Zalánkeményi Kakas István (1556 körül - 1603), Terebess Ázsia E-Tár

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kakas István (1556 körül - 1603)
PERZSIAI UTAZÁS
Válogatta: Sárkány Mihály; fordította: Süvegh Veronika
Forrás: Messzi népek magyar kutatói
Gondolat, Budapest, 1978, 17-24. oldal
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Veress Endre: Zalánkeményi Kakas István
(Magyar történeti életrajzok)
Budapest : Magyar Tört. Társ., 1905

A zalánkeményi előnevet viselő Kakas István gazdag kolozsvári, nemesi rangra emelt család sarjaként született pontosan nem ismert időpontban. A kolozsvári, unitárius vezetésű gimnázium elvégzése után, 1575-től a bécsi egyetemen tanult és doktorált. 1582-től a páduai egyetemen hallgatott jogot. 1586-ban hazatért, Báthory Zsigmond udvarában hivatalt vállalt. 1593-94-ben fejedelmi küldetésben Lengyelországban és Angliában járt. Ezt követően Báthory Zsigmond, majd utódja, Báthory András küldötteként több ízben megfordult Lengyelországban és Prágában, Rudolf magyar királynál. 1600-ban, Báthory András halála után, felesége tiroli birtokára költözött Bozenbe [Bolzanóba], és felajánlotta szolgálatait Rudolfnak, aki 1602-ben a perzsa sahhoz küldte azzal a megbízatással, hogy biztosítsa a sahot a törökellenes háború folytatásáról. Kakas István kíséretével Lengyelországon és Oroszországon át haladt, a Krakkó-Vilnius-Szmolenszk-Moszkva-Nyizsnyij-Novgorod [Gorkij]-Asztrahany útvonalon, onnan hajóval utaztak Lenkoranba, majd szárazföldön Lahidzsánba, ahol Kakas István vérhasban meghalt 1603. október 25-én. Az utat Prágában felfogadott titkára, Tectander György folytatta utasítása szerint, és ő egészségesen hazatérve, jelentést tett Rudolfnak.
Tectander a szászországi Gabelben született, evangélikus papi családban, 1581-ben. Zittauban járt gimnáziumba, Lipcsében végezte az egyetemet. Életének csúcspontja a Kakas kíséretében megtett perzsiai út volt, amelynek során naplót vezetett, és hazatérve megfigyeléseit Iter Persicum címmel közzétette (1609 Lipcse). Tectander továbbra is hivatalnok maradt, vámszedő lett Bautzenben, ahol 1614-ben véletlenül agyonlőtte magát.
Az Iter Persicum az első német nyelvű útleírás Perzsiáról. Keresettségét bizonyítja, hogy 1610-ben már harmadik kiadásban jelent meg. A követjárás "rövid, ám részletes és hű leírása" fontos adatokat tartalmazott a meglátogatott országokról, a különböző népek szokásairól, kultúrájáról, a moszkvai cári udvarban és a perzsa udvarban kötelező viselkedésformákról.
A múlt században francia és orosz nyelvre is lefordított munkáról máig nem készült teljes magyar fordítás. Az utazás európai részét Szamota István közölte a Régi magyar utazók Európában (1532-1570), (Nagybecskerek, 1892) című kiadványban, ebből vettünk át néhány részletet, a perzsa szokásokra vonatkozó részletet pedig az 1610-es kiadás 1889-es (reichenbergi kiadású) újranyomásából fordítottuk.

Sárkány Mihály

Perzsiai utazás

A muszkákról

Ami házassági szokásaikat illeti, ezek a következőkben foglalhatók össze: a legénynek nem szabad a leánnyal beszélnie, neki udvarolnia, vagy, ez mint nálunk szokásban van, valamely lakománál a leánnyal mulatnia. A házasságot a szülők és a legjobb barátok hozzák létre. A vőlegény meg se pillanthatja menyasszonyát mindaddig, míg szigorúan le nem kötelezte magát, hogy a házasság meg nem tartása esetére bizonyos, kiszabott pénzösszeget tesz le. A gyermekek tehát még házasság dolgában is engedelmeskedni tartoznak szüleiknek. Ha a vőlegény már kellően lekötelezte magát, elővezetik és átadják neki a menyasszonyt, akár tetszik neki, akár nem; mindez a két fél ismerőseinek jelenlétében történik. A menyasszonyt ezután sűrűn lefátyolozva, a két családnak legelőkelőbb nőtagja vezeti a templomba, hol a lelkész a jegyeseket összeadja.
Gyakran megesik, hogy a gyermekeket (kiváltképp a gazdag családból valókat) már kilenc-tíz éves korukban is összeházasítják. Ez valóban furcsa szokás, hiszen az ilyenek azt se tudják, hogy miben áll a házasság, melynek még nem is bírják hasznát venni, tehát csak játéknak tekintik. A gazdag nemességhez tartozó vagy egyébként előkelő emberek külön szobába bezárva tartják az asszonyokat, kiknek csak ritkán szabad kimenniök; a feleségnek, ha férjénél valaki van - még ha ez édes fitestvére volna is, nem szabad mutatkoznia, még kevésbé valamely idegennel beszélgetnie; a nők tehát be vannak zárva, mint a madár a kalitkába. [...]

A tatárokról

Muromból a cseremisz-tatár vidék határán fekvő meglehetős nagy Nyizsnyij Novgorod városába jutottunk. Ezután beléptünk a cseremiszek országába, mely igen barátságtalan, vad, bozótos és mocsaras vidék, hol sem szállás, sem élelem, sem egyéb kellékek nem kaphatók, hanem az utasnak mindent magával kell vinnie és útközben az erdőben kell felütni sátorfáját, ha éjjeli nyugalomra akar térni.
Itt nem találhatni falut, hanem csak szórványos tatár kunyhókat. Ezek a tatárok nagyon kevés gabonát termelnek, és igen kevés szántóföldet művelnek, hanem leginkább az általuk nagyban tenyésztett lovakból és juhokból élnek, mindazáltal mégis többet termelnek és több szántóföldet művelnek, mint a nogaji tatárok, kik a kenyeret nem is ismerik és akikről később még bővebben meg fogunk emlékezni. Ezen vidékbe lehetetlen volna bejutni, ha mindenfelől nem volna körülvéve a muszkák által, kik ezen tatárokat uralmuk alá vetették. Ha valamit dolgoztatni akarnak ezen népek által, ütlegekkel kell őket munkára kényszeríteni, hiszen nem is nagyon különböznek a féktelen állatoktól. [...]
Itt még mindig találhatni néhány ezer tatárt, ezek most a muszkák alattvalói. Itt igen sok tatár emléket és sírt láttunk, mindezt szorgosan megszemléltük. Némely sírban - melyekben az ősrégi, előkelő fejedelmek nyugosznak - a tatárok lámpákat és gyertyákat égetnek. Ezen tatár sírok olyanok, mint nálunk a kápolnák, és kerek, átlyuggatott tornyocskákkal vannak ellátva, belül pedig kőbe vésett tatár feliratok láthatók.
A nogaji tatárok országa egészen róna, puszta és kopár, fa és ivóvíz nagyon kevés, város és falu meg éppen nem található. A víz többnyire keserű és sós, miért is Asztrahanyban igen sok sókút létezik, úgyhogy az egész muszka birodalmat innen látják el sóval; a nagyfejedelemnek igen jelentékeny jövedelme van. A só itt oly olcsó, hogy hat altinért* egy vékát vettünk. Gabonát azonban édeskeveset termelnek, pedig a talaj oly termékeny és oly kitűnő, hogy Németországban sincs különb, ezenkívül mindenféle növény, mint levendula stb. is található itt. Éppen ez az oka annak, hogy a tatárok nem maradnak egy helyen, hanem ide-oda vándorolnak és éppúgy, mint a fönt említett cseremiszek, lovaikból és birkáikból élnek.

*Régi orosz pénzérme, kb. 3 kopek. (A válogató.)

A nogaji tatárok temérdek lovat és juhot tenyésztenek, lóhúst esznek, juh- és kancatejet isznak, melyet előbb megfőznek, savanyúvá tesznek és azután bőrtömlőkben magukkal hordanak. A kenyeret nem ismerik, ennélfogva gyakran megesik velük, hogy ha muszka fogságba esnek, közülük sokan meghalnak, mivel a kenyérevést meg nem szokhatják. Pénzt sem használnak, hanem ha valamit eladni vagy venni akarnak, az illető tárgy értékének megfelelő, bizonyos számú lovat vagy birkát adnak cserébe. Ha a muszkától ezüst- vagy aranypénzt rabolnak, feleségeikre aggatják azokat. Nemezből és pamutból készült csinos lakhelyeiket, melyek eléggé hasonlítanak apró sátrakhoz (csakhogy fönn nagyon gömbölyűek), kétkerekű talyigákon tevékkel húzatják egyik helyről a másikra.
Ha barmaik már környes-körül mindent lelegeltek, néhány mérfölddel tovább mennek, míg friss legelőt nem találnak. Ezek a tatárok eladogatják egymást; az apa gyermekeit, a férj feleségeit, ha meddők; az úr alattvalóit és foglyait, és mindezt potom áron. Az akkori drága időben Asztrahanyban egy tatárt négy-öt forintért, sőt olcsóbban is lehetett kapni. Perzsiából való visszatértemkor én is kiváltottam egy keresztényt: Fidler Frigyest, egy szabó fiát, kit a tatárok néhány évvel ezelőtt, Magyarországban, Mezőkeresztesnél elfogtak és elhurcoltak, de ő megszökött tőlük, és a muszka kozákokhoz menekült. Fidler, kit magammal vittem Prágába, hét esztendeig volt ezen barbár népek közt és a keresztények ellen elkövetett kegyetlenkedéseikről és zsarnokságukról alapos ismereteket szerezhetett.
A tatárok maguk tartják el mirzájukat, vagyis fejedelmüket, mindennemű szükségleteit bőségesen kielégítik, és csak olyant választanak meg, aki a háborúban vitézül viselte magát és néhány győzelmet is aratott. Annyi feleségük van, ahányat eltarthatnak, de ha meddők, eladják őket. leányaikat pedig baromért is odaadják. Szóval, gonosz és hitszegő emberek.

A perzsákról

Templomuk vagy mecsetjük sok van, és sokféle. Egyik részébe a férfiak, a másokba az asszonyok járnak, akik egyáltalán nem fedik fel magukat. Ezeket a templomokat két emelet magasra építik, kicsi, kerek, áttetsző tornyocskákat emelnek rájuk, melyekben papjuk napjában háromszor jelenik meg, reggel, mikor a nap felkel, délben, valamint este, és a következő szavakat szokta kiabálni: Halla, Halla, Hekvvar. Rahmanne, Rahim , lai, lai illa lai. Ezek a szavak nekik ugyanazt jelentik, mint nekünk keresztényeknek a harangok, ugyanis sem óra, sem ehhez hasonló nem található náluk. Mikor Egyszer eltévesztettem a naptárt, fél évig, amíg moszkvai földre nem értem, csak egyik napról a másikra éltem, s nem tudtam egyiket a másiktól megkülönböztetni. Templomaik előtt forrás vagy szökőkút található, ebben szokták megmosni kezüket, lábukat, mielőtt a templom küszöbét átlépnék. Lehúzzák a cipőjüket lábukról, és meztélláb lépnek be. Van aztán egy szép nyolcszögletű barna kövük, amely nem különbözik a márványkőtől, és amelyet gyönyörű selyemkendővel letakarva helyeznek el a földön, egyetlen szék vagy pad sincs mellette, csak szépséges szőnyegek; a falakat pedig körös-körül török feliratokkal díszítik. Gyakran borulnak arcra és csókolják a követ, majd gyorsan felkelnek, ezt a cselekedetet gyakran ismétlik, egyforma intenzitással, akár utaznak, akár otthon, házukban vannak. Mint említettem, megmossák kezüket, lábukat, vagyis fedetlen karral és lábbal imádkoznak. Fejüket azonban sosem hagyják fedetlenül, még akkor sem, ha imádkoznak vagy királyuk elé járulnak, és furcsállották, amikor levettem a kalapomat. Év közben több olyan ünnepük, illetőleg ünnepnapjuk van, amikor fejüket, testüket borotvával összemetélik és összekarcolják, kezüket pedig pamuttal és zsírral szörnyűségesen összeégetik. Fejüket és rejtettebb testrészeiket megnyírják, semmiféle szőrzetet nem tűrnek magukon. A pénteket tartják vasárnapnak, a körülmetélés éppúgy bevett szokásuk, mint a törököknek, és házukban örökké lámpást égetnek, amelyhez imádkoznak.
A tudományok nincsenek régóta szokásban, semmiféle nyomtatás nem található náluk, hanem minden könyvük kézírással készül. Különben a históriában meglehetősen tájékozottak, elődeikről semmi olyat nem lehet nekik mondani, amiről ne tudnának. Papjaik vagy egyházi személyeik fehér kalap és övzsinór helyett barnát hordanak, kabátjuk teveszőrből szőtt anyagból készül, ló helyett öszvéren utaznak, s a köznép szinte istenként tiszteli őket.
A hullákat, vagyis a halottak porhüvelyét a következő módon temetik el: amikor valaki meghal, még halála órájában, mindegy, hogy nappal, vagy éjszaka van, az elhunyt háza népe, gyerekei vagy barátai az utcára csődülnek, és körben az utcákon olyan keservesen jajveszékelnek, hogy amíg tudomást nem szereztünk a dolog mineműségéről, gyakorta azt hittük, hogy tűzvész, lázadás vagy gyilkosság történt. Egymást követő két óra hosszat jajveszékelnek így, gyászolván az elhunytat. Következő napon, amikor a holttestet a házba viszik, ott koporsóba fektetik, oly módon előkészítve a testet, mint nálunk. Ha azonban lovagi rendű férfi volt az elhunyt, koporsójára egy öltözet ruhát, kalapot, kabátot, cipőt, szablyát helyeznek, és minden egyebet, amit életében használt. Elöl és hátul óriási rézlámpákat égetnek, s néhány lépést téve, hárman-négyen egyszerre felemelik a testet, majd leeresztik, s valamit kiáltanak hozzá a nyelvükön. Ezt a ceremóniát addig ismétlik, míg a sírhoz nem érnek. Őket messziről követik az elhunyttal rokon asszonyszemélyek, akik vékony, fekete kendővel elfátyolozva, hogy látni őket ne lehessen, keservesen sírnak és jajgatnak, és mint említettem, messziről követik a holttestvivőket. Hogy a továbbiakban mit csinálnak, azt nem láthattam. Az elhunytnak azonban, mikor eltemetik, négy-öt rőfnyi, vasból készült és vésett perzsa írással ellátott oszlopot állítanak a fejéhez. Temetőik, amelyek teljesen kívül esnek a városon, messziről külön városnak tűnnek, méghozzá olyan puszta földön álló közönséges városnak, amely tornyokkal van teli. Évfordulókor a halott barátai kivonulnak a sírhoz, megsiratják és megkönnyezik őt, sírjára mécseseket és lámpásokat helyeznek, és olyasmit, ami a káprázatot még fokozhatja.
A házasságot szinte semmire se tartják, annyi asszonyt vesznek vagy vásárolnak maguknak, amennyit el tudnak tartani. [...]
Parthiában, Médiában és Perzsiában nagy fahiány van, ezért az emberek jórészt szalmával, illetve napon szárított tehén- vagy lótrágyával kénytelenek tüzelni.

Kakas István
Magyar történeti életrajzok

Kakas István jellemzése. – Származása. – Tanulmányai. – Szereplése. – Vallásossága. – Gyarlóságai. – Politikai hitvallása. – Népszerűtlensége és annak okai, miért nem haladt jobban a közpályán. – Irói működése. – Perzsiai útazása. – Német titkárának erről írt egykorú munkája és különböző kiadásai, méltatói. – Kakas életrajzának forrásai. – Halálának háromszázadik évi fordulója.

Azoknak a honfitársainknak, kik a magyar névnek külföldön szereztek becsületet s magukat eszökkel és tehetségükkel hazájuktól távol, idegen országokban és népek közt is érvényesíteni tudták, egyik legrégibbje: zalánkeményi Kakas István.
Előnevéről itélve, családja – bizonyára a török elől szaladva – az Alduna vidékéről vándorolt Erdélybe, melyet magának új hazául választott. Apját már Kolozsvártt találjuk, hol megszedte magát s tekintélyes vagyont, Miksa császár-királytól pedig nemességet szerzett. Fia István tehát jó módban nőtt fel, élvezvén az anyagi függetlenség és gondtalanság minden előnyét. De lelkét az örökölt vagyon használata nem elégíté ki, s nem akart pusztán csak gazdálkodni vagy hivataloskodni, mint atyja. Hajlamait követve, külföldre ment: tanulni. Tíz évet töltött a bécsi, bolognai és páduai egyetemeken, melyekről képzett, tanult emberként tért vissza szülővárosába, Kolozsvárra.
Jogi tanulmányai az ifjú Kakast a bírói pályára utalták, nyelvismerete és külföldi tapasztalatai arra, hogy az állami élet szervezetében is helyet foglaljon. Czélt is ért mindkét irányban, mert Báthory Zsigmond fejedelem udvarába vevén, csakhamar törvényszéke egyik bírájává tette, majd követségekre használta, melyekben rendkívüli ügyességet és rátermettséget tanusított. Járt Angliában Erzsébet királynénál, hogy támogatását kérje Erdély érdekében a szultánnál, aztán Lengyelországban is több ízben; majd a prágai udvarba küldték többször egymásután, és római meg spanyolországi követsége csak új ura: Báthory András bíboros fejedelem váratlan halála miatt maradt el.
Útazni szerető, világlátott ember, a ki nyugtalan, ha sokat kell otthon vesztegelnie és boldog, mikor távol tudja magát irígy társaitól, kapzsi atyafiságától. Nevelése különben is külföldi, németes ízű volt. Tiroli származású második felesége révén még inkább belejutott a német életbe és világba, melyet kedvelt s előszeretettel ápolt. Ez is egyik oka, a miért polgártársai nem szerették, habár maga sem igen törte magát, hogy kedvükbe járjon. Idegen nyelveket beszélő és művelő literátus ember, a ki környezetében kevés magához illőt talál s így inkább magára és könyveire szorul. Egyik levelében említi, hogy egyetlen «utriusque juris doctor» egész Erdélyben; de egyetlen volt a fajmagyarok közt némettudásával is, minthogy erdélyi kortársai közül senkitől sajátkezűleg írt német levél nem maradt reánk, olaszul meg az olasz egyetemeken járt erdélyi ifjak közt is kevesen tudtak úgy, mint ő. Így nem sok társa és igazi lelki barátja lehetett. Különben is zárkózott, kevéssé közlékeny természetű, mint azok, a kik érzik, hogy másra nem szorúlnak, és zajtalanul működnek: a munka gyönyörűségeért s nem az emberek tapsaiért. Az ilyeneket persze nem igen szeretik, mert nem tudnak hizelegni még fölfelé sem, mivel tudatában vannak egyéniségük értékének, ha nem is akarják azt sokan elismerni.
Vallásra nézve Kakas lelke mélyéből hívő, buzgó, «erős» katholikus – egy majdnem egészen ariánussá és kálvinistává vált városban, a ki hitéért kárt és mellőzést is szenved; de azért nyiltan támogatja a jezsuitákat, midőn őket polgártársai gúnyolták és üldözték, mert érzi, hogy vele lelkiismeretét nyugtatja meg, s hiszi, hogy az elviselt méltatlanságokért Istene megjutalmazza. Kegyes életű ember, a ki vallása rendeléseit áhitattal teljesíti, a ki állandóan keresztet hord nyakában, mint a középkori keresztesek, s halálos ágyán is meghagyja elgyengült beteg szolgáinak, hogy gyertyákkal, énekkel és imákkal temessék el!
Ám azért ő sem mentes gyarlóságoktól, és kicsinyes gyengeségektől. Mód felett szereti a vagyont, mint korának sok embere, habár arra fordítá is, hogy pompásan és kényelemben élhessen. Jólétben elhízott arczáról szinte lerí a gazdagság, s az önteltségnek ama bizonyos vonása, mely azt fejezi ki: nem törődöm senkivel s nem szorulok senkire! Annál többen szorultak ő reá. Jó pénzért vagy zálogért Kakasnál mindent lehetett kapni, s a kisgazdától fel a fejedelem ő Nagyságáig sokan és gyakran igénybe is vették tárczáját. Hiszen úgyszólván első bankára Erdélynek, a ki összeköttetést tart fenn a Fuggerekkel s a dúsgazdag bécsi Henkel Lázárral; de jajgat, ha adósai nem fizetnek vagy éppen becsapják, holott ez az «üzlettel» jár.
Népszerűtlenségének azonban egyéb oka is vala. Annak az irányzatnak volt ugyanis híve a közpályán kevesedmagával, mely Erdély fenmaradását a magyar király fönhatósága, illetve közvetlen a német császár uralma alatt hitte biztosítottnak és hirdette egyedül-boldogítónak a török veszélylyel szemben, melyet a valónál nagyobbnak látott és képzelt. Igaz, hogy ez a politika csődöt mondott s a német barátság túlságos ápolása Erdélyországot szinte a sír szélére juttatta, hanem Kakas meggyőződésből, sőt családi hagyományként követte, mindig önzetlenül szolgálván hazáját.
Szolgálatait kicsin kezdte, de nagy megpróbáltatások árán se vitte sokra. Nem mintha hiányzott volna a közpályán való érvényesülésre való szükséges tehetsége, hanem mivel nem volt elég szerencséje és alkalmazkodási képessége. Tudásával az erdélyi literatus-emberek közt bátran Gyulai Pál, Szamosközy István, Berzeviczy Márton vagy Kovacsóczy Farkas mellé állhatott, a kiknél mind tovább járt egyetemeken. S ez utóbbi halálával pl. mégis az alacsony rendből felemelkedett, kevés tanultságú Jósika István jut a kanczellári székbe, megöletése után pedig Naprági Demeter, az új erdélyi püspök; holott Kakas ekkor már fél Európát megjárta követségekben, s anyagi áldozatokkal is kimutatta a Báthoryak iránti hűségét. Szóba jött-e vagy nem, s kik támogatták, vagy áskálódtak ellene, nincs nyoma. A kanczellár kinevezése fejedelmi jog volt. De a jog gyakorlásában hányszor győzött a szeszély és szenvedély az igazság és méltányosság fölött? Erről Kakasnak különben is korán meg kelle győződnie az állhatatlan Báthory Zsigmond udvarában, hol az erdélyieknek kevés volt a befolyása, de minden idegen boldogult, ha előkelően tudott hajlongani, választékosan beszélni, ügyesen labdázni, kenetteljesen énekelni, s mindenek felett olaszosan bókolni!
Kakas mindezekhez nem értett, s érteni sem akart. Megborzadt e környezettől, s lelke fellázadt annak láttára, miként haladnak a törtetők és üresfejűek, a hizelgők és szájhősök, s a nyeglék, de tülkölők. Megmaradt hát közkatonának, ő a ki vezér is lehetett volna kedvezőbb viszonyok között. Ám helyét mindig jól megállta, szolgálatait hűségesen teljesíté. Hisz magáról írja: A természet olyannak teremtett, hogy kinek szolgája vagyok, örömest keresem annak hasznát és tisztességét! Szép kijelentés abban az önző világban, melyben élt, és fényessége jellemének, hogy a történeti kutatás csak megerősíti, nemhogy meghazudtolná e magasztos jeligéjét!
De emlékét más tettek és érdemek is őrzik, nemcsak ezek, melyeket porlepte oklevelek és százados följegyzések derítették fel.
Írói nevet biztosít neki irodalomtörténetünkben az a négy beszéde, melyet koronás fők előtt mondott s kivált az, melyet a török elleni hosszú háború folytatásának szükségéről írt. Amazok közül holta után kettő nyomtatásban is megjelent, emez jó hírt, nevet szerzett volna írójnáak, ha életében kinyomtatja vala.
Olasz művek szemlélésén kialakult nemes műízlését dicsérik ma is meglévő kolozsvári házának művészi faragványai és remek díszítései.
Nevét azonban világszerte ismertté perzsiai követsége tette, melyre 1602 nyarán indult, hogy soha többé vissza ne térjen. Rudolf császár-király küldte, hogy a perzsa sah követségét viszonozza. Inkább udvariassági, mint politikai volt hát megbizatása. S annál fájdalmasabb, hogy miután Prágából indúlva Slézián, Lengyelországon, az orosz birodalom s a tatárok földjén, meg a viharos Kaspi-tengeren át szerencsésen eljutott Perzsiába, épp akkor lepte meg a halál, mikor czélját már csaknem elérte.
Igy vált Kakas első perzsiai útazónkká, s habár naplója nem maradt reánk, útazásáról bőséges tudásunk van, mert végzetes nagy útját ifjú titkára: a szászországi Tectander György németül leírta.
Gazdáját vesztve Tectander másfél évi kalandos hánykódással ért vissza kiindulóhelyükre: Prágába, hol Rudolf császár-király 1605 januárius 8-ikán fogadta s vette át jelentését. Ezt három év mulva egy élelmes lipcsei könyvkereskedő a szerző nevében, de tudtán kívül kiadta, mire Tectander kiegyezett vele s átdolgozván útleírását, 1609-ben újra kibocsátá «Iter Persicum« czímen, új rézmetszetekkel bővítve, ugyanannak altenburgi nyomdájában. Ennek megmaradt példányait aztán a következő évben harmadik czímkiadásként dobta piaczra.
Ámde erről a könyvről (mely a német irodalomban is a legelső perzsiai útleírás) időközben annyira megfeledkeztek, hogy 1819-ben Hormayr egy bécsi kéziratából adta ki, minden bevezetés, meg útbaigazító jegyzet nélkül. Ezt helyette harmincz év múlva a tudós Adelung végezte el az Oroszországról szóló idegen útazókról írt híres könyvében, felhasználván Kakas két moszkvai eredeti levelét is, melyet Bécsben talált az akkor még elzárt titkos levéltárban.
A külföld tehát már rég ismerte Kakast és útleírását, mikor mi magunk még azt sem tudtuk róla, hogy élt-e valaha és hogy ki is volt tulajdonképen? Egy franczia orientalista: Schefer Károly téríté reá irodalmunk figyelmét, a ki Kakas életére vonatkozó adatokért 1876-ban a Nemzeti Múzeumi könyvtárhoz fordult, mely mindössze annyival szolgálhatott válaszul, hogy gyűjteményében őrzi az útleírás két utolsó kiadását. Ez aztán Kertbeny Károly – felhasználva a megnyilatkozott érdeklődés alkalmát – bőven ismertette egy kis folyóiratban, de munkája annyira olvasatlan maradt, hogy midőn Schefer mintaszerű franczia kiadása megjelent, nálunk mint teljesen új dolgot ismertették. Később azonban fordítóját is megtalálta Szamotában, a ki bő jegyzetekkel kísérte, úgy, hogy valamennyi közt ez a legjobb kiadása, habár sajátosképen nem magát az eredeti kiadást, hanem Hormayr szövegét használta; s mindössze az a hiánya, hogy az útleírás nem európai részét (könyvének czíme miatt) elhagyta.
Az érdekes műnek ma már van egy úgynevezett újnyomata, sőt egy orosz fordítása is, melyet Sztankjevics Alexej adott ki, értékesítvén a rendelkezésére bocsátott addigi adataimat is.
A tárgy irodalmának teljességéhez tartozik végül annak megemlítése, hogy Kakas perzsiai útját felolvasás alakjában ismerteté Szádeczky, házát pedig ugyanő, miután erről négy évvel előbb a kolozsvári napilapokban élénk vita indult meg; míg Kakas életrajzát lexicalis munkáink közlik röviden.
Másfél éve telt be annak háromszázadik esztendeje, hogy Kakas István a Káspi-tenger nyugati partvidékén elhunyt. De azért ez az életrajza nem készült ú. n. alkalmi munkának. Tizenegy évvel ezelőtt kezdtem Bécs levéltáraiban Kakas életrajzi adatainak gyűjtéséhez, párhuzamosan azzal a munkával, melylyel a Báthoryak kora több kiváló szereplőjének életére vonatkozó részleteket kutattam. Azóta a krakói, varsói, velenczei, római, firenzei, torinói, padovai levéltárakban, továbbá a kolozsvári városi ó-levéltárban, az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárában, a fővárosban: az Országos levéltárban, s az egyetemi könyvtár kézirattárában, a nagyszebeni városi levéltárban gyűjtögetve, meg az innsbrucki s a londoni British Museumból és Kropf Lajos történetírónkról kapott adalékokkal egészítém ki tudásomat; nem említve azokat a többi külföldi levéltárakat, melyekben Kakasra nézve is kutattam, de semmit se találtam.
E sokféle helyről összehordott becses anyag feldolgozásával keletkezett ez a munka. Kakas életének szentelve jelenik meg, hogy hirdesse egy külföldön is becsült s idegen földben elporladt XVI-ik századi kiváló hazánkfia működését, honszerelmét, és – életébe került vállalkozásával – ura, királya iránt tanusított hűségét, önfeláldozó kötelességérzetét az idők végtelenségében, melyben a sors neki helyet rendelt!

Zalánkemény, a Kakas-család ősi fészke, melyet a török elől kénytelen elhagyni. – A család Erdélybe települése. – Első ismert őse: Kakas Márton. – Kakas András kolozsvári polgár. – Emelkedése, előbb kamara-ispáni hivatalra, majd nemességre. – Hirtelen halála.

