Arthur Koestler: A lótusz és a robot (2. rész: Japán)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Arthur Koestler
A LÓTUSZ ÉS A ROBOT
Második rész: Japán
Tandori Dezső fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1999
A könyv borítója
Elektronikus kiadás > PDF

Koestler, Arthur, Kösztler Artur (Bp., 1905. szept. 5. – London, 1983. márc. 3.): író, újságíró. A középisk.-t Bp.-en kezdte, szüleivel 1919-ben Bécsbe költözött. A bécsi egyen elektrotechnikát és pszichológiát tanult, de nem szerzett diplomát, újságíró lett. Újságíróként megjárta a Közel-Keletet, Párizst, Berlint. Gyakran megfordult Bp.-en is. Barátságban volt József Attilával, Németh Andorral, Havas Endrével, Ignotus Pállal, Mikes Györggyel. 1931-ben tagja lett a német kommunista pártnak. Mint német laptudósító közel két évet töltött a SZU-ban, kezdetben lelkesedve, később kiábrándulva. 1936-38-ban a spanyol polgárháborúban angol tudósítóként vett részt. Ott szakított a kommunizmussal és lépett ki 1938-ban a kommunista pártból. Miután az angolok közbenjárására 1938-ban kiszabadult egy francia internálótáborból, Nagy-Britanniában telepedett le. A II. világháborúban a brit hadseregben szolgált. 1940-ben jelent meg regénye, a Darkness at Noon, amely világsikert aratott, magyarul Bart István fordításában jelent meg Sötétség délben címmel (1988). 1945-ben esszékötete jelent meg, majd a csillagászat tudományos történetét, biológiai, genetikai, filozófiai tárgyú műveket írt. Nagy hatású műve, The Thirteenth Tribe (1976) a kazár birodalom története. Két kötetben írta meg önéletrajzát: Arrow in the Blue (A végtelenbe kilőtt nyíl, 1952); The Invisible Writing (Láthatatlan írás, 1954). Parkinson-betegsége és felesége rákbetegsége miatt közösen öngyilkosok lettek. – Magyarul még: Párbeszéd a halállal (Bp., 1993). – Irod. Mikes György: K. (Irodalmi Újság, 1983. 2-4. sz.); Vezér Erzsébet: Az ismeretlenbe kilőtt nyíl nyomában. K. A. életútja (Nagyvilág, 1984. 8. sz.); K. A. Emlékkönyv (összeáll. Hidegkun Béla, Chicago, 1985); Schöpflin Gyula: K. A. emlékezete (Irod. Újság, 1987. 2. sz.); Ignotus Pál interjúja K. A.-ral (közreadta, bev. Vezér Erzsébet, Kritika, 1988. 12. sz.); Nagy Péter utószava a Sötétség délben c. kötetben (Bp., 1988). – Szi. Faludi György verse (A Könyv, 1989. 3. sz.).

Tartalom

I. A lótusz és a robot

Lótuszföld
Robotország
A Trójai Faló
Meg nem fogant oltás
A búvár és a keszonbetegség

II. A kéreg bizonytalansága

Ikebana horror
Az Arany Templom

III. Jellem-kertészet

Félelem a váratlantól
Az elpirulás gyötrelme

IV. A kétértelműség kényelmei

V. A zen útja

Két kultúra
Öld meg a Buddhát

VI. Káprázat és öncsalás

Szatori és Szamádhi
A találó és a találat
Hanyatlás
Az "Az" és a trükk

VII. A zen bűze

Morita terápia
A tolerancia veszedelmei

Epilógus

Mottó: Kelet Kelet s Nyugat Nyugat?
De hol lelik a japánok nyugtukat?

A lótusz és a robot

Tartózkodásom során Japánban három érzelmi szakaszt élhettem meg. Az első pár nap színes lázban, eufóriában telt. Követte az egyre fokozódóbb kimerültség, olykor a gyűlöletig torzulva-torzítva. A harmadik szakaszban azután a rejtélyes kirakósjáték sok darabja kezdett a helyére kerülni, de úgy, hogy szinte klikk-klakk hangot adott, "bekettyent" - ahogyan a zen-felfogásra hajló japánok nevezik az ilyen megértési folyamatot: a dolgok "milyensége" derült ki számomra mind jobban.
A három fázis nem volt időben takarosan elkülöníthető; tartózkodásom vége felé például sebesen váltogatták egymást az állapotok, s elég volt egy nap, egyetlen óra a fordulathoz - igencsak ziláló élmény. Az öreg rókák, akikkel találkozhattam, a jelek szerint állandóan ebben a libikókaállapotban éltek itt, látszott is rajtuk a feszültség némely jele, teljesen mindegy, hányadik évüket nyűtték - hányadik évük nyűtte őket - a szigetorszában. Japánban az élet: mintha illatos fürdő lenne, ahol azonban váratlanul áramütéseket közvetít a víz. Vagy hát mit mondjak, ez is egy alkalmasnak látszó hasonlat - ez az ország arra késztet, hogy képekben gondolkodj és ecsettel írj.

Lótuszföld
Az első szakasz - érzékletes és érzéki élményeké - az, amikor a turista elkerülhetetlenül reagál egy olyan kultúrára, ahol a felszín maga a tökéletes csiszoltság, a csinosság lakkos-lakájos látszata, a mosolygós ceremónia, sok letérdelő pincérnő, pergamenszerű házak, babák, kimonók, meg az erotikának az a meg-megvillanó, felszikrázó légköre, amit a legjobban egy női hajzuhatagon áthúzott fésű jellemez: bűntudat nélküli erotizmus, amilyet az európaiak az ókor óta nem ismernek már. Magam minderre annál is élénkebben reagáltam, mert Indiából érkeztem, s azt éreztem, mintha egyszerre kiemelkednék búvárharangommal a sötét-nagy mélységek nyomása alól, ahol kusza hínárok fonódtak rám, őskori szörnyek nyüzsögtek, kibukkannék a felszínre, egy tündökletes, csupa-napfény világba. Indiában szinte elfeledtem, úgy is haladhatsz a járdán, hogy nem kell félned, elbotlasz egy földön heverő alakban; hogy vannak kávéházak, bárok, színházak; miután megszoktam
a bebugyolált nőket, az alaktalan, rút gyapjúgubókat, döbbenetes élmény volt látni, milyen szépséges alakúak a "gyengébb nem" képviselői - nem is szólva arról a szokásukról, hogy szemtől-szembe belédbámulnak, jószerint a vesédig és lejjebb, bár úgy tesznek, mintha révültek lennének, de íriszetek összetapad; nem játsszák azt, hogy vakok, süketek, érzéketlenek, szégyenlősek, nem vállalják, hogy valami Nagyobb Erő annak teremtette őket, akik-amik. Rövidre fogva, megkönnyebbülés volt, hogy mintha Ágoston Urunk Vallomásai fordított irányból zúdulnának rád s köréd.
Ahogy ott lófráltam a Ginzán át a tavaszi napfényben, olyan volt az egész, mintha gyerekkorom játékboltjainak valamelyikébe keveredtem volna vissza: óriási víg léggömbök, rajtuk pici lobogócskák, úsztak a magasban ; helikopterek zümmögtek, mint szitakötők; egyenruhás sofőrök táncolták körül gépkocsijaikat a parkolóban, francia vígjátékok első felvonásainak szobalányaiként tisztogatván tollseprűkkel-boákkal a poros járművet; sárga zászlócskákat lengető idegenvezető hölgyecskék kormányoztak át a fővárosi forgalom sűrűjén bárgyúan tekintgető indiai vendégeket; két idősebb úriember, feketezsakettes, hajlongott és hajlongott és hajlongott egymásnak hiperudvariasan egy bank bejáratánál; komoly "családi trónörökösök", anyjuk hátára szíjazva, csorgó orral pillogtak szerteszét a világba, mint rossz helyen utazó kis kenguruk; mintha mindenki gyorsfotókat készített volna a másikról, apró ibolyacsokrokat vásároltak volna világi-szent edényekből, illatozókat, és mosolyok villantak, ahogy a kamikaze taxisok elől az utolsó utáni pillanatban megmenekült valaki ép bőrrel... aztán a másik is... és az egészet tranzisztoros rádiókból áradó zene kísérte.
Később, csúcsforgalom idején aztán, mikor már mintha az egész város a verekedés lázában égne, villanyvonat-szerelvényeket rohamozna meg feltartózhatatlanul - s nem korlátozva forma szerint sem -, a mosolyok lehervadnak, az udvariaskodás sárba taposódik, a fiatalemberek őserdei vadakká változnak, brutális letiprókká, a Pillangókisasszony Hölgyekből pedig törékenységüket meghazudtoló, foggal-körömmel vívó pankrátornők lesznek azonnal. Aztán kigyúlnak a fények, a város neonbuborékok világává változik, a bárok, klubok - és night clubok -, éttermek s gésás házak minden pénztárcának és ízlésnek élvezeteket kínálnak, és minden ugyanolyan felékesítettnek látszik, megannyi kacér díszével ugyanolyan ártatlannak.
Ez a fázis körülbelül egy hétig tartott. Sok idelátogató az egész időt ennek jegyében tölti, és a Japánról szóló irodalom jó fele, kezdve Lafcadio Hearnnel, mind a kortárs utazó népségig ezt az eufórikus állapotot rögzíti, ugyanabból a látószögből mutatván kabukit, nót, zent, teaszertartást és ikebanát. A nyugatiak többsége, ha ezzel az országgal így-úgy kapcsolatba került, készséggel válik Japán-imádóvá - vagy Japán-gyűlölővé. A japán élet jellege a nyugati embert, íme, szélsőséges véleményalkotásra készteti.

Robotország
Az első szakaszban olyan minden, akár ha a távcső rossz oldaláról kezdenénk szemlélni dolgokat - minden messze van, eszményi(en apró), nem látszanak a közelség átkai, az apró hibák; és irigykedni kezdünk, látni vélvén valami hedonizmus nyomait - érezvén, tudván, mi nyugatiak rég elvesztettük ilyesfajta életélvező képességeinket. A második szakasz: előtérbe kerülnek a japán élet más vonatkozásai is, s ezeket nem a távcső lencséjén át érzékeljük már, de mintha torzító tükör mutatná valamennyit, nyugati civilizációnk karikatúráit nyújtva oda nekünk kényelmetlen közelségből.
Sok japán ember például altatóorvosi maszkot visel az arcán, igen, így vonul át az életen, szája-orra fedve ekképp. Ezeket
a maszkokat vagy jókora tamponokat, férfiak-nők egyaránt viselik utcán közlekedtünkben, buszon és vonaton, moziban, iskolában, otthon. Érkezésem napján, mikor megláttam az első maszkos emberpárt, azt hittem, leprások, vagy más veszélyes fertőző betegség hordozói. Aztán megtudtam, hogy a maszkok a levegőben "zsongó" ártalmas baktériumok távoltartását szolgálják, meg azt, nehogy az illető másokat a maga baktériumaival megfertőzzön - íme, a higiénia modan(1) eszméinek diadala. Persze, tömérdeken szenvednek idült náthában, a gyerekek nagy többségének folyik az orra, lévén hogy a japán otthonokban szinte krónikus a fűtetlenség. Ellenállhatatlanul tört fel bennem az emlék, a hasonlat: Gulliver utazása Laputába, ahol némelyek nagy kötegeket cipeltek a hátukon, ezekben mindenfajta figurával, s a figurák a gondolataikat lettek volna hivatva kifejezni: amit csak gondolhattak, megvolt "figurálisan", s elő is rángatták a megfelelőt, ha mondaniok kellett valamit, csak hogy a tüdejüket a beszéd közben beszívott levegővel ne károsítsák.
Ha a maszkok ártatlan travesztiái a nyugati "tudományosan megalapozott életvitelnek", jó - de a nemzeti méretekben elterjedt "tranki" (tranquillizers) mánia, a nyugtatók imádata aligha nevezhető így. Japánt a "tájfun erejével" (a Time magazin meghatározása) sújtotta 1956 őszén a "járvány"; három év múltán már ötven különféle típusú nyugtató volt kapható a piacon, méghozzá mind szabadon, recept nélkül, s hirdették is valamennyit, nagy plakátdeszkákon a gátlástalan forgalmazók, közölvén, napi három-négy tabletta az üdvözítő, vagy "tessék, vessék el gondjaikat, fogyasszanak annyit, amennyi akad". Az ellenkező hatású drogokat ugyanilyen készségesen fogyasztják - és "akadnak" is; az olimpiai úszócsapat edzője 1958-ban elmondta a sajtó képviselőinek, hogy sportolói tele voltak döfve-tömve vitamininjekciókkal a nagy Japán-Amerika versengés előtt, s hogy ezt a "gyakorlatot" a továbbiakban sem akarják feladni.
A "tudományosan megalapozott életmód" másik, még lehangolóbb vonatkozása a japán családtervezésben tükröződik. Dr. Margaret Sanger születésszabályozási szakértő szerint "a világ egyetlen nemzeténél sem szorították le a születési rátát ily nagy mértékben ilyen hamar".(2) A japánok valóban a felére csökkentették le népszaporulatukat - de évi másfél millió abortusz árán. Pár éve hozott törvényük értelmében az abortuszra "kész" anyajelöltnek mindössze egy angol fontnak megfelelő összeget kell lefizetnie a műtét fejében, ha igazolja, hogy a létminimum határán él vagy egészségi szempontból nem lenne célszerű a szülés - azt is, ezt is könnyedén tanúsíttathatja. Törvényes a fogamzásgátló használata is, de nem népszerű - kivéve a felsőbb köröket és a házasságon kívüli kapcsolatokat; az eredmény: az embriók lemészárlása, a nőt illető kellemetlen utóhatásokkal.
Egy másik "divatos áramlat", bár merőben eltérő jellegű ügy, a mikroelektronika. A tranzisztoros rádiók úgy árasztották el Japánt, mint egy vírusfertőzés, s bár a hatás korántsem halálos, hosszú távon csak romboló hatással vannak ezek a kis vackok azokra, akik egész nap táskájukban vagy nadrágzsebükben hordozzák áldásukat-átkukat. Olykor, ha a randa kis szerkezet megszólal hirtelen a buszon, mintha a mellettem álló személy zsigereiből jönne a hang - igen, azt hiszem, hasbeszélővel van dolgom. Vonaton utaztam Fukuokából Nagaszakiba, az három és fél óra, és közben három különféle zsebtranzisztorosból szólt végig háromféle műsor. És nagyon úgy láttam, senki sem törődik a dologgal.
Hosszabb út része volt ez a vonatozás: angol barátaim társaságában igyekeztem egy népszerű fürdőhelyre - és e hőforrásos hely azon melegében képet adott számomra a modern japán nyaralás borzalmairól. Az Unzen Amakusza Nemzeti Parkot Kjúsún, Japán legdélebbi szigetén egy kialudt vulkán koronázza meg; körbelocsolja a tenger, fenséges látványt nyújtanak a szökkenő gejzírek, gázkráterek, forróvizes medencében együtt lubickolhat meztelenül mindkét nem, és nem hiányoznak a teniszpályák, íjászterepek, bárok, pacsinkó szalonok. Ez utóbbiak leginkább az "Egyéb Rangúak Pihenő Helyiségei"-re emlékeztetnek, mondjuk, egy utászhadtestnél: hosszú sorokban teli tivoliasztalokkal, körülöttük ugyanilyen uniformizált fazonok, uniformizált elszántsággal, uniformizáltan csikorgatott fogakkal nézik-hallgatják a golyók uniformizált csattogását, ezer meg ezer kis fémgolyóét, és láthatóan hipnotizálja őket a misztikus élmény, ahogy minden táncol, koccan, "eredményt" ad valamiféle sartre-i véletlenelv nagyobb gyönyörűségére: pokoli tivoli-tivornya.
Obamában - tengerparti üdülőhely - beszálltunk egy nagy-nagy, fényességes buszba, és irány a kihalt vulkán, az Unzen-hegy. A busz tele volt kirándulókkal; és ahogy elindultunk, csinos hostess bukkant fel légitársaság-kék egyenruhában, hordozható mikrofonjába magyarázni keztve, mit látunk, hol járunk. Körülbelül másfél óra kellett a busznak, hogy felkínlódjon a közel ezer méter magas Unzenre, s ez idő alatt a szép hölgyike dorombolása-duruzsolása, amit is a mikrofon dizőzösre érdesített, egy pillanatig sem szünetelt. Amikor az a veszély fenyegette, hogy végképp elapad a mondanivalója, kiszúrt a legutolsó hajtűkanyar felett például még egy boltocskát, arról elmagyarázta, hogy ez valamikor egy női divatáruüzlet volt, "butik", most azonban az egyedi termékek helyett inkább gyári konfekciót árul, de az is mind nagyon szép. S ahogy egy-egy ilyen információ elhangzott, a buszban minden fej a jelzett irányba fordult, az üveges tekintetek azt voltak hivatva kifejezni, hogy "mindent értünk", "emésztünk"; mert a japánok szentül hisznek az információ tápértékében - szóljon bármiről is a dolog, úgy nyelik, úgy dolgozzák fel, mint az óriáskígyó szőröstül-bőröstül a nyulat.
Ám mikor az utolsó konfekcióbolt is a múlté lett, hostessünk jobb híján - s mégis a tökéletesség teljeként - dalra fakadt, zenekíséret nélkül szóló-szépen zengedezte Obama település dicséretét; ilyenféle strófákkal:

"Ó, Obama, jó Obama, szépséges vagy tegnap, mint ma,
Obama, maradj te holnapunk, vizeken ringó szép Napunk."

Akkor következett egy tiszteletkör Simabarának; a busztársaság alighanem költőket is alkalmazott, írjanak dicshimnuszokat a kiránduló útvonal melletti településekről.
A buszvégállomástól jó száz méteres sétaút vezetett a drótkötélvasút indulóhelyéhez: ez a libegőfülke vitte a látogatót most már valóban a hegy csúcsára. Mivel azonban ez a százméteres út semmi érdekességet nem kínált, csak a hegyek látványában lehetett volna gyönyörködni, itt is kitaláltak valamit. Szelíd, felnyergelt lovacskák bukkantak fel hirtelen, hosszú sorban, és az érkezők - szintén sorbanállás után - "felpattanhattak" a derék négylábúakra, majd megfelelő alkalmazottak kantárszáron vezették a hátasokat és az utasokat a libegő-végállomáshoz. Komolyak voltak az arcok, mosoly egy szál se, mindenki lekászálódott a nyeregből, engedelmesen bebújt
a telizsúfolódó kötélvasútfülkébe.
A hegytetőn - legalábbis mikor én ott jártam - nem voltak megafonok. Voltak azonban nyilak, mutatták, hogy "1. sz., 2. sz. és 3. sz. Kilátó Pont". Mindegyik Kilátó Pont egy kis dobogót jelentett, fából volt, tehát dobogott is, ahogy valamennyire, szép egymásutánban az 1. a 2. és a 3. számúra, az összes látogató egyszerre állt fel, biztosítva egymásnak a tökéletesen tönkretett kilátást. Viszont mi, szabad lelkek, idegenek a 3. sz. Kilátó Ponttal kezdtük a kilátósdit, ahova az óramutató járásával ellenkező irányban a legvégén visszajutottunk, a japán csoportot mindig elkerültük, ők pont mindig máshol voltak, s mi valóban kiláttunk. Éreznünk kellett azonban, hogy helyettünk is pirulnak.

Utolsó két hetemet Japánban a Miura-félsziget csúcsán töltöttem, jó százhúsz kilométernyire délre Tokiótól. Barátaimnak volt egy kis japán háza a Miura-félsziget legeslegcsücskében, odakölcsönözték nekem, hadd dolgozhassam némi elvonultságban. A ház valóban magányosan állt egy pici földnyelven; háromfelől egyenest az óceánba leszakadó sziklákkal. Eszményi dolgozóhelynek ígérkezett - s ebből lett az, hogy alig volt egyetlen nyugodt pillanatom reggeltől éjfélig. Körülbelül tizenöt kilométernyire még tovább délnek ott húzódott a nagy halászkikötő, Miszaki - a "Boldog Sárkány" pihenő kikötője. Tizenöt kilométer biztonságos messziségnek látszott, nem számoltam viszont a kirándulóhajókkal. A kirándulóhajók ott hasogatták a tengert félóránként Miszaki és Kamakura között, hogy a megafonok zaja hasogatta a fület: a zajt híven elhozta a víz. Ahogy az egyik hajó lármája halkult, már közeledett ellenkező irányból a másik. S mintha elvi alapokon állt volna a dolog: mindig más adó műsorát sugározták a hajókon. A közbeeső időt egy harmadik változat, a partról harsogó adás töltötte ki - ennek a rádiónak a hangjait nem lehetett hallani, mikor a hajók műsorzaja uralkodott. A harmadik, e parti változat "forrása" egy káposztaföldön megafon volt, ugyanis a mezőgazdasági munkások ragaszkodtak hozzá, hogy munkáltatójuk így szórakoztassa őket, míg dolgoznak. Mint tapasztaltam, ez lassan bevált szokás lett a japán vidékeken. Zenei iszap lepi
- minden ártól, apálytól függetlenül - a túlzsúfolt szigeteket, hamarosan nem marad "mocskolatlan" helye, belső szigete
a csendnek. A nyugalmat csak tabletta formájában lehet megszerezni.

