat, de legalább látta a feleségét is, a lányát is... Azt mondod, semmi se kell. De a semmi - rossz! A felesége három évig élt vele - ezt Isten ajándékozta neki. Semmi - az rossz, de az a három év - jó volt. Hogy lehet ezt nem érteni?
A tatár reszketett; erőlködve kereste az orosz szavakat, és akadozva kezdte: Isten ne adja, hogy az ember idegenben beteg legyen, meghaljon, s a hideg, nyirkos földbe temessék; meg azt is mondta, hogy ha a felesége eljönne hozzá, ha csak egy napra is, ha csak egy órára is - ezért a boldogságért ő kész lenne bármilyen kínokat elviselni, és még hálát is adna Istennek. Inkább egyetlen napig tartó boldogság, mint semmi.
Ezután megint arról beszélt, milyen szép és okos a felesége, majd, mindkét kezével fejéhez kapva, sírva fakadt és bizonygatta Szemjonnak, hogy ő nem követett el semmit, hamis vád alapján sújtja a büntetés. Két fivére és nagybátyja lovakat kötöttek el egy muzsiktól, akit félholtra vertek, a bíróság pedig lelkiismeretlen, igazságtalan ítéletet hozott, amelynek értelmében mindhárom fivért Szibériába küldték, de a nagybátyja, aki gazdag ember, otthon maradt.
- Ma-a-ajd megszokod! - jelentette ki Szemjon.
A tatár elhallgatott, és kisírt szemével a tűzbe meredt: arca értetlenséget és rémületet fejezett ki, mintha még mindig képtelen volna felfogni, miért van ő itt, ezen a sötét, nyirkos parton, idegen emberek között - miért nem a szimbirszki kormányzóságban. A Jóeszű a tűz mellé feküdt, valamin elmosolyodott, és halkan rázendített egy nótára.
- Mi öröme van annak a lánynak az apjából? - szólalt meg kis idő múlva. - Az szereti őt, vigaszát leli benne, annyi bizonyos; de hát testvér, az se ér ám semmit: kemény az öreg, szigorú. Fiatal lányoknak pedig nem szigorúság kell... Kedveskedés kell azoknak, meg hehehe meg hahaha, szagosvíz, pomádék. Úgy ám... Hej-haj! - sóhajtott Szemjon, és nehézkesen feltápászkodott. - Mind elfogyott a pálinka, hát szóval, ideje aludni. Mi? Én megyek, testvér...
A tatár, mikor egyedül maradt, rőzsét vetett a tűzre, lefeküdt, a lángokba bámult, és egyre csak szülőfaluja meg a felesége járt az eszében; ha az asszony idejöhetne csak egy hónapra, egy napra... azután, ha akar, vissza is utazhat! Jobb egy hónap, még egy nap is, mint a semmi. De ha a felesége szavának áll és csakugyan eljön, hol fog itt lakni? Hogyan gondoskodjék ő az ellátásáról?
- Ha az embernek nincs mit ennie, hogy tartsa fenn az életét? - kérdezte a tatár fennhangon.
Ő most éjjel-nappal dolgozott az evezővel, s munkájáért csak napi tíz kopejkát fizettek neki; igaz, hogy az utasok szoktak teáravalót, pálinkáravalót adni, de a legények az egész jövedelmet elosztották egymás közt, s a tatárnak semmit sem adtak, csak kinevették. Ő pedig nélkülözött, éhezett, fázott és félt... Most, amikor minden tagja fáj, egész teste reszket, jó lenne bemenni a kunyhóba, és lefeküdni aludni. De ott nincs mivel takaróznia, és még hidegebb van, mint a parton; itt sincs mivel takarózni, de legalább rőzsét lehet égetni.
Egy hét múlva, mikor a víz leapad és itt kompjáratot indítanak, Szemjonon kívül már egyetlen révészre sem lesz szükség, s akkor a tatárnak faluról falura járva kell alamizsna-munkát könyörögnie. Felesége még csak tizenhét éves, szép, elkényeztetett, félénk - talán bizony ő is a falvakat járja fedetlen arccal, és alamizsnáért könyörögjön? Nem, erre még gondolni is iszonyatos...
Már pirkadt; világosan látni lehetett a dereglyét, a fűzbokrokat a vízen, meg a hullámokat, hátrapillantva pedig az agyagos szakadékot, lent a barna szalmával fedett kunyhót, feljebb pedig a falusi házakat. A faluban már kukorékoltak a kakasok.
A vörhenyes, agyagos szakadék, a dereglye, a folyó, az idegen, rosszlelkű emberek, a hideg, az éhség, betegség - mindez talán nem is valóság. Lehet, hogy csak álom az egész - gondolta a tatár. Érezte, hogy alszik, hallotta saját horkolását... Hát persze, otthon van ő a szimbirszki kormányzóságban,
s csak nevén kell szólítania a feleségét, rögtön válaszolni fog... A szomszéd szobában pedig ott az anyja... Hanem micsoda szörnyű álmai vannak néha az embernek! Mire való ez? A tatár elmosolyodott, és kinyitotta szemét. Miféle folyó ez? A Volga? Esett a hó.
- Hahó-ó-ó! - kiáltott valaki a túlsó partról. - Karbá-á-sz!
A tatár felocsúdott, és bement felébreszteni társait, hogy átevezzenek a túlsó partra. A révészek menet közben kapkodták magukra rongyos bekecsüket, és rekedt, álmos hangon szitkozódva, a hidegtől dideregve jelentek meg a parton. Most, alvás után, a metsző hideget árasztó folyó szemlátomást visszataszítónak és félelmetesnek tűnt a szemükben. Lomhán ugrottak a dereglyébe... A tatár és a három révész megfogta a hosszú, széles lapátú evezőket, amelyek a homályban a rák ollójára emlékeztettek. Szemjon hasmánt nekidőlt a hosszú kormányrúdnak. A túlsó partról meg ezalatt egyre kiáltozott valaki, kétszer revolverlövést is adott le, nyilván azt hitte, hogy a révészek alszanak, vagy elmentek a faluba, a kocsmába.
- Jól van már, ráérsz! - mondta a Jóeszű olyan ember hangján, akinek meggyőződése, hogy ezen a világon teljesen szükségtelen sietni, mert, mint mondani szokta: hiába, azzal se jutunk semmire.
A nehéz, esetlen dereglye elmozdult a parttól, és megindult a fűzfabokrok között, s hogy nem egy helyben áll, hanem halad, azt csak arról lehetett észrevenni, hogy a füzek lassan visszafelé mentek. A révészek egyidejűen, ütemesen eveztek; a Jóeszű hasmánt feküdt a kormányon, s széles ívet írva le a levegőben, lendült a csónak egyik szélétől a másikig. A homályban olyan képet nyújtott ez, mintha az emberek valami vízözön előtti, hosszú lábú állaton ülnének, s azon úsznának egy hideg, vigasztalan tájon, amilyet az ember néha lidércnyomásos álmaiban lát.
Maguk mögött hagyták a füzest, s kiértek a nyílt vízre.
A túlsó parton már meghallották az ütemes evezőcsapásokat, s felhangzott a kiáltás: "Gyorsabban! Gyorsabban!" Eltelt még vagy tíz perc, amikor a dereglye nehézkesen nekiütődött a révnek.
- Ez meg egyre csak hull és hull! - mormogta Szemjon, letörölve arcáról a havat. - De hogy honnan, azt csak az Isten tudja!
