Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

HEINRICH HARRER

Hét év Tibetben

Fordította Hensch Aladár

Lektorok: Hendrey Tibor, Kéthely Anna, Lukácsi Margit

Bodhiszattva Kiadó Budapest 1998

ISBN 963-03-4725-3

Előszó a magyar kiadáshoz

Különleges könyvet tart kezében az olvasó. Különleges egyrészt azért, mert a világnak egy olyan szegletéről szóló regényes útleírás ez, amely még napjainkban sem könnyen megközelíthető terület az érdeklődők és Tibet sorsát megkülönböztetett figyelemmel kísérők számára. Különleges továbbá azért is, mert Tibet olyan korszakában játszódik, amiről nagyon kevés információ áll rendelkezésre.

Mára Nyugat számára Tibet vagy csupán az izgalmas misztikum fényét, vagy pedig a börtön-lágerek sárga lámpáinak vigasztalan pislákolását jelenti. Nem igazán lehet tudni, melyik fogja végérvényesen elhomályosítani Tibet igazi, természetes, áhítatos arcát. Világunk legborzalmasabb pusztításának idején játszódik ez a- az európai kultúra egyik központjából érkező ember és a régi Tibet találkozásáról szóló - könyv. Az egyik kultúra félreértelmezett felsőbbrendűségénél fogva pusztít, míg a másik anakronisztikusnak tűnő szellemisége miatt fog hamarosan pusztulni. Heinrich Harrer mint - nemcsak alaposságánál fogva - ízig-vérig igazi német lelkületű ember kerül barátjával, Peter Aufschnaiterrel mesésen kalandos szökések sora után Lhászába, Tibet fővárosába, a Dalai Lámák ősi székhelyére. Elsősorban róla szól a könyv, hogyan látja az éles szemű utazó és tapasztalt hegymászó szemével Tibet hétköznapjait, és a Dalai Láma udvarának életét. Hogyan kerül kapcsolatba és később barátságba a fiatal Dalai Lámával, és válik tanítójává az európai gondolkodásmód és technikai csodák megismertetésében. Szemtanúként hogyan látja és éli meg a helyszínen a Tibettel szemben mindig résen álló nagyhatalom, Kína gátlástalan, rafinált politikai sakkjátszmáit, és leplezetlen végjátékként 1949-ben a világ tetejének gyarmatosítását.

Szerencsére nemcsak kalandos útleírás, érdekes korkép, és néprajzi megfigyelésekben is bővelkedő beszámoló ez a könyv, hanem elsősorban egy önmagával küzdő ember belső életének megváltozásáról, spirituális fejlődéséről szóló szinte akaratlan önvallomás is. Az ember tiszta vagy téves tudata és a megélt, kivetített külvilág: e két dolog uniója, feszültsége és ennek polaritása okozza szenvedésünket vagy boldogságunkat anyagi világunkban.

Létezik-e valami tiszta mező, boldog sziget, meg tudjuk-e találni itt a földön Sambhalát, tudatunk mitikus birodalmát, ahol a szomorúságtól ugyan nem, de a szenvedéstől, fájdalomtól végre mindenképpen megszabadulhatunk? Hogy Harrernak sikerült-e, ennek eldöntése nem a mi feladatunk, de talán az nem véletlen, hogy mindez Tibetben történt, abban az országban, ahonnan az emberi élet szellemi hagyománya - minden materialista nyomás ellenére - máig is a leghitelesebbként sugárzik a világba.

Hendrey Tibor Tibetet Segítő Társaság

Heinrich Harrer életrajza

1912. július 6-án született az ausztriai Hüttenbergben. A harmincas évekre Harrer már Európa legjobb hegymászója. Amikor 1938-ban sikerült elsőként megmásznia az Eiger rettegett északi falát, több náci vezető, köztük Hitler is sietett elismerését kifejezni. Szegény volt, de álmodozó és nagyravágyó kalandor. Tudta, ha belép a náci-pártba, lehetővé válik számára igazán nagy hegyi-expedíciókon részt venni. De nem a totalitárius ideológia, hanem saját álmai vezették.

1939-ben részt vehetett a német Himalája-expedíción, amelynek végcélja a Nanga Parbat volt. Ám nem érhették el a csúcsot. Mikor 1939-ben kitört a második világháború, őt és hegymászó társait elfogták az angolok, és mint hadifoglyot egy észak indiai fogolytáborba vitték. A barátjával, Peter Aufschnaiterrel véghezvitt negyedik szökési kísérlete 1944-ben sikerrel járt. Egyetlen lehetséges menekülési útjuk Tibet felé vezetett. Hatvannégy hágón át - melyek közül egyik sem volt 5000 méternél alacsonyabb - vezető 2000 kilométer hosszú gyaloglással elérték a tiltott fővárost, Lhászát. Ott ismerte meg a fiatal Dalai lámát, lett a tanítója és barátja. Őszentsége „Henrig”-nek szólitotta őt, Harrer pedig „Kündün”-nek Őszentségét. Miután a kínaiak betörtek az országba, Harrer 1951-ben fájdalmas búcsút volt kénytelen venni Tibettől.

Hogy a világ ne felejtse Tibet sorsát, megírta „Hét év Tibetben” című könyvét, melyet azóta negyven nyelvre fordítottak le, és több tízmillió példányban kelt el.

Ezután élete során felfedező úton járt még Borneón, Kongóban, Szudánban és több alkalommal Észak-Indiában és Ladakban. Most Hollywood is emléket állított Harrernak: Jean-Jacques Annaud rendező 1997-ben filmet készített „Hét év Tibetben” című regényéből Brad Pitt főszereplésével.

Előszó

Az ifjúkorban kezdődnek az élet nagy álmai...

Már gyermekkoromtól minden iskolai bölcsességnél jobban lelkesítettek korunk hőseinek tettei. Azoké a férfiaké, akik ismeretlen országokat kutattak, vagy erejüket sportversenyeken tették próbára. És a világ nagy hegyeinek meghódítói: ők voltak az én példaképeim, és határtalan vágyat éreztem versenyre kelni velük!

Hiányzott azonban a tapasztalt emberek irányítása és tanácsa, és így hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy sohasem szabad egyszerre több célt kitűzni. Csaknem minden sportággal megpróbálkoztam már, anélkül, hogy kielégítő eredményt értem volna el. Végül a síelésre és a hegymászásra összpontosítottam, melyek a természettel való szoros kapcsolatuk miatt már kezdettől fogva kedvesek voltak nekem.

Gyermekkorom túlnyomó részét az Alpok hegyei közt töltöttem, de később, tanulmányaim mellett is, nyáron a mászásé, télen a síelésé volt minden szabad percem. Kemény edzéssel elértem, hogy 1936-ban az osztrák olimpiai csapatot képviselhettem. Egy évre rá megnyertem a Főiskolai Világbajnokság lesiklóversenyét.

A versenyeken boldogító dolgot éltem át: a gyorsaság mámorát, és azt a nagyszerű érzést, amikor győzelem jutalmazza az erőfeszítést. Csakhogy az emberi ellenfél fölött aratott diadal, s a győztesnek kijáró nyilvános elismerés nem volt elég nekem. A hegyekkel összemérni erőimet - egyedül ez számított csak igazán!

További hosszú és kemény edzés után már semmiféle sziklafal nem tűnt legyőzhetetlennek számomra. De nekem is meg kellett fizetnem a tandíjat. Egy alkalommal ötven méter mélyre zuhantam le, és valóságos csoda volt, hogy életben maradtam; kisebb sérülések pedig csaknem minden utamon előfordultak.

Az egyetemi évek alatt az alpin irodalom és az útleírások tömegét tanulmányoztam át, és mialatt mohón faltam ezeket a könyveket, egyre jobban kikristályosodott a bizonytalan vágyak zűrzavarából a nagy cél, minden hegymászó álma: részt venni egy nagy Himalája-expedíción!

De hogy is remélhette volna egy magamfajta teljesen ismeretlen fiatalember e merész álmok beteljesülését?

A Himalája! Hiszen ahhoz, hogy oda eljusson az ember, vagy dúsgazdagnak kellett lennie, vagy ahhoz a nemzethez kellett tartoznia, amelynek fiai számára - akkor még - fennállt annak a lehetősége, hogy állami szolgálatba kerüljön Indiában.

Az olyan ember számára, mint én, csak egyetlen út létezett: rendkívüli hegymászó-teljesítménnyel világhírnévre szert tenni.

De mi is lehetne ez? Nem mászták-e már meg az Alpesek valamennyi csúcsát? Nem! Egyetlenegy fal még maradt, a legmagasabb és legnehezebb valamennyi közül: az Eiger északi fala!

Kétezer méteres magasságát még egyetlen hegymászó csoport sem mászta meg teljesen, hajótörést szenvedtek a cél előtt valamennyien, és sokan még az életükkel is fizettek. Legendák övezték e hatalmas sziklafalat, végül a svájci kormány megtiltotta e fal ostromlását.

Semmi kétség, ez volt az a nagy feladat, amit kerestem: az Eiger északi falát megmászni. Ez már elegendő belépő kellett, hogy legyen a Himalájához! Hogy aztán Fritz Kasparek, Anderl Heckmaier és Wiggerl Vörg bajtársaimmal miként sikerült ez 1938-ban, azt már több könyvben leírtam.

Ugyanannak az évnek az őszét további szorgalmas edzéssel töltöttem, megőrizve a reményt, hogy felkérnek az 1939 nyarára tervezett német Nanga Parbat-expedíción való részvételre. De úgy látszott, mintha ez csupán remény maradna, mert már elérkezett a tél is, és még mindig nem történt semmi. Végül másokat választottak a Kasmírországban fekvő végzetes hegyre vezető út felderítésére. Nekem nem maradt más hátra, mint nehéz szívvel aláírni egy sífilmben való közreműködésről szóló szerződést.

A forgatás már meglehetősen előrehaladt, amikor telefonhívást kaptam. A Himalája-expedíción való részvételre szóló meghívás volt! Négy nap múlva már indulni is kellett. Habozás nélkül otthagytam a filmet, és hazautaztam Grazba. Egy nap alatt összecsomagoltam, és már másnap útban voltam Münchenen át Antwerpenbe Peter Aufschnaiterrel. Ennek az 1939. évi német Nanga Parbat-felderítőútnak Peter Aufschnaiter volt a vezetője, az expedíció többi résztvevője pedig Lutz Chicken és Hans Lobenhoffer.

A Nanga Parbat 8125 méter magas csúcsának az elérésére eddig már négy kísérlet történt eredménytelenül. Így jutottak arra a gondolatra, hogy új útvonalat kellene keresni. Ennek felderítése volt a feladatunk, mert a következő évre újabb támadást terveztek a csúcs ellen.

Ezen a Nanga Parbat-úton végleg hatalmába kerített engem a Himalája mágikus vonzereje. Gigantikus hegyeinek szépsége, a táj roppant távlatai, az indiai emberek - mindez leírhatatlan erővel hatott rám.

Sok év telt el azóta, és én nem szabadultam többé Ázsia varázsától. Mivel nincsenek írói tapasztalataim, a következő beszámolóban az események rögzítésére igyekszem szorítkozni.

Szökési kísérletek

Felderítő utunk 1939. augusztus végén befejeződött. Valóban találtunk egy új útvonalat, és most Karacsiban vártuk a tehergőzöst, amelynek vissza kellett volna vinnie minket Európába. A hajó érkezése rég esedékes volt már, és a második világháború komor felhői egyre fenyegetőbben gyülekeztek. Ekkor Chickennel és Lobenhofferrel elhatároztuk, hogy megpróbálunk kibújni a titkosrendőrség ellenőrzése alól. Csak Aufschnaiter maradt Karacsiban - éppen ő, aki pedig részt vett az első világháborúban, nem tudta elhinni, hogy még egy háború kitörhet.

Mi, többiek azt terveztük, hogy Perzsiába szökünk, hogy onnan érjük el hazánkat. Nehézség nélkül leráztuk megfigyelőinket, és rozoga autónkkal elértük Las Bellát, a Karacsitól északnyugatra fekvő kis maharadzsaállamot.

Ott azonban utolért bennünket a végzet: egyszerre csak nyolc katona őrizetében találtuk magunkat, mondván, személyes védelemre van szükségünk. Ez gyakorlatilag letartóztatást jelentett, annak ellenére, hogy Németország és a Brit Nemzetközösség még nem volt egymással hadiállapotban.

Ezzel a biztos kísérettel igen hamar visszajutottunk Karacsiba, ahol Peter Aufschnaitert is viszontláttuk! Két nappal később Anglia hadat üzent Németországnak! Ezután villámsebességgel történtek az események: alig öt perccel később huszonöt állig felfegyverzett indiai katona vitt el minket egy drótsövénnyel körülkerített táborba. Ezt azonban csak átmeneti tábornak szánták, mert már tizennégy nap múlva átszállítottak bennünket a Bombay közelében fekvő ahmednagari nagy internálótáborba.

A barakkokba összezsúfolt emberek nyüzsgése és zajongása erősen különbözött a Himalája magányos, derűs magaslatainak világától. Nem szabadságszerető embernek való volt ez! Azonnal a szökésre gondoltam, így rögtön önkéntes munkára jelentkeztem.

Természetesen nem én voltam az egyedüli, aki ilyen terveket kovácsolt. Néhányunknak sikerült iránytűt, készpénzt, térképeket, sőt bőrkesztyűket és drótvágó ollót is szerezni, melyek elkerülték az ellenőrök figyelmét. A raktárból eltűnt ollónak aztán szigorú vizsgálat lett a következménye, ami azonban eredménytelenül végződött.

Mivel mindannyian a háború gyors befejezésében hittünk, szökési terveinket minduntalan elhalasztottuk. Egy nap hirtelen másik táborba vittek át bennünket. Egy tehergépkocsi karaván szállított bennünket Deolaliba. Minden autón tizennyolcan voltunk egyetlenegy indiai katonával, akinek a fegyvere lánccal volt a derékszíjához erősítve, hogy senki el ne vehesse tőle.

Lobenhofferrel még a táborban elhatároztuk, hogy mindenképpen megszökünk, mielőtt még az új helyre érnénk. Kocsink két leghátsó ülésére ültünk tehát. Szerencsénk volt, hogy a kanyargós úton a vastag porfelhő időnként teljesen beborított minket. Tervünk az volt, hogy észrevétlenül leugorva eltűnünk a közeli dzsungelben. Az őrünk nemigen láthatott bennünket, mert feladata az előttünk futó kocsi megfigyelése volt, hátra csak ritkán nézett.

Mindent egybevetve nem látszott túlságosan nehéznek a szökés, így megkockáztattuk, hogy azt az elképzelhető legkésőbbi időpontra halasszuk. Célul ugyanis egy semleges portugál települést választottunk, és az csaknem pontosan a menetirányban feküdt!

Elérkezett a pillanat! Leugrottunk, és én már az országúttól húsz méternyire egy bokor mögött lapultam, amikor rémületemre az egész karaván megállt. A sípolás, a kiabálás és az őrök szaladgálása alig hagyott kétséget afelől, mi történt. Lobenhoffert észrevették, és mivel nála volt a hátizsák az értékes felszereléssel, nekem sem maradt más, mint a szökést föladni. Az általános zűrzavarban sikerült a teherautóba visszaugranom anélkül, hogy ezt az őrök közül bárki is észrevette volna. Csak a bajtársak tudták, hogy meglógtam, és ők természetesen hallgattak.

Megláttam Lobenhoffert, ott állt feltartott kézzel, egy sor szuronnyal szemben. Szörnyű volt a csalódás! Tulajdonképpen a barátom alig volt hibás. Csak egy kis zajt csapott a leugráskor a nehéz hátizsákkal, és erre figyelt fel az őr. Így vették észre, mielőtt még elérhette volna a védelmet nyújtó dzsungelt.

Keserű, de hasznos tanulságot vontunk le ebből az esetből: közös szökési kísérletnél is teljes felszerelésnek kell lennie mindenkinél.

Még ugyanabban az évben megint egy másik táborba kerültünk. Vonattal vittek minket a Himalája tövébe, India legnagyobb internálótáborába, Dehra-Dun mellé: A város felett feküdt Mussoorie, az angolok és a gazdag indiaiak Hillstation nevű nyaralóhelye. Táborunk hét nagy szárnyból állt, melyek mindegyike külön-külön kettős szögesdrótkerítéssel volt körülvéve. Az egész tábor körül még egy kettős kerítés volt, köztük állandóan cirkáló őrökkel.

Ez tehát egészen új helyzet volt. Amíg az indiai síkságon volt a táborunk, szökési terveink célja mindig valamelyik semleges portugál gyarmat elérése volt. Itt azonban közvetlenül előttünk feküdt a Himalája. Milyen csábító volt egy hegymászó számára a gondolat, hágóin át a mögötte fekvő Tibetbe jutni! Végső célként aztán a japán vonalakra gondoltunk Burmában vagy Kínában...

Egy ilyen szökést természetesen különös alapossággal kellett előkészíteni. Ebben az időben már szertefoszlottak azok a reményeink, hogy a háború hamarosan véget ér, így nekiláttam az új akció részletes kidolgozásának. A sűrűn lakott Indián keresztül a szökés már csak azért sem jöhetett szóba, mert annak sok pénz és tökéletes angol nyelvtudás lett volna az elengedhetetlen feltétele - nálam mindkettő hiányzott. Egészen magától értetődő volt tehát, hogy választásom a néptelen Tibetre esett. És a Himalájára! Még akkor is, ha tervem nem sikerülne, egy rövid ideig tartó szabadság a hegyekben nekem megérte volna a kockázatot.

Mindenekelőtt megtanultam egy pár kifejezést hindusztáni, tibeti és japán nyelven, hogy a bennszülöttekkel megértethessem magam. Emellett fáradhatatlanul olvastam a tábor könyvtárában fellelhető valamennyi útleírást Ázsiáról, különösen azokról a vidékekről, amelyeken át előreláthatólag majd az utam vezet. Jegyzeteket készítettem, és lemásoltam a legfontosabb térképeket. Peter Aufschnaiter szintén Dehra-Dunban kötött ki. Szerencsére még birtokában voltak a régi expedíciós könyveink és térképeink. Fáradhatatlan szorgalommal dolgozott rajtuk, és önzetlen módon rendelkezésemre bocsátotta valamennyi vázlatát. Mindegyikről készítettem két másolatot. Egyet a szökéshez, a másikat tartalékként arra az esetre, ha az eredeti elveszne.

Ennél a szökési tervnél azonban a testemet is fontos volt az elképzelhető legjobb kondícióba hozni. Ezért naponta több órát sportoltam. Nem számított, hogy jó vagy rossz idő van-e, elvégeztem a saját magam szabta feladatokat. Éjszakánként pedig kilestem az őrség szokásait.

A legtöbb gondot azonban egy másfajta nehézség okozta: túl kevés pénzem volt. Bár már mindent eladtam, amit nélkülözni tudtam, mindez, még mindig kevés volt még a legszerényebb megélhetésre is Tibetben. Néhány barátom - aki maga nem dédelgetett szökési terveket - segített nekem a pénzszerzésben.

Fogságom első idejében nem írtam alá semmiféle kötelezvényt a tábor elhagyásával kapcsolatban, nehogy egy hirtelen felmerülő szökési lehetőség esetén adott szavam miatt kötve érezzem magam. Itt Dehra-Dunban meg kellett ezt tennem, hiszen ezek a „kirándulások” a tábor környékének felderítését szolgálták.

Eredetileg egyedül szándékoztam megszökni, nehogy bárkire is tekintettel kelljen lennem, aki esetleg korlátozhatná esélyeimet. Ekkor Rolf Magener barátom elmondta, hogy egy olasz tábornoknak hasonló szándékai vannak, mint nekem. Így egyik éjjel Magenerrel átmásztunk a szögesdrótsövényeken a szomszéd szárnyba, ahol negyven olasz tábornokot helyeztek el.

Leendő társamat Marchesének hívták. Negyven év körüli, karcsú, kellemes modorú, elegáns ruházatú olasz férfi volt. De mindenekelőtt jó fizikai kondíciója keltett bennem kedvező benyomást.

A baj csak az volt, hogy ő nem beszélt németül, én pedig nem beszéltem olaszul. Angolul mindketten édeskeveset tudtunk, francia nyelven társalogtunk tehát egy barátunk segítségével. Marchese az abesszin háborúról mesélt nekem, és egy internálótáborból való korábbi szökési kísérletéről.

Az ő számára szerencsére nem jelentett problémát a pénz, neki egyébként is megvolt a lehetősége olyan dolgokat beszerezni a szökéshez, melyekről én álmodni sem mertem. Neki épp egy olyan társra volt szüksége, aki kiismeri magát a Himalájában. Így igen hamar megegyeztünk: én a szökés tervezéséért leszek felelős, ő pedig a pénz és a felszerelési tárgyak beszerzéséért.

Most már hetenként többször átmásztam a szögesdrótkerítéseken, hogy további részleteket beszéljünk meg Marchesével. Így az ilyen akadályok legyőzésének valóságos szakértője lettem. Az egész táborterületet körülfogó két kerítés körülbelül nyolcvan méterenként egy közös, hegyes szalmatetővel volt befedve, ami a forró indiai naptól védte a katonai őröket. Ha a tetők valamelyikén át tudunk mászni, egy füst alatt túl vagyunk mindkét kerítésen.

1943 májusában befejeztünk minden előkészületet. Pénzt, élelmiszert, iránytűt, órákat, cipőket és egy kis hegymászósátrat is sikerült beszereznünk.

Egyik éjjel elhatároztuk, nekiindulunk. Átmásztam tehát, mint már oly gyakran, a drótsövényeken keresztül Marchese lakószárnyába. Ott már várt egy létra, amit még régebben egy tábori tűzesetkor elrejtettünk. Egy barakk árnyékában várakoztunk. Éjfél felé közeledett az idő, tíz perc múlva őrségváltásnak kellett következnie. Az őrök lustán, szemmel láthatóan fáradtan várták a váltást. Néhány perc alatt az általunk kiszemelt helyre értek. A teaültetvények fölött épp akkor kelt fel a hold. A nagy villanylámpák kurta kettős árnyékokat vetettek. Elérkezett az idő: most vagy soha!

Amikor az őrszemek a legtávolabb voltak tőlünk, felegyenesedtem, és a létrával a szögesdróthoz léptem. Felmásztam a kerítéshez támasztott létrán, és átvágtam a drótokat, melyek a szalmatetőn való átmászást voltak hivatottak megakadályozni. Marchese segítségével végül rácsúsztam a tetőre.

Az volt a megállapodás, hogy az olasz rögtön utánam jön, ám ő néhány szörnyű másodpercig habozott, mert úgy vélte, neki már késő, az őrök közelednek. És valóban már hallottam lépteiket. Ekkor nem hagytam neki több gondolkodási időt, egyszerűen a hóna alá nyúltam, és egyetlen rántással felhúztam a tetőre. Átkúsztunk rajta, és a túloldalon leugrottunk a szabadságba.

Mindezzel persze nagy zajt ütöttünk, föl is riadtak azonnal az őrök. De mire az első lövések belesüvítettek az éjszakába, bennünket már elnyelt a sűrű dzsungel.

Marchese egész délvidéki temperamentumával össze-vissza csókolt, bár ez még nem volt megfelelő pillanat az örömkitörésre. Világítórakéták emelkedtek a magasba, és a közeli sípjelek elárulták, hogy a sarkunkban vannak. Az életünkért futottunk. Elég gyorsan jutottunk előre, mivel felderítő kirándulásaimról jól ismertem a dzsungelt a tábor körül. Az országutat és az útba eső néhány falut óvatosan elkerültük. Az egyik közeli faluban a bennszülöttek dobolását riadónak képzeltük. Olyan nehézségekkel is szembe kellett néznünk, amelyek egy európai ember számára különösnek tűnnek. Ázsiában a „sahib” ugyanis szolgák kíséretében utazik, és még a legkisebb poggyászt sem viszi soha maga. Mennyire feltűnő lehetett tehát, hogy két súlyosan fölpakolt európai gyalogszerrel vándorol végig a vidéken. Az eleinte szinte meg sem érzett hátizsákok is egyre nagyobb súllyal húzták a vállunkat.

Éjjel haladni, nappal elbújni

Elhatároztuk, hogy éjszaka menetelünk, mert az indiaiak a sötétben félnek a dzsungelben a ragadozók miatt. Túlságosan jól persze mi sem éreztük magunkat, hiszen a tábori újságokban gyakran lehetett embereket megtámadó tigrisről, párducról olvasni.

Mikor a szökésünk után felderengett a hajnal, kimerülten bújtunk el egy mélyedésben. Ott töltöttük el az egész tikkasztóan forró napot alvással és evéssel. Egyetlen embert láttunk csupán, egy tehénpásztort. Ő szerencsére nem vett észre bennünket. A legrosszabb az volt, hogy mindegyikünknek csak egy vizespalackja volt, ennyi vizet kellett egész napra beosztanunk rejtekhelyünkön.

A sok üléstől és hallgatástól estére már igen türelmetlenek lettünk, tovább akartunk menni, amilyen gyorsan csak lehet. Az éjszakák túl rövideknek tűntek ahhoz, hogy elég gyorsan előrehaladhassunk. A legrövidebb úton kell a Himaláján át Tibetbe jutnunk, és bizony a legerőltetettebb menettel is hetekbe kerül, míg biztonságban érezhetjük magunkat.

Az első hegyháton már a szökésünk utáni estén átkeltünk. Fönt rövid pihenőre ültünk le. Ezer méterrel alattunk szikrázott az internálótábor számtalan lámpája. Este tízkor egy csapásra kialudtak a fények. Csak a tábort körülvevő fényszórók jelezték óriási kiterjedését.

Ez volt az első alkalom életemben, amikor igazán átéreztem, mit jelent szabadnak lenni! Élveztük ezt a nagyszerű tudatot, és sajnálattal gondoltunk arra a kétezer fogolyra, akik ott lent a szögesdrótok mögött élnek.

Nem volt azonban sok idő gondolatainkba merülni. Tovább kellett mennünk, le a számunkra teljesen ismeretlen Dzsamna-völgybe. Az egyik szűk szakadékban nem tudtunk továbbmenni, meg kellett várnunk a reggelt. Olyan elhagyatott volt a hely, hogy bátran befesthettem szőke hajam és szakállam feketére. Kezemet és arcomat is sötétre kentem egy káliumpermanganátból és zsírból álló keverékkel. Így némileg hasonlatossá váltam egy indiaihoz, ami azért volt nagyon fontos, mert felfedeztetésünk esetén a szent Gangeszhez igyekvő zarándokoknak akartuk magunkat kiadni. Bajtársam természettől fogva sötét bőrű és sötét hajú volt.

Ezúttal útra keltünk, mielőtt még besötétedett volna. De hamarosan meg is bántuk, mert egy áttekinthetetlen útszakasz után egyszercsak rizsföldeken dolgozó parasztokkal találkoztunk. Térdig gázoltak az agyagos vízben, és csodálkozva bámultak ránk, hátizsákos emberekre. Aztán egy emelkedőre mutogattak, ahol a távolban látni lehetett a falujukat. Nyilván azt akarták tudtunkra hozni, hogy ez az egyetlen kivezető út a szakadékból. Hogy a kínos kérdések elől kitérjünk, azonnal továbbmentünk a megadott irányba. Hosszú órákig tartó út után végre elértük a Dzsamna folyót.

Közben leszállt az éjszaka. Tervünk az volt, hogy a Dzsamna mentén elmegyünk az Aglar nevű mellékfolyóig, és azt követve elérjük a vízválasztót. Onnan már nem lehet messze a Gangesz, ami elvezet majd bennünket a nagy Himalája-láncig.

Az eddig megtett szakasz nagy része út és ösvény nélküli volt, csak néha tudtuk a folyók mentén a halászok csapásait használni. Ezen a reggelen Marchese már nagyon kimerült volt. Zabpelyhet készítettem neki vízzel és cukorral, amiből nógatásomra evett is egy keveset. A környék sajnos táborhelynek a lehető legalkalmatlanabb volt. Csak úgy hemzsegtek a nagy hangyák, amelyek mélyen belerágták magukat a bőrünkbe. Fáradtságunk ellenére alig tudtunk aludni.

Estefelé bajtársam jobb állapotba került, és bizakodtunk, hogy kiállja majd a következő éjszaka fáradalmait is. De kevéssel éjfél után végképp elhagyta az ereje. Ekkor mindkettőnknek jól jött korábbi kemény sporttréningem, mert az ő hátizsákját is én cipeltem az enyém fölé szíjazva. Ezekre indiai jutazsákot borítottunk, mert egyébként azonnal gyanút keltettek volna.

A két következő éjszakán egyre tovább haladtunk a folyó mentén fölfelé, újra meg újra átgázolva az Aglaron, ha dzsungel vagy sziklaomlás zárta el az utat. Egyszer, amikor nagy sziklatömbök közt pihentünk a folyómederben, néhány halász haladt el mellettünk anélkül, hogy észrevettek volna bennünket. Egy másik alkalommal ismét halászokkal találkozva tört hindusztáni nyelven néhány pisztrángot kértünk tőlük. Álruhánk úgy látszik jó lehetett, mert az emberek eladták nekünk a halat, anélkül, hogy gyanút fogtak volna, sőt még meg is főzték. Kíváncsi kérdéseikre is tudtunk felelni. Ők kis indiai cigarettákat szívtak. Mivel Marchese a szökés előtt erős dohányos volt, nem tudott a kísértésnek ellenállni, és kért egyet ezekből a cigarettákból. Alig szippantott azonban néhányat, ájultan esett össze.

Szerencsére azonban hamar magához tért, és folytathattuk utunkat. Később parasztokkal találkoztunk, akik vajat vittek a városba. Időközben kissé felbátorodtunk, és őket már mi szólítottuk meg. Vajat akartunk venni tőlük, de amikor az indiai hőségtől csaknem folyékonnyá olvadt vajat egyikük nem éppen tiszta kezével az edényéből a miénkbe kente, mindkettőnket elfogott az undor.

Végre kiszélesedett a völgy, és az út tágas rizs- és rozsmezőkön vezetett keresztül. Egyre nehezebb lett nappalra jó búvóhelyet találni. Egy alkalommal már délelőtt felfedeztek bennünket, és mivel a parasztok túlságosan sok kérdést tettek fel nekünk, jobbnak láttuk gyorsan összecsomagolni és továbbsietni.

Még nem találtunk új rejtekhelyet, amikor nyolc ember hangos kiáltásokkal megállított bennünket. Úgy látszik, végleg elhagyott a szerencsénk. Kérdéseikre mindig csak azt válaszoltam, hogy zarándokok vagyunk egy távoli tartományból. A próbát, legnagyobb csodálkozásunkra, kiálltuk, mert egy idő múlva bántatlanul tovább engedtek minket. Magunk is alig akartuk ezt elhinni.

De mintha csak meg lett volna babonázva ez a nap, az izgalmak sehogysem akartak véget érni. Arra a szomorú megállapításra jutottunk, hogy átkeltünk ugyan egy vízválasztón, de még mindig a Dzsamna vízgyűjtőmedencéjében vagyunk. És ez legalább kétnapos időveszteséget jelentett.

És megint fölfelé vitt az út. Sűrű rododendronerdőbe értünk, olyan néptelennek látszott, hogy nyugodt napot reméltünk. Végre egyszer ki akartuk aludni magunkat! Ám nemsokára tehénpásztorok tűntek fel, és nekünk táborhelyet kellett változtatnunk. A hosszú alvásból újra nem lett semmi.

A következő éjszakákon viszonylag gyéren lakott vidékeken vándoroltunk. Sajnos hamar megtapasztaltuk, miért volt ilyen kihalt ez a vidék: jóformán semmi víz nem volt errefelé. Annyira szenvedtünk a szomjúságtól, hogy súlyos hibát követtem el, aminek végzetes következménye is lehetett volna. Amikor egy kis pocsolyához értünk, minden elővigyázatosság nélkül nekiestem a víznek, és azonnal inni kezdtem belőle.

Ez a pocsolya egyike volt azoknak, amelyekben a vízibölények szoktak a hőség miatt hemperegni, és amelyeknek a tartalma ennélfogva lényegében nem víz, hanem vizelet. Köhögési rohamot kaptam; aztán hánytam, és sokáig tartott, amíg újra össze tudtam szedni magam.

E közjáték után nem bírtuk tovább a szomjúságot, és noha még sötét éjszaka volt, nem mentünk tovább, lefeküdtünk. Amikor a hajnal derengeni kezdett, lemásztam a meredek lejtőn vizet keresni. A következő három nap sem volt sokkal jobb a helyzet, száraz fenyőerdőkön vezetett át az utunk. Ezek azonban szerencsére annyira elhagyatottak voltak, hogy elkerültük a felfedeztetést.

Menekülésünk tizenkettedik napján elérkezett a nagy pillanat: a Gangesz partján álltunk! A legájtatosabb hindu sem lehetett volna nálunk jobban meghatva a szent folyó látványától! Jelentősége számunkra persze nem vallásos jellegű volt, hanem nagyon is gyakorlati. Mostantól a zarándokutat követhettük fölfelé a Gangesz mentén egészen a forrásig, és ettől a lehetőségtől menekülésünk fáradalmainak lényeges csökkenését vártuk. Legalábbis így gondoltuk... Most, hogy már idáig eljutottunk, nem akartunk többé semmiféle kockázatot vállalni, ez azt jelentette: kizárólag éjjel haladunk!

Élelmiszerkészleteink rohamosan fogytak, és hamarosan kétségbeejtővé vált a helyzet. Marchese rettenetesen lefogyott, ennek ellenére megtett mindent, ami tőle tellett. Jómagam szerencsére aránylag friss maradtam.

Minden reménységünk a zarándokút mentén sűrűn felbukkanó élelmiszerüzletekben volt. Néhány közülük késő este is nyitva tartott, egy égő olajmécses jelezte a boltot. Felújítottam indiai arcszínemet, és a legelső üzlet felé irányítottam lépteimet. De még be se léptem, vad szitkozódással elkergettek. Nyilván tolvajnak tartottak. Ez jó jel volt, álruhám valódinak hatott!

A legközelebbi üzletnél pénzemet feltűnően a kezemben tartottam, ez szemmel láthatólag jó benyomást keltett. Azt mondtam, tíz embernek kell vásárolnom, ezzel indokoltam a negyven font cukrot, lisztet, hagymát, amit megvettem.

Az árusok főleg a bankjegyek megvizsgálásával foglalkoztak mintsem az én személyemmel, így nemsokára súlyosan megrakodva hagyhattam el az üzletet. Egy boldog napot töltöttünk el ezután. Végre volt elég ennivalónk, és a zarándokút valóságos sétánynak tűnt az eddig megtett utakhoz képest.

Örömünk nem tartott sokáig. Legközelebbi pihenőhelyünkön fagyűjtők bukkantak ránk. Marchese a nagy hőség miatt félmeztelenül feküdt. Mivel olyan sovány volt, hogy szinte meg lehetett számlálni a bordáit, beteg ember benyomását keltette. De még így is gyanúsak voltunk, mert a szokásos zarándokszállásoktól messze táboroztunk. Az indiaiak hívtak, hogy kísérjük el őket parasztgazdaságukba, ezt azonban Marchese rossz egészségi állapotára hivatkozva visszautasítottuk.

Az emberek elmentek ugyan, de sajnos csakhamar visszatértek, és kiderült, rájöttek, hogy szökevények vagyunk. Megpróbáltak megzsarolni bennünket: elmondták, hogy egy angol nyolc katonával két szökevényt keres és minden velük kapcsolatos információért pénzjutalmat ígért. Ám ha fizetünk nekik, akkor nem árulnak el minket. Én szilárdan kitartottam amellett, hogy kasmíri orvos vagyok, és bizonyítékul megmutattam a gyógyszeres ládámat.

Nem tudom, hogy Marchese fájdalmas nyögése vagy az én színjátékom hatott-e, de tény, hogy az indiaiak megint eltűntek. Az elkövetkező időt állandó félelemben töltöttük, hogy mikor térnek vissza, de nem háborgatott bennünket senki.

Így azonban a nappalokat képtelenek voltunk pihenésre fordítani az állandó idegfeszültség miatt. Ezenkívül délre már rendszerint üresek voltak a vizespalackjaink, így a nap hátralevő része végtelen hosszúnak tűnt. Marchese mégis minden este hősiesen továbbindult, és bármilyen kimerült volt is, éjfélig jól tartotta az iramot. De akkor szüksége volt kétórányi alvásra, hogy még egy darabig tovább tudjon menni. Reggel felé rejtett táborhelyet kerestünk, ahonnan többnyire leláthattunk a nagy zarándokútra, amelyen csaknem szakadatlanul vonultak a zarándokok. Irigyeltük őket, hogy szabadon járhatnak anélkül, hogy bárki elől el kellene rejtőzniük. Azt mondják, hogy évente - csupán a nyári hónapokban - mintegy 60.000 ember vonul el erre. Ezt még a táborban hallottuk, és most készséggel el is hittük.

Fáradalmak és nélkülözés - mindhiába

Hosszú vándorlás után éjféltájban elértük Uttar Kasi templomvárosát. Szűk utcáin hamar elvesztettük az irányt. Marchese leült a hátizsákokkal egy sötét zugba, míg én megpróbáltam tájékozódni. A nyitott templomajtókon át istenszobrok előtt égő gyertyákat láttam, és gyakran kellett a hirtelen felbukkanó szerzetesek elől elrejtőznöm. Egy jó órát vesztettünk, mire a város mögött újra megtaláltuk a zarándokutat.

A sok korábban olvasott könyvből tudtam, hogy most már hamarosan elérjük az úgynevezett belső határvonalat. Ez százszázötven kilométer távolságban párhuzamosan fut az igazi országhatárral, és a két vonal közötti területre való belépéshez - az ottani lakosság kivételével - mindenkinek útlevéllel kell rendelkeznie. Így hát különösen figyelni kellett arra, hogy ne akadjunk a sűrű rendőrőrjáratok valamelyikébe.

A völgy, amelyben most fölfelé kapaszkodtunk, egyre lakatlanabbá vált. Nem volt nehéz nappalra alkalmas táborhelyet találni. Gondtalanul hagyhattam el rejtekhelyünket, hogy vízért menjek. Sőt, egyszer tüzet is gyújtottam, és zabpelyhet főztem, ami tizennégy nap óta az első meleg ételünk volt.

Már körülbelül 2000 méteres magasságban jártunk, és éjjel gyakran mentünk el bhutiák táborai mellett. Ezek tibeti kereskedők, akik nyaranta kis boltjaikban árulnak Dél-Tibetben, télire pedig Indiába mennek. Sokan közülük a meleg évszakot a 3000-4000 méter magasságban fekvő kis falvakban töltik, ahol árpát termesztenek. A táborok közelében, melyek mellett éjjelente elhaladtunk, gyakran akadt dolgunk tibeti kutyákkal. Ezzel a közepes nagyságú, hosszú szőrű, támadó kedvű fajtával most találkoztunk először.

Éjnek idején érkeztünk az egyik bhutia faluba. Nagyon otthonos benyomást keltett zsindelytetős alacsony házaival, melyekre nehezékül köveket tettek. Közvetlenül a falu mögött azonban kellemetlen meglepetés várt ránk: vízmosta hordalékkal szegélyezett erős sodrású patak keresztezte utunkat, amelyen hiába kerestünk hidat. Más módon is lehetetlennek tűnt a patakon átkelni. Végül elhatároztuk, hogy valami búvóhelyről megfigyeljük ezt a helyet, mert elképzelhetetlen volt, hogy a zarándokút itt megszakadjon. Kora reggel csakugyan megindult a zarándokok áradata, és legnagyobb csodálkozásunkra éppen ott keltek át a patakon, ahol mi azt éjszaka hiába kíséreltük meg. Hogy miként tudtak átkelni, azt sajnos nem láttuk jól, mert egy erdő elzárta előlünk a kilátást. Az is különösnek és megmagyarázhatatlannak tűnt, hogy a zarándokfolyam kora délelőtt megszakadt.

Következő este ismét ugyanazon a helyen próbáltunk átjutni. Lehetetlen volt. Végre rájöttem a rejtély nyitjára: olyan patak volt ez, amely a magas hegyek megolvadt havát vezette le. A rohanó patakot a gleccserek jege táplálja, és a legnagyobb víztömeg délelőttől késő éjszakáig halad át rajta, így kora reggel a legalacsonyabb a vízállása.

Úgy volt, ahogy sejtettem: amikor kora hajnalban megint a patakhoz mentünk, egy kezdetleges híd fagerendáit láttuk a vízből kiemelkedni. Óvatosan átegyensúlyoztunk rajta, és elértük a túlsó partot. A pataknak egyre újabb és újabb ágai tűntek fel, amelyeken ugyanolyan nehezen lehetett csak átkelni. Én már az utolsón is túl voltam, amikor Marchese megcsúszott, és beleesett a vízbe. Szerencsére egy fatörzs fölött, különben elragadta volna az ár. Amikor teljesen átázva és kimerülten ismét mellettem állt, nem lehetett rávenni, hogy továbbjöjjön. Legalább a közeli erdőig szerettem volna eljutni, ám ő tüzet rakott és kezdte kiteregetni a holmiját száradni.

Most bántam meg először, hogy nem engedtem ismételt kérésének, hogy egyedül folytassam a menekülést. Úgy gondoltam, hogy végig együtt kell kitartanunk.

Ekkorra már ott termett előttünk egy indiai, s egy rövid pillantást vetve európai tárgyainkra, azonnal faggatni kezdett bennünket. Csak most értette meg Marchese, milyen nagy hibát követett el. Gyorsan összecsomagolta holmiját, de alig tettünk meg néhány lépést, amikor elénk állt egy másik, igen tekintélyes kinézetű indiai, akit tíz markos legény követett. Az útleveleinket kérte tökéletes angolsággal. Úgy tettünk, mintha nem értenénk meg, és kasmíri zarándokoknak mondtuk magunkat. Rövid gondolkodás után igen bölcs, de számunkra végzetes döntést hozott: két kasmíri van egy közeli házban, ha azokkal meg tudjuk magunkat értetni, továbbmehetünk. Micsoda ördöngős véletlen vezérelt két kasmírit erre a vidékre! Én ezt csak azért mondtam, mert a legnagyobb ritkaságok közé tartozott kasmíri emberrel találkozni errefelé.

Azt a kettőt, akiről beszélt, árvízkár szakértőként hívták ide. Amikor előttük álltunk, beláttuk, hogy elérkezett lelepleztetésünk pillanata. Ahogy ilyen esetekre megállapodtunk, elkezdtem Marchesével franciául beszélni. Az indiai ugyanazon a nyelven rögtön a szavunkba vágott, és felszólított bennünket, hogy nyissuk ki a hátizsákjainkat. Amikor angol-tibeti nyelvtanomat meglátta, azt mondta, jobb volna, ha felfednénk magunkat. Most már beismertük, hogy szökevények vagyunk, de nem árultuk el nemzetiségünket, és angolul beszéltünk vele.

Bár röviddel ezután egy kedélyes szobában teáztunk, határtalan csalódást éreztem. Menekülésünk tizennyolcadik napja volt ez, és mindaz a nélkülözés és fáradalom, amit elszenvedtünk, hiábavaló volt. Az a férfi, aki bennünket kikérdezett, Tehri-Gharval állam erdészetének a legfőbb főnöke volt. Anglia, Franciaország és Németország főiskoláin végezte erdészeti tanulmányait és ennélfogva tökéletesen bírta mindhárom nyelvet. Az árvíz - egy ezen a vidéken már száz év óta meg nem élt katasztrófa - miatt jött ide szemleútra. Mosolyogva sajnálkozott jelenléte fölött, de ha már egyszer jelentést tettek neki, teljesítenie kellett a kötelességét.

Ha ma mindama körülmény összejátszására gondolok, melyek elfogatásunkhoz vezettek, azt kell mondanom, hogy több, mint balszerencse volt az, amivel tehetetlenül szembekerültünk. Ennek ellenére egyetlen percig sem kételkedtem abban, hogy ezúttal is kiszabadítom magam megint. Marchese azonban annyira kimerült volt, hogy nem akart már velem tartani. Bajtársiasan átengedte nekem pénze legnagyobb részét, mivel tudta, mennyire szűkében vagyok. Alaposan kihasználtam ezt a napot, hogy annyit egyek, amennyi csak belémfér, hiszen előzőleg már több napig csaknem minden táplálék nélkül meneteltünk. A főerdész szakácsa szünet nélkül hordta elénk az ennivalókat, aminek a felét mindig eltüntettem a hátizsákomban. Kora este volt még csak, amikor kijelentettük, hogy fáradtak vagyunk és aludni akarunk. Ránk zárták szobánk ajtaját, és a főerdész az ablakunk előtti verandára állíttatta az ágyát, hogy szökésünknek ezt az útját is elzárja. Amikor egy pillanatra eltávozott, veszekedést mímeltünk, ahogy azt előzőleg pontosan megbeszéltük. Marchese hangosan zajongott a szobában, kiabált és szitkozódott fölváltva magas és mély hangon, mintha ketten lennénk bent és vadul veszekednénk. Ezalatt én a hátizsákkal kiugrottam az ablakon, megvártam, amíg az őrjárat a ház sarka mögött eltűnik, és leugrottam a négy méter magas verandáról. Negyven kilós hátizsákommal nem túl kemény talajra estem, így hamar magamhoz tértem, és mivel időközben besötétedett, a kerítésen át könnyen eltűntem a szurokfekete erdőben. Újra szabad voltam.

A ház csöndes maradt, és minden izgalom ellenére mosolyognom kellett, ha a szobájában tovább szitkozódó Marchesére, vagy az ablakunk alatt az ágyában őrködő főerdészre gondoltam.

De tovább kellett mennem, és izgalmamban belekeveredtem egy pihenő juhnyájba. Mielőtt még visszafordulhattam volna, egy kutya jókora darabot harapott ki a nadrágom fenekéből. ijedtemben egy túl meredek, rossz útra tévedtem, ahonnan vissza kellett fordulnom. Sajnos azonban ez is tévút volt, végül több mint négy órát vesztettem, és már derengeni kezdett.

Egy útkanyarban, mintegy húsz méternyire egy medvét pillantottam meg, ami azonban szerencsére rólam tudomást sem véve továbbállt. Nappalra ismét elbújtam, noha a környéken emberi településnek semmi nyoma nem volt. Én azonban tudtam, hogy a tibeti határ előtt még egy falunak kell lennie. A következő éjjel végig meneteltem, és már 3000 méter magasságba jutottam. Már csodálkozni kezdtem, hogy még mindig nem értem el azt a falut. Talán túlmentem rajta? De egy falut mégsem lehet olyan könnyen nem észre venni! Így továbbmentem akkor is, amikor már világosodott.

Ez lett a vesztem! Mert egy éles kanyar után egyszerre közvetlenül a falu házai között találtam magam egy sereg vadul gesztikuláló ember előtt. A helység tévesen volt a térképeimre rajzolva, és eltévedéseim folytán üldözőimnek sikerült megelőzniük engem. Azonnal körülfogtak, bevezettek egy házba, majd megvendégeltek.

Itt ittam először vajas teát, és ettem campát, a tibetiek fő eledelét, ami ellen a gyomrom igencsak tiltakozott, holott később évekig magam is szinte csak ezeken éltem. És itt találkoztam először igazi tibeti nomádokkal, akik juhnyájaikkal sót hoznak Indiába, és cserébe árpát visznek haza.

Két éjszakát töltöttem ebben a faluban, amelyet Nelandnak hívnak. Bár újabb szökési terveket dédelgettem, és erre nem egy kínálkozó alkalmat észre is vettem, most éreztem magam először túl fáradtnak és kimerültnek ahhoz, hogy végre is hajtsam őket.

A visszautazás az eddigi megpróbáltatásokhoz képest valóságos élvezet volt. Nem kellett cipekednem, és mindennel jól elláttak. Újra találkoztunk hát Marchesével a főerdész házában, oda vittek vissza engem is. Meglepetésem határtalan volt, amikor néhány nappal később két, szintén a régi táborunkból megszökött foglyot kísértek be, és egyikükben régi bajtársamra, Peter Aufschnaiterre ismertem. A másik ember egy Calenberg nevű szerzetes volt.

Közben újból komolyan foglalkoztatott a szökés gondolata. Barátságot kötöttem az őrszemélyzet egyik indiai tagjával. Átadtam neki térképeimet, iránytűmet és pénzemet, mert tudtam, hogy a motozások miatt lehetetlen lesz azokat a táborba újból becsempészni. Megbeszéltem vele, hogy jövő tavasszal visszajövök, addig ő mindent megőriz, és vár rám. A táborba visszavezető út keserves gondolatát csak az újbóli szökési kísérlet terve tette elviselhetővé.

Mivel Marchese még mindig beteg volt, csak lóháton tudta az utat megtenni. Még egy kellemes élmény szakította meg utunkat: Tehri-Gharval maharadzsája meghívott, és fényesen megvendégelt bennünket. Ezután újra a szögesdrót felé vettük az irányt.

Amikor utunk során egy hőforrásban megfürödtünk, azt vettem észre, hogy csomókban hullik ki a hajam. Nyilván a fekete festék, amit használtam, ártalmas volt.

Az önkéntelen kopaszodás és a külsőmön is nyomot hagyó fizikai megpróbáltatások miatt nem egy bajtársam alig ismert rám a táborban.

Egy merész álruha

„You made a daring escape. I am sorry, I have to give you twenty-eight days!” - mondta a táborban az angol ezredes.

Harmincnyolc napig élveztem a szabadságot, most huszonnyolc napig kellett magánzárkában vezekelnem szökési kísérletem miatt. Az angolok lovagiasan elismerték merész teljesítményemet, és így nem bántak velünk olyan szigorúan a büntetés ideje alatt, mint az különben szokásos volt.

Marchesének ugyanúgy huszonnyolc napot kellett leülnie a tábor egy másik részében. Később alkalmunk volt arra, hogy tapasztalatainkat megbeszéljük. Megígérte, hogy legközelebbi szökésemben segít, de ő a maga részéről már hallani sem akart erről. Anélkül, hogy egyetlen napot is elvesztegettem volna, azonnal új térképeket kezdtem rajzolni, és értékesítettem menekülésem során szerzett tapasztalataimat. Újbóli kísérletem sikeréről szilárdan meg voltam győződve. Ezúttal mindenesetre egyedül akartam menni.

Az előkészületekkel elfoglalva gyorsan múlt el a tél, és az új „szökési idény” jól felszerelve talált. Ezúttal korábban akartam elindulni, hogy Nelang falun még addig haladhassak át, amíg lakatlan. Az indiai barátomnak megőrzésre átadott holmik visszaadásában nem bíztam egészen, ezért újból beszereztem a legfontosabb dolgokat. A bajtársiasság megható jelei voltak azok a pénzadományok, amivel a többiek a segítségemre siettek, noha csekély készpénzét mindenki maga is jól használhatta volna.

Nem én voltam az egyetlen, aki meg akart szökni. Két legjobb barátom, Rolf Magener és Heins von Have szintén ugyanezt tervezte. Mindketten folyékonyan beszéltek angolul, és Indián keresztül szerettek volna a burmai frontra eljutni.