A "tranki"-k (fentebb már említett nyugtatók) legjobb vásárlóközönsége az egyetemi diákság. Második tokiói napomon, ahogy Jokohama felé taxiztam, láttam egyszerre valami nagy, csöndes, aggályosnak tűnő tömeget egy impozáns középület előtt. Kértem a sofőrt, álljunk meg, azt reméltem, temetési menetet látok előbukkanni, ellenben csak azt tudhattam meg, hogy ez itt a Tokió Egyetem, és a gyászos tömeget apák, anyák, fivérek és nővérek alkotják, rokonai azoknak, akik odabent, zárt kapuk mögött a felvételi vizsga próbatételének vannak éppen alávetve. Később arról is értesülhettem, hogy 38 000 jelentkező van a 6000 megürült helyre, más szóval kb. hét jelöltből kb. hat jelölt távozhat csalódottan. A 33 000 "kudarcos" közül 13 000 gondolkodik majd nagyon is komolyan öngyilkosság elkövetésén, közli statisztikájában az élvonalbéli tokiói pszichiáterprofesszor, Takejama; ténylegesen viszont csak 18 végez aztán magával.
Miután az amerikai megszálló hatóságok meghozták az új művelődési törvényt, ezen év - 1947 - óta az egyetemek gomba módra szaporodtak, évente az egymilliós határt közelíti a "beiskolázások" száma, és az egyetemi fokozat elérése afféle conditio sine qua non bármilyen irodai munkához. Ha a jelentkező kudarcot vall olyan egyetemeken, mint a Tokió vagy a Vaszeda, tovább próbálkozhat kisebbeken, és a felvételi vizsgaidőpontokat ennek szellemében határozzák meg, "igen előzékenyen". Csak hát a felvételizés költsége - "a beugró" - igen magas, és ott van még az idegizgalom is: jelöltnek, családnak. Azok a szerencsések, akik bejutnak, tovább gyötrődhetnek
a tanulmányok ideje alatt: körülbelül minden második egyetemista dolgozni kénytelen, hogy a padokat koptathassa, és egy 1953-as statisztika szerint például a kiotói egyetem kérdőívet kitöltő hallgatóinak több, mint a fele szenvedett tuberkulózisban.
Feszültek, ugyanakkor üresek, elzárkózók voltak a tömegbéli arcok ott a Tokió Egyetem előtt. Beszélgetés gyakorlatilag sehol sem folyt, megkönnyítő viccelődésről nem is beszélve.
A bejárat közelében egy kapunál nyomtatott papírlapokat árultak, ezeken voltak a vizsgakérdésekre adandó helyes válaszok.
Végül kis harang szólalt, e csengetésre a diákok, tizenéves koruk utolját taposó fiuk és lányok tipegve kijöttek, üdvözölték szüleiket, jópofán "lezser" volt a viselkedésük, de sok szó nem esett. Vártam, hogy majd a legtöbben rohannak a nyomtatványeladóhoz, látni akarván, akkor hát hogy sikerült. A lapokat 10 yenért (kb. 2 és 1/2 dollár) vesztegették. Meglepetéssel tapasztalhattam, hogy szinte senki sem vásárol - a jelöltek se, a hozzátartozók se.
Másnap kérdezz-felelek találkozóm volt egy csoportnyi diákkal, s tudakolni kezdtem tőlük, mi ennek az iménti rejtélynek a magyarázata. Nem tekintették olyan nagy rejtélynek a dolgot, sőt, úgy vélték, teljesen természetes, ha nem érdeklődnek a hosszú sorozatnyi vizsgák "történetesen épp egyikének" sikere vagy kudarca felől, mert ha valaki rossz válaszokat adott, ennek tudata demoralizáló hatású lehet a továbbiak szempontjából. Jobb sztoikusan várni a végeredményre - melytől a család anyagi és társadalmi jövője is függhet.
Középosztálybéli családnak igen jelentős áldozat diákgyermekének taníttatása. A diáknak magának azt jelentette: súlyosan ránehezedik valami - "terhelve" a számlája, és becsületbeli kérdés a számára, hogy majd egyszer "fizessen". Világ szégyene lenne különben, szégyenkezve nézhetne végig saját magán is. Ez az egyik ok, hogy olyan komolyan veszik a dolgot. A másik: egész jövőjük forog kockán. Az egyetemek megrohamozása egy új, versengésre épülő társadalom hajnalát harangozza be: ám az ilyen versenyszellemhez egyelőre még épp a szellemiek hiányoznak, kevés a felkészültség.

A fenti megjegyzések a japán élet olyan elemeire vonatkoztak, amelyeket a szigetország egy-az-egyben a Nyugattól vett át, netán utánzó szándékkal alakított így. Ha ezeket az elemeket összeadjuk, a modern Japán egy bizonyos vetületét mutatják. Csak az a kérdés, torzító tükörben jelenik-e meg így a Nyugat, avagy netán olyan éles tükörben, amely kinagyítja
a különben nem nagyon észre vehető hibákat?
A hajdankori Japánban a tükör maga olyan jelkép volt, amely a japánoknak merőben annak ellenkezőjét jelentette, mint nekünk. Nem a hiúság eszköze volt, hanem a tűnődésé, gyakran találkozunk vele Sinto szentélyekben. A tükörbe néző személy korántsem saját küllemét vizsgálgatta, inkább "a lélek" ajtaján tekintett keresztül, szeme tükröződött az üveglapon, ő maga így merült el saját legmélyebb önmagába. Ez a módszere annak, hogy rövidrezárja öntudatos, "megfigyelő önmagát", amit tükröződni lát saját szemében (tükörképében), ez az ő spirituális létezésének eredendő tisztasága és nyugalma.
A nyugati ember, éppen ellenkezőleg, vagy Narcisszusz attitűdjével csodálgatja magát a tükörben - vagy a borotválkozótükör változik Dorian Gray arcképévé. Ha a leginkább "nyugatizálódott" ázsiai állam tükrében nézzük magunkat, ez utóbbihoz hasonló kísérteties élményünk adódhat; a tükör olyan robot képét mutatja, amibe eleve beépítették a nyombélfekélyt is. Innen adódik heves reakciónk is: a megfordított távcsővel nézett lótuszország felébreszti nosztalgiánkat a Bűnbeesés előtti aranykor iránt; a robotföld, melyet a tükör villant vissza, riasztó önarcképünk. Ez, persze, eltúlzott "válasz" a részünkről, mert amit a tükör mutat, Japánnal kapcsolatban az igazságnak nagyjából csak a fele, s a másik fele szól csupán rólunk, "a Nyugatról". De ez a "fél" mindössze az, ami közös, és itt található a súrlódások oka.
Persze, a lótuszföld és a Robotország közti ellentét nem csupán a szemlélő szemében létezik. A japánok maguk is képtelenek voltak összeegyeztetni a két létezési "szintet", s két féligazság együtt - még korántsem egy szerves egész. India paradoxonok és kétarcú szemléletek összevisszasága, de az ott élők túlnyomó többsége mégis ugyanazt a hagyományokhoz kötött létformát tartja természetesnek; és még az elnyugatiasodott kisebbség is inkább csak gondolatvilágában távolodott el "a régi Indiától", nem pedig a mindennapok életvitelében. Minden nemzet önellentmondások köteléke; ám sehol sem választódnak szét a "szembenálló" frontok olyan élesen, mint Japánban, nem rendeződnek két egymást ennyire kizárni látszó jelleggé-szintté, melyek mindegyike váltólázként veszi át s veszíti el az "uralmat", alakít ki olyan hasadt személyiségeket, melyek arra emlékeztetnek, a színek elválnak egymástól a japán nyomatokon.

A Trójai Faló
A mai Japánnak ez a páratlan jellege a japán történelem páratlan világából fakad. Egyetlen nemzet sem élt át annyi földrengést - és olyanokat! -, a szó átvitt és a szó szoros értelmében, mint Japán az utolsó évszázad során. Amikor mintegy két és fél évszázadnyi hermetikus elszigetelődés, szellemi beltenyészet korszaka után a Meidzsi Restauráció 1868-ban egyszerre szélesre tárta a szigetek kapuit a világnak, az eredmény ugyanolyan robbanásszerű volt, mintha egy magas nyomás alatt álló fülke ablaka "elszáll". Tény, ami tény: soha semmi hasonló nem történt egyetlen faj feljegyzett történelmében sem.(3) A nemzet addig elfojtott energiái, egyetlen generáció életideje alatt robbanhattak ki mind, méghozzá azzal a szándékkal, hogy lázas sebességgel "tehesse magáévá" Japán mindazt, amit a Nyugat félévezred során fokozatosan kialakított. És a siker foka több mint látványos volt; a 20. század kezdetére Japán a világ egyik vezető katonai és ipari hatalma lett.
A körülmények hatalma folytán ezt az eredményt kizárólag a "leutánozva-tanulás" módszerével lehetett elérni. A nyugati 18. és 19. század ipari forradalma szervesen sarjadt a tudományos forradalomból (17. század), melynek gyökerei visszanyúlnak a görög tanítások újjáéledéséig a 12. és a 16. század között. A japánoktól senki sem várhatta el, hogy "ráduplázzanak" erre a folyamatra, tehát hogy a maguk Roger Baconjeit, Isaac Newtonjait és James Wattjait produkálják. Nekik ellenkező irányban kellett elindulniok; kezdték az alkalmazott tudományok végtermékeinek másolásával, így törtek utat maguknak visszafelé, hogy "eljussanak" az elméleti megalapozáshoz - Edisontól Galileiig.
Ennek a "rükverces" fejlődésnek a kiindulópontja egy bronz tarack volt, melyet Perry főparancsnok ajándékozott a japán hatóságoknak, miután kikényszerítette, hogy a Tokió-öbölbe behatoljon. Egy-két év múlva a japánok már üdvlövéseket adtak le az amerikai lobogó tiszteletére egy olyan ütegből, mely pedig állt "takaros bronz tarackokból, mint pontos mása minden szempontból annak, amelyiket Perry főparancsnok ada nekik; lemásolták az ágyú minden apró részletét, méghozzá milliméterpontosan: závárt, gyújtózsinór elhelyezését, lőportartót, muníciót, mindent".(4) A gépies másolással kellett kezdeniök, mert képtelenek voltak megérteni, a fegyver adott részei hogyan működnek s miért működnek úgy; és lelkes másolási vágyuk korántsem holmi "eredendő japán majmoló ösztönből" fakadt, nem - a kényszer vitte erre az útra a két és fél évszázadon át "magánzárkában" tartott nemzetet.
A Tokugava Sógunátus által bevezetett szigorú elkülönülés korszaka előtt a japánok, bármit importáltak is külföldről - kínai filozófiát és művészetet, indiai jógát, mongol szakácstudományt -, azt mind kellőképpen átalakították, saját igényeikhez és ízlésükhöz idomították, míg a végén alig halvány emlékjele maradt a dolog hites eredetének. Még az angol nyelvnek is sajátos japán használatát alakították ki - nevezhetjük ezt, persze, akár visszaélésnek is az angol nyelvvel. Ám az említett siker, az első a nagy nyugatutánzási vágy folyamatában, veszélyes precedens is volt. Törést hozott a japánok intellektuális és spirituális önvédelmében, belerontott nagy és páratlan hagyományaik iránt érzett hűségükbe. A nyugati tudomány és technológia afféle Trójai Falóként működött itt; hasából csak úgy ömlöttek az idegen filozófiák, divatok, politikai koncepciók, életstílusok. Ezeket nem lehetett úgy "leképezni", mint Perry admirális tarackját, és a későbbiekben sem "akartak" üdvös elegyet alkotni a helyi hagyományokkal.
Japán talán szervesebben hasonlíthatta volna magához
- vagy vethette volna el - az idegen leleményeket, ha nem érik szociális struktúráját további megrendítő sokkok. Az 1868-as Meidzsi Restauráció, megnyitván az országot a világnak, olyan államcsínnyel indult, melynek programja épp ellenkező lett volna; a jelszó így hangzott: "Éljen a dicső Császár - űzzük ki a Barbárt!" Ám néhány év múlva a "barbár" befolyás diadalmaskodott mindenütt, s az ország elkapta e vészt, az "Európa-lázat". Egyike volt ez a radikális kormányzati reformok kórtüneteinek, s talán érthető is: hiszen mintha durva sebészeti műtétet hajtottak volna végre egy felkészületlen testen. Öt évbe sem telt, a feudális rendszer megszűnt létezni. Eltűntek a különbségek a négy őshagyományú kaszt - harcosok, parasztok, kézművesek és kereskedők - között. A daimjók, a hatalmas feudális nagyurak elvesztették hűbérbirtokaikat és kiváltságaikat; a szamurájok két kardja odalett, kifizették őket ilyen-olyan nyugdíjakkal, hadsereget szerveztek a helyükbe, a nép soraiból. Senki sem viselhette korábbi kasztjának öltözékét
s jelvényeit, és megszűnt az is, hogy az "eta" - az utcaseprők, a szemetesek és a cserzők - rétege megérinthetetlen lenne. Kialakult nemzeti méretekben az iskolarendszer; legalább hat évig kellett taníttatni országszerte minden kisfiút és kislányt, és igen jelentős összegeket kezdtek áldozni felsőbb iskolákra és egyetemekre. A törvénykönyv, melyet kidolgoztak részben
a francia mintát követte, másfelől angol példákra épült; e célból új kifejezést is kellett alkotnia a japán nyelvnek: "polgári jogok" - ilyesmi - addig ugyanis nem létezett. Ruth Benedict könyvének megfogalmazásával rövidre fogva a dolgot: "Japán, alighogy kiemelkedett a középkorból a 19. század utolsó harmadában, oly gyenge lábakon állt, mint Sziám ma - [1958] -, képes volt vezetőket kitermelni, akik a múltakból kivezették, s tették ezt a legzseniálisabb államférfiak módjára, a történelem bármely más nemzete ellenében párját ritkító módon - s páratlan sikerrel."(5)
De - és ez nagyon nagy "de"! - ezek a "kukta-szerű" társadalomfőző módszerek mégsem eredményezhettek szociálisan és ideológiailag stabil társadalmat. Folytatódtak a lázadások. Az a japán, aki 1865-től 1945-ig megélte a maga nyolcvan évét, olyan átalakulások tanúja lehetett, amilyenek Európa történelmében súlyos évszázadok alatt mentek csak végbe: az abszolút monarchiát követte az alkotmányos monarchia, ezt a liberalizmus, az imperialista terjeszkedés, a katonai diktatúra, a totalitariánus fasizmus, az idegen megszállás. Tanúja lehetett, hogyan fordult ki (hatalmi) sarkaiból a buddhizmus, a Sinto államvallássá emelése, majd hamarosan a Sinto "jogfosztása" - megannyi olyan változás volt, amely az etikai hitek gyökereit tépázta meg. Továbbá: ez a mi jó nyolcvan évet megélő emberünk látta volna ifjabb honfitársai fizikai átalakulását: 1914-ig csaknem három centit, majd 1952-re közel tizenkét centit nőtt a testmagasság - gondoljuk meg: nemzeti átlagban, közel tíz centit alig ötven év alatt!
Mintha még külön is dramatizálni akarná ezeket a fejleményeket: a Természet rengésekkel és lángokkal díszletezte a színteret. Iszonyatosan pusztító erejű földlökések következtek be 1892-ben és 1894-ben, a Császári Palota 1873-ban leégett,
a főváros java része porrá omlott az 1923-as nagy földrengés és tűzvész következtében, itt 150 000 halálos áldozatot számoltak. 700 000 ház pusztult el - villámsebességgel építették újjá mindet -, hogy aztán húsz év múlva jöjjön az újabb nagy rombolás (1945). Ez volt az az év, mikor két emberkészítette "Nap" zuhant le Hirosimára és Nagaszakira - ám a "hagyományos" bombázások, még korábban ugyanazon évben, Tokióban is további 100 000 halálos áldozattal jártak. A főváros egyetlen nemzedék alatt másodszor lett üszök és hamu.
A következő öt év során az első hódító, akiről a japánok egész történelmük során tudhattak, olyan forradalmat "vezetett be", mely a Meidzsi-reformoknál is különbül átformálta
a nemzetet. A változások mindazonáltal belülről jöttek: az új rendszert a Megszálló Hatóságok kényszerítették ki. Az államvallást eltörölték, elégették az iskolai történelem- és földrajzkönyveket, felakasztották a miniszterelnököt. A császár sem volt többé isten, nem létezett többé a hadsereg és a haditengerészet. A megművelhető földterület 40%-át kobozták el a maguk javára a megszállók, hogy aztán bérlők kezére adják. (Hol voltak akkor már a földesurak...) Új alkotmányt alkottak merőben a nyugati parlamentáris demokráciák stílusában; a nők választójogot és egyenjogúságot kaptak; a kötelező oktatás korhatárát kilenc elvégzett iskolaévre emelték; az egyetemek pedig gombamódra elszaporodtak, számuk negyven valahányról közel ötszázra emelkedett.
A japánok, miután tűz és "mennykő" verte őket, elpusztultak házaik, vezetőik, isteneik és értékeik, nem álltak ellen. Ellenkezőleg. Magatartásuk, persze, széles skálán "mozgott": az idegen reformerekkel való lelkes együttműködéstől - ez volt a túlnyomó többség viselkedése - a passzív, udvarias közönyig. Ha volt is egy parányi kisebbség, mely cinikus gúnymosollyal fogadta a dolgokat, néma maradt. A "tengerentúli", veretlen seregek, melyeknek parancsba adták eredetileg, hogy győzelem vagy halál, békésen letették a fegyvert a Császár rádióüzenetére; nem voltak harcok a tengerpartokon, az utcákon, senki sem kísérelte meg bambuszdárdákkal feltartóztatni a barbár hódítókat. A legveszettebbül harcos ellenség estétől reggelig
a legbékésebb és legkészségesebb népességgé vált, amilyennel megszálló hatalomnak valaha is dolga volt a világtörténelemben.
Ennek a szinte hihetetlen fordulatnak a kulcsa egyetlen szócskában lelhető: csú - abszolút és megfellebbezhetetlenül kötelező engedelmesség a császár parancsának. Szólott a császár, vége volt a háborúnak. Az mind lényegtelen volt, hogy némelyek megkönnyebbültek és mások inkább a halált választották volna; hogy sokan-sokan éreztek csalódottságot politikai vezetőiket illetően, s el nem mondható, mit éreztek romba dőlt városaik láttán. Az sem számított, gondolt-e bárki olyat, hogy a császár talán nem is olyan hithű, isteni és jó leszármazottja a Napnak, vagy hogy ezek a kifejezések semmire sem használható jelképekké csupaszodtak. A csú régebbi keletű volt még
a sinto államnál is; feltétlen hűséget jelentett, hűséget a társadalmi hierarchia feje iránt, legyen annak neve császár vagy sógun, eredete isteni, avagy sem. A csú volt a japán etika tízparancsolata; a ko, vagyis a hűség a szülőkhöz és az ősökhöz csak a második; és minden egyéb jóval lejjebb következett
a listán. Az a drámai változás, mely 1945. augusztus 14-én a nemzetet egyik napról a másikra tigrisből báránnyá változtatta, így, paradox módon, az alapvetően megváltoztathatatlan jellem hű kifejezője volt; megmutatta, hogy forradalmak és reformok ellenére a feudális etika hagyományos "kódolása" nem veszített hatásából; hogy az ősi mintázatok túlélték a "lélek mélyén" az importált, félkészen kapott szuperstruktúrát.