A túlsó parton középtermetű, sovány öregember várt rájuk; rókabekecsben és fehér bárányprém sapkában. Ott állt néhány lépésnyire a lovaktól, mozdulatlanul. Arca mogorva és gondterhelt volt; úgy látszott, mintha emlékezetébe akarna idézni valamit, és haragudnék, hogy emlékezete cserbenhagyja. Mikor Szemjon odament hozzá, és mosolyogva levette sapkáját, azt mondta neki:
- Sietek Anasztaszjevkába. A lányom megint rosszabbul van, és Anasztaszjevkába, úgy hallom, új orvost neveztek ki.
A tarantászt a dereglyére vontatták, aztán elindultak visszafelé. A férfi, akit Szemjon Vaszilij Szergejicsnek szólított, egész úton mozdulatlanul állt, duzzadt száját erősen összeszorította, és mereven egy pontra bámult; mikor a postakocsis engedélyt kért tőle, hogy jelenlétében rágyújthasson - nem felelt, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Szemjon pedig, hasmánt fekve a kormányon, gúnyosan mosolyogva nézett rá, és azt mondta:
- Szibériában is lehet élni. Le-e-ehet!
Arcán diadalmas kifejezés ragyogott, mint akinek sikerült bebizonyítania valamit, és örülne, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan ő megjósolta. A rókabekecses ember boldogtalansága, tehetetlensége szemlátomást nagyon megörvendeztette.
- Nem jó most utazni ebben a lucsokban, Vaszilij Szergejics - mondta, mikor a parton befogták a lovakat. - Ha várna még egy-két hetecskét, amíg szárazabb lesz az idő. És egyáltalán nem kellene elutaznia... Hiszen ha volna valami értelme az utazásnak... de hát, tetszik látni, az emberek örökösen utaznak, éjjel-nappal, pedig semmi értelme az egésznek. Igazán!
Vaszilij Szergejics szó nélkül odaadta a borravalót, felült a tarantászra és elhajtatott.
- Itt van e... doktorért vágtat! - mondta Szemjon megborzongva a hidegtől. - Hát csak keress igazi orvost, érd utol a szelet a mezőn, csípd el az ördögöt a farkánál fogva, a nehézség cifrázzon ki! Miféle csudabogarak vannak. Uram, irgalmazz bűnös fejemnek!
A tatár Szemjonhoz lépett, gyűlölettel és undorral nézett rá, aztán reszketve és akadozó beszédébe tatár szavakat keverve így szólt:
- Ő jó... jó, te pedig rossz vagy! Rossz! Az úr jó lélek, nagyon jó lélek, te pedig, mint a vadállat... rossz! Az úr él, te döglött vagy!... Isten arra teremtette az embert, hogy éljen, öröme is legyen, bánata is legyen, keserűsége is legyen, de neked nem kell semmi, akkor hát te nem vagy élő, kő vagy, agyag! A kőnek nem kell semmi, neked sem kell semmi... Kő vagy, és Isten nem szeret téged, de az uraságot szereti!
Mindnyájan nevettek; a tatár megvetően összeráncolta szemöldökét, legyintett, aztán rongyaiba burkolózva a tűzhöz ment. Szemjon és a révészek bevánszorogtak a kunyhóba.
- Hideg van - mondta az egyik rekedten, és elterült a nyirkos agyagföldre hintett szalmán.
- Bizony, nincs meleg - felelte a másik. - Kutya élet ez!
Mindnyájan lefeküdtek. A nagy szélben kinyílt az ajtó, s a kunyhóba hópelyhek repültek. Senkinek sem akarózott felkelnie, hogy becsukja az ajtót: fáztak és fáradtak voltak.
- De nekem jó így - jelentette ki Szemjon, mielőtt elaludt. - Adja Isten, hogy mindenkinek ilyen élete legyen.
- Te hétpróbás gazember, téged még az ördög sem visz el. - Az udvarról üvöltöző hang hallatszott, mintha kutya vonítana.
- Mi ez? Ki az ott?
- A tatár sír.
- Ugyan, eredj... Csodabogár!
-Ma-a-ajd megszokja! - mondta Szemjon, és nyomban elaludt.
Hamarosan a többiek is elaludtak. És az ajtót senki se csukta be.

GYILKOSSÁG

A Progonnaja állomáson éjjeli istentiszteletet tartottak. Az arany alapú, élénk színű, hatalmas ikon előtt ott álltak egymáshoz zsúfolódva a vasutasok feleségestül, gyermekestül meg a közelben, a vasútvonal mentén dolgozó favágók és fűrészmunkások. Némán álltak, megigézte őket a gyertyafény, elnémította őket a hóvihar vonítása, amely hirtelen támadt fel odakünn, pedig másnap Gyümölcsoltó Boldogasszony napja következett. Az öreg vegyenyapinói pópa tartotta az istentiszteletet, a kántor és Matvej Tyerehov énekelt.
Matvej arca fénylett az örömtől, éneklés közben a nyakát nyújtogatta, mintha fel akarna röppenni. Tenor hangon énekelt, a kánont is édességes, szívreható tenor hangon énekelte. Amikor az Arkangyal szózatához értek, már úgy hadonászott, mint egy karnagy, s miközben igyekezett alkalmazkodni a kántor öreges, tompa basszusához, szokatlanul kicifrázta a dallamot; látszott az arcán, hogy nagyon elégedett magával.
De hát az éjjeli istentisztelet véget ért, az emberek némán szétoszlottak, megint sötét és kihalt lett minden, s az a fajta csend uralkodott el, ami csak a szántóföldek közé ékelt vagy erdőben búslakodó állomásokon szokott, amikor csak a szél vonítása hallik, más semmi, s az embernek a lelkére telepedik a teljes kihaltság, a lassan csordogáló élet mélabúja.
Matvej az állomás közelében lakott, az unokabátyja kocsmájában, de nem volt kedve hazamenni. A restiben üldőgélt a pultnál és a pincérnek mesélt csendesen:
- Minekünk ám külön énekkarunk volt a csempegyárban. S hiába voltunk csak egyszerű munkások, nagyon, de igen szépen tudtunk énekelni. Gyakran hívtak minket a városba is, s amikor Ioann vikárius istentiszteletet méltóztatott tartani a Szentháromság-templomban, a püspöki énekkar ült a kórus jobb oldalán, mi meg a balon. De a városban mégis felpanaszolták nekünk, hogy hosszan énekelünk. Azt mondták, ezek a gyáriak húzzák-vonják, mint a rétestésztát. Van benne valami, mert az András-napi böjti dicséretet hétkor kezdtük, tizenegy után fejeztük be; előfordult bizony, hogy éjjel egy volt, mire hazaértünk a gyárba. Azok voltak a szép idők! - sóhajtott fel. - De még milyen szépek, Szergej Nyikanorics! Itt meg, a szülői házban, semmi örömem. A legközelebbi templom öt versztányira, amilyen gyenge lábon áll az egészségem, el se jutnék odáig, ráadásul énekeseik sincsenek. Otthon nincs egy szikra nyugalom se, minden áldott nap csak a lárma, a káromkodás, a mocsok. Mind egy tálból eszünk, mint a parasztok, a káposztaleves teli van svábbogárral... Csak az Isten egy kis egészséget adna, úgy elmennék innen, Szergej Nyikanorics, hogy még!
Matvej nem volt még öreg, a negyvenötödik évében járt, de beteges volt a külseje, az arca csupa ránc, ritkás, áttetsző szakálla már teljesen ősz, ettől sok évvel öregebbnek látszott. Halkan, szüneteket tartva beszélt, ha köhögni kezdett, a melléhez kapott, a pillantása nyugtalan, riadozó lett ilyenkor, mint a hipochondereké. Sose mondta meg egyértelműen, mije fáj, viszont szerette hosszan elmesélni, hogy a gyárban egyszer megemelte magát egy nehéz ládával, s ettől szaggatása támadt, s emiatt ott kellett hagynia a csempegyárat, s hazajönni a szülőfalujába. De hogy mi az a szaggatás, azt nem bírta elmagyarázni.