Have egy bajtársával már két évvel ezelőtt csaknem elérte Burmát, de közvetlenül a határ előtt elcsípték őket. Társa egy második kísérlet alkalmával halálos baleset áldozata lett. Három vagy négy másik táborlakónak is szökési szándékai voltak. Végülis összeálltunk heten, és elhatároztuk, hogy a táborból a kitörést együtt hajtjuk végre, mert az egyenkénti kísérletek esetén szigorúbbá válna a riadókészültség, és így az utána következőknek sokkal nehezebb lett volna a szökés. Ha az együttes kitörés sikerül, ki-ki megy a saját tervei szerint tovább. Peter Aufschnaiter, akinek ezúttal a salzburgi Bruno Treipel volt a társa, valamint a berlini Hans Kopp és Sattler hozzám hasonlóan Tibetbe akartak menekülni.

1944. április 29-én akartunk indulni. Szögesdrótjavító csoportnak álcázva szerettünk volna a kerítésen kívülre jutni. Az ilyen munkacsoport megszokott látvány volt, mert a fehér hangyák gyakran megrongálták a tábort körülvevő cölöpöket, ezért a kerítést folyamatosan javítani kellett. Egy-egy ilyen munkacsoport néhány indiaiból, és egy rájuk felügyelő angolból állt.

A megbeszélt időpontban egy kis őrizetlen kunyhóban találkoztunk a drótsövényfolyosó közelében, és arcfesték segítségével sötétbőrű indiaiakká változtattuk át egymást.

Have és Magener angol tiszti egyenruhát kapott, amelyek titokban készültek el a táborban. Mi, „indiaiak” lenyírtuk a hajunkat, és turbánt tettünk a fejünkre. A veszélyes helyzet ellenére nevetnünk kellett, amikor egymásra pillantottunk. Úgy néztünk ki, mint akik farsangi bálba készülnek. Ketten közülünk egy előző éjszaka az őrizetlen folyosóba csempészett létrát vittek. Azonkívül vittünk magunkkal egy rúdra tekert hosszú szögesdrótdarabot, is. Holminkat bő ruháinkba és batyukba rejtettük, ami nem tűnt fel különösebben, mert az indiaiak mindig cipelnek magukkal valamit.

A mi két „angol tisztünk” nagyon élethű volt. Tervrajzokat szorongattak a hónuk alatt, és fölényesen játszadoztak tiszti pálcájukkal. A kerítésen már előzőleg lyukat vágtunk, amelyen most egymás után átbújtunk az egyes táborszárnyakat egymástól elválasztó őrizetlen folyosóba. Innen körülbelül háromszáz méternyire volt a főkapu. Jól álcázott kis csapatunk csak egyszer lassította le lépteit és „tisztjeink” buzgón vizsgálgatni kezdték a szögesdrótot, amikor az angol főtörzsőrmester kerékpárján ülve elhaladt a főkapu mellett. De aztán szemrebbenés nélkül mentünk el az őrök mellett, akik feszesen tisztelegtek a tiszteknek, bennünket, kulikat egyetlen pillantásra sem méltatva. Sattler, aki kissé megkésve hagyta el barakkját, egy teásibriket lóbálva és feketére mázolva futott utánunk. Csak a kapun kívül ért utol bennünket.

Alig voltunk túl az őrök látókörén, bevettük magunkat a bozótosba, és gyorsan megszabadultunk álruháinktól. Alatta szokásos kiránduló ruhánkat viseltük. Anélkül, hogy sok szót váltottunk volna, elbúcsúztunk egymástól. Have, Magener és én néhány mérföldet még együtt tettünk meg, aztán a mi útjaink is szétváltak. Én ugyanazt az útvonalat akartam követni, mint utolsó szökésemkor. Gyorsan útnak eredtem, hogy a következő reggelig minél távolabbra kerüljek a tábortól. Ezúttal be akartam tartani, hogy kizárólag éjjel haladok, és pirkadatra búvóhelyet keresek magamnak. Ennél a szökésnél semmit sem akartam kockáztatni! Az a négy társam, aki ugyancsak Tibetbe szeretett volna eljutni, együtt maradt, és merészen a főúton haladt, ami Mussoorien keresztül vezetett a Gangesz-völgybe. Én ezt nem kockáztattam, előnyben részesítettem korábbi útvonalamat a Dzsamna- és Aglar-völgyön át. Első éjjel nem kevesebb, mint negyvenszer kellett az Aglaron átgázolnom, ennek ellenére reggelre elértem arra a táborhelyre, ahová az előző évben csak négy nap után jutottunk el. Ilyen gyorsan tudtam haladni egyedül! Boldog és szabad voltam, ha tele is voltam sebekkel.

A folyómeder omladéktömbjei közt választottam ki első táborhelyemet. De alig csomagoltam ki, egy majomcsapat tűnt fel fölöttem. Harsány rikácsolás közepette rögökkel kezdtek dobálni. Lármájuk elvonta a figyelmemet, és így nem vettem észre, hogy nagy csapat indiai rohan felfelé a folyómederben. Csak akkor láttam meg őket, mikor már aggasztóan a közelembe kerültek. Máig sem tudom, halászok voltak-e, vagy ránk, szökevényekre vadásztak. Mindenesetre alig tudtam elhinni, hogy nem fedeztek fel. Az eset óvatosságra intett, így estig a táborhelyemen maradtam, és csak a sötétség beállta után keltem ismét útra. Egész éjjel az Aglart használtam tájékozódásul, és jól haladtam előre. A következő táborozás izgalmak nélkül zajlott, nagyszerűen ki tudtam magam pihenni. Este türelmetlenségemben kissé korán indultam el, és alig tettem meg néhány száz métert, amikor egy vízhordó indiai asszonnyal találkoztam. Rémült kiáltással ledobta agyagkorsóját, és a közeli házakhoz rohant. Én sem voltam kevésbé megijedve, és a főútról beszaladtam egy kisebb völgybe. Ez meredeken vezetett fölfelé, és bár tudtam, hogy erre is célhoz érek, mégis órákig tartó fárasztó kerülő volt ez. A több mint 3000 méter magas Nag Tibbán kellett átkelnem, melynek a felső részeit lakatlan és sűrű erdők borítják.

A hajnali szürkületben meglehetősen fáradtan bandukoltam, amikor szembe találtam magam egy párduccal. Szinte elállt a szívverésem, mert teljesen védtelen voltam. Egyetlen fegyverem egy bothoz erősített hosszú kés volt, amelyet a tábor kovácsa külön nekem készített. A párduc ugrásra készen ült egy öt méter magas faágon. Villámgyorsan átgondoltam, mit kell tennem, aztán legyőzve félelmemet nyugodtan folytattam utamat. Nem történt semmi. De még hosszú ideig a hátamon éreztem a párduc tekintetét.

Eddig a Nag Tibba gerincét követtem, most végre ismét a főútra jutottam. Alig tettem meg néhány kilométert, amikor újabb meglepetés ért: néhány ember feküdt az ösvény kellős közepén, és hortyogott. Peter Aufschnaiter volt három barátjával a táborból. Fölráztam őket, és együtt kerestünk rejtekhelyet, ahol elmondtuk egymásnak eddigi élményeinket, és élveztük a pihenést. Mindannyian kitűnő állapotban voltunk, és szilárdan hittünk abban, hogy átjutunk Tibetbe. A barátaim társaságában töltött nap után nagyon nehezemre esett egyedül továbbvándorolni. De hű maradtam elhatározásomhoz. Az elválás után még ugyanazon az éjszakán elértem a Gangeszt. Öt napja szöktem ki a táborból.

Uttar Kasi templomváros előtt, amiről már első szökési kísérletem leírása során beszéltem, megint futni kellett a szabadságomért. Egy ház mellett mentem el éppen, amikor kijött két ember, és utánam szaladt. Hanyatt-homlok rohantam le a szántóföldeken és bozótokon át a Gangeszhez, és elrejtőztem az omladéktömbök között. Csendes volt minden, szerencsésen megmenekültem üldözőim elől. Csak jó idő múlva mertem a fényes holdvilágra kilépni. Élvezet volt a már ismert úton továbbvándorolni, és a gyors előrejutás fölötti öröm a nehéz hátizsákot is feledtette velem. Lábaimat ugyan sebesre jártam, de a pihenők alatt mindig összeszedtem magam. Gyakran tíz órát aludtam egyfolytában.

Így jutottam el indiai barátom parasztházáig, aki egy évvel ezelőtt pénzemet és holmimat megőrzésre átvette. Május volt, és mi megállapodtunk, hogy ebben a hónapban minden éjfélkor várni fog rám. Elővigyázatosságból nem mentem be mindjárt, és előbb eldugtam a hátizsákomat egy esetleges árulástól tartva.

A hold fényesen megvilágította a parasztházat. Elbújtam az istálló árnyékában, és kétszer halkan a névét kiáltottam. Ekkor már nyílt is az ajtó, ő kirohant, földre vetette magát, és a lábaimat csókolta. Szemében örömkönnyek csillogtak. Egy félreeső szobához vezetett, melynek ajtaján egy óriási lakat lógott. Felnyitott egy ládát, tiszta pamutzsákocskákba varrva ott várt minden holmim. Hűségétől meghatottan kicsomagoltam mindent, és megjutalmaztam. Ezután jóízűen elfogyasztottam az ételeket, amiket föltálalt. Arra kértem, hogy másnapig szerezzen nekem élelmiszereket és egy gyapjútakarót. Ezt megígérte, és még egy háziszőttes gyapjúnadrágot és egy sálat is ajándékozott nekem.

A következő napot a közeli erdőben aludtam át, és este visszamentem a holmimért. A barátom még egyszer bőségesen enni adott, és egy darabig elkísért utamon. Nem engedett abból, hogy néhány csomagomat ő vigye. Nemsokára megkértem, hogy forduljon vissza, és a szívélyes búcsú után ismét egyedül voltam.

Éjféltájt hirtelen nemkívánatos társaságra bukkantam: egy medve állt az út közepén ágaskodva, és morgott rám. Olyan hangos volt itt a Gangesz zúgása, hogy kölcsönösen nem hallottuk meg egymás közeledését. Kezdetleges lándzsámat a szíve felé irányítva lépésről lépésre hátráltam, hogy szemmel tarthassam. Az első útkanyar mögött gyorsan tüzet gyújtottam, kivettem belőle egy égő fadarabot, és azt magam előtt lóbálva visszamerészkedtem. De a hely már üres volt. Csak később hallottam Tibetben a parasztoktól, hogy a medvék csak nappal támadókedvűek, éjjel ők is félnek.

Tíz napja voltam már úton, amikor megint elértem Nelang falut, amely egy évvel ezelőtt a végzetemmé vált. Ezúttal egy hónappal előbb voltam itt, és a falu még lakatlan volt. Örömöm határtalan volt, amikor itt négy volt tábortársamra akadtam. Indiai barátomnál való tartózkodásom alatt értek utol. Egy nyitott házban ütöttük fel tanyánkat. Sattler hegyibetegséget kapott, és a további viszontagságok elviselésére már nem érezte elég erősnek magát. Elhatározta, hogy visszafordul, de megígérte, hogy csak két nap múlva adja fel magát, nehogy bennünket veszélyeztessen. Kopp, aki Krömer birkózóval az előző évben ugyanezen az útvonalon már elérte Tibetet, most hozzám csatlakozott.

Hét hosszú napba telt, amíg négyen végre elértük a Tibetet Indiától elválasztó hágót. Egy tévedésünk okozta a késedelmet: rossz utat választottunk. A Tirpani karavántábortól a legkeletebbre fekvő völgyben indultunk el. Aufschnaiter és én felmásztunk egy csúcsra, hogy tájékozódjunk. Onnan láttuk meg először Tibetet. Túlságosan kimerültek voltunk azonban ahhoz, hogy ezt az oly régóta vágyott látványt kellően élvezhessük. A mintegy 5600 méteres magasságban az oxigénhiánytól is nagyon szenvedtünk. Egészen Tirpaniig kellett visszavándorolnunk. Maga a hágó kézzelfogható közelségben tűnt fel előttünk: Így három elveszett napunkba került ez a tévedés, és szitkozódva topogtunk vissza az elágazáshoz. Élelmünk olyan kevés volt, hogy abban sem voltunk biztosak, ki tudjuk-e húzni a legközelebbi lakott helyig.

Tirpaniból aztán enyhén emelkedve vezetett az út a hómentes réteken át a Gangesz egyik forráspatakja mentén. Egy héttel ezelőtt még erős sodrású folyó volt ez, mely fülsiketítő zúgással rohant alá a völgybe, most kis csermelyként kanyargott a kora tavaszias ligeteken át. Néhány hónap múlva itt zöldellni fog minden, és a sok táborhely, amelyekre a bekormozódott kövekből lehetett következtetni, felélesztette bennünk a karavánok látomását, amelyek a meleg évszakban a hegyi hágókon át Indiából Tibetbe vonulnak.

Egy csapat hegyi juh keresztezte utunkat. Elegáns ugrásokkal tűntek el a szemünk elől anélkül, hogy bennünket észrevettek volna. Szívesen láttunk volna egyet közülük a fazekunkban, hogy végre egyszer jóllakhassunk.

A hágó tövében ütöttük fel utolsó táborunkat Indiában. A forró köveken szegényes lepényeket sütöttünk vízzel összegyúrt maradék lisztünkből. Rettenetesen hideg volt, és csupán egy kőfal védett bennünket a Himalája fagyos szele ellen, ami fölfelé söpört a völgyön.

1944. május 17-e volt, amikor végre a Cangcsok-hágón álltunk. Emlékezetes nap ez! A térképekből tudtuk, hogy 5300 méter magasan vagyunk. Itt értük el tehát India és Tibet már oly sokszor megálmodott határát. Itt nem tartóztathatott le bennünket senki, és először élveztük a biztonság jóleső érzését. Nem tudtuk, hogyan fog kezelni bennünket a tibeti kormány, de mivel hazánk nem volt hadiállapotban Tibettel, bíztunk a vendégszerető fogadtatásban.

A hágómagaslatot kőrakások jelezték, amelyeken buddhista imazászlók lengedeztek. Bár nagyon hideg volt, hosszabb pihenőt tartottunk, és átgondoltuk helyzetünket. Jóformán semmi nyelvismeretünk nem volt, pénzünk is csak kevés, mindenekelőtt azonban közel voltunk az éhenhaláshoz, és ezért, amilyen gyorsan csak lehetett, valamilyen emberi településhez kellett érnünk. De ameddig csak a szem ellátott, nem volt más, mint sivár völgyek és kopasz hegyek. A térképekből csak sejteni lehetett, vannak-e falvak a környéken. Távoli célunk, mint már említettem, a több ezer kilométerre fekvő japán arcvonal volt. Az odavezető útnak először a Kailás szent hegyéhez kellett vezetnie, onnan a Brahmaputra folyását követve Kelet-Tibetet elérnie. Kopp barátunk tapasztalatai szerint, aki menekülése során egy évvel ezelőtt már járt Tibetben, de onnan kiutasították, meglehetősen pontosak voltak a bejegyzések térképeinken.

Hamarosan elértük az Opcsu folyását, ahol ebédpihenőt tartottunk. Égbenyúló falak zárták el a völgyet, ami teljesen lakatlan volt, és csupán egy fapózna jelezte, hogy néha emberek is vetődnek erre. Málékony kőzetű lejtők képezték a völgy másik oldalát, amit meg kellett másznunk. Mielőtt még elértük volna a fennsíkot, beesteledett, és megint egy jéghideg szálláshelyre húzódtunk. Tüzelőnk már az utóbbi napokban is csak tüskebozótból állt, amit a hegyoldalakban gyűjtöttünk. Itt még ez sem volt, és csak fáradságosan összegyűjtött száraz tehéntrágyából tudtunk egy kis tüzet gyújtani.

Tibet nem kér az idegenekből

Másnap délelőtt elértük az első tibeti falut, Kasapulingot. Hat házból állt, amelyek elhagyatottnak tűntek, és amikor az ajtókon kopogtattunk, nem mozdult senki. Aztán felfedeztük, hogy valamennyi lakos árpát vet a környező szántóföldeken. Görnyedten, gépies gyorsasággal ültették a szemeket egyenként a földbe. Kolumbusz érezhetett így, amikor Amerikában az első indiánokat meglátta. Barátságosan vagy ellenségesen fognak-e bennünket fogadni? Egyelőre tudomást sem vettek rólunk. Egy öregasszony kiáltásait hallottunk egyedül, de ezek sem nekünk szóltak, hanem a vadgalamboknak, amik a frissen elültetett magokat akarták kicsipegetni. Estig alig méltattak bennünket figyelemre. Végül egy ház mellett tábort ütöttünk, és mikor a sötétség beálltával az emberek hazajöttek a szántóföldekről, megpróbáltunk bárányt vagy kecskét vásárolni tőlük. Ők azonban határozottan elutasítóan viselkedtek, és nem akartak nekünk eladni semmit. Mivel Tibetnek nincs határőrsége, a lakosság védekezésre rendezkedett be, és külföldivel a legszigorúbb büntetés terhe mellett tilos volt kereskedniük. Ha nem akartunk éhenhalni, nem volt más választásunk, mint megfélemlíteni őket. Azzal fenyegetőztünk, hogy erőszakkal viszünk el egy állatot, anélkül, hogy fizetnénk érte. Mivel elég félelmetesen néztünk ki mind a négyen, végül is sikerrel jártunk. Koromsötét lett, mire szemtelenül magas áron végre eladták nekünk a legöregebb kecskebakot. Egy istállóban vágtuk le, és éjfél után mohó étvággyal estünk neki a még csak félig sült húsdaraboknak.

A következő napot pihenésre és a házak tüzetesebb megszemlélésére használtuk fel. Lapos tetejű kőházak voltak, amelyekre a tüzelőt száradni tették. Azokat a tibetieket, akik itt éltek, nem lehetett összehasonlítani azokkal, akikkel később az ország belsejében megismerkedtünk. Abból a vidámságból, amit erről a népről olyan dicsérően emlegetnek, itt még nem vettünk észre semmit. Elkeseredetten végezték napi munkájukat. Bizonyára csak azért telepedtek le ezen a sivár vidéken, mert terményeikkel kereskedhettek a karavánokkal. Ez a hat ház a határon volt, és mint azt később megállapítottam, talán az egyetlen falu volt, melynek nem volt kolostora.

A következő reggel akadálytalanul hagytuk el ezt a barátságtalan helyet. Valamennyire ki voltunk pihenve, és Kopp eredeti berlini humora is újra visszatért.

Mezőkön át vitt az út egy kis völgybe, és a következő fennsíkra kapaszkodva terheinket súlyosabbnak éreztük, mint valaha. Ezt az éjszakát is egy barátságtalan, szeles odúban kellett eltöltenünk, és nagyon csalódottak voltunk, hogy ez a vágyva vágyott ország így fogad bennünket.

Mindjárt utunk kezdetén felosztottuk egymás között a különböző feladatokat. A vízhordás, a tűzgyújtás és a teafőzés nehéz munka volt ebben a keserves hidegben. Hátizsákjainkat minden este kiürítettük, hogy a hideg ellen lábzsáknak használhassuk. Ezen az estén egy kis robbanás történt: gyufáim a hátizsákok kiürítése közben a súrlódástól valahogy meggyulladtak, ez is jelezte, hogy már a tibeti fennsík száraz levegőjében vagyunk.

Az első napfénynél kissé jobban szemügyre vettük táborhelyünket. Észrevettük, hogy a helyet emberi kéz építhette, mert kerek volt, és a fala merőleges. Eredetileg valószínűleg állatcsapdának szánták. Mögöttünk feküdt a Himalája a Kamet szabályos hópiramisával, előttünk dimbes-dombos, barázdált terep. Déltájban elértük Dusang falut. Itt is csak néhány ház állt, és csaknem ugyanolyan barátságtalan fogadtatásban volt részünk, mint az első faluban. Sem pénzért, sem jó szóért nem tudtunk venni semmit. Aufschnaiter hiába szedte elő minden nyelvtudását, és gesztikulálásunk is hatástalan maradt.

Itt láttunk először kolostort. A meredek löszfalakon sötét lyukak tátongtak, és egy óriási épület maradványait láttuk. Száz meg száz szerzetes élhetett itt egykor. Most csupán egy újabb időkből származó ház adott szállást néhány szerzetesnek, akiket azonban sohasem láttunk. A kolostor előtt, egy teraszon pirosra festett síremlékek álltak.

Leverten vonultunk vissza sátrunkba, ami az egyetlen otthonunk volt egy érdekes, de érthetetlenül ellenséges világban.

Dusangban sem volt semmiféle hatóság, ahol tartózkodási vagy utazási engedélyt kérhettünk volna. De túl korán panaszkodtunk, mert a hatóság végül elénk jött. Két fegyveres érkezett apró lovakon, és felszólítottak bennünket, hogy ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, azonnal térjünk vissza Indiába. Tudtuk, szavakkal semmit sem érhetünk el, így egyszerűen erélyesen félretoltuk az elképedt embereket. Szerencsére nem használták fegyverüket, nyilván abban a hiszemben, hogy mi is fel vagyunk fegyverezve. Néhány újabb kísérlet után, hogy feltartóztassanak bennünket, ellovagoltak. Akadálytalanul értük el a legközelebbi települést, amelyről tudtuk, hogy egy kerületi kormányzó székhelye.

A táj, amelyen áthaladtunk, víztelen és sivár volt, sehol egy élőlény se közel, se távol. A terület központját, a kis Caparang városát csak a téli hónapokban lakták. Mikor a kormányzót fel akartuk keresni, hallottuk, hogy éppen a holmiját csomagolja, mert nyári székhelyére, Sangcébe készül. Nem csekély meglepetésünkre az előbbi két felfegyverzett férfi egyikét ismertük fel benne. Viselkedése nem volt éppen barátságos, alig tudtuk rávenni, hogy egy kis lisztet adjon nekünk cserébe gyógyszerekért. A kis gyógyszertár, amit hátizsákomban magammal hoztam, most is és később is igen jó szolgálatot tett nekünk.

A kormányzó végül egy barlangot jelölt ki számunkra éjjeli szállásul, és még egyszer felszólított bennünket, hogy hagyjuk el az országot. Ha beleegyezünk, élelmet és szállítóeszközt is ad. Elutasítottuk az ajánlatát, és megpróbáltuk neki megmagyarázni, hogy Tibet, mint semleges állam, köteles nekünk menedékjogot adni. De sem az intelligenciája, sem a hatásköre nem terjedt addig, hogy ezt fel tudta volna fogni. Azt javasoltuk, bízza a döntést egy magas rangú hivatalnokra, egy szerzetesre, akinek az innen mindössze nyolc kilométerre fekvő Thulingban volt a székhelye.

Caparang nevezetes hely volt. A táborban áttanulmányozott irodalomból tudtam, hogy itt alapították egykor Tibet első katolikus missziós állomását. Antonio de Andrade portugál jezsuita atya 1624-ben alapított itt egy katolikus egyházközösséget, és állítólag templomot is épített. Kerestük ennek az istenházának a maradványait, de semmi ilyesmit nem fedeztünk fel, csak számtalan barlangot találtunk, amelyek Caparang elmúlt nagyságáról tanúskodtak. A város romjai közt nézelődve egy különösnek tűnő, fából készült ajtóhoz értünk. Kinyitottuk, és egy hatalmas, aranyozott Buddha tekintett le ránk.

Másnap Thulingba mentünk a szerzeteshivatalnokhoz. Ott ismét összetalálkoztunk Aufschnaiterrel és Treipellel, akik eltértek a mi útvonalunktól. Együtt kerestük fel a kolostor apátját. De ő sem tett eleget kérésünknek, hogy továbbhaladhassunk kelet felé, és csak azzal a feltétellel adott el nekünk élelmiszereket, ha kötelezzük magunkat, hogy Sangcébe megyünk, ami az Indiába vezető út mentén feküdt. Nem maradt más választásunk, mint elfogadni az ajánlatát, hiszen teljesen élelem nélkül voltunk.

Rajta kívül egy világi hivatalnok is volt még Thulingban, de nála még kevesebb szerencsével jártunk. Dühösen elutasította minden próbálkozásunkat. Magas árat kellett fizetnünk egy kis avas vajért és kukacos húsért. Thulingból egyetlen szép emléket vihettünk magunkkal: ez a Szatledzs vize fölötti magaslaton álló kolostor képe volt, amely tetőinek aranyozott csúcsaival csillogva állt a napfényben. Ez Nyugat-Tibet legnagyobb kolostora, de eléggé elhagyatott benyomást keltett, mert 260 szerzetese közül csak húsz tartózkodott ott.

Amikor végre megígértük, hogy Sangce felé fordulunk, málhásállatként négy szamarat kaptunk. Eleinte csodálkoztunk, hogy minden őrizet nélkül, csupán egy szamárhajcsár kíséretében engednek bennünket elvonulni. Csakhamar rájöttünk azonban, hogy az, hogy idegenek részére az élelmiszereladás engedélyhez kötött, az a legegyszerűbb felügyeleti mód.

Szamarakkal utazni nem volt valami különös élvezet: csupán a Szatledzsen való átkelés egy teljes órát vett igénybe, mert az állatok nagyon csökönyösek voltak. Állandóan nógatni kellett őket, hogy még a sötétség beállta előtt elérjük a legközelebbi falut, Phjivangot. Ez is kis lélekszámú település volt; de ha fölnéztünk a hegyoldalakra, itt is, mint Caparangban, száz meg száz barlangot fedezhettünk fel.

Itt töltöttük az éjszakát. Sangce még egy teljes napi járóföldre volt, de a másnap nagyszerű panorámával ajándékozott meg bennünket: kárpótlásul azért a sivár vidékért, amelyen szamarainkat áthajtottuk, ráláthattunk a Himalájára. Ezen az úton láttunk először khjangokat. Ez egy Közép-Ázsiában honos vad szamárfajta, és mozgásának szépsége minden utazót elbűvöl. Az öszvérnagyságú állatok többnyire kíváncsian közel jönnek, aztán egy hirtelen fordulattal gyorsan és elegánsan elügetnek. Füvekkel táplálkoznak, és az emberek nem bántják őket. Egyetlen ellenségük a farkas. Számomra ezek a szelídítetlen, szép állatok azóta a szabadság jelképei.

Sangce is csak néhány házból álló település volt. A házak napon szárított agyagtéglákból és gyepkockákból épültek. Ez a falu sem fogadott bennünket barátságosabban, mint az előzőek. Itt találkoztunk újra a mi barátságtalan hivatalnokunkkal Caparangból, aki itt rendezkedett be nyárra. Semmiképpen sem akarta engedélyezni, hogy továbbmenjünk Tibet belsejébe, mi dönthettük el, hogy Caparangon át, vagy a nyugati úton, a Sipki-hágón keresztül térünk vissza Indiába. Csak ezzel a feltétellel volt hajlandó élelmet eladni nekünk.

Egyértelmű volt, hogy az utóbbi útirányt választjuk, mert először is még ismeretlen volt számunkra, másodszor pedig még mindig reméltük, hogy találunk valami kiutat. Annyi vajat, húst és lisztet tudtunk most venni, amennyit csak akartunk. Ennek ellenére nem volt valami jó kedvünk, mert az a kilátás, hogy a végén megint a szögesdrót mögött kötünk ki, nem volt csábító. Treipel, akinek ez az ország sehogysem nyerte el a tetszését, már mindenről le akart mondani, és meg sem akarta többé kísérelni, hogy itt maradhasson.

Ezt a napot mindenesetre arra használtuk fel, hogy végre egyszer jóllakjunk. Én kiegészítettem naplójegyzeteimet, és az erőltetett menetelések során szerzett ínhüvelygyulladásomat ápoltam. Mindent elkövettem volna, hogy elkerüljem a tábort, és Aufschnaiter is hasonlóan gondolkodott.

Másnap reggel még egyszer találkoztunk a kormányzóval. Aufschnaiter egy rézüstben főzött hús miatt mérgezést kaphatott, mert igen rosszul érezte magát. Amikor ezért tartózkodási engedélyünk meghosszabbítását kértem a tisztviselőtől, az, ha lehet, még barátságtalanabb volt, mint eddig. Heves vitába keveredtem vele, melynek az lett az eredménye, hogy a két málhásállaton kívül még egy hátasállatot is engedélyezett Aufschnaiter részére.

Ekkor találkoztam először jakkal. Ez a Tibetben oly gyakori állat egy hosszú szőrű marhafajta, melynek megszelídítése sok türelmet igényel. A nőstény jakok lényegesen kisebbek, mint a hímek, és igen jó tejet adnak.

A katonának, aki Sangce óta kísért bennünket egy menetlevelet adtak, amellyel mindenütt annyi élelmet vásárolhattunk, amennyit csak akartunk. Jakjainkat is minden állomáson ingyen kicserélhettük.

Az idő nappal kellemes és egyenletesen hűvös volt, ám éjszakára igen hidegre fordult. Számtalan falu és lakott barlang mellett haladtunk el, és az emberek alig vettek rólunk tudomást. Kísérőnk, aki Lhászából származott, kedves és barátságos volt velünk. Hivatalos menetlevelünknek köszönhetően a lakosság is mindenütt barátságosabb lett.

Amikor a Rongcsung területén vonultunk át, néhány napig Sven Hedin nyomdokaiban jártunk, és mint e kutató nagy tisztelője, élénken emlékeztem leírásaira. A táj nem sokat változott. Újra meg újra fennsíkokon kellett áthaladnunk, mély szakadékokba ereszkedve, majd ismét fáradságosan felkapaszkodva. Néha olyan szűkek és mélyek voltak ezek a szakadékok, hogy át lehetett volna kiáltani a túlsó oldalra, mégis hosszú órákra volt szükség ahhoz, hogy átjussunk. Ez a fárasztó föl- és lemenet, ami utunkat megnehezítette, meglehetősen rossz kedvre hangolt bennünket, így mindenki némán a gondolataiba merült. Ennek ellenére jól haladtunk, és az étkezéssel sem volt immár semmi gondunk. Egy kis változatosság kedvéért szerencsét próbáltunk a halászással. Levetkőztünk, és a tiszta hegyi patakban megpróbáltunk kézzel halat fogni. A halaknak azonban nyilván jobb dolguk is akadt, mint hogy a mi fazekainkban kössenek ki.

Egyre közelebb jutottunk a Himalájához, és ezzel - nagy bánatunkra - egyúttal az indiai határhoz is. Ezen a vidéken a nagy hideg kissé megenyhült, mert már nem voltunk akkora magasságban. A Szatledzs itt tört magának utat a Himaláján keresztül. A falvak valóságos kis oázisok voltak, a házak körül még veteményeskerteket és barackfákat is láttunk.

Tizenegy nap alatt értük el Sipki határfalut. Több mint három hete voltunk már Tibetben. Sokat láttunk, mindenekelőtt azonban azzal a keserű tapasztalattal lettünk gazdagabbak, hogy tartózkodási engedély nélkül nem lehetséges itt az élet.

Még egy éjszakát töltöttünk Tibetben, romantikus barackfák alatt táborozva, de a gyümölcsök sajnos még éretlenek voltak. Nyolcvan rúpiáért sikerült egy szamarat is vásárolnom, amit Tibet belsejében megtagadtak tőlem. További terveimhez ugyanis feltétlenül szükség volt egy málhásállatra.

Kísérőnk itt elvált tőlünk, és magával vitte állatait. Talán viszontlátjuk egymást egyszer Lhászában, mondta mosolyogva. Rajongva beszélt a szép lányokról és a jó sörről, amit ott kapni lehet. Szerpentin vitt föl a Sipki-hágóra és ezzel elértük a határt. Sem tibeti, sem indiai határőröket nem lehetett látni. Nem volt itt semmi, csak a szokásos kőrakások az imazászlókkal, és egy mérföldkő ezzel a felirattal: „Szimla 200 mérföld”. Indiában voltunk megint. De egyikünknek sem volt szándékában sokáig maradni ebben a „vendégszerető” országban, ahol szögesdróttal körülkerített tábor várt ránk.

Újra a határon

Koppal együtt eltökélt szándékunk volt, hogy az első adandó alkalommal visszatérünk Tibetbe. Meg voltunk győződve arról, hogy azok a kishivatalnokok, akikkel eddig találkoztunk, nem voltak illetékesek ügyünkben dönteni. Úgy gondoltuk, el kell jutnunk Gartokba, Nyugat Tibet fővárosába, hogy a kormányzónál eszközöljük ki a tibeti tartózkodási engedélyt.

A nagy kereskedelmi úton mentünk le az első indiai faluig, Namgyáig.

Nyugodtan időzhettünk ott anélkül, hogy gyanút keltettünk volna, mivel Tibet felől jöttünk, és nem az indiai síkságról. Utazó amerikai katonáknak adtuk ki magunkat, friss készleteket vásároltunk, és a nyilvános pihenőházban aludtunk. Aztán csapatunk kettévált. Aufschnaiter és Treipel a kereskedelmi úton ment lefelé a Szatledzs mentén, Kopp és én szamarainkat egy völgybe hajtottuk, amely északi irányban egy Tibetbe vezető hágóhoz vitt. Amint azt térképeinkből tudtuk, először a lakott Szpiti-völgyön kellett végigmennünk. Nagyon örültem, hogy Kopp hozzám csatlakozott, mert ügyes, gyakorlatias ember és segítőkész útitárs volt. Vidámsága, humora ritkán hagyta el.

Két napig a Szpiti folyó mentén haladtunk fölfelé, aztán egy másik völgyet követtünk, amely megítélésünk szerint a Himalája felé vezetett. Ez a vidék sajnos a térképeinkbe nem volt berajzolva. A helybeliektől megtudtuk, hogy a Szangszam nevű hídnál már át is léptük a határt. Ezen az útszakaszon jobb kéz felől a Himalája láncának csaknem 7000 méter magas csúcsát, a Rivo Phargyult láttuk. Azon ritka helyek egyikén léptünk tibeti földre, ahol az ország átnyúlik a Himalája gerincén. Felötlött bennünk a kérdés, ezúttal vajon milyen messzire jutunk el. A gyanútlan lakosságnak azt mondtuk, hogy zarándokok vagyunk, akik a Kailás szent hegyéhez vándorolnak.

Az első tibeti települést Kjuriknak hívták, és mindössze két házból állt. A legközelebbi helység, Doco már lényegesen nagyobb volt. Több mint száz szerzetest találtunk itt, akik a trasigangi kolostorépítkezéshez szükséges jegenyefatörzsekért jöttek. Ez a legnagyobb kolostor Curubjin tartományban, és apátja egyben a legmagasabb rangú világi hivatalnok is. Ő is itt volt a szerzetesekkel együtt, és tartottunk tőle, hogy megint el kell hagynunk az országot. Kikérdezett bennünket, és mi azt mondtuk neki, hogy egy európai nagyúr felderítői vagyunk, és nála vannak a menetleveleink. Ő ezt úgy látszik elhitte, és mi megkönnyebbülten folytathattuk utunkat.

Az 5700 méter magasan fekvő Büd-Büd Lán folytattuk utunkat, ahol igen szenvedtünk a ritka levegőtől.

Útközben néhány bhutiával találkoztunk, akik szintén az ország belsejébe igyekeztek. Ezek kedves, barátságos emberek voltak, még a tüzük mellé is meghívtak egy csésze vajas teára. A közelükben vertünk tábort, és este jóízű csalánspenótot hoztak át nekünk.

Teljesen lakatlan vidéken voltunk, és nyolcnapos utunk folyamán csak hébe-hóba találkoztunk egy egy kis karavánnal. Az egyik ilyen találkozás különösen élénken maradt meg az emlékezetemben. Egy hosszú báránybőrbundába burkolózott, Tibetben szokásos módon copfot viselő nomád férfi fekete jakszőrsátrához vezetett minket. Itt folyton nevetni látszó, vidám, fiatal felesége fogadott bennünket. A sátorban számunkra kincset érő dolgot fedeztünk fel: remek vadhúst. Potom áron készségesen eladta nekünk zsákmánya egy részét. Csak arra kért bennünket, ne beszéljünk senkinek vadorzásairól, mert akkor megbüntetik. A buddhizmus tanai szerint ugyanis élőlényt megölni, legyen az ember vagy állat, nem szabad, ezért a vadászat tilos. Tibetben minden a Dalai Láma tulajdonát képezi, és előírásai mindenki számára törvényerővel bírnak.

Örömömre szolgált, hogy ezzel az emberrel már egészen jól megértettem magam. Másnapra közös vadászatot beszéltünk meg, és otthonosan letelepedtünk a fiatal házaspárnál. A nomád és felesége voltak az első vidám és barátságos tibetiek, akikkel találkoztunk, és ezért sokáig megmaradtak az emlékezetünkben.

A vendégbarátság csúcspontjaként egy friss árpasörrel telt, fából készült edény is előkerült a sátor egyik sarkából. A zavaros, tejszerű ital nem volt hasonlatos a mi sörünkhöz, de a hatása azért ugyanaz volt.

Másnap reggel hármasban vadászni indultunk. A tibetinek egy özönvíz előtti elöltöltős puskája volt, zsebében ólomgolyókat, puskaport és gyújtózsinórt hozott magával. Amikor az első vadjuhnyájat megláttuk, gyújtózsinórját kovakővel körülményesen meggyújtotta. Roppant kíváncsiak voltunk, hogyan fog ez a múzeumi darab működni. Mennydörgésszerű robbanás hallatszott, és mire eloszlott a füst, közel-távol egyetlen juhot sem lehetett látni. Hogy mégse térjünk haza teljesen üres kézzel, a hegyoldalban vadhagymát gyűjtöttünk, ami remekül illik a vadpecsenyéhez.

Újdonsült barátunk felesége úgy látszik hozzá volt szokva férje csekély vadászszerencséjéhez, mert mire megjöttünk, már készített ebédet az előző napokban elejtett vadból, és nagy buzgalommal foglalatoskodott a tűz körül. Néztük őt főzés közben, és meglehetősen elcsodálkoztunk, amikor hatalmas báránybőrbundáját, amit középen egy tarka öv tartott össze, minden szégyenkezés nélkül letolta a válláról. Az ormótlan bunda akadályozta a mozgásban, és most a legnagyobb nyugalommal tevékenykedett tovább meztelen felsőtesttel. Később is gyakran találkoztunk ugyanezzel a természetességgel. Nem szívesen váltunk el ettől a barátságos házaspártól. Friss hússal bőven ellátva, és kipihenten keltünk ismét útra.

Útközben gyakran láttunk a távolban vadjakokat legelni. E látvány sajnos arra ösztönözte málhásszamarunkat, hogy önállósítsa magát. Egy széles patakon át elszökött tőlünk, és mielőtt elfogtuk volna, ledobta terhét. Végülis megfogtuk, de csomagjaink alaposan eláztak. Mialatt a túlsó parton még holmink szárításával voltunk elfoglalva, két alakot láttunk feltűnni. Az elsőt szabályos, lassú hegymászólépteiről azonnal felismertük: Peter Aufschnaiter volt, aki egy teherhordóval jött felfelé az úton. Lehet, hogy egy ilyen találkozás e magányos tájon valószínűtlennek tűnik, de bizonyos völgyek és hágók már évszázadok óta használatosak, és mi a leggyakrabban járt utakat választottuk.

Nagyon szívélyesen üdvözöltük egymást, és Aufschnaiter elmesélte, mik történtek elválásunk óta. Treipel „angol”-ként lovagolt nagy büszkén Indiába utolsó pénzéből. Aufschnaiter beteg lett, és amikor megint erőre kapott, a mi útvonalunkat követte. A háború legfrissebb eseményeiről is hallott útközben, és mi ezen a világtól elzárt helyen mohón hallgattuk.

Aufschnaiter eleinte nem akart velünk Gartokba jönni, mert meg volt róla győződve, hogy ott megint ki fognak bennünket utasítani. Okosabbnak tartotta volna inkább egyenesen a közép-tibeti nomádokhoz eljutni. Végül azonban mégis együtt maradtunk, és Aufschnaiter meg én ettől a naptól kezdve évekig nem is szakadtunk el egymástól.

Tudtuk, hogy - ha minden jól megy - körülbelül öt napra lesz szükségünk Gartokig. Még egy magas hágót kellett legyőznünk, a Bongrü Lát. Táborozásaink ebben az időben igen keservesek voltak. Éjszakánként nagyon hideg volt, mivel több mint 5000 méter magasságban jártunk. Az út során kisebb kalandok is előfordultak: egyszer, amikor átgázoltunk egy folyón, és Kopp a cipőjét nadrágjába csavarva a hóna alatt vitte, az egyik véletlenül a rohanó árba esett. Hiába vetette magát utána, a víz sodra már elvitte, és minden keresgélés eredménytelen maradt. Soha nem láttam Koppot ennyire dühösnek - haragudott az istenre és a világra. Nekem volt egy pár tibeti cipőm, kicsik voltak ugyan, mert Ázsiában kisebbek az emberek. Koppnak pedig sajnos még az enyémnél is nagyobb lába volt, így a bal lábra való katonabakancsomat átadtam neki, én magam pedig félig tibeti, félig európai cipőben sántikáltam tovább.

Máskor a vadszamarak küzdelmének látványa jelentett érdekes élményt. Két csődör harcolt a nőstény khjangok csordájában az előjogokért. Repültek a gyepdarabok, porzott a föld patáik alatt - annyira el voltak merülve párviadalukban, hogy a nézőket észre sem vették.

A két hágón való átkelés után most megint mögöttünk volt a Himalája. Ezúttal igen szívesen váltam meg tőle, mert most végre melegebb tájakra értünk. Utunk éppen azon a tartományon vezetett át, ahol egy évvel később a német hegymászók egyik legnagyobbikának, Ludwig Schmaderernek kellett az életét elvesztenie. Amikor barátjával, Paidarral, ugyanabból a táborból menekült, mint mi, és a nyomdokainkat akarta követni, itt aljas módon orvul meggyilkolták. Paidar meg tudott menekülni. Őt időközben a Grossglockneren érte utol a hegyihalál.

Ennek a vidéknek a lakossága sem Tibetre, sem Indiára nem jellemző. Fajilag erősen kevert, lámaisztikus szokások szerint él, de a kereskedelem által Indiához kötődik.

Lefelé az Indus völgyében számtalan jakkaravánnal találkoztunk, melyek gyapjút vittek Indiába. Feltűnt nekünk, milyen rendkívül nagy és erőteljes állatok ezek; hajcsáraik is jóvágású fiatal legények voltak, akik az ádáz hideg ellenére meztelen felsőtesttel jártak. Mint a nők, a férfiak is befelé fordítva viselik a bundát csupasz bőrükön, és hogy jobban tudjanak mozogni, kibújnak a bunda ujjából.

A hajcsárok kőparittyákkal tartják mozgásban és akadályozzák a kitörésben jakjaikat. Nem voltak kíváncsiak ránk, idegenekre, így bántatlanul mehettünk tovább.

Öt napon át meneteltünk az Indus felső folyása mentén, hogy Gartokba jussunk. Ez az út számomra feledhetetlen. Magasan az erdőhatár fölött vándoroltunk szelíden ívelt hegyláncokon át, de mégsem volt egyhangú ez a táj. A színek elbűvölték a tekintetet, és ritkán láttam ilyen harmonikusan egymásba olvadni a paletta minden árnyalatát. Az Indus tiszta vizei mellett sárgásfehér bóraxmezők terülnek el, mellettük sarjad a tavasz zsenge zöldje, a hátteret pedig a hegység ragyogó fehér hócsúcsai adják. Amikor itt áthaladtunk, egy távoli zivatar varázslatos színeinek játékát csodálhattuk meg.

Az első falu túl a Himaláján, Trasigang; néhány ház egy várszerű, vizesárokkal körülvett kolostor körül. Itt újra ellenségesen fogadott bennünket a lakosság. De ezen már nem csodálkoztunk, és nem is zavart bennünket különösebben. Ezúttal ugyanis éppen abban az évszakban érkeztünk, amikor indiai kereskedők özönlenek az országba, hogy felvásárolják a gyapjút; tőlük pedig minden nehézség nélkül tudtunk élelmet venni. Aufschnaiter hiába próbálta meg aranykarkötőjét készpénzre váltani, ami lehetővé tette volna neki, hogy Gartok érintése nélkül egyenesen Tibet belsejébe juthasson. Utunk alatt többször megállítottak bennünket jóvágású lovas tibetiek, hogy áruink után érdeklődjenek. Mivel szolgák nélkül, felmálházott szamarakkal utaztunk, kereskedőknek tartottak bennünket. Megállapítottuk, hogy minden tibeti, legyen az szegény vagy gazdag, született kereskedő, és a cserebere, az alkudozás nagy szenvedélyük. Két nappal azelőtt, hogy Gartokot elértük volna, dobogó szívvel közeledtünk Kargünszához. Ez Nyugat-Tibet kormányzóinak a téli rezidenciája és bár a karavánoktól megtudtuk, hogy ez-idő szerint még nem működnek a hivatalok, mégis féltünk, hogy már itt lefognak bennünket. Aggodalmunk azonban alaptalan volt, mert a kicsi, de igen takaros hivatalépület még üresen állt.

Időnként most jakkaravánokhoz csatlakoztunk, melyek aszalt sárgabarackot vittek Ladak tartományból Lhászába. Ezek a szállítmányok hosszú hónapokig vannak úton, és Lhászát közvetlenül egy nagy ünnep, a tibeti újév előtt érik el. Ezt körülbelül nyolc héttel a mi újévünk után ünneplik. A karavánokat lhászai férfiak kísérték jó kardokkal és puskákkal felfegyverkezve. Többnyire állami szállítmányok voltak ezek, és a karavánvezetőknek olyan útleveleik voltak, amelyek lehetővé tették, hogy ingyen vehessenek igénybe málhásállatokat és hátaslovakat. Még Gartok előtt összebarátkoztunk e tibetiek egyikével, és sóvárogva nézegettük értékes papírját a nagy, négyszögletes lhászai pecséttel. E tekintélyes jakkaravánok láttán tudatosult csak igazán bennünk saját nyomorúságos mivoltunk. A mi kis szamarunk gyakran málhástul lefeküdt, és ilyenkor még a verés sem használt. De az is megtörtént, hogy egyszerűen ledobott magáról mindent, és messzire eliramodott.

Kevéssel Gartok előtt egy „tápláló” estét töltöttünk egy meleg sátorban. Egy Lhászába utazó társaság annyira föllelkesült Kopp kártyatrükkjein, hogy még egyszer látni akarta mutatványait, és meghívott minket a sátrába.

E különböző karavántalálkozások alatt Desideri atya alakja lebegett a szemem előtt, akinek több mint kétszáz évvel ezelőtt sikerült egy ilyen karavánnal Lhászáig eljutnia.

Nekünk nem lesz ilyen könnyű a dolgunk.

Gartokban, az alkirály székhelyén

Gartokot az irodalomból „Nyugat Tibet fővárosa, az alkirály székhelye”-ként ismertük, és a földrajzkönyvekből tudtuk, hogy a világ legmagasabban fekvő városa. Amikor azonban ez a híres hely végre elénk tárult, majdnem nevettünk. Először csak egy pár nomádsátrat láttunk, melyek elszórtan álltak az óriási síkságon, aztán néhány vályog- és gyeptéglakunyhó tűnt fel. Ez volt Gartok. Néhány csatangoló kutyán kívül egyetlen élőlényt sem lehetett látni.

A Kartangcsunak, az Indus egy mellékfolyójának a partján ütöttük fel kis sátrainkat. Végre néhány kíváncsiskodó jött oda, és tőlük tudtuk meg, hogy a két magas rangú tisztviselő közül egyik sincs most itt, és csupán a második „alkirály” helyettese fogadhat bennünket. Még ugyanaznap elébe járultunk kérésünkkel. Már a hivatalépületbe való belépéskor mélyen meg kellett hajolnunk, mert ajtó helyett csak egy lyuk volt itt, amin egy piszkos függöny lógott. Egy sötét helyiségbe jutottunk, ahol az ablakok papírral voltak beragasztva. Amikor szemünk végre hozzászokott a homályhoz, egy intelligens, előkelő férfit láttunk lótuszülésben ülni. Bal fülében rangjának jeleként egy körülbelül tizenöt centiméter hosszú fülbevaló lógott. Rajta kívül egy asszony volt még jelen; később kiderült, hogy annak a tisztviselőnek a felesége, aki elutazott. Mögöttünk gyerekek és szolgák tódultak befelé, akik közelről akarták látni a különös idegeneket.

Nagyon udvariasan hellyel kínáltak bennünket, és azonnal szárított húst, sajtot, vajat és teát hoztak elő. A légkör szívélyes volt, és ez igen jólesett nekünk. Egy angol-tibeti szótár segítségével és taglejtésekkel kísérve a beszélgetés is elég élénken folyt. Újra reménykedni kezdtünk, de ezt az első találkozást óvatosságból még nem használtuk fel arra, hogy minden gondunkkal előhozakodjunk. Elmondtuk, hogy német szökevények vagyunk, és jeleztük, hogy a semleges Tibet vendégbarátságát szeretnénk kérni.

Másnap csekély ajándékként gyógyszereket hoztam az alkirály-helyettesnek. Nagyon megörült neki, megkérdezte alkalmazásuk módját, és mindent pontosan följegyzett. Eközben megkockáztattuk a kérdést, nem volna-e hajlandó nekünk útlevelet kiállítani. Nem utasította el kereken a kérésünket, azt mondta, hogy legyünk türelemmel fölöttese megérkezéséig, aki éppen zarándokúton volt a Kailás hegyéhez. Néhány napon belül várták visszatértét.

Időközben egyre jobban összebarátkoztunk a helyettessel, akinek egy gyújtólencsét is ajándékoztam, amit Tibetben nagyon jól lehet használni. A szokásos viszonzás nem váratott sokáig magára. Egy délután teherhordók vajat, húst és lisztet hoztak a sátrainkhoz. Mögöttük lépkedett szolgák kíséretében az alkirály-helyettes, hogy viszontlátogatást tegyen nálunk.

De minél jobban közeledett a nap, melyre fölötteseinek visszatértét várta, annál észrevehetőbben lanyhult irántunk való szívélyessége, és csaknem egészen visszahúzódott tőlünk. Nyomasztani kezdte a felelősség. Nemsokára már élelmiszereket sem mert nekünk eladni. De elég indiai kereskedő volt itt, aki jó pénzért szívesen kisegített bennünket.

Egy délelőtt aztán csengőcsilingelés hallatszott a távolból, és egy óriási öszvérkaraván közeledett a faluhoz. Katonák lovagoltak elöl, aztán szolgák és szolgálók hada következett, és utánuk jöttek lóháton, méltóságteljesen a tibeti nemesség tagjai, akiket itt láthattuk először. A két alkirály közül, akiket Tibetben „karpön”-nek hívnak, a magasabb rangú volt az, aki most bevonult. Ő és felesége pompás selyemruhát viselt, értékes öveiken pisztolyok lógtak. Az egész falu összefutott, hogy ne mulasszon el semmit ebből a látványosságból. A karpön, megérkezése után ünnepélyes menetben rögtön a kolostorba vonult, hogy hálát adjon az isteneknek a zarándokútról való szerencsés visszatérésért.

Az általános izgalom ránk is átragadt. Aufschnaiter rövid levelet fogalmazott, melyben kihallgatást kértünk. Amikor erre nem jött válasz, nem vártunk tovább, és késő délután felkerekedtünk, hogy látogatást tegyünk a karpönnél.