Meg nem fogant oltás
Más hasonlattal élve: Japán szivacsként szívta be a nyugati tudományt és technológiát; de a nyugati kultúra és a nyugati életstílus oltása idegen maradt, hiába igyekezett az adományozó - ezt az adományát a befogadó szervezet már kivetette.
Kilencmillió lakosával Tokió-Jokohama japán statisztikák szerint a világ legnagyobb városa; ám az utcáknak nincs neve, a házaknak sorszáma. (6) A megszállás ideje alatt az amerikaiak megpróbálták így-úgy "rendezni" a kolosszális labirintust,
elnevezve a fontosabb közlekedési ütőereket A-tól Z-ig "Avenue"-knak, 1. utcától 60. utcáig. De mikor a megszállás véget ért, a helyi hatóságoknak eszébe se jutott, hogy akár a legfontosabb kereszteződéseken kirakott - rozsdásodó, korhadozó - amerikai táblákat is megújítsák; és nincs az az épelméjű japán, aki N utcáról vagy Y sugárútról beszélne. Megnevezi a körzetet és az alkörzetet, ahol lakik, aztán előszed egy művészi megmunkálású térképet. A legfontosabb üzleteknek, éttermeknek, kórházaknak, hivataloknak mind térképes névjegykártyája van; és a térképek ugyanolyan gyakran tökéletesek, mint ahogy tökéletlenek, eligazítóak vagy eltanácstalanítóak is lehetnek.
Valahányszor japán ismerőseimet e tárgyban faggattam, az volt a szokvány válasz: "A maguk városainak utcái mértani rendben épültek fel, de a mieink kanyargósak és kalandosak, hát képtelenség lenne megnevezni őket, számozásról nem is szólva." Ha pediglen azt mondtam erre, Párizs és London utcái is "kanyargósak és kalandosak", ismerősöm örvendezve mosolygott, aztán - témát váltott. Kimutatta volna, például, hogy a Tokió-torony hat méterrel magasabb, mint a párizsi Eiffel-torony, és talán azt is hozzátette volna kuncogva, hogy ezt a körülményt a legutóbbi francia kereskedelmi küldöttség ittjártakor ők azért nem említették, mert talán kisebbségi érzést okoztak volna kedves vendégeiknek.
Más válaszok jobban rátapintottak a lényegre: "Az utcanevek a nyugatiaknak nagyon is szükségesek, de mi eligazodunk effélék nélkül." Az igazság az, hogy nem igazodnak el. A városban lakó névtelen milliók hatalmas tömege él úgy, hogy fatornyos környékéről ki se mozdul; ott vásárolnak a maguk utcáiban, ott vannak a barátaik, ismerőseik, legközvetlenebb kapcsolataik, "akiknek a házát" emlékezetből ismerik. A lakosság rangosabb régióiban magántérképeket használnak, ezek segítik a vendéget, a tárgyalófelet, hogy a kellő helyre érkezzen - vagy kocsijukat küldik érte. A postások kis körzetük címzettjeit arcról-névről ismerik, vagy kérdezősködnek. A taxisok ugyanígy járnak el; a "plusz idő", amit el kell nézni nekik
a hely megkeresgéléséért - fél óra. Ugyanez áll a mentőkre, netán az égig lobogó tüzekhez riasztott tűzoltókra is.
Utolsó emlékem Japánról - felidéz egy sor korábbi tapasztalatot. Egy kulturális szervezet feje és titkára, mindketten tokiói születésűek, megígérték, kivisznek a repülőtérre. Vártam szállodám előtt húsz percet - ennyit késtek már -, aztán üzenetet hagytam nekik a portásnál, taxit rendeltem, mentem
a Skandináv Légitársaság városi irodájába, "becsekkeltetni" a csomagjaimat. Ez is megvolt - és barátaimnak se híre, se pora. Légitársasági busszal vitettem ki magam a reptérre. S akkor, hogy már az utolsó szólítás is "megesett" a járatomhoz, feltűntek végre ők. Lihegve magyarázták (valójában már erre sem volt idő), hogy körbe-körbe keringtek a városban, képtelenek voltak megtalálni a Skandináv Légitársaság irodáját, mely mindössze három tömbnyire volt a szállodámtól. De hát mi lehetett volna eligazítójuk? A szálloda portásának bölcs tanácsa: menjenek itt jobbra, ott egy villamoskanyarodónál kanyarodjanak az ellenkező irányba, akkor megint balra egy picit, de azonnal hajtűkanyarral jobbra stb. Igen, hogy megtaláljanak egy névtelen utcában álló számozatlan épületet.
Egy amerikai szerkesztő, Melvin F. Lasky(7) leírta hihetetlen elképedését, amit Japán egyik vezető "mammutnapilapjának" szerkesztőségét meglátogatva érzett; a lap mellesleg 4-5 millió példányban jelenik meg. Látta technikai csodáit, kezdve a rotációs gépektől az alagsorban, feljebb a telefotós és gyorsgrafikai berendezésekig még följebb, a tető helikopterparkjától a "futárgalambokig"; láthatta a tömegkommunikációs csoda minden trükkjét, "bigyóját" - épp csak írógépeket nem láthatott sehol. A mi felfogásunk szerint egy újságíró írógép nélkül olyan, mint egy szamuráj kard nélkül; Japánban nemcsak az újságszerkesztőségeknek, de az üzleti vállalkozások hivatalainak és a kormányzati irodáknak is meg kell lenniök írógép nélkül. Bármilyen fantasztikusnak hangozzék is, korunk egyik leghatalmasabb kereskedelmi birodalmában minden írásos intézendőt kézírással intéznek; és indigót se használnak.
Az ok: egy japán írógépnek 2-3000 billentyűvel kellene
bírnia, hogy akár a népszerű sajtó szókincsét is "megörökíthessék"; magasabbrendű irodalmi célok kiszolgálásra 3-4000 jeles gép kellene. Ez a szám azoknak a kínai ideogrammáknak a mennyiségével egyezik, melyeket az átlagosan művelt japánnak ismernie kellene, hogy helyesen írhasson és olvashasson; s mindegyikük miniatűr absztrakt műalkotás, rajz, melynek elkészítéséhez akár huszonöt ecset- vagy tollvonás is szükséges. S mintha ennyi nem is volna elég, a japán írást tovább bonyo-
lították az egyszerűsítésére tett korábbi kísérletek. A kínai ideogrammákat korunk korai századaiban vezették be; előtte a japánoknak nem volt írásbelisége. A 8. századtól kezdve mozgalom indult, hogy ezeket az ideogrammákat, egyszerűsített formában, ne gondolatok, hanem hangok rögzítésére használják. Így alakult ki egy fonetikus írás, melynek jelei mindazonáltal még mindig nem betűket, hanem szótagokat képviseltek; ez sem volt fonetikus ábécé, hanem szótagjelsor csupán; ráadásul nem egy rendszer alakult, hanem kettő. Az egyiknek kata-kana volt a neve, a másiké hira-gana; mindegyiknek csaknem ötven jele van.(8) Ez még mindig messze esett a héber vagy a görög ábécé egyszerűségétől - ezeknek huszonvalahány jele van; tény viszont, hogy hatalmas lépés volt előre, és a japán irodalom első felvirágzásához vezetett a 11. és 12. században. Úttörői, bármily furcsa, a császár udvarának hölgyei voltak; okosak és unottak, akiknek tömérdek naplójuk volt, amit azután így rögzítettek. Japán nagy klasszikus regénye - a Gendzsi regénye - ebből a korszakból kelteződik; szerzője Muraszaki Sikibu. Csak találgathatjuk, mi minden történhetett volna a japán szépirodalomban, ha a fonetikus írás mellett kitartanak - és ha a nők vették volna kézbe a dolgot, akiket sokkal kevesebb társadalmi kötelezettség terhelt akkoriban, mint a férfiakat, és a való élethez közelebb álltak. De talán éppen ez volt az oka, hogy a képzett pedáns tudósok a "szenszei"-ek, akik a japán kultúra "istencsapásai" voltak, nem engedték a fonetikus írás elterjedését, mert az az írást ilyen spontán, életközeli üggyé tette volna; ragaszkodtak hozzá, hogy kínai jelekkel kell írni; ez elvben a középkori latinnak felelt meg, amit az európai tudósok támogattak; miközben a hölgyek japánul írtak volna, a kana használatával; és amikor végül a nemzeti nyelv diadalmaskodott volna, a tudósok továbbra is a kínai ideogrammákhoz ragaszkodtak. Így azután, századok során, kialakult a sino-japán hibrid írás, mely máig él, és a mai írások legfáradságosabbika. Ugyanis a kínai ideogrammák - melyek fogalmakat fejeznek ki -, valamint a kana különféle formáinak - amelyek hangokat rögzítenek - a kombinációja. A kana, hogy a dolgok még egy kicsit cirkalmasabbá váljanak, nem csupán az egymástól elszigetelve álló ideogrammák nyelvtani összefűzését szolgálja, hanem párhuzamosan kommentálja is a dolgokat, mondjuk, a kiejtés tisztázása végett, avagy netán az ideogramma értelmi tisztázására.(9) Ez utóbbira azért van szükség, mert sok kínai ideogrammának a japánban többféle értelme is adódik; és fordítva: egy-egy japán szó puszta hangalakja, fonetikus kana formában, tucatnyi, netán még annál is több dolgot jelölhet. Az eredmény: olyan írás, mely mintha kombinálni akarná az egyiptomi hieroglifákat a Pitman-féle gyorsírás jeleivel, valamint különféle hangszerek számára papírra vetett zenei utasításokkal. Ha ránézünk egy nyomtatott oldalra, a kínai ideogrammák masszív hegekként feketéllenek elő a kecses kata-kana és hira-gana szarkalábak közül - íme, az eredmény megint egy kulturális testidegenség-viszony, s milyen régi immár!
Ez az oka, hogy a japánoknak van tranzisztoros rádiója
- de mennyi -, és kénytelenek írógép nélkül meglenni. Csak nagy bankoknak és üzleti vállalkozásoknak vannak efféle óriásgépei, ám ez nagyon nagy luxus.(10) A jellegzetes (átlagos), modern japán üzleti cégnek, miközben "magasnyomású" eladási módszerei vannak, a tranzakciókat kalligráfusok seregével bonyolítja: ismét egy példa arra, hogyan járt Gulliver Laputában.
Az írott nyelv reformja nem csupán a nemzet fejlődésének útjából távolítana el egy göcsörtös, nagy akadályt, de az eljövendő nemzedékek számára is sok "őrlő energiát", jobbra érdemes szellemi erőt takaríthatna meg. És még tágabb sugarú hatása is lehetne: mivel a japán írás zűrzavara és - többféle! - kettőssége a japán gondolkodás struktúrájában is megmutatkozik. Érthető feltételezés, hogy alkalmasint épp ez utóbbi
a gátja annak is, hogy az írást megreformálják. Elutasítják a félreérthetőségek végleges tisztázását, akarnak tartani az olyan nyomtatott oldalak mellett, melyek, akár a város utcarendszere, kusza labirintust képeznek, ahol csak a "beavatott" - kit is jó ösztöne, az "intuíció" vezérel - lelheti meg útját; vagy tévedhet el, kiadós bolyongásokra.

Megemlítettem egy idősebb professzornak, milyen különös ellentét a japánok otthoni udvariassága, ugyanakkor a tömegközlekedésben tanúsított kirívó brutalitása. "De hát nem természetes?" - kérdezett vissza meglepetten. "A tömegközlekedés még nagyon új dolog."
Az első vasutat - Tokió és Jokohama közt - 1872-ben avatták fel, de hát a "tömegközlekedés" ugyanolyan módon új, ahogy a nyitás óta bevezetett dolgok mindegyike annak számít. Az "új" fogalma azt jelenti itt, hogy a hagyomány nem mutathat fel mérvadó előzményeket, nem szabhatja meg az adott helyzetben tanúsítandó - elvárt - viselkedés normáit. Semmi kétség, vannak vonatok és buszok, de kívül vannak a hagyomány keretein, kulturális senkiföldjén közlekednek, ahol nem érvényesek az etikett szabályai.
Ugyanígy állnak a villanyvilágítással, az európai ruházattal, a nyugati vécékkel. Senkiföldje. A négyzet alakú dobozokban, értsd, japán családok lakásai, érdemben papírpanelek - a legapróbb tárgyat is úgy kezelik, mintha múzeumi érték volna. Kivéve a többnyire egy szál zsinóron alácsüngő villanykörtét, netán a Woolworth-színvonalú állólámpát. Ezek hasznosak ugyan, de nem részei az "evidens tájképnek", nem illenek az "esztétikai szépség" összképébe sem, ahogy egy ikebana, netán egy szakéscsésze vagy egy váza. Ismétlem, ugyanez áll az európai ruhadarabokra, úgy mint cipő, öltöny - ezek hivatalos
kellékek, nem kifejezői a személyes ízlésnek, egyáltalán, az egyéniségnek. Ilyesképpen csak a japán ruhadarabok érvényesek, s ki-ki igyekszik minél hamarabb át is vedleni beléjük, mihelyt hazaér. Odahaza a klasszikus lábbeli a papucs, és a geta - fa klumpa - járja "odakint". A hagyományos japán háziasszony attitűdjéről híven vall a Tiszteletre méltó kirándulás című könyv(11), ahol a hölgy így beszél férje cipőjéről, mármint arról, amelyiket a hivatalában kénytelen hordani:

"...Kész kényelmetlenség csak az ápolásuk is. Egy-két éve megpróbáltam őket a getával együtt egy kis melegvizes dézsában lemosni. Kezdték azzal, hogy lesüllyedtek, a víz csurig itatta őket. Eztán mi van: nem lehet kiszárítani az effélét. Hiába tettem a szerencsétlen párost üszökhamuba, a tűzhely odvába, csak perzselődni kezdtek, bűzlöttek, egyre rosszabb lett a dolog. Viszont ha nyirkos cipőben jár-kél a férjem, az kész hörghurut. Meg mintha folyton zsugorodnának is, ekképpen gyötrik a szegény lábát. Ezen a télen, akármilyen rossz volt az idő, nem engedtem, hogy a szolgálólány vacakoljon velük, viszont ahogy a tavasz eljött, rajtuk volt még az újévi sár. Rossz volt csak odanézni is."

Ez a hölgy nyilvánvalóan Japán pszichológiai "makizárjainak" egyike volt, pontosabbra fogva: öntudatlan ellenálló, mosolygó szabotáló, a nyugati ruhák, útjelzések, öntvények, viselkedési formák, szokások s nyelvezet elszánt ellenfele. Ami az öntvényeket illeti - csövek, szigetelések a lakásban -, a "makik" változó sikerrel munkálnak. A ház belvilága kínosan tiszta, ahogy mindig is az volt - kivétel a vécé, ami Meidzsi-utáni import, poszt-világrész. Vagy örökké zárva, vagy nincs benne szagelszívó; miközben a házon kívül ott a lefolyó, áthidalva többnyire a bejárati ajtónál - "az én házam az én árokhidas váram" jeligére. A japánok szaglása különösen érzékeny, de ha úgy akarják, mintha teljességgel eltompultak lennének ilyen szempontból.
A legkevésbé sikeres "átültetések" azonban a művészetek és a filozófia terén adódtak. Ilyesmiket egyszerre importáltak itt a gépi szerszámokkal és a vasúti masinákkal; igen, a német metafizikát, a francia szkepticizmust, az orosz nihilizmust így "hozták be"; Darwin és Beethoven, Csehov és Rodin, Marx és Spencer: udvarias "mellékességgel" japánosodott; de valahogy az összképnek ezek az összetevői keservesebben honosodtak, mint a fényképezőgépek és a gépkocsik. A tokiói Vaszeda Egyetemen megépítették "Shakespeare színházának" élethű másolatát, amely kabuki múzeumanyagnak ad otthont; s tudhatunk egy olyan professzorról, aki egész tudományos életét a Beowulf [10. századi angolszász költeménye] jegyzetanyagának elkészítésére áldozta, holott egy mukkot sem tud "modern angolul".
Japán a nagy ázsiai nemzetek közül a leginkább "nyugatiasodott" helyszín, a műveltség és az életszínvonal legmagasabb "standardjai" itt rögzíthetők, a tudományok és a művészetek fejlettsége, ápoltsága párját ritkítja - s mégis, a szóbeli kommunikációt tekintve a legdrasztikusabban, a legtorzabbul "el van vágva" a Nyugattól. Még a japán értelmiségieknek ama szűk
- megdöbbentően szűk - körében is, ahol azt vallják, igenis megtanultak angolul, kerékbe - megdöbbentő kerekekbe - törik az angolt; vagy nem is olyan megdöbbentő ez, hiszen saját eleve rendíthetetlenül adott gondolkodási sémáikba szorítják a honosítandó világnyelvet. Gyakran fordult elő különféle társalgások, "kerekasztalok" alkalmával, melyeken részt vettem, hogy a vita a legprimitívebb nyelvtani, "egyeztetési" kérdések mocsarába süppedt; idegtépő volt a képzetlenség megannyi ilyesféle tanújele. Még amikor a legegyszerűbb tudományos kérdések jönnek elő, akkor is riasztó a nehézségek sora, mely az érdemi érintkezést akadályozza. Hadd idézzek egy példát e szellemi "akadályfutásra": kellemesen összebarátkoztam egy japán pszichiáterrel, szakmája itteni kiválóságával, aki ráadásul az Egyesült Államokban tanult egy ideig. Mikor ott jártam, egy orvoskongresszus egy olyan kérdést vitatott Tokióban, mely engem különösképpen érdekelt, s dr. X. volt oly kedves, és rendelkezésemre bocsátott egy újságcikket - angolra fordítva -, beszámolót a vita eseményeiről. Idézem érdemileg:

"Beszámoló a tokiói Általános Orvosi Kongresszusról
3. nap; mentálhigiénei kérdések
idézve az Aszahi Újság, április 5.
l. Prof. dr. Kaszamacu Akira (Tokiói Egyetem) közzétette kutatásának eredményét, tárgy: celebroencephalográfia, mikor a szerzetes a zen-koncentráció állapotában van.
A gráf megfigyelhetésének megfelelően a zen-koncentrációban a szerzetes meglehetősen relaxáltnak látszik, mint álmában valaki. És amatőrnek lehetetlen, hogy a zen-koncentráció ilyen relaxációját színlelje...
Dr. Kaszahara sikeresen készítette el 14 szerzetes és 8 amatőr gráf rajzát zen-koncentrációban a buddhizmus orthodox szentélyében, tavaly nyártól a télig terjedő időben. E téren ez az első ilyen eredmény.
A gráf rajzolata relaxáltságot mutat, mikor a légzésszám csökken, a pulzus erőteljes növekedése mellett. A jelek szerint az, hogy ilyen állapotot mutat, nem azonos a tompultsággal, ami az alvó állapoté, inkább mint mikor valaki hamarosan nekilendül.
"Nyugati stíl szerint elgondolva a lélek és a test is mintha Rodin gondolkodójának állapotában lenne: feszült. A keleti felfogás ezt ellenirányúlag határozza meg. Buddha szobra nem mutatja a stressz jeleit. Őt mindig relaxálja gondolkodása", mondja ő.
2. Sok más pszichiátriai fizikus szögezte le: Íme a neurózis eredendő mintázatát megleljük tehát gyerekkorban is. És jel szerint ez mind igen komolyan hat a jelen Japánban, kezdve
a csecsemőkortól, tovább a tizenévesek egyre növekvő öngyilkossági arányszámán át a fiatalkorúak sok erőszakcselekedetéig, melyek államunk társadalmi stresszhatására bekövetkeznek.
És másik nehéz probléma meglelni az egyre növekvőn szorongó korosabbakat."
Ahogy "egyre növekvőn" ismerkedtem a tárggyal, kezdtem érteni, mi is lenne a lényeg. Mellesleg, a beszámoló tárgyalt olyan kézzelfogható mozzanatokat is, mint pulzus, EEG, légzés; valahányszor azonban elvontabb gondolatokhoz érkezett, netán árnyaltabb véleménynyilvánításokig, láthattam, a dialógus botladozni kezdett, elakadt.
Abszurd feltételezés lenne azt hinnünk, hogy "a japán" eleve képtelen igazán jól megtanulni egy idegen nyelvet, s ennek valami öröklött faji gátja lenne. Ha egyebekbeni utánzózsenijük épp a nyelvtanulásban hagyja ennyire cserben őket, magyarázatot inkább a kollektív psziché bizonyos ideoszinkráziáiban kell keresni - mellesleg a kollektív psziché fogalma Japánban sokkal konkrétabb, mint bárhol másutt. Lehet az egyik tényező máris a történeti és földrajzi elszigeteltség;
a másik a fonetikus ábécé hiánya - a nyelv, melynek elemei nem különálló hangok, hanem szótagok, amik ráadásul előre megszabott keretek között mozognak. (Így pl. a Koestler név így tagozódik és ejtődik japánul: Ke-szu-to-ra.) A fő ok mégis inkább ugyanaz a tudattalan ellenállás lehet, mely cikornyásan bonyolult és anakronisztikus írásukhoz való ragaszkodásukra is "rákényszeríti" őket. Persze, hogy el tudnák sajátítani bármelyik nyugati nyelv szókincsét, szintaxisát és nyelvtanát - ha készek volnának elfogadni a gondolkodásnak azt a tárgyszerű jellegét, magukéinak érezni mind azokat a logikai kategóriákat, melyek egy ilyen nyelv lényegében benne foglaltatnak. Csak hát épp ott a baj, hogy ezt nem akarják, esetleg képtelenek rá. Aki azt kérné egy japántól, gondolkozzék angolul, nem csekélyebbet kívánna, mint ha - mondjuk - egy impresszionista tájképfestőtől várnánk el a földmérői szakmódszerek alkalmazását.

A búvár és a keszonbetegség
Bár az oltóhajtás nem fogant meg, a természetes szövetek sarjadását akadályozni tudta. A hagyomány tovább élt - konokul inkább, semmint diadalmasan -, de nem fejlődött tovább. A Meidzsi-korszak egyszerre hozott rohamléptékű anyagi gyarapodást és spirituális pangást. A költészet és a dráma, a festészet és a zene, az építészet és a belsőépítészet fejlődése nagyjából-egészéből leállt. A haiku és a nó, az ikebana és a teaceremónia egyre öntudatosabb rítus lett - örömök kövülete egy dermedett esztéticizmusban.
Olyasmi, ami a fiatalságnak igen keveset tud már nyújtani. A mobo ("modern boy", modern fiú) és az apuregeru (aprčs guerre, háború utáni lány) gyötrőbb és kihaltabb spirituális sivatagban él, mint nyugati kortársaik. Nem nevezik magukat a fiatal japánok "dühös fiataloknak", "beat nemzedékeknek", egyszerűen ők "az önazonosságát elveszített generáció". Az egyszerűbb gondolkodásúaknak ott a pacsinkó szalon, az amerikai mozi, meg a szutorippu - meg a sztriptíz. Az intellektuálisabbja elsötétített "cafék"-ba jár, beatnik módon "affektált", tele van egzisztenciális "szorongással". Csodálói T. S. Eliotnak, persze, nem olvasói, egyszerűen jelszavuk lett A Puszta Ország; és tévedhetetlen ösztönnel választották ki a nyugati művészetből és filozófiából azokat az elemeket, amelyek a hagyományos japán melankóliát és önsajnálgatást "pátyolgatják", az ő nagy "jaj-a-dolgok" érzését. Mintha olyan méhek volnának, melyek csak keserű ízű virágokra repülve csak keserű ízű mézet termelnek.
Gyűlölik Robotországot, ahol élnek, és gyűlölik magukat, hogy engednek kísértéseinek. Vágyakoznak Lótuszföldre, melyről tudják, persze, hogy eljárt felette az idő, de képtelenek ősi szorításából szabadulni. Életük delén túl aztán, mint előttük is megannyi nemzedék, megtérnek a Régi Nagy Összképbe
- részei lesznek a holdnézés hideg élményvilágának a sziklakertekben, s ugyanilyen hideg-rideg közvetlenséget élveznek egy gésa-szerű, szintén középkorú nő oldalán. Ám mindegyik ilyen nemzedék valami törekvő kisebbséget képezett így, keresvén a lehetetlent: két egymást kizáró módozat összeegyeztetését. Egy nap, semmi kétség, bekövetkezhet eme siker, de mind
a mai napig nem volt rá példa.
Ahogy a nemzet negyedévezrednyi elszigeteltség után hirtelen megnyílt a külvilágnak, olyasmi volt ez, mint mikor a búvár egyszerre "felmerül a habokból". Brutális nyomáskülönbség
- ereiben buborékok keletkeznek tőle, a szenvedés, amit "búvárunk" kiáll, végső soron keszonbetegség. Ellentétben az indiai elit - szűk számú - nyugatiasodott tagjaival, akiket búvárharangban élő egyéneknek neveztem (ahogy környezetüktől elszigetelődnek), a japánok könnyűbúvár nép. Balsorsuk, hogy nem térhetnek vissza a magasnyomású térbe, hogy a "buborékokat" szétoszlassák, vagyis hogy fokozatosan intézhessék a "nyomás-kérdéseket". Nem vitás, merőben egyedi gyógymódra volna szükség ebben az igencsak egyedi helyzetben.