- Bevallom, nem szeretem az unokabátyámat - folytatta, miközben teát töltött magának. - Bűn megítélni, hiszen öregebb nálam, s félem is emiatt az Istent, de alig bírom elviselni. Rátarti, kegyetlen ember, káromkodós, a bőrét lenyúzza a rokonainak meg a munkásainak, s nem jár gyónni. Múlt vasárnapon is megkérleltem szelíden: "Édes bátyám, menjünk el Pahomovóba vecsernyére!" "Nem megyek! - azt mondta erre. - Kártyás az ottani pópa." Ide se jött el máma, mert hogy a vegyenyapinói pópa dohányzik és vodkázik. Nem szereti a papokat! Maga tartja az istentiszteletet, litániát, vecsernyét mond, a nővére az énekkar. "Imádkozzunk az Úrhoz!" - mondja a bátyám, a nővére meg ráfeleli azon a sipító pulykahangján: "Uram, irgalmazz!"... Nagy bűn ez, úgy bizony! Minden áldott nap elmondom neki: "Édes bátyám, térjen észre, szálljon magába!" De falra hányt borsó az egész.
Szergej Nyikanorics, a pincér, kitöltött öt pohár teát, és tálcán bevitte a hölgyterembe. Alighogy belépett, fölharsant az ordítás:
- Hogy adod fel azt a teát, te disznó?! Még ehhez sem értesz?!
Az állomásfőnök hangja volt. Félénk habogás hallatszott válaszként, aztán megint kiáltás, haragosan, nyersen:
- Takarodj innen!
A pincér zavartan kihátrált.
- Volt idő, amikor grófokat, hercegeket szolgáltam ki - szólalt meg csöndesen -, most meg, lássa, még a teát se tudom föladni... A pópa meg a hölgyek előtt gorombított le.
Szergej Nyikanoricsnak valaha sok pénze volt, s egy fontos vasúti csomóponton, az egyik kormányzósági városban volt restije. Frakkot viselt akkor, meg aranyórája volt. De rosszra fordult a sorsa, a pénzét mind elherdálta a drága kiszolgálásra, a személyzet meglopta, lassanként tönkrement, így aztán átköltözött egy másik állomásra, egy csendesebbre; itt meg a felesége szökött el, s magával vitte minden ezüstjét, így aztán jött a harmadik állomás, a legrosszabb, ahol már nem is szolgáltak föl meleg ételt. Aztán a negyedik. Szergej Nyikanorics sűrűn váltogatta a helyét, mind mélyebbre süllyedt, így jutott el végre a Progonnaja állomásra, itt aztán már csak teát, olcsó vodkát szolgált föl, harapnivalóként pedig keménytojást s valami rágós kolbászfélét, aminek kátrányszaga volt, s amit nagy gúnyosan muzsikuskolbásznak hívott. A feje búbja kopasz volt, kékes szeme dülledt; sűrű, dús pakompartot viselt, amelyet gyakran fésülgetett a kis zsebtükrébe nézegetve. Állandóan nyomasztotta a múlt, sehogy se bírt hozzászokni a muzsikuskolbászhoz, az állomásfőnök gorombaságához, a parasztokhoz, akik alkudoztak, pedig az ő véleménye szerint a restiben ez éppoly illetlenség, mint a patikában. Szégyellte a szegénységét, a megalázottságát, s ez a szégyen volt élete legfőbb értelme.
- Késik idén a tavasz - mondta Matvej, kifelé fülelve. - Jobb is, nem szeretem a tavaszt. Igen nagy a sár olyankor. Hiába áll a könyvekben, hogy a tavasz a madárdal, a napsütés, mi abban a jó? A madár csak madár, azzal vége. Szeretem a jó társaságot, odahallgatni az emberekre, ahogy a lerígióról beszélgetnek, vagy valami szépet énekelni kórusban, de hogy csalogányok meg virágok, Isten ments!
Aztán megint rákezdte a csempegyárat meg az énekkart, de a sárba tiport Szergej Nyikanorics sehogy se tudott magához térni, hát mindegyre a vállát vonogatta és magában dörmögött valamit. Matvej elköszönt hát és hazament.
Nem volt fagy, a tetőkön már olvadt a hó, mégis nagy pelyhekben hullott a hó: csak úgy kavargott a levegőben, fehér felhői egymást kergették az út felett. A vasútvonal két oldalán a tölgyest alig világította meg a hold, amely messze fönt a felhők közt bujdokolt; komoran, elnyújtottan nyögtek a fák: rettenetes valami az, amikor erős vihar cibálja őket. Matvej a vasútvonal mellett ment az úton, kezével az arcát védte, időnként meg-megtaszította hátulról a szél. Hirtelen fölrémlett előtte egy behavazott lovacska, szántalp csikorgott az út puszta kövén, s egy beburkolt fejű parasztot is látni vélt, azt is behavazva, miközben az ostorát pattogtatja. Matvej körülnézett, de akkor már se szán, se paraszt, mintha csak álmodta volna az egészet. Szaporázni kezdte, mert maga se tudta, mitől, de megijedt.
Már ott is volt az átjáró, meg a sötét házikó, amelyben a bakter lakott. A sorompó fenn, körülötte buckákba gyűlt a hó, a levegőben, mint szombatülni száguldó boszorkányok, hófelhők kavarogtak. A vasútvonalat itt keresztezte egy régi, hajdan nagyforgalmú út, amelyet mind a mai napig országútnak hívnak az ottaniak. Jobbra, az átjáró közelében, éppen az út szélén állt Tyerehov kocsmája, a volt fogadó. Éjszaka annak mindig világított legalább egy ablaka.
Amikor Matvej hazaért, minden szobában, de még a pitvarban is erős tömjénszag terjengett. Jakov Ivanics, az unokabátyja még tartotta az éjjeli istentiszteletet. Az imaszoba elülső sarkában ikonszekrény, benne régi, még a nagyapjuktól rájuk maradt ikonok aranyozott rámában; kétoldalt mindkét fal teli régi és újdivatú ikonokkal, melyik szekrényben, melyik nem. A földig érő abrosszal letakart asztalon ott állt az Angyali üdvözlet ikonja, mellette ciprusfa kereszt, tömjénfüstölő; sok-sok viaszgyertya. Az asztal mellett térdeplő. Matvej megállt az imaszoba mellett és benézett az ajtón. Jakov Ivanics éppen a térdeplőnél olvasott: Aglaja, a nővére is vele imádkozott; magas, ösztövér vénasszony volt, kék ruhában, fehér kendőben. Dasutka, Jakov Ivanics tizennyolc éves lánya is ott volt: csúf lány volt, szeplős, szokás szerint mezítláb, s egyazon ruhában, amiben estefelé megitatta a jószágot.
- Dicsőség az Úrnak, aki megmutatta nékünk a világosság útját! - mondta éppen Jakov Ivanics orrhangon és mélyen meghajolt.
Aglaja kezébe támasztotta az állát és vékony, visítós, elnyújtott hangon énekelni kezdett. Fentről is hallatszott valami vészjósló hang, szinte fenyegetett. A tűz után, ami már nagyon régen történt, senki se lakott az emeleten, az ablakokat bedeszkázták, s a padlógerendák közt üres butéliák görögtek ide-oda. Akkor meg átsüvöltött rajta a vonító szél, aminek olyan hangja volt, mintha valaki a gerendák közt bukdácsolna.