Titelen alól, ott, hol a Tisza belekönyököl a Dunába, fekszik meredek, dombos helyen Zalánkemény vagy tán helyesebben: Szalánkemén, a Duna jobb partján. Neve nincsen semmi összefüggésben Zalánnal – mint hitték és hihetnők – hanem Sóskőt jelent a délszlávok nyelvén, s kapta sós forrásaitól, meg nagy sóraktáraitól, melyekből hazánk délvidéke a régi időkben sóját beszerezte. Kedvező fekvéséért már a rómaiak gyarmatosították és Rittium romjain épült fel a későbbi vár és városka, melyet a magyarok Fejérkőnek vagy Fejeskőnek is neveztek. De némi nevezetességre csak akkor vergődött, mikor Zsigmond király Brankovics György szerb despotának adta egyebekkel együtt, cserében Nándorfejérvárért. Unokáját, a «sárkány» mellkénevű Vukot Mátyás király is megerősíté birtokában, s a völgyi templomban ma is mutogatnak egy magasra vert kampós szeget, melyre templombajövet a vitéz Zmáj Brankovics kalapját szokta akasztgatni. Azután ismét visszakerült a királyi birtokok közé; ma már azonban a kis szerémségi község völgyeiben minden csendes és lakói kereskedésből, de főleg halászatból élnek, minthogy sehol a Dunában nem fognak olyan szép vizát, mint itt a zalánkeményi partrész forgóiban. Régebben, míg a vizeket nem csatornázták, ez a halászat is jobban fizetett, mert olyik viza hal 10–15 kis mázsánál is többet nyomott; hanem azért ez az ősfoglalkozás ma is eltartja a kettős község négyezernyi szerb, horvát lakosságát.
Innen származott el a Kakas-család, Magyarország e kis zugából, mely századának egy pálosrendi kegyes író-barátot, egy jámbor tanuló-diákot, s egy rettegett, kegyetlen hadvezért is adott kortársul.
Váratlan csapás verte ki a Kakas-családot ez ősi fészkéből, s vált földönfutóvá, mikor 1521 nyarán II. Szulejmán, a törökök hódító szultánja Nándorfejérvárt elfoglalta, s utána Zalánkemény is ellenállás nélkül pogány kézre jutott. A ki csak tehette, elmenekült, felkelhető lábas marhájával jobb vidékre szerencsét próbálni. Így kerülhettek Erdélyországba a Kakasok, miután gazdagságáról, sóban, aranyban bővelkedő földjéről, kövér legelőiről és illatos füvéről a Szerémségben is mesés hírek keringtek.
Kakas Márton tűnik fel családjából először Erdélyben, bár e feltűnése csak gúnyt és szégyent hozott fejére. Történt ugyanis, hogy midőn somlyai Báthory István erdélyi vajda 1529 őszén egész Erdélyt meghódoltatta János királynak s többek közt elfoglalta a szászok földjén a szelindeki várkastélyt is, azt Kakas Mártonra bízta. Ez szorgoskodott is a kastély megerősítésén és óvatosságból egyszerre tíznél több embert nem engedett be a várba. Hanem mikor látta, hogy ennyi munkással az erődítés lassan halad, s a három heti falazásnak alig van látszata, a szászok azt tanácsolták, hogy ha az egész falut felfogadja, harmadnapra vígan elvégzik a munkát. Kakas uram megörült a dolognak s nem sejtvén a cselt, csapatostól beereszté a szászokat, kik mindjárt neki estek az őrségnek s a várkastélyt (november 5-ikén) ismét Ferdinánd ellenkirály pártjára fogták, miután a várnagyot hitök ellen agyonverték.
Ennek az ügyefogyott vitéznek lehetett fia az a Kakas András, a ki a század ötvenes éveitől kezdve Kolozsvártt birtokos gazdaként szerepel és szorgalmával családja nevének, gazdagságának alapját megveti.

Ez azonban koczkázattal, néha perlekedéssel járt s egy ilyen pöre alkalmával fordul elő neve először, midőn (1554 november 3-ikán) a kolosmonostori convent három tanuját kihallgatja; sőt: az egész Európában dühöngő döghalál miatt, de meg mivel a tanuskodásra idézettek Magyarország távoli részeiből való idegenek, több tanut a felperes nem kívánt. Kellemetlenebb volt ám az az esete, mely négy évvel később, 1559 elején foglalkoztatta Kolozsvár város polgárait, kik közt valóságos megbotránkozást okozott. Kakas uramat t. i. a törvényszék elmarasztalta valamelyes ügyben, ő azonban a végzés foganatosításakor a város régi szabadságát durván sértve, kivont karddal űzte ki házából a végrehajtókat. Ez általános felháborodást keltett városszerte. S hiába mentegette magát Kakas András azzal, hogy az elmúlt időkben egy elhalt polgártársuk is úgy tett, a városi tanács Viczey Antal centumpatert harmadmagával Gyulafejérvárra küldte panaszra Izabella királynéhoz, a ki aztán Kolozsvárnak is megadta azt a kiváltságot, melyet a többi erdélyi kulcsos városok élveztek, hogy fegyveres visszaűzéssel a poroszlókat ne zaklassák, s a törvény tekintélyét ne csorbítsák.
De Kakas uramnak e kis meghurczoltatás nem sokat ártott. Így nemsokára reá, 1561 tavaszán megvette a monostori fertályban néhai Szécsi György piaczra néző szép nagy kőházát, a milyen még csak kettő volt abban a kerületben. Adót is három vonást fizetett utána, annyit mint Mód György és Eötvös Gáspár uram, s még csak Váczi Péter állott fölöttük az ő «négy dicás» nagyobb házával. Vagyonosodásával Kakas András tisztességben is öregbedett, úgy hogy 1563 végén, a karácsony előtti tisztújításkor a városatyák a «magyar rendről» választott négy ellenőr közé őt is bevették. Ez kiemelte sok polgártársa fölé, s ügyes körültekintő takarékos életmódjával Kakas uram mind jobban hájasodott, abban az arányban, a mint szomszédai kihaltak, változtak. Így szerzi meg Eötvös Gáspár házát özvegye halálakor, úgy hogy 1565-től kezdve már ő is négy vonás adót fizet, mint akár Váczi uram; a vonás nagyságát a városi tanács évről-évre szabván meg, a termés, a viszonyok és körülmények szerint. Pár évre rá a magistratusba is beválasztják, az 1570-ik esztendőre. A magyarok közül választani szokott hat tanácsos közt ő az első Nyirő Kálmán főbiró mellett, s ugyancsak hat támogatja a szászok közül Filstich Lőrincz királybirót.

E tisztességében érte Kakas uramat urának, fejedelmének: II. János választott királynak az a kitüntetése, hogy az év nyarán «kamara-ispán»-ná tette. Jól jövedelmező nevezetes tisztség, melynek megszerzéseért sokan törték magukat. Mert a kamara-ispán ellenőrizte az aranybeváltást, vezette a cementelés, olvasztás és pénzverés száz-ágú dolgát, a miről a fejedelmi kincstárnak tartozott számadással. Hozzáértő embernek kelle hát lennie, s Kakast munkájában egy Budai Tamás nevű ügyes olasz ötvös támogatta, kivel az ország három pénzverő műhelyét: a kolozsvárit, nagybányait és szebenit kormányozta és gondozta. Fizetsége, «haszna» volt ezért minden pénzzé vert gira-ezüstnek a maradéka,vagyis 48 garas, három gira arany után meg 2 frt, a mi éven át sokra ment, minthogy egy girából 69 forintot vertek; s ehhez járult még az aranybeváltásért és a magánfelek munkája után szedett jutalék.
Jövedelme volt hát elég abban az arányban, a mint az ország pénzét verték, s tekintélye is – mint centumpaternek – úri. Így immár közvetlen befolyásával is irányíthatta annak a városnak a vezetését és dolgait, melyben földje s vagyona volt, de családjára gazdagságának megfelelő rangot, czímet is szeretett volna hagyni. S a mit János Zsigmond fejedelem alatt el nem ért, megszerezte halála után Miksa német császártól és magyar királytól, ki őt nemesi sorba emelte. Előnevül egykori származási helyükre emlékeztetőleg a zalánkeményi jelzőt vette, czímerül meg egy nemesi koronán álló s karmaival tőrt tartó grifmadarat választott. Hanem bármily érdeméért kapta légyen is Kakas e kitüntetést, viszonya az új fejedelemhez, somlyai Báthory Istvánhoz nem romlott meg, sőt erősbödött. Ő teszi meg erdélyi harminczadossá, vagyis a vámok kezelőjévé, mely jövedelmező állásában halálaig megmarad. Nyájas modorával és «circumspectus» életével egyforma hűséggel szolgálta a magyar királyt és erdélyi vajdát egyaránt s így azt is megérte, hogy midőn a fejedelem vagy rokonsága Kolozsvárra jött, nála szállott meg. Így találjuk bátyját: Báthory Kristófot 1574 pünkösdje előtt az ő nemesi házában, mely ha nem is a legtágasabb, de az egész városon a legkényelmesebb vala. Ez a kolozsvári főtéri piacz nyugati részén, a Kis-mester-útcza északi sarkán álló kőház volt, de ma nyoma sincsen, úgy beépítették helyét.

Ám e kitüntető megtiszteltetés dicsőségét s a fejedelmi kegy elmaradhatatlan előnyeit Kakas András nem sokáig élvezhette, mert hirtelen elragadta a dögvész, mely nyárközépen Erdélyt s Kolozsvárt is ellepte, s halálta hurczolta vele együtt néhány hugát és rokonát is.

II.

Elmaradt özvegye és gyermekei. – Vagyona és kolozsvári öröksége. – Kakas István gyermekévei. – Tanulása a kolozsvári gimnáziumban, majd a bécsi egyetemen. – Ennek jelentősége és szervezete. – Tanrendje és szokásai. – Átalakulása a reformatio és ellenreformatio hatása alatt. – Elnéptelenedése. – Kakas további tanulása a paduai és bolognai egyetemeken. – A paduai egyetem szervezete és látogatottsága. – Híresebb tanárai és magyar tanulói.

Kakas Andrásné, Sarlay Anna jó módban maradt ura után özvegyen két árva gyermekével: Katalinnal és Istvánnal. Atyjától, néhai kolozsvári Sarlay Miklóstól az erdélyi sóbányák kamarásától is szépen örökölt, s hozzá véve Kakas szerzeményét, a város egyik legvagyonosabb polgárává vált. Hiszen házait nem számítva, a várfalon kívül a szélrózsa minden irányában volt valami szőllője vagy földje. Fenn a Hásongártban, mely a legszebb gyümölcsöt adta, a napos Kőmálon, hol legjobban s legkorábban érik a szőllő, a Brétfőn, melyet szántóföldjeiért becsültek, a Hójában, mely kövér kaszálóiról híres; sőt a távolabbi Lomb és Asszupataka határában, ép úgy, mint a Kolozsvár szomszédságában fekvő két falu: Fenes és Monostor területén. Tekintélyes birtok egy család kezében, melynek értékét még az is növelte, hogy Báthory Kristóf «megtekintvén nemes KakasAndrásné vendégszeretetét, minthogy valahányszor Kolozsvárra jött, az ő házában szokott megszállni» őt és családját élethossziglan felmenté minden, bármi névvel nevezendő dézsma alól, mely kiváltságban később fia: Báthory Zsigmond is megerősíté az özvegyet.
Nagy vagyonán kívül, Kakas András más örökséget is hagyott fiára: azt a halálos ágyán adott tanácsot, hogy a «fölséges» osztrák uralkodóházat hűségesen szolgálja. Fogadalmát az ifjú híven megőrizte sírjáig s ez életelv követése ép úgy használt neki, mint a vagyon, mely őt anyagi gondoktól függetleníté.
Atyja halálakor Kakas István már 16–18 éves fejlett ifjú lehetett. Tanulmányait szülővárosában kezdte meg, hol 1557 óta működött az ó-vári «fekete-barátok» zárdájában az Izabella királyné által alapított gimnázium. Szervezete azonos lehetett a szászok brassói és szebeni iskoláival, s ezekből tudjuk, hogy a gyermekek átesvén az abc-és, meg olvasó-osztályon, tanultak: hittant, zsidó, görög, latin nyelvet, dialektikát, rhetorikát és logikát.
S hogy e sok tantárgyat mily részletességgel adták elő a mesterek, elképzelhetjük abból, hogy latint és görögöt még a falusi iskolákban is tanítottak s különösen gyakorolták a nyelvtant és ejtegetést.
A gimnázium ezidőben négy osztályból állott. Ezekben párhuzamosan kezdték a latin- és görög nyelvtanítást, már az első éven, s a verstan és verselés mellett Cicero leveleit fordítgatták, a kántor magyarázata segítségével. Majd áttértek Terentius olvasására s az utolsó két osztályban Cato munkái értelmezésére. Görög írót nem fordítottak s úgy látszik inkább csak a nyelvtan alapos begyakorlására szorítkoztak. Naponta olvastatták azonban görög szövegében az Evangeliumot s hetenként kétszer javítgatták dolgozataikat. Fontos szerepet juttattak a felső osztályokban a szavalásnak és disputatióknak is, a mi minden szombat délelőtt folyt le a tanulók közt. A többi tantárgyak ezek voltak: theologia juridica, catechetica, logica, rhetorika, arithmetica és astrologia, a miket kiegészített a cantus,vagyis zsoltár-éneklés, rendesen minden délben s a templomban a hová már kora reggel öt órakor begyűltek, mielőtt iskolába mentek volna. A fegyelmet virgács «plága» segített fentartani, s jellemző, hogy büntetés járt ki azért is, ha a diákok maguk közt anyanyelvükön beszélgettek!
Nagyjában így tanítottak a kolozsvári gimnáziumban is, a hetvenes évek közepétől kezdve, midőn az unitáriusok kezébe került: Heltai Gáspár, Károlyi Péter és Sommer János, a hitújító Dávid Ferenc veje, a nyolczvanas évek elején meg a híres Palaeologus János. Ezek tanítását szívta magába az ifjú Kakas. De minthogy könnyen tanult s nemesebb életczélokért rajongott, ő a vagyont csak eszköznek tekintvén e czélok megvalósítására, elhatározta, hogy magasabb külföldi iskolákba megy s tovább képezi eszét, lelkét.
Így jut 1575 tavaszán a bécsi egyetemen, hol áldozócsütörtök utáni napon (május 13-ikán) iratkozott be, a kor szokása szerint latinosan, Gallus néven; lefizetvén a beíratkozás 12 denárnyi rendes díját. A kar dékánja, a stájerországi Pretterschnegger Ádám mester utolsónak vezette be aznap jelentkezett 18 deák közt s tájékoztatá kellően az egyetemi szabályok és szokások felől.
A kolozsváriak régebben előszeretettel látogatták a bécsi egyetemet, úgy hogy Zsigmond királytól Mátyás koráig állandóan volt évenként 2–3 tanulója. Később azonban – tán rendkívül szigorú életmódot követelő törvényei miatt – lanyhán keresték fel, úgy annyira, hogy 1504-ig alig iratkozik be 30 kolozsvári fiú.
Ez időtől kezdve pedig a hitújítás következtében valósággal kerülik, s az egész század folyamán mindössze három kolozsvárit találunk hallgatói közt. Így aztán nem csoda, ha Kakas nem íratkozott be a «Natio Hungarica» testületbe, hiszen procuratorai idegenek, sült németek voltak évtizedeken át s egész nemzetét egyedül az ifjú Gyulafi Lestárral, meg tán Wédi Mihály esztergomi érsek diaconussal, Celibanus Máté szakolczai fiúval s három nem magyarajkú tanulóval képviselték volna benne. Különben is azért jött ide, hogy alaposan megtanuljon németül, a mi szinte lehetetlen lett volna, ha honfitársak közé cseppen. Jó szerencséje Blo Szaniszló házába vezette s e tekintélyes bécsi patricius figyelmes gondossága s felügyelete mellett nevelkedett, vele egykorú fiával, ki testi-lelki barátjává vált.
Az öreg Blo ezidőben a bécsi magistratus ú. n. belső tanácsának tagja s a császári városi törvényszék egyik bírája volt. Tisztségét oly lelkiismeretességgel vitte, hogy haláláig megtartották benne, sőt adómentességet is kapott. Háza előkelő helyen, a Szent István-templomhoz közel eső Szent-János-útczában állott, s a városnegyed egyik legszebb kőháza volt. Ebben lakott s élt hát az ifjú Kakas bécsi tanuló-évei alatt, közel az egyetemhez. Anna asszony, a ház úrnője édes gyermekeként szerette, gondozta s oktatta vallásosságra, jó modorra s tisztességtudásra. Urának hatása meg a tanulmányaiban érvényesült jótékonyan. A jó latin beszédű kolozsvári magyar diák házigazdájának mindig örömest másolgatott, segédkezett, s munkakörét úgy megszerette, hogy maga is prokátor vagy bíró akart lenni.
A bécsi egyetemet bölcsészeti kara tette híressé, s belőle kerültek ki az «universitas» legkiválóbb tanárai. Ez a kar volt a legvagyonosabb, ez vezetett hát az egész egyetemet érdeklő ügyekben is, és tekintélyt is ez adott neki. Így aztán jóformán szokássá vált, hogy a hallgatók itt kezdjék tanulmányaikat, bármi szándékkal jöttek is légyen az egyetemre. A ki csak tehette, mestereihez csatlakozott, sőt gyakran megtörtént, hogy a többi kar tanárai előbb ezen a fakultáson készültek s tanítottak néhány évig.
Így tett Kakas is. Pár évig bölcsészeti előadásokat hallgatott s csak akkor íratkozott be a jogi karba, midőn a philosophiai gondolkozásban elég erősnek, a szónoklatban és vitatkozó okoskodásban elég biztosnak érezte magát.
Együtt tanúlt, haladt házigazdája nagyobbik fiával: Blo Pállal, ki testi-lelki barátjává vált. Sőt mikor társai is nagyon megkedvelték, együtt iratkoztak be (1580 április 14-ikén) a kar anyakönyvébe is, rectora, a híres Eder György jogtudor fölszólítására, fizetvén a diák-szövetség pénztárába 17 ft 2 d. összeget. A beíratkozás t. i. nem volt kötelező, s (miként más külföldi egyetemeken) a tanuló tetszése szerint végezhetett anélkül, hogy ennek a kar matriculájában nyoma lenne! Egyébiránt a facultas jogköre önállóbb, tekintélye nagyobb volt a későbbi időkéitől, s ha valakit körébe fölvett, ősi szokás szerint, esküvel kötelezte arra, hogy a kar szabályait megtartja, a dékan s a doktorok iránt engedelmességet tanusít s a facultas tisztességét és javát keresi, bármely sorsba jusson is.
A jogi tanulmányok elvégzése – ha a diák vizsgálatával meg nem késett – teljes hét évet igényelt, ámbár a század hatvanas éveiből való újabb szabályok a doktori czím megszerzésére öt évet írtak elő. S az ifjú Kakasnak kitartása, igyekezete és pénze egyaránt volt e hosszú idő kitöltésére. Hivatását komolyan, nemesen fogta fel, hogy mire hazatér, dicsőséggel szolgálhassa hazáját. Ezért meg akarta ő is szerezni a legnagyobb, a mesteri rangot s példás szorgalommal tanult, hogy jól teljesíthesse mindazokat a feltételeket, melyeket az egyetem hallgatóitól megkívánt.
Kakas István három évig tanult s vett részt gyakorlatokon és nyilvános vitákban, míg első szigorlatára, a baccalariusi-ra, jelentkezhetett. A kar erre kirendelt a dékán mellé négy működő doktort s ha jelentésük a jelölt vizsgálatáról kedvező volt, megadta neki a baccalarius (vagy miként az életben inkább mondták: baccalaureus) czímet. Ekkor vizsgálóit és barátjait lakomára hívta, s a mint a városon végig mentek, elől vitték a kar jogarát, a díszes baculust, melynek láttára mindenki tudhatta, mire készülnek az ifjak. A víg múlatság után azonban köteles volt három hónap alatt nyilvános előadást tartani, joga lévén úgy tárgyát, mint az elnöklő doktort saját belátása és kedve szerint választani. Csak ettől kezdve lehetett igazi baccalarius és gyakorolhatta jogait. Ruhája színét és szövete finomságát is megváltoztatta, hogy az egyszerű tanulóktól már külsőleg is megkülönböztethető legyen, ámbár tulajdonképpen még ők is tanulók maradtak, annyi szigorítással, hogy ezentúl nem léphettek ki a karból s engedélye nélkül még a városból sem távozhattak. Joguk vagy inkább kötelességük volt azonban a diákokkal (hetenként legalább kétszer) ismétléseket és magánvitatkozásokat végezni s őket a latin nyelvbe és szaktárgyaikba annyira begyakorolni, hogy a doktorok előadását könnyebben és haszonnal hallgathassák. Törték is magukat a tanárok, hogy minél több baccalariust szerezzenek, mert az nemcsak állásuk és tanszékük tekintélyét emelte, hanem egyúttal hivataluk kényelmét is biztosította. Hisz a vezető mesterek úgyszólván csak tárgyuk irányeszméit adták elő néhány órán, s a részletek megismertetésének nehezebb feladata s a módszer kifejtése a baccalariusok vállaira nehezült. Igaz, hogy e működésük közben tanultak maguk is legtöbbet, hisz doktoruk jelenlétében annyi előadást tarthattak, a mennyit akartak. De bizony lelkiismeretlen vagy hanyag, lusta tanárok igen gyakran kihasználták ez előnyöket, úgy hogy pl. a párisi egyetemen a mesterek évente csak egyetlen egyszer olvastak s a disputatiókon és vizsgákon való elnökléseken kívül minden egyéb dolgukat a baccalariusok csoportja végezte.
Ezen a rendszeren változtatott most a bécsi egyetem, midőn kimondta, hogy a vitatkozásokat csupán a tanárok vezethetik, negyedévenkint egyet-egyet, kötelesek lévén ugyanannyi idő alatt legalább 42 előadást tartani. Így a baccalariusi czím egy csapással elveszté régi jelentőségét s inkább tiszteletivé vált. Csakhogy azért régi teendőiket magánúton ezentúl is végezték és működésük áldásos volt. Hisz az ő kötelességük tág körébe tartozott a tanulók felügyelete is, kiknek úgy is, mint a tanulóházak gondozói valóságos mentorai, igazi vezetői voltak, még bevásárlásaik körül s a diákélet minden előfordulható viszonyai között is. E sokoldalú és folytonos elfoglaltságukért tanulóiktól rendes fizetést, illetve jutalmat kaptak, de állott a szabály, hogy a kinek már öt fizető diákja van, köteles a szegényeket ingyen tanítani. Sok baccalarius azonban (kivált ha gazdag nemesfiúkat kaphatott) e rendszer folytán annyi jövedelmet szerzett magának és olyan úri módon élt, hogy soha nem is törődött a többi egyetemi ranggal s készséggel megmaradt egész életére egyszerű baccalariusnak.
Ám a mi Kakasunk nem volt ilyen, mert nem is szorult reá, sőt minthogy az új szabályok nem kivánták, valószinűleg nem is bajlódott diákokkal. Menten a mindennapi megélhetés gondjaitól, őt vágyai vezérelték s így a mint tehette, előállott a licentiára. Ezért tanulta át az egész egyházi és római jogot (a pandektákkal és institutiókkal) s hallgatta végig az összes tárgyakat, s a decretalék valamennyi könyvét, a mire a többi diákot nem kötelezték. Ezt a szigorlatot évente csak egyszer, ősszel, a tanév kezdetén lehetett letenni, s napját kihirdették úgy az egyetemen, mint a Szent-István-templomban. Ekkor a jelöltek a kartól megtudták, hogy előállhatnak-e vagy nem a szigorlatra, s másnap a kar általuk felkért egyik doktorával (kit ekkor az illető jelölt promotorának neveztek), az egyetem kanczellárjánál jelentkeztek, hogy a vizsgálat napját megtudják.
Erre esküt tettek, hogy: törvényes házasságból származnak, a kanczellárnak engedelmeskednek, az egyetem javát s a különböző karok és nemzetek hallgatói közt a jó egyetértést munkálják, legalább egy évig előadásokat tartanak, a hit dogmáit megtartják és védelmezik bármily támadással szemben, licentiát pedig más egyetemtől nem kérnek. Maga a vizsga ezután az összes karbeli doktorok jelenlétében folyt le, joga lévén bármelyiküknek kérdéseket intézni a jelölthöz. S ha az eredmény sikeres volt, feljogosította arra, hogy a keresztyén Nyugat bármely egyetemén taníthasson, de egyszerre mindig csak egy fakultáson. Ezt az új szabályok törölték s az egészet a doktorrá avatással helyettesítették, mely rendkívüli ünnepséggel a Szent-István-templomban történt. Ide a második harangozás után az egyetem összes tanárai, baccalariusai és tanulói nagy serege kísérte el a jelöltet lakásától kezdve, kiváncsi ismerősök és bámuló nép sokaságától követve. Trombitaszó és ünnepi harsona fogadta a jelölteket a templomban, hol az udvar, a polgármester, a tanács s az egyetem többi kara számára díszhelyeket jelöltek ki, míg az érdekelt kar doktorai a közepén ültek.
Az ünnepélyt a kanczellár nyitotta meg rövid beszéddel, mire engedélyével a jelölt felment a szószékre és oratiojában hálájáról biztosítván a kart, melynek tisztességeért mondja minden szavát, kéri: adják meg neki a doktori jelvényeket. Beszédére promotora felelt, mire a jelölt a doktorok körébe lépett s térdenállva vett át promotorától egy nyitott s egy csukott könyvet, a mi új hívatását jelképezte s fogadta békecsókját, meg a birretumot, méltóságának e külső jelét. A felavatott erre – immár saját akaratából, felszólítás nélkül – ismét a szószékre lépett, hogy ünnepi előadását megtartsa, kijelentvén egyúttal, hogy jogaival élni kíván, s tanítani fog; ámbár erre az új szabályok nem kötelezték.
Az így felavatott új doktort ünnepélyesen visszakísérték lakására s mielőtt tanítását megkezdte volna, még a szokásos áldomás-lakomán s az elmaradhatatlan fizetségeken kelle átesnie.
Ez pedig elég sok s elég különös volt, mert minden egyes doktornak s a karnak egy-egy forintot tartozott adni, ezenkívül még felavatójának 14 rőf két forintos posztót s az egyetemi pedellusnak hat rőf egy forintost venni. Ám Kakas mindezt nem érezte meg. Örömmel fogadta barátjai és tanulótársai szerencsekívánatait s boldog volt, hogy most már maga is selyembélésű és prémes, rókamálos ruhákban járhatott s viselhette a fekete doktori köpenyt, mint azok a mesterei, kiktől hat éven át tanult; s még inkább, hogy elérve czélját, immár ő is taníthat, s maga is részesülhet abban a tiszteletben, melyet tanult emberek élveznek. Illő bejelentésre a jogtudomány bármely ágából tarthatott előadásokat, a miért neki is kijárt a tandíj, mint akár a rendes tanároknak. Ily előadásokra azonban nem igen volt szükség, hisz rendes tanára is mindössze négy volt a karnak. Ezek közül egyik az egyházjogot, s a többi a római jogot adta elő, inkább olvasva, mint magyarázva tárgyát; miként azt a szabályok s a hagyomány kívánták.
De Kakas bármennyire szerette is nemes hívatását, alig várta, hogy az év elteljék s tovább mehessen más egyetemre s más országba. Pedig az a hét év, mit itt töltött németek közt, s a bécsi környezet rendkívüli módon, egész lelkét s természetét átalakítólag hatott Kakasra. Hisz ő, az unitáriuássá vált ifjú Kolozsvárról 1575 tavaszán talán azért ment éppen a bécsi egyetemre, mert ismeretes volt, hogy a reformatio szelleme azt is teljesen átalakítá s így Bécsben mégis közelebb érezhette magát szülőföldjéhez, mintha Németországba megy vala. S az új szellem befolyása nemcsak abban nyilvánult, hogy a diákok misére már nem jártak, nem áldoztak s nem bőjtöltek, hanem kivált abban, hogy az egyetem rektorait és dékánjait protestánsok közül választják, mert más vallású doktora nem is igen van, minek egészen természetes következménye, hogy a wittenbergi főiskolára az egyetem saját régi pénzalapjaiból küld tanulókat. Ám a következő év őszén hirtelen elhunyt Miksa király s fia Rudolf, ki testestől-lelkestől híve és harczosa az itt is megindult ellenreformatiónak, véget vet ennek az állapotnak s visszaállítja az egyetem hajdani katholikus jellegét. Ez persze nem történhetett egyik napról a másikra, de befejeződött azalatt, míg Kakas ott tanult s eredménye reá nézve az lett, hogy egészen katholiussá változott át. Része lehetett ebben a jezsuitáknak is, kik úgyszólván az egyetem szomszédságában kitünő iskolát tartottak fenn s valósággal versenyzett vele. Hiszen tanulói száma ez időben közel tizszer akkora, mint az egyetemé s bár e miatt napirenden voltak a surlódások és veszekedések a két intézet vezetői és hallgatósága közt, minden elfogulatlan szemlélőnek el kelle ismernie a kitünő tanárokkal működő jezsuita-iskola jóságát és rohamos hódítását. El is árvult az egyetem annyira, hogy midőn Kakas végzett, alig volt száznál több hallgatója. A jogi karon meg mindössze tizenegy doktor működött s így igazi ritkaság számba ment egy-egy avatás. Pedig maga az egyetem ekkoriban, az utolsó negyedszázadban alakult át, módosítván sok oly középkori szabályzatát, mely már nem felelt meg az újabb élet és idők szellemének. Ferdinánd király nevéhez fűződnek e módosítások, 1554 újév napja óta úgy, miként Kakas egyetemi élete folyamán nagyjában megismertük.
Csakhogy tanulmányait Kakas nem tartotta bevégzetteknek s jogi készültségét elegendőnek, míg más egyetemen is nem járt. Egy szóval őt is megszállta a divatos academicai peregrinatio láza s így jut el Paduába, hogy ismereteit kiegészítse s tudása körét szélesbítse. Tervét az öreg Blo is helyeselte, sőt vele adta nagyobbik fiát, Pált is, míg öcscse Sebestyén Bécsben maradt, hol még csak harmadéve jutott az egyetemre. De buzdíthatta ez útjára Paduában tanult két tudós-ismerőse: az egyetem hírneves rhetorica-tanára Hugo Blotius, az udvari könyvtár igazgató-őre, és magyar segédje, Zsámboki János, Miksa udvari történetírója is.
Így indul útnak a két jó barát 1582 nyarán, hogy világot lássanak s eljussanak a híres olasz egyetemre, melyre a legtávolabbi országokból tódult a tanulni vágyó ifjúság. Szeptember hó közepére érkeztek meg Velenczén, a szigetvároson át, melynek szépségét és kincseit nem győzték eléggé csodálni. S a mint aztán kissé tájékozódtak s megismerkedtek a viszonyokkal, 19-ikén be is iratkoztak sajátkezűleg a jogászok német szövetségébe, a «Natio Germanica» anyakönyvébe, abba, melybe a magyar tanulók szoktak, minthogy nekik külön egyesületük nem volt.