A kéreg bizonytalansága

Vissza kell térnem egy alapvető kérdésre: a földrengésekről van szó, melyek oly nyilvánvalóan nagy szerepet játszanak a nemzet életében. A "kéreg bizonytalansága", ahogy az ország geofizikai állagát ily szempontból jellemzik, furcsa módon magára a japán karakterre is illik, utal ugyanis ez utóbbi merev felszínére, mely nem akar engedni a külső hatásnak - míg hirtelen be nem következik a nagy törés. A "kéreg bizonytalansága" hosszú vonalon ível Délkelet-Ázsiától a japán szigeteken át az Aleut-szigetekig északnak, onnét újabb ív lendül lefelé délnek, egészen pontosan Dél-Amerika alsó csücskéig. "Ez a zóna,
- írja a Encyclopedia Britannica - számtalan földrengéséről és működő vulkánjáról nevezetes, innen származik népszerű neve is, a "Csendes-óceáni Tűzgyűrű"". A Föld szeizmikus energiájának nyolcvan százaléka ezen az övön belül szabadul fel.
A japán szigeteket hét vulkáni lánc szeli át, ezek közül sok a történelmi múltban működött, nem egy ma is aktív. "Szeizmikus zavarok", vagyis enyhe rázkódások, a szigetek némely helyein átlagban naponta négyszer fordulnak elő. Sokat csupán a műszerek jeleznek, de az átlagos rázkódást észrevenni a ház "megmozdulásán", pár pillanatig tartó rezgésén is. Komolyabb rengésekre, melyek kivétel nélkül komoly pusztulást hoznak, átlagban hatévente egyszer kerül sor.
Magamnak az első földrengésélményben a Miura-félszigeten volt részem. Egyedül voltam a házban, írásba merültem - és akkor hirtelen megbillent alattam a padló, aztán újra... meg újra. Kicsit olyan volt ez az egész, mint amikor sima úton hajtasz, és a kocsid kereke az előbb még nem is látott mélyedésbe huppan. Kurtán, de riasztóan megrázkódott az egész faház, kétszer egymásután. Ösztönösen felugrottam, kirohantam a kertbe -, de inkább csak izgalmat éreztem, félelmet alig; csak úgy egy óra múlva kellett meglepetten tapasztalnom, hogy
a kezem egyre reszket, mintha másnapos lennék. Megéltem a londoni légitámadásokat, egy V-2 kibombázott, ám ez a szinte jelentéktelen rengés egészen más volt. Új értelmet adott annak a frázisnak, hogy "kiment a lába alól a talaj".
Nem vitás, meg lehet szokni. Öreg rókák mesélik, ők már a legparányibb rázkódásokat is észlelik, éspedig a csillár meglengésén, például, s hogy ilyesmi hetente legalább egyszer előfordul. Ám nem kell hozzá túl vad fantázia, hogy elképzeljük, miként befolyásolták a gyakori rezgések-rengések s az átlagban hatévente bekövetkező katasztrófák a japánok "természetszemléletét". A Fudzsit szent hegyként imádják, Japán nemzeti jelképe is ez. A hagyomány szerint ez a közel 4000 méter magas vulkán, 600 méter mély kráterrel, hirtelen, egyetlen éjszaka alatt emelkedett ki a földből, s ugyanígy keletkezett a majdnem 600 km2 tükrű Biva-tó is, történt pedig mindez a nagy földrengéskor, Kr. e. 286-ban. Ilyen mérvű kataklizmának egész Japánt el kellett volna pusztítania; ám a legenda jól jellemzi Japán "katasztrófikus" természetfelfogását. Mivel a legtöbb ház fából épült - az ország területének ma is hatvan százalékát borítják erdőségek, s ezek aránya régen nyolcvan százalék volt -, már egy kisebb földrengés is jókora pusztítást végezhet; s mintha ennyi nem volna elég, ott vannak még a gyakori, tomboló-romboló tájfunok. Az egyik kedvelt japán mondás szerint az itteniek "öt elemi csapása": "földrengések, tűzvészek, mennydörgések, áradások s az apák". Arról majd később; hogy az apák meglepő módon miért kerülnek ebbe a sorba -, de a másik négy csapás mind a "kéregállhatatlanság" eredménye. Azt hiszem, igen hatékonyan befolyásolták a japán művészet alakulását, egyáltalán, a szigetország kulturális képzeteit. A természet túlságosan is ellenséges és riasztó, nem lehet "nyers állapotban" élvezni. Hogy esztétikailag elfogadható legyen, stilizálni kell, emgformálni, miniatűrizálni, a faragatlan realitást civilizált műtárggyá alakítani.(12)

Ikebana horror
Manapság ritkán találkozunk japán kertben vagy parkban olyan fával, mely egyenesen az ég felé nő. Ágaiknak művészies és szimbolikus vonalakat kell alkotniok: kifacsarva, meggyötörve. Ahogy egy népszerű útikönyv fogalmaz, "a fenyő valódi szépsége csak Japánban szemlélhető. E fák alakításának igen jellegzetes művészete van. Mikor a fa még igen fiatal, huzalok és drótok segítségével a kívánt formába igazítják".(13) A huzalok és drótok mellett farudakat is alkalmaznak, hogy az ágat megemeljék, netán lejjebb szorítsák; egy-egy parkban egy-egy ilyen fasor olyan, mintha nyomorékok vonulnának mankóikra támaszkodva.

S a "tényleges" fák esztétikai szempontból még így sem igazán kielégítőek, kivéve oly alkalmakat, mint a cseresznyevirágzás-néző ceremónia. Sokkal kedveltebb a bonszai, vagyis a cserepekbe, dézsákba plántált apró fácskák kultusza - kezdve a fenyőcipruson, egészen a mongóliai tölgyig - itt állandó gyökérsebészettel teszik igazi törpékké az óriásokat. A cél az, hogy egy-egy igazi vénséges-hatalmas fának a hűséges másolatát nyerjék; s az ágakra akasztott súlyok segítenek a huzaloknak és drótoknak, hogy az ilyen törpécskék is "kívánt alakot" öltsenek. Akad, amelyiknek két törzse van, a másiknak egy szál törzse, olykor más fafajtával is beoltják a törzset. Némely bonszairól az hírlik, száz évnél is idősebb, és a bonsai rajongói mesés összegeket hajlandók egy-egy különlegességért megfizetni.
A bonszai nyomán alakult a bonszeki gondolata: hegyvidék miniatűr reprodukciója kavicsok és homok segítségével - egy tálcán. Ha élő növényeket is adnak hozzá, modellházakat, emberfigurákat, ezt hakonivának nevezik. Lilliputi iparművészkedésként megvan a maga helyi értéke; csakúgy az ikebanának, vagyis a virágrendezés művészetének; ez, ha ezoterikus kultusszá válik - mindenféle misztikus, jelképes, hatásvadász szólamokkal felcifrázva -, meglehetősen lehangoló dolog. Japánban jelenleg háromszáz különféle iskolája - szektája - van a virágrendezésnek,(14) s még külön folyóiratok, képes újságok is szolgálják nimbuszát. Előttem is itt van egy ilyen, benne főleg elrendezési módozatok fotói, mindegyik mellett "kritikai kommentár", elismert szaktekintélyek tollából. Az első fénykép mellett - magát a látványt meg sem próbálom leírni -
a következő meghatározás áll:

"Anyagok: égetett fa, rózsaszín tulipán
Téma: "Suttogás"
Rendezője: Szera Kófu (Sin Nippon Kado-iskola)
A művész megjegyzése: Tavaszidőn a Város Völgye Épületekben"

Az első kommentár szerzője Mijama Szojo:

"Az elrendezés, sok nyersanyaggal gazdagítja a gondolatot...
A tulipán jól jeleníti meg a "suttogás"-t azzal, hogy csak egyetlen szál van a középpontban. Ám nem tűnik-e inkább úgy, hogy elég gyengén fejezi ki a városi tavasz suttogását? Mi lenne, ha több égetett fát és a "suttogás" hatását kifejező más elemeket adnánk hozzá?"

Az ismertetett elrendezés második kommentárját Josida Keidzsi készítette, aki az ikebana-szemlézők között olyan tekintély, mint - mondjuk - a maga területén a Sunday Times egy-egy kulturális szakírója:

"Tény, hogy elegáns és kecses mű, de bizonyos modorosságát kénytelenek vagyunk megemlíteni. A művész efféle veszedelmes állapothoz közelít? Jó lenne tudni.
Érzékelem a tapasztalt kéz nyomát, valahogy ez teszi az elrendezést is könnyűvé. Tényleg ilyen volna?

Pár további kommentár - pár további ikebanaműről:

"A tartó fekete-fehér alapozású, rajta barna vonalak: ez emlékeztet a gondtalan ifjúságra.
Láthatólag realista benyomást kelt a mű, de azt hiszem, végül mégsem kellene túl hamar véleményt formálnunk, mert az elrendezés olyan, hogy könnyű elsiklani valódi értéke felett...
Van itt valami, ami különösnek látszik. A pálma merész kezelése helyén való lehet, de miért kellett ilyen különös módon felhasználni? Igen valószínű, hogy az, amit a rendező fontosnak gondolt a képnek nem automatikus kifejezése volt, hanem csak pillanatnyi sugallat eredménye.
Bár ez az elrendezés nem igényel mélyebb értelmezést, szüntelen elevenséget és erőt sugall. Igazán érdekes munka.
A zöld, persze, mondani sem kell, az ikebana legfontosabb színe, mert a jelentése: "élet" és "energia". Az utóbbi években szándékosan figyelmen kívül hagyták s mellőzték a zöld használatát, amit mélységesen helytelenítek, mert a "zöld" a legéletbevágóbban fontos azoknak, akik az ikebanát gyakorolják."(15)

Az első, amit a Kezdők Tagozata e magazinból lelkünkre köt okítatólag, hogy "ha nárciszokat használunk ikebanák céljára, lehetetlen természetes állapotukban hasznosítani őket... Először távolítsuk el a virágot, azután a leveleket, egyesével, a középpont körül, aminek eredményeképpen ott marad az üres fehér hüvely". Amikor ez megtörtént, a szárat és a leveleket illesszük össze ismét - kedvesebb alakká. A krizantémok szirmai a célnak megfelelőbbek, ha kis drótdarabot húzunk bele az élő virágba. Ha Japánban élnénk, megalapítanék egy VI-VA-KE-EL-CSÁ-TÁ-t (Virágokkal Való Kegyetlenkedés Elleni Császári Társaság). Csak hát - erre még rátérek - minden japán gyereknek is ott van valamiféle láthatatlan drótszál a testében-lelkében.
A japán kertet hasonló elvek szerint alakítják ki. A következőket egy képes útmutatóból idézem (Gardens of Kyoto), Kiotó kertjeiből.

"A Tófuku-dzsi kertje. A Tófuku-dzsit mintegy hétszáz évvel ezelőtt építette Kudzso Micsijeez, a buddhizmus zen szektájának székesegyháza. E kert tervezető Sigamori Mirei, igen ismert kiotói kertszakértő. Ennek a kertnek az a sajátsága, hogy semmi másból nem áll, csak sziklákból s más kövekből."

Ez viccnek hangzik, holott hát korántsem annak szánják.
A japán kertek két fő kategóriája közül (alkategória számtalan van) az úgynevezett "lapos kert" az egyik: négyszögletes, kerítéssel körülvett létesítmény, kövekből, homokból, kő lámpásokból, kis medencékből vagy forrásokból áll, melyek mindegyikének cizelláltan kidolgozott szimbolikus jelentése van. A kiotói Rjóandzsi kert valamennyi közül a leghíresebb; leírása, melyet a szentélyben árult idegenvezető-füzetből idézünk, világosabbá teszi a dolgot:

"Egyetlen fát, egyetlen fűszálat sem használtak fel. Összesen 15 kőből áll, meg némi homokból, ehhez adódik egy kevés crypotomeria moha, melyet az óceáni szigetekről és parti fenyőültetvényekről hoztak, így formálták meg a "kareszanszui" típusú kertek legszebbjét. A homok a vizet jelképezi, a kövek egy jéghegy súlyának képzetét keltik. Füleljünk figyelmesen a hullámok morajára! Aki képes meghallani e hangokat, megérti a finomságokat is mind, tetszik neki ez a kert. Japánban a kőrakóművészet alkotásainak ez a legszebbike. Figyeljünk fel az agyagfal és a kert színellentétére! Onnét, ahol Ön áll, el nem mozdulva, össze tudja számolni a 15 követ? "Áthaladó tigris a kölykével", így nevezik azt a középső követ, amely mintha úszó tigris lenne, amint a hátán viszi a kölykét."

Egy másik ismertető(16) szerint a tizenöt kő jelképi jelentése: "tigris, ahogy menekül kölykével egyik szigetről a másikra, egy leopárd támadása elől". Álltam a híres kertben, ám sem a hullámok moraját nem hallottam, sem a jéghegyek súlyát nem éreztem - "szemközt a menekülő tigrissel" -, hanem csakugyan olyan lehangoló érzésem volt, mintha Ánandamají Má lábujjdörzsölgetését szemlélném.

A "hegyi kertek" abban különböznek a "lapos kertektől", hogy - miniatűr - műhegyek lelhetők bennük, tavacskák, kanyargó vízfolyások, szigetek és vízesések, ívelő hidak, zsugorított fák - olykor a víz igazi, ám máskor a vizet csak szimbolizálják murvával és különleges alakú szikladarabokkal. (Külön iránymutató füzetet kell tanulmányoznunk, hogy ez utóbbiak jelképes jelentését értsük.) A "hegyi kert" első pillantásra igen kedves hatást kelt, bár pontosabban jellemezné e szó: bájos. Hamarosan mégis olyasféle csalódást kezdünk érezni, mint mikor felnőtt ember utazik játékvasúton. Figyeltem japán turistacsoportokat, ahogy engedelmesen gyalogolnak vezetőjük mögött a kerten át; mintha otrombán faragott óriások lettek volna, s láthatóan élvezték is ezt a szerepet; odagyűltek vezetőjük köré, mohón hallgatták magyarázatait, kattogtak végig a fényképezőgépek - látszani senki se látszott, mintha csak a szemük kopogott volna. Kicsinyített fényképezőgépek... De hát ez mintha még ebben is hű képe lett volna a dolgoknak: a japán szellemiség diadala a Természet felett, igen, hogy mintha mindent fordított távcsőbe fognának.

Az Arany Templom
A jelek szerint hasonlóképpen alakult a japán kultúra minden hagyományos formája. Éreztem például valami különös összefüggést a kőkertek és a legezoterikusabb japán művészet, a no opera között. A kertben egy-egy szikla hegyet, szakadékot, netán tigrist jelképez. A no táncban (mely inkább pózok sora, nem is annyira tánc) a táncos kezében a papírlegyező lassú emelkedése vagy süllyedése a boldogság vagy a kétségbeesés végleteit fejezi ki, a kifosztottságot vagy a szerető odaadást. Minden vadabb érzelmet, akár a nyers természetet, stilizáltak, leheletszerűvé tettek. Még a nó aficionadói is kénytelenek szövegkönyveiket olvasni, hogy értsék, mi zajlik a színpadon - ahogy a lapos kert nézőinek is meg kell tanulniok, melyik kő mit jelképez. A no egyik elismert szakértője, Nogucsi Jone úr a dolgot bámulatos tömörséggel foglalta össze: "Ha két-három évet kell áldoznunk arra, hogy rájöjjünk, milyen sokan vallanak csődöt a no-értésben, ez azt jelenti, hogy akik kiválasztottak e különleges művészetben, ahol a megértés többet is jelent talán mint az előadás maga, úgy érezhetjük, felvillanyozódunk állítólagos bágyadt japán életérzésünkben."(17)
Felvillanyozódni a bágyadt életérzésben: meglehetősen
furcsa kifejezés egy keleti embertől, de a japánok számára szó szerint azt jelenti, amit azonnal kiolvashatunk belőle - a romantikus melankóliáról van szó, mint a költészet alapvető forrásáról. A no-táncos bánatos-fájó kifejezése az ember méltóságának jelképe, afféle "mal de sičcle", mely az idők kezdetétől eredeztethető. De a kulcskifejezés ez: "többet is jelent... mint az előadás maga". Ez alatt azt kell érteni, hogy az érzelmi élmény alfája és omegája nem a színész, hanem a néző. Eszünkbe juttatja ez Liechtenberg aforizmáját egy német misztikusról: "Írásai - olyan pikniket kínálnak, ahol a vendéglátó adja a szavakat, a vendég az értelmüket." Nyugaton a piknik költségei körülbelül így fedeződnek: egy-egy műalkotást bizonyos objektív ismérvek alapján ítélnek meg, a többi aztán a "befogadó" képzelőerején múlik. Japánban sokkal lényegesebb a "befogadó": a dolog itt eltolódik a kontempláció tárgyáról (mely esetleg épp csak jelkép vagy utalás; mondjuk, egy ujj a Holdra mutat) magára a kontemplációs folyamatra. "Egy elmés mondás hatása a fülben / Rejlik, nem nyelvén leledzik / Annak, aki szól." Nyugaton ezt féligazságnak tekintik, Japánban nagyjából ez a teljes igazság. Eme meggyőződés a keleti filozófiának abból az ismert tantételéből eredeztethető, mely szerint a befogadó szubjektum és a befogadott objektum, a látó és a látott, oszthatatlan egységet alkot. Sokszor bukkantunk erre az indiai filozófia vizsgálatakor, és a továbbiakban is mindegyre felidézhetjük majd.
A következő idézet - Misima Jukió művéből, a Kinkakudzsiból(18) (az Aranytemplomból) - jól rávilágít a lényegre. Misima a háború utáni írónemzedék legsikeresebb tagja. A történetet egy fiatal buddhista pap mondja el:

"Nem túlzás: az első bökkenő, mellyel ebben az életben találkoztam, a szépség volt. Apám, az egyszerű falusi pap szegényes szókincséből csak arra tellett, hogy elmondja: "Nincs az Aranytemplomhoz fogható szépség ezen a világon. Ahogy lassan közeledett az óra, melyben a még sohasem látott Aranytemplomot megpillanthattam, elhatalmasodott lelkemen a bizonytalanság. Tudtam, hogy gyönyörűnek kell lennie, tehát nem a templom szépsége volt a tét, hanem a magam tehetsége, mellyel ezt a szépséget elképzeltem.
Elérkezett végül a nagy nap, mikor apja Mizogucsit Kiotóba vitte, s akkor ő életében először láthatta csakugyan színről színre az Aranytemplomot.

"Én meg néztem a templomot erről is, arról is, tekergettem a nyakamat, de semmi megindulást nem éreztem.

Csak egy öreg, megfeketült, kisszerű, háromszintes épület volt - semmi több. A tetején a bronzfőnix is csak varjúnak látszott, mely éppen oda szállt. Nemhogy szép lett volna az Aranytemplom, de még valami diszharmonikus nyugtalanságot is keltett bennem. "A szépség ilyen csúfság lenne?" - gondoltam magamban.
Egy szerény, jó tanuló gyerek a helyemben saját szemében kereste volna előbb a hibát, és nem lohad le egykönnyen. Csakis abban a szépségben tudtam hinni, mely szemmel látható, viselkedésem tehát érthető volt.
Apám ünnepélyesen a Megtisztító Törvény Csarnokának korlátjához vezetett. Először az épület kis üvegládában őrzött finom művű makettjét pillantottam meg. Ez már tetszett nekem, mert közelebb állt álmaim templomához, mint a valódi maga. A nagy épület ölén saját szakasztott kicsiny mása azt
a végtelen azonosságot érzékeltette, hogy a világmindenségen belül van egy mikrokozmosz. Végre először álmodozhattam
a makettnél is sokkal kisebb, de tökéletesebb Aranytemplomról és egy végtelen nagyról, mely messze túlnő a valódi fölé,
s csaknem az egész világot képes magába foglalni."