Háza nem különbözött lényegesen a helyettesétől, csak a belső berendezés volt tisztább és szolidabb. A karpön magas rangú hivatalnok, aki tisztségviselésének ideje alatt a negyedik legmagasabb nemesi rangot viseli. Öt kerület tartozik alá, ezeket ötödik, hatodik és hetedik rangfokozatú nemesek igazgatják. Ő maga hivatalnokoskodásának időtartama alatt feltűzött hajában arany amulettet visel, ezt azonban csak gartoki tartózkodása idején viselheti. Lhászában csak az ötödik rangfokozatba tartozik. Tibet egész nemessége ugyanis hét rangfokozatba van osztva, ezek közül az elsőbe egyedül a Dalai Láma tartozik. Minden világi méltóság feltűzve viseli a haját, a szerzetesek kopaszok, a közönséges tibetiek pedig copfot hordanak.

Most tehát e hatalmas férfiúval álltunk szemben. Részletesen előadtuk esetünket, és a karpön szerfölött barátságosan hallgatott bennünket. Gyakran nem tudta mosolyát elfojtani hiányos nyelvismeretünket hallva, és kísérete is néha-néha hangosan fölnevetett. De ez csak fokozta a társalgás ízességét és a barátságos hangulatot. A karpön megígérte, hogy alaposan megfontolja és kollégája a helyettesével megbeszéli ügyünket. A beszélgetést követően gazdagon megvendégeltek, és európai módon elkészített teával kínáltak bennünket. Utána a karpön ajándékokat küldött a sátrainkba, és mi telve voltunk reménnyel.

A következő fogadás kissé formálisabb, de mégis szívélyes volt. Amolyan igazi hivatalos találkozó: a karpön magasan ült, mellette kissé alacsonyabban a másik karpön helyettese. Egy alacsony asztalon egy halom tibeti nyelvű levél hevert. A karpön közölte, hogy csak Ngari tartományra terjedő hatállyal adhat nekünk útlevelet és szállítóeszközöket. Messzebb semmi esetre sem szabad behatolnunk Tibet belsejébe. Gyorsan megtárgyaltuk a dolgot egymás között, majd azt a javaslatot tettük, hogy állítson ki nekünk egy Nepál határáig szóló útlevelet. Ebbe némi habozás után belement, és azt is megígérte, hogy levelet küld a lhászai központi kormánynak, amelyben előterjeszti kívánságainkat. Felhívta azonban figyelmünket, hogy a válasz csak hónapok múlva érkezhet meg. Ezt nem akartuk itt bevárni, mert tervünket - tovább haladni kelet felé -, nem adtuk fel, és minden-áron folytatni akartuk az utazást. Mivel Nepál semleges ország volt, ezenkívül a számunkra kedvező irányban feküdt, elégedettek voltunk a tárgyalás eredményével.

Aztán a karpön barátságosan felkért bennünket, maradjunk még néhány napig a vendégei, mert málhásállatokat és egy kísérőt keres még számunkra. Három nap múlva kézbesítették az útlevelünket, melyben a következő helységnevekkel jelezték az útirány: Ngakhjü, Szerszok, Möntce, Barka, Thokcsen, Lhölung, Samcang, Trukszum, Gyabnak. Az állt továbbá benne, hogy jogunk van két jakot igénybe venni. Különösen fontos volt azonban az a záradék, hogy a lakosság köteles nekünk a szokásos helyi árakon élelmiszert eladni. Tüzelőanyaghoz és tűzhelyszolgákhoz is ingyen juthattunk.

Boldogok voltunk, hogy ilyen sokat elértünk. A karpön még búcsúebédet adott a tiszteletünkre, melyen sikerrel eladtam neki az órámat. Utána becsületszavunkat adtuk, hogy az ő tartománya felől nem megyünk Lhászába. Végül búcsút vettünk Gartoktól. Amikor július 13-án útra keltünk, egész tekintélyes kis karavánunk volt. A poggyászunkat két jak vitte, ezeket egy nomád hajtotta, aztán következett az én kis szamaram, amely szépen felépült, és most csupán egy teásüst volt a terhe. Kísérőnk egy Norbu nevű fiatal tibeti, lóháton jött, mi hárman, európaiak kevésbé urasan - gyalog.

Újra nehéz vándorúton

Hetekig voltunk most megint úton. Az egész következő hónapban nem akadtunk semmilyen nagyobb településre; csak nomádsátrak és szórványosan taszamházak álltak az út mentén. Ezek pihenőházak karavánforgalomra berendezve, itt lehet jakokat váltani és megszállni.

E házak egyikében sikerült a szamaramat egy jakra cserélni. Nagyon büszke voltam az alkura, mert vagyonom élősúlyát megsokszoroztam ezzel. Örömöm sajnos nem tartott soká, mert jakom olyan csökönyös volt, hogy legszívesebben azonnal túladtam volna rajta. Később ki tudtam cserélni egy kisebbre és fiatalabbra, de ez is ugyanolyan természetű volt, mint az elődje. Így az országban dívó szokás szerint lyukat fúrtunk az orrába, áthúztunk rajta egy borókagyűrűt és kötelet kötöttünk rá. Ármin névre kereszteltük.

A táj, amelyen áthaladtunk, különös szépségű volt. Tágas síkságok váltakoztak dombos vidékekkel, kis hágókkal, és gyakran keresztezték utunkat jéghideg, erős sodrású patakok. Többnyire szépek és melegek voltak a napok. Időközben már mindannyiunknak sűrű szakálla volt, s ez kissé megvédett bennünket a nap sugaraitól. Már régóta nem láttunk semmiféle gleccsert, de amikor a barkai taszamházhoz közeledtünk, egy egész hegylánc állt előttünk a napfényben csillogva. A 7730 méter magas Gurla Mandhata uralta a vidéket. A sokkal kevésbé feltűnő, de annál híresebb 6700 méter magas Kailás, a „szent hegy” is magányosan állt előttünk fenséges szépségében, elszigetelten a Himalája többi hegyvonulatától. Láttára a mi tibetieink a földre vetették magukat, és imádkoztak. A buddhisták és a hinduisták számára ez a hegy az istenek trónusa, és leghőbb vágyuk egyszer az életben ide elzarándokolni. Gyakran ezer meg ezer kilométert tesznek meg a hívők, sokan a földre vetik magukat, és testük hosszával mérik végig a távot sokszor évekig lévén úton. Eközben alamizsnából élnek, és zarándoklatuk jutalmaként egy magasabb rendű inkarnációt remélnek következő életükben. Zarándokösvények futnak itt össze minden égtájról. Azokon a helyeken, ahonnan először lehet látni a hegyet, óriási kőrakások vannak, amelyek száz meg száz év alatt halmozódtak fel a gyermeki tisztelet jeleként. Mert minden zarándok, aki először pillantja meg a Kailást, ősi szokás szerint néhány új követ rak a többihez. Mi is szívesen körüljártuk volna a hegyet, ahogy a zarándokok, de a barátságtalan barkai taszamhivatalnok megakadályozott bennünket ebben, és továbbhaladásra kényszerített azt állítván, hogy későbbre nem tud málhásállatokat garantálni.

Két teljes napon át élveztük még a két gleccser látványát. Bennünket, hegymászókat még a szent hegynél is jobban vonzott a még megmászatlan Gurla Mandhata, mely teljes pompájában tükröződött a Manaszarovar-tóban. Ennek a partján ütöttünk tábort, és nem győztünk betelni a 7730 méter magas hegy leírhatatlan szépségével, mely egyenest a tóból látszott kinőni. A földkerekség egyik legszebb helye ez egész biztosan. A tó is szentnek számít, és sok kis kolostor áll körülötte, ahol szállást találnak, és elvégezhetik ájtatosságaikat a zarándokok. A tó körüli utat sok zarándok kúszva teszi meg, és áldásthozó szentségként viszi haza edénykékben a tó vizét. Minden zarándok megfürdik jéghideg hullámaiban. Mi is megtettük ezt, ha nem is ájtatosságból. Eközben majdnem pórul jártam: beúsztam ugyanis egészen egy mocsaras helyig, ahonnan csak végső erőfeszítéssel tudtam kiszabadulni. Bajtársaim semmit sem vettek észre az iszappal folytatott elkeseredett küzdelmemből.

Korábban érkeztünk, mint a nagy zarándokáradat, így többnyire kereskedőkkel találkoztunk és csak kevés zarándokkal. De nem egy gyanús alakot is láttunk, mert ez a vidék valóságos rabló-eldorádó. A kereskedőkön való rajtaütés kísértése itt, a nagy piachelyek közelében nagyobb, mint máshol. A környék legnagyobb piacát Gyanyimának hívják. Sátrak százai alkotnak óriási tábort, ahol adnak-vesznek, alkudoznak. Az indiai sátrak gyapjúszövetből vannak, a tibetiek jakszőrből készültek, és egy-két jaktehernyi súlyt nyomnak.

Több órán át vándoroltunk a tó mentén keleti irányban, és azt hittük, tengerparton sétálunk. A természet szépsége fölötti örömünket csak a szúnyogok keserítették, ezektől csak akkor szabadultunk, amikor a tó medencéjétől eltávolodtunk.

A Thokcsenbe vezető úton előkelő karavánnal találkoztunk. Az új caparangi kormányzó volt az, aki Lhászából hivatali székhelyére utazott. Amikor megállítottak bennünket, tibeti kísérőnk kalapját kezében tartva és nyelvét köszöntésül kiöltve - a tökéletes alázat jeleként - mély meghajlásba merevedett, majd elmagyarázta ittlétünk okát. A lövésre kész fegyvereket újra eltették, és a nyeregtáskából aszalt gyümölccsel és dióval kínáltak. Az európaiak úri mivoltából nyilván nem sok látszott már rajtunk. Valóban úgy éltünk inkább, mint a nomádok: már három hónapja többnyire a szabadban háltunk, és életszínvonalunk rosszabb volt, mint a bennszülött lakosságé. A mi kis sátrainkban csak aludni lehetett; tűzhelyünk és táborunk a szabad ég alatt volt, bármilyen volt is az idő - míg a nomádok melegben és biztonságban lehettek nehéz sátraikban.

De ha külsőleg le is züllöttünk, figyelmünk nem tompult el. Kevés európai járt még ezeken a vidékeken, ahol mi most végigvándoroltunk, és tudtuk, hogy minden megfigyelés hasznunkra lehet. Akkor még hittünk abban, hogy belátható időn belül kapcsolatba kerülünk a számunkra megszokott civilizációval. A közös veszélyek és fáradalmak megerősítették köztünk a barátságot, megismertük egymás hibáit és erényeit, és így átsegítettük egymást a nehéz időszakokon.

Alacsony hágókon vitt tovább az út, amíg eljutottunk a Brahmaputra forrásvidékére, amit tibeti nyelven Cangpónak hívnak. Ennek a vidéknek nemcsak a zarándokok számára van vallási jelentősége, hanem földrajzilag is fölöttébb érdekes, mert innen ered az Indus, a Szatledzs, a Karnali és a Brahmaputra. A tibetiek számára e folyók nevei a szent állatokhoz: az oroszlánhoz, elefánthoz, pávához és lóhoz kapcsolódnak, mert megszokták, hogy minden elnevezésnek jelképes értelmet adjanak.

A következő tizennégy napon a Cangpo adta meg nekünk az irányt. A közeli Transzhimalájából és Himalájából eredő mellékágaktól szemmel láthatólag kiszélesedik, és minél nagyobb, annál nyugodtabban hömpölyög tova.

Az időjárás szinte percről percre változott: hol fáztunk, hol melegünk volt a napon. Jégesőzáporok, eső és napsütés váltogatták egymást, sőt egyik reggel hóba temetve találtuk sátrunkat, amit aztán a forró nap néhány óra alatt elolvasztott. A mi európai ruházatunk nem felelt meg ennek a szeszélyes időjárásnak, és irigyeltük a tibetieket praktikus báránybőr bundáikért, melyeket középen egy öv tart össze és hosszú, bő ujjaik pótolják a kesztyűket.

Bár sokat szenvedtünk az időjárás-változásoktól, mégis gyorsan jutottunk előre. Megállóhelyeinket a taszamházak határozták meg. Időről-időre láthattuk a Himaláját. Csúcskoszorújának látványához nem hasonlított semmilyen természeti szépség, amit eddig ismertem. Nomádokkal egyre ritkábban találkoztunk, és az egyetlen élőlények, melyeket a Cangpo jobb partján megpillantottunk, gazellák és khjangok voltak.

Gyabnakhoz közeledtünk, ahhoz a helyhez, amely útlevelünkben az utolsó állomásként volt megjelölve. Itt gartoki barátunk hatásköre véget ért. De a döntés terhét, hogy mitévők legyünk, hamarosan levették a vállunkról, mert itt-tartózkodásunk harmadik napján hírnök jött Tradünből, és felszólított bennünket, hogy menjünk oda, amilyen gyorsan csak lehet, mert két magas rangú lhászai hivatalnok akar velünk beszélni. Nem esett nehezünkre a búcsú Gyabnaktól; helységnek alig volt nevezhető, mert bár Bongpa tartomány egyik szerzeteshivatalnokának a székhelye volt, csupán ebből az egyetlen házból állt, és a legközelebbi nomádsátor több mint egy órányi távolságra volt. Azonnal útra is keltünk.

A következő nap életem egyik legszebb napjaként fog emlékezetemben megmaradni. Menetelés közben egy idő múlva a messze távolban egy kolostor apró aranytornyocskáit láttuk feltűnni. A reggeli napfényben csillogó, hatalmas jégfalak emelkedtek föléjük. Lassan rájöttünk, hogy ezek a Himalája nyolcezres hegyei: a Dhaulagiri, az Annapurna és a Manaszlu! Látványuk lenyűgözött bennünket és még Kopp is, aki nem volt hegymászó, velünk lelkesedett. Minthogy Tradün filigrán kolostortornyocskáival a síkság másik végén feküdt, hosszú órákon át élveztük a gigászok látványát. Még akkor is megmaradt jókedvünk, amikor már a jéghideg Cacsun kellett átgázolnunk.

Egy aranytetős vörös kolostor: Tradün

Este lett, mire megérkeztünk Tradünbe. Mint valami mesebeli ház állt a dombon a lenyugvó nap utolsó sugaraiban ragyogva az aranytetős vörös kolostor. A szél ellen védve a dombhát mögött bújtak meg a helység házai, melyek szokás szerint napon szárított vályogtéglákból épültek. Ott állt már, és várt ránk némán az egész lakosság. Azonnal egy számunkra előkészített házba vezettek bennünket. Alig tettük le terheinket, amikor több szolga lépett be, és arra kértek, menjünk el az uraikhoz. Várakozással telve követtük őket a két magas rangú hivatalnok házához.

Suttogó szolgák tömegén keresztül vonultunk be egy nagyobb helyiségbe, ahol a legmagasabb helyen egy mosolygós, jóltáplált szerzetes, és mellette a vele egyenrangú világi hivatalnok ült. Valamivel lejjebb foglalt helyet az apát, Gyabnak szerzeteshivatalnoka és egy nepáli kereskedő. A kereskedő beszélt néhány szót angolul, és tolmácsként segített. Nekünk egy párnákból álló pad volt előkészítve, így nem kellett keresztbevetett lábakkal ülnünk, mint a tibetieknek. Teával és süteménnyel kínáltak bennünket és egyelőre halogatták a kérdezgetést. Végül látni akarták az útlevelünket. Körbeadogatták, gondosan vizsgálgatták. Aztán egy ideig nyomasztó csend volt. A két hivatalnok lassanként előállt kétségeivel: vajon tényleg németek volnánk-e? Egyszerűen nem tudták elhinni, hogy angol fogságból menekültünk, és inkább oroszokat vagy angolokat sejtettek bennünk. El kellett hoznunk a poggyászunkat, amit a ház udvarán a lehető legalaposabban átvizsgáltak. Fő gondjuk az volt, nincs-e adóvevő készülékünk és fegyverünk; és nehéz volt őket meggyőzni arról, hogy semmi ilyesmi nincs nálunk. Egy tibeti nyelvtan és egy történelemkönyv volt az egyetlen, amit poggyászunkból figyelemre méltattak. Útlevelünkben az állt, hogy Nepálba akarunk menni. Ez láthatólag kapóra jött nekik, mert ehhez minden segítséget megígértek. Úgy vélték, hogy akár már holnap útra kelhetnénk, és a Korelán át vezető úton két nap alatt Nepálba érhetnénk. Ez azonban nem felelt meg egészen a mi szándékainknak. Mindent el akartunk követni, hogy továbbra is Tibetben maradhassunk, és elhatároztuk, hogy ezért szívósan harcolunk. Menedékjogot kértünk, hivatkoztunk a semlegességi egyezményekre, és Tibet helyzetét Svájcéhoz hasonlítottuk. A hivatalnokok azonban, ha udvariasan is, de konokul ragaszkodtak útlevelünk előírásaihoz. Ugyanolyan makacsok maradtunk mi is. Azokban a hónapokban, amelyeket Tibetben töltöttünk, kissé jobban megismertük már az ázsiaiak mentalitását, és tudtuk, hogy nem szabad mindjárt mindenről lemondani. A legnagyobb nyugalomban zajlott a továbbiakban a beszélgetés, és ők egyre újabb és újabb csésze teák mellett elmesélték, hogy adóbeszedő körúton vannak, és hogy Lhászában nem olyan magas rangú hivatalnokok, mint itt.

Végül azzal a kijelentéssel búcsúztunk, hogy néhány napig még itt akarunk maradni.

Másnap a „bönpó”-k - így neveznek Tibetben minden magas rangú urat - ebédmeghívását hozták a szolgák. Remek kínai metélt leves várt ránk! Nagyon kiéhezettnek tűnhettünk, mert hatalmas mennyiséget tálaltak elénk. Amikor már a legjobb szándékkal sem tudtunk többet enni, még mindig kínáltak bennünket, és ekkor tanultuk meg, hogy Ázsiában hozzátartozik a jólneveltséghez megköszönni az ételt, még mielőtt jóllakunk. Az is nagy hatást tett ránk, hogy evőpálcikájukkal akár még a legapróbb rizsszemeket is tökéletesen ki tudták venni a tányérjukból. Egymásnak e kölcsönös megcsodálása nagyban hozzájárult a jókedv kialakulásához, és gyakran tört ki vidám nevetés mindkét oldalon. Utána még sört is felszolgáltak, ami csak fokozta a jó hangulatot. Megfigyeltem azonban, hogy a szerzetesek nem ittak belőle.

Lassanként a helyzetünkre terelődött a beszélgetés, és megtudtuk, hogy úgy határoztak, a tibeti tartózkodási engedély iránti kérelmünket levélben a lhászai központi kormány elé terjesztik. Együttesen fogalmaztunk egy angol nyelvű kérvényt, s azt jelenlétünkben csatolták a már előkészített saját levelükhöz. Teljes szertartásossággal lepecsételték, és átadták egy küldöncnek, aki nyomban útrakelt Lhászába.

Alig mertük megérteni, hogy ilyen barátságosan a pártunkat fogták, és ezenfelül még azt is megengedik, hogy Tradünben maradjunk, amíg Lhászából a válasz megérkezik. Minthogy az alacsonyabb rangú hivatalnokokkal szerzett tapasztalataink nem voltak a legjobbak, ennek az engedélynek az írásbeli megerősítését is kértük, amit meg is kaptunk. Szerfölött boldogan és sikerünkkel megelégedve tértünk vissza a szállásunkra. Alig értünk oda, amikor nyílt az ajtó, és súlyosan megrakodott szolgák léptek be. Lisztet, rizst, campát és négy levágott birkát adtak át nekünk. Először azt se tudtuk, mit is jelentsen ez, míg a polgármester, aki velük jött, értésünkre nem adta, hogy ezek a két hivatalnok ajándékai. Amikor köszönetet akartunk mondani, szerényen elhárította. Búcsúzóul néhány jótanácsot adott nekünk. Azt mondta, mivel itt nem helyénvaló az európainak segíteni, idő és türelem kell ahhoz, hogy célt érjünk.

Alig tudtuk elhinni sorsunk jóra fordultát. Tartózkodási engedély iránti kérvényünk útban volt Lhásza felé, és hónapokra el voltunk látva élelmiszerrel. Szilárd tető volt a fejünk fölött, és szolgáló rakott nekünk tüzet és hordott vizet. Tele voltunk hálával, és boldogok lettünk volna, ha lett volna valamink, amivel ezt kifejezhetjük a bönpóknak. Csupán néhány gyógyszert tudtunk nekik ajándékozni, de reméltük, hogy egyszer talán más körülmények között is köszönetet tudunk majd nekik mondani. Mint már Gartokban, úgy most itt is alkalmunk volt megtapasztalni a lhászai nemesség udvariasságát, amelyről annyi dicséretreméltó dolgot olvastam korábban, többek közt Sír Charles Bell könyveiben.

Mivel feltételeztük, hogy bizonyára hónapokig kell itt a lhászai válaszra várnunk, terveket kovácsoltunk, miként tölthetnénk el az időt. Feltétlenül kirándulni akartunk az Annapurna és a Dhaulagiri környékére és az északi síkságokra, a Csangthangba. Egy idő múlva azonban felkeresett bennünket az apát, és közölte velünk, hogy a várakozási engedélyt úgy kell értelmezni, hogy egy napnál hosszabb időre nem hagyhatjuk el a helységet. Kirándulhatunk, ahova akarunk, estére azonban mindig vissza kell térnünk. Abban az esetben, ha ezt nem tartjuk be, jelentést kell tennie Lhászában, és ez bizonyára nem lenne kedvező hatással a válaszra.

Megelégedtünk tehát rövid kirándulásokkal a közeli hegyekbe. Különösen egy magányosan álló, 7065 méter magas hegy, a Lungpo Kangri kapott meg bennünket, és mi gyakran örökítettük meg vázlatkönyvünkben bizarr alakját. Félreesőn állt a Transzhimalájában, hasonlóan a Kailáshoz és ezáltal volt különösen feltűnő.

Délen a Himalája óriásait csodálhattuk meg, bár csúcsaik még jó száz kilométernyi távolságban voltak. Egy nap aztán túl nagy lett a kísértés: Aufschnaiterrel a Tarszangri nevű csúcsot tűztük ki magunknak célul. Ahhoz azonban hogy hozzávezető utat találjunk, előbb az itt már nagyon széles Cangpón kellett átkelnünk. Tulajdonképpen volt itt jakbőrcsónakkal egy kompjárat, de a révészeknek parancsuk volt, hogy bennünket ne vigyenek át. Így számunkra nem maradt más lehetőség, mint átúszni a túlsó partra. Eközben az ár majdnem elvitte Aufschnaiter ruhásbatyuját, de én utánaúsztam és még idejében elkaptam. Kár lett volna értékes ruháiért! Maga a megmászás nehézség nélkül zajlott le. A mi hegyünkről gyönyörű kilátás nyílt tág bepillantást adva egy olyan hegyi világba, melynek csúcsait más alpinisták csak névről ismerhettek. Mivel fényképezőgépünk nem volt, csak vázlatokat készítettünk. Akadálytalanul térhettünk vissza a településre, mert örültek, hogy nem szöktünk meg.

Mivel Tradün a kereskedelmi forgalom legnagyobb átrakodóhelyeinek egyike volt, úgy zajlott itt minden, mint egy teherpályaudvaron. Egész hegyek halmozódtak fel naponta sóból, teából, gyapjúból, szárított barackból és sok más cikkből. Egy vagy két nap múlva aztán más karavánok továbbszállították az árukat. Jakok, öszvérek és juhok voltak a teherszállítók. Minduntalan új és új embertípusokat láttunk, s úgy éreztük, igen változatos itt az életünk.

Augusztusban az indiai monszun utózöngéjeként gyakran esett az eső. Szeptemberben szép lett az idő, és mi gyakran használtuk arra a napokat, hogy titokban halászni menjünk, vagy vajat és sajtot vásároljunk a nomádoknál.

Maga a falu körülbelül húsz házból állt, fölötte a kolostordomb, ahol mindössze hét szerzetes élt. A házak szorosan összezsúfolódtak, de mégis minden háznak saját kis udvara volt, ahol raktározták az árukat. Számunkra a legnagyobb csoda egy pár salátaágyás volt, alig nagyobbak két négyzetméternél. Néha sikerült kapnom ezekből az értékes zöld levelekből, gyógyszerekért cserébe. A falu lakosai valamilyen módon mind kereskedelemmel vagy szállítmányozással foglalkoztak. A nomádok elszórtan éltek a tradüni síkságon. Alkalmunk volt több vallási ünnepségen is részt venni. Különösen mély benyomást tett ránk az aratóünnep. Nemsokára az egész lakossággal jó viszonyban voltunk, és a gyógyszerekért cserébe többnyire meg tudtuk kapni mindazt, amire étkezésünk kiegészítésére szükségünk volt. Emellett orvosként is dolgoztunk, különösen a sebek és gyomorfájdalmak kezelésében értünk el jó eredményeket.

Hébe-hóba magas szintű látogatások szakították meg Tradünben az élet egyhangúságát. Különösen élénken maradt meg emlékezetemben a második karpön érkezése.

Már jóval előbb, mintsem neki magának vagy kíséretének nyoma lett volna, katonák jöttek, hogy jelentsék érkezését. Aztán megjött a szakácsa, aki azonnal hozzálátott az ebéd előkészítéséhez, és csak másnap jelent meg maga a karpön a főkaravánnal és harminc szolgából álló kíséretével. Az egész falu összefutott, természetesen velünk együtt. A magas rangú vendég és családja pompás öszvéreken lovagolt, és falusi elöljárók vagy szolgák kísértek minden családtagot az előkészített szállásokra. A karpön személyénél mélyebb benyomást tett ránk a lánya. Ő volt az első jólápolt fiatalasszony, akit 1939 óta láttunk, és igen csinosnak találtuk. Selyemből készült a ruhája, körmeit pirosra lakkozta, csak arcfestéket használt talán kissé többet a kelleténél. Szinte illatozott a tisztaságtól és a frissességtől. Megkérdeztük tőle, ő e a legszebb lány Lhászában, de ő azt válaszolta, hogy ott még sokkal csinosabbak vannak. Nagyon sajnáltuk, hogy ez a kedves társaság már egy nap múlva elutazott.

Falunknak nemsokára egy új vendéget kellett elszállásolnia. Egy kormányhivatalnok jött Nepálból zarándoklat ürügyével, de valójában minket keresett. Az volt az érzésünk, rá akar bennünket beszélni arra, hogy menjünk Nepálba. Azt mondta, a fővárosban Katmanduban befogadnának, munkát kapnánk, és az odautazást is a kormány szervezné meg, sőt útiköltségre 300 rúpia már rendelkezésünkre is áll. Mindez csábítóan hangzott, talán túlságosan is csábítóan, mert ismertük az angolok hatalmát Ázsiában...

Három hónap múlva türelmetlenkedni kezdtünk, és ezt az egymás közötti viszonyunk is kezdte megsínyleni. Kopp ismét jelezte, hogy szívesen tenne eleget a Nepálba szóló meghívásnak. Aufschnaiter, mint mindig, a saját útját járta. Négy juhot vásárolt málhásállatnak, és a Csangthangba akart menni. Ez ellenkezett ugyan első tervünkkel, hogy itt bevárjuk a lhászai levelet, de most már kételkedni kezdtünk a pozitív válaszban.

Aufschnaiter vesztette el elsőként a türelmét. Egyik délután útra kelt felpakolt juhaival és a várostól néhány kilométernyire tábort ütött. Kopp szintén csomagolni kezdett. A helyi hatóságok málhásállatokat ígértek neki, mert nagyon örültek elhatározásának, hogy Nepálba megy. Kevésbé tetszett nekik Aufschnaiter viselkedése, és ettől a naptól kezdve őrök aludtak az ajtónk előtt. De legnagyobb csodálkozásunkra Aufschnaiter már másnap visszaérkezett hozzánk a poggyászával. Juhait az éjjel a karámban farkasok támadták meg, és kettőt közülük felfaltak. Ez visszafordulásra kényszerítette őt és így egy estére még egyszer együtt voltunk mind a hárman.

Másnap Kopp az egész falu részvételével búcsút vett tőlünk. Hetünk közül, akik együtt szöktünk meg a táborból, és ötünk közül, akik Tibet felé indultunk, most már csak Aufschnaiter és én maradtunk. Mi ketten voltunk hegymászók ebben a csoportban, és mint ilyenek nyilván testileg és lelkileg a leginkább felkészültek a magányos és fáradalmakkal teli életre ebben az országban.

Közben november vége lett, és a karavánutak már elég néptelenek voltak. A gyabnaki szerzeteshivatalnok néhány juhot, és fűtéshez tizenkét teherrakomány jaktrágyát küldött nekünk. Ennek igen jó hasznát vettük, mert a hőmérséklet már mínusz tizenkét fokra süllyedt.

A továbbvonulást parancsoló levél

A tél ellenére elszántuk magunka, hogy Tradünből elmegyünk, akár levéllel, akár anélkül. Ezért élelmet gyűjtöttünk, és vásároltunk még egy jakot. Készülődésünk kellős közepén beállított hozzánk az apát azzal a hírrel, hogy levelünk érkezett. Amitől titokban féltünk, bekövetkezett: megtiltották a beutazást Tibet belsejébe. A levelet nem adták át személyesen, csak közölték, hogy nem kell a legrövidebb úton egyenesen Nepálba mennünk, hanem Tibet határain belül vonulhatunk Kjirong helységig. Onnan már csak nyolc mérföldnyire van a nepáli határ, és kétnapi járóföldre a főváros, Katmandu. Málhásállatokat és szolgákat kapunk az utazáshoz. A döntést azonnal elfogadtuk, mert az útvonal ismét beljebb vitt bennünket egy kicsit az ország belsejébe és minél tovább lehettünk itt legálisan, annál jobb volt.

December 17-én hagytuk el Tradünt, azt a helyet, amely több mint négy hónapra befogadott bennünket. Sohase nehezteltünk tibetiekre azért, mert nem volt szabad Lhászába mennünk, mert mindenki tudja, hogy útlevél nélkül külföldinek semelyik országban nem lehet tartózkodnia. Az, hogy a tibetiek ajándékaikkal és a szállítóeszközök rendelkezésre bocsátásával újra meg újra bebizonyították vendégszeretetüket, már egymagában is magasan fölébe helyezte őket más országok szokásainak. Bár akkor még nem becsültem őket annyira, mint ma, Aufschnaiter és én már csak ezért a szögesdrót nélküli nyolc hónapért is hálásak voltunk nekik.

Most tehát megint úton voltunk.

Két szolga kísért bennünket, egyikük vitte a mi „szentségünket”, a központi kormány kjirongi kerületi hivatalnokhoz intézett, gondosan becsomagolt levelét. Mindketten lovat kaptunk, és egy hajcsár vezette a két jakunkat. Már messziről látszott a karavánon, hogy tekintélyes emberek vannak itt úton - mások, mint az a három lezüllött csavargó, aki néhány hónappal ezelőtt az ellenkező irányból érkezett.

A Kjirongba vezető út ismét átvitt bennünket a Himalája vízválasztóján, délkeletre. A Cangpo már befagyott, amikor átkeltünk rajta, és a sátorban keservesen hidegek voltak az éjszakák.

Egyheti lovaglás után elértük Dzongkát. A házak fölött gomolygó vastag füstfelhő már messziről jelezte fekvését. Ez végre olyan helység volt, mely megérdemelte a „falu” nevet. A központban álló kolostort mintegy száz vályogház vette körül, s a falu határában mindenütt megművelt szántóföldek voltak. Dzongka két patak találkozásánál feküdt, melyek innen Koszicsu néven egyesülve törnek át a Himaláján Nepál felé. A települést egy körülbelül tíz méter magas várfal vette körül, mögötte pedig mindenen túlágaskodva egy pompás hatezres hegy állt, melyet a helybeliek Csögulharinak neveztek.

Éppen karácsony volt, amikor megérkeztünk, és ez volt az első táboron kívüli karácsonyesténk. Jó szállást utaltak ki nekünk, ami meglepően kényelmesen volt berendezve. Az erdőhatár csak kétnapi járásra volt innen, ezért a fa nem volt olyan nagyon becses, fel lehetett használni házépítésre és mindenféle házi szükségletre is. Egy kályhává átépített bádogtartály, melyben borókafa pattogott, kellemesen átfűtötte szobánkat. Este tibeti vajmécseseket gyújtottunk, és az ünnep tiszteletére nemsokára egy birkacomb főtt a fazekunkban.

Mint Tibetben általában, itt sem voltak nyilvános szállóhelyek, hanem minden utasnak magánszállást utalt ki a hatóság. A kiutalás meghatározott sorrendben történik, s ez az államnak lerovandó adók egy részét képezi. Bár eredetileg nem terveztünk hosszabb itt-tartózkodást, a súlyos havazások miatt mégis csaknem egy hónapra itt ragadtunk Dzongkában. Sűrű pelyhekben havazott napokig, és megszakadt minden forgalom.

Néhány magas rangú hivatalnok élt itt, és csakhamar összebarátkoztunk velük. Már egészen jól beszéltünk tibetiül, így hosszabb beszélgetések során megismertük az ország sok szokását. 1944. szilveszter estéje szép csendben telt el, de gondolataink többet jártak otthon, mint valaha.

A várakozás napjaiban, amikor csak tehettük, kirándultunk a környékre. Sok homokkőbarlang volt ott, valóságos kincsesbányák, mert fából és agyagból készült régi istenszobrokat és tibeti vallásos könyvekből való lapokat is találtunk ott. Valószínűleg áldozati ajándékok voltak azoknak a szenteknek, akik régebben ezekben a barlangokban éltek.

Január 19-én már járhatóak voltak annyira az utak, hogy egy óriási jakkaravánnal elindulhattunk. Elöl rakomány nélküli jakok haladtak, melyek utat törtek a mély hóban, s ebben a szerepben szemmel láthatólag igen jól érezték magukat. A völgy nemsokára szakadékká szűkült, és csupán az első két napon tizenkét hidat számoltunk meg a folyón. Ezek az én csangthangi jakomat megrémítették, és semmi szín alatt nem akart rálépni a hidakra. A karavánhajcsárok a segítségünkre siettek, így sikerült végül hátulról tolva, elölről húzva átvinni. Már korábban figyelmeztettek, hogy ne vigyem magammal Kjirongba, én azonban nem akartam tőle megválni, mert még nem adtuk fel szökési terveinket.

Hőmérőm egész idő alatt rendületlenül mínusz 30 fokot mutatott. Ott megállt, mert tovább nem terjedt a skála. Egyszer egy szakadékban egy sziklafalon kínai feliratot fedeztünk fel. Annak az 1792-es Nepál elleni kínai hadjáratnak az emléke volt ez, amelynek során egy egész hadsereg vonult ezer meg ezer kilométeren át egészen Katmandu kapujáig.

Mély benyomást tett ránk egy sziklakolostor Longda falu közelében. Kétszáz méterrel a völgy fölött vörös templomok és kolostorcellák tapadtak madárfészkek módjára a sziklához. Aufschnaiter és én felmásztunk a lavinaveszélyes lejtőkön, eközben megint remek kilátásunk volt a Himalájára. Néhány szerzetest és szerzetesnőt találtunk ott, és tőlük megtudtuk, hogy ez Milarepa kolostora, a híres tibeti szenté és költőé, aki a XI. században élt itt. A kolostor neve Trakar Taszo volt. Nagyon is meg tudtuk érteni, hogy ez a gyönyörű környék és a kolostor egyedülálló fekvése szinte tökéletes hely arra, hogy egy fogékony lelket elmélkedésre és költészetre ösztönözzön. Nehezünkre esett megválni tőle, és szilárdan eltökéltük, hogy ide újból visszatérünk.

A hó egyre ritkább lett, nemsokára elértük az erdőhatárt, és ezzel egyenesen a trópusi vidékre értünk. A téli ruha, amit a kormánytól kaptunk, túl meleg lett. Már elértük a Kjirong előtti utolsó állomásunkat, Drothangot, egy zöld rétek közé ágyazott kis falucskát.

Egy hétre volt szükségünk a Kjirongig vezető útszakaszhoz, melyet pedig jó útviszonyok mellett három nap alatt, egy futárnak egy nap alatt lehet megtenni.

Kjirong, a boldogság falva

Kjirong szó szerint azt jelenti, hogy „a boldogság falva”, és ezt a nevet meg is érdemli. Egész életemben vágyakozni fogok e hely után, és ha magam választhatnám meg, hol töltsem el életem alkonyát, Kjirongot választanám. Vörös cédrusfából építenék magamnak házat, és a hegyekről lezúduló számtalan patak egyikét keresztülvezetném a kertemen. Ebben a kertben majdnem minden gyümölcs megteremne, mert 2770 méter magasan fekszik ugyan a hely, de majdnem a 28. szélességi fokon.

Amikor januárban megérkeztünk, éppen nulla fok volt, és még a leghidegebb hőmérséklet is csak mínusz tíz fok körüli. Az évszakok hasonlóak, mint nálunk az Alpesekben, de a vegetáció már a trópusival határos. Egész évben síelni lehetne itt a Himalájában és nyáron egész sor hat- és hétezer méter magas hegyet lehetne megmászni.

A falu körülbelül nyolcvan házból állt, és két kerületi kormányzónak volt a székhelye, akiknek igazgatási körzetébe harminc környékbeli falu tartozott. Később megtudtuk, mi voltunk az első európaiak Kjirongban, és a lakosság nagy álmélkodással figyelte érkezésünket. Itt is kiutaltak nekünk egy szállást, ezúttal egy nagygazdánál. A háznak rendes alapfalai voltak, ezen állt a fából készült falazat; zsindellyel volt fedve, és nehezékül kövek voltak a tetején. Nagyon emlékeztetett a mi tiroli házainkra, mint ahogy általában az egész falu nyugodtan lehetett volna valahol az Alpesekben. Csak a tetőkön kémények helyett tarka imazászlók voltak. E zászlóknak mindig öt színárnyalata van, melyek mindegyike jelképes értelmet hordoz.

A ház földszintjén voltak a tehenek és lovak. Vastag famennyezet választotta el az istállókat az első emelettől, a család lakószobáitól. Ezeket csak kívülről, az udvarról lehetett egy létrán át elérni. Szalmával töltött vastag párnarétegek helyettesítették az ágyat és az ülőalkalmatosságokat, mellettük alacsony kis asztalkák álltak, tarkára festett szekrények őrizték az ünneplőruhákat, és a sohasem hiányzó, fából faragott házioltár előtt vajmécsesek égtek. Télen az egész család egy tölgyfával táplált óriási nyílt tűz körül gyűlik össze. Mindnyájan körben ülnek a fapadlón, és teájukat szürcsölik.

Az a szoba, melyet Aufschnaiternek és nekem kiutaltak, meglehetősen kicsi volt, úgyhogy nemsokára átköltöztem a szomszédos szénapajtába. Míg neki a patkányokkal és poloskákkal kellett állandó harcot vívnia, az én ellenfeleim az egerek és a bolhák voltak. Sohasem sikerült rajtuk úrrá lennem, de minden kellemetlenségért bőven kárpótolt az a pazar kilátás, ami a rododendronerdők fölötti magasba nyúló gleccserekre nyílt.

Noha kaptunk egy szolgát is, tisztasági okokból inkább magunk főztünk. A szobánkban volt egy tűzhely, és a fát ingyen kaptuk. Így csak nagyon kevés pénzt költöttünk, mert amit élelmiszerekre kiadtunk, az fejenként és havonta nem tett ki többet száz schillingnél. Egy nadrágot is varrattam magamnak - a szabószámla öt schilling volt.

A főélelem ezen a vidéken is a campa volt. Itt azt is láttuk, hogyan készítik. Egy vaslábasban homokot hevítenek izzóan forróvá, majd árpaszemeket kevernek hozzá. Az árpaszemek a hőségtől szétpattannak. Aztán egy fínomhálójú szitával a homokot elválasztják az árpaszemektől és ezeket finomra megőrlik. Jószagú lisztet kapnak így, amit vajas teával többnyire tésztává habarnak, és úgy eszik meg. A habaráshoz sört vagy tejet is lehet használni. A tibetiek nagyon leleményesek a campaételek készítésében, melyek naponta többször kerülnek az asztalukra. Mi is hozzászoktunk már ehhez az ételhez, de annál kevésbé a vajas teához. Ez nekünk, európaiaknak nagyon különös elkészítési módja a teának. Kínából téglaalakúra préselt durva teát hoznak be, mely főleg kocsányokból és hulladékból áll. Ebből aztán a tibetiek egy sötét lét főznek, órákra, gyakran napokra előre. Főzés közben sok sót és egy kevés szódát tesznek hozzá, leszűrik, és egy vajasbödönfélébe öntik. Most a tea mennyiségének és a megkívánt minőségnek megfelelő arányban vajat tesznek hozzá és alaposan összekeverik. A vaj sajnos többnyire nem friss, mert a jakbőrökben hónapokig, gyakran évekig tárolják. A vajas tea íze ezért az európaiak számára eleinte kimondottan visszataszító, én is csak lassanként tudtam hozzászokni. A tibetiek is többre becsülik a friss vajat az avasnál, mert a vajas tea nemzeti italuk, és sokszor hatvanszor is isznak belőle naponta. E két fő élelmiszeren kívül van még rizs, hajdina, kukorica, burgonya, répa, hagyma, bab és retek. A hús ritkaság. Mivelhogy Kjirong egy különösen szent hely, itt sohasem ölnek állatot. Hús csak akkor került az asztalra, ha más vidékről hozták, vagy ha - ami gyakran megesett - medvék vagy párducok ragadtak el egy állatot, és meghagytak valamit a zsákmányból. Ezzel a felfogással összeegyeztethetetlennek tűnt nekem, hogy minden ősszel körülbelül 15.000 juhot hajtanak át a falun Nepálba, a vágóhídra és hogy Kjirong ezért vámot szed.

Mindjárt itt-tartózkodásunk elején bemutatkozó látogatást tettünk a kerületi vezetőknél. Menetlevelünket a szolga már átadta, és a bönpók azt hitték, hogy azonnal tovább fogunk menni Nepálba. Ez azonban egyáltalán nem állt szándékunkban, és közöltük velük, hogy szívesen maradnánk egy ideig Kjirongban. Higgadtan fogadták elhatározásunkat, és kérésünkre megígérték, hogy döntésünkről jelentést tesznek Lhászának. Meglátogattuk Nepál képviselőjét is, aki igyekezett vonzónak feltüntetni országát. Mi azonban időközben megtudtuk, hogy Koppot Nepál fővárosából néhány napi tartózkodás után visszatoloncolták a táborba, Indiába. Az a sok csábító hitegetés, hogy autó, kerékpár és mozi vár majd ott ránk, nem hatott.

A Nepállal való szoros kereskedelmi kapcsolatok miatt ezen a vidéken alig volt tibeti pénz, az uralkodó valuta a khotrang volt. A lakosság zöme kacara, ez egy tibeti-nepáli keverék faj. A kacarák megközelítően sem olyan kellemes és vidám emberek, mint a tisztán tibetiek, és sem az egyik, sem a másik nép nem tiszteli őket igazán.

A Ihászai kormánytól nem remélhettünk semmiféle tartózkodási engedélyt; Nepálban kiutasítás várt ránk. Így azt terveztük, hogy egyelőre ebben a mesefaluban üdülünk, és addig maradunk itt, amíg egy új szökési tervet ki nem dolgozunk. Akkor még nem is sejtettük, hogy csaknem kilenc hónapig fogunk Kjirongban maradni.

Az unalmat nem ismertük. Vastag naplókat töltöttünk meg a tibetiek szokásaival és erkölcseivel kapcsolatos megfigyeléseinkkel. Szinte alig múlt el nap, hogy ne kirándultunk volna a közelebbi vagy távolabbi környékre. Aufschnaiter, aki a müncheni Himalája-alapítvány titkára volt, felhasználta az alkalmat és szorgalmasan térképeket rajzolt. Míg az e vidéket ábrázoló részlettérképünkön csupán három név volt feltüntetve, mi több mint kétszázat gyűjtöttünk össze. Így nemcsak a szabadságunkat élveztük, hanem hasznos elfoglaltságokkal töltöttük az időnket.

Egyre messzebb tájakra tettünk kirándulásokat. Az emberek megszokták jelenlétünket, és nem zaklatott bennünket senki. A legnagyobb vonzerőt természetesen a hegyek és a Kjirong körüli forró gyógyforrások jelentették. Több ilyen hőforrás volt itt, és a legforróbb közülük a bambuszdzsungel kellős közepén, a jéghideg Koszicsu partján fakadt. Szinte forrva buggyant ki a víz a földből, ahonnan egy mesterségesen épített medencébe vezették. Ott még mindig körülbelül negyven fokos volt. Váltófürdőket vettem, felváltva a forrásba, illetve a Koszi gleccservizébe merültem.

Tavasszal szabályos fürdőidény volt a forrásoknál. Csapatostól vonultak ki a tibetiek, bambuszkunyhók sokasága jelent meg, és élénk volt a sürgés-forgás a máskülönben magányos helyen, amely kétórányi távolságra van Kjirongtól. Férfiak és nők fürdőztek a medencében meztelenül, vidáman csevegve, nevetgélve. E források látogatása sok család számára a nyaralást jelentette. Holmijuk között néhány hordó sör is volt, és egy vagy két hetet töltöttek el ilyenkor valamelyik bambuszkunyhóban. A nemesemberek sem vetették meg ezt a helyet, és egész szolgakaravánokkal utaznak a forrásokhoz. Ám a fürdőidény nem tart sokáig, mert nyáron, a hóolvadás idején, a folyó vízbefojtja a forrást.

Kjirongban megismerkedtem egy szerzetessel is, aki a lhászai orvostudományi iskolán végezte tanulmányait. Nagy volt a tekintélye, és bőségesen meg tudott élni azokból az élelmiszerekből, melyeket honoráriumként kapott. Gyógymódjai igen különbözőek voltak. Egyikük abból állt, hogy egy imapecsétet nyomott a fájdalmas helyre, ami a hisztérikus betegségeknél eredménnyel is járt. Nehéz eseteknél izzó vassal lyukat égetett a bőrbe. Magam is tanúja voltam egyszer, amikor valakit, akiről már lemondtak, ájultságából fölélesztett ezzel a módszerrel, de némely páciensnek ez a gyógymód semmit sem használt. Háziállatoknál is alkalmazták ezt a drasztikus módszert. Mivel magam is félig orvosnak számítottam, és mindig nagyon érdekelt az orvostudomány, hosszú beszélgetéseket folytattam a szerzetessel.

Első Újévünk Tibetben

Február közepén átéltük első tibeti Újévünket. Az évszámítás a holdnaptár szerint történik, és az éveknek kettős nevük van, melyek állatokra és elemekre utalnak. Az Újév ünnepe Buddha születésnapja és halálának évfordulója mellett az év legnagyobb eseménye. Már éjjel hallottuk a kolduló- és vándorszerzetesek lármázását, akik házról-házra járva ajándékokat gyűjtenek. Reggel imazászlókkal díszített, frissen vágott fenyőket állítanak a háztetőkre, vallásos rigmusokat szavalnak ünnepélyesen és campát áldoznak az isteneknek. A nagyszámú templomban a lakosság vajáldozatokat ajánl fel, amíg csak az óriási rézüstök ki nem csordulnak. Hitük szerint csak ekkor elégedettek az istenek, és csak ekkor fogják őket az új esztendőben megsegíteni. Fehér selyemszalagokat is helyeznek hódolatuk jeléül az aranyszobrok elé, melyeket tiszteletteljesen érintenek meg homlokukkal.

Legyen akár szegény vagy gazdag, teljes odaadással és minden belső kétely nélkül jön el mindenki, hogy az isteneknek áldozzon, és áldásukat kérje. Alig van nép, mely ennyire egységesen követné vallását, és ilyen természetességgel élne annak szabályai szerint. Emiatt mindig is nagyon irigyeltem a tibetieket, mert én bár Ázsiában megismertem az utat a meditációhoz, a végső kérdésekre sohasem találtam meg a választ. De ebben az országban megtanultam nyugalommal szemlélni a világ eseményeit és nem hányódni zaklatott gondolataim közt.

Az Újév ünnepén nemcsak imádkozott, hét napig táncolt, énekelt és ivott is a nép. Ünnepi lakoma volt minden házban, és ezekre bennünket is meghívtak.

A mi házunkban sajnos egy igen szomorú esemény zavarta meg az ünnep örömét. Egyik nap a háziasszonyunk ifjabb húgának a szobájába hívtak. EI volt sötétítve, és csak akkor vettem észre, hogy egy fekhely mellett állok, amikor egy forró kéz érintett meg. Amikor szemem hozzászokott a sötétséghez, alig palástolható rémülettel hőköltem hátra. Teljesen eltorzulva feküdt előttem a két nappal azelőtt még egészséges, csinos leány. Még laikus létemre is rögtön tisztában voltam azzal, hogy himlőben betegedett meg. Igyekeztem megvigasztalni, amennyire tudtam, de aztán gyorsan kifordultam onnan, és olyan alaposan megmosakodtam, amennyire csak lehetett. Itt már nem volt segítség, és csak azt remélhettem, hogy nem tör ki járvány. Aufschnaiter is meglátogatta őt, és megerősítette diagnózisomat. Két napra rá meghalt.

Megvolt hát a szomorú alkalom, hogy az ünnepi örömök után egy tibeti temetési szertartást is megismerjünk. A feldíszített fenyőfát, az ünnepi öröm jelképét leszedték a háztetőről és már másnap pirkadatkor fehér lepedőbe burkolták a holttestet, és három hivatásos hullaszállító a hátán kivitte a házból. Később mi követtük a csoportot. Nem messze a településen kívül, egy magasabban fekvő helyen - melyet a számtalan szálldosó keselyűről és varjúról már messziről fel lehetett ismerni - az egyik ember fejszével feldarabolta a holttestet. A másik mellette ült, imákat mormolt, és egy kis kézidobon játszott. A harmadik a mohó madarakat zavarta el és időről időre sört vagy teát nyújtott a másik kettőnek erősítésül. A hulla csontjait is szétzúzták, hogy a madarak azokat is elfogyaszthassák, és a holttestből ne maradjon meg semmi.

Bármily barbár dolognak is tűnt az egész, mélyen vallásos motívumok irányították a cselekményt. A tibetiek azt óhajtják, hogy a testük, melynek a lélek nélkül nincs jelentősége, a haláluk után nyomtalanul eltűnjön. A nemesemberek és a magas rangú lámák holttestét elégetik, de a nép körében szokásos temetkezési mód az égbe temetés, és csak az egészen szegények holttestét - akiknek még ez is túlságosan drága - dobják a folyóba. Ott aztán a halak veszik át a keselyűk szerepét. Ha szegény emberek csúnya betegségben halnak meg, külön erre a célra kijelölt emberek temetik el őket, akiket az állam fizet.

A himlőjárvány szerencsére nem terjedt tovább, és csak kevesen haltak meg. A mi házunkban negyvenkilenc napig gyász volt, aztán egy új imazászlófát tűztek a háztetőre. Ehhez a szertartáshoz sok szerzetes jelent meg, imákat mondtak és azokat zenével kísérték. Mindez természetesen pénzbe kerül, és a tibetiek ilyenkor rendszerint eladják az elhunyt ékszereit vagy egyéb jószágát, hogy kifizethessék a szertartásokat és a sok vajmécsest.