A földszint felét a kocsma foglalta el, a másikban lakott a Tyerehov-család, ezért aztán az utolsó szóig mindent hallani lehetett, amit a kocsmában a részeg utasok összelármáztak. Matvej a konyha mellett lakott, amelyben egy nagy kemence volt: amikor még működött a fogadó, minden áldott nap abban sütötték a kenyeret. Ugyanabban a szobában, a kemencesutban aludt Dasutka, mert nem volt saját szobája. Éjszakánként tücsök cirpelt, egerek motoztak a szobában.
Matvej gyertyát gyújtott, olvasni kezdett valami könyvet, amelyet az állomáson szolgálatot teljesítő csendőrtől kapott kölcsön. Míg olvasgatott, csak vége lett az éjjeli istentiszteletnek, s mindenki lefeküdt. Dasutka is. Azonnal hortyogni kezdet, de aztán felriadt, és ásítva azt mondta:
- Matvej bá, ne égesd hiába azt a gyertyát!
- Az én gyertyám - felelte Matvej -, a saját pénzemen vettem.
Dasutka még forgolódott egy kicsit, aztán megint elaludt. Matvej még sokáig üldögélt, nem volt kedve aludni; amint a végére ért az utolsó oldalnak, ceruzát vett elő a ládájából, s beleírta a könyvbe: "Én, Matvej Therehov, elollvastam ezt a könyvet, és a leglyobb azokból, amiket eddig ollvastam, ezért lekötelezőn köszönöm Kuzma Nyikolajev Zsukov, a vasúti csenőrség altisztjének, mert hogy övé ez a felbecstelen könyv." Udvarias dolognak tartotta, hogy efféléket írjon bele mások könyvébe.

II

Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, miután berakodták a postavonatot, Matvej a restiben üldögélt, citromos teát ivott és beszélt. A pincér és Zsukov csendőr volt a hallgatósága.
- Megmondom én, úgy ahogy van - mesélte Matvej -, már gyermekkoromban igen hűséges voltam a lerígióhoz. Még alig voltam tizenkét éves, de már én olvastam a templomban az aznapra rendelt Szentírást, aminek a szüleim igen örültek, s minden nyáron elmentem megboldogult anyámmal zarándoklatra. A többi gyerek dalolászott, rákászott, de én az anyámmal tartottam. Az öregebbek megdicsértek, nekem is igen tetszett, hogy olyan rendes magaviseletű vagyok. Aztán anyám áldásával elkerültem a gyárba, munka után a tenort énekeltem az énekkarunkban, s ez volt nekem a legnagyobb gyönyörűségem. Na persze, vodkát nem ittam, nem dohányoztam, őriztem a testem tisztaságát, az meg tudnivaló, hogy az emberi nem ősellenségének nemigen tetszik, ha valaki ilyen istenfélően él, hát el akart pusztítani a gyalázatos, ezért aztán megzavarta az elmémet, éppen úgy méghozzá, mint most az unokabátyámét. Először is fogadalmat tettem, hogy hétfőnként csak böjtöset eszem, húst egyáltalán nem, s mondhatom, múlt-múlt az idő, s én egyre bolondabb lettem. A szent atyák engedélyezik a szárazkosztot a nagyböjt első hetében vasárnapig, de aki dolgozik vagy beteg, attól nem bűn, ha megiszik egy pohár teát. De nekem egész vasárnapig egy falat se ment le a torkomon, azután meg az egész böjtben megtagadtam magamtól az olajat, és szerdánként meg péntekenként megint csak nem ettem semmit. Így voltam a kisebb böjtökkel is.
A Péter-nap előtti böjtkor a munkások csak úgy kanalazták a halas káposztalevest, én meg félrehúzódtam és egy kis kétszersültet rágcsáltam el. Persze, minden ember másként bírja, de én elmondhatom magamról, hogy nem volt nehéz a böjtölés, sőt, minél buzgóbb voltam, annál könnyebben böjtöltem. Mert csak a böjt elején kívánja az ember az ételt, aztán hozzászokik a koplaláshoz, egyre könnyebb, a hét végére már rá se ránt, a lába meg úgy elzsibbad, mintha nem a földön, a felhők közt járna. De emellett is mindenféle fogadalmat róttam ki magamra, például éjszakánként fölkeltem és térden imádkoztam, nehéz köveket cipeltem ide-oda, mezítláb álltam ki a hóra, és persze vezeklőláncot is hordtam. Aztán egyszer, éppen gyóntam, hát az jutott eszembe, hogy ez a pópa házasember, böjtszegő, dohányos; hát akkor hogyan gyóntathat, s miféle hatalma lehet rá, hogy föloldozzon, amikor bűnösebb nálam? Én még a böjtös olajtól is eltiltom magam, ő meg tokhalat eszik. Elmentem egy másik pópához, micsoda? - az meg kövér volt, selyemreverendájú, hogy suhogott rajta, mint egy dámán és bűzlött a dohányszagtól. Elmentem akkor egy kolostorba böjtölni, de ott se csillapodott le a szívem, mindegyre úgy láttam, a szerzetesek sem a regula szerint élnek. S azután már egyáltalán nem találtam kedvemre való istentiszteletet: az egyik helyen elhadarták az egészet, a másikon nem úgy énekelték a Mesterünket, ahogy dukál, a harmadikon a kántor az orrából dünnyögött... Isten bocsásson meg nekem, bűnösnek, de előfordult, hogy csak úgy forrt a szívemben a harag, miközben ott álltam a templomban. Hogy lehet így imádkozni? Úgy láttam, a népek nem úgy vetik a keresztet, nem úgy viselkednek a templomban, ahogy illenék; bárkit vettem szemügyre, ki részeges, ki böjtszegő, ki dohányos, ki házasságtörő, ki kártyás. Én, egyedül én éltem az Úr rendelése szerint. Mondom, az ördög nem nyughatott, az lett a vége, hogy abbahagytam az éneklést az énekkarban, de még a templombajárást is; úgy vettem a dolgot, hogy én igaz ember vagyok, s nem felel meg nekem a templom, mert hogy tökéletlen. Hihetetlenül elbíztam magam gőgömben, mint a bukott angyalok. S egyre azon járt az eszem, hogy csináljak magamnak saját templomot. Hát aztán a város szélén, a temető mellett kibéreltem egy kis szobát egy süket iparosnénál, s berendeztem az imaszobámat, éppen úgy, ahogy az unokabátyám, de énnékem templomi gyertyatartóm is volt meg igazi tömjénfüstölőm. Na, ott aztán betartottam a szent Athosz-hegyi regulát, vagyis minden áldott nap éjfélkor kezdtem neki a hajnali könyörgésnek, s a tizenkét egyházi főünnep előtt tíz óráig, de volt, hogy tizenkettőig tartott az éjféli istentisztelet. A szerzetesek a regula szerint ugye, mégis csak ülnek a zsoltárszakasz meg a bibliai versek alatt, de én még rajtuk is túl akartam tenni, végigálltam az egészet. Elnyújtva, könnyezve, sóhajtozva, a kezemet az égnek emelve imádkoztam és énekeltem, s aztán alvás nélkül egyenest mentem a munkába, de még ott is imádkoztam közben. Hát nem elterjedt a városban, hogy Matvejből szent lett, betegeket és hibbantakat is tud gyógyítani. Persze, nem gyógyítottam én meg senkit, de tudnivaló, hogy nincs nyugta az embernek a fehérnéptől, ha efféle istenkáromló hazugság terjed el róla. Hát jöttek is, mint legyek a mézre. Odaszoktak hozzám a vénasszonyok meg vénlányok, földig hajlongtak előttem, a kezem csókolgatták, s azt sipítozták, szent vagyok, az egyik még glóriát is látott a fejem körül. Szűk lett az imaszoba, hát béreltem egy nagyobb szobát, állandó lett a csődület nálam, s így az ördög végképp elvette a tisztánlátásomat, az átkozott lólába elzárta előlem a fényt. Mintha valamennyien megbolondultunk volna. Én imádkoztam, a vénaszszonyok meg a vénlányok énekeltek, aztán egyszer csak, mert se nem ettünk, se nem ittunk, s már egy napja vagy még több, hogy talpon voltunk, hát rájuk jött a reszketés, mintha a hideg lelné őket, aztán sorban rikoltozni kezdtek, hogy borzalom volt azt még hallani is. Én is reszketni kezdtem, mint zsidó a katlanban, nem tudom én, mi lehetett az oka, s ráadásul ugrándozni kezdtem. Fertelmes volt, az már igaz: az ember nem akarja, de mindegyre csak ugrál s jár a keze, mint a motolla; hozzá még a rikoltozás, sikítozás, s aztán egymás után futkosni kezdtünk, amíg össze nem rogytunk. Hát nagy eltévelyedésemben így estem bele efféle vad őrjöngésbe.