Az epizód tökéletes kifejezése annak, hogyan közelít a japán esztéta a valósághoz: hogy az aranyozott miniatűr modellt kedveli inkább, mint a számára közömbös valódi tárgyat, melyet korok s megpróbáltatások "feketítettek"; hogy önként merül hipnotikus álomba, csak hogy menekülhessen a közvetlen élményből, ezt valamivel behelyettesíthesse - "messze túlnő a valódi fölé, s csaknem az egész világot képes magába foglalni".

Jellem-Kertészet

A japán esztétika és a japán etika: egymás bensőséges rokona. A láthatatlan tartódrót, mely a gyermek idegrendszerében már "eleve" ott van, stilizált minták sorává alakítja a viselkedést
- gondoljunk a bonszai fára megint! -, míg a végén az afféle második természetté válik. A cél az, hogy a "bárdolatlan", "otromba" első természetet, az alapvetőt és eredetit, melyben egymást érnék a kitörni készülő indulatok és vágyak, legyőzzék, olyan emberi mű-tárgyat hozzanak létre, aki (hogy ne mondjuk, "amely") a lehető legkisebb "veszélyt" rejti, nem fenyeget semmiféle váratlan lépéssel.(19)
Bár óvakodnunk kell erőltetett hasonlatoktól, azt mondhatnánk: a japán nevelés afféle jellem-kertészet, lélek-földművelés. A cél: tökéletes műalkotás létrehozása. A kertbéli csinosság-takarosság megfelelője az etikett megannyi aprólékos ceremóniája. A zuhatagocskák, a kis vízesések az életörömet sugallják, képviselve azt, ami megengedett, értsd: a szaké és az együtthálás gyönyörét, ekképp nem is bűn. Az ágyasoknak külön zuga van - a gésakörzeteket úgy nevezik: "virágos-füzfás" negyed -, de a jellem-táj további részei a laposkertek képét idézik. A vezérelv a szigorú tökéletességvágy, másrészt a nem egészen kézzelfogható jelképesség.
A szigorúság - szikla, homok, kavics a fallal körülvett kertben - a spártai nevelésben nyilvánul meg, melynek végcélja a jellemnevelés, méghozzá a kéreg bizonytalanságainak leküzdése érdekében. Önéletrajzában - Egy szamuráj lánya, London, 1933 - Szugimoto asszony leír egy jellegzetes tanórát,

"Két óra hosszat tartott a leckeidő, s ő nem moccant egy szemernyit se, leszámítva keze és ajka egy-egy rezdülését. Ültem vele szemközt a gyékényen, ugyanilyen előírásos, változatlan tartásban. Egyszer megmozdultam. A tanóra közepe felé. Valami oknál fogva eluralkodott rajtam a nyughatatlanság, testemet kicsit meghajlítottam, mintha szél fújna ide-oda, összefont lábam-térdem kimoccantottam az előírásos helyzetből.
Tanítómesterem arcán a meglepetés halvány árnyéka futott át máris; akkor igen nagy nyugalommal becsukta könyvét, szelíden, de nem leplezett szigorral azt mondta: "Kicsi Hölgy, nyilvánvaló, hogy lelkének mai állapota nem tudományokhoz illő. Kérem, térjen vissza inkább a szobájába, ott meditáljon." Szívem szinte belehalt szégyenébe! Alázattal meghajoltam előbb Konfuciusz képe, majd tanítómesterem előtt, aztán tisztelettudóan kihátráltam a szobából. Lassan elballagtam apámhoz, ahogy minden tanóra végén, jelenteni, mi volt, hogyan volt. Apám meglepődött, hiszen jól tudta, még nem lehetne vége a leckének. Akaratlan kifakadása - "De hamar befejezted!" - olyan volt, mint egy tőrdöfés. Ennek a pillanatnak az emléke ma is gyötrelmesen bennem él."

Kacu gróf klasszikus története jól szemlélteti, hogy az önfegyelem eszményét milyen szélsőségekig hajtották. A 19. században élt nemesúrnak, mikor még kisfiú volt, megharapta herezacskóját egy kutya. Míg a sebész operálta, a fiú apja ott állt egy karddal, gyermeke arcának szegezte a penge hegyét, és közölte vele, ha csak egyetlen kiáltást is hallat, oly "halállal hal, mely legalább nem szégyenletes". Ami elsősorban különös, az nem is maga a történet, hanem hogy máig a nevelés bámulatos példájaként, elismeréssel idézgetik.
Persze, helytelen lenne az is, ha valamiféle szándékos kegyetlenséget látnánk ebben a dologban. A japán nevelés egyik hagyományos formája a moxa volt - vagyis hogy egy bizonyos növény leveleiből álló kis halmot égettek el a gyermek bőrén, az eredmény gyakran életreszóló heg volt. Ám ezt sokkal inkább tekintették gyógymódnak, mint büntetésnek. A kauterezés
- kiégetés - Ázsiában mindmáig elterjedt gyógyító eljárás, különféle betegségeket vélnek meggyógyíthatni vele - még a mai japán pszichiátria is ajánlja. Az egyik lélekgyógyász azt írja például: "Élek a moxa-terápia lehetőségeivel; stimuláló terápia.

A moxa-terápia klasszikus japán orvoslási módszer. Azt hiszem, szelídebb formája a sokkterápiának."(20)
Így hát a japán nevelés látszólagos kegyetlensége valójában kondicionálás, és nem zárja ki a szeretetet, az együttérző vonzalmat - ellenkezőleg, arra az alapvető és nyilvánvaló meggyőződésre épül, hogy a gyermek a maga lényének mélyén igenis akarja ezt a megközelítést, ezt tartja helyes "megtartó" eszköznek, amiképpen a virág szárába is bevezetik ama drótot, azzal szolgálják a szirmok egészségét. Csak ennek a kondicionálásnak a módszerei és eljárásai radikálisabbak, mélyebben hatolnak a tudatalatti rétegeibe, mint erről a nyugati pedagógia valaha is álmodhatna. Nem csupán a külső magatartásformákon változtatnak, de a tudattalant, annak automatikus válaszait, ellenőrzési lehetőségeit is befolyásolják - példázzák ezt a jellegzetes japán viselkedési formák háborúban, alvás közben, elmegyógyintézetekben.
Az első tárgykörben bőségesnél is bőségesebbek az ismereteink; a japán katona úgy viselkedik, mintha önfenntartási ösztönét teljességgel törölték volna, idegrendszere távirányítás alatt állna, s ennek eredménye, hogy az emberiesség és a józan ész törvényeit jócskán helyettesíti a végső-végtelen kegyetlenség, kíméletlenség: saját magát, bajtársait, az ellenséget, a hadifoglyokat illetően egyaránt. De ha a központi irányítás újra "normálhelyzetbe" kapcsol, a japán katona is vált, és azonnal visszatér hajdani kedves és nemes énje, miközben a történtekért semmi megbánást nem érez - pontosan úgy működik ez, mint amikor a derék üzletember, miután eltöltött egy éjszakát tivornyázva, majd a szeretője ágyában, visszatér reggel mosolygós családjához, és nincs benne semmi bűnbánat. Kicsapongásaiból - ha fizikai, ha erkölcsi jellegűek voltak - üdén és frissen bukkan elő megint, akár egy mezei virágszál, egyszerűen "vált" egyet, átkapcsol egy másik hullámsávra. Az átlagos német magatartás a náci korszak rémségeivel kapcsolatosan vagy a teljes tagadás: "nem voltak ilyen dolgok", vagy minden személyes részvétel és felelősség elhárítása. A japán "hozzáállás" merőben más. Jól tükrözi a következő bekezdés egy népszerű útikönyv bevezetéséből (innen citáltam már egy részletet korábban is): "A Mi Japánok harmadik kötetét már kinyomtattuk a háború alatt, épp a kötés munkálatai folytak, mikor a bombázás tönkretette a művet. Ugyanakkor szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy a bombák e munkát elvégezték, mert sajnos, legjobb szándékunk ellenére, jócskán befolyásoltak minket az akkori szövegezésben a háború előtti és alatti nacionalizmus divatos eszméi. A Mi Japánok harmadik kötetét a háború után ennek megfelelően átírtuk." E közlésben nyoma sincs semmi képmutatásnak; a mező virágának teljes ártatlansága rezeg rajta, akár a napfény fürdette harmatcsepp.
A japán gyerek igen zsenge korban kezdődő kondicionálása még az alvási szokásokat is érinti: "Ameddig csak visszaemlékezhetem, így volt ez: nagy gonddal feküdtem mozdulatlanul kis fapárnámon éjszaka... A szamurájlányokat arra nevelték, hogy testi-lelki önfegyelmüket sose veszítsék el - még álmukban sem. A fiúk kedvükre nyújtózkodhattak, ez volt a dai alvás; de a lányoknak a méltóságos, illedelmes kinodzsi tartást kellett felvenniök, ennek érdemi jelentése: "az önellenőrzés szelleme""(21) Így Szugimoto. Másfelől a japán férfiak és nők is meglepő könnyen képesek bármiféle testhelyzetben elaludni, akármilyen környezetben - megint olyan ez, mintha egy központi kapcsoló kattanna. A katonákról például hiteles jelentések alapján tudjuk, hogy sokszor menetelés közben aludtak ugyanakkor sokkal hosszabb meneteléseket bírnak ki alvás nélkül, mint a nyugatiak.
Japánnal kapcsolatban az egyik legelképesztőbb dolog az, hogy a japán őrültek nem őrülnek meg. Ez olcsó tréfának hat talán, de inkább annak kifejezője, hogy az elmebaj más-más kultúrákban mást és mást jelent: "őrült", e kifejezést itt először is abban az értelemben használják, hogy "furcsa", "oda nem illő", "nem egészen normális"; azután jön a klinikai értelem; végül az amerikai szellemben vett "dühös", "dühöngő", "erőszakos". Az "őrült" a klasszikus angol szerint az az ember, aki "megőrül a nőkért, a lovakért" stb. Az amerikai "őrültül haragszik a feleségére, a főnökére". A japán őrült prototípusa a kedves, szelíd, "jól kezelhető", visszahúzódó, derekas viseletű elmeápolt. Erőszakos kitörések? Ilyesmit "nem ismernek", "az nincs" - még a sült bolondok körében sem. Mondjuk, az afféle illetlenség.
Meglátogattam két japán elmegyógyintézetet is - az egyik
a zenből levezetett terápiát alkalmazza (az egész kérdéskörre még visszatérek), a másikban a nyugati jellegű terápia módszerei a használatosak. Mindkét helyen meghökkenten láthattam, mennyire hiányoznak - illetve nem hiányoznak nekik! -
a biztonsági, óvatossági rendszabályok. Azt mondhatnám, inkább valami visszafogott udvariaskodás légköre jellemezte ezeket az intézeteket. A pihenőhelyiség, jókora terem pingpongasztallal, valahogy a pacsinkó szalonok világát idézte,
s még azok a betegek is, akik súlyos depressziós pszichózisban szenvedtek, mozdulatlanul heverve gyékényükön-priccsükön, mereven bámultak a mennyezetre. Igen, még ők is elfordították lassan a fejüket, a kellő irányba néztek, az orvos felé, mikor az a kórterembe belépett, és arcukra udvarias mosoly álarcát erőltették. Veszettül furcsa élmény volt ez nekem, egyszersmind tiszteletet parancsoló jelenség - lévén hogy az őrültség ténye felől nem lehetett semmi kétség és vita, de hogy méltósággal viselték a dolgot az illetők, az is ugyanilyen nyilvánvaló volt. Később tapasztalhattam, hogy a legtöbb nyugati pszichiáter, aki Japánban járt szakmai körúton, felfigyelt az erőszak és a "beteges feszültség" teljes hiányára az elmeosztályokon; idézem Moloney beszámolóját:

"A japán férfiak, még ha elmebajban szenvednek, akkor is tisztelik a tekintélyt, a hatóságot. 1949 márciusában alkalmam volt megfigyelni a korai, gyermeki fegyelmezés hatását Japánban. Jártam japán elmegyógyintézetekben, előbb Kiotóban, aztán Tokiótól körülbelül ötven kilométerre egy másikban, és szinte hihetetlen helyzetet tapasztaltam: semmiféle elkülönítésről nem volt szó az őrültek esetében; a legtöbb dühöngőnek nevezhető elmebeteg együtt élt, közös termekben, egymástól legföljebb törékeny rizspapír-paravánok választották el őket, s az ezek közötti folyosók. Az ablakokon nem volt rács, elsötétítés, az üveg normális vastagságú volt, az ablakpárkány szintje még a japánoknak is csak derékmagasságban. Mikor először olvastam tudósításokat japán elmebetegekről, hittem is, nem is a dolgokat, és a Ko-no-dai Nemzeti Kórházban azt hajtogattam, itt több dühöngő férfibetegnek kell lennie. A japán pszichiáter, aki a mi Bostoni Pszichopátiai Kórházunkban tanult annak idején, megértette hitetlenségemet, mert jól ismerte az amerikai "őrülteket". Ám hogy csakugyan meggyőzzön, gyakorlatilag átadta nekem a kórházuk kulcsait; s én, mint afféle tipikus "Missouri államból jött ember", alaposan végig is néztem az intézmény minden helyiségét. S amit láttam, bizony, az olvasott jelentéseket igazolta: a japán férfibeteg nem lesz "rabiátus, dühöngő őrült"...
A nyugati pszichiáterek és pszichoanalitikusok megszokott módon "számítanak" az elmebetegek bizonyos típusainak dühöngéseire... De igen meglepő tény, hogy az elmebetegek dühöngő kategóriája a japán intézményekben egyáltalán elő sem fordul. Nincs." (23)

Moloney összefoglaló statisztikákat is idéz, melyek arra utalnak, hogy a skizofrénia paranoiás változata viszonylag igen ritka. Japánban a skizofrénia valamennyi formáját tekintve mintegy 15%; az Egyesült Államok egy-egy tipikus kórházában ugyanez az érték kb. 60% - tehát négyszeres arány. (24)
A japán nevelésnek ez alkalmasint imponálóbb vívmánya, mint a háborúbeli viselkedés. A korai kondicionálás három alaptényezőjére vezethető vissza: a viselkedésbeli érzelemvisszafogásra; a hierarchikus társadalom rendjébe való feltétlen beilleszkedés igényére; a fensőbbségnek-hatóságnak való feltétel nélküli engedelmeskedés reflexére. Ennek eredménye az, hogy ha egy ingatag személyiség "durcás" a világra, nagy az esély, hogy agresszív impulzusait befelé fordítja, lévén hogy kifelé ilyesminek "nincs is útja", és önvalóját pusztítja "csupán" vele. Patologikus esetekben ez azután depresszív pszichózishoz vezethet, melankóliához, esetleg öngyilkossághoz; valamelyest enyhébb formájában a dologból a dolgok "hagyományos" gyötrelmessége következik, már szinte kultuszként, morbid kacérkodás az öngyilkosság gondolatával. A társadalmi háló olyan rugalmas és bonthatatlan, hogy még álmában sem tépheti szét senki - szenvedjen akármilyen nagyzási hóbortban bár, esetleg üldözési mániában. A paranoiába való menekvés útja is el van zárva, mert túl nyilvánvaló és közvetlen "megoldás" lenne. Az agressziót főleg jelképes aktusokkal vezetik le: az elmebetegek hajlamosak a gyújtogatásra, vagy aprólékos gonddal, lassan ízekre tépik alvószőnyegüket, gyékényüket - a családi élet jelképét pusztítják el így. (25)

A japán pszichiáterek tudják, hogyan használják fel páciensük korai kondicionálását terápiás célokra. A japán elmegyógyintézetekben -

"...a szociális struktúra feszesebb, az ellenőrzés merevebben hierarchikus, mint az Egyesült Államok hasonló intézményeiben általában. Sőt, a japán kórház sokkal inkább a "családmodell" jegyében szerveződik, amiképpen oly sok más japán intézmény is. A családmodellbéli szigorú kontroll a kórházban
a legkülönfélébb szinteken mutatkozik meg - igen változatos módokon. Például: az orvos és a beteg közti viszony, ha jószándékra épül is, tagadhatatlanul tekintélyelvű. Talán ez az élesen megvont státuskülönbség szavatolja a biztonság és a nyilvánvalóság érzetét, orvos és betege között az alkalmi találkozások sokkal szívélyesebbek is ekképp, oldottabbak, mint az amerikai pszichiátriai kórházintézményekben."(26)

Ha a pszichiáter az apa szerepét igényli magának, ez mindig a tekintélyelvű japán apáé, nem a freudi értelemben vett apa-képmás; és a freudiánusok is "égetnek" moxát. Bármi legyen is a gyógyász terápiai képzettsége, eredményessége, korlátja, annyi bizonyos, hogy a beteg külső viselkedésformáit feltétlenül ellenőrzése alatt tartja.
Van ugyanakkor kellemesebb oldala is e képnek. Az elmekórház hagyományos szerveződése a beteg számára nem csupán
a tekintélyelvű apát biztosítja, de a szerető anya helyettesét is. Ezek neve: cukiszoi; ápolónők rendhagyó kategóriájáról van itt szó, a betegeknek ők mintegy személyes kiszolgálói, velük közös helyiségben alusznak, dolguk az is, hogy bensőséges
viszonyt ápoljanak - az ápoltakkal. Nevük "a szeretet és az
irgalom nővérei". Egy öreg cukiszoi mondta egy amerikai pszichiáternek, egy interjú során: "Meg kellett tanulnunk, hogyan is érezzünk anyás szeretetet idegen iránt. Ez mindmáig így van. A fiatal cukiszoiknak meg kell tanulniok, mi a legjobb módja, hogy a beteg iránt úgy érezzenek, mintha számukra kedves, szeretnivalóan közeli személlyel állnának szemben.
A napnak mind a huszonnégy órájában rajta kell tartanunk szemünket a páciensen. Ha nem ezt tesszük, tüzet okozhat, öngyilkosságot követhet el. Mint látja, ezek a fiatal cukiszoik esetleg képtelenek átélni az anyaság érzését, így hát arra tanítom őket, érezzenek úgy, mintha fivérek-nővérek lennének...
a betegek és ők... A páciens iránti szeretet és irgalom érzését alakítjuk ki bennük, tudván, teljesen tőlünk függenek... (Az író megkérdezte, egy cukiszoinak van-e például szabadnapja?) Az igazat megvallva az úgynevezett modern világ emberei nem sok mindenre jók. Mikor én még fiatal voltam, előfordult, hogy egy beteg szolgálása miatt huszonegy napig le se feküdtem."(27)
A beteggel való ilyen intenzív személyes törődés - amely nem korlátozódik csupán a pszichiátriai kórházakra -, persze, csak egy túlnépesedett társadalomban volt elképzelhető, ahol a foglalkoztatottság minimális szintjét eleve biztosítani akarták ama paternalista elv alapján, mely a "rendszer" intézményeit alaposan teletömte ekképp alulfizetett alkalmazottakkal. Ám az ország paternalista irányítása megteremtette az érzelmi biztonság érzetét - s ez ellensúlyozta az alacsony életszínvonalat.
Az érzelmi biztonságot gondos törődéssel erősítik; ez a "szavatosság" enyhíti, elviselhetőbbé teszi a nevelés spártai szigorát. A japán csecsemő az anya hátán a "kenguruzsákban" állandóbb és meghittebb kapcsolatban van az anyával, mint nyugati "társai"; karja és feneke alatt megszíjazva, széttárt karokkal "tapad" a védelmező háthoz s melegéhez, az anya télen is megfelelően melengeti így kicsinyét, viheti magával bárhová: együtt "mennek" bevásárolni, szomszédolni, azután jön a forró otthoni fürdő élvezete. Az idősebbek - fivérek, nővérek - is részt vesznek a gondozásban, legrosszabb esetben kisegítőkként, így a parányi gyermek igen érdekes, élvezetes életet él, hamarosan érdeklődni kezd minden és mindenki iránt, akit-amit maga körül lát és észlel, s beszélni is hamarább kezd, mint a nyugati bébik - általában még mielőtt járni megtanulna. Úgy beszélnek hozzá, úgy kezelik, mintha máris felnőtt lenne; s ha fiú, anyja és nővérei megmutatják neki, mekkora tiszteletet érdemel nemének okán. Egyszersmind az etikettet is szinte már a bölcsőben tanulni kezdi, vagy éppenséggel a "kenguruzsákban", mert valahányszor az anya meghajol egy fontos személy előtt, a kicsi gyereket is erre "kényszeríti", vállát-fejét leszorítva. A kis és nagy szükség elvégzésének tudományát is igen hamar oktatni kezdik neki, három-négyhónapos korában kidugja őt az anya az ajtón, odatartja a csatornarács fölé, így automatizálódik benne "a logikus összefüggés"; akadnak antropológusok, akik úgy tartják, ez a manőverezés remek tréning és előkészítés minden további kondicionális formához.
Más szempontokból viszont a japán gyermek nagyobb szabadságot élvez, mint a nyugati. A japánok természetes és gátlásokat nem ismerő szexuális felfogásának kialakítása is már
a bölcsőben kezdődik; a szerető anya felhívja kicsinyének figyelmét "élénk" nemi szervére, mely mintegy a férfiúi felsőbbrendűség és büszkeség "oszlopa"; a gyerekek szexuális játékait szívbéli tetszéssel nézik, az önkielégítést teljesen természetes és ártatlan jelenségnek tekintik. Pár éve még szabadon hirdették az "autoerotikus" eszközöket, bigyókat - s még ma is igen sokat árulnak ezekből némely boltokban. Hasonlóan népszerűek a "mennyegzői" vagy "tavaszi" könyvek: művészi fametszetek szöveggel vagy anélkül, céljuk a szeretkezés megtanítása, fiatal párok okítása és tettreserkentése. Az apák nem is titkolják, hogy szeretőt tartanak, talán nem is egyet; és nem volt szokatlan jelenség sosem, hogy a serdült, nemileg éretté váló fiút egy jótét nagybácsi, a család valamely barátja vitte el beavatásra az egyik virágos-fűzfás negyedbe.
Másrészt a házasság két szerződő család alapvetően fontos, mintegy politikai ügye, az "ősök" is fontos szerepet játszanak benne kilétükkel, figyelmükkel, folyik a családfák gondos tanulmányozása. Mihelyt a fiúk-lányok a szexuális érettség fokát elérik, "kölcsönviszonyaik" - az adott társadalmi osztályon belül, persze - szigorúan formálissá válnak. Lótuszföld: az kívül esik a családon.
Kondicionáltságának eredményeképpen az átlag japán bizonyos helyzetekben a leginkább beépített-távirányítású automataként viselkedik, ám a szexualitás és a szaporodás terén sokkal nagyobb szabadságot, sőt, szabadosságokat élvezhet, mint a nyugati ember. Ezért hökken meg olyan "lenyűgözve" a nyugati látogató a sztoikus hedonisták vagy spártai szibariták láttán.