Ebben az időben minden nap kirándultunk, és a remek hó arra csábított bennünket, hogy síléceket készítsünk magunknak. Aufschnaiter két nyírfatörzset hozott, melyeket nyersen kiszabattunk, és a tűzhely fölött megszárítottunk. Én botokat és szíjakat készítettem, és egy asztalos segítségével egészen elfogadható sílécek lettek a fatörzsekből. A tűz fölött aztán megfelelően hajlítottam az orrokat, és kövek közé szorítva megadtam nekik a szükséges feszültséget. Nagyon örültünk, hogy síléceink ilyen jól néztek ki, és kíváncsiak voltunk, hogyan válnak majd be. Mint derült égből a villámcsapás, úgy érintett bennünket a hír, mikor másnap a bönpók megtiltották nekünk Kjirong elhagyását a legeslegközelebbi környékre rendezett kirándulásokat leszámítva. Erélyes tiltakozásunkra azt az átlátszó magyarázatot adták, hogy Németország hatalmas ország és ha a hegyek között valami bajunk történne, a német kormány tiltakozása rájuk nézve súlyos büntetéssel járna. A bönpók nem engedtek tilalmukból, és igyekeztek minket meggyőzni arról, hogy a medvék, párducok és vadkutyák nagy veszélyt jelentenek számunkra. Nem nagyon hittünk az aggodalmuknak, inkább az volt az érzésünk, hogy a babonás lakosság attól fél, hogy kirándulásainkkal megharagíthatjuk a hegyekben lakozó jó szellemeket. Pillanatnyilag azonban nem volt más választásunk, mint engedni.

A következő hetekben tartottuk magunkat az előíráshoz, de aztán nem tudtunk tovább ellen-állni annak a vágyunknak, hogy síelhessünk. Hó- és jéglejtők tekintettek le ránk csábítóan, s egy szép napon cselhez folyamodtunk. Az egyik hőforrás mellett, mely csak félórányi távolságra volt, ideiglenes szállást rendeztem be magamnak. Néhány nap múlva, amikor az emberek már megszokták távollétemet, éjnek idején elhoztam a síléceket, és a holdvilágnál fölvittem őket a lejtőkön egy darabig. Másnap Aufschnaiter és én fölmentünk az erdőhatár fölé, és élveztük a Himalája közepén a pompás havat. Mindketten meglepődtünk, hogy ilyen hosszú megszakítás után milyen jól megy még mindig a síelés. Mivel nem csíptek el bennünket, később még egyszer kiélveztük a síelési lehetőséget. Aztán eltörtük a léceket és eldugtuk ezeknek a tibetiek számára oly ijesztő szerszámoknak a maradványait. Így sohasem tudták meg Kjirongban az emberek, vajon „lovagoltunk-e” a havon, ahogyan ezt ők nevezték.

Közben kitavaszodott, elkezdődött a munka a szántóföldeken, és pompásan zöldellt a téli vetés. Mint a katolikus országokban, úgy itt is megáldották a papok a határt. Hosszú körmenet élén vitték a szerzetesek a tibeti biblia száznyolc kötetét a falu körül. Közben mindenki imádkozott, és a szerzetesek a hangszereiken játszottak.

Minél melegebbre fordult az idő, annál rosszabbul érezte magát az én jakom. Láza volt, és a helybeli állatorvos úgy vélte, hogy csak medveepe segíthet rajta. Inkább, hogy igazat adjak neki, semmint meggyőződésből, megvettem ezt a drága szert, és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor a kúrának nem volt semmi hatása. Aztán kecskeepét és pézsmát ajánlottak, és én tudat alatt mégiscsak reméltem, hogy a tibetiek ezirányú tapasztalatai meg fogják menteni drága állatomat. De néhány nap múlva nem maradt más hátra, mint szegény Ármint levágatni, hogy legalább a húsát megmentsem.

Ilyen szükségesetekre egy mészáros volt itt, akinek mint valami kitaszítottnak, a falu szélén kellett élnie. Ott tanyáztak a kovácsok is, mert az ő mesterségük Tibetben a legalacsonyabb rendűnek számít. A mészáros fizetségként a jak lábait, fejét és belső részeit kapja. A mód, ahogyan az állatot megölte, gyors volt, és nekem humánusabbnak tűnt, mint ahogy nálunk szokásos. Egy villámgyors metszéssel szívtájékon fölnyitotta a testet, belenyúlt a kezével és leszakította a főütőeret a szívről. Az állat azonnal halott volt. Minthogy ennél a műveletnél az állat összekötözött lábakkal a hátán fekszik, a vér a hasüregben marad. A húst földarabolták, és a nyílt tűz fölött megfüstölték. Mivel ezidőtájt új szökési terveink voltak, ez megadta a szükséges élelmiszerkészlet alapját.

Dzongkában ebben az időben járvány tört ki, melyben már nagyon sok ember meghalt. A nemes kerületi hivatalnok, akinek bájos fiatal felesége és négy gyermeke volt, biztonságba akarta helyezni a családját, és ezért Kjirongba jött. A járvány tünetei egy dizentériaszerű betegségre mutattak. A gyermekekben sajnos már megvoltak a ragály csírái, és egymás után betegedtek meg. A birtokomban volt még egy kevés yatren, ami dizentéria ellen a legjobb szernek számít, és fölajánlottam a családnak abban a reményben, hogy még segíteni tudok. Nagy áldozat volt ez Aufschnaitertől és tőlem, mert szükség esetére a magunk számára őriztük ezeket az utolsó gyógyszereket. Sajnos nem használt, és a gyermekek közül három meghalt. A legkisebbet, aki legutoljára betegedett meg, és már nem kaphatott yatrent, mindenáron meg akartuk menteni. Azt javasoltuk a szülőknek, küldjenek gyorsfutárral székletpróbát Katmanduba, hogy a leletnek megfelelő helyes gyógyszert beszereztethessék. Aufschnaiter ebből a célból egy angol nyelvű levelet írt a kórháznak. Ezt a levelet sajnos nem küldték el, és a gyermeket csak a szerzetesek kezelték, még egy inkarnált lámát is hívtak ide messze földről, de minden fáradozás hiábavaló maradt. Tíz nap múlva ez a gyermek is meghalt. Bármily szomorú volt is ez az eset, nekünk igazolást jelentett, mert ha az utolsó gyermek meggyógyult volna, bennünket a többi gyilkosainak tartottak volna.

A szülők és több felnőtt is megbetegedett, de ők életben maradtak. A szülőkkel még hosszú ideig szívélyes barátság kötött össze bennünket. Bár ez a veszteség teljesen letörte őket, fájdalmukat némileg mégis enyhítette az újraszületésben való hit. Hosszabb ideig maradtak még Kjirongban egy remetelakban, és mi gyakran meglátogattuk őket. A férfit Vangdülának hívták, és haladó gondolkodású, felvilágosodott ember volt. Nagyon érdeklődő volt, sokat kellett neki a nagyvilágról mesélnünk és kívánságára Aufschnaiter egy világtérképet is rajzolt neki fejből. Felesége egy 22 éves tibeti szépség volt, folyékonyan beszélt hindu nyelven, amit Indiában töltött iskolaévei alatt tanult meg. Ritka jó házaséletet éltek.

Sok év múlva hallottunk megint tragikus sorsukról. Amikor végre megint gyermekük született, a fiatalasszony gyermekágyban meghalt, és Vangdüla fájdalmában megőrült. Egyike volt a legrokonszenvesebb tibetieknek, akiket megismertem, és sorsa mélyen megindított.

Tartózkodási gondok

A nyár során megint maguk elé rendeltek bennünket a bönpók. Ezúttal erélyesen felszólítottak, hogy szabjunk időbeli határt itt-tartózkodásunknak.

Nepáli kereskedőktől és újságokból időközben megtudtuk, hogy a háború véget ért. Tudomásunk volt róla, hogy az angolok az első világháborút követően csak két év múlva szüntették meg fogolytáboraikat Indiában. Semmi kedvünk nem volt most a szabadságunkat elveszteni. Szilárd elhatározásunk volt még egyszer megkockáztatni, hogy behatoljunk az ország belsejébe. Tibet egyre jobban elbűvölt bennünket, úgyhogy mindent el akartunk követni, hogy még jobban kifürkészhessük. Most már jó nyelvismeretekkel rendelkeztünk, és sok tapasztalatot is gyűjtöttünk. Mi akadályozhatna hát bennünket? Hegymászók voltunk mindketten, és megismételhetetlen alkalom volt ez a Himalája, és a nomádok területein feljegyzéseket készíteni. A reményt, hogy hamarosan hazajuthatunk, rég föladtuk már. Tibet északi síkságain át szerettünk volna most Kínába jutni, hogy ott esetleg munkát kapjunk. A háború befejeződése miatt eredeti célunk, a japán vonalak elérése tárgytalanná vált.

Megígértük tehát a bönpóknak, hogy ősszel elhagyjuk a falut, ha cserébe újra mozgási szabadságot kapunk. Ezt engedélyezték is, és ettől a naptól kezdve kirándulásainknak az volt a fő célja, hogy a hegységben olyan hágót találjunk, amelyen át Dzongka érintése nélkül elérhető a tibeti fennsík.

E nyári kirándulások során megismertük a környék állatvilágát. A legkülönbözőbb állatfa-jokra akadtunk, még olyan majomfajtákat is láttunk, amelyek Nepálból a Koszicsu szakadékain át jöhettek fel idáig. Hallottunk teheneket, jakokat megtámadó párducokról, amiket a helybeliek megpróbáltak csapdával elfogni. A medvék ellen mindig tartottam a zsebemben egy cigarettás dobozt tele paprikával. A medve nappal veszélyes, akkor megtámadja az embert, erről néhány favágó mély arcsebei is tanúskodtak. Éjjel elég egy égő fadarab, hogy a medvét elűzze.

Az erdőhatáron egyszer a friss havon mély nyomokat találtam, melyeket sehogysem tudtam megfejteni, és amelyek származhattak volna akár embertől is. Bizonyára volnának olyanok, akik a legendás yetire következtettek volna ezeket a nyomokat látva.

Mindig gondom volt arra, hogy fizikailag jó erőnlétben maradjak. Tennivalóban nem volt hiány. Vagy a mezőn segítettem a cséplésnél, vagy fát döntöttem, máskor forgácsokat vágtam a szurkos erdei fenyőkről. Az éghajlat és a nehéz munka miatt a tibetiek is testileg kitartó emberek, és szeretik erejüket sportküzdelmekben is összemérni.

Minden évben egyszer egy több napig tartó, igazi sportünnepélyt rendeztek Kjirongban. Lóverseny, nyilazás távolba és magasba, távol- és magasugrás voltak a fő versenyszámok. A kivételesen erős emberek számára volt még egy versenyszám, egy nehéz követ kellett felemelni, és egy meghatározott távolságra elvinni.

Mindenki nagy mulatságára néhány versenyszámban én is indultam. Versenyfutásban majdnem győztes lettem. A tömegstart után csaknem egész idő alatt vezettem, de nem számoltam az országban szokásos módszerekkel. Az utolsó, legmeredekebb szakaszon a résztvevők egyike utolért, és elkapta a nadrágom fenekét. Ettől annyira elképedtem, hogy megálltam és hátranéztem. A kópé csak erre várt, megelőzött, és előttem érintette meg a célkövet. Ilyen trükkökre nem voltam felkészülve, és általános derültség közepette csak a második helyezettnek járó csokrot vehettem át.

Tibetben csak a férfiak vesznek részt a sportversenyeken, a nők - mit sem tudván az emancipációról - pikniket rendeznek és sört töltenek a poharakba.

Kjirongban egyébként is változatos volt az élet. Nyáron naponta karavánok vonultak itt át. A nepáli rizsaratás után kosarakban hozták a rizst a nők és férfiak, és itt sóra cserélték. A só egyike Tibet legfontosabb kiviteli cikkeinek. A Csangthang lefolyás nélküli tavaiból nyerik. Hónapokig van úton jak- és juhháton a határig, ahol előnyösen cserélik át rizsre, mert a sónak nagyobb az értéke.

A szállítás Kjirongból Nepálba csak kulikkal lehetséges; az utak szűk szakadékokon vezetnek át, és gyakran még lépcsőket is kell a sziklába vágni, hogy át lehessen kelni. A teherhordók nagy része nepáli asszony, akik olcsó ékszereket viselnek, és vastag, izmos lábuk kivillan a rövid szoknya alól.

Egy alkalommal egy rendkívüli élményben is részünk volt, mikor megfigyeltük a nepáliakat, hogyan keresnek mézet. A tibetieknek tiltja a hitük, hogy élelmet vegyenek el az állatoktól. De mivel itt is, mint mindenütt a világon, szeretnek a tilalmak alól kibúvót találni, szívesen fizetnek inkább érte egy keveset. A mézet, amely tulajdonképpen ingyen jutna nekik, átengedik a nepáliaknak, és aztán megvásárolják tőlük ezt a kedvelt nyalánkságot.

A mézkeresés nagyon merész vállalkozás, mert a méhek lépjeiket általában a mély szakadékok sziklakiugrásai alá rejtik. Hosszú bambuszlétrákat eresztenek tehát le a mélybe, és azokon másznak le a férfiak a levegőben szabadon ide-oda lengve, gyakran hetven-nyolcvan méteres mélységek fölött. Alattuk folyik a Koszi, és egyetlen kötélszakadás a biztos halált jelenti. Füstcsóvák tartják távol a feldühödött méheket, mialatt a férfiak a lépeket begyűjtik. Egy tartályokkal felszerelt másik kötélen húzzák fel aztán a zsákmányt. Ehhez a vállalkozáshoz tökéletes összmunka szükséges, mert a kiáltások vagy a jelzések elvesznének a folyó zúgásában. Egy hétig dolgozott tizenegy ember a szakadékban, és a méz ára a legtávolabbról sem volt arányban azokkal a veszélyekkel, amelyeket magukra vállaltak. Nagyon sajnáltam akkor, hogy nem volt filmfelvevő-gépem, hogy megörökíthessem ezt a kalandot.

Amikor a nyár súlyos esőzései elmúltak, kezdtük a hosszú völgyeket rendszeresen átkutatni. Gyakran napokig távol maradtunk, és élelmet, rajzeszközöket és iránytűt is vittünk magunkkal. Aztán a havasi legelőkön éltünk, együtt a pásztorokkal, akik úgy, mint nálunk, a nyári hónapokban a buja hegyi réteken gondozzák a marhákat. Százával legelnek a tehenek és nőstényjakok a zöld havasi réteken a gleccservilág kellős közepén. Gyakran segítettem vajat köpülni, és örültem az aranysárga, friss jutalomnak. Hogy a vaj gyorsabban megszilárduljon, jeget hoznak a közeli gleccserekről, és beledobják a tejessajtárokba.

Minden lakott kunyhónál találkozik az ember harapós, támadó kedvű kutyákkal. Többnyire láncon vannak, és ugatásukkal éjjel megvédik az összetömörült nyájat a párducok, farkasok és vadkutyák ellen. Már természettől fogva erős testalkatúak, és a szokásos táplálék, a tej és a nyers borjúhús óriási erőt ad nekik, és különösen veszélyessé teszi őket. Nem egy kellemetlen találkozásom volt velük. Jöttömre egyszer letépte magát a láncáról egy kutya, és a torkomnak ugrott. Védekeztem ellene, ő beleakaszkodott a fogaival a karomba, és csak heves birkózás után engedett el. Rongyokban lógott a ruha a testemről, de a kutya is mozdulatlanul terült el a földön. Ingem maradványaival bekötöttem sebeimet, melyeknek mély hegei még ma is megvannak. Sérüléseim mindazonáltal gyorsan gyógyultak a gyógyforrások gyakori látogatásának köszönhetően, melyeket ebben az évszakban már nem a tibetiek, hanem inkább csak a kígyók látogattak. Ahogy a pásztorok később elmesélték, ebben a küzdelemben nemcsak én kaptam meg a magamét, hanem a kutya is, mert utána egy hétig feküdt a kuckójában, és még ételt sem volt hajlandó elfogadni.

Kirándulásainkon töméntelen szamócát is találtunk, de éppen ahol a legszebbek voltak, ott volt a legtöbb pióca is. Könyvekből tudtam, hogy ezek az állatok sok Himalájavölgynek a lakói; itt most magamnak is át kellett élnem, milyen tehetetlenül ki van nekik szolgáltatva az ember. A fákról potyognak le, és bemásznak minden ruhanyíláson, még a cipők fűzőkarikáin át is, hogy rászívják magukat a testre. Ha letépi őket az ember, még nagyobb a vérveszteség, mint ha engedi, hogy teleszívják magukat, mert akkor maguktól leesnek. Vannak völgyek, ahol olyan sok van, hogy egyszerűen nem lehet ellenük védekezni. Gyakran csak gyors futással tudtam előlük elmenekülni. E vidékek melegvérű állatai gyakran tucatszámra hordozzák az élősdi piócákat testnyílásaikra tapadva. A legjobb módszer a távoltartásukra a sóba áztatott harisnya és nadrágszár.

Kirándulásaink eredménye gazdag térkép- és vázlatanyag volt, de nem találtunk olyan hágót, amely alkalmas lett volna szökésünkhöz. Technikai segédeszközök nélkül, nehéz terheinkkel járhatatlan volt minden átkelő. Egyikünk sem lelkesedett azért a gondolatért, hogy az ismert úton visszamenjünk Dzongkán keresztül. Kérvényt küldtünk tehát még egyszer Nepálba, hogy meggyőződjünk arról, kiszolgáltatnának-e bennünket vagy sem. Választ erre sohasem kaptunk. Körülbelül kéthónapnyi időnk volt még, amíg Kjirongot el kellett hagynunk, és buzgó készülődéssel töltöttük napjainkat. Hogy pénzünket megsokszorozzuk, kölcsönadtam a szokásos 33 %-os kamat ellenében egy kereskedőnek. Ezt később megbántam, mert a visszafizetés késlekedett, és ez majdnem megakadályozta titkos elutazásunkat.

Kapcsolatunk a békés, szorgalmas néppel egyre jobban elmélyült. Nem az óra szerint dolgoztak, hanem, mint nálunk is a parasztok, kihasználták a nappal minden percét. A megművelt vidékeken munkaerőhiány volt. Az éhínséget és szegénységet nem ismerték. A sok szerzetest, akik mint munkaerő kiesnek, és csak a lelki üdvösségről gondoskodnak, a község tartja el. A parasztok igazi jólétben élnek, és ládáikban tiszta ünneplőruhák rejtőznek az egész család részére. Az asszonyok maguk szőnek és otthon varrják meg a ruhákat.

A mi fogalmaink szerinti rendőrség nincsen, de a gonosztevők fölött mindig nyilvános ítéletet mondanak. A büntetések meglehetősen drasztikusak, de a lakosság mentalitását figyelembe véve a maguk nemében helyesek. Meséltek nekem egy emberről, aki egy arany vajlámpát lopott a Kjirong körüli sok templom egyikéből. Tetten érték, és az ítélet a mi fogalmaink szerint embertelen volt: nyilvánosan levágták a kezeit, a megcsonkított testét élve bevarrták egy nedves jakbőrbe. Aztán száradni hagyták a bőrt, és a legmélyebb szakadékba dobták.

Ilyen kegyetlen ítéleteket mi magunk sohasem láttunk, úgy látszik, idővel a tibetiek is szelídebbek lettek. Emlékszem egy nyilvános korbácsolásra, mely nekem személy szerint inkább enyhének látszott. A cölibátust szigorú szabályként előíró megújított buddhista egyház egyik szerzetesnőjéről volt szó. A szerzetesnőnek ugyanezen egyház egyik szerzetesétől gyermeke lett, akit mindjárt a születése után megölt. Mindkettőt feljelentették, és pellengérre állították. Szégyenüket nyilvánosan kihirdették, és száz korbácsütésre ítélték őket. Még a korbácsolás ideje alatt szokás szerint az ítéletet végrehajtó hivatalnokoknak felajánlott pénzajándékokkal kegyelmet kértek számukra az emberek. Ily módon leszállították a büntetést, és a sűrűn tolongó tömegből, melyben sokan sírtak, a megkönnyebbülés sóhajai hallatszottak. A szerzetest és az apácát kiutasították a kerületből, és megfosztották őket tisztségüktől. Bőven folytak be a pénz- és élelmiszeradományok a két bűnöshöz, és jól megtömött zsákokkal hagyták el Kjirongot, hogy zarándokútra induljanak.

A megújított felekezet az uralkodó Tibetben; de éppen a mi vidékünkön nagy számban voltak olyan kolostorok is, amelyeket más szabályok szerint igazgattak. Ott szerzetesek és szerzetesnők családként élhettek együtt, és a gyermekek is a kolostorban maradhattak. Maguk dolgoztak szántóföldjeiken, de sohasem ruháztak rájuk kormányhivatalokat, melyek kizárólag a reformáltak számára vannak fenntartva.

A szerzetesek uralma Tibetben egyedülálló jelenség, és egy szigorú diktatúrához hasonlítható. Bizalmatlanul őrködnek minden kívülről jövő befolyás fölött, ami hatalmukat veszélyeztethetné. Ők maguk elég okosak ahhoz, hogy erőik határtalanságában ne higgyenek, de megbüntetnének mindenkit, aki kételyeit hangoztatná ez ügyben. Így aztán néhányan közülük egyáltalán nem értettek egyet azzal a kapcsolattal, melyben a lakossággal álltunk. Mert magatartásunk, mely minden babonától mentes volt, végül mégiscsak gondolkodóba kellett hogy ejtse a tibetieket. Elmentünk az erdőkbe éjjel, anélkül, hogy megbüntettek volna minket a démonok, hegyeket másztunk meg anélkül, hogy áldozati tüzeket gyújtottunk volna és mégsem történt semmi bajunk. Némely vidéken erősen éreztük a lakosság tartózkodását velünk szemben, ami csak a lámák befolyásával volt magyarázható. A másik oldalon viszont természetfölötti erőket tulajdonítottak nekünk, mert meg voltak győződve arról, hogy kirándulásainknak különös okai vannak. Minduntalan kérdezgették, mi a szándékunk a patakokkal és a madarakkal, mert oly gyakran elszórakozunk velük. Mivel egyetlen tibeti sem tesz egy lépést sem külön szándék nélkül, ezért nem tudtak a mi vándorlásainkra és az erdőben vagy a patak mentén való üldögéléseinkre sem más magyarázatot találni.

Drámai kivonulás Kjirongból

Közben ősz lett, és határidőnk a lejártához közeledett. Nagyon nehezünkre esett a természetnek ezt a paradicsomát elhagyni. Másfél éve voltunk már távol a tábortól, és közben véget ért a háború. De még ugyanúgy önmagunkra voltunk utalva, mint eddig, mert nem sikerült tartózkodási engedélyt kapnunk. A tábortól Kjirongig körülbelül nyolcszáz kilométert tettünk meg, nem számítva kirándulásainkat. Sürgetővé vált már az elindulás. Mivel régi tapasztalatainkból tudtuk, hogy a legfontosabb az elegendő élelmiszertartalék, húsz kilométernyi távolságra, a Dzongka felé vezető út mentén egy raktárt rendeztünk be magunknak. A készlet főleg campából, vajból, szárított húsból, nyers cukorból és fokhagymából állt. Mint a táborból való szökéskor, úgy ezúttal is, egyedül saját horderőnkben bízhattunk.

A súlyos havazások korai telet jeleztek, és ez majdnem keresztülhúzta számításainkat. Grammnyi pontossággal mértük ki poggyászunkat, és most arra kellett magunkat elszánni, hogy még egy takarót is vigyünk magunkkal. A tél természetesen a legalkalmatlanabb évszak végigvándorolni Közép-Ázsia fennsíkjain. De semmi esetre sem maradhattunk tovább Kjirongban. Egy ideig azt terveztük, hogy titokban átmegyünk Észak-Nepálba és ott töltjük el a telet, de ezt a gondolatot hamar elvetettük, mert az ottani határőrök különösen alapos emberek hírében álltak.

Amikor raktárunk elkészült, egy lámpát kezdtünk összebarkácsolni. Úgy látszik, észrevették, hogy valamit tervezünk, mert egyetlen pillanatig sem maradtunk többé megfigyelés nélkül. Felügyelők járkáltak állandóan körülöttünk, és nem maradt más hátra, mint fölsétálni egy hegyre, hogy ott zavartalanul dolgozhassunk. Történelemkönyvecském fedeléből és tibeti papírból egy lampionszerű tokot készítettünk, és egy cigarettásdobozba töltöttük a vajat, mely a kis lámpácskát táplálni fogja. Okvetlenül szükségünk volt egy fényforrásra, még ha mégoly gyenge is, mert amíg lakott vidékeken járunk megint csak éjjel lehetünk úton. Kölcsönbe kihelyezett pénzemre vártam még azonban, és amikor ennek a visszafizetése közeledett, elhatároztuk, hogy most már cselekszünk.

Taktikai okokból először Aufschnaiternek kellett útra kelnie, és egy kirándulást mímelnie. 1945. november 6-án tehát szemtelenül fényes nappal hagyta el a falut egy teli hátikosárral. Vele szaladt a kutyám, amit egy lhászai nemesembertől kaptam. Egy hosszú szőrű, középnagyságú tibeti fajtából való volt, és mindketten nagyon megszerettük őt. Közben megpróbáltam a pénzemet visszakapni, de ebben nem volt szerencsém, mert bizalmatlanok lettek, és csak Aufschnaiter visszatérte után akarták megadni. Végülis nem lehetett csodálkozni, hogy szökési szándékot tulajdonítottak nekünk. Időnk letelt, és ha Nepál felé indultunk volna, nem lett volna szükség semmiféle titkolódzásra. A bönpók maguk is féltek, hogy Lhászából megbüntetik őket, ha sikerül az ország belsejébe jutnunk, és ezért felizgatták ellenünk az egész lakosságot. A nép pedig a helybeli elöljáróktól félt.

Lázas kutatás indult most Aufschnaiter után, és engem ismételten kihallgattak, hogy hová ment. Igyekeztem az ügyet ártatlan kirándulásnak beállítani, de ez nem sok hitelre talált. Egy napot még nekem is várnom kellett, hogy pénzemnek legalább egy részét visszakaphassam. A maradék összeget feláldoztam, mert kilátástalan volt Aufschnaiter visszatérte nélkül valamit is elérni.

November 8-án este elhatároztam, erőszakkal vagy anélkül, de innen elmegyek, mert már minden lépésemet figyelték. A házban és a ház körül felügyelők voltak, akik le sem vették rólam a szemüket. Éjjel tíz óráig vártam, mert reméltem, hogy aludni mennek, de semmi hajlandóságot nem mutattak az eltűnésre. Ekkor cselhez folyamodtam. Őrültségi rohamot színleltem, azt kiabáltam dühösen, hogy viselkedésük lehetetlenné teszi számomra az itt-tartózkodást és hogy az erdőbe kell mennem aludni, és elkezdtem a szemük előtt csomagolni. Háziasszonyom és az anyja rémülten rohantak be, és meghatóan viselkedtek, amikor látták, hogy mi történik. Térdre borultak előttem, és rimánkodtak, hogy ne menjek el, mert akkor kikorbácsolják őket, és elvesztik a házukat és a polgárjogukat. Ezt pedig nem érdemelték meg tőlem. Az idős anya egy fehér szalagot nyújtott át nekem tisztelete és könyörgése jeléül, és amikor ez sem lágyította meg a szívemet, azt kérdezték, hogy pénzt akarok-e. Ez az ajánlat nem volt sértő szándékú, mert a megvesztegetés Tibet valamennyi társadalmi körében elfogadott módszer valaminek az eléréséhez. Sajnáltam a két asszonyt. Vigasztaltam, és igyekeztem meggyőzni őket, hogy távozásom miatt nem kell semmitől sem tartaniuk. De kiáltozásuk és jajveszékelésük már egész Kjirongot felverte, és cselekednem kellett, ha nem akartam, hogy végképp késő legyen már.

Lihegve megérkezett a két polgármester is, és fölkiáltották nekem a bönpók üzenetét, hogy csak holnap reggelig várjak, aztán mehetek, amerre akarok. Tudtam, hogy ez csak csel, és süketnek tettettem magam. Rögtön el is szaladtak, hogy elhívják fölötteseiket. Gazdasszonyom megint belém kapaszkodott, és sírva kiabálta, hogy úgy tartott engem mindig, mint a saját gyermekét, és ne okozzak neki most ilyen bánatot.

Idegeim pattanásig feszültek. Valaminek történnie kell, most! Elszántan vállamra kanyarítottam a zsákomat, és kiléptem a házból. Magam is meglepődtem, hogy a tömeg, ami az ajtó előtt összegyűlt, nem fejtett ki velem szemben semmi ellenállást. Mint valami tompa kórus mormogták ugyan: „Most elmegy, most elmegy!”, de senki sem nyúlt hozzám. Meglátszhatott rajtam, hogy elszántam magam a legvégsőkre is. Néhány legény kölcsönösen odakiáltotta egymásnak, hogy tartóztassanak fel, de a szavakon túl nem jutottak. Anélkül, hogy hozzám nyúltak volna, végighaladtam a sokaságon.

Ennek ellenére boldog voltam, amikor a fáklyák fényéből a sötétségbe jutottam. Egy darabig a Nepál felé vezető úton futottam, hogy félrevezessem az esetleges üldözőket. Aztán nagy ívet írtam le a falu körül, és még hajnalhasadás előtt elértem a húsz kilométernyire fekvő találkahelyet. Aufschnaiter az út szélén ült, és várt rám. Egy kicsit még továbbmentünk, hogy jó búvóhelyet keressünk magunknak nappalra.

A Csakjunglán át a Pelgu-tóhoz

Jó rejtekhelyet találtunk, otthonosan berendezkedtünk, és kedélyesen töltöttük el megint szökésünk „első napját”.

A következő éjjel már völgynek fölfelé vitt az utunk, messze túl az erdőhatáron. A hegyi ösvényeket számtalan kirándulásunkról régóta ismertük már, és nyomorúságos mécsesünk is megtette a magáét; néhányszor mégis eltévedtünk. Aufschnaiter egyszer lezuhant egy jéglapról - szerencsére ép bőrrel megúszta és nem sérült meg. Különösen a folyón át vezető keskeny fahidakon kellett nagyon óvatosnak lennünk. Üvegszerűen vonta be őket a jég, és kötéltáncosok módjára egyensúlyoztunk át rajtuk. Egyébként egészen jól haladtunk, bár mindegyikünk csaknem negyven kilót cipelt. Napközben mindig találtunk szép, félreeső helyeket, de a táborozás most már ugyancsak hűvös élvezet volt. A völgy olyan szűk volt, hogy alig hatolt be néhány melegítő napsugár, ezért mindig vágyakozva vártuk az éjszakát, amikor a gyaloglással ismét fölmelegíthettük gémberedett tagjainkat.

Egy szép napon azonban nem volt tovább: olyan sziklafal előtt álltunk, mely megcsúfolni látszott minden mászási kísérletet. Nyaktörő ösvény vezetett a falba, és csakhamar eltűnt a kövek között. Mit tegyünk? Kockáztassuk meg a mászást nehéz terhekkel a hátunkon, magasan a folyó fölött? Ez lehetetlennek látszott! A visszafordulás mellett döntöttünk, és megkíséreltünk átgázolni a folyón, ami itt több ágra szakadt. Ehhez az évszak sajnos nem nagyon volt alkalmas: a reggeli hőmérséklet mínusz 15 fok körül mozgott már, és olyan hideg volt, hogy a föld és a kövek azonnal a talpunkra fagytak, ha az átgázoláshoz levetettük a cipőnket. Fájdalmas dolog volt leszedni a talpunkról, mielőtt újra felhúztuk volna a cipőnket. És minduntalan új folyóágak előtt álltunk! Reménytelennek látszott itt átjutni. Talány előtt álltunk. Mégsem lehet itt hirtelen vége az útnak! Elhatároztuk, hogy ott helyben töltjük el az éjszakát, és másnap rejtekhelyünkről megfigyeljük, miként győzik le e nehéz helyzetet a karavánok. Kevéssel napfelkelte után láttunk is közeledni egyet. A sziklafal előtt megállt, és - nem akartunk hinni a szemünknek - a kulik mint a zergék egymás után másztak fel nehéz terheikkel a sziklasövényen, amelytől mi, szenvedélyes hegymászók visszariadtunk! És a bozontos bundájú jakok kedélyesen cammogtak át a jéghideg patakon, a hajcsárok felpattantak a hátukra, és így vitették át magukat. Minden a legnagyobb rendben ment.

Alig tudtuk kivárni, hogy mi is megpróbáljuk. Úgy éreztük, lassan telik a nap, és még a jéghideg szél is gondoskodott róla, hogy ne érezzük magunkat túl jól. Végre elérkezett az éjszaka. Szerencsére fényesen sütött a hold, és jobban világított nekünk, mint a lámpásunk. Ezzel együtt kemény dolog volt! Ha nem láttuk volna saját szemünkkel, hogyan mászták meg a kulik a falat, megint föladtuk volna.

Innen kezdve nehézség nélkül jutottunk tovább, csak a pihenő karavánok és az út menti taszamházak mellett lopakodtunk el óvatosan. Előfordult, hogy néha valaki ránk kiáltott. Ilyenkor válasz nélkül továbbsiettünk. Egyszer két tibeti jött imádkozva az úton, de úgy látszik, jobban féltek tőlünk, mint mi őtőlük, mert ijedten osontak el mellettünk.

További két éjszaka alatt elértük Dzongkát, és ezzel elhagytuk a számunkra ismerős vidéket. A Brahmaputra - itt Cangpónak hívják - volt most a legközelebbi célunk, és egyben további útitervünk nagy kérdőjele. Hogyan kelhetünk át rajta? Reméltük, hogy már befagyott. A folyóig vezető útszakaszról csak homályos fogalmaink voltak. Remélhetőleg nincsenek már nagyobb akadályok! Az volt a legfontosabb, hogy minél gyorsabban tegyük meg az utat és eközben elkerüljünk minden olyan helyet, ahol valamilyen kormányhivatalnokkal találkozhatnánk.

Nem sokkal Dzongka után egy félreeső barlangot kerestünk magunknak szállásul, és ott ezernyi, agyagból préselt istenszobrocskát fedeztünk fel. Egy hajdani remetelakban ütöttük fel táborunkat!

Következő éjjel ismét meredeken vitt az út fölfelé, egy hágó felé. De túlbecsültük erőinket - mielőtt elértük volna a magaslatot, le kellett pihennünk egy jéghideg táborhelyen. Nem csoda, hogy kimerültünk: a nagy fáradalmak mellett az ötezer méter fölötti régiók ritka levegője is sok gondot okozott. A Himalája vízválasztójához közeledtünk megint.

A hágómagaslatokon ott találtuk a szokásos kőrakásokat és imazászlókat, a tibetiek hitének jeleit. De sztupa előtt most először álltunk, amely egy szentként tisztelt láma síremléke volt. Komor figyelmeztetőként magaslott ki a végtelen havas táj egyhangúságából.

Szép kilátásra hiába vártunk, a hágó a hegyek közé volt ékelve, nem nyílt innen a távolba kilátás. Egész biztosan mi voltunk az első európaiak, akik ezen a hágón - a tibetiek Csakjunglának nevezik - átkeltek. De még ahhoz is túl hideg volt, hogy emiatt örömöt vagy büszkeséget érezzünk!

E behavazott pusztaságban, melybe csak ritkán tévedt ember, már nappal is mertünk menni. Jól haladtunk előre, és legközelebbi éjjeli szállásunkon - ahol rettenetesen fáztunk - pompás kilátás volt a jutalmunk. Sötétkéken terült el előttünk az óriási Pelgu-tó, mögötte az elszigetelten álló hegyek vörös kőzete magaslott ki meztelenül a hóból. Az egész fennsíkot gleccserek ragyogó lánca keresztezte, és mi büszkék voltunk arra, hogy két csúcsnak: a 8013 méter magas Goszenthannak (Sisapangma) és a valamivel alacsonyabb Lapcsi Kangnak még a nevét is tudtuk. Legyőzőjére várt még mindkettő, mint a Himalája annyi más óriása. Bár a hidegtől merevek voltak ujjaink, előszedtük vázlatkönyveinket és néhány vonással felvázoltuk alakjukat. Aufschnaiter rozoga iránytűnkkel bemérte a legfontosabb csúcsokat, és bejegyezte a számokat - később talán még felhasználhatjuk ezeket az adatokat!

Ebben az álomszerű téli tájban haladtunk tovább a tópart mentén, amíg egy düledező karavánszállásra akadtunk. Tulajdonképpen magunk is meglepődtünk, hogy mennyire hozzászoktunk már a magassághoz, és terheink ellenére milyen jól jutunk előre. Csak a kutyánk volt nyomorúságos helyzetben. Lelkiismeretesen lépést tartott velünk, bár félig már éhen veszett. Egyetlen tápláléka a mi ürülékünk volt. Éjjel hűségesen végigfeküdt a lábainkon, és melegített bennünket. Ez neki is, nekünk is segítséget jelentett, mert itt fönt a fennsíkon mínusz 22 fokot mutatott a hőmérő.

Milyen boldogok voltunk, amikor másnap megint az élet egy kis nyomára akadtunk! Egy juhnyáj vonult lassan felénk, pásztorok jöttek utána vastag bundákba burkolódzva. Megmutatták nekünk az irányt, amerre a legközelebbi település feküdt. Még ugyanazon az estén elértük Trakcsen falut, ami a karavánúttól kissé oldalt feküdt. Legfőbb ideje volt, hogy ismét emberek közé kerüljünk, mert nem volt már élelmünk! Még ha le is fognának bennünket...

A kis település legalább megérdemelte a falu nevet. Körülbelül negyven ház volt szokás szerint egy domb szélárnyékába építve, és föléje magaslott a kolostor. Ezzel a helység tekintélyesebb volt Gartoknál, és biztosan néhány száz méterrel magasabban is volt. Felfedeztük tehát az igazán legmagasabb állandóan lakott települést, mely Ázsiában vagy talán az egész világon létezik.

Itt is indiaiaknak tartottak bennünket, és minden gond nélkül adtak el nekünk élelmiszereket. Sőt vendégszeretően befogadtak minket egy házba, és a hóban és hidegben való hosszú menetelés után nagyon élveztük a pompás meleget. Egy éjjel és egy napon át pihentünk itt, és egy kicsit megint föltápláltuk magunkat és a kutyánkat. A helyi hatósággal való találkozást megúsztuk, mert a bönpo becsukta a „palotáját”, és nem vett rólunk tudomást. Valószínűleg azért, hogy elkerülje a felelősséget...

Akarva nem akarva még egy báránybőrbundát kellett magunknak vennünk, mert ruházatunk nem felelt meg a tibeti télnek. Sőt, hosszú, élvezetes alkudozás után még egy jakot is vásároltunk. Négyes számú Árminunk volt ez, és csak még rosszabb viselkedésével különbözött elődeitől.

Aztán megint magányos vidékeken át vezetett ki az út a Pelguco katlanból a Jagu-hágón át. Senki sem ütközött meg rajtunk, és boldogok voltunk, hogy bántatlanul haladhattunk tovább. Három nap múlva szántóföldekhez értünk, melyek egy Menkhap Me nevű nagyobb faluhoz tartoztak. Indiaiakként mutatkoztunk be újra, mert ezzel szereztük eddig a legjobb tapasztalatokat, és szalmát vásároltunk jakunknak, campát magunknak. Az embereknek itt igen kemény az életük. Árpa- és borsóföldjeik tele vannak kövekkel, nehéz munkát igényelnek, és csak sovány aratást adnak. Ennek ellenére barátságosak és vidámak voltak, és este együtt ültünk velük, és élveztük a tibeti sört, a cshangot. A falu körüli hegyoldalakban kis kolostorok álltak, és az emberek saját kemény életfelté-teleik ellenére is csupa áldozatkészséggel és kegyességgel gondoskodtak róluk. Meglepő méretű romokat fedezünk fel mindenfelé, melyek arról tanúskodtak, hogy ez a vidék valaha szebb napokat látott. Hogy a pusztulás éghajlatváltozás vagy háború miatt következett-e be, nem tudtuk kipuhatolni.

Feledhetetlen látvány: a Mount Everest

Egy órája voltunk úton megint, amikor előttünk feküdt a roppant Tingri-síkság. És mögötte - elállt a lélegzetünk - a reggeli tiszta fényben a világ legmagasabb hegye, a Mount Everest! Bámulattal és lelkesedéssel álltunk előtte, olyan hódolattal, amilyet csak ilyen nagysággal szemben érez az ember. Arra a sok expedícióra gondoltunk, mely a csúcs meghódításáért folytatott küzdelemben kockára tette az életét. De még senki sem győzte le! Meghatottságunk ellenére gyorsan néhány vázlatot készítettünk a hegyről, mert a mi állomáshelyünk felől biztosan nem látta még senki.

Nehezen váltunk meg ettől a nagyszerű látványtól. Legközelebbi célunk a csaknem 5600 méter magas Korela volt északon. Mielőtt megmászásába kezdtünk volna, megháltunk a tövében, a kis Khargyu helységben. Ezúttal nem sikerült olyan egyszerűen indiaiaknak kiadni magunkat, mert itt már sok európait láttak. A közelben fekszik ugyanis Tingri község, innen toborozta valamennyi angol Mount Everest-expedíció a teherhordóit. Óvatosan végigméregettek bennünket, és először is azt kérdezték, voltunk-e már Szucóban a bönpónál. Csak most derengett bennünk valami: annak a nagy háznak, amit a település előtt láttunk, egy hivatalnok székhelyének kellett lennie. Feltűnt nekünk, mert egy dombon állt, és messze kimagaslott a tájból. Szerencsére észrevétlenül jöttünk el mellette.

Most óvatosnak kellett lennünk! Nem mentünk bele bővebben a kérdésekbe, és újra meg újra a zarándokútról szóló mesét adtuk elő. Az emberek hagyták magukat meggyőzni, és nyájasan elmagyarázták nekünk az utat, amiről még azt is elmondták, hogy jól ki van taposva.

Késő délután tényleg fönt álltunk a hágón. Végre újra lefelé visz az út, a fáradságos hegymászás egy időre véget ért. Nagyon örültünk ennek. De jakunk más véleményen volt. Hirtelen ugrott egyet - hátraarc, és visszarohant az úton. Mélyen magunk alatt pillantottuk meg békésen legelgetve. A világ valamennyi jakját elátkozva lefelé indultam, és egy marék szénával annyira vittem, hogy engedte magát elfogni. Engedelmesen követett hegynek fölfelé, de kevéssel a hágómagaslat alatt ismét megmakacsolta magát, nem volt hajlandó egyetlen lépést sem tenni tovább. Mit tehettünk volna? Alkalmazkodnunk kellett hozzá. Duzzogva tábort ütöttünk egy védtelen és igen barátságtalan helyen. Tüzet rakni lehetetlen volt, így vacsoránk száraz campa lisztből és nyers húsból állt. Egyetlen vigaszunk a Mount Everest volt, mely a pirosló esti fényben barátságosan intett felénk.

Másnap reggel Ármin ismét elkezdte makrancoskodásait. Akkor kötelet kötöttünk a szarvai köré, és úgy vezettük át a hágón. Nem lett tőle engedelmesebb. Elegünk volt IV. Árminból, és elhatároztuk, hogy a legelső kínálkozó alkalommal más állatra cseréljük.

Már a legközelebbi falu első házainál jó alkalom kínálkozott, legalábbis úgy véltem. Kis ráfizetéssel egy rozoga gebét vásároltam. Úgy éreztük magunkat, mint Jancsi a mesében, és vígan vonultunk tovább.

Még ugyanaznap egy széles völgybe érkeztünk, melyen zöld vizű folyó rohant át. Hullámain jégtáblák táncoltak - a Cangpo volt. Itt álltunk meghiúsult reményünkkel, hogy szilárd jegén átjutunk a túlsó partra. De nem csüggedtünk: kolostorokat láttunk a szemben fekvő parton, és sok házat, tehát csak kell valami közlekedési lehetőségnek léteznie! Talán egy kompnak. Keresgélve jártuk végig a partot, és fel is fedeztük egy függőhíd pilléreit. Közelebb érve kiderült, hogy nekünk ugyan alkalmas a híd, de a lovunknak már nem. Az állatoknak át kellett úszniuk a folyón, csak a szamarakat vitték át a kulik a hátukon az ingó lánchídon. Lovunkat azonban sehogy sem lehetett rávenni, hogy bemenjen a vízbe. Nem használt se jó szó, se verés. De hozzászoktunk már az állatok által okozott gondokhoz. Sóhajtva indultam hát el vele, hogy visszacsináljam a cserét. Pénzbe és fenyegetésekbe került, mire visszakaptam csökönyös Árminomat. Nem lehetett látni rajta, örül-e a viszontlátásnak, vagy sem.

Sötét volt már, amikor Árminnal a hídhoz értem. Késő volt már az átkeléshez, ezért Ármint egy karóhoz kötöttem. Aufschnaiter közben szállást talált kettőnk számára, így egy kellemes, meleg helyen töltöttük el az éjszakát. A lakosság hozzászokott az átvonuló kereskedőkhöz és utazókhoz, így alig vett rólunk tudomást.

Másnap reggel megbocsátottam Ármin minden eddigi gaztettét. Mire végre odáig jutottunk vele, hogy egyáltalán bemenjen a vízbe, kitűnő úszónak bizonyult. A hullámok többször átcsaptak a feje fölött, az ár elsodorta, de mindez nem billentette ki a nyugalmából. Rendületlenül úszott tovább, aztán láttuk, hogyan mászott fel becsületesen a túlsó parton a lejtőn, és hogy rázta ki bundájából nagy szuszogva a vizet. A nap hátralevő részét az igen érdekes Csung Rivocse helységben töltöttük. Egy híres kolostor több templommal emelkedett meredeken a sziklás lejtőkön a folyó fölé, bejárati ajtói fölött kínai írásjelek voltak. Régi várfalak kerítették körül a falut és a kolostort. A folyóparton ősrégi fűzfák álltak. Nyáron, amikor zöld ágaik a vizet érintik, bizonyára idilli ez a táj. Most valami más vonta magára minden figyelmünket: egy hatalmas, csaknem húsz méter magas sztupa jelezte a hely különleges szentségét. Körülötte tengernyi imamalom állt - nyolcszázig jutottam el a számolásukban -, melyek szakadatlanul pörögtek, és az imákkal teleírt szalagok megállás nélkül fohászkodtak az istenek áldásáért. Fontos, hogy állandóan mozgásban maradjanak, és láttam, mint járt körbe egy szerzetes, hogy olajozza a tengelyeiket. Egyetlen hívő sem megy el az imamalmok mellett anélkül, hogy meg ne pörgetné őket. Öregemberek és vénasszonyok gyakran naphosszat ülnek az imamalmok előtt, melyek több méter magasak és nagy odaadással forgatják őket, s ezáltal a maguk és kenyéradóik számára egy jobb újjászületésért fohászkodnak. Más hívők kézimalmokat visznek magukkal zarándokútjukra; a háztetőkön is malmok állnak, melyeket a szél forgat; és a vizet is hasonló módon állítják az ájtatosság szolgálatába. Ezek az imamalmok és az a gyermeki áhítat, amivel forgatják őket, éppen olyan jellemzőek Tibetre, mint a kőrakások vagy az imazászlók, melyekkel minden hegyi hágón találkoztunk.

Igen takaros éjjeli szállásunk volt, és mindaz a sok új és érdekes dolog, amit itt láttunk, egészen lenyűgözött bennünket. Elhatároztuk hát, hogy még egy éjszakára itt maradunk. És érdemes volt, mert nagyon érdekes látogatót kaptunk: egy tibetit, aki huszonkét évig élt Indiában egy keresztény misszióban, és akit most hazaűzött a honvágy. Miként mi, ő is magányosan vándorolt a hágókon át a tibeti télben, de ahol tehette a karavánokhoz csatlakozott. Angol képes folyóiratokat mutatott nekünk és azokban láttunk először képeket a lebombázott városokról és megtudtunk belőlük egy s más részletet a háború végéről is. Megrázó pillanatok voltak ezek, és égtünk a vágytól még többet hallani. De az elcsüggesztő hírek ellenére is boldogok voltunk, hogy találtunk valakit, aki legalább egy leheletnyit hozott nekünk abból a világból, amely valaha a mi világunk volt. Amit hallottunk, az csak megerősítette bennünk az elhatározást, folytatni kell utunkat Ázsia belsejébe.

Nagyon szerettük volna őt megkérni, hogy csatlakozzon hozzánk, de mi nem tudtunk volna neki sem védelmet, sem kényelmet nyújtani. Így néhány ceruzát és papírt vásároltunk tőle, hogy naplóinkat folytathassuk, aztán búcsút vettünk egymástól.

Kettesben mentünk megint tovább.

Merész csábítás: meglátni Lhászát

Utunk most elkanyarodott a Cangpótól. Egy hágón vezetett át, és két nap múlva elértük Szangszang Gevut. Ezzel újra kijutottunk arra a Gartokból Lhászába vezető karavánútra, amelyről pontosan egy évvel ezelőtt lekanyarodtunk Kjirongba. Szangszang Gevuban is volt egy bönpo, de egy közeli kolostorba vonult vissza éppen elmélkedni. Helyettese egy csomó kérdést intézett hozzánk, de a jó bánásmódnak, melyben annak idején Tradünben a két hivatalnok részesített bennünket, eljuthatott a híre idáig, és példát vett róla. Szerencsénkre nem tudta, hogy „tilos módon” vagyunk itt!

Kellemes volt, hogy nem okozott nekünk több bajt, mert úgyis tele voltunk gondokkal. Döntés előtt álltunk. Pénzünkből már csak nyolcvan rúpia és egy kis darab arany maradt, mert élelmiszereket kellett beszereznünk, és még egy ötödik Ármint is vásároltunk. Minél közelebb értünk a városhoz, annál jobban emelkedtek az árak, és lehetetlennek látszott, hogy kevés pénzünkkel valaha is elérjük a kínai határt. Odáig ugyanis még néhány ezer kilométer volt. De Lhászáig még futotta volna anyagi erőnkből! Itt volt hát megint a „tiltott város” igéző neve... És a lehetőség Lhászát megismerni egyszerre kézzelfogható közelségbe került. Féktelen vágy fogott el bennünket, látni e várost és ez az új cél érdemesnek látszott minden áldozatra. Már a táborban mohón faltunk minden irodalmat, amit Lhászáról meg tudtunk szerezni. A róla szóló kevés könyvet angolok írták. Először 1904-ben nyomult előre egy angol büntetőexpedíció egy kis hadsereggel Tibet fővárosáig, és attól kezdve legalább felületes ismereteket szerezhetett róla a világ. Az utolsó évtizedekben aztán már több európainak sikerült Lhászáig eljutni. De a Dalai Láma városát megismerni még mindig a légcsábítóbb cél volt minden kutatónak. És mi, ilyen közel hozzá, ezt ne kísérelnénk meg? Végül is miért verekedtük át magunkat annyi fortéllyal és ravaszsággal egészen idáig, miért vállaltuk magunkra mindezt a sok fáradságot, miért sajátítottuk el az ország nyelvét? Minél többet gondolkoztunk ezen, annál szilárdabbá vált elhatározásunk: föl Lhászába! Azt is tapasztaltuk eddig, hogy a magasabb rangú hivatalnokokkal sokkal könnyebben lehet tárgyalni, mint az alacsonyabb rangúakkal. Majdcsak érvényesülni fogunk Lhászában! Szemem előtt lebegett világító példaként, hogy éppen egy osztrák volt az, aki már háromszáz évvel ezelőtt első fehér emberként a „tiltott város” földjére lépett. Pater Johann Grueber egy karavánnal becsempészte magát a városba, és ott vendégszerető fogadtatásban részesült! A cél most már biztos volt - de nem úgy az út. Csábítóan állt előttünk az élénk taszamútvonal a szálláslehetőségeivel. Ezen néhány hét alatt elértük volna Lhászát. Itt azonban az a veszély fenyegetett, hogy lelepleznek, és feltartóztatnak bennünket. Még ha Sigacét, Tibet második legnagyobb városát meg is kerüljük, sok más kerületi székhely fekszik még az út mentén, és ezek mindegyike bukásunkat okozhatta volna. Túl nagy volt a kockázat. Ezért az északi síkságokon, a Csangthangon való átkelésre határoztuk el magunkat. Ezt a területet nomádok lakták, akikkel már tudtuk, hogyan kell bánni. Arra is gondoltunk, hogy ebben az esetben északnyugat felől érkeznénk Lhászába. Ebből az irányból nem várnak idegeneket és így könnyebben sikerülne magunkat a városba becsempészni. Hasonló terv szerint járt el Sven Hedin már negyven évvel ezelőtt, de ő néhány helyi hivatalnok makacsságán hajótörést szenvedett. Személy szerint nagy balszerencse lehetett neki ez, a kutatás azonban ily módon olyan vidékekről szerzett tudomást, melyeket addig egyáltalán nem ismertek még. Pillanatnyi helyzetünk hasonló volt. Nem léteztek még térképek vagy leírások arról az útvonalról, melyet most követni akartunk. Az ismeretlenben kellett előrehaladnunk, és csak arra ügyelni, hogy az északnyugati irányt betartsuk. Lehetséges, hogy útközben imitt-amott nomádokra bukkanunk és megkérdezhetjük tőlük az irányt és a távolságot Lhásza felé.