A csendőr elnevette magát, de elkomolyodott, amikor észrevette, hogy senki se követi, s azt mondta:
- Ez olyan, mint a molokan szektánál1. Olvastam, hogy a Kaukázusban mind ezt teszik.
- És nem csapott belém az istennyila - folytatta Matvej, s megrezzenő ajakkal keresztet vetett az ikonra. - Biztos, hogy megboldogult anyám imádkozott értem a túlvilágon. Amikor már az egész város szentnek tartott, és nagy titokban még dámák meg finom urak is eljártak hozzám vigasztalásért, hát bekopogtattam Oszip Varlamicshoz, a házigazdánkhoz ünnepet köszönteni, mert hogy éppen a nagyböjt előtti engesztelő vasárnap volt. Az meg szépen bezárta az ajtót, kettesben maradtunk. Na, ő aztán kikutyaporciózott szépen! Megmondom, úgy ahogy van, Oszip Varlamics tanulatlan, de éles eszű ember volt, s mindenki tisztelte és félte, mert szigorú, istenfélő és dolgos férfi volt. Polgármester meg sztaroszta is volt vagy húsz évig és sok jót tett a várossal; ő kavicsoltatta föl a Novo-Moszkovszkaja utcát, kimeszeltetette a templomot és mala-chit színűre festette az oszlopait. Na szóval, bezárta az ajtót, s úgy kezdte, hogy: "Régóta figyellek már, te ilyen-amolyan... Hát azt hiszed, ugye, hogy szent vagy; Pedig nem, hanem istentagadó vagy, eretnek és lator!..." És csak mondta, mondta... Nem tudom én azt elmondani, hogy milyen helyénvalóan, okosan és szívrehatóan beszélt, mintha könyvből olvasná. Vagy két óra hosszat. Megfogott, amit mondott, felnyitotta a szememet. S ahogy hallgattam, hát egyszer csak elsírtam magamat. "Légy olyan, mint a többi, egyél, igyál, ruházkodj és imádkozz úgy, mint a többi ember, mert tudd meg, minden az ördögtől való, ami eltér. Az ördögtől való a vezeklő láncod, a böjtölésed, az imaszobád - folytatta. - Minden, amit csinálsz, felfuvalkodottság."
Másnap, böjt hétfőjén, betegséget bocsátott rám az Úr. Megemeltem magam, kórházba vittek; igen kínlódtam és keservesen sírtam félelmemben. Mert arra gondoltam, a kórházból egyenest a pokolra kerülök, s majdnem meghaltam félelmemben. Vagy félévig nyomtam az ágyat, s amint kiengedtek a kórházból, azon mód megtörtem a böjtöt, s újra ember lett belőlem. Oszip Varlamics elbúcsúzott tőlem, amikor hazaindultam, s figyelmeztetett: "Vésd jól az eszedbe, Matvej, minden az ördögtől való, ami eltér a szokásostól." És én a mai napig azt eszem és iszom, úgy imádkozom, ahogy a többiek... Most is előfordul, hogy a pópa bűzlik a dohánytól meg a vodkától, de már nem ítélem el, hiszen ő is köznapi emberfia. De csak halljam meg, hogy ebben meg ebben a városban vagy faluban felbukkant egy szent ember, aki hetekig nem eszik, és a saját regulájához tartja magát, máris tudom, kinek a mesterkedéséről van szó. Nohát, uraim, ez esett meg velem! Ahogy Oszip Varlamics tette velem annak idején, én is megpróbálom szemrehányással rávenni az unokabátyámat meg a nénjét, dehát pusztába kiáltott szó marad minden szavam. Isten nem adott nekem különösebb tehetséget.
Látható volt, hogy Matvej története nem váltott ki hatást. Szergej Nyikanorics egy árva szót se szólt rá, a harapnivalót szedte le a pultról, a csendőr meg arról kezdett beszélni, milyen gazdag Jakov Ivanics, Matvej unokabátyja.
- Legalább harmincezer rubelje van - mondta.
Zsukov csendőr egészséges, kerekded alakú ember volt, a képe is kerek, csak úgy rengett az orcája járás közben; ha nem voltak jelen a feljebbvalói, szerette egymásba rakott lábbal nagy kényelmesen elvetni magát a széken, s hintázva fütyörészgetni, miközben olyan önelégült, zsíros kifejezés ömlött el az arcán, mintha épp ebéd után volna. Mindig volt pénze, s úgy beszélt a pénzről, mint aki nagyon érti a dolgát. Közvetítéssel is foglalkozott, hozzá fordult, aki a birtokán, a lován vagy az ócska fogatán túl akart adni.
- Bizony, megvan az a harmincezer - bólogatott Szergej Nyikanorics. - A nagyapjának nagy vagyona volt - mondta Matvejnek. - De még mekkora! Aztán minden a maga apjára és nagybátyjára maradt. Az apja pedig fiatalon elhalt, s a nagybátyja mindent megkaparintott, tőle meg Jakov Ivanics örökölte. Amíg maga zarándoklatra járt az anyjával meg a tenor szólamot énekelte az énekkarban, az itthonaiak se tátották ám a szájukat!
- Ebből a magáé tizenötezer - mondta még mindig hintázva a csendőr. - A kocsma közös vagyon, akkor a pénz is az. Igen. A maga helyében én már régen pörre vittem volna a dolgot. S míg folyik a pör, szép csendben véresre verném a pofáját...
Jakov Ivanicsot senki se szerette, mert ha valaki másként vallásos, mint a többiek, az még a hitükben lagymatag embereket is felbőszíti. A csendőr meg még azért se szerette, mert Jakov Ivanics is adott el lovakat meg használt fogatokat.
- Maga azért nem akarja pörre vinni a dolgot az unokabátyjával, mert saját pénze is van elég - mondta a pincér gyűlölködve Matvejnek. - Jó annak, akinek van mit aprítani a tejbe, de én már csak itt halok meg, ebben a nyomorúságban...
Matvej bizonygatni kezdte, hogy egyáltalán nincs pénze, de Szergej Nyikanorics már rá se hederített: megrohanták a múlt emlékei, a megalázások, amiket nap mint nap tűrnie kellett; kopasz feje beleizzadt az emlékekbe, elvörösödött és szaporán pislogni kezdett:
- Ez a nyomorult élet! - mondta remegő hangon, és a padlóhoz vágta a kolbászt.