Félelem a váratlantól
A felnőttkorhoz közeledve a serdülő, tehát a fiatal fiú (és valamivel kevésbé: a fiatal lány) egyre inkább belekerül, belekeveredik abba a hálóba, melyet a gimuk és girik, tehát a kötelezettségek alkotnak, értsd: hogy vissza kell fizetniök az ont, a tartozásokat. Az onok némelyike pl. tartozás a császárnak, az ősöknek: ezek már a születés előtt reáróvódnak mindenkire; akadnak olyan tartozások is, melyek átfednek más "kötelmeket", vagy összeütközésbe kerülnek a girivel, melynek az illető a nevét köszönheti; és más viselkedési-magatartási alapszabályok is ismeretesek, melyek keresztezik a hálót. Nem is annyira hálóról van itt szó, inkább labirintusról, hiszen nincsenek egyetemes vezérelvek, semmiféle vallási parancs, se a Jónak, se a Rossznak semmi fogalmanem fűződik e dolgokhoz. A Japánban uralkodó három vallás közül a sintónak egyáltalán nincs szentírása, a buddhizmus etikailag semleges, a konfucianizmus pedig nem is annyira vallás, inkább a társadalmi törvények rendszere. A bűn, a bűntudat, az isteni igazságszolgáltatás fogalma gyakorlatilag ismeretlen. Etikai kódex olyan értelemben létezik, amennyiben előre ajánlott - és megkívánt - módozatokkal megszabja a társadalmi viselkedést; az egyénnek ily értelemben nem Isteni Bíró, hanem egy nagyon kis "t"-vel írt társadalom színe előtt kell felelnie tetteiért, egészen pontosan: a hierarchiában felette állók, a családja, a barátai kérhetik számon viselkedését. Ennek megfelelően az, hogy valaki elnyerje mások tetszését, nem számít hiúságnak, megalkuvásnak, meghunyászkodásnak, mint Nyugaton, ellenkezőleg, ez az etikus magatartás lényege. Elnyerni a tetszést, elkerülni a "cenzúrázást": ez mindössze az etika - lévén hogy az értékek transzcendentális rendszere sem létezik.
Még a szülők iránti tisztelet, a nekik való engedelmesség is nélkülözi azt a vallásos tartalmat, ami e téren Indiában megvan, végképp nem is beszélve az Ötödik Parancsolatról. Az apa a maga részéről on-visszafizető az ősöknek azzal, hogy törődik gyermekeivel. A gyerekek tartozása az apának pedig
a ko, nekik is vissza kell fizetniök mindazt a törődést, amit kaptak tőle. A viszony egyfajta quid pro quo-ra épül, kölcsönös kötelezettségek rendszerére. Ez nem zárja ki a szeretetet, a gyengédséget - sem az ellenkező végletet, mely szerint az apa a földrengéshez fogható szerencsétlenség; alapjában véve azonban az apa-fiú kapcsolat igen pragmatikus kölcsönviszony. Hasonlóképpen: a tanítvány viszonya a szenszeihez (Tanító, Mester, Bölcs) olyan heves és odaadó, akár az indiai "tanoncé" a guruhoz vagy szvámihoz, ám annak a kapcsolatnak minden misztikus felhangja nélkül. A szenszeit az imádatig tisztelik, mert tudást nyújt - szó sincs azonban spirituális darsanról.
Az értékek metafizikus keretének híján az adott helyzeteket szabályozó viselkedési kódex gyakran tele van ellentmondással, csapdával. Japán klasszikus irodalma mintha a mások s önmagunk iránti kötelességek megoldhatatlan konfliktusainak gyűjteménye volna, leckék tára a csú, a ko, a dzsicsó és a dzsin dolgaiban, s hogy hány és hány oldalról fenyeget bennünket tekintélyünk-becsületünk elvesztése. Japán nemzeti eposza, a Negyvenhét rónin nyugati mércével mérve nem egyéb, mint a szín őrjöngés sivár mesesora. Rövid ismertetése elengedhetetlen, ha a japán karakterről egyáltalán érdemi szót akarunk váltani.
Alapját egy megtörtént eset képezi, az idő: 1703. Aszano nagyurat kinevezik a Sógun udvarának egyik ceremóniamesterévé. Kira nagyúr feladata, hogy az etikettre megtanítsa őt. Mivel Aszano elmulasztotta oktatója gazdag megajándékozását, Kira rossz tanácsokat adott neki, ennélfogva Aszano helytelen öltözékben jelent meg az udvar színe előtt. "Neve girijéhez híven" most meg kellene ölnie Kirát, de "sógunja girijéhez híven" ilyet végképp nem szabadna tennie. A logikai megoldás: előbb Kira megölése, aztán a harakiri elkövetése. Kirát nem sikerült megölnie, de az öngyilkosságot elkövetnie igen. Háromszáz szamuráj hűbérese, most urukat vesztett róninok, úgy határoznak, harakirit követnek el ők is. Ez elhunyt uruk iránti girijük. De a negyvenhét leghívebb szamuráj előbb végezni akar Kirával, jóllehet ezzel csújuk ellen vétenek. Mivel Kira erős várban él, a negyvenhét összeesküvőnek igen fondorlatosan kell eljárnia, mindenféle rémségekre vetemedve álcázván magukat s szándékaikat. Egyikük nyilvánosan megalázza magát, ami rosszabb a halálnál, a másik bordélyba kergeti feleségét, a harmadik megöli az apósát, egy további rónin a húgát küldi Kira kastélyába, lenne a nagyúr ágyasa. A végén megostromolják a kastélyt, lemészárolják Kirát, valamennyien öngyilkosságot követnek el, beleértve persze Kira ágyasát is. "Bizony, - így a bölcs mondás - az etikett súlya nagyobb a hegy súlyánál, ám a halál könnyebb, mint egy tollpihe."
A negyvenhét rónin sírját ma is gondozzák, számontartják. Híres zarándokhelynek tekintik, és az odavándorlók nagy áhítattal hagyják ott sokszor - a névjegyüket.
Aki a "labirintus" csapdáit, útvesztő veszedelmeit el akarja kerülni, legokosabban akkor jár el, ha megbízható "térképek"-re tesz szert. Elsősorban a helyzetek váratlanságának elkerülése a fontos. A negyvenhét rónin tragédiája a japán alapkonfliktusok archetípusa. Egy nemes úr rossz öltözetben jelenik meg az udvarban; ez váratlan helyzetek sorát eredményezi, megoldásuk a "térképen" nem található, következésképp tragédiák történnek. Eszünkbe juttatja ez némely dolgok alakulását a középkori Európában: a merev hierarchia rendszereiben élők ugyanilyen fóbiában szenvedtek, rettegvén mindentől, ami váratlan, amire nem volt még példa; rémálomként jelent meg az akkori ember számára minden "mutáció" képe - s ilyesmik állandóan fenyegették a dermedt szociális felszín kétes épségét. Ulysses híres monológja a Troilus és gressidából nyugodtan lehetne a Tokugava sógunátus valamely jeles dalnokának műve is:

A menny maga, a bolygók, s ez a centrum
Mind rang szerint, elsőség, helyzet és
Szilárdság, arány, pálya, forma, évszak,
Tisztség és szokás szerint sorakoznak;
Nemes fényességében, s társai
Gyűrűjében trónját így üli Sol,
A dicső csillag: gyógyító szeme
Rossz bolygók ártó képét módosítja
S mint királyi parancs, jóra-gonoszra
Korlátlanul kihat; de ha a bolygók
Rossz csoportosulásba gabalyodnak,
Milyen járványok, szörnyek, zendülés,
Tengeri vihar, földrengés, szeleknek
Milyen mozgalma, rém, düh s változások
Dúlják-törik, tépik ki gyökerestől
Országok egységét s frigyes nyugalmát
Szokott rendjükből! Zúzd a rangfokot,
Minden magas terv létráid, s beteg
A vállalkozás! Mi más tartja fenn
A községeket, iskolai rendet,
Városi céhet, a távoli partok
Békés kereskedelmét, születés,
Első szülöttség jogát, kort, babért,
Jogart s koronát, mint a rang s az érvény?
Szüntesd meg ezt, hangold el ezt a húrt,
S mily hangzavar támad!...
Az erős a gyengére ülne, apját
Agyonütné a vad fiú: ököljog
Lenne a jog, vagy inkább jó s gonosz…
Nevét vesztené s éppúgy az igazság.
Szabó Lőrinc fordítása

A hűbéri Európa, akárcsak a hűbéri Japán védőrituálét dolgozott ki a váratlan dolgok rémálmai ellenében, oly merev etikettet, amely a társas viselkedés minden parányi részletét gondosan megszabta - kezdve azon, hogy mikor és mely sorrendben szabad egy ajtón belépni egészen addig, hogy a meghajlások kötelme mi volna, de a konyha hierarchiája is benne foglaltatott, ahol a nyársmesterek magasabb rangban álltak, mint a levesek mesterei, s a kenyér- és kupahordozók feljebb, mint a hússzeletelők vagy a közönséges szakácsok.
A Nibelung-ének, mely szintén tele van a maga módján a girik és onok tömegével, bizony nem áll túl messze a Negyvenhét rónintól. Ám folytathatjuk a párhuzamvonást más módon is, és összevetjük Japán három alapvallásának hatását a középkori kereszténység uralkodó erővonalaival: az érzékelt világ illúzióinak buddhista megvetését Ágoston újplatonikus másvilágiságával; a konfuciánus társadalmi hierarchiát az arisztotelészi-tomista tökéletesség rangsorrendiségével; az ősi sintót pedig a germán törzsek által "importált" pogány elemekkel...
Mindazonáltal: Európa kitört ebből a statikus, falakkal körülvett világegyetemből, fölfedezve saját görög és zsidó-keresztény örökségét; körülbelül Kr. u. 1600-ra az "elszakadás" szinte teljes volt, s innét aztán fejlődési útja egyre fokozódó gyorsasággal vezetett mind "feljebb és feljebb", egy átalakult világ mind tágasabb láthatárai felé. Körülbelül ugyanezen időben, Kr. u. 1600 táján Japán pontosan az ellenkező irányt választotta: lezárta határait, becsukódott, mint egy osztriga, és ebben az állapotban maradt, a legeslegszigorúbb elzárkózottságban, kétszázötven éven át. Ipari forradalma, társadalmi reformjai azután mind másodjellegűek voltak csak, alapjaiban változatlan szellemi struktúrára épültek fel. Addig példa nélkül álló helyzetek következtek ebből, végtelen sorban - történt pedig mindez azzal a néppel, mely századokon át épp ezeket a helyzeteket kerülte görcsösen, s ahol egy ember magatartásának az volt a legmegvetőbb minősítése "Nem várt módon viselkedett."(28)
A Meidzsi-érában, majd az 1945 utáni világban a "feldolgozatlan" helyzetek konfliktusai nem lehettek ilyen drámaiak, de hasonlóan testet-lelket "megszállók" voltak, mint a szamuráj időkben. A nyugatiasodott, iparosodott, demokratizálódott ország újszerű arculata a labirintust csak még kuszábbá tette, az útvesztőkben lehetséges eligazodást még sokkal ellentmondásosabbá. A harcosok dagályoskodásából aggályoskodás lett, és az egész nemzet "a giri hálójába bonyolódott". Ez olyan különös tünetek formájában nyilvánult meg, mint például az ajándékcserélési, kölcsönös szívességnyújtási "mániák". Ezt a nemzeti méretű szenvedélyt - a hűbéri múlt jelképes továbbélését - bonyodalmas szabályok igazgatták, vagyis hogy pontosan mi is a megfelelő ajándék, mi a megfelelő viszonzás, mi
a megfelelő formája ennek, mennyi idő a megfelelő, amikor a viszontszívességnek meg kell történnie - se túl hamar, mert az az on teljesítésével kapcsolatos mohóságot mutatná, de túl soká halasztani sem szabad a dolgot, mert akkor az on terhe esetleg kényelmetlenné válhatna.(29) Szélsőséges esetekben az on-giri "egyenleg" állandó ellenőrzése olyan pszichotikus formákat ölthetett, mint amikor valaki kényszerképzetszerűen meg "kell" hogy számolja lefekvés előtt, hány szál gyufa van
a dobozában. A politika és az üzlet szent világában pedig arra is kínálkoznak alkalmak - és módok -, hogy valaki a maga on-terhét mások vállára tegye át, s e dolgok formája, netán lényege sokszor nem nagyon különbözik az erkölcsi zsarolásétól. Az ellenirányú jelenség: a már-már különc körülményeskedés, melynek okán a japánok nem szívesen segítenek például balesetek áldozatainak, attól tartva, megengedhetetlen módon terhelik ekképp onnal a szerencsétlent. A valós vagy vélt sérelmek megtorlásának is megvan a maga illendő ideje
- persze, a "bosszú" szinte csak jelképes, miniatűr alakban történik meg, nem a középkori vendetta érdemi hevességével. A Negyvenhét rónin továbbra is kedvenc olvasmánya a kisfiúknak, témája a tévés producereknek, a kabukinak, a képregényeknek; és a demokratikus "felépítmények" alatt rögtön ott leljük a viselkedés ősi kódexét - részben jelképesen kifejeződve, másfelől igencsak valós bajokat is okozva, idegrongálódásoktól az öngyilkosságig.
Ha a japán társadalom szervesen fejlődhetett volna, kódexei-szokásai is változtak-finomodtak volna ekképp, idomulva az átalakult környezet feltételeihez. Ami ehelyett történt: a hierarchikus társadalmi struktúra összeomlása a nemzeti jelleg érintetlenségének megőrzésére irányuló tendenciákhoz vezetett, s a mai japán ember ezt merev morális - és esztétikai - tökéletességvággyal óhajtja megvalósítani, képtelenül magas igények jegyében. A nevelés célja elsősorban a gépiesen betanulandó szabályok megismertetése volt, s ezek a tételek minden elképzelhető helyzetben iránymutatóak lehettek aztán; persze, ne is mondjuk, a konformizmus vált így a legfőbb eszménnyé, az pedig, hogy a világ tetszését kivívják, a végső értéket jelentette. Ez a világ, persze, többé nem volt arisztokratikus és hűbéri jellegű, ellenkezőleg, nagyon is a kereskedelem és a verseny szellemére épült; az eredmény: plebejusi környezetbe ágyazódó - ebben gyötrődő - feudális szuperego; disznókkal párbajozó Don Quijoték nemzete. A leendő egyetemista úgy áll a Szent Universitas kapuja előtt, mintha tűzpróba várná odabenn. Ha sikerül a felvételi, a továbbiakban is azt tanítják neki, mit kell gondolnia, nem azt, hogy gondolkodjék, és tanárát úgy imádja, mintha csalhatatlan volna. Nem csupán a szenszei, de minden hivatásgyakorló ember, kezdve a fizikustól egészen a bádogosig, az öntökéletesítés gyötrő szellemének jegyében nő fel; jó híre-neve girijének okán nem követhet el hibát, és minden bíráló megjegyzés, ha nem is halálos sértés már, de az ego alapos megsebzése.(30) A hivatalnok girivel tartozik főnökének, de ha megfeddik, lekonyul, mint a gyenge virágszál, vagy finom boszszút kezd forralni, a saját magát illető girije miatt. Ez meglehetős feszültségeket hoz létre a hivatalos (szakmai) és magánjellegű kapcsolatokban, és nem csupán az idegen jár-kel vékony jégen (a töredező ego dermedt felszínén), hanem magának
a japánnak is rettentően kell vigyáznia; igaz, komoly előnye, hogy tud ilyen vonatkozásban "korcsolyázni". A tekintély elvesztése - vagy hogy valaki másnak ily becsületvesztést okozhatnak, akár egy ártatlan megjegyzés szerencsétlensége révén! - a mindennapi élet állandó veszedelme.

Az elpirulás gyötrelme
Ennek a dolognak egy fura, viszonylag ártalmatlan következménye a "homofóbiának" (vagy antropofóbiának) nevezett szorongásneurózis sajátosan japán formája. Egy vezető tokiói pszichiáter így írja le:

"Az idegességi tünetek közül a homofóbia az egyik leggyakoribb. Benne foglaltatik ebben az a félelem, hogy elpirulunk, ha találkoznunk kell egy bizonyos illetővel, vagy eritrofóbiánk lesz, azt érezzük, dermedten vagy elnyomottként állunk vele szemközt, képtelenek leszünk rendesen a beszélő szemébe nézni, szorongunk, hogy arckifejezésünk a másikkal kapcsolatos nemtetszésről, feszengésről árulkodik stb."(31)

Más szavakkal: a "homofóbia" az éntudatosság és a félénkség szélsőséges formája - kapcsolódik az egészhez, vélhetően, egy jó adag elfojtott agresszió. Ha ennek megfelelőit keressük a nyugati világban (vagy Indiában), itt van máris a feminofóbia, vagyis félénk fiatalemberek viselkedése az ellenkező nem társaságában. Ám pont ez az érdekes: Japánban ezt a pirulós, szégyenkezős viselkedést nem szexuális tényezők idézik elő, hanem társadalmi komplexusok - főként az, hogy állandóan emészti a japán embert a félelem, mi lesz, ha elveszti "az arcát", netán másokat foszt meg ettől. Még meghökkentőbb az a tény, hogy maga az elpirulás - mint eredendő tünet - Japánban legtöbbször szociális és nem szexuális "meglepődés" következménye. A japánok nagy elpirulók; ha izgatottak, eleve két kezük közé kapják, eltakarják arcukat. Azt szoktuk mondani:

"elpirult, mint egy szűzlány", japán körökben mindkét nem "arca felforrósodik" - ez a reakció talán arra utal, hogy képzeletben szinte előre érzik a jelképes pofont.

Az általam meglátogatott pszichiátriai kórházban láttam egy beteget - szelíd volt és "aranyos", akár a többi, épp csak egy árnyalatnyit félénkebb -, akinek reszketeggé vált a jobbja, ezért dolgozni sem bírt, s e tünet a "homofóbiával" jár párban. Rajzoló volt egy építési vállalatnál, és mindkét panasza akkor kezdődött, mikor főnöke megdorgálta egy hibáért. Ugyanebben a kórházban mutattak nekem egy csinos, valahogy mégis lompos fiatal lányt. Gyárban dolgozott, meglehetősen "víg" életet élt, ennek során kialakított egy másik lánnyal egy játékot, melynek jegyében a férfiakat a nadrágjukról akarták "felismerni", "bemérni", úgy, hogy arcukba nem is néznek. A dolog rejtett értelme meglehetősen nyilvánvaló volt. Ám egy nap megpróbálta a játékot egy harmadik lánynak is megtanítani, s ez azt mondta, "otrombaság". Mire az addig oly vígságos életű, csinos fiatal nő "homofóbiába" esett. A férfiak nadrágjától nem pirult el, a kioktatástól - megbecsültségnek elvesztésétől - igen.

1957-ben, tizenkét évvel a régi rend összeomlása után egy amerikai pszichológus interjút készített több japán emberrel, véleményt kért tőlük Ruth Benedict híres könyvéről, melyet
a szerzőnő a háború idején írt. Következzenek részletek a műből, melyeket felolvasott a megkérdezetteknek, és közlöm a válaszok egy-egy töredékét is:

""Minden szakmai elköteleződés együtt jár az illető nevéhez fűződő girijével. A japán követelmények gyakran fantasztikusak, ha bizonyos körülmények az adott illetőt közfigyelem
tárgyává, netán általános kritika tárgyává is teszik. Vannak például szép számmal olyan iskolaigazgatók, akik öngyilkosok lettek, mert tűz ütött ki tanintézményükben - holott nem az ő hibájukból esett a dolog, ám a lángok a császár sok helyütt kiakasztott képét fenyegették."
A megkérdezett válasza: "Igen, és a közvélekedés az volt, hogy az igazgatónak nem is lehetne bátorsága hozzá, hogy ne kövessen el öngyilkosságot."
"Akadnak elhíresült történetek, melyek szerint valakinek, mikor a császár rendeletét felolvasta, megbotlott a nyelve...
s hogy jó hírét-nevét mentse, öngyilkos lett."