Szangszangban természetesen nem árultunk el semmit terveinkből, és azt meséltük, hogy az északi sólelőhelyekre akarunk menni. Elszörnyedtek, és élénken lebeszéltek bennünket erről. Az a vidék oly barátságtalan volt, hogy tervünket őrültségnek tartották. De ezzel a hazugsággal elértük célunkat: az emberek figyelme elterelődött, és senkiben nem ébredt gyanú, hogy Lhászába igyekszünk. Tervünk sikerében alapjában véve saját magunk sem bíztunk, és a jeges téli viharok már itt Szangszangban kóstolót adtak nekünk abból, ami ránk várt.

1945. december 2-án mégis útra keltünk. Néhány serpával barátkoztunk össze. Ezek tibetiek, akik többnyire Nepálban élnek, és a Himalája területén mint hegyivezetők és teherhordók nagy hírnévre tettek szert. „A Himalája tigrisei” az ő szép ragadványnevük. Előkészületeink során értékes tanácsokat adtak nekünk, és az új „Ármin” kiválasztásában is segítettek, mert eddig mindig becsaptak bennünket a vásárlásnál. Meg is állapíthattuk mindjárt az utunk kezdetén, milyen jól viselkedik új jakunk. Erős bika volt, fekete, egy pár fehér folttal, és sűrű, hosszú szőrű irhája csaknem a földet súrolta. Már ifjúkorában elvették a szarvait így elvesztette vadságát, de nem az erejét. Karika volt az ő orrában is az irányításhoz, de csak egészen gyengén kellett meghajtani, és akkor még fokozta is óránkénti három kilométeres átlagsebességét. Szegényt nagyon felpakoltuk, mert elvünkké lett, hogy mindig legalább nyolc napra való élelmet viszünk magunkkal.

Sok fejtörést okozott egy küszöbönálló folyóátkelésnek már a gondolata is. Ezúttal a Raga Cangpóról volt szó. De amikor odaértünk, befagyva találtuk, és a vastag jégburok még Árminunkat is elbírta. Senki sem volt boldogabb, mint mi! Nehézségek nélkül múlt el így vándorlásunk első napja. Utunk egy enyhén emelkedő völgyön vezetett végig. Amikor éppen lenyugodott a nap és a hideg csípősen áthatolt a ruháinkon, mintha csak megrendeltük volna, egy fekete nomádsátrat pillantottunk meg. Védetten feküdt egy alacsony kőfal, a „lhega” mögött. Ezeket a kerítéseket ott találja az ember mindenhol Tibetben, mert a nomádok, akik sátraik köré építik őket, állandóan változtatják legelőiket. A lhegák az állatoknak is jó védelmet nyújtanak a hideg és a farkasok támadásai ellen.

Amikor a sátor közelébe értünk, ugatva nekünk rontott néhány kuvasz. Ilyenkor mindig sajnáltam szegény kutyámat, mert sokkal kisebb volt náluk, de minden áron hőst akart játszani. Csaknem mindig sikerült neki egy dulakodással a feldühödött kutyák figyelmét rólunk elterelni. Közben pedig ő félt a legjobban. Szerencsére sohasem történt komoly baja. A lármára kilépett a sátorból egy nomád és nem volt valami előzékeny, amikor éjjeli szállást kértünk tőle. Kereken megtagadta, hogy a hajlékába lépjünk, de aztán hozott jaktrágyát, hogy tüzet rakhassunk. Így a szabadban ütöttünk tábort és később még ez is egészen kedélyes lett, amikor a hegyoldalakban elegendő borókafát találtunk, és azzal egész tisztességesen melegítő tüzet tarthattunk fenn.

Ennek ellenére nem tudtam ezen az éjszakán elaludni. A gyomromban olyan érzés támadt, mint amilyet az Eiger északi falának megmászása előtt vagy a Nanga Parbat első megpillantásakor éreztem. Ilyenkor azt kérdi magától az ember, nem saját erőinek őrült túlbecsülése-e az, amit tenni akar? Csak akkor nyugszik meg újra, amikor túljut a holtponton, és cselekedni kezd.

Bizonyára jó, hogy az ember nem tudhatja előre, mi vár rá. Ha csak halvány sejtelmünk is lett volna róla, visszafordultunk volna. De szűzterület feküdt előttünk, amit nem ismert senki, és az e vidékről készült térképvázlatokon is csupán fehér foltok láthatók.

Másnap elértük a hágómagaslatot, és meglehetősen elcsodálkoztunk, amikor nem lemenet, hanem egy fennsík feküdt előttünk. Képletesen beszélve tehát most értük el Ázsia legmagasabb „emeletét”, ha Indiából indulunk ki. A hágó egyúttal a Transzhimalája vízválasztóját képezte, mely innen nézve jelentéktelen dombsor volt csak. Az embernek az volt az érzése, hogy a végtelennel áll szemben. Hónapokig kellene vándorolni, hogy a másik végére érjünk. Legalább 5400 méter magasan voltunk, vastag hóréteg borította a tájat, és jéghideg szél söpört rajta végig. Közel s távol semmi élőlény. Vigasztalónak találtam, amikor kis kőrakásokat fedeztünk fel: nyáron tehát mégis elvetődnek ide néha karavánok, amelyek a sóstavakhoz vonulnak. És e kis kőkupac kapcsolatot jelentett az egyik vándortól a másikig, és fölkiáltott az istenekhez az ország végtelen elhagyatottságából...

A következő éjszakákon elhagyott lhegákban táboroztunk és a közelükben mindig elegendő jaktrágyát találtunk a tűzrakáshoz. Volt tehát idő, amikor nomádok éltek itt, és karavánok vonultak erre - nyáron, amikor zöld volt a most mélyen behavazott pázsit. Minduntalan emlékeztetett bennünket valami arra, hogy a tél a legalkalmatlanabb időszak, amit erre az utazásra választhattunk.

Egyszer aztán megint szerencsés napunk volt. Egy sátorra akadtunk, és barátságos fogadtatásra. Egy idős nomád házaspár táborozott itt a fiával. A nyolc héttel ezelőtti súlyos havazások óta alig hagyták el sátrukat. Jakjaik és juhaik közül sok elpusztult, amióta a mély hóban már a gyér füvet sem találták meg. A nyáj maradványai apatikusan álldogáltak a sátor közelében, vagy patáikkal kapargáltak élelem után. Ilyen súlyos havazások Közép-Ázsia száraz klímájában ritkaságszámba mennek, és váratlan katasztrófát jelentettek.

Az volt a benyomásunk, hogy vendéglátóink maguk is boldogok, hogy végre emberi arcokat látnak. Ez volt az első eset, hogy ilyen barátságosan hívtak meg bennünket egy nomád sátorba éjszakázni. Indiaiaknak néztek minket és nem volt bennük semmiféle bizalmatlanság. Hús volt elég, mert sok állatot le kellett vágniuk. Egy jakcombot vettünk tőlük potom pénzért, és egy gukakarddal mindjárt jókora adagot szeltünk le belőle a főzéshez. Aztán otthonosan berendezkedtünk, és élveztük a meleget. Vendéglátóink is szörnyülködtek, amikor meghallották, hogy hová igyekszünk. Sürgősen lebeszéltek bennünket a továbbmenésről. De beszélgetés közben megemlítették, hogy útvonalunkon nemsokára megint nomád sátrakra fogunk akadni, és ez megerősítette bennünk azt az elhatározást, hogy kitartunk.

Amikor másnap reggel útra keltünk, heves hóviharba kerültünk. Alkalmatlan cipőinkben a járás hamarosan gyötrelemmé vált. A hótakaró rosszul tartott, és néha jakunkkal együtt mélyen besüppedtünk. Ezenkívül rejtett patakfolyások voltak a hó alatt. Néhányszor jéghideg vízen gázoltunk át, amit nem láttunk, de kellőképpen éreztünk, és nadrágszáraink és cipőink nemsokára csontkeményre fagytak. Nagyon fáradságos volt az előrejutás, és csak néhány kilométert tettünk meg ezen a napon. Milyen boldogok voltunk, amikor estefelé megint egy nomád sátrat láttunk! Lakói ezúttal nem akartak bennünket szívesen látott vendégként befogadni, de barátságosak voltak, és egy kis jakszőrsátrat állítottak fel nekünk. Boldog voltam, amikor végre levethettem a cipőmet fájó lábamról. Néhány lábujjamon a fagyás jelei mutatkoztak. Rögtön dörzsölni kezdtem őket, így néhány óra múlva ismét működött a vérkeringésem.

Ennek a napnak a nehézségei, az első fagyások mégiscsak gondolkodóba ejtettek bennünket. Hosszú és komoly megbeszélést tartottunk ezen az estén Aufschnaiterrel. Még visszafordulhatunk - és nagyon kacérkodtunk ezzel a gondolattal. Különösen jakunk okozott sok gondot: napok óta nem kapott megfelelő táplálékot, és az ujjainkon számolgattuk, meddig bírja még. Nélküle pedig gondolni sem lehetett a továbbjutásra. Hosszú huzavona után kompromisszumot kötöttünk: egy napig még továbbmegyünk, és aztán a hóviszonyoktól tesszük függővé döntésünket.

Enyhén hullámos hegyvidéken át jutottunk el másnap megint egy hágóhoz. Átkeltünk rajta és - ki írhatná le meglepetésünket? - itt már nem volt hó! Döntött a gondviselés.

Barátságos nomádok között

Nemsokára egy nomád sátorra is akadtunk, ahol befogadtak minket, s jakunkat is kedvünk szerint legeltethettük. Vendéglátónk ezúttal egy fiatalasszony volt. Azonnal egy csésze gőzölgő vajas teát hozott nekünk, és most ízlett először életemben ez az ital. Nagyszerűen fölmelegítette átfagyott testünket. Most vettük csak észre, milyen gyönyörű ez a fiatalasszony. Meztelen bőrén földig érő báránybőrbundát viselt; hosszú, fekete copfjaiba kagylók, ezüstpénzek és különböző olcsó ékszerek voltak fonva. Elmondta, hogy két férje elment a nyájat beterelni. Ezerötszáz birkájuk van, és sok-sok jakjuk. Csodálkozva néztünk egymásra. Hát itt a nomádoknál is dívik a többférjűség szokása? Csak Lhászában ismertük meg sokkal később mindazokat az okokat és körülményeket, melyek arra vezettek, hogy Tibetben egymás mellett él a többférjűség és a többnejűség szokása.

A két férfi, aki visszatért, éppoly szívélyesen üdvözölt bennünket, mint a feleségük. Bőséges vacsorát tálaltak fel, és még aludttej is volt. Olyan élvezet volt ez, amilyenben már Kjirong havasi legelői óta nem volt részünk. Sokáig ültünk még kedélyesen a tűz mellett, és kárpótolva éreztük magunkat minden kiállott fáradalomért. Sokat tréfálkoztunk, nevettünk és incselkedtünk mint mindig, amikor egy csinos fiatalasszony van férfiak társaságában.

Frissen és kipihenten indultunk másnap tovább. Örültünk, hogy magunk mögött hagytuk a havas táj magányosságát, és hébe-hóba már az élet nyomait is felfedezhetjük. Antilopnyájak vonultak végig a hegyoldalakon, és néha olyan közel jöttek hozzánk, hogy pisztollyal könnyen szerezhettünk volna pecsenyét magunknak. Sajnos nem volt pisztolyunk.

Újra egy hágón át vezetett az út, aztán egy vad, szaggatott völgyön. Sok természetes barlangot láttunk, de nem volt semmi kedvünk közelebbről megnézni őket, mert a jeges szél a velőnkig hatolt. Ez még annak a szép kilátásnak az örömét is elrontotta, ami nyugaton tárult elénk. Egyedül-álló hatalmas gleccserek nőttek ki ott a magas fennsíkokból a Kailáshoz és a Lungpo Kangrihoz hasonlóan. Látványuk megvigasztalt bennünket abban az egyhangúságban, amely ismét körülvett minket. Örvendetes meglepetés volt, amikor a sötétedés beálltakor megint nomádokra akadtunk. Ők különösen barátságosak voltak, még a kutyáikat is visszatartották, amikor közeledtünk. Ezt jó jelnek vettük, és mindjárt elhatároztuk, hogy egy pihenőnapot iktatunk be, hogy hagyhassuk jakunkat kiadósan legelni.

Egy fiatal pár lakott a sátorban négy apró, pirospozsgás gyerekkel. Bár ők maguk is kissé szűken voltak, átengedték nekünk a legjobb helyet a tűz mellett. A bizalmas kicsinyekkel hamar barátságot kötöttünk, és alkalmunk volt egy egész napon át megfigyelni a nomádok életét és sürgés-forgását.

A férfiak télen nincsenek nagyon elfoglalva. Különféle házimunkákat végeznek, cipőtalpakat varrnak, szíjakat hasítanak és a maguk külön élvezetére orvvadászni járnak ősrégi elöltöltős puskájukkal. Az asszonyok jaktrágyát gyűjtenek, eközben gyakran magukkal cipelik kabátjuk alatt a legkisebb gyermeküket. Este behajtják a nyájat, és lefejik azt a kevés tejet, melyet a nőstényjakok télen adnak. A nomádok szakácsművészete a lehető legegyszerűbb. Télen csak húsételeik vannak, melyeket nagyon zsírosan készítenek el. Nem tudnak ugyan semmit az égési folyamatokról, vagy kalóriákról, de egészséges ösztönnel megtalálják azt a táplálékot, amire szükségük van ahhoz, hogy a telet és a hideget kibírják. Különféle leveseket is főznek, mert a campa, a földművelő vidékek fő tápláléka, itt ritkaságszámba megy.

A nomádok egész élete arra épül, hogy a lehető legjobban kihasználják azokat a szegényes javakat, melyeket a természet ad. Így még meleget adó különleges alvási szokásuk is van: lekuporodnak a bőrökkel borított padlóra, kibújnak bundájuk ujjaiból és azt takaróként magukra húzzák. Reggel, mielőtt még fölkelnének, egy fújtatóval felélesztik a megmaradt parazsat és azonnal főni kezd a tea. A tűz a középpontja az egész hajléknak, és sohasem alszik ki. A füst a nyitott sátortetőn át száll el. Mint minden parasztházban, úgy a nomádok sátraiban is mindig találunk egy kis oltárt. Többnyire nagyon egyszerű: egy láda, amin egy amulett vagy egy kis Buddha-szobor áll. A Dalai Láma képe sehol sem hiányzik. Egy kis vajmécses ég ezen az oltáron, amelynek télen a hideg és az oxigénhiány miatt alig látszik a lángocskája.

Az esztendő nagy eseményét a gyanyimai vásár jelenti a nomádoknál. A férfi odahajtja a nyáját, eladja juhai egy részét, és árpát vesz értük. Aztán még bevásárolja a szükséges háztartási cikkeket, varrótűket, alumíniumedényeket és színpompás ékszereket az otthonmaradt asszonynak.

A búcsú e kedves családtól igen nehezünkre esett. Mint mindig, viszonozni igyekeztük valamivel a vendégbarátságot. A pénz itt nemigen volt használatos, így tarka fonalakat és egy kevés paprikát ajándékoztunk nekik.

A következő napokban húsz-harminc kilométert tettek ki napi menettávjaink aszerint, hogy akadtunk-e sátrakra vagy sem. Elég gyakran a szabadban is kellett éjszakáznunk. Ilyenkor egész energiánkat igénybe vette a jaktrágyagyűjtés és a vízhordás, s eközben nehezünkre esett minden szó. A kezeink szenvedtek legtöbbet. Mindig gémberedettek voltak a fagytól, kesztyűink nem voltak, csupán egy pár zoknit tudtunk felhúzni a kezünkre. A munkánál természetesen ezeket is le kellett venni. Napjában egyszer húst főztünk és a levest mindjárt a bugyborékoló fazékból kanalaztuk. A magasság következtében olyan alacsony volt itt a forrpont, és olyan gyorsan hűtött a külső hőmérséklet, hogy lehetséges volt ez anélkül, hogy megégettük volna a nyelvünket. Mindig csak keveset főztünk; ami megmaradt, azt reggel felmelegítettük magunknak; ha egyszer úton voltunk, napközben többé nem álltunk meg.

Felejthetetlenek maradnak számomra azok a vigasztalanul hosszú éjszakák, melyeket itt töltöttünk. Gyakran órákig nem tudtunk elaludni, szorosan egymáshoz simulva feküdtünk a közös takarókba csavarodva, hogy meg ne fagyjunk. Kis sátrunkat a lábunkra borítottuk, mert sokszor olyan erősen fújt a szél, hogy nem tudtuk fölállítani, és így több meleget adott nekünk. A sátorlap ráncai közé bújva aludt a kiskutyánk, csak a jak nem törődött a hideggel, kedélyesen legelgetett a táborhelyünk közelében. Alig melegedtünk meg, életre kelt az a számtalan tetű is, ami ránk telepedett, és ijesztően elszaporodott. Kínszenvedés volt! És még csak hozzájuk sem tudtunk férni soha, hisz hogyan vetkőzhettünk volna le ilyen hőmérsékleten? Fél éjszaka alatt aztán félig-meddig jóllaktak, és már békén hagytak bennünket. Most végre tudunk volna már aludni. De alig néhány óra múlva előkúszott a hajnal hidege, átrágta magát a takarókon és fölriasztott bennünket alélt álmunkból. Reszketve feküdtünk aztán egymáshoz simulva, és csak azt reméltük, hogy ma át fog törni a felhőkön a nap. Ha erre csak a legcsekélyebb remény is volt, vártunk a felkeléssel, amíg a napsugarak elérték táborhelyünket.

December 13-án elértük Labrang Trovát, egy „települést” ami tulajdonképpen csak egyetlen házból állt. A család azonban, melynek a tulajdona volt, csak raktárhelyiségnek használta és mellette felütötte a sátrát. Csodálkozó kérdésünkre elmagyarázták, hogy a sátor jóval melegebb. A beszélgetésből hamarosan megtudhattuk, hogy egy bönpónál kötöttünk ki. Ő maga ugyan éppen nem volt idehaza, de a fivére helyettesítette. Természetesen elkezdett bennünket kikérdezni, de megelégedett a zarándokútról szóló mesénkkel. Most vallottuk be először, hogy Lhászába akarunk menni. Elég távol voltunk már a taszamútvonaltól! Emberünk csak a fejét csóválta rémülten, és igyekezett velünk megértetni, hogy a leggyorsabb és a legjobb út Lhászába Sigacén át vezet. Én azonban készen voltam a válasszal: szándékosan választottuk a nehéz útvonalat, hogy növeljük a zarándokút áldozatát! Ez nem tévesztett hatást, és most már szívesen adott nekünk tanácsokat.

Két lehetőség volt: az egyik út igen nehéz, sok hágón és lakatlan vidékeken vezet keresztül. A másik könnyebb, de a khampák” területének kellős közepén visz át. Itt volt hát megint ez a név, titokzatos hangsúllyal kiejtve, melyet már oly sok nomádtól hallottunk. A „khampa” Tibet legkeletibb tartományának, Khamnak a lakója lehetett. De sohasem ejtették ki e nevet a félelem bizonyos felhangja nélkül. Végül megértettük, hogy ez a szó „rabló”-t jelent.

Sajnos még mindig lebecsültük a figyelmeztetést, és a könnyebb utat választottuk.

Két éjszakát töltöttünk el a bönpo családjánál. Nem vendégként a sátorban, mert a nemzetségükre büszke tibetiek bennünket, nyomorult indiaiakat nem tartottak ilyen megtiszteltetésre méltóknak. De a bönpo fivére igazán olyan férfi volt, aki mély benyomást tett ránk. Komoly volt és szófukar, de ha mondott valamit, annak veleje volt. Az asszonyt ő is megosztotta a fivérével, és a nyájaiból élt. A család gazdagnak látszott; mert már a sátruk is jóval nagyobb volt a szokásos nomád sátraknál. Készleteinket is ki tudtuk itt egészíteni, és fizetségként egészen magától értetődő módon készpénzt fogadtak el.

Veszedelmes találkozás az útonálló khampákkal

Már egy idő óta úton voltunk megint, amikor egy különös ruházatú férfi jött velünk szembe. Más tájszólást is beszélt, mint ennek a vidéknek a nomádjai. Kíváncsian kérdezősködött a honnan és hová után, és mi elmondtuk neki a zarándoktörténetet. Nem bántott bennünket, és továbbment. Rájöttünk, hogy az első khampát ismertük meg éppen! Néhány órával később a távolban kis pónilovakon két embert láttunk, akik ugyanilyen viseletben voltak. Lassan furcsán kezdtük érezni magunkat, és azon voltunk, hogy mielőbb odébbálljunk. Csak jóval a sötétség beállta után akadtunk megint egy sátorra. Különös szerencsénk volt, mert egy kedves nomád család lakott benne. Barátságosan invitáltak minket, sőt még külön tűzhelyet is kaptunk. Húst is kellett tőlük vennünk okvetlenül. Később jöttünk rá, hogy mindkét dolog egy babonás szokás: a nomád csak saját nyájából származó húst szeret a sátrában tudni, külön tűzhelyet állít fel az idegennek, és nem ajánl fel neki tejet. Természetesen itt is úgy van, mint mindenhol, egyesek szigorúan ragaszkodnak a babonához, mások kevésbé.

Este aztán a rablókra terelődött a szó. Valóságos katasztrófát jelentettek ezek itt. Vendéglátónk már elég hosszú idő óta lakott ezen a vidéken, úgyhogy mesélhetett róluk egyet-mást. Büszkén mutatott nekünk egy Mannlicher fegyvert, amiért egy vagyont fizetett egy khampának: ötszáz juhot! De a környék rablóbandái ezt a szörnyű árat bizonyos fokig sarcnak tekintették, és azóta békén hagyják őt.

A rablók életéről is többet hallottunk most. Csoportosan laknak együtt három-négy sátorban, és e támaszpontokról indulnak zsaroló hadjárataikra. Ezek a következőképpen játszódnak le: a férfiak puskákkal és kardokkal felfegyverkezve egy nomád sátorhoz mennek, behatolnak, és azt követelik, hogy fényesen vendégeljék meg őket. Az ijedt nomád előhoz mindent, amije csak van, ők gyomrukat és zsebüket teletömik, elhajtanak még egy vagy két marhát, és eltűnnek. Ez minden nap megismétlődik valamelyik sátornál, amíg az egész körzetet le nem tarolják. Akkor máshol ütik fel főhadiszállásukat, és elölről kezdik az egészet. A nomádok beletörődtek sorsukba, mert többnyire fegyvertelenül állnak szemben a túlerővel, és a kormány tehetetlen ezen a félreeső vidéken. De ha egy kerületi hivatalnoknak egyszer sikerül az útonállókra lecsapni, nem jár rosszul, mert az egész zsákmány az övé lesz. A rablók büntetése aztán igen kegyetlen: többnyire levágják a karjukat. De még egyetlen khampa sem hagyta magát elriasztani a mesterségétől. Aztán szóba került néhány eset, melyben a khampák kegyetlenül meggyilkolták áldozataikat. Még a jámbor zarándokok, vagy kóbor szerzetesek és szerzetesnők előtt sem szoktak megtorpanni! Lassan nagyon kellemetlenül kezdtük érezni magunkat. Mit nem adtunk volna egy Mannlicherért! De nekünk nem volt pénzünk, és nem rendelkeztünk még a legprimitívebb fegyverrel sem. Sátorrúdjainkat pedig még a kutyák sem respektálták...

Másnap rossz érzésekkel indultunk tovább. Bizalmatlanságunk csak fokozódott, amikor egy fegyveres férfit fedeztünk fel, aki újra meg újra valami domb mögé igyekezett előlünk elbújni: De mi megállás nélkül mentünk tovább kitűzött irányunkban, és végül elvesztettük őt a szemünk elől. Este megint sátrakra akadtunk, először egy magányosan állóra, aztán néhány száz méternyire tőle egy egész csoportra.

Az első sátorba bekéredzkedtünk. Egy nomád család jött ki, rémülten tiltakoztak a belépésünk ellen, és zavartan egyre csak a többi sátor felé mutogattak. Mit tehettünk volna, tovább mentünk. Nem csekély meglepetésünkre a legközelebbi sátorban egyenesen örömmel fogadtak. Kijöttek valamennyien, megtapogatták a holminkat, segítettek nekünk a lerakodásnál, amit a nomádok soha sem tettek - hirtelen világosság gyúlt az agyunkban: khampák voltak! Besétáltunk a csapdába! Két férfi volt a sátorban, meg egy asszony és egy serdületlen fiú - jó képet kellett vágnunk a gonosz játékhoz. Mindenesetre résen voltunk, és reméltük, hogy udvariassággal, óvatossággal és diplomáciával valami kiutat találunk a kínos helyzetből.

Alig ültünk a tűz mellé, kezdett megtelni a sátor. Átjött mindenki a szomszédos sátrakból, hogy lássa az idegeneket; férfiak, asszonyok, gyermekek, kutyák. Tolakodóak voltak az emberek, és kíváncsiak, alig tudtuk megakadályozni, hogy kibontsák a poggyászainkat. Amikor nekik is előadtuk zarándoktörténetünket, feltűnő módon dicsérték egyik emberüket, mint különösen kiváló vezetőt Lhászába. Ő olyan úton akart bennünket vezetni, ami a mi útvonalunktól kissé délebbre feküdt, és állítólag sokkal kedvezőbb volt. Gyorsan összenéztünk. Erőteljes és zömök ember volt óriási karddal az övében. Nem volt valami bizalomgerjesztő. De elfogadtuk az ajánlatát, és meghatározott bért alkudtunk ki vele. Ez volt az egyetlen, amit tehettünk, mert ha valamit forralnak ellenünk, akár azonnal a torkunkra tehették volna a késüket.

A látogatók lassan-lassan hazamentek, és mi elrendezkedtünk az alváshoz. Egyik vendéglátónk mindenáron fejpárnának akarta használni a hátizsákomat, csak nagy fáradsággal tudtam magamnál tartani. Valószínűleg azt gyanították, hogy pisztoly van benne. Nekem kapóra jött ez a gyanú, és magatartásommal igyekeztem őket ebben megerősíteni. Végre mindenki megnyugodott. Mi mindenesetre résen voltunk, és éberen feküdtünk egész éjszaka. Bár nagyon fáradtak voltunk, ez mégsem esett nehezünkre, mert a khampa asszony állandóan imákat mormogott maga elé. Úgy rémlett nekem, mintha már most bűnbocsánatot kérne azokra a gaztettekre, amiket férjei holnap ellenünk akarnak elkövetni. Mindenesetre örültünk, amikor végre pirkadni kezdett. Egyelőre békés volt minden. Egy zsebtükörért megvettük egy jak velőjét, és mindjárt el is készítettük reggelire. Aztán az induláshoz készültünk. Vendéglátóink lopva figyelték minden mozdulatunkat és szinte agresszívek lettek, amikor poggyászunkat ki akartam nyújtani Aufschnaiternek a sátorból. De azért sikerült fölmálházni a jakunkat. Amikor a „vezetőnket” kerestük, nagy megkönnyebbülésünkre nem volt sehol. A khampa család még a lelkünkre kötötte, hogy feltétlenül a déli útvonalat válasszuk, mert ott nemsokára nomádokra fogunk bukkanni, akik szintén zarándokúton vannak Lhászába. Ezt megígértük, és sietve útra keltünk.

Néhány száz méter után észrevettem, hogy a kutyám nincs velünk. Máskor mindig utánunk szaladt magától. Amikor hátranéztünk, láttuk, hogy a három férfi követ és nemsokára utol is értek bennünket. Azt mesélték, hogy ők is útban vannak a zarándokok sátraihoz, és egy távoli füstoszlop felé mutattak. Ez aztán még gyanúsabb volt nekünk, mert nem láttunk még soha sátrakból ilyen füstoszlopot fölszállni. Amikor a kutya felől kérdezősködtünk, azt mondták, hogy visszamaradt a sátornál. Egyikünk érte mehetne. Most már világos volt előttünk a tervük. Az életünkről volt szó. Visszatartották a kutyát, hogy Aufschnaitert és engem elválasszanak egymástól, mert annyi bátorság mégsem volt bennük, hogy kettőnket együtt támadjanak meg. És valószínűleg a cinkosaik várnak ott, ahonnan a füstoszlop fölszáll. Akkor túlerőben lesznek és könnyen elintézhetnek bennünket.

Senki emberfia nem tudott volna meg soha semmit az eltűnésünkről. Nagyon megbántuk már, hogy a nomádok sok jóakaratú figyelmeztetését nem vettük komolyan. Mintha nem sejtenénk semmit, továbbmentünk még egy darabig ugyanabban az irányban, és közben gyorsan megtárgyaltuk a dolgot egymással. Most már közrefogtak bennünket a férfiak. Titkos oldalpillantással felmértük esélyeinket: dupla bundát viseltek, hogy ütés és szúrás ellen védje őket, óriási kardok voltak az övükbe dugva és az arcuk igazán nem volt bárányszelíd.

Történnie kellett valaminek. Aufschnaiter úgy vélte, irányt kellene változtatnunk, hogy ne rohanjunk vakon a csapdába. A szót tett követte. Még beszélgetés közben hirtelen nagyot kanyarodtunk. A khampák elképedve megálltak, de máris ott voltak megint, elállták utunkat és nem túl barátságos kézlejtésekkel azt kérdezték, hogy merre akarunk hát menni. A kutyát akarjuk elhozni! - válaszoltuk röviden és erélyesen. Ez megijesztette őket. Észrevették, hogy a legvégsőkre is el vagyunk szánva. Egy darabig álltak és néztek utánunk, aztán folytatták útjukat. Valószínűleg gyorsan informálni akarták cinkostársaikat.

Amikor a sátrak közelébe értünk, már hozta az asszony a kutyát egy kötélen. Örömmel üdvözöltük egymást, s aztán igyekeztünk minél előbb odébbállni; természetesen vissza arrafelé, ahonnan jöttünk. Továbbmenni, így fegyvertelenül, a biztos halált jelentette volna. Erőltetett menetelés után még ugyanazon az estén elértük azt a barátságos családot, amelynél előtte való nap megháltunk. Nem voltak meglepve élményeinktől. Elmondták, hogy a khampák táborhelyét Gyak Bongrának hívják, rettegett hely a vidéken. E kaland után kétszeresen megbecsültük, hogy újra nyugodtan alhatunk el...

Másnap reggel elkészítettük új útitervünket. Nem maradt más hátra, mint a lakatlan vidékeken át vezető nehezebb utat választani. Húst vásároltunk még a nomádoktól, annyit, amennyit csak magunkkal tudtunk vinni, mert egy heti vándorlásnál hamarabb valószínűleg nem fogunk semmiféle teremtett emberi lélekkel találkozni.

Hogy ne kelljen Labrang Trováig visszamennünk, útrövidítésként egy meredek, fáradságos kapaszkodót kockáztattunk meg. Ennek egyenesen a mi útvonalunkba kellett torkollnia. Fele magasságban egyszer hátrafordultunk, meg akartuk nézni a tájat, s ekkor rémületünkre észrevettük, hogy - még nagy távolságban ugyan - két férfi követi a nyomunkat. Semmi kétség: a khampák! Valószínűleg meglátogatták közben a nomád családot, érdeklődtek utunk felől, és a megadott irányban csakhamar megpillantottak minket, mert a Csangthang tiszta levegőjében hatalmas távolságokra lehet ellátni.

Mit tegyünk? Egyikünk sem szólt egy szót sem. Később elárultuk egymásnak, hogy ugyanaz a gondolat forgott a fejünkben: oly drágán adjuk az életünket, amilyen drágán csak lehet! Először megpróbáltunk gyorsabban haladni. De kötve voltunk jakunk tempójához és bár állandóan nógattuk, olybá tűnt nekünk, hogy olyan lassú, mint egy csiga. Minduntalan visszanéztünk, de nehéz volt megállapítani, csökken-e a távolság. Fájdalmasan éreztük megint, mit jelent az, ha az embernek nincs fegyvere. Legfeljebb sátorpóznákkal és kövekkel védekezhettünk volna, de az ellenoldalon élesre fent kardok voltak. Szilárdan elhatároztuk: életet az életért. Így siettünk tovább egy vég nélkülinek tetsző órán át: lihegve a megerőltetéstől, fejünket minduntalan hátrafordítva. Egyszer csak észrevettük, hogy a két férfi leült. Ha lehet, még jobban meggyorsítottuk lépteinket, hogy mielőbb elérjük a hegygerincet. Egyidejűleg olyan hely után néztünk, ami szükség esetén kedvező lenne küzdőtérnek. A férfiak megint felálltak, tanakodni látszottak és aztán láttuk, hogy visszafordulnak. Föllélegeztünk és meghajtottuk a jakunkat, hogy minél előbb eltűnhessünk a hegy háta mögött. Amikor előrepillantottunk megértettük, miért fordultak vissza ezek az emberek. A legmagányosabb táj feküdt előttünk, amit valaha is láttunk. Behavazott hegyhátak valóságos tengere nyúlt föl-alá hullámozva a végtelenségbe... A távolban ott állt a Transzhimalája, és mint valami foghíj, tisztán látszott a hágó, amit visszavonulási lehetőségként vettünk számításba. Ez a Szela-hágó, mely Sigacéba vezet, és Sven Hedin révén vált ismeretessé.

Valóban feladták volna az üldözést a khampák? A biztonság kedvéért továbbmentünk még akkor is, amikor már beköszöntött az éjszaka. Szerencsére nem volt sötét. A holdfényben ragyogott a hó, és olyan világos volt, hogy még a távoli hegyláncokat is föl lehetett ismerni.

Éhség és hideg - és egy váratlan karácsonyi ajándék

Ezt az éjszakát soha nem fogom elfelejteni. Ez volt a legkeményebb testi és lelki megpróbáltatás, amit valaha kiálltam. A vidék zordsága megmentett minket a khampáktól, de új feladat elé is állított. Jó, hogy a hőmérőmet rég eldobtam már, úgysem mutatott volna mínusz 30 Celsius-foknál többet, pedig ennél hidegebb volt. Sven Hedin is csaknem ugyanezen a tóvidéken ebben az évszakban mínusz 40 fokot mért.

Órákig baktattunk így tovább, egyre tovább az érintetlen havon át. Lelkünk eközben önálló vándorútra kelt. Látomások kezdtek kínozni: jólesően átmelegített szoba, meleg ételek, forrón gőzölgő italok... és fura módon éppen egy automatabüfé banális képe volt az, ami csaknem őrületbe kergetett.

Aufschnaiter gondolatai máson jártak. Állandóan káromkodott magában, bosszúterveket forralt, és esküdözött, hogy fegyveresen visszatér, és akkor jaj lesz minden khampának!

Így próbálta a maga módján mindegyikünk a mély depressziót leküzdeni. Időt vesztettünk megint, és a cél még mindig messze volt! Ha a rablók sátrától zavartalanul folytathattuk volna utunkat, akkor már az északi taszamúton lennénk! Éjfél körül járhatott az idő - óráinkat már rég élelmiszerekre cseréltük -, amikor végre leültünk. A hosszú út során nem találkoztunk semmiféle élőlénnyel, csak egyszer egy kóborló hópárduccal. Embernek, állatnak vagy bármilyen vegetációnak nem volt semmi nyoma. Tüzelőanyagot sem találtunk, bár talán még a tűzgyújtáshoz sem lett volna energiánk; mert külön művészet a jaktrágyából valamirevaló tüzet szítani. Lepakoltuk tehát jakunkat, és azonnal a takarók alá bújtunk. A campás zsákot és egy nyers ürücombot magunk közé raktuk, és mohó étvággyal nekiestünk. De alig emeltük a kanalat a száraz liszttel a szánkhoz, mindketten elkáromkodtuk magunkat. Olyan hideg volt, hogy a kanál másodpercek alatt odafagyott a szánkhoz, nyelvünkhöz! Elment az étvágyunk. Összekuporodtunk, és a metsző hideg ellenére a kimerültség ólomsúlyú álmába merültünk.

Reggel nehezen indultunk el. Jakunk hiába kapargált egész éjjel fű után, kétségbeesésében most a havat falta. Az elmúlt napon még vizet sem találtunk sehol, mert a források mindenütt bizarr jégzuhatagokká fagytak.

Fáradtan mentünk derék jakunk nyomában botorkálva, és már föl sem pillantottunk. Azt hittük, délibábot látunk, amikor délután a távoli láthatáron három jakkaravánt vettünk észre a havas tájon. Végtelenül tisztán látszottak. Lassan mozogtak, aztán mintha megálltak volna - de nem tűntek el. Tehát valóság volt mégis! Ez újra erőt adott. Összeszedtük minden energiánkat, meghajtottuk jakunkat, és három óra múlva elértük a karavánok táborhelyét. Mintegy tizenöten voltak, férfiak és nők vegyesen, és már felverték a sátrakat. Érkezésünk nem kis csodálkozást váltott ki, de barátságosan üdvözöltek, és mindjárt meghívtak bennünket, hogy a tüzüknél melegedjünk. Megtudtuk, hogy a Kailás hegyi zarándok- és kereskedelmi útról vannak visszatérőben a Namco melletti szülőföldjükre. Őket is figyelmeztették a kerületi hivatalnokok a veszélyekre, és azért választották ezt a nehéz útvonalat, hogy kikerüljék a khampák elátkozott vidékét. Ötven jakkal és mintegy kétszáz juhval vonultak most hazafelé. Nyájuk legnagyobb részét már árura cserélték, ez természetesen jó fogás lett volna a rablóknak. Ezért állt össze a három csoport, és most bennünket is meghívtak, tartsunk velük, mert minden megerősítés jól jött a khampák ellen.

Micsoda élvezet újra tűz mellett ülni, és meleg levest kanalazni! Nekünk ez egyenesen a sors ajándékának tűnt. Derék Árminunkról sem feledkeztünk meg, tudtuk, mit köszönhetünk neki. Megkértük a karaván vezetőjét, hogy a poggyászunkat napibér ellenében egyik szabad jakjára pakolhassuk. Nem sajnáltunk most a miénktől egy kis pihenést.

Napokig haladtunk együtt a nomádokkal; és a pihenőknél mellettük ütöttük fel hegymászó sátrunkat. Ez minden alkalommal gondot okozott. Az orkánszerű vihar folyton kiszakította a sátorlapokat a kezünkből, időnként az éjszaka kellős közepén is ki kellett mennünk, mert elszakadtak a zsinegek, és a póznák átfúródtak a sátortetőn. Csak a jakszőrsátrak bírják az ilyen viharokat, de ezek olyan nehezek, hogy egymagukban egy egész jakterhet kitesznek. Esküdöztünk, ha még egyszer végigvonulunk valaha a Csangthangon, akkor másképpen szerelkezünk föl! Három jak, egy jakhajcsár, egy nomád sátor és egy jó fegyver... Ez kellett volna. Egyelőre bele kellett törődnünk a rideg valóságba. Hiszen örülnünk kellett még annak is, hogy nomád barátaink befogadtak. Csak az zavart bennünket, hogy olyan lassan haladtunk. Korábbi tempónkhoz képest ez most séta volt. A nomádok korán indultak, négy-hat kilométert mentek, aztán újra sátoroztak és legeltették a nyájat. A sötétség beálltával az állatokat, hogy megvédjék a farkasoktól a sátrak közelében cölöpökhöz kötik és azok így töltik el kérődzve az éjszakát.

Csak most jöttünk rá, hogy milyen sokat követeltünk szegény Árminunktól! Bizonyára épp olyan bolondnak tartott minket, mint a tibetiek, amikor Kjirongban fölrohantunk minden hegyoromra. A hosszú pihenők alatt újra naplóírással foglalkoztunk, amit az utóbbi időben nagyon elhanyagoltunk, aztán tervszerűen kikérdeztük a karaván tagjait a Lhászába vezető útról. Egyenként beszéltünk velük, és lassanként helységnevek sora állt össze. Ez nagyon fontos volt a későbbi jó tájékozódáshoz. Rég eldöntöttük ugyanis, hogy nem töltjük fél életünket ezzel a sétálással. A közeli napokban meg akartunk válni a karavántól.

December 24. volt éppen, amikor búcsút vettünk tőlük, és megint egyedül keltünk útra. Frissen és kipihenten vándoroltunk hegyen-völgyön át és ezen az egy napon több mint húsz kilométert tettünk meg. Késő este egy tágas síkság előtt álltunk, melyen elszórtan magányos sátrak voltak. Lakóik nagyon éberek lehettek, mert mielőtt még az elsőt elértük volna, néhány komor, állig felfegyverzett férfi jött elénk. Gorombán ránk kiáltottak, hogy takarodjunk innen. Megálltunk felemelt kézzel, jelezve, hogy nincs fegyverünk, és elmondtuk, hogy jámbor zarándokok vagyunk. Pihenőnapjaink ellenére szánalomkeltően nézhettünk ki, mert rövid tanácskozás után a nagyobbik sátor tulajdonosa meghívott bennünket, háljunk meg nála. Megmelegedhettünk, egy csésze gőzölgő vajas teát kaptunk, és egy ritka kincset is - egy-egy kicsi fehér zsemlét. Régiek voltak már és kőkemények, de nekünk ez a kis ajándék a Szentestén többet jelentett, mint valaha a legszebb ünnepi kalács. Annyira megörültünk, hogy a zsebünkbe dugtuk, és csak napok múlva, egy különösen kemény menetelésnél rágcsáltunk belőle, vigaszt és erőt merítve a jó emberek e váratlan karácsonyi ajándékából.

Amikor a zsemlék ajándékozójának elmondtuk, hogy melyik úton akarunk Lhászába menni, szárazon csak annyit jegyzett meg, ha eddig nem gyilkoltak meg bennünket, úgy ez a legközelebbi napokban egészen biztosan bekövetkezik. A vidék tele van khampákkal, fegyver nélkül szabad prédájuk vagyunk. Mindezt fatalisztikus hangon közölte, úgy, ahogy a magától értetődő dolgokról szokás beszélni. Meglehetősen elcsüggedtünk, és tanácsot kértünk tőle. Ő is a Sigacén át vezető utat javasolta, amin a várost egy hét alatt elérhetjük.

Erről azonban hallani sem akartunk. A nomád egy darabig gondolkodott, aztán azt tanácsolta, hogy okvetlenül menjünk el ennek a vidéknek a bönpójához. Csak néhány mérföldnyire délre van innen a sátra. A bönpónak ugyanis hatalmában áll kíséretet adni mellénk, ha már feltétlenül a rablóvidéken akarunk áthaladni.

Hamar lefeküdtünk ezen az estén, és annyi megfontolni valónk volt, hogy eszünkbe sem jutott az otthoni szomorú karácsonyra gondolni. Végül megegyeztünk abban, vállalni kell a kockázatot, és föl kell keresnünk a bönpót. Csak néhány órányi volt az út a sátráig. Jó előjelnek vettük, hogy barátságosan üdvözölt minket, és rögtön kijelölt nekünk egy sátrat is. Aztán odahívta a kollégáját, és mind a négyen megbeszélésre ültünk össze. Itt már bele sem kezdtünk abba a mesébe, hogy indiai zarándokok vagyunk. Európaiakként mutatkoztunk be, és erélyesen védelmet követeltünk a rablók ellen. Természetesen a kormány engedélyével utazunk - mondtam, és arcátlanul előhúztam a régi útlevelet, amit még a karpön állított ki nekünk Gartokban. Ennek az útlevélnek megvolt a maga története. Annak idején kisorsoltuk magunk között, és Kopp nyerte el. Amikor elvált tőlünk, az az ötletem támadt, hogy megvásárolom tőle. És most elérkezett az idő, hogy felhasználjuk!

A két hivatalnok megnézte a pecsétet és a régi papiros láthatóan tiszteletet keltett bennük. Most már meg voltak győződve arról, hogy legálisan tartózkodunk az országban. Egyetlen kérdésük az volt, hol a harmadik ember. Komolyan azt mondtuk, hogy sajnos megbetegedett, és ezért Tradünön keresztül Indiába ment. Magunk is meglepődtünk blöffünk hatásától. A bönpók megnyugodtak, kíséretet ígértek, ami szakaszonként váltva elvisz bennünket az északi taszamútvonalig.

Igazi karácsonyi örömhír volt ez! Most mégiscsak megtarthatjuk az ünnepet! Egy kevés rizst tartalékoltunk még Kjirongból kifejezetten a karácsonyestére. Ezt készítettük most el, és a két bönpót is meghívtuk a sátrunkba. Eljöttek, mindenféle ennivalót hoztak ők is, és így egészen kellemesen telt el az este.

Másnap egy nomáddal „továbbadtak” bennünket a legközelebbi sátornak. Olyan volt ez, mint a váltófutás: elvittek egy darabig, ott átadtak bennünket, ők maguk pedig visszafordultak. Mi továbbmentünk az új kísérővel, és így nagyszerűen haladtunk előre, noha a terep áttekinthetetlen volt. Most vettük csak észre, milyen sokat jelent olyan vezetővel menni, aki ismeri az utat! Még ha nem is jelentett ez életbiztosítást a rablók ellen...

Állandó kísérőnk volt a szél és a hideg. Úgy éreztük, mintha már nem is lenne más a világon, csak örökös orkán, és mínusz 30 fok. Hiányos ruházatunk miatt sokat szenvedtünk, és boldog voltam, amikor az egyik sátorlakótól még egy báránybőrbundát tudtam venni. Kicsit kicsi volt ugyan, és hiányzott a fél ujja is, de csak két rúpiába került! A cipőink is elrongyolódtak, és kesztyűnk sem volt. Aufschnaiternek már fagyások voltak a kezén, én a lábammal kínlódtam. Tompa megadással viseltük a szenvedéseket, és egyre több energiánkba került a napi menetfeladattal megbirkózni. Milyen szívesen pihentünk volna néha egy meleg nomád sátorban! Még az ő életük is, ami pedig kemény és igénytelen, csábítónak tűnt most nekünk. De nem volt szabad megállnunk sehol, ha el akartunk Lhászáig jutni. Mi lesz azután? Erre inkább nem is gondoltunk...

Gyakran láttunk lovasokat vonulni, szerencsére messze tőlünk, mert különleges kutyáikról felismertük, hogy khampák voltak. Ezek a kutyák kevésbé szőrösek, mint a szokásos tibetiek, soványak, gyorsak, mint az agarak és elmondhatatlanul csúnyák. Hálát adtunk az Istennek, hogy a velük és gazdáikkal való találkozástól megkímélt bennünket.

Felfedezésünk is volt ezen az úton: egy olyan befagyott tóhoz értünk, amit később egyik térképen sem tudtunk megtalálni. Aufschnaiter azonnal berajzolta térképvázlatainkba. A bennszülötteknél Jöcsabco volt a neve, ami „áldozati vizet” jelent. Gyönyörű fekvésű tó volt egy gleccserlánc tövében, ami körül nagy ívben mentünk már egy hét óta. Az „istenek trónusa” volt itt is a legmagasabb csúcs, egy különösen hatalmas istennek, Jo Gya Kangnak a nevét viselte.

Mielőtt a taszamútra értünk, még egyszer találkoztunk felfegyverzett útonállókkal. Ezeknek a fickóknak jó európai fegyvereik voltak, itt a bátorság nem sokat segített volna rajtunk! De nem bántottak minket, talán mert olyan nyomorúságosan néztünk ki. Hát igen, néha a látható szegénységnek is meg vannak a maga előnyei!

Öt nap múlva végre elértük a várva várt taszamútvonalat. Országútnak képzeltük mindig, melyen véget ér majd minden szenvedésünk. Ki írhatná le csalódásunkat, amikor útnak nyoma sem volt! A vidék nem különbözött semmiben attól, amin az utolsó hetekben végigjöttünk. Néhány üres sátor, ahol a karavánok megpihenhetnek, ez volt minden.

Az utolsó szakaszon két vaskos amazon kísért bennünket. A taszamútnál elbúcsúztak, és mi megadóan beköltöztünk az üres sátrak egyikébe. Tüzet raktunk, és megpróbáltuk a jó oldaláról nézni a helyzetünket. Tulajdonképpen elégedettek lehettünk. Az út legnehezebb része mögöttünk volt, most sűrűn járt úton voltunk, ami egyenesen Lhászába vezetett. Tizenöt napi gyaloglással elérhetjük a fővárost! De hol maradt az öröm, hogy ilyen közel vagyunk a célhoz? Annyira elfáradtunk, hogy már semmit sem éreztünk. Fagyott végtagok, ennivaló és pénz alig. És az állatokkal volt a legtöbb bánatunk. Hű kutyám már csak csont és bőr volt. Miután magunknak is alig jutott valami, neki sem maradt belőle sok. Lábait sebesre járta, és gyakran csak órák múlva ért utol bennünket a táborhelyen, olyan lassan vonszolta magát.

A jaknak sem volt jobb sora. Hetek óta nem talált elég füvet, és ijesztően lesoványodott. A Jöcsabco óta ugyan kikerültünk a behavazott zónából, de a fű gyér és száraz volt, a legeltetésre alig volt idő, és az erőltetett menet sem volt éppen hízókúra.

Másnap mégis tovább kellett menni. Az legalább némi erőt adott, hogy egy karavánúton haladtunk és nem kellett magunkat Marco Polónak érezni.

A taszamútvonalat a kormány eredetileg a Nyugat Tibetből jövő aranyszállítmányok számára rendezte be. Később, amikor egész Tibetben egyre élénkebb lett a kereskedelmi forgalom, ez az út jelentős tehermentesítést jelentett a déli útvonalnak, ami a Cangpo mentén vezetett.