A páduai egyetem jogi iskolája a XVI. század elején már túlszárnyalta a bolognait s miután 1560-ban szabályait megújíták, sok tekintetben egészen új életet kezdett. Így a külföldiek is és kivált a németek mind nagyobb arányokban látogatták s jelenlétök nemcsak a város dicsőségét emelte, de lakóinak is jó jövedelmi forrást biztosított. S habár kellemetlenül érinté az idegen tanulókat IV. Pál pápa 1565-iki bullája, melynek rendelése folytán csakis azt avathatta fel az egyetem doktorrá, ki a katholikus hittételekre esküt tesz, a hatóság nagyon elnéző vala a lutheránusok iránt. A páduai püspök panaszára elrendeli ugyan, hogy illendőbben viselkedjenek a templomban s a papokkal szemben, ha az útczán velök találkoznak, hogy eretnek-könyveiket elégessék, pénteken, szombaton s az ünnepek vigiliáin húst ne egyenek s végül, hogy külön temetkezési helyök legyen, hová papi segédlet nélkül temetkezzenek; de e rendszabályoknak alig volt foganatja s az idegenek nem-katholikus része továbbra is bántatlanul követhette vallását, melynek puszta szemlélete sértette az olasz papságot. S hogyne bántak volna velök enyhén, mikor az egyetem hírnevét biztosítá és emelte a külföldiek nagy száma, kiknek pedig az Alpeseket kelle áthágniok, bárhonnan jöttek is, hogy vándorlásuk czélját elérjék. Így érthető, hogy ezidőben, mikor Kakas is ide jutott, csak német jogász több volt beiratkozva kétszáznál, pedig a körükbe való belépés nem volt kötelező s tanulmnáyait úgy is folytathatta a diák, ha semmiféle szövetségbe nem áll be.
Vonzotta a tanulókat az egyetem szabad szervezete, meg természetesen egy-egy kiváló tanárának híre-neve is. Följegyzések bizonyítják, hogy olyik tanárnak 600, sőt 3000 hallgatója is volt, úgy hogy be sem fértek órájára, jegyzeteit pedig drága pénzen vették, másolták a diákok. S ámbár a kiváló tanároknak szép fizetés, néha még évi ezer, kétezer tallér is járt, állásuk nem volt valami nagyon kényelmes és független. Először is csak egy-két évre s igen ritkán élethossziglanra nevezték ki őket, három napnál tovább pedig bejelentés nélkül büntetlenül nem távozhattak a városról. Felfogásuk követésében és rendszerük teljes kifejtésében is kötötték a hagyományok. Így pl. a római jog tanára első évben az obligatiókról, a másodikban a végrendeletekről olvasott, míg az intézmények többi részét a tanuló a doktorok magánleczkéin tanulhatta meg. Tárgyalási módjukat is megszabták, sőt a hallgatók egy titkos bizottsága ügyelt fel állandóan, hogy attól el ne térjenek. A szabályok középkorias szellemének következménye vala az a furcsaság is, hogy bár a humanisták áramlata a tanárokat is megragadta, a tanrend mégis tiltá a glosszák nélküli szövegmagyarázatot. De meg a szerfelett sok ünnep és vakáczió is korlátozta a tanárt abban, hogy tárgyát egészen és rendszeresen előadja s így gyakran csak ama részekre szorítkozhatott, melyeknek a kenyeret adó pályára készülő jogász gyakorlati hasznát vehette.
A tanulóknak nagyon tetszett azonban az egyetem ama kedvezménye, hogy tanáraikat és előadásaikat szabadon választhatták. Sokáig még a tanárt is ők maguk hívták és választák meg körükből a megürült tanszékre. E jogukat ugyan 1560-ban bölcsen meg is szünteté a tanulmányi felügyelőség, de azért később is nagy befolyásuk maradt a kinevezésekre, meghívásokra, mit gyakran a tanárok népszerűsége, egyénisége, vagy a tanulók rokonszenve is irányított.
A jogi fakultásnak ezidőben öt rendes tanszéke volt. Ilyen a Jus civile reggeli tanszéke, melyen Menochio és Mantica a Codex első két részét s a Digestum vetus két első részét adta elő, míg a Digestum novum két könyvét Cefalo és a híres Pancirolo ismertette estenként. Önálló tanszéke vala természetesen az Institutióknak, de különösen látogatták a közjegyzői tanfolyamot, mely a gyakorlati életre készíté elő hallgatóit, főleg a «Summa Rolandina» tételei alapján. A Pandektáknak ellenben csak 1578-ban állítottak rendes tanszéket, épp a «Natio germanica» kérésére s Matteazzi jogtudós számára.
Ezek voltak a rendes tanszékek. Minden egyéb jognak rendkívüli tanszéke volt, melyet kevésbbé híres vagy szerencsés tanárok láttak el, sőt betöltésökre minden 4–6 évet hallgatott diák is jogosított vala. Ők látták el a privát-leczkéket is, a milyeneket a rektor engedelmével a jog bármely részéről akármelyik tanuló vagy doktor tarthatott, természetesen a rendes órákétól eltérő időben, s legtöbbször ünnepnapon, mikor a rendszeres előadások amúgyis szüneteltek.
A tanítás szabad előadással, szövegmagyarázattal vagy diktálásra folyt, de hagyományos volt a memorizálás, úgy hogy pl. a Justinianus-féle törvényeket még versbe is foglalták. Itt is divatoztak azonban a disputatiók, melyeken némely tanár valósággal magával ragadta hallgatóit. Általában azt mondhatjuk e kor tanításáról, hogy az nemcsak a vizsgákra való előkészítést czélozta, hanem a tudományt önmagáért is mívelte. Mert példa van rá, hogy a mint a velenczei tanács a tanárok részéről e tekintetben valamelyes múlasztást vagy hanyagságot vett észre, nyomtatott proklamatióban hagyta meg az egyetemnek, hogy a tanulókat necsak a doktori fokozat elnyerésére szükséges ismeretekben gyakorolják, hanem a tudományok igazi disciplináiban is.

Ebben a légkörben töltött Kakas közel két esztendőt, egész odaadással élve a tanulásnak, a nélkül, hogy az ifjúság egyesületeiben részt vett s abban szerepelni vágyott volna. Mindössze magyar honfitársaival jött néha össze, ha a sok tanulástól kimerülten üdülni akart, vagy ha levele érkezett valamelyiknek távoli hazájukból. Ilyen volt: hallerkői Haller Gábor és szenterzsébeti Eössy András, kiket már Páduában talált, kövendi Székely György és pozsonyi Han János. Ám ezeket is elhagyta nemsokára, midőn pajtásával rövid időre átmegy a bolognai testvéregyetemre is. Mikor azonban megint csak visszatértek Páduába, melyet annyira megszerettek, Blo Pál 1586-ban hirtelen elhalt, s így az elárvult Kakas útnak indult hazája felé, talán hamarább, mint a hogy eleinte maga is tervezte vala.

III.

Kakas hazaérkezése 1586 őszén külföldi tanuló-útjáról. – Fogadtatása családja körében és a fejedelmi udvarban. – Kolozsvár magyarságának kialakulása. – Kakas házasodása. – A feleségével kapott piaczi ház. – Kakas haladása, gazdagodása és hivatali foglalatossága.

Eseményszámba ment, midőn az ifjú Kakas 1586 őszén hazatért szülővárosába, hol édes anyja várt rá legtürelmetlenebbül. Nemcsak mivel már rég nem látta, hanem mert házai és vagyona gondozását, s a gazdaság ezerféle terhét immár egyetlen fia levehette vállairól. Különben is elöregedett az utolsó években, a mióta özvegységben élt s bár a városon mindenki tisztelte, nagy szükségét érezte a hazatérő fiú férfitámaszának. Igaz ugyan, hogy Kolozsvártt élt Kakas Mihály is, néhai urának atyjafia, de ez elfoglalt, izgága, veszekedő természetű ember volt, a ki folytonos perlekedésben állott a tanácscsal és várossal, s így bizony nem igen szerették. Pedig ha egyéb nem, az is nagy gondot adott Kakasnénak, hogy a fejedelmet illően fogadhassa házában s ő kapja a legjobb húst, meg bort asztalára,valahányszor Kolozsvárra jött.
Ámde Kakas Istvánt nem elégíték ki e kicsinyes gondok és foglalatosságok, s méltán. Neki magasabb törekvései voltak, semhogy a polgárias élet örömeivel beérte volna, s nem azért tanult annyit, hogy itthon kapáltasson, bort szűrjön vagy abban gyönyörködjék, miként gazdagodik napról-napra joban. A pénzt (bármennyire szerette is) ő csak eszköznek tekinté arra, hogy kényelemben éljen, de tanultságát a haza javára szánta s a közpályán óhajtá érvényesíteni. A külföldről hazajött fiatal juris utriusque doctor jogosan álmadozhatott fényes jövőről, de eleget látta a világban, hogy a jólét és anyagi függetlenség nagy tényezői az előhaladásnak és tisztességszerzésnek. S mivel boldogulását anyja is szívén viselte és belátta annak jogosságát, hogy fia önállósítsa magát, elhatározta, hogy kiadja atyai örökségét, melyet eddig távollétében gondozott. A szent ünnepek után, 1587 elején ment végbe előbb otthon, majd (februárius 7-ikén) törvényesen a kolosmonostori convent, mint hiteles hely előtt az osztozkodás, melyre őt «anyaszeretete és okos emberek tanácsa» ösztönözte. E szerint özvegy Kakas Andrásné átengedi fiának és leányának Katalinnak (Eötvös András kolozsvári esküdt polgár feleségének), néhai ura házai, szőllei, földjei, erdei, ezüstmarhája, pénze s egyéb ingó-bingó vagyona őket megillető részét. Ezenkívül Eötvös a feleségével kapott piaczi kőházat, minthogy a tőszomszédságában amúgy is volt háza, sógora kérésére neki örökáron eladta s árát tőle készpénzben meg is kapta.
Miután vagyoni ügyeivel rendbe jött, Kakas a gyulafejérvári fejedelmi udvarba ment, hogy ott az állami élet pályáján tehetségének megfelelő működési tért keressen. Hanem, hogy boldogulhasson, előbb a kormányzás százféle részleteivel s a közigazgatás ágas-bogas szervezetével kelle gyakorlatból megismerkednie s így a szolgálat legalsóbb fokán kezdenie. Ezért előbb egyszerű cubiculariusa az ifjú Báthory Zsigmondnak, majd két évre rá kincstartója s új hivatását olyan hűségesen teljesíté, hogy elismeréseül kolozsvári birtokait és szőlőföldjeit a fejedelem örök időkre felmenté minden dézsma alól.

Igazán neki való hivatalba azonban Kakas csak az utána következő évben (1590 őszén) jutott, midőn őt Báthory a fejedelmi ítélőszék assessorává nevezte ki. Most már csak feleség hiányzott a teljes boldogsághoz. De hiába ajánlották nénik és atyafiak a város legszebb leányait, s czéltalan incselkedtek vele gyermekkori játszótársai, kik hosszú távolléte alatt viruló hajadonokká fejlődtek. Már ő csak egy fiatal özvegyasszonyra vetette szemét, mert senki társaságában nem érezte olyan jól magát s a mellett a város tán legmódosabbika is volt, egyikéből ama kolozsvári unitárius patriciusi családokból, melyek erősen összeházasodva a szászokkal, a városnak ez időben oly sajátos jelleget adtak.
Mert Kolozsvár megmagyarosodása s társadalmának átalakulása ép a Kakas István gyermekkorában indúlt meg, mindig több tért hódítva s nagyobb erőt szerezve. A város magyarsága sok áldatlan viszálykodás után Hunyadi János korában lépett unióra az akkor még erősebb szász renddel. De azért a vetélkedés, nyelvi surlódás és irigykedés egyre tartott köztük, s azt csak János Zsigmond fejedelem kormánya szüntette meg 1568 pünkösdjére egy bölcs és igazságos törvényszéki ítélet útján. Ez egyenjogosítá a magyarokat a szászokkal, úgy hogy a plébános váltakozva magyar s utána szász legyen, az iskolában szász rector mellett magyar lector tanítson, a nagytemplom is hol a magyarok, hol a szászok kezén álljon, a szerint hogy a városi főbíró egyik évben magyar, a másikban szász, s a centumpaterek fele is mindenkor a magyarok közül választassék… elrendelvén ezt a jogos páritást a közigazgatás és a polgári élet legapróbb mozzanatáig, egész a városi kapuk kulcsa kérdéséig, a mit úgy oldottak meg, hogy két kulcsot csináltattak, egyiket a magyarok, másikat a szászok megbizottja őrizvén gondosan.
S akárhogy morogtak is e végzésért a szászok, az átalakulás sokkal simábban ment, mint azt maguk az öntudatra ébredt s erőhöz jutott magyarok is remélhették. S ez természetes is, hisz nemcsak érdekkörük volt azonos, de szokásaik, hagyományaik és viszonyaik minden körülménye. Egymásba házasodva éltek, dolgoztak a czéhekben és mezőkön, imádkoztak a templomban s temetkeztek a cinteremben századokon át s a szászok és magyarok egyaránt büszkélkedhettek kiváló polgárokkal és férfiakkal. Az átmenet a szász életről a magyarra persze conservativ módon történt, görcsösen ragaszkodván mindenhez, a mi a családi körülményeket és régi szokásokat illette. Hiszen a legtöbb magyar család egyik feje még szász volt s ha egyéb nem, az maradt legalább életmódja. Ez az oka aztán, hogy ámbár Kakas Istvánnak már az apját kifejezetten a magyarok közül választják esküdtpolgárrá, fia még bizonyos nyomatékkal említi, hogy német szokások szerint él. Egyik rokonukat is Baráti Jánosnénak hívta mindenki az életben, de már az adókönyvbe még a magyar rovók is «Hannes Münichin» néven írták be. S ez a példa éppen nem magában álló e tekintetben.
Kakas szíve választotja a kaczkiás Baráth Zsófia vala, néhai Wolfart István kolozsvári főbíró hátrahagyott felesége, kivel még az őszön meg is tartotta a lakodalmat. Hanem az asszony különben is előkelő családból származott. Nagybátyja, az öreg Baráth István több ízben volt a város főbírája, anyja pedig Baráth Jánosné a Kakasék háza mellett lakott. A jó Borbála nénire Kakas István is jól emlékezett gyerekkorából, mivel nagyon szerette és sokat kényeztette, midőn édes anyja egy-egy kölcsön-tojásért vagy egyéb apróságért hozzá átküldözgette. Az új asszony nénje, Baráth Katalin meg Dávid Ferenczhez, az unitáriusok superintendenséhez ment férjhez, de miután vele nem élt boldogan s elvált, másodszor Bácsi Péter vette el.
De feleségével Kakas nemcsak kiterjedt új atyafiságot, hanem új vagyont és házat is kapott. Ebbe hurczolkodott most át, bármily nehezére esett is kiköltözködnie abból az atyai házból, melyben született s eddig lakott, édes anyjáé közelében.

Ez a feleségével kapott ház a piacz átellenes keleti oldalán állott a középútczai saroktól másodikul, Beck János örökösei és Gellyén (Bogner) Imre háza között s úgy régisége, mint dísze a város legnevezetesebb patriciusi házává tette. Sokan lakták és bővítgették a század eleje óta, de azért nem volt nagy. Mindössze négy-öt szobát láthattunk benne úgy földszinten, mint emeletén, de a mi a szemlélő figyelmét lekötötte, az a sok faragás, czímer, ajtókeret és kandalló, miben lépten-nyomon gyönyörködhetett. Mind ennek nagyrésze néhai Seres János kolozsvári kőfaragómester műve volt, ki Wolfart megbízásából csak azelőtt nyolcz évvel fejezte be az emeleti rész művészi díszítéseit. Csakhogy az alsó lakás sötét, kényelmetlen maradt, s azért most Kakas két ajtót vágatott az udvarra, szép piros kőkeretébe felvésetvén ősi czímerét, a másik ajtó fölé pedig nevének kezdőbetűit, sőt megnagyíttatta az udvarra néző négy ablakát is, melyeknek faragása midnegyiknek más-más. Ezek a ház legnagyobb terméből, a zodiacus-szobából nyiltak, így nevezve az égi csillagkör alakjairól, melyek művészies elrendezéssel a boltívek alján csinos paizsokban, ember-magasságnyira körítették a szobát. Két ily csillagkép a boltozatra jutott s e kettő közé illesztette Kakas szép teljes czímerét, melyen a sisak fölött szárnyak is láthatók, mint nagyobbik gyűrűpecsétjén. S mikor aztán ezzel elkészült, megnyerte a fejedelmet arra is, hogy házát (melyet talán meg is mutatott neki) mentessé tette mindenféle beszállásolás kötelezettsége alól, azért a hűséges szolgálatáért, melyet kezdettől fogva «kész szívvel, lélekkel tanusított iránta s a haza iránt», de egyúttal azért is, hogy hivatásának kényelmesebben és jobban élhessen.

Új állásában Kakas a felebbviteli pereket intézte és jogi ismereteinek bizonyára nagy hasznát vették, hisz alaposabb képzettségű kortársa nem volt, s így még élete végén is méltó büszkeséggel emlegethette, hogy egész Erdélyországban egyedül jogtudor. De a mint egy kis szabad ideje támadt vagy vége lett egy-egy törvénykezési ciklusnak, szalad haza Kolozsvárra, hol felesége gyakran rászorult támaszára.
Vagyona, atyafisága, állása és összeköttetései révén Kakas mind nagyobb tiszteletet vívott ki magának a társadalomban, mely irígy bámulattal tekintett arra a férfiúra, ki házába fogadja az ország fejedelmét, sőt kölcsönökkel is kisegíti szorultságában. S ő mindezt ki is tudta használni előnyösen a maga czéljaira és javára. Élelmes természete folytán mindenből pénzt csinált, a miből csak lehetett s a kor gyakorlatiasabb felfogása nem is ütközött meg rajta, ha Kakasékat űzérkedni látta. Ez becsületes, nemes módja volt a meggazdagodásnak, hisz még néhai Izabella királyné is hízott marhákat hajtatott a bécsi vásárra, s dunántúli főuraink is ekként értékesítették termelésök többletét. Így gazdálkodott az «új nemes» Kakas István is, mint sokan élelmesebb kortársai közül, s ha valamit feleslegükből pénzen eladtak másoknak is, az volt róla polgártársaik felfogása, hogy azzal tulajdonképpen a közjót is szolgálták. Így esik aztán, hogy a város tőlük hozat malozsát a fejedelem asztalára, kristályüveget a tanácsház ablakára, braszlai posztót a kanczellár számára, ép úgy, mint bort vagy akár könyvet; tudván, hogy Kakas István tartja a Decretumok legjobb kiadását, s a legtisztább bort egyaránt. Házát is kényelmességeért keresi fel a fejedelem atyafisága, pl. Báthory András biboros, vármiai püspök is, habár ő akkora kisérettel szokott járni, hogy midőn egy ízben bátyjával: Boldizsárral érkezett Kolozsvárra, neki már csak a bírónál jutott szállás. És korjellemző, hogy ily látogatások alkalmával a város sáfárkodott a konyhára, asztalra, sőt tél idején még a kályhák fűtése is terhelte, a mi óriási költséget rótt rá.
Hanem Kakas népszerűsége vagy inkább ismert egyénisége daczára se vállalt városi tisztséget vagy egyéb megbizatást. Nem volt centumpater mint apja, tán mert sokat lévén útban, szülővárosa vezetésére közvetlen befolyása nem is igen lehetett. Hiszen folytonosan commissiókban kellett járnia, hol tanukihallgatásokat vezetni, hol pedig határigazításokat ellenőrizni, vagy valamely törvényszéki végzés végrehajtását foganatosítani. Különösen sok útja volt azonban 1593 tavaszán. Egymásután ötször is hivatták a fejérvári udvarba, hová – a kor szokása szerint – a város szekerén ment Tordáig, honnan ismét a tordai tanács volt köteles tovább vitetni Gyulafejérvárig. S bizony gyakorta megesett, hogy ilyenkor magánügyeit is elhanyagolta, vagy «ügyvédvallás» által helyettesíté magát itthon.

IV.

A fejedelem Kakast Angolországba küldi követségbe. – Ennek oka és körülményei. – Kakas útja Lengyelországon át. – Hogy fogadta Zamoyski lengyel kanczellár? – További útja Németországon keresztül Londonig. – Erzsébet királynétől nyert audiencziája. – Oratioja s az angol udvar válasza. – London a XVI. század végén. – Jelentősége, világcsodái és nagysága.

Midőn Kakas 1593 augusztus utolsó hetében a fejedelem hirtelen hívására Fejérvárra ért, Kovacsóczy Farkas kanczellár azzal a váratlan kijelentéssel lepte meg, hogy készüljön útra: Lengyelországba és Angliába. Nem értette hamarosan, mi dolga lehet ez egymástól annyira távol eső és különböző két országban, de azonnal tisztán látta feladatát, a mint a korlátnok részletezni kezdé.
Immár két hónapja, hogy a török nagy erővel ostromolta Sziszek várát, s mindenki tudta, hogy ha elesik, tovább terjeszti hatalmát. Hiszen két év óta napirenden voltak kicsapásai, kisebb-nagyobb csatái és erőszakoskodásai, s nem kelle különös jóserő előrelátni, hogy ebből évekre terjedő hosszú háború keletkezik. Ez nem is igen érintette volna Erdélyországot, mely a török fenhatósága alatt boldogan élt és fejlődött, ha ép e viszonyánál fogva most állandóan nem sürgette volna segítségért, a mire köteles is volt. Csakhogy tiszta dolog, hogy Báthory Zsigmond nem ragadhatott fegyvert a magyar király és magyarjai s igy hát: a keresztyénség ellen. Mert hiszen évek óta biztatta gyóntatója, a spanyol Carillo Alfonz jezsuita, tavaly meg Amalteo Attila pápai követ, hogy szakadjon el a töröktől, kinek védősége lealázó s bölcsen belátta, hogy hitegetni, szóval tartani se lehet majd sokáig. E kényszerhelyzetében gondolt a fejérvári udvar Zamoyski János lengyel kanczellár tanácsával Erzsébet angol királynéra, kinek tekintélye a portán akkora, hogy «alig volt valami, a mi az ő közbenjárásával el nem érhető» lett volna. Hisz harmadéve is jóformán ő menté meg az országot a török becsapástól s most is így remélték az erdélyiek ellensúlyozni fenyegető követelését s azt, hogy befolyásával sikerülni fog »megnyerni a törökpártiakat a keresztyénekkel kötendő frigy eszméjének,» vagy ha tán ez a szövetség meg nem valósulna, a fejedelem pedig semlegességét meg nem őrizhetné: a pogány elleni küzdelem lelkes támogatására, miként az a levelek sorai közül kiérezhető.

E nehéz kettős feladat teljesítésére Kakast szemelték ki, nemcsak mint nyelveket tudó, tanult, jeles férfiút, hanem tán azért is, mert gazdag, nagyravágyó ember volt s tudták róla, hogy a magáéból is szívesen megtoldja az útiköltséget, ha ekkora megtiszteltetésben részesítik. Meg aztán tudta, hogy ily küldetésben kortársai közül senki nem járt olyan messze, az angolok közt. Még Berzeviczy Márton is csupán saját szakállára, megbízás nélkül jutott ide, miként az előbbi idők nehány magyar ifja. Így Kakast méltán izgatta a vágy: új világot látni s vele új ismereteket és dicsőséget szerezni, bármiként aggódott is miatta öreges anyja és beteges felesége.
Szeptember elsején vette át útasítását. Majd elkészültek ajánló levelei és utána elbúcsúzhatott a fejedelemtől is, a ki inkább hagyta menni, semmint küldte, minthogy ő a török engesztelődésében nem igen bízott, az angol királyné támogatásától nem sokat remélt s harczi dicsőségre vágyó lelkével már akkor szakítani akart vele. De azért hű emberét titkári rangra emelte s úgy engedte el 13-ikán az udvarból. Néhány napot Kolozsvártt töltött, míg téli ruháit és úti holmiját mind felrakhatta s úgy ment neki nagy útjának jól felkészülten Deés felé. A legrövidebb úton, Huszton át sietett Lengyelországba, hogy Zamoyski kanczellárral mielőbb találkozhassék. A határon értesült róla, hogy épen otthon van Illyvótól északra eső zamoscsi birtokán, a minek nagyon megörült, mert így legalább nem kellett Varsóig fáradnia, hol a telet rendesen tölteni szokta. A lengyelek nagy államférfia, ki egész keleti Európa ügyeit ismerte s úgyszólván irányítá, szívesen fogadta (október elején) egykori sógora, Báthory Zsigmond, üdvözletét, üzenetét és atyafiságos levelét. Megérté Kakas előadásából nehéz helyzetét a török irányában, ki most hogy Magyarország ellen készül, őt is arra erőlteti, «hogy hadba szálljon és a hová mondják az németek ellen oda menjen, várakat szálljon, mindenképen rajtok legyen», a mi a fejedelemnek igen nehezére esik, hogy «azok ellen támadjon, kiknek minden jóval tartoznék», minthogy császárukat úgyis mint magyar királyt, úgyis mint keresztyén fejedelmet egyaránt tiszteli. S habár országa megmaradásáért mindent kész mívelni, áldozni, örömest venné tanácsát, miként térhetne ki a török követelése elől, mivel elégítse ki s «miképen serélje el haragját és nehézségit» e terhes időkben?
Némi viszonzásul a várt jó tanácsért a fejedelem megüzente a kanczellárnak, hogy álljon résen Szinán basa nagyvezérrel szemben, mivel biztos értesülése szerint nagyon haragszik a lengyelekre, a miért «meg nem adták s most sem akarnák megadni» a mit igértek a szultánnak, de erővel is megadatja velök, sőt rájuk ereszti a tatárokat s feldúlatja országukat. Csakhogy ennek az atyafiságos figyelmeztetésnek fele se volt való, vagy legalább nem oly fenyegető, a milyennek hangzik, s Báthory általa csupán azt akarta megtudni a kanczellártól, hogy az esetben, ha ő szakítna a törökkel s támadólag lépne fel ellene, számíthatna segítségére, s kivált a kozákokra, kik jó zsoldért úgy küzdenek, mint az oroszlánok. Ezt burkolják Kakas útasításának ama szavai, hogy a tatárok dolgáról amúgy «obiter, csak mint magától emlékezzék» s úgy vegye ki belőle szándékát, «hogy ne értse cancellarius uram, hogy ennek említése ő Nagysága akaratjából volna.» Ő ugyanis nem volt híve a szakítás eszméjének s mindig arra inté Báthorít, hogy a törököt hitegetve, dédelgetve tartsa fenn a jó viszonyt a portával. Ezért örült most angolországi küldetésének itt és azért készséggel megadá Kakasnak a kívánt útasításokat «mint viselje oda magát, mint és merre menjen» s a királyné asszonynak is szép levélben ajánlotta a fejedelem és követének ügyét. Hivatkozott benne arra a nemes barátságra, mely a királynét néhai Báthory István királyhoz fűzte, a mire most unokaöcscse is támaszkodik, midőn kegyes pártfogását kéri a portán a végből, hogy tartsák tiszteletben Erdélyország ama régi szövetségét, melyet még néhai való János Zsigmond kötött volt a szultánnal, mivel mostanában rakonczátlan katonái nemcsak hogy becsapnak a határokon, nem tisztelvén annak régi vonalát, de a fejedelem erejét meghaladó újabb terheket és adókat követelnek az országtól Sztambulból, a mi igazságtalan dolog.
Ezzel a levéllel zsebében távozott Kakas október hó közepén a kanczellártól, hogy bizonyára valami árúsember alkalmatosságán és védelmével Angliába jusson. Városról városra, vásárról vásárra haladtak Ilyvón, Krakón, Slézián át Németországba s a rendes póstaútat járva az Odera mentén nagylassan Stettinig s onnan a tengerparton Hamburgig, a Hanza-szövetség nagy kikötőjébe, vévigszenvedvén a hosszú, kemény tél összes kellemetlenségeit. A «derék, erős és bőnépű» városban az tűnt fel a magyaroknak, hogy sok a vize, úgy hogy «csaknem minden utczára bejöhetnek az nagy hajókkal is,» a házaknak az útczára néző része meg «inkább mind ablak», mintha üvegházak lennének. Innen már fürge angol hajók jártak át Angliába s valószinűleg egy ilyen jutott Kakas uram is közel négy hónapi barangolás után a brittek földjére. Hideg, zimankós időben érkezett meg 1594 januárius végén, s a mint a Themzén felfelé haladtak Londonnak, lépten-nyomon látta, mennyivel fejlettebb ország ez valamennyinél, melyben eddigelé járt.
Miután Kakas kipihente a hosszú út fáradalmait s átesett azon a lázon, melyet az útasban e világváros nagyszerűségeinek szemlélete kelt, felkereste Pukering kanczellárt s mindazokat, kikhez urától ajánlólevelet hozott, hogy audiencziát eszközöljenek ki számára a királynénál. A szép erdélyi ajándékoknak, meg Zamoyski ajánlásainak köszönhette, hogy kevés vártatva hivatták s februárius első hete végén Erzsébet királyné elé vezették.
A királynéra a kihallgatási teremben kellett várakozni, melynek falait drága szőnyegek fedték, padlózatát azonban angol szokás szerint szénával és kákával hintették be. Főurak és főpapok, a canterbury érsek, a londoni püspök, az államtanácsos, a koronatisztek és gentlemenek közt várdogált itt az idegen, míg az ajtónálló aranylánczos lovag a királyné érkezését nem jelzé. Jövetelét különben bárók és grófok s a térdszallagrend lovagjainak közeledése árulta el, a mint hajadonfővel méltóságteljesen felvonultak. Utánuk jött a kanczellár, kezében a vörös selyemzacskóba fogott királyi pecséteket tartva, két főúr között, kik a kormánypálczát, illetve a királyi kardot hozták magukkal. Lassú léptekkel követte őket maga a királyné, az öreg hajadon. Arcza hosszúkás, csinos, de már ránczos, szemei aprók, de sötétek és élénkek, orra kissé kampós, szája takaros, de fogai feketék a sok czukorkáktól, a mit ő is túlságban élvez, mint az angolok általában. Füleiben drága gyöngyfüggőket, fején kis koronát hord vörös parókáján, míg nyakát gyönyörű ékszer díszíté. Ruhája mélyen kivágott, miként angol leányoknál szokás, borsónyi gyöngyökkel és ezüsttel kivarrva, míg hosszú uszályát egy marchioness vitte, tartotta. Alakja magas és méltóságteljes; modora nyájas, leereszkedő. Elvonultában is sokakat megszólít szende, lágy hangján, angol, franczia vagy olasz nyelven, habár jól beszél spanyolul, skótul, hollandul, sőt latinul és görögül is.
Utána palota-hölgyei jöttek, szebbnél-szebb úri nők, kik fehér ruhájukban általános feltűnést keltenek, míg kétoldalt aranyozott alabárdosai lépdeltek a várakozók sorfala közt, kik térden állva nézték a menet elvonulását. Éljen sokáig Erzsébet királyné! kiáltásokkal üdvözölvén, mit ő «Köszönöm, jó népeim» szavakkal szokott viszonozni.