Válasz: "Igen, vannak ilyen történetek. Az illető, hibázott egy szónál, mikor a szöveget nyilvánosan felolvasta... s utána otthon leült a szent falifülkéhez, ott követett el harakirit. A nemes viselkedés jó példáiként emlegették az ilyen dolgokat...""(32)

Ismétlem, a válaszok az 1945 előtti időkre vonatkoznak, amikor a császárt isteni eredetűnek tartották, így hát efféle öngyilkosságok ma nem esnek; akadnak azonban öngyilkosságok más hasonló okokból, nem kevésbé fantasztikus motivációk alapján; s egyáltalán, az öngyilkossági százalékarány nem lefelé száll, hanem emelkedik.

A kétértelműség kényelmei

Örökké ilyen nyomás alatt élni elviselhetetlen volna: - de kialakult egy "technika", ahogy a tökéletességfóbia szigorát ellensúlyozni, semlegesíteni lehet némiképp. Ez pedig a kétértelműség és a kitérés, a homályos eljárásmód, s ezt a technikát a japánok ugyancsak a tökéletességig fejlesztették. Amennyire a kódex merev, annyira rugalmas ez az ellenrendszer. Ha vékony jégen kell járnod-kelned, méghozzá egész életedben,
a korcsolyázás "artistaművészévé" kell válnod: ne haladj soha egyenesen, írj le szépséges köríveket, testsúlyodat helyezd egyik lábadról a másikra, aztán vissza, és sose cövekelj le sehol. Ha lélegzel egy mélyet, élvezni fogod annak járulékos előnyeit, hogy ködfelhő burkol be. Szenszeiek, írók és költők ennek
a technikának nagy mesterei; minél mélyebb az érzés, annál nagyobb a párafelhő, amit kilélegeznek, annál kevésbé lesz megállapítható, mit is gondolnak.
Említettem az írás kettősségeit. A beszélt nyelv kétértelműségei részben a szemantikai struktúrának a következményei, részben a korcsolyázás logikájának. Olyan nyelv a japán, hogy messze elkerüli a vonatkozó névmásokat, a kötőszavakat, melyek a mondat feszesebb belső összefüggését lennének hivatva megadni; eseményeket úgy ír le, mintha azok valahogy csak úgy átúsznának a légtéren, de szó sincs róla, milyen nemű az illető, akivel megesnek, ki, mi az "alany", nem körvonalazódnak igazán a személyek és a számok. Enright szolgál pár elbűvölő, de igen jellegzetes példával, milyen hajmeresztően nehéz a klasszikus versek értelmezése. Idézzünk négy költőt a 17. századból - oly szempontból, hogy "keressük, mit is akartak mondani":

"JASZUI "Remetelakom (gém fészkelőhely lehet) a közelségben"
vagyis (talán): "Remetelakom olyan helyen áll, ahol a közvetlen közelben nyugodtan fészkelhet(né)nek (felőlem) a gémek."
(A házigazda olyannyira elhagyatott helyen lakik, hogy nem bánná, ha odafészkelő, környékbeli gémpárok enyhítenék magányát.)

BASÓ "Haja-növesztő (idő és tér rejtező) testnek helyzete."
vagyis: "(E nő) helyzete olyan, mintha rejtőzne mindenki más szeme előtt, ám (az időben) haja nő tovább."
(Basó az előző vers "házigazdáját" szerzetesnőnek tekintette. Valami oknál fogva - meghalt a férje? boldogtalan szerelem emléke gyötri? - az illető szerzetesnő lett; s most azt tervezi mégis, visszatér a világba.)

DZSUGO "hűtlenség olyan (tűrhetetlen, hogy a tej) löttyen, elrepül."
Vagyis: "Az elviselhetetlen hűtlenségre gondolva ő (egy nő) kilöttyenti a tejet, eldobja (edényestül)."
Talán: nemcsak az történt, hogy férje (szerelmese) hűtlen lett hozzá, de még gyermekét is elszakította tőle; elváltak talán.

KAKEI "Nem törölt emlék (táblája, előtte sír) nehéz a szíve."
Vagyis: "E nő nehéz szívvel sír a frissen megbetűzött emléktábla előtt (v. az új feliratot látva)."
(Itt nem lehet szó hűtlen szerelemről; a vigasztalhatatlan anya alighanem elhunyt gyermekét siratja, annak sírjánál.)

BASÓ "Árnyék, hajnalán (hidegén a tűz lobog) égése forró."
Vagyis: "A(zon a bizonyos?) téli hajnalon az árnyék olyan, mint a perzselő forró tűz (anyaga)."
Netán, részletezve: "A(zon a bizonyos) téli hajnalon úgy lobog egy árnyék (lobognak árnyak), mintha tűz égne feketén, (sötétje) perzselő forró (a falon)."
(Szó lehet itt az előző versbéli gyászolóról is: közeli rokon, aki egész éjszaka ott maradt, mikor a többiek már mind elmentek.)(33)

Íme, egy kis válogatás, ismétlem, a klasszikus költészetből. De a modern japán költészetet is a "korcsolyázás" artistatudománya jellemzi - az értelem késleltetése, fejtörő feladat az olvasónak, hallgatónak. A minősítő cirkalmaknak ("jelzők", szóvirágok stb. feltétlenül meg kell előzniök az alanyt (a szubjektumot), és ha másképp nem megy, gyorsan el kell érkezni mindezekkel (mindezeken át, ezek ellenére) a "lényeghez". Például a telefonbeszélgetések esetében. Ilyenkor mintegy apró "kockákra" kell vágni a mondatot, beleadagolni a hallgatóba (a szó mindkét értelmében). Aki hallgatott már japán telefonálást, nem feledi a szinte "haldokló", töredezett, szaggatott-ugráló hangot, hangjelenséget, hanglejtést etc. Küzdelem folyik a megértésért. Ime, egy interpretáció (példával):

"Aki beszél, álljon meg minden kisebb szócsoport után, ellenőrizze, követték-e őt a vonal túlsó végén, győződjön meg róla, közlése elérte-e célját. Rá kell kérdeznie erre, lévén hogy a japán mondat struktúrája normális esetben is a szürrealista költészet legmerészebb hajtásaira emlékeztet.
Itt egy eredeti sorrend (az elhangzó szavaké): "Az én tegnap így nekem bemutatta Oszakából nagynéni holnap délután Tengeri Szellő Expresszen haza."
Telefonvégen: "Nagynéném? Igen, szóval az ószakai? Akit tegnap mutattam be önnek, igen? Úgy, szóval visszamegy? Holnap délután, igen? Expresszvonattal, amelyik a Tengeri Szellő.""(34)

Ez az eleve adott szemantikai homály fokozódik a szándékos terjengősséggel. A spanyolok örvendetes szokása, hogy kérdőmondataik elejére "fejjel lefele kérdőjelet" tesznek, vagy felkiáltójelet ugyanígy, hadd tudja az olvasó, miféle mondatra számíthat. A japánok ennek a fordítottját követik. Mindent függőben-lebegőben hagynak, míg a mondat véget nem ér, és akkor kertelés nélkül odateszik, hogy "talán?", "vagy nem?", "vagy mégsem?", "ez tény", "nem hinném". De hát végső soron a kérdőjel csak egy elegánsabb alakúra hajlított felkiáltójel, és az a célja, hogy kikerüljük általa az egyenes kijelentő közléssel kapcsolatos meglepetést - úgy külön. Mint egy másik elgyötört fordító megjegyezte: "Olykor az az érzésed, minden egyes japán mondatba beleszúrhatsz egy "nem" szócskát, de bárhol - és a mondat értelme szakasztott ugyanaz marad.(35)
Semmi sem lehet riasztóbb egy japán számára, mint az a parancs, hogy "Kérjük, abban amit mond, legyen az igen - igen, a nem - nem értelmű". Ezt a japán elképzelhetetlen durvaságnak vélné, következésképp olyasminek, ami megcsúfolja "az őszinteséget".

A japánok "őszinteség" szava (és fogalma) - magokoro, magoko - mindig is rejtelmek s döbbenetek tárgya volt nyugati emberek szemében. Mert valaki színlelhet, aztán mégis "őszintének" számít, színlelése ugyanis megfelel a viselkedési kódex kívánalmainak; és "őszintétlennek" minősül, ha valaki kereken kimondja, amit gondol. (Mintha az "őszinte" az "igazi" szóval lenne helyettesíthető. A ford.) "A bizonytalanság gyakran erény; isten egy felhőben lakik; az igazságot nem veheted ujjbegyre",(36) így fogalmazta meg ezt egy japán író, mintha
a régi verset értelmezné: "Nézd meg a békát: / kinyitja száját, minden / látszik belőle."
A japán nyelvről egyes számban szóltam eddig; holott legalább négy nyelv vagy beszédstílus rejlik benne, melyeknek mindegyike különbözik a másikétól mind a szókincset, mind a nyelvtant illetően: a beszédstílus, az enyhén archaizáló levelezési stílus, az irodalmi stílus és a klasszikus stílus (mely szinte a klasszikus kínaival azonos); ehhez jön még az udvari nyelv, mely a végsőkig mesterkélt, s nem hogy az ásót nem nevezi ásónak, de még a sót se sónak. (A sót így: "a hullám habtaraja".) A nyelvek hierarchiáját kiegészíti az önértékelő hierarchikus szókészlet: valaki beszélhet (úgy magáról), hogy ő "vatakusi" (maga az önzés), "boku" (szolga), "szessa" (fura bogár), "sószei" (ifjabb), netán "kono hó" (ezen oldali); miközben a megszólított személy lehet "anata" (túlnani), "kimi" (herceg), "o mae" (előttem álló tiszteletreméltó), "szenszei" (tanító), "danna" (mester), esetleg "nandzsi" (magasztalt, híres), és így tovább. Megint a már jól ismert kettősségre bukkanunk: merev hierarchikus kötelmek, melyek végül homályba burkolóznak. Merevség és rugalmasság ilyen fajta keveréke adja a japán kultúra megannyi sajátos ízét is.
A homályosság (kétértelműség) kényelme valóban mindenütt velejárója a japán életnek. Az egyszerű és közvetlen közelítéssel szemben érzett ellenszenv olyan mélyen gyökerezik, hogy másképp nehezen magyarázható pszichés "leblokkolásokat" is eredményez. Például szinte lehetetlennek találtam, hogy jelek segítségével kommunikáljak. Számos országban utaztam, melynek nyelvét alig, netán végképp nem ismertem. De sehol sem találkoztam ilyen merev elzárkózással a jelek értelmezését illetően, mint japán földön. Nem voltak hajlandók a jeleimet "fogni", megfejteni gesztusaim értelmét. Igyekezetemre leginkább mosoly volt a válasz, máskor merev nézés, az is előfordult, hogy minden más módon igyekeztek azonnal a kedvemben járni - épp csak azt nem akarták "elérteni", amiről részemről éppen szó lett volna. A jelbeszéd nyilvánvalóan nem járható út a japán léleknek, lévén hogy túl közvetlen, "rámenős", ezért illetlen is (otromba, durva) - hadd mondjam így, "a jelek szerint" szellemi hóvakságot okoz hirtelen. A nó-táncosok gesztusai szimbolikus kódrendszert alkotnak, egyetlen mozdulatnak sincs közvetlenül megfejthető "értelme".
Hasonló bonyodalmak támadtak, mikor hallani szerettem volna (fordításban), miféle kellemetlen, nem épp hízelgő megjegyzéseket tesz rám a japán sajtó. A kedves fiatal diák, aki tolmácsom volt, hebegni kezdett, érződött, kihagy valamit, s amikor bíztattam, "ne kíméljen", azt mondta, ez "őszintétlen", "semmit sem jelent" - mármint az újságnak a rám vonatkozó -, kijelentése, netán "rossz japánsággal" íródott. Zavarát látni olyan gyötrelem volt a számomra, hogy azt éreztem, mániákus szadista vagyok, obszcén alak, aki rá akar kényszeríteni egy tiszta gyermeket, szajkózna ocsmány szavakat. Kerítettem valaki mást, fordítsa le végre a "rémségeket". Ilyesmiket hallhattam például: "Mr. K. nagyrabecsült író, de némelyek úgy gondolják, hogy talán nem elegendőképp jártas a japán szokásokban."
Az a hiperérzékenység, mely mindig együtt jár a nemtetszés bármilyen (esedékes) kifejezésével, megbénítja a japán irodalmi és művészeti kritikát - következésképp Japán az amatőr költők paradicsoma. Komolyabb hatással van már ez a "tapintatoskodás" az akadémiai szintekre, lévén hogy a tanárok, kezdve a népiskolai tanítókon föl egészen az egyetemi professzorokig, irtóznak "megbélyegezni" bárkit is tanítványaik közül, hiszen az pszichológiai károsodásokhoz vezethetne. Emiatt a diáknak, mihelyt megállta a próbát és felvették az egyetemre, túl sok félnivalója nincs már. A vizsgák csakúgy, mint a sportversenyek, azzal végződnek, hogy mindenki díjat kap. A nyugati világ a versenyszellem "öntőformáiban" úgy alakítja gyermekeit, hogy minél hamarabb megszokják: apró sikerek és kudarcok hullámvonala mentén alakul az élet, semmin sem szabad fennakadni. Tanítják őket, tudjanak "jól veszíteni"; hogy ha nemes versenyben maradnak alul, az mit sem von le értékükből, és ha valaki túl fontosnak tartja saját "presztizsét", az kiegyensúlyozatlan személyiségre vall. Hajlamosak vagyunk persze elfeledni, hogy ezek a normák meglehetősen újkeletűek, hiába vesszük meglétüket a legtermészetesebbnek; érdemben csak a liberális-szabadkapitalista, vállalkozói társadalom termékei. Japánban semmi ehhez fogható szerves fejlődés nem volt; amikor az országot egyszerre "kinyitották", idézzük ismét Sansomot: "eleve idegen volt tőlük a "verseny" leghalványabb fogalma is, és amikor az első nyugati közgazdasági munkákat japánra fordították, új szót kellett alkotni rá. A japán "futam" és "küzdelem" szavakból kombinálták össze végül, és Fukuzava, a fordító visszaemlékezéseiben beszámol róla, kollégáit mennyire sokkolta egy ilyen túl nyers, erős kifejezés".(37)
És a sokkhatás máig se múlt el - s ez nagyon is érthető.
A "küzdeni egy futamban": ez a sport világában mást jelent. Ezt a fogalmat nem egészen fedi, hogy a gazdasági versenyben ziháljon és birkózzon valaki (a többiekkel). Még Angliában, az ipari forradalom őshazájában sem hasonlították sporthoz
a gazdasági versenyt. [A magyarban nehéz különbséget tenni. A ford.] Tehát a japánok nem szokták meg ezt a szót. Ugyanakkor a gyakorlat terén - a múlt század végén - rendkívül életképesnek bizonyultak. Sikerült felépíteniök egy olyan tőkés társadalmat, amely - velejéig feudális volt. Színleg versenyszellemű, a valóságban hierarchikus magánvállalkozások sora állami kezdeményezésre. Benedictet idézzük: "megfordították a tőkés termelés szokványos folyamatát, mely a kiindulóponttól vezet a további állomásokon át". Az állam döntötte el, miféle iparágakra van szüksége Japánnak, kezdve a fegyvergyártáson, folytatva a vasutak megépítéséig, és mikor megteremtettek mindent, működtetni kezdték. De mihelyt minden úgy ment, mint a karikacsapás, az állami ipart "privatizálták" - mondjuk: "nemzetietlenítették" -, éspedig úgy, hogy mindent feltűnően olcsó áron eladtak politikai szempontból megbízható gazdag bankárcsaládoknak, s ezek úgy mondhatták magukénak
a kereskedelem monopóliumát, ahogy a sógunátus idején a hűbéruraké volt a föld. Szóba se jött, hogy szabadversenyben alakuljon ki a fináncoligarchia; ehelyett az állami oligarchia megteremtette a maga pénzarisztokráciáját, méghozzá vasútbárókból és hajómágnásokból, s úgy, ahogyan egykor feudális bárókat és lovagokat "csináltak". Az állam egész egyszerűen felépített s üzemeltetni kezdett egy öntödét vagy egy mozdonygyárat, s akkor "eladta" egy kedvezményezett családnak. Ugyanúgy, mint ahogy az újévi kitüntetések listáján Angliában ma is ott szerepel egy-egy vadonatúj főúri cím. Így keletkeztek a Japán "mogul-dinasztiák": Micui és Micubisi, Szumimoto és Konoike, s a többi. Együttesen úgy nevezték őket, hogy a zaibacu, a fináncoligarchia, ez vette át a hambacu, vagyis a klán-oligarchia helyét. Más szóval, Japán megteremtett egy versenyszellemű társadalmat mindenfajta tényleges versenyszellem nélkül, s ehhez az elvhez mind a mai napig ragaszkodik. A kétes utakon-módokon szerezhető gazdagsághoz úgy jutottak el, hogy ne legyen kétséges: mindenképpen tisztelni kell "egymás" (japán) becsületét.

Ezt a művészetet is tanulni kezdi a gyermek jószerint még anyja hátán lovagolva-kengurubébiskedve. Az önbecsmérlés ceremoniális formái - "nyomorult házam", "e méltatlan család", "ez az alantas személy" -, mely annyira fura ellentmondásban áll önmaguk túlfokozott, körbetekintő tiszteletével, az aktív cselekvés újabb lehetőségeinek kifejezője; mert így a versenyszellem ellenére is megőrződik az állítólagos "őszinteség", nincs durvaság, tiszteletben marad a másik tekintélye és önbecsülése. A verseny látszólag-láthatóan csak a szerénység terén folyik. Szó sincs arról a szellemről, melyet a "Hic Rhodos, hic salta" mondás őriz - ismeretes, hogy az utazó nézte az atlétikai versenyt, aztán lekicsinylőleg mondta, náluk otthon, Ródoszban mennyivel nagyobbakat tudnak ugrani, s erre volt ez a válasz: "Itt van Ródosz, itt ugorj!" Ezt a helyzetet a jó japán mindenáron el akarja kerülni - nem csupán azért, mert esetleg nevetség tárgyává lenne, de mert vendéglátóiból sem csinálhat "majmot", az ilyen halálos sértés az ő becsületére nézve is halálos. "Ne nevessenek rajtad", hangzik a japán etika Első Parancsolata.
A makacs ellenkezés, melynek jegyében nem és nem akarnak versenyt egy versenytársadalomban, meg a végtelen önbecsülésőrző manőverek sora megmutatkozik a nemzet kulturális életében is. A kettősség, a homály, a félrevonulás (fehér hazugság) szelleme: mindez ködként lebeg a japán táj felett. A hatás változó; a hagyományos művészeteket úgy veszi körül egy titokzatos fénykör, mint ahogy a gázlámpák pislogtak sejtelmesen egykor London ködében; a poétai múzsára enyhe könnygázként hat a dolog; a politikában viszont néha úgy, mintha igazi mérges gáz terjengene.