Első napunk a taszamúton semmiben sem különbözött a lakatlan vidékek legrosszabb szakaszaitól. Egyetlen emberrel sem találkoztunk. A tomboló vihar hópelyheket és ködfoszlányokat kergetett maga előtt, és pokollá tette az utat. Még szerencse, hogy hátba kaptunk. Így valósággal hajtott bennünket, míg ellenszélben egy lépést sem jutottunk volna előre. Árminunk ereje végére ért. Mind a négyen boldogok voltunk, amikor este megpillantottuk a legközelebbi taszamállomást.

Erről a napról naplómban a következő sorokkal emlékeztem meg:

„1945. december 31.

Erős hóvihar köddel (az első köd Tibetben), cca mínusz 30 fok Celsius. Eddigi utunk legmegerőltetőbb napja. A málhák alig tartanak, igazításuk közben csaknem lefagy az ember keze... Majdnem eltévedünk, de két kilométer után észrevesszük tévedésünket, és visszafordulunk. Estefelé elérjük Nyacang taszamállomást, ami nyolc sátorból áll. Az egyikben a taszam-bönpo lakik a családjával... barátságos fogadtatásban részesülünk!”

Az áldott menetlevél

Ez volt tehát a második szilveszteresténk Tibetben! Ha arra gondoltunk volna mit értünk el eddig, elveszthettük volna minden kedvünket. Még mindig „illegálisan” jártunk az országban; két lezüllött, félig éhen veszett csavargó, akinek minden kis bönpo elől el kell bújnia. És Lhásza, a „tiltott város” még mindig illuzórikus cél. Ilyen estéken hajlamos az ember a visszapillantásra, a gondolatok elkalandoznak. A hazát és családot nem felejtettük el, de a puszta életünkért vívott harc minden testi és lelki erőnket igénybe vette, és emellett nem jutott hely semmi másnak. Egy meleg sátorban eltöltött este most többet ért, mintha otthon ajándékba kaptunk volna egy versenyautót...

Így ünnepeltük a szilvesztert. Kicsit tovább akartunk itt maradni, újra átmelegedni és az állatainktól sem sajnáltunk egy kis pihenőt. A régi menetlevél itt is megtette a hatását. A taszam-hivatalnok rögtön barátságos lett, egy szolgát adott mellénk, vizet küldött, és jaktrágyát a tűzrakáshoz.

Szerettük volna kipihenni magunkat, és sokáig aludtunk. Késő délelőtt volt már, mi még csak a reggelit főztük, amikor megelevenedett a tér a sátrak előtt. Egy bönpo szakácsa jött meg, hogy bejelentse „magas rangú urának” érkezését, és előkészítsen neki mindent. Szorgoskodva szaladgált föl-alá, és rettenetesen fontoskodott. Fejfedőként egy egész rókabundát viselt.

Egy magas rangú bönpo érkezése - ez számunkra is jelentős eseménnyé válhatott. De elég régóta voltunk már Ázsiában ahhoz, hogy tudjuk, a „magas rangú úr” igen relatív fogalom itt. Nemsokára belovagolt a bönpo egy sereg szolga kíséretében; kereskedő volt a kormány szolgálatában. Néhány száz teherrakomány nyerscukorral és gyapotszövettel volt útban Lhásza felé. Természetesen ő is látni akart bennünket, és mi álszent arccal nyújtottuk át a menetlevelet. Ez újra megtette a kívánt hatást! Eltűnt a szigorú hivatalos arckifejezés, sőt még meg is hívott bennünket, hogy utazzunk az ő málháscsapatával. Ezt örömmel vettük. Lemondtunk inkább a pihenőnapról, és sietve csomagolni kezdtünk, mert a karaván itt csak ebédpihenőt akart tartani.

A jakhajcsárok egyike fejcsóválva nézte lesoványodott Árminunkat. Végül azt javasolta, hogy rakjuk fel poggyászunkat csekély ellenértékért az egyik taszamjakra és hajtsuk üresen a miénket. Sietni kellett. A bönpo és szolgái friss lovakat kaptak, leváltották a jakokat, és az újonnan fölmálházott állatokkal azonnal útra keltek. Mi csatlakoztunk a karavánhoz, csak a bönpo hagyhatott még magának időt, mert lóháton hamar utolérhetett bennünket.

Nem kis önmegtagadásba került fáradtan és összetörten újra útra kelni, és húsz kilométert menni a legközelebbi állomásig. Gondolatban túlságosan felkészültünk már a pihenőre, és a kutyánk is hasonlóképpen érezhetett. Hívogattam őt, fütyültem neki, de ő csak lanyhán csóválta a farkát, és fekve maradt. Túl sok volt ez már neki. Lábai sebesek voltak, lesoványodott - mit tegyek vele? Szívesen odaadtam volna valakinek, aki jól bánna vele, ha már meg kell válnunk egymástól! Megkönnyebbültem, amikor egy településnél visszamaradt. Betolakodóként nehéz lesz ugyan neki a többi kutyával, de útközben biztosan elpusztult volna.

A karaván védelmében nagy utakat tettünk meg naponta. Sok hasznunk volt a bönpo tekintélyéből, mert mindenütt gond nélkül befogadtak minket. Csak Lhölamban lettünk gyanúsak a taszam-hivatalnoknak. Igencsak barátságtalan volt, még tüzelőanyagot sem adott, és állhatatosan a lhászai útlevelet kérte tőlünk. Hát igen, ezzel sajnos nem szolgálhattunk! De legalább fedél volt a fejünk fölött. Megérkezésünk után nemsokára észrevettük, hogy mindenféle gyanús alak lődörög a sátrak körül. Ezt a csőcseléket már ismertük - a khampák voltak megint. Túl fáradtak voltunk azonban ahhoz, hogy törődjünk velük. Legyen a többiek gondja a védekezés, tőlünk úgysincs mit lopni. Csak amikor a sátrunk körül kezdtek sürgölődni, és mindenáron nálunk akartak aludni, akkor mondtunk néhány erélyes szót! Hamar elmentek.

Másnap reggel rémülten vettük észre, hogy a jakunk eltűnt. De hiszen tegnap este idekötöttük a cölöphöz! Talán a legelőn van... De bárhogy kerestük is Aufschnaiterrel, sehol sem találtuk. Minthogy a tegnapi csőcseléknek sem volt már semmi nyoma, nem volt kétséges az összefüggés. Hogy éppen a mi jakunkat lopták el, ez érzékeny veszteség volt.

Berontottunk a taszam-hivatalnok sátrába, és dühösen a lába elé dobtam a nyerget és a takarót. Az ő konokságát okoltuk jakunk elvesztéséért! A lopás túlságosan mélyen érintett bennünket. V. Ármin volt fajtájának első jól nevelt képviselője és mi megtanultuk becsülni őt. Neki köszönhettük, hogy utazásunk legnehezebb szakaszával megbirkóztunk. Árminnak bizonyára nem jött rosszul a sorsfordulat. Hónapokig legelgethet most békésen, erőre kap majd, és talán hamar elfelejti a viszontagságokat.

Nem volt időnk sokáig gyászolni őt. Poggyászunk már órák óta úton volt, mert a karaván elindult már hajnal előtt, hogy a lovagló bönpóval lépést tarthasson. Elkeseredésünk ellenére élveztük, hogy szabadon haladhatunk, és nem tart fel bennünket az állat hajtása, a málhák örökös igazítása.

Egy roppant hegylánc felé tartottunk már napok óta. Tudtuk, ez a Nyencsentangla. Egyetlen hágó vezet át rajta - egyenesen Lhászába! A táj szelíd volt, dombos, és nagyon magányos. Még khjangokat sem láttunk. Az idő megjavult, derűs lett, és olyan jó volt a kilátás, hogy tíz kilométernyire is elláttunk.

Ezekben a napokban már nagyon fáradtak voltunk. Úgy éreztük, hogy legvégső erőinket éljük fel. Tokarnál kezdődött a kapaszkodó föl a hegységbe - a legközelebbi taszamállomás pedig öt napra volt innen. Gondolni sem mertünk rá, hogy fogjuk ezt kibírni. Mindenesetre igyekeztünk felerősíteni magunkat, és egy csomó húst is vásároltunk az útra.

A következő napok szinte végtelennek tűntek, és még ennél is hosszabbak voltak az éjszakák. Valószínűtlenül szép vidéken haladtunk át. A föld egyik legnagyobb tavához, a Namcohoz vagy Tengri Nórhoz értünk. Azt mondják, a körüljárásához tizenegy nap kell. De mi alig láttuk. Régi vágyunk volt a Csangthang lefolyás nélküli nagy tavait megismerni. Most itt volt előttünk az egyik, de bennünket semmi sem tudott fásultságunkból fölrázni.

A felfelé kapaszkodás a ritka levegőben, a 6000 méteres magasság teljesen kimerített. Csak hébe-hóba vetettünk egy-egy pillantást a környék még magasabb csúcsaira. A Guring La magaslatán végre megálltunk. 1895-ben az angol Littledale kelt át elsőnek ezen a hágón, amit Sven Hedin 5972 méterrel a Transzhimalája legmagasabb átkelőjeként jelölt be a térképekbe. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy ez a legmagasabb egész éven át járt hágó a földön.

Tarka imazászlók a zarándokút mentén

Itt újra kőrakásokat találtunk teletűzdelve a legtarkább imazászlókkal, melyeket valaha is láttam. Egy sor kőbe vésett imatábla állt mellettük - hirdetve az örökkévalóságnak sok ezer zarándok afölötti örömét, hogy vándorútjuk fáradalmai után ezen a hágón végre megnyílik előttük a szent városba vezető út.

És már jöttek is velünk szembe csodálatos sorokban a zarándokok, mind, akik már látták vágyaik városát, és most távoli hazájukba vonulnak vissza újra. Vajon hányszor hallhatta ez az út az „Om mani padme hum”-ot, ezt az ősrégi buddhista imaformulát, amit a zarándokok megszakítás nélkül mormolnak magukban és amitől mellesleg védelmet remélnek a „mérges gázok” ellen is. Így nevezik ugyanis a tibetiek az oxigénhiányt. Talán okosabb lenne, ha nem az imára figyelnének! Lépten-nyomon láttuk mélyen alattunk a lezuhant karavánállatok fehér csontvázait, melyek a hágó veszélyességéről tanúskodtak. A hajcsárok mesélték, hogy csaknem minden télen életét veszti itt néhány zarándok a hóviharban. Hálát adtunk az Istennek a jó időért, mert már az első napokban majdnem kétezer méteres magasságkülönbözetet kellett legyőznünk.

Amikor átkeltünk a gerincen, egészen új táj tárult fel előttünk. A Csangthang szelíd dombjai eltűntek. Fáradságos utunk során gyakran elképzeltük, milyen jól lehetne itt egy dzsippel haladni. Itt erre már nem lett volna mód. Vadul és meredeken megtörik a hegység, mélyen bevágott szakadékokban zúgnak a vizek, melyek már a lhászai síkságra folynak. A jakhajcsárok elmondták, hogy közvetlenül a város előtt, egy bizonyos pontról még azokat a jeges hegycsúcsokat is lehet látni, amelyek közt most átvonulunk. Ilyen közel volt már a „tiltott város”!

A lefelé vezető út első része egy gleccseren vitt keresztül. Megint megcsodáltam a jakokat, milyen hihetetlen biztonsággal találják meg útjukat a jégen át. Fáradt botorkálásunk közben önkéntelenül is arra gondoltam, mennyivel könnyebb lenne most síléceken végigsiklani ezeken az ideálisan hasadékmentes felületeken. Aufschnaiter és én voltunk bizonyára az elsők, akik a Lhászába vezető zarándokúton a síelésről beszélgettünk... Egy sor hatezres csúcs is csábító volt még ilyen kimerülten is, és sajnáltuk, hogy nincs jégcsákányunk, mert könnyű lett volna valamelyiket megmászni.

Ezen az úton egy fiatal pár ért bennünket utol. Ők is messziről jöttek, mint mi, és Lhászába igyekeztek. Szívesen csatlakoztak a karavánhoz, és ahogy az már történni szokott, beszélgetésbe elegyedtünk. Különös sors volt az övék. Valóságos Rómeó és Júlia-történet tibeti változatban.

A pirospozsgás arcú, vastag fekete hajfonatos csinos fiatalasszony vidáman és békésen élt a Csangthang egyik nomád sátrában és férjeinek - három fivérének - a háztartását vezette. Aztán egyik este egy fiatal idegen érkezett, és éjjeli szállást kért. Az első pillantásra egymásba szerettek, és már másnap reggel titokban elhagyták a sátrat. A szökés veszélyeire a téli pusztaságon át nem is gondoltak. Most idáig érkeztek és Lhászában akartak új életet kezdeni.

Erre a fiatalasszonyra szeretettel gondolok ma is. Pihenés közben egyszer a zsebébe nyúlt, és mosolyogva nyújtott át nekünk egy-egy szárított barackot. Ajándéka épp oly kedves volt, mint a nomád fehér zsemléje akkor, karácsonyeste.

További utunk során figyeltem csak meg, milyen erősek és kitartóak a tibeti asszonyok. Ez a fiatal nő is minden különösebb gond nélkül lépést tartott velünk, és ugyanúgy vitte a batyuját, mint a férfiak. Jövője miatt nyilván nem kellett aggódnia. Lhászában bizonyára elszegődik majd napszámosnak, és a nomádokra jellemző kitűnő egészségével és fizikumával könnyen megkeresi majd a kenyerét.

Már három napja úton voltunk anélkül, hogy sátrakra akadtunk volna. Aztán egyszer csak hatalmas füstoszlopot láttunk a távolban az ég felé szállni. Emberi település tűzhelyének a füstje lenne? Vagy tűzvész? Egyik sem tűnt valószínűnek. Közelebb érve rájöttünk, hőforrások gőze volt. Nemsokára váratlan természeti szépséget pillantottunk meg. Több hőforrás tört elő a földből, és a gőzfelhőből gyönyörű gejzír lövellt fel négy méter magasan. Lenyűgöző látvány volt! De aztán prózaibb gondolatunk támadt: megfürödni! Szerelmespárunkat sem a látvány, sem a fürdés nem érdekelte. Sőt a fiatalasszonyt ez utóbbinak még a gondolata is felháborította! De minket ez nem zavart. A víz forrva buggyant ki a földből, de a mínusz 10 fokos hideg elviselhető hőfokra hűtötte. Az egyik természetes pocsolyát kényelmes melegvízmedencévé bővítettük ki, és már lubickoltunk is. Micsoda gyönyör! Már Kjirong óta nem tudtunk mosakodni, pláne fürödni. Szakállunk és hajunk a hidegtől már kőkeményre fagyott.

A forrás vizét elvezető melegvizű patakban sok nagy halat is láttunk. Éhesen fontolgattuk, hogyan foghatnánk egyet, de az ínyencfalatból nem lett semmi. A fürdőtől felüdülve újra útra keltünk, hogy utolérjük a karavánt.

Az éjszakát a jakhajcsárokkal közös sátorban töltöttük. Akkor kaptam először isiász-rohamot. Ezt a fájdalmas betegséget mindig öregkori nyavalyának tartottam, és nem gondoltam, hogy ilyen hamar megismerem. Valószínűleg az állandó földön alvástól fáztam meg.

Egyik reggel már fel sem tudtam kelni. Rettenetes fájdalmaim voltak. Nagyon megijedtem: hogyan megyek így tovább? Itt mégsem maradhatok. Összeszorított fogakkal föltápászkodtam, és megpróbáltam néhány lépést tenni. A mozgástól kissé javult az állapotom. Ettől kezdve az első kilométerek különösen nehezek voltak reggelente.

Negyednapra rá, ahogy a hágón átkeltünk, kijutottunk a szűk hegyi völgyből egy óriási síkságra. Estére holtfáradtan értük el Szamszam taszam-állomást. Végre egy település, valódi házak, kolostorok és egy vár! Ez Tibet egyik legnagyobb taszam-útkereszteződése. Öt útvonal fut itt össze, élénk a forgalom, karavánok jönnek-mennek, a szállóházak zsúfoltak, az emberek málhás- és hátasállatokat cserélnek... Egyszóval egy nagy karavánszeráj mozgalmas élete zajlik!

A mi bönpónk már két napja itt volt. De még kormánymegbízott létére is öt napig kellett a friss jakokra várnia. Szállóhelyet, tüzelőanyagot és tűzhelyszolgát szerzett nekünk. Olyan szervezést csodálhattunk meg itt is, amilyet ebben az óriási, járhatatlan országban el sem képzelt volna az ember. Évente százezernyi málha volt úton jakhátakon, sok ezer kilométert tettek meg, és mégis simán ment mindig a továbbszállítás; voltak friss állatok, és szállások várták az utazókat.

Most különösen élénk volt a forgalom, ezért hosszabb pihenőre kellett felkészülnünk. Egyedül nem mehettünk tovább, nem volt már jakunk. Kirándulással töltöttük a napot. Nem messze Szamszamtól fehér gőzfelhőket láttunk - itt is vannak tehát hőforrások. Ez csábító volt! Kényelmesen ballagtunk ki az állomásról. Kilométereken át csak parlagon heverő szántóföldeket láttunk, amik azt jelezték, hogy a lakosság a földművelésről teljesen átállt a kereskedelemre és a szállítmányozásra.

A hőforrásokról kiderült, hogy egészen egyedülálló természeti csodák! Egy óriási tó feküdt előttünk bugyborékolva. A vize feketének látszott, és mégis teljesen tisztán folyt le egy kis patakban. Magunk választhattuk meg a fürdővíz hőmérsékletét. Ott, ahol kellemesen meleg volt, bementünk a patakba, és aztán mindig közelebb gázoltunk a tóhoz, ami egyre forróbb és forróbb lett. Elsőnek Aufschnaiter adta fel. Én azonban továbbkényszerítettem magamat, mert kúrálni akartam az isiászomat. Szinte kéjelegtem a forró vízben. Volt még egy darab szappanom Kjirongból. Letettem a partra, alig egy méternyire tőlem. Egy alapos mosdás ezzel a szappannal a fürdés csúcspontját jelentette volna. Sajnos nem vettem észre, hogy már jó ideje egy varjú köröz fölöttem. Hirtelen lecsapott - és huss, oda a szappan! Káromkodva fölugrottam, de rögtön fogvacogva menekültem vissza a meleg vízbe. Errefelé a varjak épp olyan lopósak, mint odahaza a szarkák. Visszafelé láttunk először egy tibeti ezredet. Ötszáz katona volt itt hadgyakorlaton. A lakosság rendszerint nem lelkesedik ezekért a gyakorlatokért, mert a katonáknak joguk van rekvirálni. Példás rendben felállított sátrakban laknak, úgyhogy beszállásolási kötelezettség nincs, de a málhásállatokat és a hátaslovakat a helyi lakosságnak kell a rendelkezésükre bocsátania.

Hálótársunk - egy fegyenc lábbilincsben

Szállásunkon meglepetés várt ránk: új hálótársunk volt, egy férfi a bokáin bilinccsel. Mosolyogva, természetes hangon mondta, hogy ő rablógyilkos. Lhászában kétszáz ostorcsapást kapott büntetésül, és életfogytiglan kell lábain a vasat viselnie. Libabőrös lett a hátunk. Hát már gyilkosokkal tesznek minket egy sátorba? De hamarosan rájöttünk, hogy Tibetben egy fegyenc nem megvetett ember. Ezt a férfit sem közösítették ki, részt vehetett minden mulatságon, alamizsnákból élt, és nem is rosszul. Állandóan imákat mormolt, aligha megbánásból, inkább azért, hogy szánalmat keltsen.

Hamar híre ment, hogy európaiak vagyunk, és minduntalan jöttek a kíváncsiskodók, hogy megnézzenek minket. Köztük volt egy kedves, fiatal szerzetes is. A drepungi kolostorba vezetett egy szállítmányt, és már másnap tovább kellett utaznia. Amikor meghallotta, hogy csupán egy poggyászunk van, és nagyon szeretnénk mielőbb továbbmenni, felajánlotta karavánjának egyik szabad jakját. Az utazási engedélyünkről már nem is érdeklődött. Elgondolásunk helyes volt: minél közelebb érünk a fővároshoz, annál kevesebb a nehézségünk. Magától értetődőnek vették, hogy akik már ilyen messzire utaztak az országban, azok biztosan a kormány útlevelének a birtokában vannak. Ennek ellenére mindig igyekeztünk gyorsan odébbállni, mert nem volt biztonságos sokáig egy helyen maradni. Talán mégis eszébe jut valakinek az engedélyünk után érdeklődni...

Elfogadtuk hát a szerzetes ajánlatát, elbúcsúztunk a bönpónktól és kevéssel éjfél után továbbindultunk. Keresztülhaladtunk a Jangpacsen vidékén, és egy oldalvölgybe jutottunk, ami már a lhászai síkságra vezetett. Tölungnak hívták, és innen egy lovas egy nap alatt elérheti a fővárost. Minél gyakrabban hallottuk Lhásza nevét, annál izgatottabbak lettünk. Gyötrelmes utunk során, a jeges éjszakákon át ebbe a szóba kapaszkodtunk mindig, és erőt merítettünk belőle. Semmiféle zarándok, még a legtávolabbi tartományból sem vágyódhatott jobban a szent város után, mint mi! Már most sokkal közelebb jutottunk hozzá, mint Sven Hedin. Ő kétszer kísérelte meg ugyanezt, majdnem ugyanezen a vidéken, és mindkét alkalommal még a Csangthangban, a Nyencsentangla fala előtt feltartóztatták. De mi ketten, nyomorult vándorok, kevesebb feltűnést keltettünk, mint az ő karavánja. Ravaszságunk, és nem utolsósorban nyelvismeretünk is segített. De öt nap volt még előttünk és nem tudtuk, sikerül-e a város földjére lépnünk.

Karavánunk már kora reggel elérte a legközelebbi állomást, és egész napos pihenőt akart tartani. Ez kínos meglepetés volt, mert két nemes rangú kerületi hivatalnok is székelt Decsenben: ők nem fognak a régi menetlevél trükknek bedőlni...

Barátunk, a szerzetes, még nem érkezett meg. Nyugodt éjszakát engedhetett meg magának, és talán csak most kelt útra a lovával. Óvatosan elmentünk szállást keresni, és hihetetlen szerencsénk volt újra. Egy fiatal hadnaggyal ismerkedtünk meg, aki segítőkészen a saját szállását ajánlotta fel, mert neki tovább kellett utaznia. A váltságdíjakat szedte be a környéken, amivel a behívott tibeti férfiak megválthatják katonai szolgálatukat. Megkockáztattuk a kérést, nem vinné-e egyetlen jakterhünket a pénzszállítmánnyal együtt. Természetesen fizetünk érte. Beleegyezett, és néhány órával később könnyű szívvel vonultunk ki a karaván mögött a faluból.

De túl korán örültünk! Az utolsó házaknál megszólított bennünket valaki, és amikor hátrafordultunk, egy drága selyemruhába öltözött előkelő férfi állt előttünk. A bönpo volt! Udvariasan, de határozottan kérdezte, honnan jövünk, és hová megyünk. Most csak a lélekjelenlét segíthetett! Egy kis sétán vagyunk éppen, és nincsenek nálunk a papírjaink, jelentettük ki hajlongva, de nem fogjuk elmulasztani, hogy tiszteletünket tegyük nála! A csel segített, és kereket tudtunk oldani.

Vándorlás volt ez a tavaszba. Minél messzebbre jutottunk, a gondosan ápolt legelők egyre zöldebbek lettek, az ültetvényeken madarak csiripeltek, és kezdtek bundáink is túl melegek lenni. Pedig még csak január közepe volt!

Már csak három nap Lhászáig! Vajon közbejön még valami? Napközben Aufschnaiter és én egyedül megyünk, csak este találkozunk a hadnaggyal és a karavánnal. Az itteni fuvarozók mindenféle állatot használnak - szamarakat, lovakat, teheneket és ökröket. Jakokat már csak az átvonuló karavánoknál lehet látni, mert errefelé nincs elég legelőterület, ahol jaknyájakat tarthatnának. Az emberek mindenütt azt igyekeznek megoldani, hogy vizet vezessenek a szántóföldekre, hogy mire jönnek a tavaszi viharok, ne legyen száraz az értékes humuszföld, különben elviszi a szél. Gyakran több emberöltőig is eltart, míg állandó öntözéssel termővé teszik a talajt. Hó ritkán van erre, nem védi semmi a téli vetést, így csak egyszer arathatnak. A megművelésnél számít a magasság is. Még ötezer méteren is lehet szántóföldeket találni, de ott csak az árpa terem meg, és a parasztok félnomádok. Aztán vannak olyan vidékek is, ahol az árpa hatvan nap alatt beérik. A Tö-völgy, amin éppen áthaladunk, négyezer méter magasan fekszik, itt már a répa, a burgonya és a káposzta is megterem.

Az utolsó éjszakát Lhásza előtt egy parasztházban töltöttük. Távolról sem volt olyan szép, mint Kjirong stílusos faépületei. Itt kevés a fa! A kis asztalkák és fekvőhelyek kivételével alig voltak berendezési tárgyak. A házak vályog- vagy gyeptéglából épültek, ablaktalanok; csak az ajtón, vagy a szoba mennyezetén lévő füstnyíláson át jött be fény.

Vendéglátónk a környék jobbmódú parasztcsaládjai közé tartozott. Ahogy az a feudális rendszerben szokás, a parasztok csak kezelői a birtoknak, és rajtuk múlik kigazdálkodni annyit, hogy a beadások után még meg is maradjon valami. Három fiú élt itt - kettő dolgozott a gazdaságban, a harmadikat a kolostornak szánták. Teheneket, lovakat és tyúkokat tartottak, és most láttam először Tibetben sertéseket.

Nyugtalan volt az éjszakánk. Hiszen a következő nap sorsdöntő lesz! Újra meg újra átgondoltuk kilátásainkat minden szempontból, és csak egy témánk volt: Lhásza. Eddigi eredményeinkkel elégedettek lehettünk. De mi lesz most? Ha be is tudjuk csempészni magunkat a városba, ott tudunk-e maradni? Pénzünk már nincs, miből éljünk? És hogy nézünk ki! Jobban hasonlítunk a Csangthang rablóihoz, mint valami európaiakhoz. Gyapjúnadrágunk foltos, ingünk rongyos, piszkos báránybőrbundáinkról már messziről lerí a sok viszontagság, amit kiálltunk. Cipőink is már csak foszlányok... A külsőnk bizony nem jó ajánlás! És még szakállunk is van! A tibetieknek, mint minden ázsiainak szinte semmi szőr nincs a testükön. Mi meg egy gondozatlan, vadul burjánzó erdőt viselünk az arcunkon! Gyakran ezért kazahoknak néztek bennünket, akik egy közép-ázsiai törzshöz tartoznak, és a háború alatt csapatosan emigráltak Szovjetunióból Tibetbe. Fosztogatva vonultak végig családjaikkal és nyájaikkal az országon, és a tibeti hadsereg iparkodott őket, amilyen gyorsan csak lehet, Indiába kitoloncolni. A kazahok általában világos bőrű, világos szemű szakállas férfiak. Csoda-e hát, hogy összetévesztettek velük minket, és ezért sok sátornál elutasítottak?

Külsőnkön már nem tudtunk változtatni. Nem volt lehetőségünk, hogy „kiszépítsük” magunkat. Még ha lett volna is pénzünk - ruhát sehol sem lehetett venni. De annyi veszélyből menekültünk már meg, hogy ettől sem féltünk.

Nangce óta - így hívták ezt a falut - a sorsunkra voltunk bízva. A hadnagy nemsokára továbblovagolt Lhászába, így megegyeztünk a házigazdánkkal a poggyászunk legközelebbi faluig való szállításáról. Egy tehenet és egy szolgát adott nekünk, és amikor kifizettük, már csak másfél rúpiánk és egy darabka aranyunk maradt. Ha nem sikerült volna csomagunkat valamiképpen továbbszállítani, egyszerűen itt hagytuk volna. Naplóinkon és feljegyzéseinken kívül úgysem volt benne már semmi értékes.

Ragyognak a Potala aranytetői

1946. január 15-e volt, amikor utunk utolsó szakaszára indultunk. A Tölung-vidékről a széles Kjicsu-völgybe jutottunk, és egy kanyar után a távolban már ott csillogtak a Potala aranytetői! Ez a Dalai Láma téli székhelye, Lhásza híres ismertetőjele! Ez a perc sok mindenért kárpótolt bennünket. Legszívesebben letérdeltünk volna, és homlokunkkal érintettük volna a földet, miként a zarándokok. Csaknem ezer kilométert tettünk meg Kjirong óta ennek a mesebeli városnak a képével a szívünkben. Hetven napig gyalogoltunk és mindössze öt napot pihentünk. Ez napi tizenöt kilométer. Ebből a Csangthang - fájdalmas kínlódásaival, az éhség, a hideg és a veszélyek elleni küzdelmeivel - egymaga negyvenöt napot vett igénybe. De mit számított most mindez! Feledtünk minden félelmet és fáradtságot - még tíz kilométer, és elérjük a nagy célt!

Leültünk ama kőrakások egyike mellé, melyeket a zarándokok emelnek azokon a helyeken, ahonnan először lehet megpillantani a szent várost. Hajcsárunk ezalatt imáit végezte, mert Lhásza a tibetinek ugyanaz, mint Róma a hívő katolikusnak. Aztán a Lhásza előtti utolsó faluba, Singdonkába értünk. Tehénhajcsárunk nem akart továbbjönni, de bennünket már semmi sem tudott elcsüggeszteni. Szemtelenül felkerestük a bönpót, és elmondtuk neki, hogy egy hatalmas külföldi úrnak vagyunk az előörsei; és amilyen gyorsan csak lehet, Lhászába kell jutnunk, hogy szállást készítsünk neki. A bönpo bedőlt a cselnek, és rögtön egy szamarat és egy hajcsárt adott. Lhászában, az előkelő estélyeken még évek múlva is nevettek a leghatalmasabb miniszterek is, ha szóba került ez a történet. Tibetben ugyanis nagyon büszkék arra a rendszerre, amellyel távol tartják az országtól az idegeneket. Az a mód, ahogyan ezen áttörtünk, nemcsak megbecsülést szerzett nekünk, hanem a humorérzékükre is hatott. Ezzel nyert ügyünk volt, mert Lhászában szeretnek nevetni!

Az utolsó tíz kilométert a zarándokok és a karavánok áradatában tettük meg. Az országút fontos pontjain árusítóbódék álltak. Könnybelábadt a szemünk a régóta nélkülözött ínyencfalatok láttán: édességek, vajban sütött fehér zsemlék... De nem volt pénzünk. Utolsó másfél rúpiánk a szamárhajcsáré.

És már látjuk a város jellegzetességeit, melyeket olyan gyakran csodáltunk meg a könyvekben anélkül, hogy akár csak álmodni is mertünk volna arról, hogy egyszer magunk is láthatjuk. Annak ott a Csagporinak kell lennie, annak a hegynek, amelyen a két híres orvosképző iskola egyike áll. És itt van előttünk a Drepung, a világ legnagyobb kolostora, ahol csaknem tízezer szerzetes él. Egész város ez, sok kőházzal, és aranyozott tornyocskák százai magaslanak az imahelyek fölé. Mintegy két kilométernyire vagyunk még a kolostortól és egy teljes órán át marad a látókörünkben. Valamivel mélyebben fekszenek a Necsung kolostor teraszai, ami Tibet legtitokzatosabb helye évszázadok óta. Egy buddhista védőisten nyilatkozik meg itt rendszeresen egy titokzatos orákulumon keresztül, akitől a kormány az állam sorsát befolyásoló minden nagy döntés előtt tanácsot kér. Most nyolc kilométer van még. És minden lépés új élményeket hoz. Nagy, gondozott legelők vannak itt, zöldellő fűzfákkal keretezve - ez a Dalai Láma lovainak kedvenc pihenőhelye.

És aztán egy hosszú-hosszú kőfal, csaknem egy egész órán át haladunk mellette. Mögötte fekszik az istenkirály nyári palotája! Majd a brit diplomáciai képviselet házához érünk, mely kint, a város szélén a fűzfák mögött lapul. Hajcsárunk itt bekanyarodik. Magától értetődőnek tartja, hogy be akarunk menni, és csak nagy nehezen tudjuk rábírni, hogy továbbmenjen. Egy pillanatig fontolgatjuk, ne forduljunk-e az angolokhoz. Túl nagy a civilizáció utáni vágyunk, és az, hogy újra európaiakkal beszéljünk. De az internálótábort még nem felejtettük el. És valószínűleg okosabb is Tibetben a tibetiektől kérni befogadást!

Alig tudjuk felfogni, hogy nem tartóztat fel bennünket senki. Egyáltalán nem törődnek velünk. Hébe-hóba utánunk fordul egy-egy gazdagon öltözött lovas. Később megtudjuk a titok nyitját: egyetlen ember sem gyanakodott, még ha fel is ismerték bennünk az európait, mert útlevél nélkül nem jutott el ide még senki.

Egyre hatalmasabban tornyosul előttünk a Potala. A városból még nem látni semmit. Elrejtik a dombok, amelyeken a palota és az orvosiskola áll. De íme itt egy kapu három sztupával körülvéve. A két hegyet köti össze, és egyben ez a város bejárata. Feszültségünk a csúcspontjára hág: most minden eldől! Csaknem valamennyi Lhászáról szóló könyv elmondja, hogy itt állnak az őrszemek, akik a szent várost őrzik. Szívdobogva megyünk közelebb. Semmi! Néhány koldus alamizsnáért nyújtja a kezét. Sehol egy katona, semmi ellenőrzés! Egy csoporthoz csapódunk, és a széles úton akadálytalanul lépünk be a városba. A szamárhajcsár elmagyarázza, hogy a balkéz felőli házcsoport még csak a külvárosok egyike. Egy darabon újra műveletlen réteken haladunk át, közeledve a városközponthoz. Egyikünk sem szól egy szót sem. Csak nézünk, egyre nézünk, és nem tudjuk felfogni, hogy a „tiltott város” kellős közepén vagyunk. Ma már nem találom a kellő szavakat arra, amit akkor éreztem és láttam. Álomszerű volt minden. A hosszú út és a sok megpróbáltatás után érzékeink most annyira túlfeszültek, hogy nem voltunk képesek feldolgozni a ránk zúduló benyomásokat.

Két csavargó fedélt és élelmet kér

A türkiz tetejű híd előtt állunk, és először látjuk a lhászai székesegyház arany tornyait. Lassan lenyugszik a nap, és földöntúli fényt áraszt a városra. Borzongva a hűvös alkonyban szállást keresünk. De nem olyan egyszerű itt belépni egy házba, mint a Csangthangban egy sátorba. Valószínűleg rögtön feljelentenének bennünket. Szállóhelyek vagy taszamházak sincsenek itt. De meg kell kísérelnünk! Az első házban egy néma szolgára akadunk, aki meg sem hallgat bennünket. Megpróbáljuk a legközelebbiben. Itt is csak egy szolgáló van. Jajveszékelése előcsalja az úrnőjét, aki összetett kézzel könyörög, hogy menjünk tovább, mert ha szállást ad nekünk, megkorbácsolják. Nemigen értjük, hogy miért ilyen szigorúak a kormány utasításai, de nem akarunk az asszonynak kellemetlenséget. Végigbolyongunk néhány utcát, és már csaknem a város másik végén vagyunk. Itt áll egy ház, ami sokkal előkelőbb és tágasabb, mint az eddigiek. Az udvarán még fészerek is vannak a lovak számára. Nekiveselkedünk és belépünk. Megint szolgák teremnek ott, akik szitkozódva és kiabálva akarnak bennünket elküldeni. De mi már nem megyünk tovább, és egyszerűen lepakoljuk szamarunkról a poggyászt. A szamárhajcsár már sietne, rég észrevette, hogy itt valami nincs rendjén. Kifizetjük, és ő megkönnyebbülten továbbáll.

A szolgák kétségbeesnek, amikor látják, hogy otthonosan letelepszünk az udvaron. Sírnak, kérlelnek és könyörögnek, és a büntetést ecsetelik, amit a bönpótól kapnak, ha az megjön, és meglát itt bennünket. Nincs kedvünk ilyen erőszakosan vendégszeretetet kicsikarni, de maradunk. Egyre több embert csődít oda a kiáltozás, de már ezzel sem törődünk. Holtfáradtan, félig éhen veszve ülünk gyatra batyunk mellett a földön. Mindegy már, hogy mi lesz velünk. Csak ülni, pihenni és aludni akarunk.

A dühödt kiáltozás elcsitul, amikor az emberek meglátják hólyagokkal borított lábainkat. Szánalom ébred bennük. Egy asszony kezdi a sort: egy kancsó vajas teát hoz. Az imént még könyörgött, hogy hagyjuk el a házat. Aztán mindenki hoz valamit: campát, élelmiszereket, sőt még tüzelőanyagot is. Az emberek megint jóvá akarják tenni barátságtalanságukat. Mohón esünk neki az ételeknek, és minden másról megfeledkezünk.

Egyszer csak halljuk, hogy tökéletes angolsággal megszólítanak. Föltekintünk, és bár közben besötétedett, látjuk, hogy az előttünk álló gazdagon öltözött tibeti férfi a legelőkelőbb rangfokozatba tartozik. Meglepve kérdezzük tőle, hogy talán ama négy nemes egyike-e, aki Rugbyben végezte tanulmányait? Az éppen nem, válaszolja, de sok évet töltött Indiában. Röviden elmondjuk neki sorsunkat, megmondjuk, hogy németek vagyunk, és menedéket szeretnénk kérni. Egy pillanatig gondolkodik, aztán azt feleli, hogy a városi tanács engedélye nélkül ő sem fogadhat bennünket a házába. De azonnal elmegy, és engedélyt kér.

A többi ember sugdolózva és tiszteletteljesen utat nyit neki. Amikor elmegy, elmondják róla, hogy magas rangú bönpo, akihez az Elektromos Művek igazgatása tartozik. Nem mertünk nagy reményeket fűzni az ígéretéhez, és elkezdtünk az éjszakára berendezkedni. Még a tűz mellett beszélgettünk a kíváncsiskodókkal, amikor szolgák léptek hozzánk, és felkértek bennünket, hogy kövessük őket. Thangme úr, az „elektromosság legfőbb főnöke” meghív bennünket a házába.

Tiszteletteljesen „küngő”-nek nevezték, vagyis „fenség”-nek és mi megjegyeztük ezt, szintén így szólítottuk.

Thangme és fiatal felesége barátságosan fogadott minket. Öt gyermekük tátott szájjal álldogált körülöttünk, és bámult bennünket, mint valami csodát. A küngő jó hírt hozott: a tanács megengedte, hogy minket egy éjszakára a házába fogadjon, minden továbbit pedig a kormány elé kell terjesztenie. Ez azonban már nem zavart minket. Lhászában voltunk végre, és egy nemesi család vendégszeretetét élvezhettük. Már elő is készítettek nekünk egy szobát, egy igazi, tiszta, barátságos szobát! Egy kis vaskályha is állt benne, ami izzón sugározta a meleget. Már hét éve nem láttunk kályhát! És még remek borókaillat is áradt belőle, ami nagy fényűzés, mert hetekig kell a borókafát jakháton Lhászába hozni. Alig mertünk rongyainkban a szőnyegekkel borított fekvőhelyekre ülni. Pompás kínai vacsorát hoztak, és mi egészen elfogódottak voltunk, miközben folyton nógattak, hogy lássunk csak hozzá. Közben mindannyian körülálltak bennünket, és egyfolytában kérdezgettek. Ugyan mi mindenen mehettünk keresztül! Alig tudták elhinni, hogy a Csangthangon és Nyencsentanglán jöttünk át télen. Tibeti nyelvtudásunk is nagy csodálatot keltett. De milyen elhanyagoltaknak éreztük magunkat ebben az ápolt környezetben! Holmijaink, amik éveken át legértékesebb kincseink voltak, és mindenhová magunkkal hurcoltuk, egy csapásra elvesztették minden fényüket, és a legszívesebben megszabadultunk volna tőlük.

Fáradtan és zavarodottan dőltünk le végre, de egyáltalán nem tudtunk elaludni. Túl sok éjszakát töltöttünk a kemény földön, csupán báránybőrbundánkkal és takarónkkal védekezve a hideg ellen. És most egyszeriben puha ágyban és fűtött szobában vagyunk. A test nem tud ilyen gyorsan átállni, és a gondolatok is úgy zakatolnak, akár egy malomkerék. Előjön most minden emlék és valósággal ránk ront. Az internálótábor! Huszonegy hónapja, hogy elhagytuk. És mennyi minden történt ezalatt! És bajtársaink még mindig ott vannak, mert bár a háborúnak már régen vége, de a foglyok még nem szabadok. Szabadok... És mi szabadok vagyunk most?

Mielőtt még teljesen felébredtünk volna, egy szolga állt az ágyunknál teával és süteménnyel. Aztán meleg vizet hozott a borotválkozáshoz, és lassan kezdett emberi formánk lenni. Később egy mohamedánt hívattak, aki a legjobb hajnyíró errefelé, így ő próbált sörényünkből európai frizurát kihozni. A hajvágás gondját a tibetiek nem ismerik. Ők vagy rövidre nyírva, vagy copfba fonva viselik hajukat.

Thangmét csak délben láttuk viszont. Jókedvűen jött haza, mert a Külügyi Hivatalban járt, és jó hírt hozott: nem szolgáltatnak ki minket az angoloknak! Egyelőre Lhászában maradhatunk, és csak azt kérik tőlünk, hogy a régens állásfoglalásáig - aki éppen a Taglung Trában elmélkedik -, ne hagyjuk el vendéglátónk házát. Értésünkre adták, hogy ez óvatossági rendszabály, nehogy a fanatikus szerzetesekkel konfliktusba kerüljünk. Élelmet és ruhákat a kormány ad nekünk.

Elégedettek voltunk. A többhónapos út után ez a néhány napos nyugalom igen jólesett. Lelkesedéssel estünk neki egy egész hegynyi újságnak. A hírek, amiket megtudtunk, már kevésbé lelkesítettek. Felfordult az egész világ, a hazánk is nehéz időket élt át. Képeket is láttunk Angliában és Franciaországban kényszermunkára fogott német hadifoglyokról...

Még ugyanaznap meglátogatott bennünket a városi tanács egyik bönpója, hat rendőr kíséretében. Udvariasan arra kért bennünket, hogy átvizsgálhassa poggyászunkat. Bámultuk a hatóságok precíz munkáját, mert ennek az embernek már pontos jelentés volt a kezében Kjirongból, és ezzel hasonlította össze útvonalunk adatait. Megkérdeztük, vajon tényleg megbüntetik-e azokat a hivatalnokokat, akiknek a kerületein átjöttünk. Az egész eset a kormány elé kerül, mondta megfontoltan, és a bönpóknak számolniuk kell a büntetéssel... Ezt végtelenül sajnáltuk, és nagy derültségére elmeséltük, hogyan tértünk ki a találkozások elől, és milyen gyakran csaltunk. Rajtunk volt a sor a nevetésben, amikor elmondta, hogy tegnap este már már lhászai német invázióra gondolt, mert minden ember, akit megszólítottunk, és akitől szállást kértünk, azonnal a tanácshoz szaladt. Már szinte az volt a benyomásuk, hogy német csapatok vonultak be a városba...

Az egész város rólunk beszél

Városszerte rólunk beszéltek. Mindenki látni akart minket, saját fülével hallani a kalandjainkat, és mivel nem volt szabad kimennünk, elkezdődött a vendégjárás. Thangme felesége tele volt munkával, még a legszebb teáskészletét is előszedte. Közben minket is beavattak a teavendégség szertartásába. Eszerint a teáskészlet értéke és szépsége a vendég rangja előtti tiszteletnek számít. A teásteríték egy fémből, gyakran aranyból vagy ezüstből készült csészealjból áll, amire porceláncsészét tesznek. Ehhez tartozik még egy csúcsos fedő ugyanabból az anyagból, mint a csészealj. Később gyakran láttam régi, sokszáz éves, gyönyörű kínai teáskészleteket az előkelő házaknál.

Thangme házát most naponta előkelő vendégek látogatták. Ő maga az ötödik rangfokozatba tartozó nemes volt, és mivel itt sokat adnak az etikettre, eddig mindig csak ugyanabba, vagy alacsonyabb rangfokozatba tartozó nemeseket fogadott. Most azonban a legmagasabb rangúak voltak természetesen az elsők, akik látni akartak minket. Először Carongnak, a közismert és híres miniszternek a fia jött el a feleségével. Apjáról sokat olvastunk már. Egyszerű családból származott, és a 13. Dalai Láma kegyence lett. Nagy tisztességre tett szert és rátermettségével és intelligenciájával nagy vagyont is szerzett. Amikor a Dalai Lámának negyven évvel ezelőtt Indiába kellett menekülnie a kínaiak elől, értékes szolgálatokat tett neki. Később évekig miniszter volt, és mint első kegyenc gyakorlatilag egy régens hatalmával rendelkezett. Később egy új kegyenc, Khünpela, kiszorította őt a hatalomból. Rangját és méltóságát azonban megtartotta. Most a harmadik rangfokozatot viselte, és a pénzverdét vezette.

Fia huszonhat éves volt. Indiában nevelkedett, és folyékonyan beszélt angolul. Öntudatosan viselte hajában az arany amulettet, amelyhez, mint a miniszter fiának joga volt. A rangfokozatok nincsenek mindig a születéshez kötve, érdemekkel is meg lehet őket szerezni.

A szolgák teát kínáltak, és nemsokára élénk társalgás folyt. Hihetetlen, hogy ez a fiatalember milyen sokoldalúan tájékozott volt. Különösen a műszaki dolgok érdekelték. A legújabb vívmányokról érdeklődött, és elmesélte, hogy a rádióját saját maga állította össze, és a háza tetején egy generátort is felállított, amit a szél hajt.

A szakmai beszélgetés kellős közepén voltunk, amikor a felesége nevetve félbeszakított bennünket, és most ő kérdezősködött. Jangcsenla Lhásza szépeinek egyike volt, finom ízléssel öltözött, és láthatóan a smink sem volt számára idegen. Egyáltalán nem volt félénk: ez megmutatkozott abban az élénkségben is, ahogyan bennünket kérdezett. Gyors gesztusaival és ámuló felkiáltásaival minduntalan félbeszakított minket, és szívből kacagott, amikor elmeséltük, hogyan vezettük az orruknál fogva a bönpókat régi, érvénytelen útlevelünkkel. Megcsodálta tibeti nyelvtudásunkat, de már nála is feltűnt nekünk az a derűs mosoly, amit a legtiszteletreméltóbb látogatóink sem tudtak egészen elfojtani. Barátaink később felvilágosítottak: az elképzelhető legszörnyűbb nomád- és paraszttájszólást beszéltük. Körülbelül olyan volt ez, mintha a legeldugottabb alpesi völgy erdejének valamelyik egyszerű lakója bejönne egy bécsi szalonba, és ott szabad folyást engedne szavainak... Nagyszerűen mulattak ezen, de udvariasabbak voltak annál, semhogy kijavítottak volna bennünket.

Mire a fiatal pár elment, barátságot kötöttünk. Kedves ajándékokat hoztak: fehérneműt, pulóvert, cigarettát, és azt kérték, szóljunk bátran, ha szükségünk van valamire. A miniszter fia megígérte, hogy közbenjár az érdekünkben, és később eljuttatta hozzánk apja üzenetét, melyben meghív bennünket, lakjunk nála, ha már rendeződik az ügyünk.

Egyfolytában jöttek a látogatók. A legközelebbi Szurkang miniszter fivére volt, aki a tibeti hadsereg tábornoka. Neki is rögtön volt beszédtémája: minden érdekelte Rommellel kapcsolatban. Lelkesedéssel beszélt róla, és elmondta, hogy fogyatékos angolságával figyelemmel kísért minden hírt, amit vele kapcsolatban az újságokban talált. Lhásza ilyen tekintetben egyáltalán nem elszigetelt. Indián keresztül eljut ide a világ valamennyi újsága, sőt volt a városban néhány nemes, aki előfizetett a „Life” magazinra is. Az indiai napilapok is kaphatók, ha egyheti késéssel is.

Aztán szerzeteshivatalnokok jöttek, és ajándékokat hoztak nekünk. Némelyek közülük később a legjobb barátaink lettek. Majd a kínai diplomáciai képviselet egyik tagja jelent meg, és a lhászai brit képviselet egyik alkalmazottja is eljött.

Különös megtiszteltetés volt a tibeti hadsereg főparancsnokának, Künszangcénak a látogatása, aki feltétlenül látni akart bennünket, még mielőtt egy küldöttség vezetőjeként elutazott volna Kínába és Indiába. Ő a külügyminiszter fiatalabbik öccse, és rendkívül intelligens, tájékozott ember volt. Megkönnyebbültünk, amikor ő is biztosított bennünket arról, hogy tartózkodási engedély iránti kérelmünket kedvezően bírálják el.

Lassan kezdtük magunkat otthonosan érezni. Thangméval és feleségével valóban családias kapcsolat alakult ki. Pátyolgattak minket, etettek, és örültek a jó étvágyunknak. De a szörnyű út, és a nélkülözések hatására Aufschnaiternél is, és nálam is mindenféle betegségek jelentkeztek. Aufschnaiter lázrohamot kapott, engem pedig az isiász kínzott meg jobban, mint eddig bármikor.

Thangme elhívatta a kínai diplomáciai képviselet orvosát, aki Berlinben és Bordeaux-ban végezte tanulmányait. Európai módszer szerint vizsgált meg bennünket és mindjárt néhány gyógyszert is adott. Természetesen a politikára is ráterelődött a szó, és ő úgy vélekedett, hogy a legközelebbi húsz évben a világon minden hatalom Amerika, Oroszország és Kína kezében lesz...

Elkényeztetik a szegény menekülteket

Valószínűleg nincs a világon más ország, ahol annyit törődnének két szegény menekülttel, mint Tibetben. Megérkezett a kormány ruháscsomagja! Még elnézést is kértek a késésért, de a tibetieknél magasabbak voltunk, így nem volt megfelelő méretű holmi a raktáron. A ruhákat és a cipőket külön nekünk készítették. Örültünk, mint a gyerekek! Végre levethettük régi, eltetvesedett és szétrongyolt holminkat! Rögtön fölpróbáltunk mindent. Nos, ha nem is készült mérték után, de rendes és tiszta volt minden, és bátran emberek közé mehettünk.

A látogatások közötti időt feljegyzéseinknek és naplóinknak szenteltük. Thangme gyermekeivel is hamar összebarátkoztunk. Többnyire elmentek már, mielőtt még felkeltünk volna, mert magániskolába jártak, ahol a mi félinternátusainkhoz hasonlóan egész nap a tanítók felügyelete alatt vannak, de este szívesen megmutatták feladataikat. Ez engem is érdekelt, mert szerettem volna a tibeti írást megtanulni. Aufschnaiter már régóta foglalkozott ezzel, és hosszú vándorutunkon néhány dolgot már megtanított. De évekig tartott még, amíg megközelítő folyékonysággal tudtam tibetiül írni. A nehézség nem az egyes betűk megtanulásában rejlik, hanem szótagokká való összeállításukban és elrendezésükben. Sok írásjel az ezeréves indiai írások valamelyikéből származik, ezért a tibeti írás inkább a hindihez hasonlít, mintsem a kínaihoz. Nagyon tartós, szép, pergamenszerű papírra írnak, kínai tintával. Lhászában csak gyengébb minőségű papírt készítenek régi papirosból, de vannak Tibetben híres papírgyárak is, különösen olyan vidékeken, ahol borókafa terem. Ezenkívül rengeteg papírszállítmányt hoznak be évente jakháton Nepálból és Bhutánból, ahol ugyanúgy gyártják a papírt, mint Tibetben. Gyakran megfigyeltem ezt később Lhászában a Kjicsu partján. Híg papírpépet kennek egy vászonfelületre, ami fakeretre van feszítve. A fennsík száraz levegőjében a pép néhány óra alatt megszilárdul, és akkor a kész papírt leválasztják az alátétről. A felülete természetesen nem túl sima és gyakran még a felnőtteknek is nehéz írni rá. A gyerekeknek ezért inkább fatáblákat adnak a gyakorlatokhoz. Ezekre felhígított tintával és bambusztollal írnak. Utána nedves ronggyal le lehet törölni az egészet. Thangme gyermekei sem jártak jobban, mint a mi elemistáink, mert gyakran húszszor is le kellett törölniük a feladatot, mire helyesen megoldották.