Trónján elhelyezkedve, meghatározott rendben fogadja a jelentkezőket vagy követeket, kik térdre borulva járulnak elébe. S ha előadásuk jó benyomást tett reá vagy barátságos hangulatban találja, különös kegye jeléül csókra nyújtja keskeny, kicsi kezét, mely csak úgy csillog a gyűrűktől és drágakövektől, sőt néha maga segít felemelni a térdelőket.

Mindezt jól megfigyelve, járult Kakas is a királyné elé, hogy Báthory Zsigmond nevében üdvözölje s előadja még otthon elkészített (s hivatalosan átnézett) beszédét, melyet útközben jóformán szóról szóra betanult.

A királyné asszony hírét-nevét dicsőítő fordulatos bevezetés után ismertette a régi Dacia területén kialakult Erdély állapotát, attól az időtől, hogy II. Lajos király szerencsétlen halála következtében elszakadt az anyaországtól, melynek addig egyik tartománya volt. János király kormánya után özvegye Izabella királyné és fia ide tette át székhelyét s úgy ők, mint kivált Báthory István király szigorúan őrködtek függetlenségén s az ország biztonságán. Családjából immár a harmadik fejedelem követi példáját s tartja fenn a békét az által, hogy a portai adót pontosan megfizeti, miként azt más nemzetek is kénytelenek tenni. De a török mindegyre követelőbbé válik, s ez ellenében kéri most segedelmét, követvén a lengyelek példáját, kiket – könyörgésükre – a királyné közbenjárására békített ki Armurath szultánnal, mivelhogy ismeri ama nemesszívű gondolkozásmódját, melylyel meghagyta portai követének, Barton Eduardnak, hogy ott minden keresztyén fejedelem ügyét támogassa. Ezt a támogatását eddig is sokszor igénybe vették Konstantinápolyban járt emberei, de most különösen szükségük van reá, mióta Szinán basa hadai, hogy megbosszulják a sziszeki vereséget, Magyarországot pusztítják. Mert «most az minemű nagy hadat indítottak volna az németek ellen» félő, hogy Erdélyországot is baj ne érje. De ha ez a veszedelme «valamiképpen leszállana» is, mindig sok ügye-baja marad a portán, melyekben jól fogna segítsége és közbenjárása. Ilyen most példának okáért a határ dolga, mivel a végbeli törökök folytonosan betörnek az országba, «azt rontják, pusztítják és így napról napra beljebb teszik az határt s ilyenképen foglaton-foglalják az ő Nagysága földeit, birodalmát», bármiként panaszkodott is ellene a magas portán. Immár 400 falut hódoltatott be lassanként a temesvári beglerbég az erdélyi részekből, s ámbár ezeket a magas porta a fejedelemnek hihetetlen áldozat árán visszaítélte, a zaklatások nem szüntek meg.
A másik panasz, az adó ügye, melyről az volna a fejedelem kívánsága, hogy «ne ütnék felebb semmi időben, semmi occasióban avagy fejedelmek változásában«. Könyörög tehát, íratna a királyné asszony «szép levelet az császárnak», hogy legyen kegyelmességgel Erdély és fejedelme iránt, ha majd követei az angol portaa oratorral egyetemben «megtalálják» könyörgésükkel, s «ez lenne úgy megírva, a mint kívántatnék jó és foganatos szókkal, kikből az császár megérthetné, hogy az királyné asszony ugyan valóban és jó szívből törekednék ő Nagysága és országa mellett», s erről a fővezér is győződne meg, hogy aztán jó választ kapjanak tőle.
Erzsébet királyné megértette s élvezettel hallgatta a szép, bár kissé hosszú oratio minden szavát, fordulatát, mert latinul és görögül kitünően tudott, még beszélni is, úgy hogy egyetemi tanárokkal is vitatkozott e nyelveken. Örömmel hallgatá hát az erdélyi követ lelkes előadását, mely őt egy egész új világba helyezé s egy olyan állam viszonyaival ismerteté meg, melyről eddigelé keveset tudott. A Báthoryakat különben is tisztelé még néhai István király óta, ki a Lengyelországban élő angolokkal igen sok jót tett. Ezért készséggel megigérte a kérés teljesítését, minthogy arról már előzőleg tájékoztatá főminisztere Cecil Vilmos, Burghley lord kincstartó s a külügyek eszes vezetője. Pár nap múlva el is készült Murad szultánhoz intézett levele, melyben arra kérte, hallgassa meg az erdélyi fejedelem panaszát, vizsgáltassa át ügyét tudós emberekkel s aztán orvosolja bajait jog és méltányosság szerint. A királyné egyidejűleg portai követét is útasítá, hogy a fejedelem dolgait és embereit minden tehetsége szerint támogassa, előmozdítsa s a békességet keresse. Minderről Báthoryt is értesítvén, külön kiemelte Kakas tapintatos modorát és ügyességét. Tényleg annyira kegyes volt iránta, hogy Kakas nem győzte eléggé magasztalni. Még félév múltán is mint páratlan matronáról emlékezik meg róla, olyan mély benyomást tett reá abban a fényes környezetben, a hol látta és csodálta. Nem bánta annak látása, hogy ez a nő végtelen hiúsága folytán hatvan éve daczára leányosan öltözködik, kivágott ruhában jár és hamis vörös hajat visel, hogy az embereket a szerint becsülte, miként tudtak neki bókolni, udvarolni s hogy, bár hajadon volt, állandóan széptevőket tartott maga körül, s emelt fel a legnagyobb méltóságokra, holott gyakran egyetlen érdemök: szépségük és csiszolt modoruk volt. Kakas csak az erélyes uralkodót bámulta Erzsébetben, a ki nagygyá és gazdaggá tett egy nemzetet, szerencsés hadjárataival dicsőséget szerze birodalmának, nevét az egész világon tiszteltté tevé s a mellett oly kiváló tehetségekkel ékeskedett, melyekért még alattvalói is szemet hunytak emberi gyengeségeiért, női fogyatkozásaiért.
Kakas boldogan és elégedetten távozott e reá nézve örökké emlékezetes fogadtatásról. Aztán sietett levélben is megköszönni Burghley lord kitüntető támogatását, és személyesen Essex gróf, a királyné híres kegyencze s főtanácsosa érdeklődését, melylyel meghallgatta, mert ő is tapasztalta – a mire jó előre figyelmeztették –s hogy e két férfi nélkül az idegen semmit sem ér el az angol udvarban. Majd búcsúlátogatásokat tett a többi udvari méltóságoknál: Wodward mesternél, az öreg lord Hunsdon udvarmesternél és lord Puckering pecsétőrnél, kik udvarias külön levelekben biztosíták az erdélyi fejedelemet arról, hogy igaz ügyét ismeretlenül is melegen támogatták, úgy hogy titkára teljes megelégedéssel fejezhette be küldetését.

Mialatt e levelek elkészültek a királyi kanczellárián, Kakas napestig járta az útczákat s nézegette London látnivalóit, csak az bosszantá, hogy ha valahol eltévelygett, sehol se akadt olyan emberre, kivel «deákul tudott volna beszélleni», annyira deáktalan az ország népe.
E világváros lakossága akkoriban közel 200,000 főnyi volt s állandóan úgy nyüzsgött, mintha «mindennap sokadalom lenne.» Hanem azért csupán három útczája szép, tágas és bennök «nagy magos kőépületek, oszlopok város-czímerével, hallatlan szép bálványokkal», szobrokkal; a többi szűk, sötét. Nevezetes azonban s «harmadik csodája Angolországnak» 18 íves kőhídja, úgy építve, hogy egy templom is van rajta s a kalmároknak annyi árúsháza, hogy egész városnak tetszik. Itt mindent lehetett kapni, de jobbparti bástyakapuján elrettentő például 34 száraz koponya «díszlett» évek óta, főnemeseké, kik a királyné asszony életére törtek. Az öreg hídon még könyvnyomtató-műhelyeket is talált az utas, a mint bámúlva áthaladt rajta.
A negyedfél mérföldnyi kerületű város még egészen középkorias jellegű, mert minden nagyobb palotáját tornyok ékesítik, várárkok körítik s a házak tömkelegéből 124 templom tornya nyúlik égnek. Legfőbb közöttük Szent Pál temploma «sok tudós, vitézlő és polgári személyeknek márvány és alabastrom koporsóival», s «a város felső végin» a Westminster, a királyok síremlékeivel. Mellette áll híres főiskolája, több mint 600 deákkal és 40 tanítómesterrel. Közelében a királyi paloták, melyekbe mindenkinek szabad bemenete volt, s körülöttük pompás kertek, halastavak és sétahelyek. Különösen szép a nagy játszókert, melyben «némelyek követ vagy rúdat hánynak, némelyek küzködnek, ugrosnak», az ifjú asszonyok és leányok meg «énekléssel vetekednek», míg a szomszédos «szentegyház formára épített» házban az emberek laptát, tekét, karikát vagy golyóbist játszanak, miknek láttára az útas félrevetné «az poéták Olympusát és Heliconát», oly gyönyörűséget okoz.
Tanúságos a partmenti életet s a kikötő mozgalmas képét is megfigyelni, kivált magyar embernek, a ki meséből ismeri a tengert s legfeljebb álmában lát hajót. Itt pedig volt elég. Szokásuk szerint, a melyik idáig feljött a Themzén, «mely nagyobb a Bodrognál», a király tiszteletére minden ágyúját kisütötte s olyik nap még 200 ágyúlövést is hallhatott az ember. E hajók némelyike gabonát, zöldséget hozott, másika halat és tengeri rákot, akkorát, hogy «kisebb nem volt tizednapi malaczoknál», vagy pedig gyarmatárút távoli világrészekből. Ha aztán kirakodtak, saját készítményeiket rakták fel, kivált a híres fajn londis posztókat, melyeket egy akkora «gyönyörűséges pázsitos kert» közepén szárítgattak, hogy kőkerítése fél mérföldet is befoglalt.
Embert is sokfélét lát itt az idegen. De az angol «nép szertelen gyenge és leánytermészetű», és semmi költséget se sajnál, hogy kedvébe járhasson kedvesének, urának vagy barátjának. Népe erős, munkás, »az asszonyállatok meg igen szépek, tiszták, fejérek, magossak», s nem kendőzik magukat. Nagyon szívesek és vendégszeretők. Ha valaki idegent szállásba fogadnak, a háznép asszonya, leánya csókkal és öleléssel üdvözli, a mi annyira országos szokás, hogy a ki nem viszonozza, azt durvának és neveletlennek tartják. Másik feltünő szokása az angolnak, hogy «reggel elébb iszik, mint eszik és felebarátját is a felestekemre nem egy darab pecsenyére, hanem egy ital serre híjja». E szokásukat úgy indokolják, hogy »midőn az ember főzni akar, megöblíti először az fazekat s úgy teszi bele, az mit meg akar főzni», mire a németek azzal feleltek, hogy »midőn ők jóízű vizet akarnak kútjokban tartani, erős köves fundamentomot tesznek az kútba először», azért esznek, mielőtt innának. Hanem az élet így se drága itt, csupán a magyarországi viszonyokhoz képest, »mert öt garas ára kenyeret csak szintén főzelékje mellett is egy nap ember elkölthet», akármint takarékoskodjék.
Erre Kakas uram ugyan nem szorult reá, de habár még sok mindent meg szeretett volna nézni, alig várta, hogy elbocsássák, és szűnjék a vihar és ellenszél, mely miatt a hajók nem mertek kihajózni a tengerre. Különben is eszében éjjel-nappal családja forgott, melyről már rég nem hallott semmit s az élet sem ízlett, akármit evett-ivott vagy látott ez idegen világban. Zsebre vágta hát a kapott íratokat, megváltotta az inquisitortól «biztonságlevelét», mely nélkül a hajósok senkit fel nem mernek fogadni, a ki az országból kimegy s összekötözgetve az ajándéknak szánt vásárfiát, februárius hó közepén útnak indult hazafelé.

Az angol követség eredménytelensége. – Kakas hazatérte és bánata felesége halála miatt. – Lemondása az udvarban viselt állásáról. – Kolozsvári másik háza, melyben a fejedelmek szállni szoktak. – A kolozsvári 1594-iki véres országgyűlés.

Széltől hajtva, vágytól kergetve sietett Kakas vissza hazájába, semmit se látva és élvezve az útból, melyen a hajó hordta s a postaszekér vitte. Jó szóval és ajándékkal hajszolta embereit, hogy minél jobban igyekezzenek s így alig két hónapi úttal, egy hétre húsvét után érkezett meg Kolozsvárra, hol már halottnak hitték. De éppen csak hogy feleségét és anyját keblére ölelhette, mert másnap (április 19-ikén) már sietett Fejérvárra, hogy a fejedelemnek útjáról jelentést tegyen. Érdeklődést színlelve hallgatta meg, figyelt tapasztalataira és olvasta az angol udvarból hozott leveleket, holott ekkor már Báthory Zsigmond erősen eltökélte magát, hogy szakíta törökkel, bármint hitegette is portára küldött követeivel. Suttogtak is erről eleget az udvarban s a józanabbakkal maga Kakas is aggodalommal szemlélte, mily veszedelmes befolyást gyakorolnak idegen papok és barátok, jezsuiták és német követek az ifjú fejedelemre, ámbár az ország érdeke és régi hagyománya a törökkel való jó viszony ápolását kivánta. Ép azért nem értette, miért kellett neki akkora útat és költséget tennie, ha a békés egyezséget úgy sem akarták őszintén. Fájt most látnia, hogy egész küldetésének csak az volt czélja, hogy a porta haragját csillapítsa s a szultánnal elhitesse, hogy Erdély fejedelme továbbra is hűséges alattvalója akar maradni. S annyi kiállott veszedelem és szenvedés után bántotta a tudat, hogy lelkiismeretesen teljesített angolországi követségének semmiféle reális eredménye nem volt. Hiszen Erzsébet királyné meghagyta ugyan Bartonnak, hogy Rudolf német császár s magyar király és a szultán közt békét közvetítsen, de mivel erre a feladatra a császártól külön felhatalmazást nem kapott, saját felelősségére nem tehetett semmit, s mire tehetett volna valamit, már javában folyt Magyarországon a háború. Pedig az angolok őszintén buzgólkodtak az elvállalt nemes dologban. Igy május közepén a portáról is érkezett Fejérvárra egy angol követ, Angliai Pál tizedmagával, hogy Báthoryval tárgyaljon, s nem rajta múlt, hogy ő se végezhetett vele semmit, a királyné óhajtása daczára.

Ez az angol követ hazatérőben Kolozsvártt is megállapodott, hová épen akkor a toscanai nagyfejedelemnek is érkezett egy főembere Firenzeből. Mellette is Kakas uram forgolódott, buzgólkodott, hogy otthonosan érezze magát. Vele volt ebéden, sőt a misén is, melyet Carillo atya, a fejedelem gyóntatója mondott Darabos János házánál, mivel ekkor a katholikusoknak a városon templomuk nem volt, s a jezsuiták kitiltása óta papjuk is csak a monostori kolostorban lakhatott. Ide járt ki Kakas István is, mint buzgó katholikus, imádkozni, fohászkodni, minthogy felesége nagyon sokat betegeskedett. Az uráért való aggodalom, a hosszú vágy és sóvárgás verte le a derék hitvest lábáról s hiába volt anyósának vigasztalása, ápolása, mire Kakas angliai útjából végre hazaért, állapotát gyógyíthatatlannak találta. Pünkösdre már templomba se mehetett, úgy hogy ura állandóan mellette tartózkodott s hetekig feléje se ment a fejérvári udvarnak, honnan egyre-másra hívták. Hű felesége napról napra jobban senyvedt, sorvadt s nem segített rajta többé sem a javasasszonyok erősítő itala, sem az orvosok rendelése. Kín volt nézni szenvedését, fájdalmát, mitől a jóságos halál julius 7-ikén végezetre megváltá. Nagy volt a Kakas-család bánata, mely a férjet lesújtá, különösen hogy a halottat a városban dúló ragadós nyavalyák miatt még aznap el kellett temetni, s ki se teríthették hosszabb időre, mint azt nemesembereknél szokták. A részvét megnyilatkozása így még általánosabbá vált városszerte, mert az elhunytat mindenki szerette, becsülte. Sírjánál Enyedi György unitárius superintendens, Erdélyország ékesszavú hitszónoka tartott fölötte gyászbeszédet, melyben híveinek a feltámadásról és halhatatlanságról elmélkedett. Alapigéül Szent Pál e mondását választá: Nem akarom penig, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek az elaludtak felől s a beszéd úgy meghatott mindenkit, hogy nem maradt hallgatója, a ki ne könnyezett volna.
Élete párjának elvesztése Kakas eddigi életmódjában is változást idézett elő. Állandóan Kolozsvártt óhajtott maradni, hogy öregedő anyja mellett lehessen. Ezért már Fejérvárra sem igen járogatott, sőt okul adván felesége betegségét, még halála előtt lemondott assessori tisztjéről, illetőleg kikötötte, hogy csak a főszékülésekre megy el (milyeneket négyet, hatot tartottak évente), hogy a felebbezési perek tárgyalásán a fejedelemnek és törvényszéknek segíthessen. Ámde visszavonulásának igazi oka az volt, hogy a míg odajárt Angliába, az udvar egészen átalakult. Új szokásokat és erkölcsöket talált benne, a tanult, komoly emberek helyén pedig képmutató, nyegle olaszokat, a mi untatta és undorította.
Változott viszonyai közepette jól esett Kakasnak kipihennie külföldi útja törődését és családi fájdalmát. Nyugalmában csupán az országos események zaja zavarta meg néha-néha. Ilyen volt mindjárt az úgynevezett kolozsvári véres országgyűlés, melynek előkészületei épp az anyja piaczi házában folytak le, tehát úgyszólván szemei előtt.
Ez a ház (mint már szó esett róla) a Kismester-útcza sarkán állott és az öreg Kakas Andrásné lakott benne, de úgy, hogy midőn a fejedelem Kolozsvárra jött, meghúzódott valamely hátsó szobájába vagy jóelőre átköltözködött vejéhez, fiához, hogy a nagy-vendég megérkezéséig a sáfárgazda illően berendezhesse, télen pedig kifüttethesse. Mellette találjuk, egészen be a Kis-mester-útczába nyúlva a Viczeyék házát, melyet Viczey Máté épen csak az elmult tavaszon örökölt vala az egykori Viczey Antal főbírótól. Míg a Monostor-útcza szögletéig húzódott az unitárius egyház régi plébánosi épülete. Kakasnéval átellenben a Kismester-útcza másik oldalára sarkallott veje: Eötvös András háza, tágas nagy szobáival, melyek azonban «csak fejedelem szükségére állanak» egész éven át üresen, oly alkalmakra, midőn nagyobb kisérettel érkezik (s tisztán csak Kakasnénál nem fér el) mivel maga Eötvös uram másik piaczi házában lakott. Utána következett a vén Baráth Jánosné háza, s tőszomszédságában végül egész a Széna-útcza sarkáig Kakas István ama háza, melyben házasodásáig legénykorában lakott, s melyet még apja vett volt Szécsi György örököseitől.
Ez az öt-hat ház tehát betöltöte az egész piacz nyugati oldalát, melyen ma sincs több hét háznál. S jellemző, hogy összeházasodás folytán úgyszólván egy kézben, egy atyafiság tulajdonán maradt az egész sor, mert hisz az egyik Viczey-lány, Anna is egy Baráthoz ment feleségül.
E ház-sorban Kakas Andrásnéé volt a legkisebb, de a fejedelem mégis ezt szerette leginkább, mert a kapu fölött egyenes összeköttetésben állott Eötvös uram szomszédos nagyobb házával, melyben kisérete lakott. Ezért később a városbiróval «világosságnak okáért» ablakot is vágatott a grádicsfeljárathoz, sőt a többi ablakot is nagyobbították. Mindenesetre volt valami kedvessége, varázsa, sőt az az előnye is, hogy útczai ablakából lehetett látni a templomba járókat; különben nem ragaszkodtak volna hozzá a fejedelmek annyi előszeretettel, immár több mint húsz év óta.

Most is ide szállott Báthory Zsigmond, mint rendesen, midőn kiséretével (augusztus 8-ikán) Kővárból megjött. S a mint az országgyűlés két hét múlva «a kisebbik templomban» megnyilt, ide hozák fel a rendek üzeneteit és kérelmét, hogy a fejedelem maradjon meg továbbra is a török hűségén, mert «Lajos király veszedelmétől fogván – úgymond – Isten után az török nyugodalma alatt voltunk, az elenink pedig megpróbálták volt az nímet segítséget, de miérthogy látták elégtelenségét, ismét az török alá adták magokat», mivel ezt találták legjobbnak az ország megmaradására. Csakhogy az elszakadás ügyét immár sokkal inkább előkészítették: pápai követek és papok, az ország igazi érdekeit nem ismerő császáriak és más idegenek, meg a kiszemelt áldozatok állására, vagyonára áhítozó önző tanácsosok, semhogy a fejedelem kérlelésének engedett, a józan ész szavára hallgatott, vagy tekintetbe vette volna Erdély hagyományos politikáját, mely a török fenhatóságát lealázónak nem nézte, s valami nagy hátrányát nem is érezte. Igy aztán az lett a vége a mozgalomnak, hogy az elszakadás fő-ellenzőit a fejedelem Geszthy Ferencz »találmánya» szerint augusztus 28-ikán, vasárnapon, a reggeli predikáczió után saját szállásán álnokul elfogatta, s harmadnapra ötüket a város főterén le is fejeztette. Virradat előtt kora hajnalban ment végbe a mészárlás, s mire a félrevezetett fejedelem felébredt, szegény tanácsurai már nem éltek. Igy csupán a megfélemlített népnek mondhatott lakása ablakából könnyezve beszédet. De bánata késői vala s hiába igyekezett megnyugtatni háborgó lelkiismeretét azzal, hogy az egésznek Geszthy és Bocskay értelmi szerzői, s «adjanak ők okot róla Isten előtt», a történelem őt magát tevé felelőssé az oktalan vérpazarlásért. Mindössze az lehet mentsége, hogy – miként magát kifejezte – életveszélyben forgó helyzete «kínszeríté reá», hogy «olyan severitással kellett a dologban procedálnia». Holott életét nem fenyegette veszély, s egész aggodalma csak megfélemlítés következménye volt, emberi vonás lévén különben is, hogy vitéz és kegyetlen férfiak gyakran igen félénkek.

VI.

Báthory Zsigmond eddigi politikájának változása. – Házasodása s a belőle Kakasra háramlott előny. – Ujabb útja Lengyelországba. – Visszatérte Mária Christierna fejedelemasszony udvarába, hol egyik udvarhölgyébe szeret és feleségül veszi. – Römer Zsuzsánna és tiroli családja. – Kakas lakodalmi ünnepsége. – A fejedelemasszony és fogarasi várkastélya. – Kakas boldogsága, majd szomorúsága édes anyja elhalálozása miatt.

Forgatagos idők e menetében és irányításában azonban Kakasnak nem vala része. Hisz ő sokkal kisebb embere volt a fejedelemnek és udvarának, semhogy befolyása lehetett volna ily országos ügyekre. De elkeseredéssel szemlélte az eseményeket, melyekről a polgárok borzadálylyal beszélgettek, s míg egyfelől örült, hogy őt azok szele nem érinté, szánalommal gondolt arra, mily eszközökké és bábokká válnak sokszor a fejedelmek tanácsosaik és híveik kezei közt. A mi szolgálatot tehetett urának és hazájának e nehéz időkben, mindössze abból állott, hogy rendelkezésére bocsátá házát ama követek számára, kik Fejérvárra igyekezvén Kolozsvártt is kénytelenek valának megállapodni.
Ilyen volt mindjárt 1595 elején, a januárius utolsó hetében Lengyelországból érkezett Uchanski Arnulf suleiowi apát. Két baráttal s összesen tizenhat főnyi kisérettel vonult be váratlanul a városba, melynek rangosan el kellett tartania. Meg is volt akadva Heltai Gáspár uram, Kolozsvár azévi sáfárgazdája, mert még száraz aszú-fája se volt, a mivel az apát úr lakását jó előre kifűthették volna, s bizony ilyenkor mindig Kakashoz folyamodtak segítségért. Adott is ő mindent, a mi csak kitelt pinczéjéből, kamarájából s nem is élt az apát egész útján úgy, mint az alatt a két nap alatt, a mit kincses Kolozsvártt töltött Kakas uram figyelmes ellátásán. Mert tőle telt ki az asztalra került ürmös, meg a másik «főbor», ép úgy, mint a pompás szőlő, s jól fogott, hogy ebédre, vacsorára is mindig «fő három tál étket főzetett» a lengyel vendégeknek. Heltai uram kissé sokalta is a költséget, midőn számot vetett Kakassal, habár maga is belátta, hogy a felszolgált bor «ejtele nyolcz pénzt is megért volna» még testvérek közt is, mire Kakas in gratiam patriae hat denárban tudta be neki, sőt az ételneműt és egyéb gazdálkodását fel se számította.

A suleiowi apát a végből jött a fejedelemhez, hogy Zamoyski kanczellár nevében megnyerje ama török-ellenes keleteurópai nagy liga számára, melyet tervezett s eltérítse a Rudolf császárral kötendő szövetség eszméjétől, mit viszont a Szentszék ápolt. De kissé megkésve érkezett, mert éppen e napokban kötötték meg a prágai udvarban Carrillo és Bocskay buzgólkodása folytán a titkos szerződést, mely szerint Báthory Zsigmond végleg elszakad a töröktől, sőt ellene tavasz nyiltával háborút is indít, a császár és pápa anyagi támogatásával. S nehogy e szándékától valahogy eltérjen, VIII. Kelemen pápa külön erdélyi nuncziust nevezett és küldött be mellé, a mi méltó feltűnést keltett mindenfelé, mert ilyen Erdélyországban addig még soha se járt, s nuncziust csakis a nagyobb vagy régibb európai udvarokba szokott a Vatikán küldeni. Az erdélyiek is így fogták fel a küldetés fontosságát és alig várták a pápai követ megérkezését.
A fejedelem Carillót küldte Visconti Alfonz cerviai püspök nunczius elibe Kolozsvárra, hová éppen pünkösd szombatjára ért be «bőrszekerén», két egyszerű kocsin jövő kiséretével. Persze őt is Kakas egyik házában szállásolták el, de már ellátását – szép májusi idő lévén, midőn mindenféle vetemény bőven van – Heltai vállalta magára. Hanem azért mégis sok bosszúsága volt vele, mert a nunczius mellett «palléroskodó» Carillo és Kakas «semmi újságot nem kéméltek tőle», pedig egy szopós bárányt 28 pénzen, három tálra való salátát 4 denáron adtak a hóstátiak a piaczon. Még jó, hogy a boritalon megtakaríthatott valamit a városnak, mivel az most is Kakas pinczéjéből került elő, mint később is, mikor a nuncziusnak a városban volt dolga, vagy az udvar Kolozsvárra jött.
Kakas e hazafias szolgálataiért a fejedelem elismerése se késhetett soká s ez abban nyilvánult, hogy előbbi assessori hivatalának megtartása mellett őt a kincstári jövedelmek egyik perceptorává tette, mely hivatala minden esetre jövedelmezőbb vala birói tiszténél.
De nemsokára ennél nagyobb tisztesség is érte.
Báthory Zsigmond 1595 elején Rudolffal kötött szövetségének egyik nevezetes pontja szerint: feleségül kapja a császári ház valamelyik herczegnőjét. S míg ez az erdélyieknél egyfelől nagy megtiszteltetés számba ment, másfelől méltán úgy gondolkozhattak a prágai udvarban, hogy e házasság révén Erdélyt biztosabban megtarthatják s a Habsburg-ház birtokaiba sorozhatják. Ám dugába dőltek a szép reménységek, mert az annyi gonddal kieszelt frigy sok csalódás és nyomorúság kútfejévé vált mindkét részről. Ezt azonban senki előre nem láthatta, még Bocskay, a fejedelem nagybátyja se, a ki az alig húsz éves Mária Christiernát Gréczben édes anyjától megkérte unokaöcscse részére. S midőn a herczegnőt nagy pompával Erdélybe hozták és augusztus elején a fejérvári székesegyházban összeadták az alig két évvel idősebb délczeg Zsigmond fejedelemmel, bizony senki se hitte volna, hogy e házasságból annyi búbánat fakadjon. Pedig az ország és főurai mindent elkövettek, hogy a fejedelemasszonynak kedvében járjanak. De mit ért az, ha ura feléje se nézett s vele soha házas életet nem is élt. Eleinte azt hitték róla, hogy csak szeszély vagy igézés hatása, hanem mikor látták, hogy következetesen kerüli, a fiatal asszony elvonult az országtól kapott egyik birtokára s egész külön udvartartást rendezett be magának. Egy ideig anyja vigasztalgatta, de mikor visszatért hazájába kis udvartartása apró-cseprő gondjával s kézimunkával űzé el unalmát udvarhölgyei szerény körében. Az erdélyi főurak különben se mulattatták. Nyersebbek, csiszolatlanabbak voltak azoknál, kiknek társaságában felnőtt, s értekezni se tudott velük. Mert latinul nagyon keveset értett, németül, olaszul meg amazok nem beszéltek. Mindössze Kakas volt az egyetlen magyar, a kivel anyanyelvén kibeszélhette magát. Nagy volt öröme, midőn még rövid kolozsvári tartózkodásakor bemutatták neki is meghallotta tőle, hogy Bécsben tanult. Alázatos modoráért, figyelmes természetéért hamar megkedvelte, s midőn értesült róla, milyen gazdag és megbízható ember, megtette birtokai prefektusává.