Tapasztalhattam ezt így, legalábbis valamelyest, mikor Borisz Paszternák ügyében nyilvános vitába keveredtem a japán PEN Clubbal. A PEN Clubot Japánban komolyabban veszik, súlya jóval nagyobb, mint a nyugati világban - mert az írók itt szenszeiek, s a japán Club a kulturális hierarchia szerves része. Mielőtt Japánba érkeztem, a PEN Club határozatot hozott
a Doktor Zsivágó szovjet megcenzúrázásával kapcsolatban; a teljes szöveg így hangzott: "A Paszternák-ügy ráirányítja figyelmünket a nem eléggé közismert problémára, az irodalmi bemutatkozás kérdésére. Erőteljesen az ellen vagyunk, hogy a nagy írói bemutatkozás a nemzetközi politika erőterében történjen. Tisztán irodalmi szempontból és a szabad szólás kérdésének szemszögéből tekintve úgy érezzük, rendkívül sajnálatos incidensről van szó."
Mármost a határozat akkor született, amikor az írók világszerte tiltakoztak Paszternák elnémítása ellen, s a fentebb idézett szöveg fő célja nyilvánvalóan a tiltakozás elítélése volt, mert hogy az a "politika" erőterének eszköze lenne. Jelentős számú japán író nem értett egyet a határozattal, de erről a nyil vánosság előtt nem beszéltek; csak három idegen tudós, történetesen a Japán PEN Club tagjai, küldte el tiltakozó levelét, melyben leszögezte, hogy a határozatot "olyan óvatosan és körmönfontan fogalmazták, hogy nem lehetett tudni, a szovjet kormányt bírálja-e, avagy a Svéd Akadémiát".(38)
Erre a PEN Club hivatalos levélben válaszolt, melynek lényege ez volt:(39) "Azért nem foglaltunk határozottabban állást, mert a Doktor Zsivágó nem jelent meg Japánban" - így kitértek a kérdés elől elvben és alapvetően; az elv, ismétlem, az írásos önkifejezés szabadsága lett volna; és a PEN Végrehajtó Titkára egy sajtóinterjú során még ezt tette hozzá: "A Paszternák-incidens komoly probléma lehet elvi szempontból. De a visszahatást sem szabad elfelejteni, amit kiválthatott volna, amennyiben perdöntően állást foglalunk. Nem tudom, bölcs dolog-e mindig elveken lovagolni. Azt hiszem, a PEN Club olyan szervezet, ahol a tagok a tollra esküdtek fel, függetlenül a faji, nemzeti, ideológiai kérdésektől, így jönnek össze mindegyre békés légkörben egymással" - és így tovább... a többi elveszett az ismert ködkavargásban.
A levelezést pár nappal azelőtt tették közzé, mielőtt meg kellett jelennem a Japán PEN összejövetelén; hatására nyílt levélben mondtam le részvételemet, kifejtvén, nem vehetek részt egy olyan írószervezet ülésén, amelynek a (vélt) politikai megfontolások fontosabbak egy író tényleges szabadságánál. Bár levelem udvarias hangú volt, a gesztus japán felfogás szerint már-már felfoghatatlanul durvának minősült. A PEN közzétette válaszát, s ebben a legkülönfélébb témákról volt szó, csak arra az alapvető tényre nem utaltak, hogy a Szovjetúnióban Paszternák könyvének kiadását letiltották. Rámutattam, orosz honpolgárok millióit kényszerítették olyan értelmű "nyilatkozatok" aláírására, hogy Paszternák "disznó, aki saját portáját mocskolja be", s kérjék, büntessék meg őt könyve megírásáért (mely könyvet e milliók nem is olvashatták). Erre a PEN azt felelte: "Egy klubtagunk, aki Európában járt a múlt év utolsó időszakában, megemlítette, hogy ott olvasott olyan riportokat, melyek szerint a Doktor Zsivágót igenis némelyek olvashatták a Szovjetunióban".(40) Olyasmi volt ez, mintha azt írták volna:

"Angliában némelyek ópiumszívók." Mivel a PEN Végrehajtó Titkára nem tartotta okvetlen bölcs dolognak az elveken való lovaglást, a válasz leszögezte: "Az idézett rész még talán japánul(41) is olybá tűnhet azoknak, akik nem ismerősek a mi kifejezésmódunkkal, mintha a fogalmazó álláspontja kettős értelmű lenne a kifejezés szabadságával kapcsolatban, lévén hogy a "genszoku" szó, melynek jelentése "elv", sokkal szélesebb körben használatos japán földön, mint Angliában. Angol fordítása teljességgel félresiklatja eszméjét." Amit a titkár valójában mondani akart, magyarázza a nyilatkozat, "az volt, hogy tiltakozásunk, olyan legyen, hogy lehetőleg minél kézzelfoghatóbb eredményt is hozzon". Mivel pedig a PEN (Poéták, Esszéírók, Novellisták) szóvivője az ő eszméit ennyire félreértette, s nemcsak angolul, de saját japán anyanyelvén is, az ember, ugye, csak csodálkozhat, lehetséges-e egyáltalán, hogy nem értenek félre eszméket.

"Hiszek Istenben, de nem hiszek létezésében", jelentette ki egy japán teológus a "Vallás és Modern Élet"(42) elnevezésű kerekasztal-konferencián. Állítása valamelyest hasonlít a logikai zűrzavar klasszikus példájára - a Megtagadó Esküre, melyet
a japán keresztényeknek tenniök kellett, mikor a kereszténységet 1616-ban törvényen kívül helyezték:

"Tagadván a keresztény hitet... a megtérők, elvetvén vallásukat... különös logika jegyében épp azoknak az erőknek jegyében voltak kénytelenek esküdni, melyeket megtagadtak: "Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek, Szűz Mária és az angyalok... úgy segéljenek, hogy ha megszegem esküvésemet, veszítsem el Isten kegyét örökre, hulljak és zülljek olyan mélyre, mint Iskarióti Júdás." További megcsúfolása volt minden logikának, hogy ezek után fel kellett esküdniök a buddhizmusra és a sintó istenségekre."(43)

Ám itt láthatjuk megint az érem másik oldalát:

"A kiszorítás későbbi, még vadabb időszakában elmondhatatlan kínzásokat alkalmaztak, hogy biztosítsák a hitehagyást, és egész családokat, gyermekekkel a szülők karjában, könyörtelenül kiirtottak. Mindazonáltal a jezsuita dokumentumok szerint folytatódtak a keresztény hitre térések, és szinte boldogan fogadta ki-ki a halált, tartozott légyen bármely osztályhoz… Egy korabeli szemtanú, az angol kereskedő Richard Cocks leszögezi a sógun keresztényekkel szembeni ellenségességéről írván: "Láttam mártírhalált halni 55 keresztényt, egyidejűleg, Mijakóban. Kis gyermekek is voltak köztük, 5-6 évesek, elevenen égették meg őket anyjuk karjában, akik így kiáltoztak közben: Jézus, mentsd meg lelküket! És sokan várják haláluk óráját börtönökben már, mert nagyon kevesen hajlandók megtagadni a kereszténységet.""(44)

Az üldözések 1597-ben kezdődtek, amikor is huszonhat keresztényt feszítettek meg Nagaszakiban. A kiváltó ok - mondják - egy spanyol gálya kapitányának hetvenkedése volt, miszerint a misszionáriusok egy hódító hajóhad előőrsei lennének. 1622-ben a sógunátus állítólagos "bizonyítékokra" bukkant, melyek szerint az egyház valóban összeesküdött volna a spanyolokkal Japán meghódítására. 1650-ben mintegy kétszázezer japán keresztény tűnt el a föld színéről. De - becslések sze-rint - százezren életben maradtak, és titkon gyakorolták vallásukat. Két évszázaddal később, amikor Japán kaput nyitott a világnak, a keresztényellenes törvényeket eltörölték, és számos keresztény közösség bukkant elő addigi föld alatti létéből, méghozzá az ország legkülönbözőbb részein. Kétszáz éven át adóztak girivel az ő istenüknek, őrizték mindvégig "a keresztség szentségét... oly formában méghozzá, melyben a legszőrszálhasogatóbb teológus sem lelhetne semmi kifogásolandót".(45)
A legfontosabb fennmaradt közösség megintcsak Nagaszaki környékén volt, egy Urakami nevű elővárosban.
Harminc év szívós igyekezetét követően, húszezer japán
keresztény adományainak jóvoltából székesegyház épült Urakamiban, melyet 1914-ben szenteltek fel. Hatezer emberre méretezték, s ez a templom volt egész Kelet-Ázsia legnagyobb keresztény kegyhelye. A második atombomba rombolta szét 1945 augusztusában. Bár azóta egész Nagaszaki újjáépült, a hatóságok a kiégett templomépület-héjat állva hagyták - jellegzetesen "burkolt szellemű" japán emlékjelként. A keresztény bomba nyíltabb beszéd volt.

A zen útja

Két kultúra
Hasznos lehet alkalmasint, hogy bizonyos összehasonlítást tegyünk itt India és Japán közt - lévén amaz a leghagyományosabb, ez a "legmodernebb" a nagy ázsiai országok sorában.
Történetileg közös vonása mindkettőnek, hogy társadalmi szerkezete a családra és klánszerű terjeszkedésére épül, valamint az alosztatú kasztrendszerre; hogy a férfiak uralkodnak a nőkön, az idősebbek a fiatalabbakon; hogy ebből az Atya és a Tanító tekintélyhatalma következik; és azonos a nevelés néhány alapvető eleme, mindegyik a konformizmus kialakítására irányul, száműzendő bármiféle egyéniséget mind a gondolkodásból, mind a cselekvésből. Közös továbbá mindkét helyen az az érvelési mód, mely közömbös az ellentétek-ellentmondások és a kizárt középút "törvényei" iránt, a szubjektum és az objektum megkülönböztetését illetően, nem különbözteti meg az észlelést az észlelt dologtól; mivel mindkettőt egyenértékűnek tartja - közömbösen tekint életre és halálra, sőt az utóbbit közelebbinek véli a lényegi Létezéshez, mint amazt, és elmossa az élesebb határokat a kettő között; közösek abban, hogy a valósághoz (a realitáshoz) úgy közelítenek, hogy azt inkább intuitívnak tekintik, apriorisztikusnak, nem annyira racionálisnak és empirikusnak, s amely - szerintük - inkább áramló analógiákból áll, nem annyira pontosan körülhatárolt nézőpontokból. Mivel a Nyugat az ösztönös megközelítést lényegében női elemnek tekinti, a racionálisat férfiasnak, mindkét keleti kultúra olybá tűnhet a mi szemünkben, hogy férfiak irányítják, de "feminin" logikával, olyan érzékenységgel, mely a nők földközeli, tényszerűségeket kedvelő felfogását idézi.
Meg sem próbálom taglalni, a fentebb jelzett hasonlóságok melyike ered valamiféle közös, ősi ázsiai olvasztótégelyből, melyik lenne kulturális kölcsönhatások eredménye - a buddhizmus azonban a legnyilvánvalóbban az utóbbi kategóriába tartozik. Inkább megvizsgálnék néhány eltérést, ellentétet, továbbra is a közös viszonylatokban.
Az indiai kasztrendszer történeti idők óta merev volt, a japán viszonylag képlékeny. A szamurájnak joga volt minden teketória nélkül megölni bármely közembert, aki bosszantotta - vagy állítólag bosszantotta - őt; ugyanakkor örökbefogadás vagy házasodás révén közember is bekerülhetett a szamuráj kasztba. A sógunátus idején bizonyos gazdag pénzkölcsönzők -, akik elméletben csak egy fokkal álltak följebb, mint az eta kaszt - megszerezték az eladósodott parasztok birtokocskáit, így afféle földesúri helyzetbe kerültek, holott nem voltak nemesek, a föld érdemben nem volt az övék; szamuráj státust vásárolhattak azonban fiuknak vagy lányuknak, mert - mint említettük - általuk beházasodtak a szamuráj családokba, ahol a fiút vagy a lányt esetleg még adoptálták is. A vej adoptálásának japán szokása azt jelenti, hogy a fiú neveit törlik eredeti családfájáról, bekerül az após családjának regiszterébe. Eredetileg ennek az volt a célja, hogy megakadályozzák a családok férfiágának esetleges kihalását, ám lassan a kasztrendszer kijátszásának eszközévé vált - újabb példája a japán zsenialitásnak, hogy a könyörtelen merevséget engedékeny rugalmassággal párosítja. Mindennek eredményeképpen, amikor a hűbéri gazdasági rend átadta helyét az ipari gazdaság rendjének, a feudális arisztokrácia nem holmi ellenséges burzsoáziával nézett farkasszemet, hiszen szó szerint "adoptálta" azt - vagy egyénenként, vagy zaibacu esetében osztályként is; az új fináncarisztokrácia afféle adoptált veje volt a hűbéri államnak.
Indiának, ahol a kasztrendszer mereven megmaradt egészen a modern időkig, társadalmi forradalmon kellett keresztülmennie, megfosztván hatalmuktól a hercegeket és zamindar híveiket; míg Japán képes volt konzerválni "császárrendszerét", felépíteni kvázi-kapitalizmusát a kvázi-feudalizmus alapjain. Ha ennek a fejlődési eltérésnek az okát keressük,
a két ország közti alapvető ellentétre bukkanunk. Indiában a kasztok közti házasodás, de még a kasztok együttétkezése is elképzelhetetlen volt, mert a kasztokat isteni elrendelés alakította ki, határolta kötötte körül a vallás és a ritusok révén; Japánban viszont a kasztot világi szemszögből nézték, a társadalmi hierarchiában elfoglalt rangok tükrözőinek tekintették, így aztán pragmatikusan kezelhették dolgaikat.
Hasonló különbség kerülhet elő az apa, a guru és a szenszei által gyakorolt tekintélyhatalom esetében is. Indiában ez a fensőbbség vallási jellegű, Japánban társadalmi kötelezettségek és magatartási kódexek határozzák meg. Az indiai apát ipso facto szentnek tekintik; a japán apa távol van bármi ilyesmitől, inkább olyan "hitelező", akinek töménytelen onnal tartoznak. A guru spirituális darsant sugároz puszta jelenlétével; a szenszei olyan tudást ad át, melyet hasonló kritikátlansággal kell fogadni, ám ez világi tudás, megtanulandó. Indiában a "nagycsaládot" misztikus kötelék tartja össze, mely a közös háztartásban tükröződik; Japánban a távolabbi családtagok iránti kötelezettségek korlátozottabbak és lefelé fokozatosabbak, és ha netán egy szegény rokont valaki kénytelen fedele alá fogadni, hát "hideg rizses rokon" névvel illetik, mert mindig ő kap utolsóként enni, s egyáltalán, megvetéssel kezelik. Indiában a társadalmi etikettnek nincsenek határozott körvonalai, a hangsúly a szeretet és a ragaszkodás kifejezésén van, szimbóluma ennek az a hindu köszönési mód, melynél a tenyereket mosolygó gesztussal teszik össze imára; Japánban a szociális érintkezés minden módja kimódolt, rituális. Pontosan a fordítottja áll
a vallási szertartásokra: Japánban az efféle kötelmeket olyan lazasággal kezelik, hogy például a sintó imafülkénél tapsolhatsz, csengőt húzhatsz meg, hogy az istenek figyelmét felhívd magadra; Indiában ceremóniák sora él, ide tartoznak a mosdások, tisztulások, szavak idézései. Az indiai ember oldottan "viszonyul" társadalmához, aprólékos gonddal hódol isteneinek; a japán ember magatartása e kérdésekben épp fordított. Indiában a koldusnak isteni joga van alamizsnához, s ha adsz, azt jelenti ez, hogy darsanban van részed; Japánban ajándékokat cserélnek, kötelmek gyakorlását megfelelő kötelmek gyakorlásával viszonozzák, pontosan kimért arányban. Indiában a gyermek nevelése későn kezdődik, és sosem túl szigorú; a japán gyerekek korán kezdik a kondicionálódást, amelyet szigorú szociális előírások határoznak meg, ám azokban a kérdésekben, melyek nem tartoznak a társadalmi előírások "hálójába", a japán gyerek és felnőtt sokkal nagyobb szabadságot élvez.
A két kultúra közti különbség a leghangsúlyosabban az érzékiség kérdéseiben nyilvánul meg. Mélyebbreható ez, mint például egy angol puritán és egy francia "szabados" ellentéte. A puritán számára kötelező, hogy "megtagadja a hús bűnös gyönyöreit" - ugyanakkor az is, hogy elfogadja és tisztelje a házasság szentségét, mely "férfit és nőt egy testté tesz"; a hindu a házasságot szükséges és múló rossznak tekinti az élet négy évadának másodikjában, a közösülést pedig fizikai és spirituális szegényedésnek. A francia "szabados" (libertinus) Sade-tól Genętig mindig az erkölcsiség elleni lázadó, ám ugyanakkor a dologban foglalt és ambivalens áldozatot is mutat be a morálnak; míg a szabadosság japán formája nem erkölcsellenes, hanem erkölcs nélküli és a szexet öncélúan élvezi - mutatja ezt a feleség és az ágyas közti "munkamegosztás" is. Indiában a maszturbáció a test és a lélek elleni vétek, neurózishoz, hipochondriához vezet; Japánban olyan magányos időtöltésnek tekintik, mint - mondjuk - a dohányzást. Indiában a nő - az anyaszereptől eltekintve - a csábító, aki el akarja szívni a férfi életerejét, tükrözvén a vérszomjas istennő képmását; a japán nő - megint csak eltekintve anyaszerepétől - csillogó gyönyörűségek forrása, ügyes táncos, énekes, szerető, szellemes társalgó. Indiában, mindezeknek megfelelően, még egyénisége, személyisége sem lehet, mint a férfinak; Japánban több is, mint a hímnemüeknek, mert a nőre nem érvényes a becsületkódex néhány kitétele. Az indiaiak megszállott ételmániái és bélkomplexusai vallási eredetűek. A japánok is vegetariánuskodtak
- bár a szeszt nem vetették meg - egészen a buddhizmus uralmának eltörléséig; de amilyen lendülettel vetették magukat
a szukijakira és a nyers halételre, azt mutatja, a hús tilalmát inkább világi törvénynek tekintették, nem misztikus üdvparancsnak. Ismét csak ellentétben a hindu fertőzésfóbiával,
a japánok földjeiket friss "humántrágyával" gazdagítják, s az anyag egyenest a biliből vagy a bendzsó emésztőgödréből származik - nyugati háziasszonyok rémtörténeteket mesélnek afféle tokiói élményeikről, hogy az ablakokban káposztafejeket láttak "pompázni", de ott virítottak mellettük a jókora ürülékdarabok, hadd legyen ízesebb a zöldféle.
Szívesen emlékezem vissza India és Japán némely hagyományos stílű ünnepi étkére. Japánban ott térdelünk egy alacsony intarziás vagy lakkozott asztal előtt, és ébenfa pálcikákkal ügyeskedünk, fogyasztjuk legjobb erőnk szerint a miniatűr fogásokat (ezek egyikét-másikát ott előttünk készítik, faszenes rézedényekben), majd leöblítjük a falatokat forró szakéval, melyet mintha szent csészékben nyújtanának át nekünk az ugyancsak térden közlekedő pincérnők vagy gésák. A fogások közt forró törölközőkkel frissülhetünk, és egyetlen étkezés alatt vagy ötven liliputi tál, tányérka, csésze, kupácska, mártásos edény, lap s ki-tudja-mi fordul meg kezünkön, vendégenként értve a félszázat. Indiában, ha valóban hagyományos stílusban készül az étel, hogy összehasonlítsam őket, nincsenek tányérok, lapok, poharak, csészék, nincs evőeszköz. Vagy a földön kuporogva eszünk - mint Vinóba Bhavé "táborában"-, vagy asztal mellett ülünk, mindnyájunk előtt egy jókora pálmalevél a tányér, bal kezünk élettelenül csüng alá, mintha maga-feledésébe merülne, jobbunk három ujja keveri a rizst, zöldfélét, túrót kásává, s ezt tömködjük végül a szánkba. Étkezés után
a vendégek rendre elvonulnak pár lépésnyire, ahol szolga önt vizet kancsóból az ujjaikra, majd a homorított tenyereikbe, hogy a száj törölgethető, a fogsor tisztítható legyen, és a végére marad pár korty innivaló és a remény, Szent Ágostonnal szólva, hogy "Te majd egy nap elpusztítod mind a hasat, mind az étket".
Indiában ritka az öngyilkosság - szentesítve csak két esete van, az egyik, amikor az özvegyek követtek el szatit, a másik, ha jógi lép be a végső szamádhiba; de az élet teljes ciklusa utazás - a halál felé, szabadulás az élet keretétől. Japánban még az öngyilkosság is szekularizált ügy, társadalmi konvenciók kérdése, és a harakirit az ínyencek kiváltságának tekintik, csettintenek rá. Az esztétikai tökéletesség vágya ugyanolyan idegen a mai Indiaitól, ahogy Japántól a vallási perfekcionizmusé. India a sötét, tragikus "nagyság" hazája, megveti az élet hóbortjait, hívságait; a japánok egy ajándékcsomag harmincötféle papírpakolását ismerik, és a legnagyobb tragédiájuk az, ha elveszítik "arcukat" azaz megbecsültségüket. Az indiaiakat vallási aggályok gyötrik; a japán a presztizséért aggódik. Ruth Benedict érdekes megkülönböztetést javasol "bűntudatkultúrák" és "szégyenkultúrák" között, s ez nagyon is így van:

"Az a társadalom, amelyik az erkölcsiség abszolút normáit rögzíti, és arra épít, hogy az ember lelkiismeretet fejleszt ki magában, bűntudatkultúra... A szégyenkultúra külső szankciókra épít a jó viselet szempontjából, nem pedig, mint a bűntudatkultúrák, a bűn meghonosodott képzetére. A szégyenkezés mások bírálatára való reagálás... arra, hogy valakit nyilvánosan nevetségessé tesznek, elutasítanak, vagy az illető maga képzeli, hogy nevetségessé vált... Mindkét esetben hathatós szankcióról van szó. De mindenképpen szükséges hozzá valamilyen közönség vagy hogy az illető elképzelje a közönséget. A bűntudathoz egyik sem kell... A szégyennek ugyanaz a szerepe a japán etikában, mint ami a nyugati erkölcsben a "tiszta lelkiismeretnek", annak, hogy "jóban vagyunk Istennel", és kerüljük a bűnt. Ezért igencsak logikusan senki nem is bűnhődik
a halálon túl. A japánok - kivéve olyan papokat, akik ismerik az indiai szútrákat - nem nagyon járatosak abban a gondolatvilágban, mely szerint a reinkarnáció földi életünk érdemei szerint következik be, és - kivéve, hogy néhány jól tájékozott keresztény "megtért" - nem ismerik el a halál utáni jutalmat vagy büntetést semmilyen formában, nem akarnak tudni tehát a mennyről vagy a pokolról".(46)

Sem Istent, sem a Gonoszt nem ismerik el abszolútumnak; a japán etika pragmatikus, viszonylagosság és szituációelvű. Az ember nem "részben jó, részben rossz"; hanem részben "nyers", részben pedig "kifinomult lélek", megfelelő körülmények között az is, ez is hasznos lehet. A klasszikus japán szókészlet, melyben nem volt szó a "gazdasági verseny" vagy a "polgárjogok" fogalmára, nem ismeri az "Isten" (vagy "isten") szót sem; az első jezsuita misszionáriusok számára "nagy gondot okozott az "Isten" szó lefordítása japán nyelvre, lévén hogy itt a fogalom meg nem felelő neve volt a Kami szó, amely alig jelöl többet, mint hogy "felsőbbrendű lény"."(47)
Lássuk mi vezet át minket a zenhez.

folytatás