Csakhamar egészen a családhoz tartoztunk. Thangme felesége szívesen jött hozzánk apró-cseprő gondjaival, mindenféléről elcsevegtünk, és örült, ha bókokat mondtunk neki. Mint minden asszony, ő is szeretett csinosan öltözni, és büszke volt ékszereire.

Nagy bizalom jele volt, mikor egyik nap a szobájába vezetett, és megmutatta nekünk az ékszereit. Egy nagy láda állt ott, ebben kis kazettákban vagy finom selyemkendőkben voltak a kincsei... És micsoda kincsek voltak ezek! Káprázott a szemünk. Fejdísz korallokból, türkizekből és gyöngyökből, gyűrűk, gyémánt fülbevalók és kis tibeti amulett-tartók, amit korall láncon viselnek a nyakukban. Ilyen amulett-tartó mindenféle van, a legolcsóbbtól a legdrágább kivitelűig. Sok asszony egész nap viseli, mert talizmánt tartalmaz, és hisznek abban, hogy ez minden bajtól megvédi őket.

Háziasszonyunk örült az álmélkodásunknak. Elmondta, hogy minden férj köteles a rangjának megfelelő ékszereket adni a feleségének. Ha férje magasabb rangba emelkedne, azonnal meg kellene kapnia az ezzel járó ékszereket is. Szép kis intézmény! Bizonyára nem egy asszony kívánna magának hasonlót Európában! Ezen egyáltalán nem segít az, ha valakinek sok pénze van. A pénz egymaga még nem adja meg a jogot a drága ékszerek viselésére. A férjek természetesen itt is nyögnek feleségük kívánságai miatt, mert csakúgy, mint nálunk, itt is mindenki igyekszik túltenni a másikon. A fejdísz, az amulett-tartó és a fülbevaló minden asszony jogos tulajdona, ám a kivitelen múlik minden! Később láttunk olyan ékszereket, amik megértek vagy 75 ezer márkát. Thangme rangjának körülbelül 25 ezer márka értékű ékszer járt. Jangcsenla elmondta, hogy soha nem megy kíséret nélkül az utcára, mert gyakran megesik, hogy tolvajok tolakodnak az előkelő asszonyok közelébe, és kirabolják őket.

Vendégségben a Dalai Láma szüleinél

Nyolc nap telt el közben. Kimenő-tilalmunkat betartva a házban maradtunk, és még semmit sem láttunk a városból. Nagy meglepetés volt, amikor egy nap szolgák jöttek, és meghívót hoztak nekünk a Dalai Láma szüleitől! Azt kérték, hogy azonnal menjünk velük! Mivel kötött az ígéretünk, hogy a házat nem hagyjuk el, megkérdeztük a vendéglátónkat. Thangme valósággal elképedt kérdésünkön. Nincs semmi, ami fölötte állhat egy ilyen meghívásnak! Legfeljebb magához a Dalai Lámához vagy a régenshez szóló meghívásnak volna elsőbbsége. Egyetlen ember sem fog minket visszatartani, vagy később felelősségre vonni. Ellenkezőleg, súlyos vétség volna, ha haboznánk!

Efelől tehát megnyugodtunk. Izgatottan készültünk a látogatásra: most megyünk ki először az új ruhánkban, tibeti cipőnkben az utcára. Egész jól mutattunk. Thangme még néhány fehér selyemszalagot dugott oda nekünk gyorsan, és jól a fejünkbe véste, hogyan adjuk át azokat az üdvözlésnél. Már Kjirongban is találkoztunk ezzel a szokással, és az egyszerű népnél is láttuk, hogy minden látogatásnál, vagy magasabb rangúakhoz intézett kérelemnél és a nagy ünnepeken fehér szalagot nyújtanak át. Ezek a legkülönbözőbb kivitelben készülnek, és minőségük az ajándékozó rangjától függ.

Feltűnést keltő megérkezésünk óta most lépünk ki először az utcára. A Dalai Láma szüleinek háza nincs messze. Nemsokára egy óriási kapu előtt állunk, ahol már vár bennünket a kapuőr, kis házikója előtt. Amikor megérkezünk, tiszteletteljesen meghajol.

Aztán egy nagy kerten át visz az út zöldségágyások és fűzfák között a palotához. Felvezetnek bennünket a második emeletre, nyílik az ajtó, tiszteletteljes hajlongások: az istenkirály anyja előtt állunk. Egy kis trónszéken ül a tágas, világos teremben, szolgákkal körülvéve. Impozáns hölgy, csupa nemesség és méltóság. Számunkra idegen az az alázatos tisztelet, amit egy tibeti érez a „szentanya” iránt, mégis megérint bennünket a pillanat ünnepélyessége.

A „szentanya” nyájasan ránk mosolyog, és láthatóan örül, amikor meghajolva átnyújtjuk neki a fehér szalagokat kinyújtott karral, ahogy azt Thangme a lelkünkre kötötte. Elveszi a szalagokat, a szolgák rögtön átveszik tőle, és jóságos arca csak úgy ragyog, amikor a tibeti szokással ellentétben kezet nyújt nekünk.

Ebben a pillanatban lép be a Dalai Láma apja, egy tekintélyes idős férfi. Ismét hajlongások, a fehér szalagok szertartásos átnyújtása, de ő is egészen fesztelenül viselkedik, és kezet ráz velünk. Hébe-hóba elvetődnek erre európaiak is, így ismerik a szokásainkat, és egy kicsit büszkék is erre... Aztán teához ülünk. Jönnek-mennek a szolgák, teát töltenek, először az apának, aztán az anyának, utoljára nekünk. A tea meglep bennünket az aromájával. Ez más tea, és másképp is készítik, mint ahogy Tibetben szokás. Érdeklődésünk megtöri a csendet. Amdóról, a szülőföldjükről mesélnek, ahol egyszerű parasztok voltak egy kis gazdaságban, mielőtt a legkisebb fiukban felismerték a Dalai Láma inkarnációját... Amdó már Kínában fekszik, Csinghaj tartományban, de lakosai csaknem kizárólag tibetiek. Szülőföldjük italát, az amdó teát nem vajjal készítik, hanem tejjel és egy kevés sóval. És még valami utal régi hazájukra: a tájszólásuk. Mindketten csak törve beszélik a központi tartományok tibeti nyelvét. A Dalai Láma tizennégy éves bátyja a tolmács, mert ő már gyerekkorában Lhászába került, és hamar megtanulta a tibeti társalgási nyelvet. Csak a szüleivel beszél még amdói tájszólásban.

Miközben a beszélgetés zajlik, szemrevételezzük vendéglátóinkat. Mindketten nagyon kellemes emberek. Rokonszenves természetességük elárulja egyszerű származásukat, de magatartásuk és viselkedésük olyan, mintha született nemesek volnának. Óriási változás egy távoli tartomány kis parasztházából hercegi rangba kerülni Lhászában! A palota, a terjedelmes birtokok most mind az ő tulajdonuk. Úgy látszik, jellemváltozás nélkül estek át életkörülményeik e hirtelen változásán. Van valami nemesi egyszerűség a „szentanyában” és sokkal intelligensebb, mint a férje. Neki talán mégis a fejébe szállt a gyors dicsőség...

És itt van a tizennégy éves fiuk, Lobszang Szamten. Élénk, értelmes, és mohó érdeklődéssel ostromol minket kérdéseivel, tudni szeretne utazásunk minden részletéről. Istenöccse megbízta őt - jelenti ki -, hogy mindenről pontosan számoljon be neki. A Dalai Láma érdeklődik irántunk! Izgalom fog el bennünket, és szeretnénk többet tudni róla! Kiderül, hogy a „Dalai Láma” nevet a tibetiek egyáltalán nem használják. Ez a név a mongolból származik, és lefordítva annyit jelent, hogy „tágas óceán”. A Dalai Láma tibeti nyelven a „Gyalpo Rinpocse”, ami körülbelül „nagyra becsült királyt” jelent. A szülők és a testvérek az intimebb formát használják, ha róla beszélnek: „Kündün”, ami lefordítva egyszerűen „jelenlét”-et jelent.

A „szent szülőknek” összesen hat gyermekük volt. A legidősebb fiút még jóval a Dalai Láma felfedezése előtt ugyancsak egy Buddha inkarnációjaként ismerték fel, és a tagceli kolostor lámája lett. Őt is „Rinpocsé”-nek szólították, mint minden inkarnált lámát. A korban második fiú, Gyalo Thündrup, Kínában járt iskolába, a tizennégy éves Lobszang Szamten pedig a szerzeteshivatalnoki pályára volt szánva. A Dalai Láma tizenegy éves most, és fivérein kívül két nővére is van. A „szentanya” később még egy inkarnációnak adott életet, a Ngari Rinpocsénak. Három inkarnáció anyjaként egyedülálló jelenség a buddhista világban.

Mostani látogatásunk egy bensőséges kapcsolat kezdete volt ezzel az egyszerű és okos asszonnyal, és addig tartott, amíg a vörös kínaiak előli menekülés fel nem bomlasztott mindent. A mi barátságunknak persze semmi köze nem volt ahhoz az emberfeletti tisztelethez, ami a „szentanyát” egyébként körülvette. De ha szkeptikus is vagyok minden metafizikai jelenséggel szemben, mégsem tudtam kivonni magam a belőle áradó személyiség és hit hatása alól.

Lassan világosodott csak meg előttünk, mekkora megtiszteltetés ez a meghívás. Nem szabad elfelejteni, hogy egész Tibetben ezen az egy családon kívül senkinek sincs joga a fiatal istenkirályt megszólítani; eltekintve a néhány apáti rangban lévő személyes szolgától. És világidegen elszigeteltségükben mégis személyes érdeklődést tanúsítottak sorsunk iránt! Távozásunkkor intésükre egész sereg szolga lépett elő liszttel és campával teli zsákokkal, egy rakomány vajjal és puha gyapjútakarókkal. „A Kündün személyes óhajára!” - mondta mosolyogva az istenanya, és mindegyikünknek még egy százsangos bankjegyet is a kezünkbe nyomott. Mindez olyan magától értetődően és természetesen történt, hogy eszünkbe sem jutott zavarba jönni.

Elfogódottan támolyogtunk ki a szobából. Amikor meghajoltunk, Lobszang Szamten a barátság jeleként szülei nevében a nyakunkba akasztotta a fehér szalagot.

Aztán maga vezetett bennünket a kertbe, megmutatta az ültetvényeket, a lóistállókat, és apja büszkeségeit, a pompás lovakat. Beszélgetés közben olyan megjegyzést tett, hogy szívesen megismerkedne a nyugati tudományok néhány ágával. Magam is gondoltam már arra, milyen jó lenne itt tanításból megélni... De vágyálomnak tűnt az egész.

Szolgáktól kísérve, és ajándékokkal megrakottan tértünk vissza Thangme házába. Odahaza már feszült izgalommal vártak. Pontosan be kellett számolnunk mindenről, és a minket ért nagy megtiszteltetésről már minden látogatónk tudott. Nagyot emelkedtünk a köztiszteletben!

Az ajándékba kapott élelmiszereket háziasszonyunknak adtuk csekély ellenszolgáltatásul azért a sok gondért, amit neki okoztunk.

Másnap a huszonötéves Rinpocse is eljött a kolostorából, hogy meglátogasson! Személyében ismertük meg az első valódi lámainkarnációt. Általános szokás ugyanis Tibet valamennyi szerzetesét „lámá”-nak nevezni. Valójában azonban csak az inkarnációk viselhetik ezt a címet, és néhány szerzetes, aki aszkéta életével vagy csodatetteivel rászolgál erre. Minden lámának előjoga az áldásadás, és úgy tisztelik őket, mint a szenteket.

Tibet Külügyi Hivatala mozgásszabadságot ajándékoz nekünk

Tíz nappal megérkezésünk után megjött a Külügyi Hivatal végzése, hogy szabadon mozoghatunk. Egyidejűleg földig érő, pompás báránybőrkabátokat kaptunk, amihez röviddel azelőtt vettek rólunk mértéket.

Még aznap végigsétáltunk a városon, és tibeti ruhánkban egyáltalán nem voltunk feltűnőek. Mi minden látnivaló volt itt! A belváros egyetlen nagy áruház: üzlet üzlet mellett, és akinek nincs eladóhelyisége, az egyszerűen az utcán árusít. Kirakatok nincsenek, minden nyílás a falban egy újabb üzlet bejárata, még ha az mégoly kicsiny is. Valódi szatócsboltok ezek, ahol a varrótűtől a gumicipőig minden kapható. Mellettük elegáns szövet- és selyemüzletek, különleges élelmiszerboltok, ahol a hazai termékek mellett megtalálható az amerikai Corned Beef, az ausztráliai vaj és az angol whisky is. Nincs semmi, amit ne lehetne kapni, vagy legalábbis megrendelni. Elisabeth Arden készítmények, Ponds Creme, kozmetikai szerek - minden van itt és buzgón vásárolják is ezeket. A háborúban fölöslegessé vált amerikai áruk sorakoznak jakcombok és vajtömbök között. Varrógépeket, rádiókészülékeket, gramofonokat lehet rendelni, vagy Bing Crosby legújabb lemezét egy-egy estélyhez. És mindenfelé tarka tömeg, alkudozás, nevetgélés és kiáltozás... Az alkudozás egyfajta gyönyör, és igyekeznek ezt az élvezetet olyan hosszúra nyújtani, amilyenre csak lehet. A nomád itt cserél jakszőrfarkot dohányra, közvetlen mellette keresgél órákig a brokát- és selyemhegyekben a szolgák hadától kísért nemesasszony. De a nomád nő sem kevésbé igényes, amikor új imazászlónak való indiai pamutszövetet keres.

A köznép rendszerint nambut visel, egy házilag szőtt, elnyűhetetlen, tiszta gyapjúszövetet, ami csak húsz centiméter széles. Vastag bálákba csavarva fekszik az üzletek előtt tiszta fehér, vagy kékes-lilás színárnyalatokban. A festéshez általában indigót használnak rebarbarával. A fehér nambut csaknem kizárólag a szamárhajcsárok viselik, mert a festetlenség a szegénység jele. Mivel a métermértéket itt nem ismerik, karhosszal mérnek, a mi régi rőfünkhöz hasonlóan. Hála hosszú végtagjaimnak, a vásárlásaimnál mindig jól jártam...

Van itt egy nagy halom európai nemezkalap. Ez most a legújabb divat Lhászában. Egy kicsit különös viselet ez az elegáns kalap a hagyományos tibeti öltözékhez, de nagyon kedvelik az emberek, mert széles karimája megvédi őket a naptól. A tibeti viselet gazdagon díszített kalapjai minden-esetre sokkal festőibbek, és a tarka utcán különösen jól hatnak. A kormány megpróbálja bizonyos előírásokkal megakadályozni az idegen divatok elterjedését, hogy a régi, gyönyörű népviselet megmaradjon. Így az asszonyok csak ritkán viselnek kalapot, hanem megtartják szép, háromszögletű fejdíszeiket. A hivatalnokok és a szolgák is követik az előírásokat. Tág tere marad még így is a képzeletnek és a szövetek és színek összeállításával mindenki kifejezésre juttathatja az egyéniségét.

A kalapok mellett az ernyőket is szeretik a tibetiek. Minden nagyságban, minőségben és színben kaphatók, és többnyire napernyőként használják. A legjobb vevők a kopaszra nyírt szerzetesek, mert ők a nagy szertartások kivételével nem viselhetnek fejfedőt.

A nagy sürgés-forgástól és a sok új benyomástól egészen felkavarva értünk haza. Ott már várt bennünket a brit diplomáciai képviselet titkára, Thangme barátja, aki nem hivatalos megbízásból jött hozzánk. Sokat hallott már rólunk, mondta, és különösen útvonalunk és élményeink iránt érdeklődött. Kormánya kereskedelmi ügynökeként már ő is járt Gartokban, így ismerte némileg azt a vidéket, amin áthaladtunk. Kapóra jött ez a látogatás, mert szerettünk volna hírt küldeni haza! Otthon bizonyára már régen eltűntnek gondoltak bennünket. Csak a brit képviseletnek volt közvetlen összeköttetése a világgal, mert Tibet nem tagja a Világposta-egyesületnek és postaviszonyai kissé bonyolultak.

A követségi titkár arra biztatott, hogy személyesen adjuk elő kérelmünket, így már másnap elmentünk a képviselet székhelyére. Lhászába érkezésünkkor láttuk már ezt a házat, a városon kívül feküdt egy nagy parkban.

Vörös libériás inasok vezetnek bennünket a kertbe. Itt végzi reggeli sétáját a rádiós Reginald Fox. Évek óta él már Lhászában, tibeti nőt vett feleségül, és négy szőke hajú, mandulaszemű, elragadóan bájos gyermeke van. A két idősebbik Indiában van internátusban.

Ő az egyetlen ember Lhászában, akinek megbízható motorja van, és a brit képviseletnél kifejtett működése mellett állandóan azzal van elfoglalva, hogy Lhásza valamennyi rádióelemét feltöltse. A rádió segítségével közvetlen összeköttetése van Indiával, és megbízható alaposságának köszönhetően közismert és megbecsült ember.

A szolgák közben már bejelentettek bennünket, és most fölvezetnek az első emeletre. A napsütéses verandán étvágygerjesztően megterített reggelizőasztal áll, és már be is lép a brit képviselet főnöke. Szívélyesen üdvözöl minket, és meghív egy jó angol reggelire. Hány éve már annak, hogy utoljára széken ültünk? Abrosz, virágvázák, könyvek, barátságosan berendezett szoba... Olyan ez, mintha hazaértünk volna. Vendéglátónk megértően mosolyog, és amikor a könyveket nézegetjük, barátságosan felkínálja a könyvtárát. Beszélgetni kezdünk, de tapintatosan kerüljük a kérdést, ami a leginkább nyugtalanít minket: hadifoglyoknak tekintenek-e még bennünket? Végül kereken rákérdezünk, szögesdrót mögött vannak-e még a bajtársaink? Nem tud rá válaszolni, de megígéri, hogy majd érdeklődik Indiában. Aztán egészen nyíltan beszél a helyzetünkről, szökésünk minden részletéről tájékozott, és célzást tesz arra, hogy tudomása szerint a tibeti kormány a visszaküldésünket tervezi Indiába. Hát ettől nem vagyunk elragadtatva! Megkérdezi, nem érdekelne-e minket valamilyen munka Szikkimben? Jó összeköttetései vannak ott, és néhány nap múlva éppen odautazik. Nyíltan bevalljuk, hogy szívesebben maradnánk Tibetben, de ha ez nem lehetséges, akkor örömmel visszatérünk az ajánlatára.

Ez a további sorsunkra nézve oly fontos megbeszélés azonban mégsem rontja el az étvágyunkat. A reggeli olyan finom, hogy egykettőre kiürülnek a kannák, a tálak és a kosarak. Nem túl elegáns ez a farkasétvágy, de vendéglátónk csak mosolyog, és újra tálaltat. A magánügyekre terelődik a szó. Végre előállhatunk a kérésünkkel: szeretnénk hírt küldeni haza! A követ megígéri, hogy a Vöröskereszten keresztül megpróbál erre módot találni. Később időnként küldhettünk néhány levelet a brit képviseleten keresztül is, többnyire azonban a bonyolult tibeti postautat kellett használnunk. Kettős borítékban küldtük a levelet tibeti bélyeggel a határig, ahol egy ismerősünk az első borítékot eltávolította, a levelet indiai bélyeggel látta el, és továbbította. Ha szerencséje volt az embernek, tizennégy napig tartott, amíg egy levél Európából megérkezett, az amerikai híreknek pedig húsz napra volt szükségük. Tibetben a postát futárok továbbítják, akik stafétaszerűen hat és fél kilométerenként váltják egymást. Minden főútvonalon pici házikók vannak, ahol készenlétben áll a váltás. A postafutárok csengőkkel ellátott lándzsát használnak hivataluk jelvényeként. A lándzsa szükség esetén fegyver, a csengők pedig elriasztják éjjel a vadállatokat. Öt különböző levélbélyeg létezett ekkor, ezeket a pénzverdében nyomták, és a postahivatalokban árusították.

Fontos látogatások Lhászában

A követségi látogatással elégedettek voltunk. Előzékenységüket látva azt reméltük, hogy meggyőződtek ártalmatlanságunkról. A legjobb hangulatban mentünk a városba, amikor Söben, a hivatalok, templomok és állami nyomdák negyedében, a Potala lábánál szolgák állítottak meg minket. Elmondták, hogy uruknak az a kívánsága, hogy látogassuk meg a brit képviseletről visszajövet. Kérdésünkre, hogy ki az, aki látni kíván minket, megtudtuk, hogy egy magas rangú szerzetes-kormányhivatalnok, aki a négy Trünyi Csemo egyike. E négy hatalmas bönpo kezében van Tibet valamennyi szerzetesének sorsa.

Egy előkelő, nagy házba vezettek minket, ahol az egész személyzet szerzetesekből állt. Csak úgy ragyogott minden a tisztaságtól, a szobák terméskő padlójáról akár enni is lehetett volna. Egy rokonszenves idősebb úr üdvözölt bennünket, és barátságosan teával és süteménnyel kínált. A szokásos udvariassági formulák után beszélgetni kezdtünk. Tudja, hogy országa nagyon elmaradott, és az olyan embereknek, mint mi, nagy hasznát lehetne venni - mondta-, de sajnos ezt még nem látják be. Ezért szívesen szól majd az érdekünkben. Mit is tanultunk, és mi a foglalkozásunk? - kérdezte. Hosszú idő óta először nyílt alkalmunk a tanulmányainkról beszélni. Különösen az érdekelte, hogy Aufschnaiter agrármérnök. Ilyen szakemberek nincsenek Tibetben, pedig micsoda lehetőségeik lennének ebben a hatalmas országban...

Másnap bemutatkozó látogatást tettünk a kormány négy miniszterénél. Az országban a legfelsőbb hatalom az ő kezükben van, és egyedül a régensnek tartoznak felelősséggel. Hárman közülük világi méltóságok, a negyedik szerzetes-hivatalnok. Valamennyien az ország legelső nemesi családjából származnak, és nagy házat visznek.

Gondolkoztunk, melyiküket látogassuk meg először. Helyes lett volna a szerzetes-miniszternél kezdeni, de úgy határoztunk, hogy egészen szertartásellenesen először a legfiatalabbat keressük fel. Szurkang mindössze harminckét éves volt; haladó gondolkodásúnak számított, és reméltük, hogy nála találunk a legkönnyebben megértésre.

Már az első pillantásra kölcsönösen rokonszenvesek voltunk egymásnak. Csodáltuk, milyen jól tájékozott, és hogy mindenről tud, ami a világban történik. Amikor elmentünk, úgy éreztük, mintha már évek óta ismernénk egymást.

A következő minisztert, akit felkerestünk, Kabsöpának hívták. Ez a jól megtermett úr nagyon is tudatában volt méltóságának, és kissé leereszkedően fogadott bennünket. Kényelmesen ült trónusán, engedélyezte, hogy közelebb lépjünk hozzá, és meghajoljunk előtte, aztán kegyesen két előkészített székre mutatott. Frázisok valóságos özönét zúdította ránk. A leghatásosabb helyeknél kissé krákogott, és erre azonnal bejött egy szolga egy kis arany köpőcsészét tartva elé. Ez volt mindennek a teteje. A köpködés ugyan teljesen szalonképes dolog Lhászában, és minden asztalon köpőcsészék vannak, de hogy valaki ezt a szája elé tartassa, ez meghaladt minden képzeletet.

Lehetetlen volt átlátni ezen az emberen. Passzívan fogadtunk mindent, udvariasságát ugyan-olyan udvariasan viszonoztuk, és merev ünnepélyességgel ittuk a teát. Minthogy Kabsöpa nem feltételezte, hogy beszélünk tibetiül, fivére fiát kérte fel tolmácsnak. A fiatalember angol nyelvtudásának köszönhetően a Külügyi Hivatalban dolgozott, és később még gyakran találkoztunk. Jellegzetes képviselője volt az ifjú nemzedéknek, amely indiai iskolákban végzett, és tele volt reformtervekkel. Pillanatnyilag persze nem mert a konzervatív szerzetesekkel szemben az eszméiért kiállni. Egy alkalommal megjegyezte, hogy az a baj velünk, hogy túl korán jöttünk Lhászába. Ha egyszer majd ő és még néhány fiatal arisztokrata lesz a miniszter, bőven akadna számunkra feladat... Mire elbúcsúztunk Kabsöpától, az előszobában seregnyi kérvényező várt ajándékokkal a kihallgatásra.

A szerzetes-miniszter, aki a Lingkhoron, ezen a nyolc kilométer hosszú Lhásza körüli zarándokúton lakott, sokkal egyszerűbben fogadott bennünket. Nem volt már fiatal, és kis fehér szakállat viselt, amire igen büszke volt, mert Tibetben ritkaság a szakáll. Igen bölcsnek és megfontoltnak látszott. Rampának hívták, és egyike volt ama kevés szerzetes-hivatalnoknak, akik nemesi származásúak. Titkon gondot okozhatott neki a világhelyzet alakulása, mert nagyon érdeklődött Oroszország politikája iránt. Mint mondta, a régi írásokban szól egy jóslat arról, hogy egy nagy északi hatalom háborút zúdít Tibetre, szétrombolja vallását, és az egész világ ura lesz.

Utolsó látogatásunk Pünkangnak, a négy miniszter legidősebbikének szólt. Alacsony emberke volt vastag szemüveggel az orrán. Ez Tibetben egészen szokatlan látvány, mert a szemüveget, mint „külföldi szokást” elutasítják. Egyetlen hivatalnoknak sem szabad viselnie, és a magánéletben sem látják szívesen. A mi miniszterünknek külön engedélye volt a 13. Dalai Lámától, hogy legalább a hivatalában viselhesse a szemüvegét. De a nagy szertartásokon súlyos rövidlátása miatt teljesen tehetetlen volt. Pünkang felesége jelenlétében fogadott bennünket, és bár eközben rangjának megfelelően nejénél magasabban ült, nem volt szükség különösebb éleslátásra ahhoz, hogy észrevegyük, ebben a házban az asszony viseli a nadrágot. Az üdvözlő formulák után szinte már szóhoz sem jutott.

Pünkang később megmutatta a házikápolnáját. Az ő családjában is született Dalai Láma, és erre nagyon büszke volt. A kápolnában a képek közül az egyik ezt az istenkirályt ábrázolta.

Az idők folyamán Pünkang fiait is megismertem. A legidősebb Gyance kormányzója volt, de a felesége sokkal érdekesebb volt nála; egy tibeti származású szikkimi hercegnő volt. Egyike volt a legszebb asszonyoknak, akiket valaha is láttam, az ázsiai nők leírhatatlan bájával. Ugyanakkor tökéletesen modern, okos és művelt volt, India legjobb iskoláiban nevelkedett. Ő volt az első asszony Tibetben, aki megtagadta, hogy a férje fivéreivel is összeházasodjon. Úgy lehetett vele társalogni, mint az európai szalonok legszellemesebb hölgyeivel; érdeklődött a kultúra, a politika és minden iránt, ami a világon történik. Gyakran beszélt a nők egyenjogúságáról is... De addig még sok időnek kell eltelnie Tibetben!

Amikor Pünkangtól és feleségétől elbúcsúztunk, megkértük őt is, hogy támogassa tartózkodási engedély iránti kérelmünket. Természetesen ő is megígérte, hogy segít, de elég hosszú ideje voltunk már Ázsiában ahhoz, hogy tudjuk, itt sohasem mondanak világosan „nem”-et. A kiutasítás mégiscsak lehetséges, és akkor megint a szögesdrót mögé kerülhetünk.

Hogy több oldalról is biztosítsuk magunkat, megpróbáltunk a kínai diplomáciai képviselettel is jó viszonyba kerülni. Az ügyvivő a híres kínai udvariassággal fogadott minket, és megígérte, hogy továbbítani fogja kormányának a kérésünket, hogy bebocsáttatást és munkát kapjunk Kínában.

Így igyekeztünk óvatosan kapcsolatokat teremteni mindenütt, és meggyőzni az embereket ártalmatlanságunkról. Gyakran megtörtént, hogy idegenek séta közben megállítottak bennünket, és különös dolgokat kérdeztek. Egy kínai egyszer meglepetésszerűen egy fényképfelvételt is csinált rólunk. Fényképezőgép Lhászában - ez ritkaság! Az eset gondolkodóba ejtett bennünket. Hallottuk már, hogy mindenféle ember megfordul Lhászában, akik információkat továbbítanak külföldre. Talán kémeknek tartottak bennünket is? Elvégre csak az angolok tudták, hogy kik vagyunk: egyedül ők voltak abban a helyzetben, hogy meggyőződhettek róla, honnan jöttünk, és ellenőrizhették állításainkat. A többiek számára gyanúsak lehettünk. Nem voltak politikai ambícióink, és minden óhajunk a menedékjog megszerzése volt, és valami munkalehetőség addig, amíg haza nem térhetünk.

Közben valósággal kitavaszodott: gyönyörű, meleg idő lett, noha még csak február elején jártunk. De Lhásza Kairónál délebbre van, és magas fekvése különös erőt ad a napsugaraknak. Nagyon jól éreztük magunkat. Csak ne teltek volna ennyire hasztalanul a napjaink! Meghívások és látogatások sora, órákig tartó, nagy ünnepi lakomák. Kézről-kézre adtak minket, mint valami különlegességet... Ezt a henyélést hamar megelégeltük. Dolgozni akartunk újra, és sportolni... De egy kis kosárlabdapályán kívül nem volt más lehetőség. A tibeti és kínai fiatalok, akik a pályát használták, boldogok voltak, amikor játékra ajánlkoztunk. Végre beavathattam őket a játék minden szabályába és fortélyába. Zuhany is volt a pályán, de egy zuhanyfürdő tíz rúpiába került! Szörnyű ár ez, ha belegondol az ember, hogy ennyi pénzért egy juhot lehet venni! A drágaságnak az volt az oka, hogy a vízmelegítéshez szárított tehéntrágyát használtak, ami itt ritka, így messziről hozatják ide.

Úgy hallottuk, néhány évvel ezelőtt még labdarúgópálya is volt itt! Tizenegy csapat játszott igazi bajnoki mérkőzéseket egymással. Egy napon, éppen a játék kellős közepén, jégeső tört ki. Sok kárt okozott, és válaszul - betiltották a labdarúgójátékot! Talán nem jó szemmel nézte a régens és az egyház is tartott attól, hogy veszíthet befolyásából, mivel a lakosság nagyon lelkesedett ezért a játékért, és még a szerai és drepungi szerzetesek is szívesen nézték. A jégesőt mindenesetre az istenek büntetéseként fogták fel, és beszüntették a bűnös labdarúgást.

Kíváncsian kérdeztük meg, hogy léteznek-e valóban olyan lámák, akik képesek feltartóztatni a jégesőt, illetve esőt tudnak előidézni. Tibetben szilárdan hisznek ebben. Minden szántóföldön kis kőtornyok állnak áldozati edényekkel, amelyekben tömjént égetnek, ha vihar közeleg. Némely falu még külön „időcsinálót” is alkalmaz. Ezek olyan szerzetesek akik különösen ügyes időjárás-irányítók hírében állnak. Nagy kagylókürtbe fújnak ilyenkor, ami erős hangrezgést kelt, s ez állítólag megteszi a kívánt hatást.

Erről egy kedves anekdotát is hallottunk a 13. Dalai Láma idejéből. Neki is volt házi- és udvari időcsinálója, aki a leghíresebb varázsló volt abban az időben. Külön feladata volt az istenkirály nyári kertjét megvédeni, ha jött a vihar. Egy szép napon kiadós jégeső esett, és levert mindent: a szép virágokat, az érett almákat és körtéket, a zamatos barackokat... Az időcsinálót az Élő Buddha színe elé rendelték. Az haraggal eltelve ült trónusán, és megparancsolta az ijedt varázslónak, hogy azonnal tegyen csodát, különben megbünteti és elbocsátja! A mágus alázatosan földre vetette magát, és egy közönséges szitát kért. Elég lesz-e csodának, ha a víz, amit beleönt, nem folyik át rajta? - kérdezte. A Dalai Láma bólintott, s az időcsináló vizet öntött a szitába. És lám, egyetlen csepp víz sem folyt keresztül rajta. Meg volt mentve varázslói becsülete, és megtarthatta állását. Vajon hipnózissal élt-e, vagy valami fizikai trükköt talált a sok régi varázslókönyv valamelyikében? Mindenesetre ügyesen kihúzta magát a bajból.

Közben állandóan azon törtük a fejünket, hogyan biztosítsuk megélhetésünket, ha mégis itt maradhatunk! Egyelőre nagyvonalúan gondoskodtak rólunk: a Külügyi Hivatal intézkedésére egész rakományokat kaptunk campából, lisztből, vajból és teából. És meglepetés volt, amikor Kabsöpa unokaöccse mindegyikünknek egy ötszáz rúpiás pénzajándékot is átnyújtott a kormány nevében. A köszönőlevélben felajánlottuk munkánkat, ha ezért szállást és ellátást adnak nekünk.

Carong nagyvonalú vendéglátása

Már három hete, hogy Thangme vendégszeretetét élveztük. Most a gazdag Carong hívott meg bennünket a házába, és mi hálásan elfogadtuk a meghívást. Thangménak öt gyermeke volt - és nem akartunk tovább a terhére lenni. Ő, aki bennünket, mint szerencsétlen csavargókat befogadott, igazi barátunk lett. Segítségét sohasem felejtettük el! Újévkor mindig ő kapta az első fehér szalagot, és karácsonykor később állandó vendég volt a házamban.

Carongnál egy tágas szobát kaptunk európai berendezéssel - asztallal, székekkel, ágyakkal és pompás szőnyegekkel. Egy kis mosdóhelyiség is volt mellette. És Carong házában olyasmit is találtunk, amit eddig igen nélkülöztünk: egy zárt árnyékszéket. Ebben a témában Tibetben az emberek teljesen fesztelenül viselkednek. Az árnyékszék általában a következőképpen néz ki: a lakóházakhoz egy kis falazatot építenek, amihez néhány lépcső vezet fel. A falacska dobogóján néhány nyílás van, a tövében pedig egy gödör a kitakarításhoz. Sok helyen azonban még ilyen alkalmatosság sincs.

Reggelenként a konyhából hoztunk magunknak meleg vizet a mosakodáshoz. A konyha egy óriási, a főépülettől oldalt fekvő, aládúcolt helyiség volt. Döngölt föld volt a padlója, és a közepén egy minden oldalról hozzáférhető nagy vályogtűzhely állt. A tűz sohasem aludt ki benne, éjjel-nappal egy ember gondozta. Főzés közben egy óriási fújtatót működtetett, így a kályhalyukban úgy lángolt és izzott a tűz, mint valami kürtőben. Lhásza mégiscsak 3700 méter magasan fekszik, és az oxigénhiány meg a jaktrágya fűtőanyag mesterséges segítséget igényel, hogy valamirevaló tűz keletkezzék.

Carong több szakácsot is megengedhetett magának. Főszakácsa évekig dolgozott Kalkutta legelegánsabb szállodájában, és értett az európai konyhához is. Nemcsak remek pecsenyéket sütött, hanem kiváló cukrász is volt. A másik szakács Kínában tanult, és ismerte a kínai konyha minden különlegességét. Carong szerette vendégeit rendkívüli ínyencfalatokkal meglepni.

Azon csodálkoztunk, hogy az előkelő konyhákban a nők csak kisegítő munkákat végeztek.

A napi étkezési rend itt másképp oszlik meg, mint ahogy azt mi megszoktuk. Reggel, valamint napközben még többször is vajas teát isznak. Azt mondják, vannak Lhászában olyanok, akik naponta kétszáz csészével is megisznak, bár ez bizonyára túlzás. Két főétkezés van, az egyik délelőtt tízkor, a másik este, napnyugta után. Az első étkezés mindig valamilyen campaételből áll, körítéssel, ezt a szobánkban fogyasztottuk el. Vacsorára általában meghívást kaptunk Caronghoz. Ilyenkor egy nagy asztal körül ül az egész család, sokféle ételt szolgálnak fel, és ez az étkezés a nap középpontja, amikor a ház minden lakója együtt van, és megbeszélik a nap eseményeit.

Utána a lakószobában - mely sok szőnyegével, szekrényével és szobrocskáival kissé zsúfoltnak tűnt - elszívtunk egy cigarettát, megittunk egy pohár sört, és megcsodáltuk a házigazda legújabb szerzeményeit. Hihetetlen, mi mindent vásárolt össze Carong! Remek rádióján élvezettel keresgéltük a világ valamennyi állomását, és örültünk a tiszta vételnek, mert a „világ tetején” nincs semmi zavarás. Aztán a legújabb lemezeit hallgattuk meg, más alkalommal egy fényképezőgépről vagy egy filmfelvevőről mondtunk szakvéleményt, vagy egy nagyítókészüléket próbáltunk ki, sőt az egyik este egy teodolitot is megcsodálhattunk. És Carong használni is tudta ezeket az eszközöket! Neki volt a legtöbb hobbija az egész városban, és mi nem is kívánhattunk volna jobbat, minthogy éppen nála lakjunk. Bélyegeket gyűjtött, kiterjedt levelezést folytatott a világ minden részével, amiben nyelvekben jártas fia segítette. Válogatott könyvtára volt jelentős mennyiségű nyugati könyvvel. Ezek nagyrészt ajándékok voltak, mert minden európai, aki Lhászába jött, és vendége volt, hozott neki könyvet.

Carong rendkívüli ember volt! Mindig azon fáradozott, hogy reformokat vezessen be, és ha a kormányt valami nagy probléma foglalkoztatta, még ma is kikérték a véleményét. Az ország egyetlen vashídja az ő ötlete volt. Indiában terveztette és állíttatta össze, aztán darabonként szétszedve hozták jak- és emberháton a világ tetejére. Carong a legmodernebb értelemben vett selfmademan volt, és képességeivel a nyugati országokban is kiemelkedő személyiségnek számított volna.

Fia, George - aki megtartotta indiai iskolásnevét - apja nyomdokaiba lépett. Már első találkozásunkkor megcsodáltuk műveltségét és sokoldalú érdeklődését. A fényképezés volt a szenvedélye. És amit csinált, azt érdemes volt megnézni! Egyik este még egy saját forgatású színes filmmel is meglepett bennünket. A vetítőkészülék halk zümmögése közben, egy ismeretlen világ tarka képeit figyelve az ember a bécsi Urániában érezhette magát!

A Caronggal folytatott beszélgetések, és a tőle és a brit képviselettől kapott könyvek voltak az esti szórakozásaink. Mozi vagy színház nincs Lhászában, nyilvános szórakozóhelyek még kevésbé. Így a társasélet a magánházaknál zajlik.

Napközben állandóan a várost jártuk, nehogy valami érdekes látnivalót elmulasszunk. Az a nem egészen alaptalan félelmünk volt, hogy meg kell nézünk mindent, mert megeshet, hogy egy szép napon mégiscsak kiutasítanak bennünket. Véletlen volt-e, hogy már többedszer meg kellett hallgatnunk egy angol tanító történetét? A tibeti kormány felkérte őt, hogy létesítsen Lhászában egy európai mintájú iskolát, és többéves szerződést ajánlott fel neki. Hat hónap múlva csomagolhatott: az ellenzéki szerzetesek kiutálták az országból.

Tibet nem ismeri a sietséget

Annyi látogatást kellett viszonoznunk, hogy látogató körútra mentünk még mindig minden nap. Egészen jól bepillanthattunk így az előkelő családok életébe. Különösen azért irigyeltük Lhásza lakóit, hogy mindig volt idejük. Évszázadunk legcsúnyább betegsége, az örökös hajsza ide még nem érkezett el. Itt senki sem dolgozta agyon magát. A hivatalokban kedélyesen ment a munka. A hivatalnokok késő délelőtt jelentek meg, és kora délután már hazamentek. Ha valamelyiküknek vendégei voltak, egyszerűen elküldött egy szolgát egyik kollégájához, hogy helyettesítse.

A nők itt mit sem tudnak az egyenjogúságról, és azt hiszem, jól érzik magukat így. Órákon át szépítkeznek, átfűzik gyöngysoraikat, új szöveteket vásárolnak, és közben azon gondolkoznak, hogyan főzhetnék le X.Y nejét a legközelebbi estélyen. A háztartásban az ujjukat sem kell mozdítaniuk. Folyton egy óriási kulcscsomót hordanak magukkal méltóságuk jeleként, mert Lhászában minden csekélységet többszörösen elzárnak.

És ott volt még a madzsong játék. Ez egy kínai társasjáték, ami egy időben általános szenvedély volt. El voltak bűvölve tőle, napokon és éjszakákon át játszották, és közben megfeledkeztek mindenről: kötelességről, háztartásról, családról. A tét gyakran igen magas. Mindenki játszott, és időnként még a szolgák is elvesztettek néhány óra alatt mindent, amit hosszú évek munkájával kuporgattak össze. A kormány végül megsokallta, és betiltotta a játékot. Felvásárolt minden madzsongot, és a titokban játszókat súlyos pénz- és munkabüntetéssel sújtotta. Minél magasabb volt a rajtakapott személy rangja, annál nagyobb volt a büntetése. Ez használt! Az emberek sokáig sóhajtoztak és búsultak még a játék után, de betartották a tilalmat. A hierarchia hatalma mégiscsak nagy volt! Az emberek idővel aztán belátták, mennyire elhanyagoltak mindent a játékszenvedély miatt. Hamarosan más időtöltést találtak: sakkot vagy halmát játszottak, ártatlan szójátékokkal és rejtvényekkel szórakoztak.

Természetesen nekem is meg kellett tanulnom a madzsong játékot, különben nem hagytak volna nyugton. Megértettem, hogy szenvedéllyé válhat, és óvakodtam ettől! Csak különös alkalmakkor, ünnepnapokon vagy nagy vendégségek alkalmával vettem néha elő.

Volt ezekben a napokban egy olyan találkozásunk is, amelynek igazán örültünk. Viszontláttunk egy régi ismerőst! Az a katona volt Sangcéből, aki az indiai határhoz kísért minket. Milyen rajongva beszélt már akkor Lhászáról! Ő volt a legkedvesebb valamennyi kísérőnk közül. Emlékszem, a búcsúzáskor még utánunk kiáltott: „Viszontlátásra Lhászában!” És ez most valósággá vált!

Egy kis teaházban találkoztunk vele, ahol gyakran vásároltunk süteményeket és kenyeret. Elmondta nekünk, hogy most a kormány futára, és már sokat hallott rólunk. De egyszerű katona létére nem mert bennünket Carong miniszter házában meglátogatni. Örült annak, hogy egykori szökevényei két év után mégis eljutottak a szent városba!

Meghívtuk teára és kalácsra, és a teaház tulajdonosa, egy kövér mohamedán nagyon örült annak a megtiszteltetésnek, amiben üzletét részesítettük. Maga szolgált ki bennünket, és közben angolul beszélt, vagy legalábbis megpróbált. Büszkeségtől eltelve mesélte, hogy Kasgárból származik, ott tanulta meg egy előkelő angol házban a szakácsművészetet. Készítményei egész Lhászában híresek voltak, csak nekünk tűntek egy kicsit avas ízűnek. A tibetiek sűrűn látogatták, így nagyszerűen keresett. Mint hívő mohamedán nagyszámú családjával több ízben is elzarándokolt Mekkába és Medinába. Rendkívül rokonszenvesnek találtam, hogy itt a szent város lakói támogatják a másik szent városba való utazást.

Újra kiutasítás fenyeget

1946. február 16-án volt egy hónapja, hogy Lhászában voltunk. Sorsunk még mindig nem dőlt el, munkánk sem volt, és gondot okozott a jövő.

Épp ezen a napon jött el hozzánk Kabsöpa, ünnepélyesen, mint a Külügyi Hivatal követe. Amikor hivatalos arckifejezését megláttuk, rögtön tudtuk, hányadán állunk. Villámcsapásként ért bennünket az üzenet, hogy a kormány nem adta meg a tartózkodási engedélyt, és azonnal kitoloncolnak Indiába. Magunkban mindig számoltunk ezzel a lehetőséggel, de most a ténnyel álltunk szemben és egészen összezavarodtunk. Azonnal tiltakozni kezdtünk, de Kabsöpa csak a vállát vonogatta, és úgy vélte, ezt magasabb helyen kellene megtennünk.

A hír hatására minden térképet összevásároltunk Kelet-Tibetről, amit csak kapni lehetett. Este dühödten nekiültünk, tanulmányozni kezdtük az útvonalakat, és terveket készítettünk. Egy biztos volt: még egyszer a szögesdrót mögé nem megyünk! Inkább megszökünk, és Kínában próbálunk szerencsét! Megnyugtató volt, hogy képesek voltunk a menekülésre gondolni. Volt egy kis pénzünk, jó felszerelésünk, és el tudtuk látni magunkat élelmiszerrel. De az isiászfájdalmaim nem javultak. Aufschnaiter már idekérette a brit képviselet orvosát, aki porokat rendelt, injekciókat adott de semmi sem használt. Hajótörést szenvedjen minden ezen az átkozott betegségen? Közel voltam a kétségbeeséshez.

Másnap csüggedten felszedelődzködtem, és elcsoszogtam a Dalai Láma családjához. Talán az ő közbenjárásuk segíthetne rajtunk! A Dalai Láma anyja, és Lobszang Szamten megígérték, hogy a fiatal istenkirálynak mindent elmondanak; és meg voltak győződve róla, hogy ő majd szól az érdekünkben. Ez meg is történt, és bár a fiatal Dalai Lámának még nem volt végrehajtó hatalma, jóakarata bizonyára a javunkra vált. Aufschnaiter ezalatt egyik ismerőstől a másikig rohant, hogy mindent megmozgasson! Még egy kérvényt is írtunk angolul a Külügyi Hivatalnak, melyben újra előadtuk a Tibetben maradásunk mellett szóló érveinket:

„Tibet Külügyi Hivatalának 1946. február 17. A tegnapi napon felkeresett bennünket Kabsöpa Se Kuse (a Se a „fiú” udvarias formája), és átnyújtotta nekünk a tibeti kormány felszólítását, hogy hagyjuk el Lhászát, amilyen gyorsan csak lehet, és térjünk vissza Indiába. E felszólításra válaszolva engedtessék meg esetünket a következőkben előadni:

Mint hegymászók jöttünk 1939 májusában Indiába azzal a szándékkal, hogy ugyanazon év augusztusában visszatérünk Németországba. 1939. szeptember 3-án, a háború kitörése napján, letartóztattak, és internálótáborba vittek bennünket.

1943-ban közzétették a napilapokban a tibeti és az indiai kormánynak az Indiából Tibeten keresztül Kínába irányuló áruszállításokra vonatkozó egyezményét, azzal a kifejezett megszorítással, hogy hadianyagokról nem lehet szó. Ebből az egyezményből arra következtettünk, hogy Tibet ebben a háborúban semleges államnak tekinti magát, és ezért elhatároztuk, hogy vállalunk minden fáradalmat, hogy elérjük Tibetet.

Azt a tényt, hogy Tibet semleges állam, megerősítette Mr. Hopkinson, a lhászai brit diplomáciai képviselet vezetője is, aki, midőn legutóbb felkerestük, biztosított bennünket arról, hogy nem fogja a tibeti kormánynak azt a javaslatot tenni, hogy küldjön bennünket vissza Indiába.

A nemzetközi egyezmények értelmében érvényben van az a szabály, hogy azok a hadifoglyok, akiknek sikerül semleges területet elérni, ott befogadásra találnak és mindaddig az illető semleges ország védelme alatt maradnak, amíg hazatelepítésük lehetővé válik. Ezt a szabályt a világ valamennyi semleges kormánya betartja, és egyetlen semleges ország sem toloncolja vissza az ilyen menekülteket a fogságba.

Tudjuk, hogy Indiában az internált németeket még nem telepítették haza, ezért kitoloncolásunk egyenlő lenne a fogságba való visszaküldéssel.

Abban az esetben, ha a tibeti kormány úgy látná, hogy az országban való maradásunk ellentétben áll az idegenekkel szemben követett hagyományos magatartásával - mint azt Kabsöpa Se Kuse tegnap jelezte; bátorkodunk arra a tényre utalni, hogy a tibeti kormány az elmúlt években már hajlandó volt kivételeket tenni. Ha a hivatalos minőségben utazó külföldiekkel vagy más idegenekkel szemben kivételt tett, akkor velünk is megtehetné ugyanezt. Mély hálával tartozunk a tibeti kormánynak azért a jóságért és vendégszeretetért, amelyet irántunk tanúsított, és őszintén sajnáljuk, hogy a terhére vagyunk. Másrészt azonban a tibeti kormány kétségtelenül beláthatná, hogy ha már egyszer sikerült Tibetbe, és ezzel a szabadságba jutnunk, nem szívesen térnénk vissza a fogságba.

Ezért azzal a nyomatékos kéréssel fordulunk a tibeti kormányhoz, részesítsen bennünket ugyanolyan elbánásban, amilyenben más semleges kormányok részesítik a fogságból megszökött hadifoglyokat, és engedje meg nekünk, hogy Tibetben maradhassunk mindaddig, amíg hazatelepítésünk lehetővé válik.

Peter Aufschnaiter, Heinrich Harrer”

Mintha minden összeesküdött volna ellenünk; hirtelen olyan mértékben rosszabbodott az isiászom, hogy már mozdulni sem tudtam. Szörnyű fájdalmaim voltak, és ágyban kellett maradnom. Nyögve feküdtem, és egyre törtem a fejem, hogy valami kiutat találjak, mialatt Aufschnaiter sebesre járta a lábát a városban. Izgalmas napok voltak!

Február 21-én egyszer csak néhány katona állt meg az ajtónk előtt. Felszólítottak, hogy csomagoljuk össze a holminkat, mert parancsuk van, hogy másnap reggel Indiába kísérjenek bennünket. Ez volt a vég! De hogyan induljak útnak? Hiszen még az ablakig sem tudok elmenni! Kétségbeesetten próbáltam ezt a hadnagynak bebizonyítani. Tanácstalan képet vágott. Mint minden katona a világon, csak a parancsot ismerte, és nem volt felhatalmazva arra, hogy magyarázatokat fogadjon el. Kissé higgadtabban arra kértem, jelentse a fölöttesénél, hogy csak abban az esetben tudom Lhászát elhagyni, ha visznek. A katonák elvonultak.