Kakas készséggel elvállalta a jószágkormányzói állást, habár tömérdek terhet és munkát rótt is reá. Hisz a fejedelemasszony nászajándokul a következő birtokokat kapta az országtól: egész Fogaras districusát Fogaras várával és városával, a kománai kuriát, Teke városát, Maros-Ujvárt, Monorát, Kisfaludot és Enyedet a hozzátartozó részjószágokkal és jövedelmekkel együtt.
E jószágokat beútazni, elhanyagolt gazdaságukat rendbehozni, fejleszteni s gondoskodni róla, hogy jövedelmök pontosan folyjon be, sok gondot adott Kakasnak. Ám mindezt nemes buzgósággal végezte s csak az bosszantá, ha néha valami egyéb megbizatás zavarta meg munkájában. Ilyen volt például az, midőn 1596 tavaszán Lengyelroszágba kelle mennie a fejedelem nevében. Ő ugyanis nem nézhette tétlenül, hogy Zamoyski kanczellár fegyveres erővel tör be Moldovába s avatkozik az ország belügyeibe, holott vajdája hűségi esküt fogadott Báthorynak s a tavasz óta még czímei közé is felvette «Moldova fejedelme» czímét, még Rudolf császár tudtával is. Beavatkozása ellen előbb a pápa útján tiltakozott, a ki megírta neki, hogy eljárását nem helyesli, de mikor ez se használt, külön követével szólítá fel igazolásra egykori sógorát. Ez azzal védekezett, hogy Moldovában a tatárok megfenyítése végett járt, hogy országát s a keresztyénséget ellenök megvédelmezze. De hogy ez még ürügynek is kevés volt, azt az események is megmutatták. Így Kakas úgyszólván hiába járt s midőn húsvétra hazaért, egész útjának mindössze annyi eredménye volt, hogy újra látta Krakó városát, s megismerkedhetett Malaspina nuncziussal, ki az erdélyi eseményeket élénk figyelemmel kisérte.
Gyakorlatias észjárásával többre becsülte az ily czéltalan küldetéseknél azokat a szolgálatokat, melyeket hazájában tehetett urának, nemzetének, és boldog volt, hogy ismét belejuthatott régi tevékenysége körébe. S kellett-e csakugyan nemesebb foglalkozás a gazdálkodásnál, vagy szebb hivatás annál, hogy az ország jövedelmeit ellenőrizze. A fejedelemasszony azonban egyszer csak észrevette, hogy prefektusa igen gyakran jár udvarába s míg eleinte negyedévenként számolt el neki rábízott birtokai termésével és dézsmájával, egy időtől kezdve havonta még kétszer is betévedt hozzá, mind oly apró-cseprő dolgok ügyében, miknek elintézése egyáltalán nem vala sürgős. Hanem oka is csakhamar kitudódott. Rá kellett jönnie, hogy megakadt a szeme egyik udvarhölgyén, a szép Römer Zsuzsánnán, s minthogy a fejedelemasszony Kakast hűséges szolgálataiért nagyon becsülte, szívesen adta hozzá beleegyezését, hogy elvehesse.
Szívének választottja tiroli származású volt, előkelő családból való, mely nemességét a XIII. századig felvezette. Első őse a Rómából bevándorolt s Bozenben letelepedett Gottfried, kit ezért Römernek neveztek, mely név utódjain is rajtamaradt s vezetéknévvé lett. Az egyszerű hűbéresekből a XV. század közepén már szabad birtokos, jómódú hűbérurak válnak, kiknek maretschi kastélya Bozen mellett Tirolnak ma is egyik nevezetessége. Ezt a család a Maretsch-ek kihaltával 1520-ban szerezte meg, s bővítette, szépítette, megadván neki jelenlegi formáját. Ebben lakott Römer Lukács is, a család XVI. századi kiváló alakja, tiroli tartományi hadnagy s a német lovagrend bozeni «Land-Comthur»-ja, a ki az 1566-iki nagy törökveszedelem idején hazánkban is járt a bozeli gyalogos-csapattal, melynek vezetését a tiroli tartományi gyűlés reábizta. Így katonáskodott egész 1572-ig, midőn kilépett a rendből, hogy Hueber Borbálát (kivel addig vadházasságban élt) feleségül vehesse s gyermekeit törvényesíthesse. Tíz év múlva azonban meghalt s özvegye maretschi kastélyában maradt öt gyermekével, kik közt Zsuzsánna volt a legidősebb, Kakas menyasszonya. Tiroli Ferdinánd főherczeg révén, (ki a családnak nagy jótevője volt) a fiatal Römer Zsuzsa Károly főherczeg gréczi udvarába került Mária főherczegné mellé, hol a többi nemeslányok társaságában nevelkedett fel, jó erkölcsben, vallásosságban, elsajátítván mindazokat a finomabb modorra való udvari szokásokat, melyeket a nemes komornáknak el kellett sajátítniok. Mikor aztán a magasabb állampolitika úgy kívánta, hogy Mária Christiernát Erdélybe adják férjhez, özvegy édes anyja az ügyes, takaros Römer-lányt is mellé rendelte udvarhölgyei közé, tudván, hogy leányát hűségesen fogja szolgálni.
Így került a tiroli nemeslány ebbe a vadnak hitt Erdélyországba, melynek különben sok tájéka emlékezteté hazájára s így ismerkedett meg a magyar Kakassal, kit megszeretett.
Sokat beszéltek a kolozsváriak ez érdekes házasságról, mely a fejedelemasszony udvarában szövődött, hogy két embert összekössön életük egész folyamára. Érthető érdeklődéssel várta mindenki a menyegzőt, mely az új év elején, 1597 januárius 12-ikén, ment végbe Kakas «kandallós» házában, vasárnapi napon. S a mily egyszerű, feltűnésnélküli volt az esketés, melyet valószinűleg Maior Péter, a kolozsvári jezsuita-ház rectora végzett, épp oly fényesen folyt le maga a lakodalmi ünnepség, melyre Kakas meghívta az egész tanácsot, nagy atyafiságát, régi gyermekkori pajtásait és tisztelőit. Az asztal élén ültek a fejedelemasszony képviselői, a kulcsos városok küldöttei, kik a kor szokása szerint egy-egy szőnyeget hoztak magukkal ajándékul, (mint pl. Szeben és Kolozsvár tanácsa részéről) a násznép meg a honoratiorok. Víg poharazás közben szólt a duda és czitera, melyeknek hangját a virginások játéka váltotta fel. Mikor aztán a jókedv erősen felpezsdült, felállott Jacobinus János «hütös notárius», a város fiatal poétája, hogy a társaság engedelmével felolvassa «Múzsák kara» czímű alkalmi költeményét. Nagyobb lelkesedéssel mint ügyességgel vonultatta fel Apollóval egymásután a múzsákat: Kliót, Euterpét és Thaliát, kik a menyasszony erényeit magasztalták, Melpomenét, Terpsichorét és Eratót, az örömszülőket dicsérve, Kalliopét s Polimniát Urániával, a boldog vőlegény hirét-nevét zengedezvén, míg a Grácziák karának éneke az új pár örökkétartó boldogságát hirdette. A hosszú, czikornyás latinsággal írt versezetből bizony még a literátus emberek se sokat értettek, s még jó, hogy Heltai Gáspár uram kinyomtatta, s emlékül magukkal vihették, hogy otthon kényelmesebben értelmezhessék. De azért a 23–24 éves ifjú tréfás előadása általános tetszést aratott, neki meg hasznos is volt, mert lehet ez a sikere is hozzájárult ahhoz, hogy meghódítsa Kakas unokahúga, a kis Eötvös Annók szívét.
Harmadfélévi özvegység után Kakas alig várta, hogy ismét feleséges legyen, mint az olyan ember, a ki első házasságában boldogan élt s abból az újba csak kellemes emlékeket hozott át. S elvesztett boldogságát szerencsére ismét feltalálta a tiroli nő oldalán, a ki odaadóan szerette s a kit azzal a gyöngédséggel beczézett maga is, mely boldog újraházasodó férfiakat jellemez. Hiszen tapasztalásból ismerte a feleség természetrajzát. Tudta, miként kell kedvében járni egy jó asszonynak, a ki azt megérdemli, a férj figyelmességét méltányolni, viszonozni bírja; s az ifjú pár tényleg úgy élt, hogy mindenki példát vehetett róla a városon.
Erről maga a fejedelemasszony is meggyőződhetett, midőn augusztus végén meglátogatta az ő kedves Zsuzsáját s három napot töltött nála, abból az alkalomból, hogy télire Kővárra költözködött át.
Mária Christierna e kitüntető kegye mély benyomást tett Kakasékra, kivált hogy a fejedelemasszony jó indulatát továbbra is megtartotta irántuk. S különösen jól esett nekik, hogy midőn nemsokára, őszszel a gólya is beköszöntött házukba, s ennek örömhíre a kővári bús nagyasszonyhoz is eljutott, hazulról hozott házipatikájából gyermekbalzsamának utolsó adagját küldte meg nekik a betegeskedő kisded részére.

Báthory Zsigmondné fogarasi várából jött fel erre felé, melyet már szintén megúnt, habár sehol az országban olyan kényelmes, szép lakóhelye nem volt. Báthory Boldizsár tette azzá, midőn István király végrendelkezése folytán reámaradt s 1589 elején törvény szerint is átvette. Olasz mesteremberekkel javíttatta ki falait, olasz módra építtette át bástyáit, udvarát és belsejét, úgy miként olaszországi útazásában látta. S az átalakítás oly művésziesen sikerült, hogy még az olaszok sem győzték eléggé dicsérni. Különösen szép, páratlan volt a maga nemében a díszterme, melyet remek falfestményekkel tett igazán fényessé. Egyik falán például a lángokban égő fénix-madár látszott, fölötte e felirattal:
SOLA FACTA SOLVM DEVM SEQVOR,
a másikon a Rómát mentő hős Mucius Scaevola hőstette, a mint Porsenna etruszk király táborában az égő zsarátnok fölött égeti el jobbját, mely jelenet fölé a festő ezt a mottót helyezte:
FORTIA FACERE ET PATI ROMANVM EST,
míg a túlsó oldalon egy ősember állott, nyílakkal telt puzdrája fölött e jeligével: FORTIBVS NON DEERUNT és szembe vele egy ragyogó smaragd e körírattal: HOC VND FIDES VIRTVSQVE PROBATVR; a szögleteket pedig kisebb-nagyobb díszítések töltötték ki arányosan.

Kakas Istvánné a házi teendők vezetéséhez is jól értett. Gondosságával híven meg tudta őrizni, a mit ura szerzett, s így egészen természetes volt, hogy naponta lépesedtek, gazdagodtak. Pénze forgatásával, kölcsönadásokkal, zálogolással szaporítá Kakas vagyonát, jószágait s a közeli Eőrön is így szerezte meg Horváth György szép birtokát. Családi boldogságát és megelégedését mindössze anyjának betegeskedése és kimúlása zavarta meg egyidőre. Állapota az új évben, 1598 tavaszán kezdett hirtelen rosszabbodni s aggasztóvá válni. A szerető fiú önfeláldozásával és figyelmével ápolta, gondozta Kakas elöregedett édes anyját, de mindhiába. S míg egyfelől örvendeztek, hogy a szellős, változó időjárású tavaszt kibírta, a beállott nyári forróság hevesebbé tette baját, s a sokat élt szegény jó asszony július elején meghalt. A hónap ötödikén «vonták» meg temetésére az unitáriusok piaczi templomának nagyharangját négyszer egymásután az egyházfiak, mint azt jómódú patriciusok és nemesemberek temetésekor szokták, s a törzsétől megfosztott Kakas-család nevét már csak István menthette meg a feledéstől, minthogy úgy látszik akkor már csecsemő-gyermeke sem élt.

VII.

Kakas kisebb anyagi bajai. – Báthory Zsigmond lemnodása a fejedelemségről. – Távozása és hirtelen való visszatérése után újabb lemondása Báthory András bíboros javára. – Az új fejedelem helyzete és politikai állása az Erdélylyel határos államokkal szemben, melyekbe Kakast követségbe küldeni szándékozott. – Kakas Lengyelországban. – Varsói beszéde a lengyel király előtt. – Kakas újabb követsége Rudolf prágai udvarába. – Találkozása és tárgyalása Spinelli érsek prágai pápai nuncziussal. – Audiencziája Rudolf császárnál és előtte tartott beszéde. – Az udvar bizalmatlansága. – Báthory András halála hírének hatása a császáriakra és Kakasra. – Füstbe ment tervei, reménysége és aggodalma jövőjéért.

Ily csapások közepette Kakast kisebb veszteségek és csalódások is érték.
Még a tavaszon történt, hogy a húsvétkor tartott fejérvári generális-gyűlésen Báthory Zsigmond lemondott az uralkodásról s elcserélte fejedelemségét az oppeln-ratibori két sléziai herczegségért, mint félszázaddal előbb Izabella királyné. A magára maradt, elhagyatott fejedelemasszony vállalta hát el a szerencsétlen kis ország kormányzását. Így erdélyi hitbérbirtokait Kakasnak adta át árendába évi 24.000 tallérért, nemcsak azért, hogy legalább a jószágok kezelésének gondjától meneküljön, hanem mivel azt remélte, hogy nemsokára megszabadul ez országtól, melyben bejövetele óta egy percznyi boldogsága sem volt. Kakas készséggel teljesíté Mária Christierna kivánságát, mert a mellett, hogy jót tett vele, előnye is kinálkozott belőle, hisz falvait és rétjeit eddig is maga kezelte s tudta, mi a hasznuk. Csakhogy ennek a jó alkalomnak és új jövedelmi forrásnak nem sokáig örülhetett. A fejedelem ugyanis megbánta, a mit a császár embereinek rábeszélésére cselekedett s mikor látta, milyen nyomorúságos az oppelni helyzet s hogy sem a prágai udvar igéreteit nem váltják be, sem a biborosi süveg nem érkezik meg Rómából, miként a császáriak kilátásba helyezték… egyet gondolva hátat fordított rozoga sléziai várkastélyának és augusztus utolsó hetén váratlanul Kolozsvárra érkezve, hirtelen átvette ismét a fejedelemséget s vele neje birtokait is, a mivel egyszerre megszünt szegény Kakas arendatorsága, a miből annyi pénzt remélt.
Feleségével is kibékült Báthory mindjárt, a mint az első nap a reggeli misén meglepte s látszólag úgy éltek, mint egy galambpár. De helyzetét elviselhetetlennek, betegségét gyógyíthatatlannak, környezetét unottnak találta s alig várta, hogy mindentől végleg szabaduljon. Hanem most már okosabban cselekedett, mint első alkalommal. Annyira gyűlölte a németet s a császárt, a mióta bennök csalódott, hogy országát semmi szín alatt kezére játszani többé nem akarta. S habár követség útján ajánlta fel ismét fejedelemségét, cserében német birtokokért, ezt csak azért tevé, hogy a prágai udvar figyelmét igazi szándékáról elterelje s czélját annál titkosabban megvalósíthassa. Mert még álmából is fel-felzavarta Lengyelországban élő unokabátyja, Báthory András biboros püspök ama szemrehányó levele, melyben még első lemondásának törvénybe iktatása előtt arra kérte és intette, hogy ha már megunta az uralkodást s minden áron távozni akar, tekintse meg nemzetének hírét, nevét, régi dicsőségét, s mondjon le úgy, hogy az ország a Báthoryak családjában maradjon, miként az elődeik megszerezték és megtartották, s ne jusson idegenek kezére! Akkor nem hallgatott az okos szóra, de most elfogadta a békejobbot s meleg rokoni szeretettel ölelte keblére bátyját, ki kereskedő-ruhába bújva, tél idején (1599 februárius végén) hazajött, hogy kibéküljön Zsigmonddal, a kivel Boldizsár megöletése óta nem is érintkezett. A Meggyesen összegyűlt erdélyi rendek közfelkiáltással választák fejedelmükké a szelid kardinálist, mire Zsigmond meg az ő lengyelországi püspöki uradalmaiba vonult, a keleti tengerig terjedő északi Varmiába, hogy beteges testével és kedélyével az utóbbi évek izgalmait kipihenje.
Ez a váratlanul jött hirtelen változás Kakas életének is új fordulatot adott. Mária Christierna éppen csak a húsvéti szent ünnepeket óhajtotta csendben eltölteni, hogy aztán végkép búcsút mondjon ez országnak, melyben annyi keserűség és kiábrándulás érte. Birtokait most is Kakasnak ajánlta fel haszonbérbe, de ezúttal nem vállalhatta el, mert felesége is vágyódott hazájába s úgy gondolta, hogy ha már úrnője is eltávozik, neki se lehet több öröme itt az erdélyiek közt. A birtokokat így maga a fejedelem vette át, bár évi kilenczezer tallérral kisebb bérért, mint a mennyit tavaly Kakas adott volt, s aztán maga is útnak indúlt a fejedelemasszonynyal, hogy feleségét hazakísérje. Ám alig értek május elején Kassára, Mária Christierna hirtelen visszaküldte Erdélybe, hogy függőben maradt ügyeit elintézze, hátralevő különböző adósságait kifizesse. Ez Kakasnak iszonyú sok kellemetlenséget és bosszúságot okozott. Hisz nem volt elég, hogy valami tízszer ment le Fejérvárra saját költségén, alkudozni a fejedelemmel és türelmetlen hitelezőkkel, kiknek saját zsebéből ötezer forintot fizetett. Hanem megesett vele még az a furcsa dolog is, hogy úrnője birtokainak árendájából, a fogarasi uradalomból Báthory András 3000 tallért fizettetett neki, de csakhamar visszakérte tőle kölcsön, megpótolva ezer forinttal, mert az új fejedelemnek még konyhára való pénze se volt. Muralto János olasz orvosnak is 9000 forintot kényszerült kölcsönözni (lekötvén érette a zalatnai aranybányák jövedelmét) a mint megtudta, hogy Rudolf császár érdekében indúl holmi tárgyalásokért Havasalföldébe. S mind ez áldozatot azért hozta, mert – miként maga írja – a természet őt olyannak teremtette, hogy egész odaadással keresi annak hasznát és becsületét, a kit szolgál!
Ilyennek ismerte meg Báthory András is azalatt az idő alatt, melyet vele töltött, valahányszor udvarában nála jelentkezett. Szolgálatát maga számára is igénybe akarta hát venni, minthogy neki most ugyancsak nagy szüksége volt hűséges, megbízható emberekre. Hiszen országában még valahogy meg lehetett s fentarthatta uralmát és tekintélyét, ám szomszédai s első sorban Rudolf német császár és magyar király sehogy sem akarták elismerni, sőt bitorlónak tartotta, minthogy országához a Báthory Zsigmonddal kötött prágai szerződés, meg a követei által megújított feltételek alapján joga is volt, s hogy azt eddig valamelyik testvére érdekében fegyveresen nem érvényesíthette, az bizony leginkább szűkös pénzviszonyai nyomorúságán múlt. Másik hatalmas szomszédja, a lengyel király is bajt okozhatott volna, ha akarja vala, de a bíboros-fejedelem szerencséjére ott volt mellette atyjafia Zamoyski kanczellár, kit már húsz esztendő óta ismer személyesen s a ki épp úgy lekötelezettje volt a Báthoryaknak, miként maga a király, III. Zsigmond, kinek trónrajutását a Báthoryak fegyveres erővel is elősegíték. Ily körülmények közepette még a moldva-havasalföldi vajdaságok barátságát is jó volt követjárások és rokonsági kötelék által biztosítania, habár négy év óta függő viszonyban állottak is az erdélyi fejedelemmel, a ki mindkét tartomány vajdai czímét viselte is, nagy bosszúságára a lengyelnek és töröknek, kik tényleges hűbéruraik voltak.
Az erdélyi fejedelemség e bonyolult közjogi helyzetében, a lengyel és német szomszéd barátsága megnyerésének nehéz feladatát a fejedelem Kakasra óhajtá bízni, a világlátott gazdag kolozsvári nemes polgárra, a ki már mindkét országban járt s tudja a módját az ily követségeknek. Ezért egyik tanácsosa, Sennyei Pongrácz útján szólítá fel e fontos megbízatások elvállalására. De Kakas neki is, és aztán magának a fejedelemnek is őszintén megmondá, hogy ő most az eltávozott fejedelemasszony szolgája, annak ügyeit rendezgeti s két urat egyszerre szolgálni nem tud. Tehát semmi terhet magára nem vehet s a császár engedélye nélkül az országból sem mehet ki. Késő már ily engedélyt kérni – mondá Báthory András – és kezén fogva bevitte «titkos» szobájába, hol sok beszéd után megvallotta neki, hogy ha a pápa ő szent felségének s a császárnak is úgy tetszik, elhatározott akaratja feleségül venni Mária Christiernát s azért kéri közreműködését, hogy segélyével női méltósága helyreállítását s a haza megmaradását munkálhassa. S jobbját felemelve esküdött meg, hogy Erdélyországot hajlandó a császárnak a már Zsigmonddal kötött szerződés értelmében átadni, csakhogy vele a népek boldogságát s az ország fennmaradását biztosíthassa. Ne sajnálja hát fáradságát a nemes ügytől s ne nehezteljen, hogy egyszerre négy követséget is ruház reá. Kakas erre térdre esve ígérte, hogy se testi épségét nem kiméli, sem a veszélytől nem riad vissza, ha neki szolgálhat, s úrnője érdekében még Indiáig is készséggel elmegy, ha szükséges.
A fejedelem nagyon megörült Kakas e készséges ajánlkozásának s mindjárt át is adá neki a lengyel király előtt tartandó beszédjének vázlatát, mert Zamoyski tanácsát követve legelőször oda kelle igyekeznie, hogy segítségét és szövetségét kérje Erdélyország számára.
Anyagi szempontból itélve is nagy dolog volt, a mire Kakas hazafias felbuzdulásában – ingyenesen vállalkozott, hisz útiköltségül csupán négy nemes-ifjú kísérője számára kapott mindössze 300 forintot, miként maga elpanaszolta; a mit a magáéból 1600 tallérral kelle pótolnia, nehogy útközben valahogy megszorúljon. Költségeit a fejedelem kétszeresen igérte ugyan megtéríteni a legközelebbi országos adókivetés összegéből, fáradságát meg százszorosan jutalmazni, de Kakas jól tudta, mit érnek az ily igéretek oly silány pénzügyi viszonyok közepette, milyenek közt Báthory András Zsigmondtól átvette a fejedelemséget. Még jó, hogy lengyelországi útjára mellé adta követtársul a szép megjelenésű, délczeg losonczi Bánffy Gábort, mert így legalább költségük feleződött.
Útjukat csupán a nyári forróság tette kellemetlenné, néha szinte elviselhetetlenné, kivált hogy Krakót elhagyták s északnak tartva bejutottak a nagy lengyel síkságra. De egymást buzdítgatva, néha egy-egy átszármazott erdélyi ember társaságában, a kivel véletlenül találkoztak, július közepére csak eljutottak Varsóba, az ország fővárosába. Ez volt akkor a lengyelség központja, hol az udvar is legszívesebben időzött s a ki csak tehette, ide jött élni, múlatni. Magyar ember is mindjárt otthonosan érezte magát benne, mert úgyszólván egész gyarmatuk élt azok közül, kik még István király halála után is itt maradtak, akár mint katonák, akár mint borkereskedők vagy földmívelők, családjaikkal együtt. Hisz a zsold, előhaladás és jövedelem nagyobb volt mint otthon, s hírüket, nevöket is dicsőséggel állapították meg a muszkák elleni hadjáratok vérökkel öntözött mezein. Ez az oka, hogy a király testőrsége most is magyar s hogy magyar iparost és munkást minden nagyobb lengyelországi városban találunk, bár soraik mind jobban ritkultak s nagy részök teljesen beolvadt a lengyel nemzetbe.
Zamoyski kanczellár örömmel fogadta az erdélyi fejedelem követségét és július 24-ikén, egy szombati napon vezette be a senatusba, hogy a király jelenlétében az ország nagyjai előtt «publice» adja elő czélját.
Szolgálatját és alázatos hűségét jelenti általunk Urunk Fölségednek – kezdé Kakas még útközben betanult szárnyaló oratióját – s levelében Neked és a Rendeknek békességet, szerencsét és sikert kíván, úgy az itthoni, mint külföldi és egyéb hadi dolgokban. Eljöttünk, kegyelmes és hatalmas király, hogy előadjuk magas színed előtt ama változásoknak okait, melyek Fölségedet és országodat is közelről érdeklik. Báthory András bíboros elhagyta birodalmadat, melyben menhelyet és hosszú éveken át otthont talált, hogy véget vessen annak a gyűlöletnek, mely közte és Zsigmond fejedelem közt régóta fennállott. De esedezik, ne vedd tőle rossz néven, hogy tudtod s királyi tanácsadóid hozzájárulása nélkül foglalta el az erdélyi fejedelmi széket. Mert az idő rövidsége, a rendek sietése s váratlan megválasztatásának eseménye annyira hatott kedélyére, hogy inkább követte kötelességérzete sugallatát, melyet e kinálkozó alkalom váltott ki lelkében, mint saját akaratát. Hisz a törökök és tatárok már mindenütt feldúlták Erdélyország határait, s naponta égették és pusztíták a falvakat. Fájó szívvel nézte, miként sülyed így napról napra a keresztyénség hajója. S minthogy ez a nyomor és veszedelem egy erélyes fejedelem jelenlétét tette szükségessé, oktalan lett volna a haza ily viszontagságos helyzetében a habozás és késedelem, mely sok keresztyén ember pusztulását eredményezte volna. Méltányos volt hát meghallgatnia a rendek könyörgését, öcscse hivogató szavait s átvenni kezökből a fejedelemséget, melyet Zsigmond magától eldobni készült. Az ország nyomorúságos állapota is kényszeríté a fejedelmi szék elfoglalására. S hogy ne engedett volna a népakaratnak, mikor látta, hogy az ország hiába remél a császártól, s Miksa főherczeg késedelmezése további nyomort szült és okozott. Ám meg kelle tekinteni a Báthoryak régi dicsőségét is, hisz nincsen városa, falva, háza s egyetlen szöglete Erdélyországnak, hol azt ne ismernék! S nem volt-e jogos visszaszereznie erővel elragadt családi patrioniumát, s vele megmentenie a hazát? És vajjon nincs-e telve hasonló példákkal a görögök és rómaiak történelme? Meg aztán nem kellett-e néhai Báthory István királyra is gondolnia, kinek emléke halhatatlan? Ám Báthory András fejedelem tudja és repeső örömmel emlékezik arra, hogy ő nemcsak Lengyelország polgára, de a senatusnak is egyik szerény tagja, s azért erősen reméli, hogy elhatározását Fölséged nem fogja kötelességmulasztásnak minősíteni, s miként neki országában lakást adott, őt most egész Erdélylyel együtt oltalmába veszi s továbbra is részesíti kegyes támogatásában. Hiszen az erdélyiek és lengyelek közt régi és őszinte a jó viszony s a közelmúltból, a bicsini mezők s a moszkvai háború csataterei elég példái az erdélyiek önfeláldozásának s barátságának, melyet vérök hullásával pecsételtek meg. Kéri tehát uram Fölségedet, vesse magát közbe Rudolf császárnál, hogy őt grácziájába fogadja, s vele frigyet kössön, nehogy a háborúságnak olyan tüze legyen, melyet nem víz, hanem az emberek vére és romlása fog eloltani. E nehéz időkben a római király ő Felsége pedig ne a bosszúvágytól vezettesse magát, hanem tekintse meg a keresztyénség üdvét, valamint azt, hogy Báthory Andrást az egész nemzet egyhangú akarata emelte magas tisztségére, melyet Isten s mindkettőjük dicsőségére megtart, ha vele kezet fog s békét szerez.
A király nevében titkára, Gembicki Lőrincz felelt arra, a mit Báthory Andrásról Kakas «csinos szavaiból» értett s örömmel és kegyes szívvel fogadott. Biztosítá őt egyszersmind barátságáról s arról, hogy állandó gondja lészen Erdélyország biztonsága és üdve, nemcsak a szomszédság joga, hanem a két ország közt fennálló régi jó viszony és érdekközösség folytán is. Készséggel teljesíti azt is, mit a fejedelem országa mostani békességének biztosítása végett kíván tőle, habár a senatust hirtelenében összehívni nem is bírja, de kész szívvel jár közben a császárnál érdekében s mindent megtesz, a mivel neki szolgálhat. Jóakaratáról külön levélben is megnyugtatá a fejedelmet, a ki jól ismerte a király személyiségét s tudta, hogy szavai nem pusztán udvariassági szólamok. Hiszen úgy ő, mint kanczellárja állandó jó indulatot tanúsítottak Báthory András iránt, kinek boldogulását szívből kivánták. De még Lengyelországnak is érdeke vala, hogy Erdély nyugalma helyreálljon s közjogi helyzete a német császár és a szultán hatalmi versengése közepette tisztuljon, miként ez időben az emberek magukat kifejezni szerették; igazán a keresztyénség üdvére. Kakas uramék tehát elégedetten térhettek haza, hogy uruknak, fejedelmöknek, ezt hírül adják, a király szóbeli üzenetével együtt, a mit papirosra tenni nem akartak.
Báthory András hűséges szolgálatáért Kakast titkárává tette, de talán csak azért, hogy újabb követségében nagyobb tiszteletet szerezzen s juttasson neki. Mert hivatalát el se foglalhatta, annyira kelle sietnie a császári udvarba. Szorgalmazta menetelét az új erdélyi nunczius, Malaspina Germanicus püspök is, kit a fejedelem még lengyelországi működése idejéből ismert s most a pápa ő szentsége megbizásából sürgette a biboros-fejedelmet, hogy mindenekelőtt Rudolf császárral jöjjön tisztába. De meg az a körülmény is, hogy a török igen előnyös béke-föltételekkel kinálta meg s utóvégre őt se tarthatá sokáig puszta szóval, bármint vonzódott is a keresztyénekkel való szövetség ügyéhez. Ajánló levelében meg is írta Rudolfnak őszintén a fejedelem, hogy magatartásával, azt hiszi, eloszlatta minden balvéleményét és iránta táplált ellenséges indulatát. Hisz – Isten a tanúja – azért jött az országba, hogy kibéküljön Zsigmonddal és ellenfelekből barátokká, testvérekké legyünk. S ha trónját el nem foglalja, esetleg olyan ül bele, a ki nem lett volna oly hűséges híve, mint ő maga, a ki semmi újítást nem akar, hanem az egyenességet óhajtja. Ezért szalasztotta el keresztyéni buzgóságból a törökkel való szövetkezés kedvező alkalmát s keresi, kéri most a császárét, nehogy késedelme kárára legyen; biztosítván, hogy szövetségének nehézségei nincsenek.