III

Azt beszélték, a fogadót még I. Sándor idején építette valami özvegyasszony, aki a fiával költözött oda; Avdotya Tyerehovának hívták. A sötét udvar, rajta a fészer s az örökké zárt kapu láttán mélabú és oktalan szorongás fogott el mindenkit, kivált holdas éjszakákon, aki postakocsin elhajtott a ház előtt, mintha vajákosok vagy zsiványok lakták volna az udvart; s minden kocsis körülnézett, ha már túljutott a házon s megnógatta a lovakat. Csak kelletlenül szálltak meg a fogadóban, mert a háziak komorak voltak s nagyon megkérték mindennek az árát. Az udvar még nyárban is sáros volt; hatalmas, kövér disznók hevertek ebben a sárban, és szabadon járkáltak a lovak, mert Tyerehovék csiszárkodtak is, s gyakran megtörtént, hogy a lovak elunták a dolgot, kivágtattak az udvarból, s mint az eszelősök, úgy száguldottak végig az úton, megriasztva a zarándok asszonyokat. Annak idején nagy volt ott a forgalom: jöttek a hosszúderekú fuvarosszekerek, rajtuk a sok áru. S bizony, megesett sok minden, ott van például az a harminc évvel ezelőtti eset, amikor a fuvarosok összekaptak, összeverekedtek, s közben megöltek egy átutazó kereskedőt, még mindig ott a keresztje fél versztányira a háztól. A postatrojkák is arrafelé jártak meg a nehéz úri batárok, s arra hajtották nagy porfelhő kíséretében a bőgő csordákat is.
Amikor építeni kezdték a vasutat, először csak egy kis megálló, de inkább csak kitérő került oda, s rá tíz évre építették föl a mai Progonnaját. A régi postaúton szinte megszűnt a forgalom, csak a helyi földesurak meg a parasztok használták, no meg tavasszal-ősszel a summások. A fogadóból kocsma lett; az emelet leégett, a tető megsárgult a rozsdától, a fészer szép lassan összedőlt, de az udvaron a sár a régi maradt, s ott hevertek benne az óriási, kövér, rózsaszín, utálatos disznók. Néha most is előfordult, hogy a lovak kirontottak az udvarról, s megvadulva, égnek álló farokkal végigvágtattak az úton. A kocsmában teát, szénát, lisztet árultak, no meg vodkát és sört, talpon állva meg elvitelre is. A szeszes italokat dugiban árulták, mert az engedélyt hozzá sose váltották ki.
A Tyerehovok mindig is nagyon vallásosak voltak, még a csúfnevük is ezért ragadt rájuk, Ájtatoséknak hívták őket. De tán azért, mert maguknak valók voltak, mint a medve, kerülték az embereket, s mindent a maguk feje után csináltak, hajlottak az álmodozásra, ingatag volt a hitük, s minden nemzedék vallásosságában volt valami furcsa. Avdotya nagymama, aki a fogadót építette, óhitű volt, de a fia s a két unokája (Matvej és Jakov apja) már a pravoszláv templomba járt, pópák is megfordultak náluk, s ugyanolyan áhitattal imádkoztak az új divatú, mint a régi ikonok előtt; a fiú vénkorára abbahagyta a húsevést és némasági fogadalmat tett, mert bűnnek tartott minden szófia beszédet, az unokákban pedig megvolt az a furcsaság, hogy nem közönséges emberek módjára értelmezték a Szentírást, hanem mindegyre valami titkos értelmet kerestek benne, azt bizonygatták, minden egyes szent szónak megvan a maga titkos értelme. Matvej, Avdotya dédunokája gyermekkora óta harcolt az ábrándok ellen, s majdnem belepusztult, Jakov Ivanics, a másik dédunoka, pravoszláv volt, de a felesége halála után kurtán-furcsán abbahagyta a templombajárást, otthon imádkozott. Aglaja felbuzdult a példán, s követte: ő se járt többet templomba, s Dasutkának sem engedte meg. Azt is pletykálták Aglajáról, hogy fiatalkorában átjárogatott Vegyenyapinóba az önkorbácsolókhoz, s titokban még mindig korbácsolja magát, azért hord örökké fehér kendőt2.
Jakov Ivanics tíz esztendővel volt idősebb Matvejnél. Szép öregember volt, szálfa termetű, hatalmas fehér szakállal, amely majdnem a derekáig ért, sűrű szemöldökkel, amely szigorú, időnként szinte haragos kifejezést kölcsönzött az arcának. Jóféle posztóból szabott hosszú ujjasban járt vagy fekete Romanov-félbundában, s egyáltalán, iparkodott tisztán és illendően öltözködni; még száraz időben is sárcipőt hordott. Azért nem járt templomba, mert véleménye szerint a templomban nem tartották be pontosan a regulát, meg azért se, mert a pópák tiltott időszakban is borisszák meg dohányosok voltak. Otthon minden nap imádkozott meg énekelt Aglajával. Vagyenyapinóban a hajnali istentiszteleten egyáltalán nem olvasták a kánont, s még nagy ünnepekkor se volt vecsernye. De Jakov Ivanics otthon szép komótosan az utolsó szóig felolvasta az aznapra rendelt szöveget, szabad idejében meg a szentek életét olvasta fennhangon. A mindennapi életben is szigorúan tartotta magát a szabályokhoz, így például, ha a nagyböjtben a regula megengedte valamelyik napon a borivást "a munkálkodás érdekében", akkor mindenképpen ivott bort, ha nem kívánta is.
Jakov Ivanics nem azért imádkozott, énekelt, tömjénezett és böjtölt, mert jutalmat várt Istentől, hanem a rend kedvéért. Ember nem lehet meg hit nélkül, s a hitnek helyénvalóan kell megnyilvánulnia, évről-évre, napról-napra meghatározott rend szerint, hogy az ember minden reggel és minden este éppen azokkal a szavakkal és gondolatokkal forduljon Istenhez, amelyek megfelelnek az adott napnak-órának. Úgy kell élni, következésképpen imádkozni, hogy az kedves legyen az Úr színe előtt, ezért van az, hogy minden nap csak azt szabad elimádkozni és elénekelni, ami Istennek tetsző, vagyis azt, ami a regula szerint dukál. Ezért van az, hogy a János Evangéliuma első fejezetét csak húsvét vasárnapon szabad olvasni, meg hogy húsvét és pünkösd között tilos énekelni a Méltó legyent és így tovább. Jakov Ivanicsnak nagy elégtételére szolgált imádkozás közben, hogy ismeri ezt a rendet, tudja, mennyire fontos. Amikor kénytelen volt eltérni ettől a rendszertől, mert mondjuk a városba vitt árut vagy a bankba ment, akkor gyötörte a lelkiismeretfurdalás, és tisztátalannak érezte magát.
Matvej öccse, amikor váratlanul hazatért a gyárból és berendezkedett a kocsmában, mintha otthon volna, az első naptól kezdve figyelmen kívül hagyta ezt a rendet. Nem akart a többiekkel együtt imádkozni, nem idejében teázott, később kelt, szerdán-pénteken tejet ivott, mondván, hogy gyenge lábon áll az egészsége; majd minden nap bement az imaszobába, míg a többiek imádkoztak, s elrikkantotta magát: "Térjen eszére, kedves bátyám! Szálljon magába!" Jakov Ivanicsot ilyenkor elöntötte a hőség, Aglaja se tudta türtőztetni magát, káromkodni kezdett. De az is előfordult, hogy Matvej éjszaka lopakodott oda nesztelenül, s azt mondta csöndesen: "Édes bátyám, Istennek nem kedves a maga imája. Mert meg vagyon írva: békülj meg elébb a te atyádfiával, aztán járulj elém ajándokoddal. Maga meg uzsorára adja ki a pénzét, vodkával kereskedik. Szálljon már magába!"