Azonnal megostromoltuk Carongot is, hogy segítsen, de ő sem tudta, mit lehetne tenni. A kormány parancsát nem lehet megtagadni, vélte komolyan. Elátkoztuk a betegségemet. Ha egészséges lennék, semmi sem tarthatna bennünket vissza! Még az éjszaka megszöknénk. Inkább a fáradalmak, az ínség, a veszélyek, mint akár a legkényelmesebb tábori élet a szögesdrót mögött! Nem lesz majd könnyű elvinni engem innen. Elkeseredetten eltökéltem, hogy passzív ellenállást tanúsítok.

De másnap reggel nem történt semmi. Se katona, se hír nem érkezett... Nyugtalansággal telve üzentünk Kabsöpának. Ő maga jött el, és meglehetősen zavarban volt. Aufschnaiter komoly arccal a betegágyamra mutatott, és tárgyalni kezdett vele. Talán lehetne valami kompromisszumot találni. Az a gyanúnk támadt ugyanis, hogy mégiscsak az angolok vannak a dolog mögött, és ők kívánják a kiszolgáltatásunkat!

Tibet kis ország volt, jóban akart lenni minden szomszédjával, és megkísérelte diplomáciai gesztusokkal fenntartani a jó viszonyt. Két német hadifogoly kedvéért nem akarta a hatalmas Anglia jóindulatát megkockáztatni! Aufschnaiter ezért azt javasolta, hogy az angol orvostól, aki ezidő szerint a diplomáciai képviselet vezetője is volt, kérjünk bizonyítványt az egészségi állapotomról. Kabsöpa olyan örömmel állt rá erre a javaslatra, hogy gyanúnk beigazolódott!

Még aznap meglátogatott az orvos, és közölte, hogy a tibeti kormány elutazásunk ügyében rábízta a döntést. Injekciókat adott újra, de ezek ezúttal sem használtak. Hasznosabb volt Carong ajándéka, a termogénvatta.

Szilárdan eltökéltem, hogy úrrá leszek a betegségemen! Nem szabad, hogy ez a balszerencse minden tervünket keresztezze! Minden akaraterőmmel arra kényszerítettem magam, hogy naponta gyakorlatokat végezzek. Egy láma azt ajánlotta, hogy egy botot görgessek a talpam alatt. Így ültem most órák hosszat a székemen, és görgettem a botot előre-hátra, és ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Később mégiscsak javult az állapotom. Újra ki tudtam menni a kertbe, és úgy sütkéreztem a tavaszi napsütésben, mint egy öregember.

Kezdődik a tűz-kutya év

Márciusban beköszöntött a tavasz. A legnagyobb tibeti ünnep, az Újév március 4-én kezdődik. Ilyenkor három hétig nem csinálnak semmi egyebet, csak ünnepelnek. Én sajnos nem lehettem ott! Messziről hallottam csak a dobokat és a harsonákat, és láttam a ház sürgés-forgásán, milyen fontos ez az ünnep. Aufschnaiter természetesen ott volt mindenütt, és este beszámolt minden részletről.

Ebben az esztendőben a tűz-kutya év kezdetét ünnepelték. Ilyenkor a városi tanács a szerzetesek kezébe teszi le a hatalmat, a világi hatalom ezzel jelképesen visszaadja a vallás által ráruházott jogokat. Szigorú és rettegett uralom kezdődik most, ami egy nagytakarítással veszi kezdetét. Lhásza ebben az időben ragyog a tisztaságtól, ami egyébként nem jellemző. Egyidejűleg amolyan pártközi béke-félét proklamálnak. Szünetel minden pereskedés, a hivatalok bezárják kapuikat, de az alkudozás, az adás-vevés élénkebb, mint valaha. Ez csak a felvonulások és a körmenetek idején szünetel. Szigorúan büntetnek minden kihágást, bűncselekményt, sőt még a játékokat is betiltják. A szerzetesek ilyenkor kérlelhetetlenek és félelmetesek. Előfordult már az is, hogy az emberek a szigorú korbácsolásba - ami szokásos büntetés - belehaltak. A régens persze ilyenkor erélyesen közbelép, és megtalálja a felelősöket.

A mi ügyünk az általános zűrzavarban háttérbe került. Úgy látszik, elfelejtkeztek rólunk, és mi óvakodtunk észrevétetni magunkat. A kormánynak valószínűleg elég volt, hogy az angol orvos még nem nyilvánított egészségesnek. Időt nyertünk ezzel! Mindenekelőtt meg kell gyógyulnom. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább, és talán Kínába menekülhetünk.

Ott sütkéreztem hát a kertben, és örültem a melegnek. Annál nagyobb volt a csodálkozásom, amikor egyik reggel az egész tavaszi pompát mélyen behavazva láttam! Ily késői havazás Lhászában kétszeresen is ritka. A város olyan mélyen van Ázsia belsejében, hogy csak kevés csapadék éri. Még télen sem marad meg sokáig a hó, mert a déli fekvés és a magassággal járó erős napsugárzás miatt hamar elolvad.

Most is gyorsan eltűnt a hó, és így a közelgő homokvihar is mérséklődött, mert a nedvesség megkötötte a port és a homokot.

Ezek a viharok minden tavasszal beköszöntenek, és mintegy két hónapig „boldogítják” az országot. Kora délután érik el a várost, és már messziről látni az óriási sötét felhőket, amint roppant sebességgel közelednek. Először a Potala képe tűnik el, ez az a jel, amire mindenki a házába menekül. Az utcákon megáll az élet, ablaktáblák csörömpölnek, az állatok a legelőn megadással fordítják farukat a szélirányba, és türelmesen várják a vihar elmúltát. Az utcákon csatangoló kóbor kutyák összegömbölyödve sarkokba húzódnak, pedig egyébként nem ilyen szelídek. Aufschnaiter egy nap széttépett kabátban jött haza, mert a kutyák egy kimúlt lovat faltak fel éppen, és a vértől megvadultak.

A viharok ideje az esztendő legkellemetlenebb időszaka. Még ha a szobában ül is az ember, homok csikorog a foga között, mert itt nem ismerik a dupla ablakot. Az egyetlen jó az, hogy valóban a tél végét hirdetik. Minden kertész tudja, hogy most már nem kell a fagytól félnie. A csatornák menti rétek kizöldülnek, és „Buddha haja” is virágozni kezd. A székesegyház bejárata előtti szomorúfüzet nevezik így. A fa rugalmas, vékony, lehajló ágain sárga virágok nyílnak, és szépsége valóban rászolgál erre a költői névre.

Amikor újra sikerült néhány lépést tennem, szerettem volna valahogy hasznossá tenni magam. Carong kertjében fiatal gyümölcsfák százai álltak, de magról nevelték őket és így még sohasem hoztak gyümölcsöt. Fiával nekiláttunk a beoltásuknak. Megint volt min nevetni a ház lakóinak! Tibetben nem ismerik a nemesítést így, szavuk sincs rá. Így aztán „házasítás”-nak nevezték, és fölöttébb komikusnak találták.

Boldog nép ez a maga ártatlan humorával! A tibetiek hálásak, ha alkalmuk van a nevetésre. Ha valaki megbotlik vagy elcsúszik, órákig elmulatnak rajta. A káröröm népszerű náluk, de sohasem rosszindulatú. Gúnyolódási kedvük semmit és senkit nem kímél. Mivel újságok nincsenek, a nemtetsző eseményekről és a népszerűtlen személyekről gúnyverseket és gúnydalokat írnak. A Barkoron sétálgató legények és lányok esténként eléneklik a legújabb strófákat, és még a legmagasabb rangú személyeknek is el kell tűrniük ezt a kritikát. Néha betilt a kormány egy-egy ilyen dalt, de elég okosak ahhoz, hogy ne büntessenek meg senkit. Nyilvánosan ilyenkor nem hallani többé a tiltott nótát, de titokban annál inkább.

A Barkoron újévkor nagy élet van. Ez az utca egyfajta belső körút a székesegyház körül, az egész városban itt a legzajosabb az élet. Itt van a legtöbb üzlet, itt kezdődnek és végződnek a vallási és katonai felvonulások. Este, különösen ünnepnapokon, csapatostól zarándokolnak végig a Barkoron az ájtatos emberek, imákat mormolnak, és sok hívő földrevetett testével méri végig az utat. A szépasszonyok itt mutatják be legújabb toalettjeiket, flörtölnek egy kicsit a fiatal nemesekkel, és a város könnyűvérű szépei is megtalálják itt amit keresnek. Az üzleti élet, a társas élet és a pletyka központja - ez a Barkor.

Az első tibeti hónap tizenötödik napján már én is megnézhettem az ünnepségeket. Ez a nap az egyik csúcspont. Pompás körmenetet rendeznek ekkor, melyen Őszentsége, a Dalai Láma személyesen is részt vesz.

Carong egy ablakhelyet ígért nekünk a Barkoron lévő házainak egyikében. Ez sajnos a földszinten lesz, mondta, mert a körmenet alatt senkinek sem szabad a végigvonuló nagy méltóságoknál magasabban elhelyezkednie. Két emeletnél magasabbra egyébként sem szabad házat építeni, mert bűn lenne a székesegyház vagy a Potala tekintélyét túlszárnyalni. Ezt a szabályt be is tartották. Nem egy nemesembernek túl kicsi és kényelmetlen volt a sötét és poloskáktól ellepett ház, mivel azonban magasabbra nem építkezhettek, úgy segítettek magukon, hogy a meleg évszakban egy szétszedhető faházikót állítottak házuk lapos tetejére. Mindig megcsodáltam, milyen gyorsasággal tűntek el ezek a házikók, ha a Dalai Láma vagy a régens részt vett valamelyik körmeneten.

Mialatt a város utcáin a tömeg örömmel várja a körmenetet, mi Carong feleségével az ablaknál ülünk. Háziasszonyunk barátságos, idősebb hölgy, aki mindig anyáskodik fölöttünk. Most különösen örülünk a társaságának, mert ezt a számunkra idegen világot az ő barátságos lénye teszi meghitté, és jólesik az is, ahogyan elmagyarázza, hogy éppen mi történik.

Titokzatos állványok nőnek ki a földből csaknem tíz méter magasra. A vajfiguráknak emelik, magyarázza. Rögtön napnyugta után már hozzák is ezeket a vajból készült műremekeket, melyeket a szerzetesek hónapokig tartó munkával készítettek. A kolostorokban külön osztályok vannak, ahol a különösen ügyes szerzetesek, szakmájuk valóságos művészei, különböző színűre festett vajból mérhetetlen türelemmel alakokat és díszítményeket mintáznak a legfinomabb filigránalkotásokat hozva létre, melyeket aztán egy éjszakára látványos műremekké állítanak össze. Százával szegélyezik az ilyen piramisok a körmenet útját, és pompájuk a lhászai nemesi családok áldozatkészségéről tanúskodik. Minden ilyen torony rengeteg pénzbe kerül, és gyakran több családnak kell összefognia egy-egy ilyen piramis finanszírozásához. Egymáson is igyekeznek ebben túltenni, mert a legszebb piramis díjat kap a kormánytól. Ezt évtizedek óta a gyüi kolostor szerzeteseinek a remekműve nyerte el.

Hirtelen a belső körút egész utcai frontja eltűnik a háromszögletű tornyok mögött. Beláthatatlan tömeg torlódik össze, és nem könnyű bármit is látni innen. Alkonyodni kezd. A lhászai ezredek dobokkal és trombitákkal sorfalat alkotnak, hogy visszaszorítsák a nézők tízezreit a házfalakhoz, és szabadon tartsák az utat. Hamar beáll az éjszaka, de a fények valóságos tengere nappali világosságot áraszt mindenre. Ezer és ezer pislákoló vajmécses és néhány petróleum- és gázlámpa világít vakító fénnyel. Még a hold is besegít a háztetők fölött, mert itt minden hónap tizenötödikén telihold van. Készen áll már minden, kezdődhet az ünnep. Várakozásteljes csönd borul a városra.

Egy isten áldásra emeli kezét

Elérkezik a nagy pillanat: föltárulnak a székesegyház kapui, és lassú léptekkel kilép a Dalai Láma, a fiatal istenkirály, jobbról és balról egy-egy apát kíséretében. Az emberek tiszteletteljesen meghajolnak. A szigorú szertartás megkövetelné, hogy a földre vessék magukat, de ez a helyszűke miatt lehetetlen. Ezért közeledtére úgy hajlanak meg a hátak, akár a kalászos mező, ha a szél fúj rajta végig. Senki sem meri a tekintetét fölemelni. Lassan és kimérten kezdi el az istenkirály körútját a Barkor körül. Újra meg újra megáll a vajfigurák előtt, és megnézi őket. Fényes kíséret csatlakozik hozzá, magas rangú méltóságok és nemesek, aztán pontos rangsor szerint az ország hivatalnokai. Köztük felismerhetjük a mi Carong barátunkat is! Rangjának megfelelően nem sokkal a Dalai Láma mögött halad. Mint minden nemes, ő is parázsló füstölőt visz a jobbjában.

A tömeg hódolattal eltelve hallgat. Csak a szerzetesek zenéjét lehet hallani: az oboákat, tubákat, dobokat, cintányérokat. Olyan ez, mint valami látomás egy másik világból, különös és valószínűtlen a légkör, és hatása alól még mi józan európaiak sem tudjuk magunkat kivonni. A lámpák sárgán lobogó fényében életre kelnek a vajfigurák, különös virágok ringatóznak egy képzeletbeli szellő fuvallatában, istenek ragyogó ruháinak redői mozdulnak zizegve, egy démoni pofa elfintorítja száját, és egy isten emeli áldásra a kezét...

Hatalmába kerít bennünket is ez a különös, idegenszerű álom? Mintha a telihold korongja, a túlvilág szimbóluma, mosolyogna a tömegre...

Az Élő Buddha egészen a közelünkbe ér. Most halad el az ablakunk előtt! Az asszonyok mélyen meghajlanak, és lélegzetet is alig vesznek. A tömeg szinte megmerevedik. Megilletődve igyekszünk a meghajló asszonyok mögött elbújni, védekezni akarunk ama hatalom ellen, ami bennünket is a bűvkörébe von.

Hiszen ez csak egy gyermek, mondogatom magamban, csak egy gyermek...

És mégis ezrek összesűrített hitének és imáinak, vágyainak és reményeinek a foglalata. Legyenek akár Lhászában vagy Rómában, egyvalami egyesíti ezeket az embereket: a vágy, megtalálni az istent és szolgálni neki. Lehunyom a szemem. Imák mormolása, ünnepélyes zene, illatos tömjénfüst száll az éjszakai égre...

A Dalai Láma befejezve körmenetét eltűnik újra a nagy Cuglakangban. A katonák harsány zeneszóval rendben elvonulnak.

Mintha valami hipnózisból ébrednének, úgy alakul át ebben a pillanatban a rend káoszba. Olyan hirtelen az átmenet, hogy az ember egészen megzavarodik. Vad ordítozás, lökdösődés kezdődik, földre tiporják, majdnem megölik egymást az emberek. Akik az imént még mély átéléssel imádkoztak, most egyszerre őrjöngőkké váltak. A szerzetes-katonák most átveszik a terepet! Hatalmas fickók ezek, kitömött vállú egyenruhákban és befeketített arccal, hogy az elriasztó hatást ezzel is fokozzák. Kíméletlenül rárontanak botjaikkal a tömegre. Veszélybe kerülnek a vajszentek! Ész nélkül tolakszik mindenki a piramisokhoz, elviselve még az ütlegeket is, de még azok is visszatérnek újra, akiket már megvertek. Mintha démonok szállták volna meg őket! Ugyanazok az emberek lennének még ezek, akik az előbb alázattal hajoltak meg egy gyermek előtt? Most úgy fogadják az ostorcsapásokat, mint valami áldást. Jajkiáltások hallatszanak az őrjöngő tömegből mindenfelől.

Késő éjszaka volt már, de ilyen élmény után nem tud az ember elaludni. Minden lepereg újból a lehunyt szemek mögött: egy zavaros, nyomasztó álom képei. Még fölhangzik az utcákról az ordítozás, és egy oboa hangjai szivárognak lassan az elszenderedésembe... Szomorú vagyok valahogy nagyon.

Másnap reggel üresek az utcák. A vajfigurákat már eltakarították, az éjszaka alázatának és őrjöngésének semmi nyoma. Újra piaci bódék állnak ott, ahol az állványok voltak. A szentek tarka alakjai elolvadtak. Vajmécseseket fognak táplálni, vagy szentelt orvosságként őrzik meg őket.

Sok látogatót fogadtunk ezen a reggelen. Közelről és messzi távolból jöttek az újévi ünnepségekre a városba a fennsíkokról a nomádok és a nyugati tartományok lakói. Ismerősök is akadtak köztük, akikkel hosszú utazásunk során találkoztunk. Nem volt nehéz bennünket megtalálni, mert még mindig rólunk beszélt az egész város, és minden gyerek tudta, hol lakunk.

Ajándékokat hoztak - szárított húst, ami itt különlegesség -, és megtudtuk azt is, hogy a kormány megfenyített minden hivatalnokot, akinek a kerületén átjöttünk. Voltak dorgálások és pénzbüntetések, és „drasztikus” intézkedéseket helyeztek kilátásba, ha újra megismétlődne egy ilyen eset.

Először elszomorodtunk, hogy azoknak, akik bennünket befogadtak, ilyen kellemetlenségeket okoztunk. De ők egyáltalán nem látszottak haragosnak. Találkoztunk az egyik bönpóval is, akit félrevezettünk a régi útlevelünkkel - de ő csak nevetett, és örült, hogy viszontláthat minket.

De nem múlt el zavartalanul az újévi ünnepség. A Barkoron szerencsétlenség történt, és ez minden más beszédtémát hamarosan a háttérbe szorított.

Itt magas zászlóárbocokat állítanak fel minden évben, amit nehéz fatörzsekből illesztenek össze. Ezeket messziről hozzák Lhászába, és már a szállításuk módja is megér egy történetet. Számomra megrendítő, sőt felháborító módon történik ez. Körülbelül húsz ember cipel egy fatörzset, amit kötelekkel a testükhöz erősítenek, s monoton dalt énekelve keservesen tartják a ritmust. Izzadtak, lihegnek, de az előénekes nem enged nekik pihenőt. Ez a robotmunka adóik részét alkotja; így kell törleszteniük a feudális rendszerrel szemben fennálló kötelezettségüket. A teherhordókat az egyes községek állítják ki, és minden településnél váltják őket. Dühös lázadás fogott el mindig, amikor ilyen sorsba való beletörődést láttam, és sohasem tudtam megérteni, hogy ebben az országban miért zárkóznak el ilyen szigorúan minden haladás elől.

Mégiscsak kell valami más lehetőségnek is léteznie a teherszállításra! Miért találták fel a kínaiak már évszázadokkal ezelőtt a kereket? A fuvarozás, a kereskedelem, és Tibet egész élete fellendülhetne, a jólét is emelkedne - de nem, a kormány nem kívánja a kereket!

Amikor aztán folyószabályozásokat vezettem, olyan leletekre akadtam, melyek megerősítették azt a gyanúmat, hogy a tibetiek évszázadokkal ezelőtt már ismerték és használták a kereket. Szekrény nagyságú kőtömböket ástunk ki, nem egyet, hanem százat! Csak technikai eszközök segítségével hozhatták ezeket ide a sok kilométernyire lévő kőbányákból. Amikor a munkásaimnak egy ilyen tömböt csak néhány méternyire el kellett vinniük, ehhez előbb nyolc darabra kellett törni. Micsoda irónia!

Egyre inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy Tibet már túljutott virágkorán. Hajdani dicsőségének tanúja egy kőobeliszk volt 763-ból. A tibeti seregek akkor egészen a császári főváros kapujáig vonultak, és ott olyan békét diktáltak a kínaiaknak, ami azokat évi 50.000 vég selyemből álló hadisarc fizetésére kötelezte.

És ott van a Potala! Ennek is egy fénykorban kellett születnie, ha egészen más időszakban is. Ma senkinek sem jutna eszébe ilyen épületet emelni. Egyszer megkérdeztem egy kőfaragótól, aki nálam dolgozott, vajon ma miért nem alkotnak ilyen építményeket? Felháborodva válaszolta, hogy a Potala az istenek műve, emberi kéz soha sem tudott volna ilyet létrehozni! Csak a jó szellemek és a földöntúli lények alkothatták az éjszakában ezt a remekművet.

Ebben is azt a becsvággyal és haladással szembeni közömbösséget éreztem, mint amit a favontatóknál tapasztaltam.

Tibet a hadi dicsőségtől és a hatalomtól mindinkább a vallás felé fordult. Talán boldogabb így...

A sok nehéz fatörzset tehát, amit az újévre Lhászába hoztak, jakbőrszíjakkal egy húsz méter magas vastag árboccá kötötték össze. Aztán egy imákkal telenyomtatott zászlót erősítettek rá az árboc csúcsától a földig szögezve rá a szövetet. A fatörzsek valószínűleg túl nehezek voltak a jakbőrszíjakhoz, mert felállításakor az árboc alkotórészeire esett szét, és a fatörzsek három munkást agyonütöttek, többeket pedig megsebesítettek.

Egész Tibet kétségbe volt esve a rossz előjel miatt, és a legsötétebb színekkel ecsetelték a jövőt. Természeti katasztrófákat jósoltak, földrengéseket és árvizeket, háborúról beszéltek, és jelentőségteljesen Kínára céloztak. A babona hatalmába kerítette mindannyiukat, még az iskolázott nemeseket is.

Szerencsére a katasztrófa sebesültjeit ennek ellenére nem a lámákhoz vitték, hanem elhozták a brit képviselet székhelyére. Itt a tibetieknek is fenntartottak bizonyos számban ágyakat. Az angol orvosnak sok dolga volt. Hosszú sorokban kígyóztak a várakozók reggelente az ajtaja előtt, délután pedig végiglátogatta betegeit a városban. A szerzetesek némán tűrték ezt a beavatkozást a hatalmukba, mert az orvos sikereit nem lehetett semmibe venni, és ezenkívül Anglia nagyhatalom volt Ázsiában.

Az orvosi ellátás sötét terület még Tibetben. A brit és a kínai diplomáciai képviselet orvosai voltak az egyetlen képzett orvosok a három és fél milliós országban. Pedig bőven akadna munkájuk Tibetben, de a kormány nem engedheti meg magának, hogy külföldi orvosokat hívjon az országba. Minden hatalom a szerzetesek kezében van, és ők még a kormányhivatalnokokat is megbírálják, ha azok az angol orvost hívják a betegágyukhoz.

Első munkamegbízásaink

Biztató jel volt jövőnkre nézve, amikor Aufschnaitert egy nap egy magas rangú szerzetes-hivatalnokhoz kérették, aki egy öntözőcsatorna építésével bízta meg. Végre megtörtént az első lépés, ami megélhetést jelentett számunkra Lhászában, és a szerzetesek voltak azok, akik ezt lehetővé tették!

Aufschnaiter azonnal elkezdte a felmérési munkákat. Segíteni akartam neki, hiszen nem kapott szakképzett embereket. Kigyalogoltam hát a Lingkhoron levő munkahelyére, és elképesztő látványban volt részem!

A szabadban százával, sőt ezrével guggoltak a vörös csuhás szerzetesek olyan tevékenységet végezve, amelyhez mi rendszerint magányt keresünk. Nem irigyeltem Aufschnaitert a munkahelyéért. Elkeseredetten láttunk neki a munkának, anélkül, hogy jobbra vagy balra mertünk volna nézni, és nem akartunk mást, csak minél előbb végezni és hazamenni.

Aufschnaiter jól haladt a munkával és már tizennégy nap múlva hozzákezdhetett a föld kiemeléséhez. Százötven munkást kapott, és mi valósággal nagyvállalkozóknak érezhettük magunkat. De ezután kellett még csak igazán megismernünk ennek az országnak a munkamódszereit...

Egyébként én is kerestem magamnak elfoglaltságot. Carong kertje volt még mindig a legalkalmasabb hely egy beteg embernek, és én azon gondolkodtam, mivel járulhatnék hozzá a szépítéséhez. És megszületett az ötlet: egy szökőkúttal!

Méricskéltem és rajzolgattam, és nemsokára elkészült a terv. Carong tele volt lelkesedéssel. Személyesen választotta ki a szolgákat a munkára, és én csak kényelmesen ültem a napon, és onnan dirigáltam a csapatot. Nemsokára elkészült a föld alatti csővezeték és a medence. A betonozásnál Carong nem állta meg, hogy saját kezűleg is segítsen, mert a vashíd összeszerelése óta szakértője volt a betonépítkezésnek.

Aztán egy tartályt állítottunk fel a háza tetején, ami a szökőkút vizét adja majd. A vizet kéziszivattyúval kellett fölpumpálni, így alaposan edzésben tarthattam magamat.

Végre elérkezett a nagy pillanat: a kút házmagasságnyira lőtte föl a vízsugarat. Gyerekes öröm tört ki az egész házban! Ez volt az egyetlen szökőkút Tibetben, és ettől kezdve nagy szenzáció lett Carong híres kertiünnepélyein.

A sok új benyomás, a szokatlan munka majdnem elfeledtette velünk a gondokat. Egy napon Thangme egy tibeti újságot hozott, és egy olyan cikket mutatott benne, ami rólunk szólt. Kíváncsian olvastuk. Írója jóindulatúan mesélte el, hogyan verekedtük át magunkat a hegységen Lhászáig, és hogy most menedéket kérünk a kegyes Tibettől. Ilyen barátságos sorok csak kedvezően hathatnak a közvéleményre, gondoltuk, és kérvényünk támogatását reméltük ettől. Ez az újság Európában ugyan jelentéktelen lapocska lenne - havonta egyszer jelent meg Kalimpongban, tehát Indiában, mindössze ötszáz példányban, és a kiadónak még ennyit is nehéz volt eladnia -, de Lhászában eléggé ismert volt, és egyes példányai még a világ tibetológusaihoz is eljutottak.

Sportünnepélyek Lhásza kapui előtt

Az újévi ünnepségek még nem értek véget. A nagy szertartások ugyan már befejeződtek, de csak most kezdődtek a sportrendezvények a Barkoron, a Cuglakang előtt. Engem, mint régi sportolót, ez természetesen különösen érdekelt. Már napkeltekor kint voltam minden nap, mert a versenyek kora reggel kezdődtek.

Nem kis ügyeskedéssel elfoglaltunk egy ablakhelyet a kínai képviselet második emeletén, és onnan néztük a versenyeket. Jól elbújtunk egy függöny mögé, csak így játszhattuk ki azt a tilalmat, hogy a régens jelenlétében a földszintnél magasabban nem ülhetnek. A régens egy függöny mögött trónolt a Cuglakang legfelső emeletén, a kormány négy minisztere az ablakon nézett ki.

Először birkózó versenyek voltak. Nem tudtam eldönteni, hogy görög-római vagy szabadstílusúak voltak-e, mindenesetre szabályok szerint zajlottak. A győzelemhez elég volt, ha az ellenfél a lábán kívül valamelyik más testrészével is megérintette a földet. Nevezési listák, vagy előkészületek nem voltak. Egy nemezszőnyeget terítettek a földre, és a sok ezer néző közül jelentkeztek azok a férfiak, akik kiálltak egymás ellen mindenféle edzés nélkül.

A versenyzőkön csak egy kis ágyékkötő van. Jónövésű, izmos férfi mind. Vad mozdulatokkal hadonásznak az ellenfél orra előtt a bátorság látszatát keltve, és hencegnek az erejükkel. De a birkózásról fogalmuk sincs. Egy igazi birkózónak könnyű prédái lennének. A viadalok rövidek, és a párok gyorsan váltják egymást. Az elkeseredett küzdelem a győzelemért nem jellemző. De nincs is külön kitüntetés a győztesnek! Mindkét küzdőfél, a győztes és a legyőzött, egyformán egy-egy fehér szalagot kap. Meghajolnak a bönpo előtt, aki kegyesen átnyújtja nekik a szalagokat, háromszor a földre vetik magukat, hogy kifejezzék a régens iránti tiszteletüket, aztán a legnagyobb barátságban együtt elmennek.

Azután a súlyemelő verseny következik. Egy nehéz sima kő fekszik ott - száz meg száz újévi ünnepet látott már biztosan -, ezt kell felemelni, és a zászlóárboc körül vinni. Ez csak keveseknek sikerül. Minduntalan kitör a nevetés, ha valaki túlbecsüli az erejét, elbizakodottan a kőhöz lép, aztán pedig alig tudja fölemelni, vagy ha a kő kicsúszik valamelyikük kezéből, és majdnem szétlapítja a lábujjait.

Ekkor messziről vágtató lovak patkódobogását hallani. Gyorsan abbahagyják a kőemelést, kezdődik a lóverseny. Nagy porfelhőben jönnek is már száguldva az állatok.

A lóverseny részére sincs kitűzött pálya. Szerzetes-katonák esnek most neki botjaikkal a tömegnek, mely elővigyázatlanul és kíváncsian az útban áll. De az utolsó pillanatban maguk az előrobogó lovak törnek maguknak utat. Ezek a versenyek is másmilyenek, mint nálunk. A lovakon nem ülnek lovasok, a gazdáik még a tömegstartnál elengedik őket néhány kilométernyire a várostól, és a lovak szabadon száguldanak a kelletlenül visszahúzódó tömeg sorfala közt a cél felé. Csak Tibetben tenyésztett lovak indulhatnak, és mindegyik hátán ott van egy kendőn a tulajdonosának a neve. Az istálló becsületéről van szó. Természetesen csak a Dalai Láma vagy a kormány valamelyik lova győzhet! Ha egy másik ló véletlenül gyorsabb lenne a kormány lovánál, akkor a szolgák lefékezik még a cél előtt. A lovak útját feszült figyelemmel kíséri az izgatott tömeg, a nemesek szolgái kurjongatnak és kiabálnak, hogy feltüzeljék a futókat, de a nemesek, akik többnyire maguk is versenyló tulajdonosok, megőrzik visszafogottságukat. Vad hajrában robog el előttünk a mezőny a cél felé, ami kevéssel a város mögött van.

Még el sem oszlik a porfelhő, amit a lovak patái kavartak, már jönnek is lihegve az első futók. És ki mindenki tartja magát itt futónak! Ezen a versenyen is részt vehet bárki, aki akar, így aztán az öregembertől a kisfiúig ott bukdácsol mindenki. Mezítláb futnak, lábuk véresre horzsolódik és-tele van hólyagokkal, az arcuk eltorzul az erőfeszítéstől, és látszik, hogy soha az életben nem edzettek. Sokan még a nyolc kilométer hosszú pálya célja előtt kiesnek, és szenvedéseikért legfeljebb a nézők gúnyolódása a jutalom.

Most is sántikálnak még a pályán az utolsó futók, amikor már indul a következő versenyszám. Ezúttal lovasokkal a hátukon robognak elő a lovak ujjongó üdvrivalgás közepette. A lovasok régi történelmi jelmezeket viselnek, és vadul ostorozzák a lovakat, hogy mindent kihozzanak belőlük. A nézők lármáznak és hadonásznak - amott megbokrosodik egy ló, lovasa nagy ívben a tömeg kellős közepébe repül, de ez senkit sem zavar.

A lovagi tornával véget érnek a versenyek a Barkoron. Felsorakoznak a győztesek, kezükben fatáblákkal, amin a célba érkezésük sorszáma áll. Több mint száz versenyző, és csaknem ugyanennyi lovas van itt. A versenybírák tarka és fehér szalagokat nyújtanak át, de tetszésnyilvánítás nincs, mert ez a szokás itt ismeretlen. A tömeg nevet, ujjong és örül, ha valahol valami komikus helyzetet lát, mert ez az ő színháza.

Befejezésül még lovasjátékokat rendeznek Lhászán kívül egy nagy réten.

Óriási tömeg kellős közepébe kerülünk megint, és örülünk, amikor egy nemes meghív bennünket a sátrába. Ezek az ünnepi sátrak gyönyörű látványt nyújtanak: tulajdonosuk rangjának megfelelő sorrendben állnak, drága selyemszövetből és brokátból varrva, és gazdagon díszítve. A színek kavalkádjához hozzájárul még a férfiak és a nők gazdag ruházata is. A világi hivatalnokok a negyedik rangfokozattól fölfelé vakító sárga selyemruhát viselnek, nagy, kékrókával szegélyezett, tányér alakú kalappal. Ezeket a rókaprémeket Hamburgból hozatják! A hazai kékrókák túl szegényesek a tibetieknek. Nemcsak a nők, a férfiak is túl akarnak tenni egymáson ruháik pazarságával. Vérbeli ázsiai pompaszeretetük összekapcsolja őket a világ sok helyével, noha egyébként nem nagy szakértői a földrajznak. De kékrókák jönnek Hamburgból, igazgyöngyök Japánból, korallok Olaszországból, türkizek Bombayon át Perzsiából, és borostyán Berlinből és Königsbergből. Később magam is gyakran írtam leveleket szerte a világba, ha egy gazdag nemes valamit hozatni akart magának. A dísz és a pompa itt egyfajta belső szükséglet, amit a ruházkodásban és a rendezvényekben újra meg újra kifejezésre juttatnak. Maga a nép nem ismer semmiféle fényűzést, de urainál szereti látni a pompát, és ettől csak jobban tiszteli hatalmukat. A nagy ünnepek tulajdonképpen a hatalom és a pompa kinyilvánításának alkalmai, és a magas rangú bönpók tudják, mivel tartoznak a népnek. Amikor aztán az ünnepek utolsó napján a kormány négy minisztere felcseréli drága fejfedőjét szolgája vörösrojtos kalapjára, hogy ezzel is bizonyítsa egy pillanatra a néppel való egyenlőségét, az ujjongás és a csodálat nem ismer határt.

És most vissza a lovasünnepélyhez!

Ez a legnépszerűbb rendezvény, valószínűleg a hajdani nagy seregszemlék maradványa. Akkor a hűbéruraknak meghatározott időközönként szemlére kellett vezetni csapataikat uralkodójuk elé, ezzel téve bizonyságot készenlétükről háború esetén. Ez az értelem rég elhalványult már, de sok minden emlékeztet még mindig a mongol uralom alatti harcias időkre.

Még most is csodálatos a tibetiek hihetetlen ügyessége és lovasbravúrja. Minden nemesi család meghatározott számú résztvevőt küld ezekre a játékokra, és minden becsvágyuk arra irányul, hogy jól végezzenek a csapatértékelésnél. A lovaglás és a lövészet azok a próbák, ahol be kell bizonyítani bajnoki tudásukat, és én őszinte csodálattal néztem őket. Csaknem egészen kiegyenesedve állnak a nyeregben, és miközben a ló egy kiakasztott céltábla előtt elvágtat, fejük fölé lendítik az elöltöltős puskát az égő kanóccal, és derékszögbe fordulva rálőnek a céltáblára. De máris nyíllal és íjjal cserélik fel a puskát - alig húsz méter választja el őket a legközelebbi céltól -, amikor a tömeg üdvrivalgása már hirdeti, hogy ott is célba találtak! Lélegzetelállító, milyen fürgén bánnak a fegyverekkel, és milyen gyorsan tudják cserélni őket.

Ezeken az ünnepségeken a tibeti kormány ismét bizonyságát adja példás vendégszereteté-nek. Valamennyi külföldi képviseletnek pompás díszsátrat állítanak fel, ahol szolgák és összekötőtisztek törődnek a vendégek óhajaival.

Különösen sok kínait láttam akkor az ünnepi téren. Azonnal kitűnnek a tibetiek közül. A tibetiek nem kimondottan ferdeszeműek, és pirospozsgás arcuk is ismerősebbnek hat, mint a kínaiaké. A gazdag kínai viseletet rég felváltották már az európai öltönyök, és sok kínai - e pontban nem lévén olyan konzervatív, mint a tibetiek - szemüveget visel. Többnyire kereskedők azok, akik Lhászában élnek, és otthoni összeköttetéseik révén előnyös kereskedelmi kapcsolatokat tartanak fenn. Jól érzik magukat itt, és gyakran véglegesen letelepednek Lhászában. Ennek különleges oka van: a legtöbb kínai ugyanis szenvedélyes ópiumszívó, Tibetben pedig - ahol még a dohányzást sem látják szívesen a hatóságok, sőt néha még büntetik is -, nem tiltják az ópiumszívást. Néha persze a kínaiak példájától elcsábulva egy-egy idevalósi is az ópium után nyúl. De ebben is megmutatkozik a kormány ellentmondást nem tűrő hatalma: az ópiumszívás nem tud elharapódzni, mert szigorú szemmel őrködnek a dohányzás bűne fölött. Lhászában ugyan a világ valamennyi márkás cigarettáját meg lehet vásárolni, de a hivatalokban, az utcán, a szertartásokon szigorúan tilos a dohányzás, és újévkor, amikor a szerzetesek gyakorolják a hatalmat, még a cigaretták árusítását is megtiltják.

Ehelyett tubákolnak a tibetiek! A nép és a szerzetesek egyaránt a saját készítésű burnótot használják. Mindegyikük büszke a maga keverékére, és ha két tibeti találkozik, először a burnótot szedik elő, és egy csipetnyivel megkínálják egymást. Eközben szeretnek egy kicsit elhencegni dohányszelencéjükkel is, ami az olcsó jakszarvtól a drága, aranyfoglalatú jadekőig mindenféle változatban létezik. Élvezettel szórják a port hüvelykujjuk körmére, és aztán nagy gyakorlattal óriási porfelhőt fújnak ki a szájukon anélkül, hogy egyet is tüsszentenének. Ha valaki szörnyű tüsszentésben tör ki, az biztos, hogy én vagyok - a jelenlévők nagy derültségére.

Aztán nepáliak is vannak még Lhászában. Gazdagon öltöznek és általában igen kövérek - messziről látni ezeken a kényelmes kereskedőkön, milyen jó soruk van itt. Hála egy régi szerződésnek, még ma is mentesek minden adó alól. Ezt az engedményt Tibetnek egy vesztett háború után kellett megadnia, és értenek hozzá, hogyan kell ezt a kedvezményt alaposan kihasználni. Övék a legszebb üzletek a Barkoron, körmönfont kereskedők a „jó üzlet” iránti hatodik érzékkel megáldva. Családjukat többnyire otthon hagyják, és később maguk is visszatérnek hazájukba, ellentétben a kínaiakkal, akik szívesen vesznek el tibeti nőket, és telepednek meg itt véglegesen.

A nyilvános ünnepségeken a nepáli diplomáciai képviselet mint valami még tarkább sziget emelkedik ki az amúgy is igen színes kavalkádból. Ruháik még az általános színpompát is felülmúlják, és a gurkha-katonák - a testőrségük - piros atillái már messziről világítanak.

Ezek a katonák bizonyos hírhedtségre tettek szert Lhászában. Ők az egyetlenek, akik túl merik tenni magukat a halászati tilalmon. Ha ez a tibeti kormány fülébe jut, ünnepélyesen tiltakozik a nepáli képviseletnél. Aztán csinos kis színjáték kezdődik. A gonosztevőket természetesen meg kell büntetni, mert a képviselet nagy gondot fordít a kormánnyal való jó viszonyra. De az uraságok többnyire maguk sem egészen ártatlanok a dologban, mert Lhászában sok nemesember is szereti a tiltott hazai halételt. A szegény bűnösöket tehát végtelenül leszidják és megkorbácsolják. De mindkét büntetés kíméletes...

Lhászában egyetlen ember sem merne horgászni menni. Egész Tibetben egyetlen hely van csak, amelynek halászási kiváltsága van. Ez a Cangpo mentén fekszik, egy homoksivatag közepén. Nem terem meg ott semmiféle gabona, és szarvasmarhákat sem lehet tartani, mert nincsenek legelők. A halászat tehát az egyetlen élelmezési forrás, és a törvény itt engedményt tett. E falu lakói persze másodrangúaknak számítanak, éppúgy, mint a mészárosok és a kovácsok.

Számszerűen a mohamedánok is tekintélyes részét alkotják a város lakosságának. Saját imaházuk van, és vallásuk gyakorlásában teljes szabadságot élveznek. A tibeti nép egyik legszebb jellemvonása az, hogy saját korlátlan szerzetesuralma ellenére semmiféle fanatizmust nem mutat, és minden más vallást a végsőkig tiszteletben tart.

A muszlimok többnyire Indiából vándoroltak be, és teljesen összekeveredtek a tibetiekkel. Hitbuzgalmuknak megfelelően először azt kívánták, hogy tibeti feleségük is térjen át az iszlámra. De közbelépett a kormány, és csak akkor engedélyezte a tibeti nőknek a muszlimokkal való házasságot, ha megmaradnak a hitükben. A vegyes házasságból származó asszonyok és lányok még a tibeti viseletet hordják a szép, harántcsíkos köténnyel, s jelképesen az iszlám fátyolt is fejfedőként. A férfiak a fezekkel és turbánjaikkal tűnnek fel a városképben. Ők is többnyire kereskedők, és jó összeköttetéseik vannak Indiával, különösen Kasmírral.

A lovasünnepélyen, mint valami hatalmas kirakatban, megfigyelhető Lhásza lakosságának valamennyi csoportja.

Látni itt ladakiakat, butániakat, mongolokat, szikkimieket, kazahokat is. Így nevezik a szomszédos törzseket. Különlegességnek számítanak a hui-huik, a kínai mohamedánok Kuku-Nór tartományból. Az ő tulajdonukban vannak a vágóhidak, amelyek a Lingkhoron kívül egy külön negyedben fekszenek, és kissé lenézik őket, mert az állatok leölésével vétenek a buddhista tanok ellen. De nekik is van saját templomuk.

Amilyen különböző a vallás, a faj és a szokások tekintetében Lhásza, olyan egyetértésben gyűlik össze a lakossága az újév hónapjának mulatságaira. Még a Tibetért versengő két nagy rivális, az angolok és a kínaiak sátra is békésen áll egymás mellett.

Az ünnepség fénypontját a lovasjátékok és az íjtávlövészet után a nemesek egy külön versenyszáma adja, amilyet még életemben nem láttam. Egy tarka függönyt feszítenek ki, ami elé koncentrikus körökben bőrgyűrűket akasztanak egy körülbelül tizenöt centiméter átmérőjű fekete céltáblára. Harminc méternyi távolságban áll fel a lövész, és egy nyíllal a fekete céltáblára lő. Ezek a nyilak röptükben sajátságos zenei hangokat hallatnak, amelyek messzire elhallatszanak. Kezembe került utána egy ilyen nyíl, és láttam: nyílhegy helyett egy átlyuggatott fagomb volt a nyílvessző végére tűzve és a levegő, ami röptében a lyukakon átfütyült, hozta létre ezt a jellegzetes éneklő hangot. Ezzel a lövedékkel a versenyzők olyan pontosan találtak, hogy csaknem minden nyíl kiütötte a céltábla közepét. Végül a nemeseket is fehér szalagokkal jutalmazták.

Amikor vége lett az ünnepnek, a hűbérurak pompás menetben vonultak vissza a városba. Az emberek az utak szélén álltak, és irigység nélkül csodálták félisteneik pompáját. Elégedettek voltak. A szemnek és a fülnek megvolt a maga öröme, és a hívők lelke sokáig táplálkozik még e nagy szertartások misztikumából, és abból, hogy látták az ifjú istenkirályt. Most visszatérnek megint a hétköznapokhoz: a kereskedők kinyitják üzleteiket, és a régi hévvel kezdenek alkudozni, kockavetők tűnnek fel az utcasarkokon, és a kutyák is visszatérhetnek a városba, mert a már ismert okokból a tisztaság idején csak a Lingkhoron kívül tanyázhattak.

Továbbra sem foglalkozott senki velünk. Közeledett a nyár, isiász-fájdalmaim javultak, és a kiutasításunkról egy szó sem esett. Még mindig az angol orvos kezelése alatt álltam, de a meleg napokon már dolgozni is tudtam a kertben. Mert most bőségesen voltak megbízásaim! Hamarosan híre ment, hogy az új létesítmények és a szökőkút Carong kertjében az én művem, és egyik nemes jött a másik után, hogy valami hasonlót rendeljen.

A tibetiek szeretik a kertjüket. Minden tenyérnyi földön virágokat nevelnek, de a régi teáskannákba, konzervdobozokba, törött fazekakba is palántákat ültetnek. Minden házban és minden szobában lehet virágokat látni.

Aufschnaiter nagyon elfoglalt volt: az első szakszerű csatornát építette Tibetben. Reggeltől estig az építkezésen volt, és csak a nagy ünnepeken szünetelt a munka. Külön szerencsének lehetett tekinteni, hogy szerzetesek voltak a megbízói, mert ha a világi nemesek nagy szerepet játszanak is az ország igazgatásában, a döntés minden kérdésben egy szerzetescsoport kezében van.

A cedrungok rendje

Nem csekély öröm töltött el, mikor egy napon a cedrungok kertjébe rendeltek.

A cedrungok szerzetes-hivatalnokok, akik valami rendfélét alkotnak. A szigorú közösségi szellemű nevelés eredményeként a hatalom tekintetében nagy fölényben vannak a világi hivatalnokokkal szemben. Ők adják a Dalai Láma legközvetlenebb környezetét. A fiatal istenkirály valamennyi személyes szolgája ebből a rendből kerül ki: a kamarás, a tanítók és a személyes gondozók mind magas rangú cedrungok. A Dalai Láma ezenkívül részt vesz mindennapi kötelező összejöveteleiken is, ami a közösségi szellem erősítését szolgálja.

A cedrung-rend szerzetes-hivatalnokai kivétel nélkül szigorú képzésben részesülnek. Iskolájuk a Potala keleti szárnyában van, és tanítói hagyományosan a Cangpótól délre fekvő híres möndrolingi kolostorból jönnek, amely a tibeti irodalom és nyelvtan ápolásáról híres. Az ország bármelyik fiatalembere bekerülhet a cedrungok iskolájába, de magába a rendbe való felvétel igen nehéz. Van ugyanis egy régi, sokszáz éves szabály, ami a tagok számát korlátozza: mindig csak 175 cedrung lehet. Ez a szám régen a világi hivatalnokokra is vonatkozott, úgyhogy összesen mindig 350 hivatalnok lehetett Tibetben. Néhány új hivatal létesítése után azonban ezt a számot kissé felemelték.

Ha a fiatal szerzetes-tanuló eléri a tizennyolcadik életévét, bizonyos vizsgák letétele után cedrung lehet. Ezzel egyidejűleg megkapja a legalacsonyabb rangfokozatot és - képességeihez mérten - egészen a harmadik rangfokozatig emelkedhet. A cedrungok a szokásos vörös szerzetescsuhát viselik, de fölötte rangjuk jelvényeit is, a harmadik rangfokozatúak például egy sárga selyemköntöst. A fiatal cedrung tanulók többnyire egyszerű származásúak, és egészséges egyensúlyt képeznek az öröklődő világi nemességgel szemben. Nagy munka vár rájuk, mert nincs olyan kormányhivatal, ahol a világi hivatalnok mellett ne ülne legalább egy szerzetes-hivatalnok. A hivatal közös gyakorlásával az egyén diktatúráját akarják megakadályozni, ami minden hűbéri rendszerben valós veszély.

Az ifjú isten első kamarása, a Drönyer Csemo hangzatos címének viselője volt az, aki magához kéretett. Azt a javaslatot tette, hogy hozzam rendbe a cedrungok kertjét. Ez nagy lehetőség volt számomra, mert azt sejtette, hogy a Dalai Láma kertjében is átrendezésre volna szükség, és ha elégedettek lesznek a munkámmal...! Azonnal elfogadtam a megbízást. Kaptam néhány munkást, és teljes buzgalommal nekiláttam a feladatnak. Alig maradt időm az angol- és a mennyiségtani magánórákra, melyeket néhány fiatal nemesnek adtam.

Ugyan mi érhet még bennünket? Megbízatásaink a szerzetes-hivatalnokok legmagasabb körétől vannak; lehet, hogy beletörődtek jelenlétünkbe, és hallgatólagosan megtűrnek minket?

De még egy megrázkódtatás hátra volt: egy reggel meglátogatott bennünket a Külügyi Hivatal egyik magas rangú hivatalnoka, Kjibub, az utolsó ama négy tibeti közül, akik sok évvel ezelőtt Rugbyben végezték tanulmányaikat. Megbízatása szemlátomást kínosan érintette. Sűrű bocsánatkérések közben sajnálattal közölte, hogy az angol orvos utazóképesnek nyilvánított engem, és hogy a kormány azonnali elutazásunkat kívánja. Bizonyítékul felmutatta az angol orvos levelét. Az állt benne, hogy még nem gyógyultam meg teljesen, de az utazás már nem jelent számomra életveszélyt.

Olyanok voltunk, mintha fejbe vágtak volna bennünket. Erre nem számítottunk! Összeszedtük magunkat, és megpróbáltuk udvariasan, higgadtan előadni ellenérveinket: a betegségem bármikor a régi hevességgel törhet ki. Mi lesz velem, ha egy nehéz utazás kellős közepén hirtelen egy lépést sem tudok tenni? Ezenkívül épp most van Indiában a meleg évszak. Nincs az az ember, aki - miután ilyen sokáig élt Lhásza egészséges magaslati levegőjén - károsodás nélkül kiállná ezt az átmenetet. És mi legyen a munkánkkal? A legmagasabb szintű megbízásokat kezdtük el, és okvetlenül be is akarjuk fejezni ezeket! Kérvényt fogunk beadni újra a kormányhoz.

Lelkileg ugyan arra készültünk, hogy nemsokára kénytelenek leszünk útra kelni Indiába, egyidejűleg azonban azt terveztük, hogy a Himalája körzetében újból megszökünk. Hiszen a bajtársaink Indiában még mindig a szögesdrót mögött ültek, noha már 1946 áprilisát írtuk.

E naptól kezdve azonban soha többé nem hallottunk a kiutasításról, bár egy darabig még vártunk erre.

Közben egészen otthonosak lettünk Lhászában. Nem okoztunk már semmiféle feltűnést az utcán, nem mutogattak már ránk a gyerekek, és nem kíváncsiságból látogattak bennünket, hanem barátságból. Úgy látszik, az angol képviselet is meggyőződött veszélytelenségünkről, mert ha Delhi kívánta is kiadatásunkat, ez nyilván nem történt különösebb nyomatékkal. Tibet hivatalos körei pedig biztosítottak minket arról, hogy szívesen látnak.

Egyre jobban beleéltük magunkat ebbe. Annyit kerestünk, hogy nem függtünk már teljesen Carong vendégbarátságától. Munkánk sok örömet szerzett, és az idő csak úgy repült. Az egyetlen, ami után vágyakoztunk, az volt, hogy postát kapjunk hazulról. Több mint két éve voltunk már hír nélkül és bizonyára rég halottnak hittek bennünket. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mégiscsak igen elviselhető a helyzetünk, és minden okunk megvan az elégedettségre. Fedél volt a fejünk fölött, és nem voltak már megélhetési gondjaink. A Nyugat vívmányai nem hiányoztak. A zűrzavaros Európa olyan messze volt! Gyakran fejünket csóváltuk, ha a rádió mellett ülve a híreket hallgattuk. Ezek igazán nem buzdítottak a hazatérésre...

A Lhásza előkelő családjaihoz szóló meghívások változatossá tették az életünket. Újra meg újra megcsodáltuk a tibeti vendégszeretetet, és elámultunk a válogatott finom ételeken, amelyek ilyenkor az asztalra kerültek.

Az istenanya legifjabb fia

De minden eddigi meghívást árnyékba borított az első nyilvános fogadás a Dalai Láma szüleinek házában. Tulajdonké