Közbenjáróul a fejedelem Spinelli Fülöp érsek prágai nuncziust kérte föl, hogy követe mielőbb kihallgatást nyerjen, meghagyván Kakasnak is, hogy mindenben tanácsára hallgasson és útasítása szerint járjon el. Csakhogy a míg felkészült s magánügyeit elintézte, bizony október közepe lett, mire elindulhatott, bármiként sürgették is naponta a fejérvári udvarból. Sokat késett Kassán is, honnan levelet intézett Carrillóhoz, kinek véleményét meg akarta hallgatni, de a jezsuita-atyát a pestis Bécsbe rekesztette, anélkül hogy vele találkozhatott volna.
Így maga Kakas is megváltoztatá eredeti útitervét és Morvaországon át sietett egyenesen Prága felé. De a mint a hónap harmadik hete végén odaért, nagy bosszúságára arról kelle értesülnie, hogy az udvar a dögvész elől Pilsenbe, a nunczius meg Kuttenbergbe menekült. Nem maradt más hátra, mint megfordítania szekere rúdját, s megüzenni gyorsfutárral, hogy a nunczius várja. Meg is érkezett pontosan október 25-ikén este s meglátogatván a nuncziust, azonnal elő is adá küldetése czélját.
Báthory András biboros – úgymond – teljesíteni óhajtván a pápa ő szentsége rendeletét, hajlandó szövetkezni a császárral, sőt alávetnie is magát, «miként az ember az Istennek» szokta, s közreműködésére számítva, arra kéri tehát: térjen vissza az udvarba és támogassa a fontos ügyet, mely semmi késedelmet nem tűr; vezesse a császár elé s legyen jelen első oratiója alkalmával s végül eszközölje ki, hogy a fejedelem feleségül vehesse Mária Christiernát, Zsigmond elvált nejét, minthogy ez biztosítaná legjobban a kötendő szövetség állandóságát.
Kakas azzal is hatni akart a nunczius kedélyére, hogy elmondá, miként Lengyelországban minden elő van már készítve, hogy Erdélyt a lengyel birodalomhoz kapcsolják, s e hatalmas szövetséget nemcsak a rendek óhajtják – a mint arról mostani útján meggyőződött – hanem a dolog a török tudtával történne, a ki viszont Báthory Andrást tüzeli a vele való egyességre. Csakhogy a nunczius jól tudta, mennyit kell e beszédből készpénzül elfogadnia, s azért Kakas előterjesztésére udvariasan csupán annyit felelt, hogy mindent el fog követni az udvarban a bíboros-fejedelem érdekében s reméli sikeresen, mivel tudja, hogy a császár a pápa kivánságait készséggel teljesíti; ura trónjának törvényességet és erőt pedig csakis ez a szövetség adhat, meg lévén róla győződve, hogy a török fenhatóságát nem fogadta volna el különben se. Ám az udvarba mindaddig nem mehet, míg választ nem kap róla, lesz-e lakása. Egyébiránt tanácsosabbnak tartja, ha egyedül megy oda s maga jelentkezik a császárnál, kit atyjukként tisztelnek alattvalói; nehogy miniszterei őt, a nuncziust állásfoglalással vádolhassák, habár természetesen mindent elkövet küldetésének sikere érdekében. A fejedelem házassági tervét azonban nem ajánlja felemlíteni csak úgy «ex abrupto», míg a császár hajlandóságáról meg nem győződik. Véleménye szerint pedig szükségesnek tartaná, hogy Báthory András biztosítékul (hacsak rövid időre) Váradot s még nehány egyéb várát hagyja a császár kezén, mert különben hogyan képzeli, hogy az erdélyiekben harmadszor is bízzék?
Kakas erre rögtön kijelenté, hogy ilyesmibe a rendek s az ország semmi szín alatt bele nem egyeznének. De be kellett látnia, hogy a nunczius úgyszólván az udvar hangulatát tolmácsolta, mikor elárulta önkéntelen, hogy mindig ez a kivánság merült fel, valahányszor az erdélyi dolgokról a császárral és tanácsosaival beszélgetett, Pezzen meg nyiltan ki is jelenté neki, hogy a tervezett szövetségnek az a legnagyobb akadálya, hogy a fejedelemnek pénzsegélyt nem tudnak vagy nem akarnak adni, bármint igérje is hűségét.
Mindez nem volt valami kedvező Kakasra nézve, de legalább megtudta a valóságot és írásbeli előterjesztéseit a szerint támogathatta élőszóval s igéretekkel, a mint a nunczius bizalmasan kioktatta. Rohant hát Pilsenbe, hová halottak napjára érkezett s hosszas lótás-futás és könyörgés után végre – egy hét múlva – meg is nyerte a kért audiencziát, melyre annyira vágyódott s készült. Ezen előbb üdvözölte a császárt ura, fejedelme nevében, állandó szerencsét és boldogságot kivánva a «dicső» osztrák háznak, hogy neve és ragyogása örökös és halhatatlan legyen.

Majd hosszú beszédébe kezdett, elmondván, miként jutott Báthory András abba a kényszerítő helyzetbe, hogy az erdélyi fejedelemséget elfoglalja – a keresztyénség érdekében, melyért annyit fáradozott, s annyi követséget járatott, teljesen alávetvén magát a pápa ő szentsége akaratának. Nuncziusa, Malaspina, is még jobban megerősíté abban a meggyőződésében, hogy csakis a császárral kössön szövetséget s reméli is erősen, hogy támogatását e keresztyéni tervétől a császár nem fogja megvonni tőle. Aztán átnyujtotta a fejedelem tizenöt pontba foglalt kivánságait, melyeket élőszóval éppen csak hogy nagyjában érinthetett. De biztosítá a császárt, hogy őt ura azért küldte ide hozzá, hogy atyai szívében bizakodva haragját róla levegye s hűségét, országa szövetségét néki és utódainak felajánlja, mert ezt nemcsak a jó szomszédság, de az ellenség ereje, közelsége s a népek java, meg az ország megmaradása is egyaránt követeli.
Báthory András fejedelem előterjesztésének egyes pontjai igen körültekintők voltak s az a vezérgondolat vonult bennök végig, hogy ha már a két ország egyesül, akkor a magyar király tényleg segélyezze is Erdélyt a közös ellenséggel szemben, ne úgy mint eddig.
Igérje meg – úgymond – a császár a maga és a magyarországi rendek nevében, hogy a megkezdett háborút folytatni fogja. Ám ha békére kerülne a sor, az csakis a két szerződő fél előleges tudtával és hozzjáárulásával jöhessen létre; a békébe pedig foglaltassék bele Erdély is mindkét Oláhországgal, a töröktől elszakadt Moldova és Havasalfölde tartományával együtt. Viszont a fejedelem is igéri és esküvel fogadja a saját maga és népe nevében, hogy folytatni fogja a török elleni harczot (melyet Báthory Zsigmond annyi szerencsével megkezdett), de semmiféle tárgyalást nem kezd és folytat ő Felsége s a magyar rendek tudta, hozzájárulása és jóváhagyása nélkül.
Erdély a magyarországi részekkel és végekkel Báthory András kezén marad, úgy a mint most bírja s miként elődjei bírták, összes jogaival és jövedelmeivel együtt, halála után meg elsőszülöttségi jogon fogják örökölni egyenes ágból származó férfi-utódjai, kik a mindenkori magyar királyt és törvényes utódaikat igaz királyokul fogják elismerni s nekik a hűségi esküt letenni, miként ő maga is. Ha azonban férfi-utódok nélkül halna el, Erdély minden ellenmondás nélkül ő Felségére és utódjaira száll, minthogy különben is Magyarországnak igazi, elszakíthatatlan tagja s ezt hűségi esküvel fogadja úgy a maga, mint a rendek részéről. Azzal a kikötéssel, hogy Erdélyország törvényeit és kiváltságait ő Felsége sértetlen és változatlan megtartja és megtartatja, a létező adományozásokat és zálogolásokat elismeri, s az erdélyi rendek hozzájárulásával kormányzót avagy vajdát közülök nevez ki. Ha pediglen az Úristen a fejedelemnek csak leányutódokat adna, ő Felsége mindegyiknek 100.000 rhénes-forintnyi hozományt biztosít s végül mikor a mindenkori magyar király megválasztásakor hüségi esküt tesz, abban különösen megemlíti Erdélyt is.
Hogy az erdélyi fejedelem a közös ellenség ellen minél sikeresebben működhessen, ő Felsége biztosítsa fegyveres támogatását, olyképpen, hogy a kassai kapitány a fejedelem kérésére azonnal hadi erővel és jól felszerelt haddal támogassa, a mi ha elegendő nem lenne, a császár egyéb seregeit is beküldje.
A mi a pénzsegélyt illeti, ezt ő Felsége évente hat hónapra május elsejétől október végéig utaltassa ki három ízben, havi 32 ezer tallérnyi összegekben, de az első részletét márczius elsejére, hogy a had s a hadakozás idejében megindulhasson.
Váradot ő Felsége e szerződés szentesítésének keltétől számított két esztendő alatt adja át összs hadi fölszerelésével együtt, a többi elfoglalt erdélyi várat és birtokot pedig Nagybányával rögtönösen.
Bármely joga és követelése lenne a császárnak Erdélyben, átengedi a fejedelemnek s gondoskodik róla, hogy a római szentbirodalom a fejedelmet és országát elismerje és támogassa.
Ha mit az ellenségtől közösen visszaszereznek, az maradjon a császár kezén, a mit a fejedelem saját fegyvereivel, alattvalói vérével és segítségével, vagy másként szerezne vissza, azt megtarthatja magának hűbérjogon, de ha olyan várat vagy helységet hódítanának meg a töröktől, mely hajdan is a magyar szent koronához tartozott, azt illő kárpótlás fejében a fejedelem azonnal átadja.

Azokat a helyeket és erődöket, melyeknek erősségét az ország s a keresztyénség érdeke kivánja, jó karban tartják kölcsönösen. Minthogy azonban a harczok kimenetele kiszámíthatatlan, s megeshetik, hogy a fejedelem és utódjai kimerülvén, országukat kellően megvédeni nem tudják, sőt azt elhagyni kénytelenek, erre a bekövetkezhető esetre ő felsége annak, a kit ez a balsors érne, örökösödési joggal oly birtokokat köteles adni, melyeken rangjához illően élhessen.
Mind e föltételek megtartani a fejedelem és a rendek ünnepies esküvel ígérik, ő Felsége meg saját aláírásával, pecsétjével és a magyarországi rendek hozzájárulásával szentesíti. Mivel pedig a pápa ő szentsége a múltban pénzsegélylyel is támogatta Erdélyt, ez iránt újból megkeresik, mert az ország amúgy is katholikus és e támogatásra igényt tart.
Végezetül ő Felsége elismeri Báthory András bíborost Erdély igazi és szabad fejedelméül a Zsigmondnak adott czímmel és joggal, s őt minden veszélylyel szemben segélyezi.
Íme rövid kivonatban az, a mit a fejedelem a szövetség fejében a császártól kivánt. Nem mintha nem ismerte volna eléggé szükkeblűségét, a birodalom pénztelen, szűkös viszonyait, gyengeségét és a prágai udvar bizalmatlanságát minden iránt, a mit Erdélylyel szemben kezdeményeztek; hanem összeirogatva talán azzal a gondolattal, hogy ime mindent megtett, a mit a pápa tőle, úgy is mint biborosától, úgy is mint keresztyén fejedelemtől e nehéz időkben követelt, s nem rajta múlt, hogy czélt nem ért.
Rudolf császár mindazonáltal kegyesen hallgatta és fogadta Kakast, udvariasan, mint minden idegen követet szokott, miniszterei és tanácsosai pedig megigérték neki, hogy előterjesztéseit sürgősen tárgyalás alá veszik. De ez eszök ágában se járt, mert a bíboros ajánlataiban nem hittek, hisz három hete sincs, hogy kezökbe jutott Ibrahim nagyvezérhez írt eredeti levele, melyben szövetségét kéri a császár s a németek ellen, s így szavai őszinteségében bízni dőreség lett volna. Pedig nem volt igazuk, s ha a császár tanácsosai jobban ismerik vala a fejedelem és Erdély nehéz helyzetét, belátták volna, hogy ezt csak azért tette, hogy országát minden eshetőségre biztosítsa, s a törököt reménységgel tartsa. Így Kakast valóságos kémnek, csalónak tartották, a ki épp úgy akarja hitegetni az udvart, miként Bocskay és Naprági uraimék a tavaszon. Az udvari nép közt még az is elterjedt róla, hogy Mária Christierna erdélyi birtokainak jövedelmével szökött ide s abból költekezik. Kedvetlenül járt hát az unalmas kis városban, melyben senki jóakarója és ismerőse nem volt. S miközben a császár határozatát leste, várta, minden délben, mikor miniszterei tőle kijöttek, egyszer csak sürgősen hívatták.
Kakas örömmel sietett az udvarba, hálákat adván Istennek, hogy immár kiszabadítja e helyről s haza indúlhat urához. De mekkora volt megdöbbenése, fájdalma és bánata, midőn azzal a hírrel lepték meg egész váratlanul, hogy: Mihály havasalföldi vajda betört Erdélybe, s megtámadván a fejedelmet a Szeben melletti sellemberki mezőn, csatában leverte s míg az kénytelen vala híveivel menekülni, ő maga diadalmasan vonult be a gyulafejérvári palotába, honnan most ő Felsége nevében kormányozza az országot.
Színeváltozottan távozék szegény Kakas ez audiencziáról és felindúltan, levert kedélyállapotban, hogy éppen a császártól kelle értesülnie ura szerencsétlenségéről. Egy egész világ omlott össze lelkében e leverő hír hallatára, melynek valódiságát még akkor sem akarta hinni, mikor hazulról érkezett levelek is megerősíték. Hiszen még otthon volt, mikor a havasalföldi vajda a fejedelem követeinek a Szentírásra esküdve fogadta erős fogadással, hogy felesége húsát rágja és gyermekei vérét igya, ha hűségét irányában megszegné s maga is látta levelét, melyben ugyanezt írásban is megismétlé. Felőle nyugodt vala tehát, mint maga a jámbor lelkű fejedelem is, ki inkább tartott a török-tatár becsapástól s a császár haragjától, mint a neki s országának alávetett vajdától. Ámde nem tudták, hogy Mihály vajdával a prágai udvar titkos alkudozásokat folytatott s hogy pénzzel és ígéretekkel miként vették rá a csalfa támadásra, mely az erdélyi kérdést – legalább a mint a császár miniszterei hitték – egy csapással megszünteté.
Egész éjjel nem tudott aludni az izgatottságtól és gondoktól s miközben zúgtak, kongtak a harangok, az erdélyi győzelem örömére tartott fényes Te deum laudamus zsolozsmás énekei alatt, Kakas emlékiratokon dolgozott.
Délire el is készült velök, hogy ígérete szerint beadhassa őket.
Az egyikben arra kérte a császárt, hogy megtekintvén Báthory András erényeit, tanultságát, érdemeit, szónoki tehetségét, testi szépségét, s azt, hogy Rómában nevelkedett és bíboros, a ki az egyháznak és államnak egyaránt hasznos tagja, legyen győzelme után kegyes a legyőzöttel szemben, s méltányolja azt a buzgóságát, melylyel neki magát alávetni igyekezett s ahhoz az erdélyi rendeket is megnyerte. Gondoljon atyafiságára, melyből annyi kiváló fia származott a hazának és fejedelme az országnak, mind lelkes hívei az anyaszentegyháznak, melyben megmaradtak. Bocsásson hozzá Fölséged, – úgymond – ha netalán fogva lenne Erdélyben, ha pedig Lengyelországba menekült volna, fogadja kegyesen, ha majd ide jönne elibe, hogy lábaihoz esve biztosítsa hűségéről.
Bővebb és érdekesebb az a másik írata, melyet Carlo Magno tanácsoshoz intézve, őt jóhiszeműségéről és ártatlanságáról igyekszik meggyőzni. Becsületes lelkiismeretem késztet – úgymond – e kérvényem megírására, miután még mindig eszemben jár az ellenvetés, melyet tegnap ő Felsége, legykegyelmesebb urunk nevében mondva hallanom kelle. Hiszen ha úrnőmhöz vagy másnak küldözhető pénzem lett volna, uram, nagy véteknek tartanám, hogy eddig meg nem jelentettem. De immár napvilágra jöhet, hogy fejedelmemtől egy tallérnyit se kaptam oly megbízással, hogy azt úrnőmnek vagy másnak adjam; szavamra mondom, a mit többre becsülök mindennél s gyalázatos halál érjen, ha ez igaz nem volna! Mindössze annyi pénzem van, a mennyi útiköltségemből idáig megmaradt, habár a fejedelem megbízott, hogy hazaindúltomban szerezzek Bécsben vagy két-háromezer aranyat s vigyem árenda fejében úrnőmnek Grazba. Az ő érdekében tett sok ezer forintnyi kiadásomat is könnyen előszámlálhatom s remélem, hogy ő Felsége megtérítteti nekem. Kérem is, juttassa ez alázatos instancziámat elibe, s kárhozat, becsületvesztés érjen, ha igazamról másként értesül, miként itten előadám; mert attól az én Istenem, tudom, megment engem.
Megismételte s kiszínezte mindezt Rumpf Farkas udvarmesterhez benyújtott supplicatiójában is, kijelentvén, hogy akár elfogták a fejedelmet, akár elmenekült, az ő küldetése véget ért s kéri közbenjárását, hogy ő Fölsége választ adjon Báthory András bíborosnak és az erdélyi rendeknek, őt meg bocsássa el, hogy tisztességgel visszatérhessen családjához, érte aggódó övéihez. Adjon arra is kegyes rendeletet, hogy birtokai, valamint a követségében mellette szolgáló négy nemes-ifjú jószágainak otthon Erdélyben bántódása ne legyen, mert ő mindig híven szolgálta a császárt, úrnőjét, s ha kivánja készséggel felügyel birtokaira, melyek most bérlőjük, a fejedelem menekülése következtében gazdátlanná, gondozatlanokká váltak.
Istenre és minden szentekre fogadta, hogy küldetésének semmi turpissága nincsen, esedezvén, hogy kéréseit teljesitsék. De pár nap múlva megjött annak is a híre, hogy a menekülő szegény fejedelmet a felbőszült székelyek a Pásztorbükkön agyonütötték s így jó része annak, a mit Kakas annyi odaadással kivánt és sürgetett, tárgytalanná vált.

VIII.

Erdélyország helyzete az új uralom alatt. – Kakas hazaútazása Gréczen át. – Tiroli birtokára költözik. – Végrendelete. – Kolozsvári pörösködése. – Basta párfogása. – Prágai követsége. – Mihály vajda bukása.

Báthory András tragikus halála nagy csapást mért Kakasra is, nemcsak Erdélyországra, mely most egy merész kalandor kezére jutott. Kettévágta egész jövőjét s államférfiúi pályafutását, mely szép előhaladással kecsegtette. Most már elmaradhatott hátralévő két követsége: a római és spanyolországi, melyek neki biztosan megszerzik vala a kanczellári méltóságot. S egyetlen czélja csupán az lehetett, hogy mielőbb hazaérjen s biztosítsa parlagon heverő jószágait és vagyonát. Ám ez se ment oly gyorsan, a mint kivánatos lett volna. Nem akarták elbocsátani, míg az oláh vajda követe új hírekkel meg nem érkezik. Hosszas kérésére azonban végre megkapta az udvar «resolutió»-ját, mely egyszerűen tudomásul vevén a fejedelem előterjesztéseit, Kakast távozni engedi, minthogy Erdélyben oly változások keletkeztek, melyek további veszteglését feleslegessé teszik. Négy napra rá útlevelét is kézbesíték s így most már András-napján búcsút mondhatott az udvarnak, hol egy teljes hónapot vesztegelt – hiába. Ám előbb Prágába hajtatott, hogy elbúcsúzzék a nuncziustól, a ki iránta és ura iránt annyi jóindulatot tanusított s onnan egyenesen Bécsbe ment, hogy útja és vesződései fáradságát kipihenje s régi ismerősei, a Blo-család ifjú tagjait viszontlássa.
Utasítása szerint innen Gréczbe sietett, hová deczember 19-ikén érkezett, hogy Mária Christierna fejedelemasszonyt üdvözölje, birtokainak állása felől tájékoztassa s azzal ura utolsó kivánságát teljesítse, még halálában is.
Itt töltötte a karácsonyt, s itt érte az újév is, míg Mária özvegy főherczegnő közbenjárására a császártól ajánló levelet kapott Mihály vajdához, hogy Erdélyben békésen és háborgatás nélkül élhessen feleségével. Ezt közben erdélyi barátai is kieszközölték számára a vajdától, a november végén tartott gyulafejérvári országgyűlésen, s azzal a végzéssel együtt vette kézhez azt a becses krónikát is, melyben jóakarója, Szamosközy István fejérvári országos levéltárnok és historikus tájékozásául leírta mindazokat az eseményeket, melyek Báthory Zsigmond Oppelnből való hazaszökésétől Báthory András temetési ünnepségéig szerencsétlen hazájukat érték.
Bármint sietett is, Kakas a hideg zord idő s a nagy havazás és hófúvások miatt, melyek a Felső-Magyarországon át vezető posta-útat néha napokig járhatatlanokká tették, lassan haladhatot, úgy hogy januárius hó végére érkezett csak haza Kolozsvárra feleségével. Változott, nehéz viszonyokra talált, miként arra el is vala készülve. Az országnak minden törvénye, intézménye és alkotmánya fennállott ugyan, de azért Mihály vajda kormányzott, parancsolt… a császár nevében. Ő gyakorolta az erdélyi fejedelem összes alkotmányos jogait, úgy hogy még czímeres levelet, tehát nemesítést is osztogatott az erdélyiek közül azoknak, a kik neki vakon engedemleskedtek. Ám a törzsökös nemesek közt is akadt elég, a ki haszonlesésből és nagyravágyásból szolgájává szegődött s – még legalább ekkor – elnézte, tűrte a bitorló kalandor minden igazságtalanságát, s kegyetlenkedését. Cselekedeteit ugyan a császárnak egyszere 3–4 biztosa is ellenőrizte, de mit ért munkájuk s minden jóindulatuk, ha erőtlen és pénztelen állottak a vajda seregeivel s országos jövedelmeivel szemben, melyek az ő udvarába folytak. A gyengébb ezúttal is csak a magyar király vala, a ki épenséggel nem sietett a más által számára könnyűszerrel meghódított tartományt az anyaországgal egyesíteni. Erdélyben szabadjára garázdálkodhatott egy idegen s a rendek hiába folyamodtak a prágai udvarba orvoslásért, hiszen még ha minden panaszt azonnal elintéztek is, akkor is beletelt hat hét, vagy két hónap, mire íratai visszaérkeztek.
Kakasnak csakhamar azonban arról kelle meggyőződnie, hogy nem is a vajdától kell tulajdonképpen tartania, hanem inkább jó barátjaitól és saját atyafiaitól, kik vagyonára vágyódtak. Mert a vajda szívesen fogadta, midőn neki Fejérvárt a februárius közepére hirdetett gyűlésen, hívására assessoraként bemutatkozott, sőt még elő is léptette s az ország egyik protonotáriusává tette. Míg emezek alig várták hazaérkezését, hogy perrel támadják meg a Balassi Gergely árvái birtokainak megosztása miatt, s a mint lehet, kiforgassák vagyonából.
Ám a hatalom elkábítá s mind merészebbé és erőszakosabbá tette Mihály vajdát, kivel senki sem birt. A császár rendeleteit lanyhán vagy sehogy se teljesíté, s egy napon még a császári biztosokat is elfogatta a kolozsvári tanács által. Mindez gondolkdóba ejté Kakast, látván, hogy a császárhoz hű erdélyieknek immár semmi becsülete nincs az országban s nehogy valami baj érje őt is, elhatározá, hogy kivándorol szülővárosából s elköltözik felesége hazájába, Tirolba. Engedett hát hitvese gyakori könyörgésének s titokban útlevelet szerezvén Mátyás főherczegtől, Rudolf magyarországi helytartójától, meg az erdélyi biztosoktól, július közepén eltávozott a városból. De még jóformán ki se jutott Magyarországból, midőn hírét vevé Kornis Gáspár és más barátja leveléből, hogy a vajda egész vagyonát, ingó és ingatlan jószágait lefoglalta és nővérének, Kakas Katának adományozta. Ezt ura Eötvös András supplicatiója folytán cselekedte vele szemben, hűtlenség vádja czímén, hogy t. i. az országot híre-tudta nélkül elhagyta, s kijárnia a dolgot annyival könnyebb volt, hogy veje Kakas Kata lányának jegyese: Jacobinus János, a vajda secretáriusa volt. Felesége révén Eötvös uram különben is jussot tartott Kakas vagyonához, azt is remélvén, hogy soha többé vissza nem jön a városba.

Kakast nagyon elkeseríté atyafiságának e túlkapása, holott búcsúzásakor minden jóakaratukat és vigyázó gondoskodásukat ajánlták. S a mint Bécsbe ért, rögtön előadta ügyét Mátyás főherczegnek, a ki azonnal intézkedett, hogy az erdélyi biztosok személyesen járjanak közben a vajdánál a birtokok visszaadása végett. Írt érdekében Mária özvegy főherczegasszony is, augusztus közepén, a mint Kakas feleségével Gréczbe ért s elpanaszolta nagy szerencsétlenségét, írásban is. Egyúttal arra is kérte pártfogását, hogy a császár engedje meg, hogy Tirolban telepedjék le és vegyen valami birtokot, melyen nyugton élhessen feleségével, további teljes hűséggel az osztrák uralkodó ház iránt, melyet ifjú kora óta odaadóan szolgál.
Az előkelő magas támogatás folytán a prágai udvari titkos tanács már szeptember elsején elintézte kedvezően Kakas ügyét s volt nagy öröm, mikor az erről szóló végzést neki a maretschi kastélyban kézbesítették. Most már legalább nyugodtabban élhet egy olyan tartományban, melyet hazájáéhoz hasonló zavarok nem bántanak, s mely felesége révén immár második honává vált. Még csak vagyonát kelle visszaszereznie s künnlévő követeléseit hitelezőitől felhajtani, a mi miatt egy percznyi nyugodalma se volt. Elhatározta hát, hogy útnak indul ismét s addig nem jön haza, míg minden függő ügyét el nem intézte. Előbb azonban testamentumot csinált, s október 10-ikén feleségével együtt aláírta, nehogy útközben valami «emberi dolog» találja érni s özvegye esetleg rokonsága kegyére utalva maradjon hátra.
E végrendeletében általános örökösévé «legkedvesebb hitvesét» maretschi Römer Zsuzsánnát tette, neki hagyván minden jószágát, úgy azt, a mit Tirolban birtokolt feleségével, mint azt, a mi ingó és ingatlana van Erdélyben is, összes követeléseivel s Lengyelországban heverő letétével együtt, oly kikötés mellett, hogy a bozeni egyházaknak, úgy mint: a kapuczinusokénak 200 tallért, a parochia-templomnak és mezitlábas barátokénak 100–100 tallért adjon, hogy lelki üdvéért papjai imádkozzanak, a szegényeknek meg 60 forintot osztogasson ki. Sógorának, Römer Ádám kapitánynak hagyja legszebb két kardját, egy teljes lószerszámot s egy gyűrűt. Egy-egy gyűrűt kapjon három sógornője: Éva, Mária és Katalin is, ez utóbbi meg – mint legfiatalabb – férjhezmenetelekor külön 300 Rhénes forintot kiházasítására. Ha pedig végül Isten akaratából gyermektelenül múlna ki feleségével e világból, kívánja hogy egész előbb felsorolt vagyona három egyenlő részre osztassék s abból egy részt kapjon a bozeni négy templom és kórház, egyet sógora, s a harmadik részt három sógornője, kérve az Úristent, a császárt, a hatóságokat és rokonokat, hogy feleségét oltalmazzák s vagyonában zavartalanul élni hagyják. Egy szóval sem emlékezett meg azonban kolozsvári atyjafiairól, kik vagyonából kiforgatták s ez akkori kedélyállapotában egészen természetes.
Testben pihenten, lélekben megnyugodva, Kakas most már egyenesen Prágába indult, hogy e végrendelkezését az udvarban hitelesíttesse s egyéb ügyeit is sürgesse. Közben t. i. Erdélyben nagy változások töténtek. Az erdélyi nemesek, élükön Csáky Istvánnal megemberelték magukat és Mihály vajdát a segítségül jött kassai főkapitány, Basta György támogatásával (augusztus 18-ikán) megvervén a miriszlói csatában, kiűzték az országból, melyet tíz hónapon át kormányzott. Utódjává egy másik kalandort, az olasz Bastát tette a császári hatalom. S minthogy Mátyás főherczeg rendelete így elintézetlenül maradt, Kakas sürgetésére arra szólítá fel az új helytartót a főherczeg, hogy neki az egész ügyről haladéktalanul jelentést tegyen. Nagy elfoglaltságában Basta egyszerűség szempontjából az íratot jóhiszeműleg átküldte a kolozsvári tanácshoz, hogy az a kívánt tájékoztatást megadja a helytartó előtt ismeretlen ügyben. S érhette-e azt ennél kellemesebb dolog – kiált fel egyik folyamodványában Kakas – midőn tagjai, kik (leginkább ariánusok, szombatosok, manichaeusok és másféle eretnekek lévén), őt halálosan gyűlölték, részint hogy a jezsuitákat tehetsége szerint mindig segélyezte, részint meg, hogy övé volt a város három kiváltságolt legszebb háza, a milyen adómentes (immunis) ház több Kolozsvártt nem vala, úgy hogy már rég meg akarták tőle őket vásárolni, hogy őt belőlük kitúrják. Nem szalaszthatták hát el a jó alkalmat arra, hogy mérgüket ki ne öntsék reá s róla – esküjök ellenére – azt a hazug értesítést ne adják, hogy a városról adósságai elől megszököt s azért adta hitelezőinek a vajda, stb. Ezt aztán Basta (miként később Kakasnak személyesen megvallotta), olvasatlan tovább küldte Mátyás főherczegnek, várva intézkedését. Isten tudja csak, mennyire szégyeltem e dolgot ártatlanságom érzetében – írja Kakas – a mint rájöttem és keservesen tűrnöm kelle s mennyire kivántam, hogy bár soha semmi birtokom ne lett volna!
De éppen igazának tudatában nem hagyhatta dolgát annyiban s csakhamar személyesen átvehette a császár rendeletét, mely kiemelvén hűségét és lelki jóindulatait, meghagyta Bastanak, hogy a Mihály vajda által jogtalanul elfoglalt és eladományozott birtokait adassa mielőbb vissza. Egyidejűleg a lengyel királyhoz is kapott tőle ajánló levelet, támogatást kérve Uchanski Arnulf suleiowi apát ellen, a ki Kakasnak már hat éve tartozik egy csomó pénzével s most azt óhajtaná, hogy a király kényszerítse visszafizetésére. Ám a dolog tulajdonképpen úgy történt, hogy midőn ez az apát 1595 elején Kolozsvártt járt követségben, Kakas az Erdélyben garázdálkodó tatároktól való féltében drágább kincseit és aranyait egy erős, lezárt ládában kezére bízta, de azt az apát később önkényesen feltörte s tartalmát eltulajdonítá. Mikor erről Kakas értesült, rögtön bepörölte s már a fizetség napja is ki vala a papnak tűzve, de minthogy hazája viszontagságai közepette Kakasnak nem maradt ideje a törvényszék végzését foganatosítania, egyszerűen elmaradt. Ezt jött most személyesen sürgetni és felhajtani, s habár a lengyel király kegyesen fogadta, semmit se végezhetett, mert a tág lelkiismeretű apát úgy elillant szegény Kakas jövetele hírére, hogy nyomába se tudott érni. Pénzét így soha vissza nem kapta, s hogy bár némi útiköltsége megtérüljön, a király 200 forintot utaltatott ki neki kincstartójával.
Így virradt rá szegény Kakasra idegen földön 1601 újéve, mely nála ugyan rosszul állott be. Mélyen elkeseredve az emberek ravaszsága miatt hagyta el Lengyelországot, hogy mielőbb Kolozsvárra érve, legalább ottani ügyeit rendezhesse sikeresebben.