Jakov az üresfejű, lusta emberek megszokott kifogásait látta csak abban, amit Matvej mondott, akik testvéri szeretetről beszélnek, atyafiságos megbékélésről, de csak azért, hogy ne kelljen imádkozniuk, böjtölniük, a Szentírást olvasniuk, s akik azért nézik le a nyereséget meg a kamatot, mert nem szeretnek dolgozni. Hiszen sokal könnyebb az, ha szegény marad az ember, mert úgy nem kell kuporgatnia, mással törődnie, mint ha gazdag.
Jakovnak mégis felborzolódott a lelki nyugalma, s már nem tudott úgy imádkozni, mint azelőtt. Alighogy belépett az imaszobába s kinyitotta a könyvet, máris félni kezdett, hogy belép az unokaöccse és megzavarja; s Matvej valóban meg is jelent nemsokára, s reszkető fejhangján odarikoltotta: "Térjen eszére, édes bátyám! Szálljon magába!" Aglaja káromkodni kezdett, Jakovot is elhagyta a béketűrés, felordított: "Takarodj a házamból!" Matvej meg azt felelte: "Ez a ház mindkettőnké."
Jakov újra nekifogott imának, éneklésnek, de már nem tudott megnyugodni: maga se vette észre, de elmélázott a könyv felett; még mindig üres locsogásnak tartotta, amit az öccse mondott, de az utóbbi időben mind gyakrabban jutott eszébe, hogy a gazdagnak nehéz bejutni a mennyek országába, hogy harmadéve, igen olcsón, lopott lovat vett, meg hogy a megboldogult felesége még élt, amikor valami részeges csavargó belehalt a vodkázásba a kocsmájában.
Rosszul aludt éjszakánként, féléberen, hallotta, hogy Matvej sem alszik, egyre a csempegyár után sóhajtozik. S mintha az időjárás is gúnyt akarna űzni belőlük, hiába jártak március végén, minden nap havazott, az erdő úgy zúgott, mint télen szokott, el se hitte az ember, hogy valaha is kitavaszodik. Ilyen időben könnyen megy az elcsüggedés, a veszekedés, a gyűlölködés, ráadásul éjszakánként, amikor a szél ott vonított az üres emeleten, ábrándok települtek Jakov agyára, tüzelt a feje, semmi kedve nem volt aludni.

IV

Nagyhét hétfőjén hallja ám Jakov a szobájában, amint Dasutka azt mondja Aglajának:
- Matvej bá azt mondta, nem kell böjtölni.
Matvej emlékezett mindenre, amiről előző napon Dasutkával beszélgettek, hát vérig sértve azt mondta nagyokat nyögve, mintha beteg volna:
- Ne vétkezz, lányom! Böjtnek kell lenni, a mi Urunk is negyven napig böjtölt. Csak azt magyaráztam neked, hogy beteg embernek nem tesz jót a böjt.
- Hallgass csak ezekre a nagyokos gyáriakra, szépeket tanulhatsz tőlük! - szólalt meg gúnyosan Aglaja padlómosás közben (hétköznap általában padlót mosott, s közben haragban volt az egész világgal). - Tudjunk mink azt, hogyan böjtölnek a gyáriak. Kérdezd csak meg a bácsikádat, hogy vedelte böjtidőben a lelkecskéjével, azzal a nyomorult viperafajzattal együtt a tejet. Hogy kioktat másokat! De arról a viperafajzatról szeret megfeledkezni, mi? Kérdezd csak meg tőle, kire hagyta a pénzét? Kire?
Matvej, mint valami eves sebet, úgy rejtegette a világ elől, hogy életének abban a szakaszában, amikor imádkozás közben vénaszzonyokkal meg vénlányokkal ugrándozott, összeállt egy iparoslánnyal, gyermeke is született tőle. Amikor hazament, mindent odaadott az asszonynak, amit a gyárban keresett, még útiköltségre is a házigazdájától kért kölcsön, s ezért csak néhány rubelje maradt, amit teára meg gyertyára költött.
A "lelkecskéje" aztán megírta neki, hogy a gyermek meghalt, s megkérdte, mi legyen a pénzzel. A levelet az udvaros vitte haza az állomásról, Aglaja megkaparintotta, elolvasta, s azóta minden áldott nap felhányta Matvejnek a "lelkecskéjé"-t.
- Kilencszáz rubel nem tréfadolog! - folytatta Aglaja. - És odaadta azt a kilencszáz rubelt annak a viperafajzatnak, annak a gyári cafatnak, hogy dögöltél volna meg! - Már nagyon dühös volt, visítva rikoltozott. - Hallgatsz? Bár széttépnélek, te nyomorult! Kilencszáz rubelt odalök, mintha egy kopek volna. Mért nem írattad Dasutkára, nem idegen, a véred? Vagy elküldhetted volna Belevbe, a Marja szerencsétlen árváinak. Mért nem fulladt meg az a viperafajzat, hogy legyen háromszor is átkozott az az ördögök szülötte. Ne érje meg a holnapi napot!
Jakov Ivanics szólította Aglaját: ideje volt elkezdeni az istentiszteletet. Aglaja megmosdott, felkötötte a fehér kendőjét, bement az imaszobába kedves bátyjához: akkorra már lelohadt, alázatos lett. Ha Matvejjel beszélt, vagy a kocsmában szolgálta ki teával a parasztokat, ösztövér, hegyes szemű, gonosz indulatú vénasszony volt, az imaszobában feltisztult az arca, valahogy megfiatalodott, szertartásosan hajlongott, még az ajkát is csücsörítette.
Jakov Ivanics halkan, szomorkás hangon kezdte olvasni az aznapi szöveget, mint mindig nagyböjtben. Megpihent egy kis idő után, s belehallgatott az egész házat megülő csendbe, aztán folytatta az olvasást: elégedett volt. Áhitattal kulcsolta össze a kezét, a szemét forgatta, a fejét rázogatta, sóhajtozott. De hirtelen hangokat hallott. A csendőr meg Szergej Nyikanorics látogatta meg Matvejt. Jakov Ivanics átallott volna fennhangon imádkozni meg énekelni, amikor idegenek vannak a házban, így aztán suttogva, lassabban folytatta, amint meghallotta a hangokat. Behallatszott az imaszobába, amint a pincér azt mondja:
- A scsepovói tatár eladja a boltját másfélezerért. Most ötszázat kér, a többit váltóban. Legyen hát kegyes hozzám Matvej Vaszilics, adjon kölcsön ötszáz rubelt. Két százalékot fizetek utána havonként.
- Honnan volna nekem pénzem;! - mondta hüledezve Matvej. - Ugyan, honnan volna!
- Az a két százalék úgy jönne magának, mint a manna - mondta tudákosan a csendőr. - Ha elfekteti a pénzét, csak a moly esik belé, haszon meg semmi rajta.
A vendégek aztán elmentek, újra csend lett. De alighogy Jakov Ivanics megint nekifogott fennhangon az imádságnak, éneklésnek, hát azt hallja az ajtóból:
- Adja ide a lovat, kedves bátyám, hadd megyek át Vegyenyapinóba!
Matvej volt az. Jakov kezdte megint kényelmetlenül érezni magát.
- Melyikkel menne? - kérdezte töprengve. - A pejkót a béres vitte el a disznó miatt, a csődörrel meg én megyek át Sutyejkinóba, mihelyt végeztem.
- Miért van az édes bátyám, hogy maga rendelkezik a lovakkal, én meg nem? - kérdezte fölháborodva Matvej.
- Mert én nem mulatozni, dolgozni megyek.
- Közös a vagyonunk, akkor a lovak is közösek. Meg kéne már értenie ezt, édes bátyám.
Csönd lett. Jakov nem imádkozott: arra várt, hogy Matvej takarodjon már el az ajtóból.
- Bátyám! - szólalt meg Matvej. - Beteg ember vagyok, nem akarom én a vagyont, váljék egészségére, de adjék belőle valami kis részt, hogy kiápoljam magam a betegségből. Adjék valamit, s akkor elmegyek.
Jakov hallgatott. Nagyon szerette volna kitudni a házból Matvejt, de nem tudott neki pénzt adni, mert minden pénzét az üzletbe fektette; meg aztán még nem volt rá példa a Tyeherehov-családban, hogy megosztozzanak; az osztozásnak mindig emberhalál lett a vége.
Jakov hát hallgatott, s mind várta, hogy Matvej elmenjen, s egyre a húgára pillantgatott, félt, hogy közbeavatkozik, s akkor újra csak a veszekedés, káromkodás, mint reggel. Amikor Matvej végre elment, Jakov folytatta az imádkozást, de az elégedettsége odalett, a sűrű, mély hajlongástól zúgott a feje, elsötétült szeme előtt a világ. Unta már a maga halk, szomorkás hangját is. Ha éjszakánként fogta el ilyen hangulat, akkor azzal magyarázta, hogy nem aludt rendesen, attól van, de mert nappal volt, hát megijedt, s azt képzelte össze, ördögök ülnek a fején s a vállán.
Valahogy befejezte az aznapi szent szöveget, elégedetlen maradt és haragos; elindult Sutyejkinóba. A Progonnaja állomás mellett az előző őszön kubikusok dolgoztak, a határárkot ásták ki, s tizennyolc rubelért vettek ételt a kocsmában. Jakov a bandavezetőt akarta ott érni Sutyejkinóban, hogy megkapja ezt a pénzt. Az olvadás meg a hóvihar egészen tönkretette az utat, sáros és gubbanós lett, helyenként megsüppedt; oldalt a hó alacsonyabb volt, mint az út szintje, úgy kellett hajtani, mint valami keskeny töltésen, s nehéz volt kitérni a szembejövő elől. Az ég még reggel befelhősödött, nyirkos szél fújt...
Hosszú szánsor jött szembe, asszonyok téglát vittek rajtuk. Jakovnak utat kellett adni nekik, a lova hasig süppedt a hóba, az egyfogatú szánja erősen jobbra billent, ő meg, hogy ki ne essen, balra hajolt, s mindvégig így ült, míg a szánsor lassan elhaladt mellette; a szél sivításán át is hallotta, hogy csikorognak a szának, hogy zihálnak a sovány gebék, s hogy az asszonyok azt mondogatják: "Ott van Ájtatos!" Az egyik pedig, megszánva a Jakov lovát, odahadarta neki:
- Ez a hó Szent György-napig se takarodik el. Pedig mit öszszekínlódtunk már!
Jakov kényelmetlenül, görnyedten ült, a szél miatt összehúzta a szemét, így villantak el előtte hol a lovak, hol a piros tégla. S tán mert kényelmetlenül ült, s megfájdult az oldala, hirtelen elment a kedve az egésztől, már nem tartotta fontosnak, arra gondolt, elküldheti másnap Sutyejkinóba az udvarost is. Valami okból éppúgy, mint az előző, álmatlanul töltött éjszakán, megint csak eszébe jutott a teve meg a tű foka a Bibliából, aztán eszébe jutott a paraszt, aki a lopott lovat adta el neki, meg a részeges csavargó is, meg az asszonyok is, akik a szamovárjukat csapták nála zálogba. Persze, hogy minden kereskedő iparkodik minél többet keresni, de Jakov akkor megutálta azt, hogy kereskedő, szeretett volna minél távolabb kerülni ettől a fajta élettől, s elcsüggedt, ha arra gondolt, aznap este még vecsernyét kell tartania. A szél egyenest az arcába vágott, a gallérja mögött babirkált, s Jakov úgy érezte, mintha a szél susogná a fülébe ezeket a gondolatokat, egyenesen a széles, hóval lepett mezőkről sodorva magával... Ahogy elnézte ezt a gyermekkorától ismerős mezőt, eszébe jutott, hogy ugyanez az ingerültség fogta el, ugyanezek a gondolatok foglalkoztatták fiatalkorában is, amikor rájött az ábrándozhatnék s megingott a hite.
Szorongás fogta el, hogy magára maradt a szántóföld kellős közepén; visszafordult, lassan elindult a szánsor után, az aszszonyok meg nevetgéltek, s azt mondogatták:
- Ájtatos visszafordult.
Otthon a böjt miatt semmit se főztek, a szamovárt se készítették be, ezért aztán igen hosszúnak tetszett a nap. Jakov Ivanics már régen kifogta a lovat, elküldte a lisztet az állomásra, kétszer is nekikezdett a zsoltárnak, és még mindig messzi volt az este. Aglaja felmosta már az egész házat, s mivel más dolga nem volt, a ládájában rakosgatott, amelynek a tetejét belülről teliragasztotta tarka üvegcímkékkel. Matvej éhesen és szomorúan üldögélt és olvasott, vagy odalépett a cserépkályhához, és sokáig nézegette a csempéket, mert a gyárra emlékeztették. Dasutka aludt, s mikor megébredt, kiment megitatni a jószágot. Amikor vizet húzott a kútból, elszakadt a kötél, a veder a vízbe esett. Az udvaros keresgélni kezdte a kampósbotot, hogy kihalássza a vedret, Dasutka meg ott járt a nyomában a sáros hóban, mezítláb persze, hogy olyan piros volt a lába, mint a libáé, s mindegyre azt hajtogatta: "Nem ér le!" Azt akarta mondani, hogy a kút mélyebb, mintsem hogy a kampósbot leérne a fenekéig, de az udvaros nem értette, mit mond, s alaposan lehordta. Jakov Ivanics ekkor lépett ki az udvarra, s hallotta ám, hogy Dasutka nagy hadarva hosszan és cifrán visszaadja a kölcsönt az udvarosnak: ezt csak a kocsmában, a részeg parasztoktól tanulhatta el.
- Hogy beszélsz, te szégyentelen! - förmedt rá a lányra, maga is megrémülve. - Honnan veszed te az ilyesmit!
Dasutka értetlenül, tompa tekintettel bámult az apjára, föl se fogta, miért ne lehetne kimondani ilyen szavakat. Jakov Ivanics szeretett volna a lelkére beszélni a lányának, de annyira butának és bárdolatlannak látta, mint még soha, s akkor először, mióta a lány megszületett, rájött, hogy annak nincs semmiféle hite. S hirtelen ezt az egész, az erdőbe ékelt, hóba fulladt, részeg parasztokkal és káromkodással teli életet ugyanolyan bárdolatlannak látta, mint a lányát, ezért aztán nem beszélt a lelkére, csak legyintett egyet, és visszament a szobájába.
Ekkor Matvejhez újra megérkezett a csendőr és Szergej Nyikanorics. Jakov Ivanicsnak eszébe jutott, hogy ezekben sincs egy szikra hit se, s nem is bánják, s ettől olyan idegennek, értelmetlennek és kilátástalannak kezdte látni az életet, mint egy kivert kutya; sapka nélkül végigment az udvaron, azután kilépett az útra, s ökölbe szorított kézzel gyalogolni kezdett. Közben nagy pelyhekben megindult a havazás, a szakállát csak úgy lengette a szél, s mindegyre a fejét rázogatta, mert hogy annyira nyomta valami a fejét meg vállát, mintha ördögök ülnének rajta. Az az érzése támadt, nem is ő az, aki itt járkál, hanem valami vadállat, egy hatalmas, rettentő vadállat, s ha egyszer kiereszti a hangját, az üvöltése végighallik az egész környéken, mindenek ijedelmére...

Folytatás