Basta készséggel biztosítá támogatása felől, a mint átvette tőle a császár rendeletét, mert a művelt lelkű, tanult s még olaszul is folyékonyan beszélő Kakast különben is megszerette. Erre a pártfogásra most még annál nagyobb szükség vala, mivel időközben Jacobinus uram feleségül vevé Eötvös András leányát, s új gazdája segítségében bizakodva, nem akart sehogy se kimenni Kakas atyai házából. De Basta mégis keresztülvitte az éppen folyamatban lévő országgyűlésen, hogy ügyét peres úton letárgyalják, a mit a törvényszék jogosnak találván, összes javait visszaadatni rendelte, már csak a tavalyi léczfalvi országgyűlés határozata értelmében is. Csakhogy e végzésnek semmi foganatja nem lett. Mert harmadnapra (februárius 3-ikán) a rendek Bastát elfogatták, s helyébe – addig, míg Báthory Zsigmond beérkeznék – Csákyt választák kormányzóul, a ki ezt az országgyűlést is vezette s Erdély megmentésén már több, mint félévénél fáradozott önzetlenül. Erre Kakas is megszeppent s abban állapodott meg a gyűlés befejezésekor szabadon bocsátott Bastával, hogy az két úti ládáját kiviszi magával előre s maga is nappal kimenvén a városból, estig elbúvik valahol s éjjel utána megy Válaszútig s onnan vele tovább ki Magyarországba. Hanem aggodalma alaptalan volt, mert a rendek nem bántották, sőt ellenkezőleg felszólíták, hogy induljon nevökben követségbe a császárhoz.
E váratlan megbízást Kakas nem fogadhatta el, bármily megtisztelő is vala, de az urak nem tágítottak s mindössze két órai meggondolkozási időt engedtek neki, a míg az ügyet Bastával megbeszéli és véleményét meghallgatja. Soha jobb alkalma nem lenne megszabadulni tőlük, volt a ravasz olasz generális azonnali rövid tanácsa. Erre megbízó levelöket is átvette, melyben arra kérik ő Felségét, adjon hitelt követjük szavainak, kit ép azért küldenek hozzá, hogy élőszóval tájékoztassa a történtek eredete és igaz okai felől, jól tudván, hogy az elmult napok eseményeiről sok hamis hírt hallott. Csáky egyúttal arra is figyelmeztette Kakast, hogy ne kötekedjék annyit titkárával, Jacobinussal, mert minden jószágát visszaadatja, csak azt a (kismester-útczai) házát engedje át neki törvényesen, melyben a fejedelmek szoktak lakni, valahányszor Kolozsvárra szálltak. Kárpótlásul a városon kívüli birtokokat s jobbágytelkeket, Jacobinus meg ezer tallért ígért neki adni, a mibe Kakas az előhivott főbíró előtt kénytelen-kelletlen belé is egyezett. Igéretét azonban Csáky nem váltá be, sőt alig tette ki a lábát Kakas a városból, Gyalu felé eső szőlőskertjeit is Jacobinusnak adatta, a maga számára meg Mária Christierna birtokait és Fogaras várát foglalta le és íratta át a rendekkel. Ám mindezek ellen szegény Kakas már mit se tehetett, sőt – miként maga írja – örvendett, hogy ép bőrrel kiszabadulhatott az országból. Pedig kár volt úgy sietnie, mivel Jacobinus uram tüstént, a mint Kakas eltávozott, februárius 16-ikán megjelent a kolozsvári főbíró: Gellyén Imre és tanácsa előtt, ünnepies tiltakozását jelentvén be az ellen, hogy Kakas másik piaczi, mondjuk czímeres-ajtajú házát, a feleségévé vált unokahúga, immár néhai Kakas Kata leánya Eötvös Anna örökösödési jogának sérelmével eladhassa vagy elzálogosíthassa, kiterjesztvén tiltakozását Kakas minden egyéb hagyatékára, jószágára és bármiféle névvel nevezendő követelésére vagy jövedelmére, melyekre felesége jogán igényt támaszt. De vele jött volt Tasnádi Gáspár uram is, hogy a tanács visszaadassa neki azt a kertet, melyet Kakas tőle erőszakkal elfoglalt vala szomszédos telkéből. Ezt két nemes-személylyel történt felszólításra sem akarta megadni, azt üzenvén általuk vissza, hogy «gondolkozik felőle és minden jó választ teszen» neki, holott «tudja azt az egész város, hogy Kakas Istvánnak ehhez az elfoglalt földhöz semmi competentiája nincsen, nem is hagytuk – úgymond in pacifico dominio bírni, hanem mindenkoron ellenzettök s most is ellenzök» e tiltakozásunk során.

Hanem ezekkel Kakas már mind nem törődött. Útban a prágai udvar felé, 19-ikén egy napot Kassán töltött, majd Bécsben tett jelentést – útasítása értelmében – Mátyás és Miksa főherczegeknek. Itt különben is sokat késett saját magánügyei és erdélyi megbízásai miatt, úgy hogy csak márczius közepére ért fel nagy lassan Prágába. Ismerősei kérdezősködésére nyiltan elmondá, miért küldték a rendek: hogy a császár hagyja meg fejedelmökül Báthory Zsigmondot, (a ki sok viszontagság után Lengyelországból bejött az országba) ám függetlenül tőle, miként e zavarok előtt volt. De az ismerősök nem is késtek tájékoztatni az udvariak felfogásáról, mely abban nyilvánult, hogy rend csak akkor lehet Erdélyben, ha a császár megadja a székelyeknek a Báthoryak alatt elkobzott régi kiváltságaikat és szövetkezvén az iránta hű szászokkal, megtörik a nemesek erejét és túlsúlyát.
Így esett aztán, hogy még csak fogadni sem akarták, legalább nem addig, míg Mihály vajdával nem végeztek, a ki személyesen sürgette a segítséget, melylyel Erdélyt újból a császár hűségére téríteni igérte. Napról-napra, hétről-hétre várakoztatták s biztatták szegény Kakast, a ki azalatt – egyebet nem tehetvén – az udvarban élő külföldi követeket tájékoztatá országa helyzetéről, látván, hogy azok is ép oly elfogultak, sőt tudatlanok felőle, mint a császár tanácsosai és miniszterei.
Előadta, hogy Báthory Zsigmondot a rendek a töröktől való félelmökben fogadták vissza, mivel rájuk parancsolt a portáról, hogy elpusztítja országukat, ha másként cselekednek s vele a régi szövetséget és viszonyt fenn nem tartják. Az erdélyiek tudják, hogy másként nem élhetnek csendességben a törököktől, kik miatt békességök nem lehet, kisebb bajnak tartván, hogy adófizető hűbéresei legyenek saját vérbeli fejedelmök alatt élve, mint a múltban is, mint hogy közvetlen szolgáivá váljanak országostól. De azért a római császár, mint magyar király iránt is hívek, sőt szolgálatot tehetnek neki abban a tekintetben is, hogy a török hadi mozgalmairól idején értesítik, a mi elismerésére méltó szolgálat, mert a prágai udvarból a nagy távolság következtében úgy sem lehet Erdélyt kellően támogatni veszély esetén. Mindezt Kakas írásban is kifejezte a nunczius számára, de azért audiencziát még április közepén se kapott, sőt azt az óhaját sem teljesíték, hogy valami tiroli birtokkal jutalmazzák fáradozásait, habár ehhez, mint buzgó katholikus még a szentszék ajánlását is megnyerte a nunczius útján.
Annyi hiábavaló várakozás és költekezés után boszúsan és kedvetlenül hagyta oda húsvét előtt Kakas a császári udvart, hogy meg sem álljon Tirolig, hol felesége már aggódva várta haza a szent ünnepekre. Útközben elég ideje maradt elmélkedni az emberi gyarlóságok s az udvari intrikák fölött, melyek miatt nem juthatott a császár színe elé. De a min előbb annyit bánkódott és gyötrődött, azt most szinte természetesnek találta, a hogy nem látta már maga körül azokat a minisztereket és udvaronczokat, a kik minden ajándékot szívesen elfogadnak, hanem annál szükölködőbbek ígéreteik teljesítésében. Hiszen Rudolf császár hatezer gyalogost és négyezer lovast ígért havi tízezer tallérnyi zsolddal Mihály vajdának, hogy Bastával együtt visszahódítsa az állhatatlan Erdélyt, a mire ígérkezett, s így szóba sem állhatott a fejedelemségre vágyakozó Csákyval, se pedig követével.
Az udvar czélt is ért, számítása bevált. Báthory Zsigmond nem tudta magát sokáig fentartani a fejedelmi székben, két dicsőségre vágyó kalandorral szemben. Cserben hagyta a török is, kitől fegyveres segítséget remélt s a poroszlói csatában leveretve, alig tudott kimenekülni Moldovába. Ámde két tőr nem fér meg egy hüvelyben, s Basta gyanakodni kezdvén Mihály vajdára, két héttel utána (augusztus 19-ikén) megölette a Keresztesmezőn, hol útban Gyulafejérvárra együtt táboroztak.

IX.

Kakas élete felesége tiroli birtokán. – Ujabb kolozsvári útazása. (1602.) – A városi tanács konoksága miatt Bastához ment jogorvoslatért Besztercze alá s a tőle kapott két hites nemes-személy kiséretében ismét vissza, hogy pörét tárgyaltassa. – Kakas remek ügyvédi beszédben védekezett az ellene fölhozott vádakkal szemben, de erőlködése sikertelen maradt. – Kesrűségében feleségével kapott házát eladván szomszédjának, végkép búcsút mondott hazájának s emlékiratban fejtette ki politikai hitvallását Erdély állapotáról s az udvar teendőiről. – E remek «beszéd» irodalmi becse és jelentősége.

Ujból idegen jutott hát ismét Erdély kormánya élére, hiába küzdöttek évek óta ellene az erdélyiek. Idegenek, kik helytartói czímmel úgyszólván korlátlan hatalommal működtek, élet és halál urai valának, vak engedelmességet követeltek mindenkitől, s egyetlen vágyuk lévén: a császár kegyét és megelégedését kiérdemelve, további haladásukat biztosítani s magánvagyonukat minél jobban szaporítani – tűrtek, utálatosak voltak. Ám Bastával jó viszonyban állott Kakas uram, s hatalomrajutásával az ő kilátása is éledezni kezdett, hogy csalárdul elvett vagyonát végre valahára visszakaphatja. Erdélyi barátai is jó reménységgel biztatták hazahívó leveleikben. Csak azt várta hát, hogy a helyzet tisztuljon s biztosra menjen be ismét Erdélybe, habár felfogadta volt, hogy be nem teszi többé szülővárosába a lábát. Azért szíve, lelke mégis oda húzta. Mert hiába volt itt neki tágas középkori lovagkastélya, melyben feleségével haláláig gondtalanul elélhet, s hiába ígérgette sógora is, hogy kinevezteti valami jó jövedelmű kapitányságra, vagy egyéb tiroli méltóságra… neki ez a föld mégis csak idegen volt, feleségén kívül őt hozzá semmi sem kötötte, s rajta is bevált a közmondás igazsága, hogy kihajtott fát nehéz átültetni. Pedig megfogamzhatott volna s a pihenés jól fogott volna öregedő testének. Élni is igazán zavartalanul élhet vala itt – miként elgondolta, mikor végleg otthagyta hazáját – ha természete és életének fel-felújuló emlékei engedték volna.
A maretschi kastély a Bozen melletti Zwölfmalgreien község szélén épült, közel a nagy vízfogóhoz, melyet a nép ősidőkben épített a Talfer áradása és pusztításai ellen. E vad folyócska iszapja és kőgörgetege emelte fel a kastély körüli területeket is, holott még a középkorban jókora hegytetőn állott. Ma jóformán völgyben fekszik s bámul az útasra négy kerek szögletbástyájával s négyszögű tornyával, melyek valaha nehéz időket láttak. Nem természetes-e, hogy így mondája is támadt a vadregényes fekvésű kis várkastélynak? Hisz mindenki beszél a szép Kunigundáról, a ki halálosan szerette a szomszéd treuensteini vár ifjú urát, Theobaldot s vígasztalhatatlan maradt, mikor el kellett mennie Rötszakállú Frigyes császárral a Szentföldre. Két egész esztendeig sóvárgott, epedett utána hiába, anélkül, hogy hírt hallott volna szíve bálványáról, midőn egyszer váratlanul egy csuhás barát érkezett a kastélyba, hogy megpihenjen nagy útjáról. Mesés dolgokat beszélt a keresztesek vitézségéről s kivált Theo bátorságáról és hősiességéről, a miért a császár a csatasor előtt lovaggá ütötte. Ám azt is tudta róla, hogy egy szép keleti nőt vett el feleségül. Kunigunda halálsápadtá vált e rettenetes hír hallatára és szomorúan távozott a szobából, hogy zokogását ne lássák, hallják. A csodás idegen erre leveté álarczát s Theobáldnak adta ki magát a lány atyja előtt. De hiába siettek Kunigunda után s keresték mindenütt, már csak véres holttestére akadtak a kastély vízárkában, hová keservében kiugrott az ablakból. A leánykérő lovag ekkor megzavarodva nyomtalanul eltünt paripáján, s a bánkódó atya megőrült fájdalmában; de azóta minden holdtöltekor megjelenik a szerelmes leány szelleme a kastély körül, révedező szemekkel tekintve a fellegekre s egykori boldogsága helyére.

Kakasnak sem volt maradása e helyen.
Az őszt még csak kibírta valahogyan, de mikor már az almaszedést is elvégezték, a szüret levét is megízlelték s a szénacsinálással is leszámoltak a jobbágyok, a karácsonyi szent ünnepek után, 1602 elején neki indult ismét Bécsen, Prágán át Erdélynek, most már csakugyan azzal az elhatározással, hogy törik-szakad: rendbe hozza anyagi ügyeit.
A császári udvarban ezúttal hamar megkapta Rudolf rendeletét erdélyi olasz helytartójához, hogy ügyét vétesse elő és szolgáltasson neki igazságot. Csakhogy megígértették Kakassal, hogy útját Krakónak vegye s fürkészsze ki titokban a lengyelek magatartását Erdély és Báthory Zsigmond iránt; a mit ő magánügyei sürgetésének ürügye alatt föltűnés nélkül megtehet.
Akarva, nem-akarva bele kelle nyugodnia Kakas uramnak e dologba, s így történt, hogy csak februárius közepén érkezett Lengyelországon át Szatmárra, honnan megbizatásáról és tapasztalatairól jelentést tehetett az udvarnak. Ezt most különösen Basta sorsa érdekelte, mivel immár közel három hete ostromolta a Zsigmond hűségére tért Besztercze városát s még mindig nem tudta, mennyire haladtak a béketárgyalások, melyeket az olasz generális a fejedelem követeivel folytatott. Hiszen a többi erdélyi városok hűsége is attól függött, hogy az a fontos ügy miként dől el. Ezért Kakas előbb Kolozsvárra lovagolt, hogy dolgainak színe alatt, lakóinak hajlandóságát kikémlelje s újabb adatokat szerezzen.
Kolozsvárra érve, Kakas uram februárius 15-én jelent meg a városi tanács előtt, egész váratlanul. S bemutatván megbízó leveleit, kérte: adassa vissza szülei házát, melyet Jacobinus János az ő távollétében jogtalanul foglalt el, ép a tanács tudtával, melynek védelmébe ajánlta vala pedig vagyonát, midőn ez országból távoznia kellett. Adassa meg szőleit s az Eötvös András kezén lévő ingó marháit, nemcsak mivel azokat a honi törvények ellenére bírja hatalmasul, hanem mivel Mihály vajda, a kitől kapta, nem volt törvényes fejedelme, csak kormányozója az országnak. Hisz kiűzetése után már a léczfalvi gyűlés kimondta, hogy minden elkobzott birtok visszaadandó neki meg a császártól és Bastáról, az új kormányzótól is van végzése reá, s a tanács még sem teljesíté azt, holott Basta csak megérdemel annyi tiszteletet, mint a havasalföldi vajda, kinek rendeletét habozás nélkül teljesíté!
Ilyen s ehhez hasonló érvekkel és mandátumainak bemutatásával kardoskodott Kakas saját igaza mellett. De a tanács nem mert dönteni ily lényegbe vágó fontos ügyben s mindössze annyit tett, hogy helyet engedvén a perújításnak, arról írásban értesíté Bastát. Kakas tehát másnap bejelentette Szécsi István főbíró előtt helyettes meghatalmazottjául szomszédját: Gellyén Imre volt bírót és három más barátját, s miután további három napig megtárgyalásaival nem ért czélt, neki indult Beszterczének, hogy a dologról Bastának jelentést tegyen s támogatását kieszközölje. Az útak veszélyes volta miatt előbb Szatmárra ment s midőn onnan februárius 26-ikán a beszterczei táborba ért, már harmadnapja megadták volt városukat a szászok Zsigmond rendeletére.

E fölötti örömében az olasz helytartó készséggel teljesíté hát a sokat zaklatott szegény ember kérését, biztosítván felőle, hogy a mint az ügy fölebbezés révén elibe kerül, kedvezően intézi el haladéktalanul. Meg is írta a városnak rendeletében, hogy habár az ügy nem szorul felülvizsgálatra, nem akarja elzárni a jogvédelem útját, sem visszautasítani kívánságukat, csak intézzék el gyorsan egy napon s egy terminussal, hogy végzésüket Kolozsvárra érkezésekor elintézhesse s megvizsgálhassa. Hogy pedig az egész tárgyalásról pártatlan jelentést kapjon s annál tisztább képet nyerjen, Basta két nemes embert rendelt Rákóczy László erdélyi főkapitány csapatából Kakas mellé – Hetey János és Bonga János uramékat – hogy vele legyenek a tanács ülésében, ellenőrizzék a tárgyalást s lefolyásáról eskü alatt számoljanak be neki.
Kolozsvárra érve, egy szerdai napon, márczius 6-ikán folyt le a teljes számú tanács és mindkét bíró előtt az a nevezetes tárgyalás, mely Kakas régi sérelmeit volt hivatva orvosolni.

Igaz ügye tudatában, lelkesen és meggyőzően adta elő panaszát Kakas uram, felhasználva tudásának egész tárházát, ügyvédi jártasságának minden eszközét, szónoki tehetsége nemes virágait, hogy – megismételve három héttel azelőtt tett kijelentéseit – a tanácsot az ügy lelkiismeretes megvizsgálására s az ellene terjesztett rágalmak visszavonására kényszerítse. Gyűlölte atyjafiait, kik vagyonából kiforgatták, de elfojtja fájdalmát és szenvedélyét – úgymond – mert jó katholikus ember, a ki nem kívánhatja másnak kárát, sőt abban igyekszik, hogy barátságban élhessen embertársaival. Ezért tért vissza annyi veszély és aggodalom között, nem kívánva egyebet, mint sajátját, szüleitől örökölt vagy szerzett vagyonát, mert nem tűrheti, hogy a mit annyi munkával, éjt-napot összetevő fáradsággal keresett és megtartott, azt most – hibáján kívül – más élvezze.

Erre Basta követei is előadván röviden megbizatásuk czélját, a tanács azzal a kifogással akarta elnapolni az ügyet, hogy Kakas hírök-tudtok nélkül költözött volt el a városból s így mindent, a mi sérelmére esett, a havasalföldi vajda tett. De Bangáék tiltakoztak ez ellen, mert hisz köztudomású, hogy Kakast ő Fölsége kegyesen fogadta s rendeleteit ép azért bocsátá ki érdekében, mert nem tűrheti, hogy bármiféle mesterkedés vagy ürügy miatt kárt szenvedjen Erdélyből való távozása következtében. S ha birtokait mégis rövidesen visszaadatni nem tudják, vizsgáltassák meg ügyét, miként a generális kívánja s rendeli.
E kívánság teljesítése elől nem zárkózhatott el a tanács, melynek nevében a bíró fölszólítá, hogy másnapra állítsa elő ellenfeleit, hogy igazságot lássanak ügyében, Basta rendelkezése alapján.
Mindezt Kakas uram néma csendben hallgatta, de szót kérvén – a tanács meglepetésére – felállott, hogy igazolja magát azzal a három váddal szemben, melyekkel a főbíró a tárgyalás elején illette, hogy t. i. bejelentés nélkül távozott, hogy vagyonát gondozatlan hagyta s hogy azt a senatus nem bántotta s érette nem felelős.
Az egész várost hívom fel tanuságul – úgymond – hogy a tanács maga foglalta el birtokaimat, rögtön a mint távoztam s az adta Eötvös Andrásnak, illetve leányának s nem a vajda, miként hirdetik. Vagyonomat sem hagytam gondozatlan, se házaimat üresen, mert azokban több ezer forintnyi ingóságot és 56 nagy hordó bort bíztam két hű emberemre: nemes Kibédi Jánosra, a kisebb fejedelmi kanczellária titkárára és Szatmári János deákra, (kik mellett két vénasszonyt is hagytam házőrzőül), míg hadadi birtokomra Váradi Jánost küldtem ki teljes utasítással. Adja tehát Eötvös uram vissza boraimat, melyek legalább 6000 tallért érnek s adja meg a tanács is azt a 600 talléromat, a mit házaimban hagyott szolgáimtól jogtalanul elszedett.
Távozni se távoztam a tanácsurak tudtán kívül, mert salvus conductusom vala a császártól, az ország akkori fejedelmétől, melyet íme eredetiben be is mutatok s mindenki tudja, hogy addig nem indultam el, míg azt meg nem kaptam. Azt a jelentést is visszautasítom, melyet a tanács tavaly rólam a generálisnak küldött, hogy t. i. adósságaim elől szöktem volna meg a városról s azért foglalták le vagyonomat hitelezőim javára! Ki tud erről valamit? Nem jártam-e azóta is e városban s nem kértem-e meg a tanácsot a mult hónapban, midőn négy napot töltöttem itt, hirdetné ki megérkezésemet s álljon elő, a kinek tartozom, hadd fizessem ki? Ha csak egyetlen egy jön is, félszememet adom oda, ha két hitelezőm akadna, üssék ki mind a kettőt! Négy napig vártam rájuk s mikor senki sem jelentkezett, negyedik nap ünnepélyesen tiltakozam Kegyelmetek előtt a rajtam esett sérelemért, holott írásokkal bizonyíthatom, hogy ellenkezőleg nekem tartoznak: Kolozsvár városában 14.000 tallérral, egész Erdélyben pedig 32 ezernyivel különböző hitelezőim.
De Kakasnak a bíró egy közbevetett kérdésére adott válasza annyira felbőszíté a tanácsot, hogy felkelt helyéről, egyszerre hárman-négyen is beszéltek s távozni akartak. Ám Kakas folyton vitatkozva velök és a notáriussal, elállta útjukat az ajtóban s kérte őket, ne kövessenek el vele szemben ily erőszakosságot, mely nem méltó a tanácshoz, végre meghallgatták s hivatalból megidézték másnapra két fő ellenfelét: Eötvös uramat és vejét.
Ez a tárgyalás még hevesebben indult és végződött. Mindjárt elején összekapott Kakas a bíróval, a ki visszavonulván társával, kijelenté, hogy az ügyet a város perrendtartása szerint fogják megvizsgálni, (melynek egy példánya a terem falán függ) s attól egy körömfeketényit sem térhetnek el. Hiába erősködött Kakas uram, hogy ez elenkezik a tanács tegnapi egyhangú végzésével s Basta rendeletével, a bíró nem tágított. Azt ugyan még megtette, hogy Kakast sérelmének előadására fölszólította, de Jacobinus uram hirtelen félbeszakítá: Nem hallgatjuk meg, hanem adja be panaszát írásban. Kakas elértette, hogy ezzel mit akarnak. Jól tudta, hogy a város szabályrendelete és jogszokása szerint az írásban benyújtott panaszra a felperes harmadnap köteles felelni s arra ismét négy nap mulva lehet válaszolni, a mivel Basta rendeletének világos intézkedése ellenére: pörét húzni-halasztani kívánták. De a bíróság mégis ily értelemben döntött, habár Kakas ki is jelenté, hogy panaszát előadván, ám írja le s terjeszsze be a notárius és mutassa meg azzal a tanács jóhiszeműségét.

A nyilvánvaló igazságtalanság és következetlenség ellen Basta biztosai is felszólaltak, kivált hogy az írásbeli végzésbe nem foglalták bele Kakas indokait. De ezekkel az egymással rokonsági összeköttetés, meg egyéb gazdasági érdek folytán szoros viszonyban álló emberekkel – kik Kakasra nagy vagyona és szerencséje miatt egyébként is irigykedtek – kikezdeni nem lehetett. Különben is gyűlölték nagy németbarátsága miatt, látván, hogy üdvét és előmenetelét az udvartól várja s minden tettével a császár kegyét keresi, holott az általános közvélemény felfogása szerint, az ország minden nyomorúságának az idegen, a német vala.
Az így népszerűtlenné vált Kakas nem is végezhetett semmit. Másnap megpróbálta ugyan társaival felújítani ismét a dolgot, de még csak azt sem tudták elérni, hogy az egész eredménytelen eljárásról hiteles jegyzőkönyvi kivonatot állítson ki a tanács.
Bajából végre is Gellyén Imre segíté ki Kakast, az ő piaczi szomszédja és régi barátja, még pedig úgy, hogy pörének vezetését magára vállalta, kandallós házát pedig 3700 forinton megvette. Ebből kitelt Mindszenti Benedek régi zálogának megtérítése, sőt maradt még neki 700 forintja is, a mit magával vihetett Tirolba, minthogy Kolozsvárra most már igazán nem akart többé visszatérni. S jól tudván, hogy Bastának már nincs több befolyása az országban, örült, hogy legalább így végezheti!
Útban Prága felé, Kakas Szatmáron tartott nagyobb pihenőt, hogy tapasztalatairól beszámolhasson az udvarnak s befejezhesse Gaizkofler Zakariás császári titkos tanácsos számára készített hosszabb jelentését. Kiterjeszkedett ebben mindenre, a mit bejövetele óta észlelt s egész politikai meggyőződését feltárta benne Erdélyről.

A Báthory Zsigmonddal kötött beszterczei fegyverszüneten kezdte a dolgot, melynek értelmében átengedi a császárnak Szilágy vármegyét, de viszont Erdélyország többi részében: a Meszestől le Sósmezőig háborítatlanul hagyja uralkodni s nem ellenzi, hogy a törökkel békét kössön. Basta kénytelen volt szorultságában elfogadni e föltételeket, de csak azután szólt róluk Kakasnak, hogy felküldte őket az udvarba. Ám azokba azt hiszem, nem fog ő Fölsége beléegyezni, mondá Kakas. Hiszen az elmult eseményekből következtethetni – úgymond – arra, hogy az erdélyiek csak azért fogadják vissza Zsigmondot és szövetkeznek a hitetlenekkel, hogy békességet élvezvén és hűséget mutatván, megszabaduljanak a császári hadaktól, miként tavaly s a béke alkalmas idejében a török segítségével rendbehozván seregeiket, akkor csapjanak a mieinkre, mikor (biztosítva képzelvén magunkat a béke folytán) arra legkevésbbé gondolnánk. Véleményem szerint ez az egyezség különben is sérti ő Fölsége méltóságát, hisz csak azt nyújtja neki, a mit eddigelé is békességgel bírt s nem képzelhetem, hogy annyi költsége után belenyugodna abba, hogy az ország ellenfele kezén maradjon, anélkül, hogy meg ne adja magát neki teljesen. Pedig ha engedték volna, hogy Zsigmondot felkeressem, sikerült volna más föltételekre is rábírnom!
Kakas mindezt olasz nyelven adta elő Bastának, a ki egykedvűen felelte rá: Tegyen ő Felsége, a mit akar, én nem maradhatok s nem várhatok itt tovább.
Az olasz főhadvezér e rövid kijelentésében egész elkeseredése s reménységének bátortalansága megnyilatkozott. Hisz tovább folytatnia hadjáratait szinte lehetetlenség vala; részint a nagy eleséghiány miatt, mivel az erdélyiek a gabonát seregei elől felgyújtották, a hordók fenekét kiütötték, a lábasmarhát idegen országba hajtották; részint meg a fizetetlen hadak engedetlensége miatt. De meg félő, hogy ha Zsigmondot tovább zaklatnák, kétségbeesésből annyi törököt hív be, hogy nemcsak a császáriakat vernék le, hanem a végén még az országot is maguknak foglalnák el. Így hát előnyösebb, ha ő Fölsége békét szerez s minden erejével a török elleni magyarországi háborút folytatja.
Basta e nézetével s a békekötés e formájával Kakas nem értett egyet. Nem bízott sem Zsigmond fejedelem, sem az erdélyiek őszinteségében s tartott tőle, hogy az elszenvedett méltatlanságokért az ország úgy megbosszúlja magát, a mint alkalma lészen reá, hogy egész Magyarország megérzi. Mert megeshetik, hogy a török támogatásával 3–4 év alatt úgy helyrejön s megerősödik Erdély, hogy egy szép nap akármily ürügy alatt fegyveresen támad ő Fölsége ellen; a minek most lett volna legczélszerűbb elejét venni. Frigyet tehát csakis olyan kikötéssel kell kötni, hogy Báthory Zsigmond takarodjon ki az országból s adja azt át ő Fölségének, a mire most «nolle-velle» könnyen rá lehetett volna vinni, sőt a dolgot magamra vállaltam volna – úgymond.
A hadfolytatás kérdése sem áll olyan rosszul, a mint Basta képzeli. Hiszen a székelyföldet és Brassó városát két hét alatt el lehet foglalni, még ezzel az engedetlen haddal is, mely zsákmány reményében mindig kész hadakozni, mert csak magának Rákóczy Lajosnak 16.000 hajdúja tanyázott a beszterczei táborban s ezekkel a 2–3 hét alatt teljes győzelmet lehet vele aratni, kivált hogy ilyen csikorgó hidegben még annyi török sereg se jöhet be, a mennyi a védelemre elegendő lenne. Ám Basta uram másként gondolkozott – pedig a győzelem után is maradt volna ideje támadólag fellépni a török ellen, a mire állítólag készült – s hirtelen kivonult az országból, ide Szatmár felé. Talán abban bizakodik, hogy Moldva-Havasalfölde letér Erdély iránti hűségéről s az elűzött Radul vajda ő Fölségétől remél. Meg hogy a hajdúk megsegítni készülnek a vajdát, a mit azonban nem hiszek – úgymond – a míg nem látom, mert az olasz generálistól még ezer tallérnyi zsoldot se tudtak kicsikarni.
Az események további részleteiről Basta követe, Sennyei Pongrácz szólhat bővebben, de én, nehogy esetleg befolyásoljam, elbúcsúztam Basta uramtól, kijelentvén, hogy Lengyelországba kell sietnem, hogy kifürkészszem, miként gondolkoznak a békekötésről s nincs-e valamelyes ellenséges szándékuk a császáriakkal szemben.
Kakas, a békés foglalkozású literatus-ember tehát a hadfolytatás mellett kardoskodott, miként látjuk. Pedig kardot csak oldalán hordott, de soha életében nem forgatott. Ám jól ismerte a helyzetet, Zsigmondot és honfitársait, sokat aggódott a császári ház jövőjéért, a szorosan vett Magyarország sorsáért s íme előre megjövendölte Bocskay fölkelését, melynek még évét is megmondta. Okát nem sejtette ugyan, de abban nem csalódott, hogy a keletkező zenebonába bele fog szólni a török is, a ki a hazának és keresztyénségnek egyaránt esküdt ellensége. Ki is fejtette nézetét ebben a kérdésben is az elmult év tavaszán, a míg Prágában kihallgatásra várakozott, egy önálló «oratio» alakjában, melyet Lichtenstein Károly s a többi tanácsosok részére írt arról az egész művelt világot foglalkoztató nagy kérdésről, miképpen kellene a török elleni harczot erélyesen folytatni?
Miként hajdan a lydok királya Krözos siketnéma fiának megjött a szava annak láttára, hogy atyját Kyros perzsa király egyik katonája meg akarja gyilkolni, akként Kakast is szólásra készteté hazája iránti szeretete és aggodalma, ha ugyan szabad – úgymond – a kis dolgokat nagyhoz mérni. És ámbátor nincsen semmi magas közhivatala, sem kellő szónoki képessége, melyek szavának súlyt adnának, de Magyarország végső romlásának idején maga is honfiúi kötelességének tartja, odakiáltani, a kiknek meghallgatni illik és cselekedni hivatásuk, hogy félretéve minden egyenetlenséget, fogjanak össze mindnyájan, a kik keresztyének és folytassák kitartóan a pogány elleni harczot, mely végveszélylyel fenyeget.
Nagyoké a tanács segítséget keresni, de övék a felelősség is idejében alkalmazni. S élhetünk-e Diogenesként visszavonultan, midőn a háború kegyetlenül pusztít! Huszonhét évi nyugalom után (a mit hazánk Szigetvár eleste óta nagyjában élvezett), Amurát szultán s fia III. Mahomed bontá meg a frigyet, midőn a kegyetlen Szinán basa tanácsára 1593 őszén Palotát és Veszprémet, majd Győr várát elfoglalá s végig dúlván Havasalföldét és Erdélyt, pár év alatt Eger és Kanizsa várait is kezébe keríté. Ez a sikere annyira felháborítá az ellenfélt, hogy éjjel-nappal csak azon gondolkozik, miként hódíthatja meg Magyarország megmaradt részeit s verheti utána járomba az egész keresztyén világot. Hisz jól látja a török s tapasztalatból tudja, hogy a fejedelmeknek kevés kipróbált vezérök és seregök van s azok is egyebütt vannak elfoglalva. Így a spanyol királyt a belga háború köti le, a francziák, a lengyelek és velenczeiek egyéb zavarok miatt nem segíthetnek a németek és magyarok ügyén; az angol királynét nagy gyűlölete választja el a többiektől, a svéd és dán királyoknak meg kisebb gondjuk is nagyobb a török háborúnál. Egyedül a németek és magyarok állnak ellent neki, bármint fogynak is. De erejöket nem gyengíti-e mindenféle belviszály és félreértés, akár csak az ókori népekét? Kapva-kapnak közülök sokan a tatár követekhozta békeföltételeken, habár azok csak arra valók, hogy még inkább megalázzanak s azt is elfoglalják tőlünk, a mi még a mienk. Pedig ki ne látta volna, mint pusztítja a török naponta földeinket s rabolja, dúlja családainkat? Békét keresve, biztosan a barbárok hatalmába jutunk.

Hallani fogjuk keresztyén vallásunk elleni káromlásukat, Krisztus szent nevének meggyalázását s látni fogjuk, miként ragadják el gyermekeinket, hogy velök aztán felnőttükkor ellenünk küzdjenek. Holott ez a háború ép úgy lelkesítheti az embereket, mint hajdan a Szentföldön küzdő Bouilloni herczeg, Barbarossa Frigyes, András magyar király s a többi argonauták lelkét. Hisz a veszély nem is a szomszédos államokat, tegyük fel Görögország, Macedonia, Misia vagy Dalmáczia földjét fenyegeti s nem is csak egy vár vagy uradalom megmaradásáról van szó, hanem Magyarország és Pannonia védelméről, barátaink, nejeink, gyermekeink, rokonaink s mindannak megmentéséről, a mi nekünk kedves és a mit elvesztve, mi boldogíthatja az embereket? Szó van mindnyájunk életéről és boldogságáról, szent vallásunkról, melyet megtagadva, mit remélhetünk a jövő életben? Ki oly balga vagy istentelen, hogy veszedelemben látván a halhatatlan Isten templomait és oltárait, a törvényeket és szabadságot, a hazát és maga családját, fegyvert ne fogjon a vad ellenségre s vagyonát és életét megvetve, ne kívánna inkább tisztességben meghalni, mint örökös gyalázattal szolgálni az undok tyrannust? Hiszen ha tűz támad a városban, senki sincs, a ki félbehagyván dolgát, ne sietne oltani, s mi lennénk nyugalmas nézői a keresztyénség veszedelmének, a kik a keresztyén társadalom szerető polgárainak tartjuk magunkat? S minden kincsünknek elvesztése se indítana meg? Hisz még az állat is kimenti kölykeit a tűzből is, ha veszélyben látja őket s csak mi – kik keresztyén nevet viselünk – hagynók utódainkat a kegyetlen ellenfél hatalmában? S ha az orvos enyhítés szándékával a szükséges orvosságot nem használja, nem harapódzik-e el a betegség annyira, hogy a halál is hamarosan bekövetkezik? Vagy nem segít-e késsel, ha azt veszi észre, hogy a test valamely része rothadásnak indult, mielőtt az üszök az egészet el nem lepi? Hát a hajós nem dobja-e inkább ki a legdrágább portékáját, semhogy elmerüljön? Mi meg a lángok közepette tétlenül, révedezve állunk, nézve, mint válik gyógyíthatatlanná bajunk, melyre írt nem teszünk. Pedig nyögi a török igáját az egész keresztyén társaság (mely a parasztok, papok és nemesek rendjéből áll) mindenütt, hol alája vetve kénytelen élni. S kell-e erre Misia, Bulgária, Görögország, Syria, Egyiptom vagy a hajdankor mezein példát keresni, mikor mindenki tudja, miként foglalta el Szolimán szultán a szövetség czímén Izabella királynétól Budát?! Utódai az ország egyéb részét és várait is meghódíták s képzelődünk, ha most tőlük jobbat remélünk, holott a törökök eredetük óta rablásból élnek és lelkük sohasem hajlik őszintén az igazi béke felé. Hiszen hódító útjukban sem a Duna vize, sem az illyr hegyek lnáczolata fel nem tartóztatá, hogy Perzsia határától Bécs szomszédságáig, Ázsia és Európa birodalmait le ne igázzák. S hány magyar adta meg már árát a törökben való nagy hiszékenységnek?… De mit hánytorgassam a példákat, mikor tudjuk, hogy Lykurgos, a nagy spártai törvényhozó inkább elveszté félszemét, csakhogy a becsület útján maradhasson; az athéniek pedig megkövezték ama bizonyos Kyrsilost, a ki békét indítványozott, miként az attikai nők is az inítványozó feleségét!
Az isteni gondviselés bőven megáldott: katonákkal, pénzzel, ágyúkkal s lőszerrel és mindennel, a mi a hadfolytatásra szükséges. Mert habár Magyarország nagy szegénységre jutott is, még sok jó veteránusa, válogatott katonája és derék ifja van, kik életüket készek feláldozni a hazáért. S ámbátor a törökök ereje nagy, még sem szám nélküli. Az is Ázsia legkülönbözőbb népeiből összerakva, melyeken Európa szabadságszerető nemzetei mindig győzedelmeskedtek. Avagy Xerxes félmilliónyi hadát nem futamítá-e meg 80.000 elszánt görög? És mi ne tudnánk leverni azokat az ázsiai barbárokat, kikről Caesar azt mondá: Veni, vidi, vici! Vagy nem ismeretes-e, miként győztek a görögök az ázsiaiak fölött Trójánál, a marathoni mezőn s egy évtized múlva Salamisnál és Plateánál? Hát makedoniai Sándor mindazokon a keleti népeken, melyeknek szokásait a törökök mindenben követik. Hallgatok arról, hogy kis seregek is győzedelmeskedhetnek nagyok fölött, ha számuk csekélységét katonai erények támogatják. Hiszen Marius 80 ezernyi emberével a cymberek kétszázezernyi hadát verte meg, Pompeius 40 ezer gyalogosból és 60 ezer lovasból álló hadát pedig Caesar a maga ezer lovasával és 30.000 gyalogharczosával; hogy ne is említsem Lucullus győzelmét Tygranes seregei fölött?
Kincstára sem kiapadhatatlan a töröknek, mert jövedelme is megcsappant, miként kitűnik abból, hogy a szultán – birodalma törvényei ellenére – felemelte az adót. Meg aztán, ne feledjük, hogy míg ők harczi szekereik és lovaik számában bíznak, mi Isten nevében küzdünk; ők a mohamedán babonaságért, mi meg Krisztus szent vallásáért harczolunk; ők hitetlen barbárok, mi keresztyének vagyunk; őket a babonaság és sokaság vezeti, minket az értelem és hit; ők idegen országokért verekszenek, mi hazánkért s tűzhelyeinkért! Miért kételkednénk hát a győzelemben?… Mikor már Dániel és Ezekhiel próféták könyveiben meg van írva, hogy a Gógok és Magógok, «a kik a tudósok véleménye szerint egy-ek a törökökkel» elpusztulnak, a mit Szent János is kijelentett Apocalypsisében. Hiszen az ezer év is mindjárt betelik, a meddig Mohamed kijelentése szerint birodalma fenn fog maradni! S lehet-e hinni olyan jövendöléseknek, hogy miként I. Rudolf császár alapítá meg az osztrák uralkodóházat, az most II. Rudolffal múljék ki?
Nem csüggednünk kell hát, hanem – fegyvert kovácsolnunk. Fegyvernek fegyverrel felelünk s az ellenséget saját földjére is követjük. De milyen eszközökkel, hadakkal és módon? Hic Rhodus est, hic saltus. Mindenekelőtt a különböző valláson élő keresztyének egyesülése szükséges, minthogy most erőnket megosztva úgy működünk és húzunk, mint az egy kocsiba fogott különböző erejű és természetű lovak. S ezt jól tudja a török is és Amurát szultánról beszélik, hogy midőn azzal rémíték tanácsosai, hogy az összes keresztyének egyesülve indítanak ellene háborút, mosolyogva utalt arra a mesére, mely szerint a farkasok egyszer egy nagy kutyacsapat elől megfutni akartak, ám egyik bátrabb társuk felszaladt a hegytetőre és széttekintvén az ebek tarka sokaságán, vígan tért vissza társaihoz, mondván: Nincs mitől félnünk, pajtások, mert – a mint látom – ellenségünk seregében akkora a színek és szokások különbözősége, hogy egyesülni nem bírnak, ha pedig egyenkint jönnének, könnyen elbánhatunk velök.
A keresztyén népekkel is körülbelül így áll a dolog, a mi nagyon sajnálatraméltó. Ám szűnjék meg a vallási viszály s gyógyítsák meg a fejedelmek a háborgó lelkeket, mert kívánatos, hogy a más-más hitű keresztyének egyesüljenek és egyek maradjanak a háború idején és együtt haljanak meg, ha kell, miként Krisztus urunk meghalt érettünk. Hisz már néhai Frangepán Ferencz kalocsai érsek inté a fejedelmeket (1540-ben tartott híres regensburgi beszédében), hogy tegyék félre házi bajaikat és vallási háborúskodásukat s teljes erővel készüljenek a török ellen. De a régi bölcsek is az egyetértés hasznát hirdették s nem találunk-e erre Józsua, Jozafát kijelentéseiben vagy a próféták királya és Üdvezítőnk életében elég példát? Avagy ki ne ismerné a vesszőnyaláb történetét, melylyel a perzsák királya, Kyros és a szkita Sylurus békétlen fiaikat próbára tették? Hisz az egyenetlenség hasonló a sorvadáshoz, mely előbb meg nem szűnik, míg az egyes testet fel nem emészti. Makedoni Fülöp épp az atheni, spártai és theabai népek egyenetlenségének köszönheté győzelmét s a töröknek is ez egyik eszköze hódításaiban.
De hogy a törököt legyőzzük, mindenekelőtt kipróbált hadvezérekre van szükségünk, kiket nem fejedelmi kegy vagy a nagyok támogatása emel magas állásukra, hanem erényeik, tehetségük, vitézségök és a hadi tudományokban való jártasságuk. Igazi vezérekre, a milyeneket Athé adott, kik nem ijednek meg saját árnyékuktól. A hadvezérek mellett más emberekre is szükségünk van, olyanokra, a milyeneket Diogenes lámpával sem talált, meg a milyenek mindenütt találhatók. Mert a háborúhoz katonák is kellenek, még pedig ha idegenek is, de lehetőleg olyanok, kik hazánkból valók és fegyelemhez szokott jó vitézek. Hiszen a csatákban nem a sokaság és nyers erő szokott győzni, hanem az ügyesség és gyakorlottság, olvassuk Vegetius és Valentinianus munkáiban. A ki tehát békét óhajt, készüljön a hadra s a ki győzelemre vágyik, sürgősen gyűjtse katonáit, kiegészítve seregeit a szükséges mesteremberek csoportjával. Ezt követték hajdan a perzsák, makedonok, görögök és rómaiak, kik a negyedik monarchiát megalapíták s ezt teszik a törökök is, kik minden évben gyűjtik szanaszét a keresztyén gyermekeket, hogy velök a janicsárok csapatait egészítsék ki, köztük a bátrabbakat a legnagyobb méltóságokra emelvén.
Philopoimen görög «császár» példáját kellene követni, a ki maga tanította be eltespedt népét a hadakozásra, s akkor nemcsak legyőznénk, de felül is múlhatnánk a törököket. S habár sokkal kisebb vagyok – úgymond – semhogy bármiféle tanácsot adhatnék, azt hiszem, mégis czélszerű lenne állandó hadsereget alkotni s fenntartani, mert ha pl. ő Fölsége a magyarok, osztrákok, stiriaiak, morvák és csehek kebléből csak hat-hatezer főnyi válogatott gyalog- és lovassereget alapítana s tartana állandóan jól begyakoroltan készenlétben, kétségkívül tekintélyt kölcsönözve birodalmának, melyet alkalomadtán még idegenek is támogatnának. Mert jól mondja Xenophon, a nagy hadvezér, hogy a kinek mindig készen a fegyvere, annak sok a barátja, semmi az ellensége.
Csak így lehet tartalékunk egy veteránusokból álló segédseregünk, melyhez hozzáadva a nemesek és városok köteles csapatait, bármikor ellenállhatunk az ellenségnek. Hiszen a makedonok falanxjai, a rómaiak légiói és Hollós Mátyás csehei is errevalók voltak, sőt a janicsárok állandó csapata is ezt a czélt szolgálja. Mindehhez persze pénz kell, de habár a becsületes jövedelemszerzésre sokféle tanácsot is lehet adni, nem volna felesleges talán adakozásra szólítani a főurakat, kiváló polgárokat és gazdag kereskedőket; hisz a miért életünket is feláldozni készek vagyunk, a költség nem jöhet számításba.
Sokat lehetne még elmélkedni e kérdésekről s kivált arról, miként kellene a hadjáratot támadóvá átalakítani s követni a törökkel Scipio példáját, a ki mindig hajlandóbb volt idegenben hadakozni, mint hazájában győzni. S nem így tettek-e a rómaiak, gallok, Pyrrhus, Hannibal, Attila, Totilas és mások, a történelem folyamán? De ezzel bevonom vitorláimat s végzek, nehogy sok beszédemnek az a látszata legyen, hogy – mit mondani szokás – rusticus Minervam docere. Kérem azonban Nagyságtokat, fontolják meg, a mit talán nem mindig illő szavakkal, de szívem mélyéből fakadt érzelemmel mondtam, s ne engedjék eltérni ő Fölségét a háború folytatásától, melynek örök dicsősége lészen; a pogány leverése és a katholikus szent vallás teljes fényében és erejében való megtartása!

Ez a latin beszéd remekbe készült! Szerkezete, gondolatmenete és tartalma, példái s maga könnyed, gördülékeny stílusa elsőrendű irodalmi művé avatják. Előadása ugyan túlzó és nagyhangú, s hasonlatokért Kakas is a bibliához s az ókori népek hőseihez fordul, miként általában korának ízlése kívánta s a tuczatszámra működő oratio-írók szokták. Ám nem feledkezik meg sehol az alkalmazható magyar példákról, a mi nemcsak hazafias irányát mutatja, de hazája történetében való jártasságát s nagy olvasottságát is bizonyítja. Különben is felülmúlja érték tekintetében korának sok oratióját és széleskörű feltűnést kelt vala, ha nyomtatásban megjelenik. Úgy olvasták volna, mint hatvan évvel előbb Frangepán kalocsai érsek híres beszédét, mely még életében tömérdek kiadást ért, vagy Kakas kortársai: az olasz Frachetta és Ammirato beszédeit, melyeket mindenfelé ismertek. Az irodalom e műfaja most különösen Olaszországban virágzott s az oratiók íróinak jó hírnevet, gyakran búsás hivatalokat s mindenekfölött sok olvasót és tisztelőt szerzett. Talán ezért került Kakas «beszéde» is Rómába, habár soha meg nem jelenhetett. Csendesen és ismeretlenül hever ma is a vatikáni könyvtár egyik kötetében, hol kutatásaink közben ráakadtunk, a maga némaságában is ékesen szólván arról, mily aggodalmas szeretettel csüggött írója hazájának jövőjén s mennyi odaadással és nemesszívűséggel igyekezett – tehetsége szerint – szolgálni urát, királyát.

Kakas további szolgálatai a császári udvar érdekében. – Perzsiába küldik, hogy viszonozzák a perzsa sah követségét, mely harmadéve járt Rudolfnál. – Kakas elvállalván a megtisztelő, de veszélyes megbizást, hazasietett maretschi birtokára búcsúzni tiroli atyafiságától, majd Prágába megy feleségével, hogy végrendeletét megerősíttesse. – Három hónapot vesztegelt az udvarban, míg «utasítása» elkészült s nagy útjára pénzt is kaphatott. – Végre elbúcsúzhatott feleségétől s elindulhatott 1602 augusztus 27-ikén. – Első nagyobb állomásuk: Boroszló, Krakó, Varsó, Vilna, Bajevo, Szmolenszk. – Moszkvai fogadtatása, és (három heti várakozás után) audiencziája Borisz Godunov orosz czárnál. – Kakas üdvözlő beszéde és a czári udvar szíves vendéglátása. – Moszkva ismertetése s az orosz nép jelleme, szokása és életmódja. – Kakas búcsúja a moszkvai udvartól s további útja a Volga felé s onnan a folyam mentén Kazánig, hol átteleltek. – Káspi-tengeri útazás. – Ezen közel három hónapig hányódtak, míg Langeránba, az első perzsa kikötőbe értek. – Kakas betegsége, végrendelkezése és halála Lahidzsánban.

Csakhogy ezzel még nem merült ki Kakas szolgálatainak sora. Valamikor azt találta mondani, hogy úrnőjeért s a fölséges uralkodóházért még Indiába is elmenne. S a mit csupán azért állított, hogy vele önfeláldozó hűségét bizonyítsa, ime a sors kereke most ráfordítá. Mert ha nem is Indiába, de nem sokkal közelebb helyre, Perzsiába kelle indulnia, hová éppenséggel nem volt kisebb veszélyű dolog eljutni!
Hogy Perzsiába az udvar követséget készül küldeni, Kakas rég tudta, de hogy ez a tisztség is ráháruljon, azt csak most adták értésére, midőn húsvét után Prágába ért. Hiszen eleget látta az 1600 őszén felérkezett perzsákat, kiket Abbas sah küldött, hogy Rudolf császárt a török elleni háború folytatására ösztönözze s vele e czélra véd- és daczszövetséget kössön. Nem mintha valami nagyon megesett volna a szíve a keresztyének sorsán, hanem mivel így szabadon hódíthatott birodalmának szomszédos ozmán területein, honnan a török – Magyarországon elfoglaltan – lassanként minden seregét visszahivogatta.
Ezt a tervet a sah egy angol kalandornak, a különben nemes származású tanult Shirley Antal lovagnak köszönhette, kit ura, a híres Essex gróf 1598 nyarán indított hozzá azzal a megbízatással, hogy nyerje meg a törökellenes keresztyén liga eszméjének s egyúttal szerezzen kereskedelmi szövetséget Perzsiával.

A perzsák királya bizalommal fogadta a messze távolból érkezett angolt, kivált mikor az Róbert testvérét udvarában hagyta őt tiszttársával, mintegy kezesül ama czél érdekében, melyért jött volt. Aztán mellé adta kíséretül Huszein Ali béget egy csomó szolgával s útját Moszkva felé véve s Archangelszktől Stettinig hajón folytatva, jutott a prágai udvarba, hol a perzsák tarka ruházatukkal és sajátszerű viselkedésükkel általános feltűnést keltettek. Nagy ünnepséggel és külföldi követeknek kijáró ceremóniákkal fogadta s felelt Shirley előadására a császár is, megköszönvén a sah jó indulatát és ígéretét, hogy nagy vállalkozásában támogatja. Shirley és társai azonban még két hónapig múlattak Prágában, az udvar költségén, míg ajándékaikat meg nem kapták. Csak azután indúltak innen Rómába, mindenütt ünnepeltetvén magukat, úgy a Vatikánban, mint egyéb olasz fejedelmi udvarokban. De hazatértökben 1601 őszén, mindenki bámulatára ismét Prágában termettek s lábatlankodtak az udvari embereknek. Ezek előbb (egyéb országos és hadi ügyekkel elfoglaltan) nem sokat törődött velök, de midőn látták, hogy sehogy sem akarnak távozni s eltartásuk naponta 150 tallérra rúg, felmondták nekik a vendégszeretetet. Ez is pénzébe került ugyan az udvarnak, mert mire észrevették, tömérdek adósságot csináltak. Hanem legalább megszabadultak végre tőlük 1602 februárius havában, mikor Rudolf császár még egyszer fogadta őket; miután különben is azt a benyomást tették az udvariakra, hogy csak azért jöttek s ültek nyakukon, hogy jól éljenek.

Ezért határozta el hirtelen az udvari tanács április végén, hogy a sah követségét viszonozza egy magyar nemes küldésével, habár küldetésének hivatalos voltát titkolták. Hangosan hirdetniök nem is lett volna észszerű, mert a sah török-ellenes politikáját mindenki ismerte s így a követnek hallgatnia kellett küldetése czéljáról.
Kakas nem térhetett ki ez igazán nem keresett megtisztelő, de nehéz megbizatás elől, melyért mindenféle kitüntetésekkel kecsegtették. Csak azt kívánta, hogy előbb hazamehessen Tirolba s útját majd a nyáron kezdhesse meg. Volt is nagy sírás, búsúlás, midőn maretschi kastélyába hazaért s előadta feleségének a dolgot. Szemrehányást tettek neki, hogy ilyen nagy és veszélyes útra vállalkozott s nős ember létére nem bújt ki valamiképen a nehéz feladat teljesítése alól. De ezt most még kevésbbé tehette, mint Prágában, midőn először felszólították, s így nem maradt egyéb hátra, mint beletörődni egész rokonságával együtt a változhatatlanba és… készülődni a hosszú útra. Számba vette hát ingóságait, sorba látogatta tiroli ismerőseit, kik vigasztalták s itt-ott még irigyelték is a sors kegyéért, mely ennyire kitüntette. Majd ellátogatott Innsbruckba is, hogy nehány birtokügyi dolgát rendbehozza s az ottani jezsuitáknak (a kiket teljes életében becsült és szeretett), ez alkalommal egy szép kelyhet ajándékozott, mely testvérek között is megért hatvan forintot. Aztán elbúcsúzott kis sógornőitől, tiroli atyafiságától és pünkösd után megindult feleségével az udvar felé, a hová el akarta kísérni. Nemcsak hitvesi szeretetből és szíve sugallata szerint, hanem hogy jelen lehessen egymásnak tett kölcsönös végrendelkezésök aláírásánál, a mint azt a törvény megkívánja. Ez június 13-ikán reggel kilencz órakor ment végbe ünnepélyesen a prágai birodalmi kanczellárián, hol Kakas mindvégig sajátkezűleg írt két végrendelete példányait átadván, hitelesítésüket, jóváhagyásukat kérte. Ebbe ugyan teljes két hónap telt bele, de legalább megnyugodott, hogy vagyonáról jó keresztyén ember módjára idején hagyatkozott és hű feleségéről gondoskodott. Gyermeke, egyenes örököse úgy sem volt, a kire földi javait hagyja, kolozsvári atyafiságáról, unokaöcscseiről meg egy árva szóval sem emlékezett meg ez új testamentomában sem, mely különben szószerinti átírása két év előtti első végrendelkezésének.
Kakas indulása azonban késett, hisz közmondásos vala a prágai udvar lassúsága és pénztelen helyzete, útasítás meg pénz nélkül pedig el nem indulhatott. Végre megkapta mind a kettőt, közel három havi várakozás után, mialatt kényelmesen felkészülhetett nagy útjára, mely iránt prágai ismerősei is különösen érdeklődtek.
Utasítása rövidesen arra szólt, hogy üdvözölvén a perzsák, médek és örmények királyát, biztosítsa Rudolf császár rokonszenvéről, melyet iránta érez s melylyel a törökön nyert győzelmeinek hírét kísérte, fogadta, valahányszor udvarába jutottak, s köszönvén atyafiságos ajánlatát, megerősítse afelől, hogy – miként nála járt követeinek is kijelenté – nem hagy föl a közös ellenség ellen megkezdett és napirenden levő háborúval, mi nélkül birodalma ép úgy nem élvezheti a tartós béke áldásait, miként az övé. De minthogy útjában olyan népeket is fog érinteni, melyek a törökkel jó barátságban élnek, elővigyázatból Kakas egész megbízatását titokban tartották és tartani kívánták.
Úti költséget is kapott végre, sok alkudozással 3000 forintot, s így most már útnak indulhatott, kivált hogy bíró-ismerőse révén egy nagyon ügyes titkárra is szert tett. Ez jabeli Tectander György, egy 21 éves szászországi ifjú volt, a ki tanulmányait a lipcsei egyetemen végezte. Lutheránus, sőt papi családból származó vala ugyan, de Kakas uramnak nagyon megtetszett s teljes bizalommal fogadta fel.
Harmadnap, augusztus 27-ikén reggel érkezett el az indulás órája, melyben Kakasnak feleségétől el kelle válnia. De az sokkal nehezebben mult el, mint a hogy gondolta. Az asszony vígasztalan maradt. Fuldokolva sírt, ura nyakába borultan, s újra erőt vett rajta gyötrő előérzete, hogy többé látni nem fogja. Kakas ugyan biztatta, hogy hát csak kortársai közül is: az erdélyi Broniovius Márton, az öreg Heidenstein Reinhold, a gyulafejérvári udvarban is megfordult Possevino jezsuita és Comuleo pápai legátus is járt Moszkvában, Varkócs Miklós meg épen három ízben is és szerencsésen hazatértek, Isten szent segedelmével. Ám mindez alig tudta megnyugtatni s a kínos, megható jelenetnek a lovak toporzékolása s a kocsisok türelmetlen ostorpattogtatása vetett véget. Mikor aztán titkára is előállott, könynyel szemében, de istenes hittel lelkében szállt fel Kakas uram bőrös szekerébe, hogy megkezdje nagy útját, melyre a gondviselés elhívta.
Északkeleti irányban haladva s átlépve Slézia határát, első nagyobb megállóhelyök Schsweidnitz vala. Itt megnézték a székesegyház szép síremlékeit, a nagy ágyút s azt a régi négyrőfös kardot, melyet egy ember alig tud felemelni. Tovább menve, két napot pihentek Boroszlóban, a tartomány székhelyén, mely Németország egyik legszebb városa volt. Innen küldte be Kakas Unverzagtnak, az udvari kamara elnökének azt a nagy emlékíratát, melyet erdélyi birtokai visszaadatása végett útközben, az éjjeli szállásokon befejezett s itt vásárolta össze magának azokat az útjára vonatkozó munkákat, melyeket bécsi és prágai könyvesboltokban nem talált meg. Valami sok úgy sem volt, az egész kevés helyen elfért holmijában, de mint sokat útazott, világjárt ember, útikönyvek nélkül soha sem útazott, s most is beszerzett mindent, a mihez hozzájuthatott.
Rég ismerte (még olasz kiadásban is) Possevino Antal jezsuita-atya húsz évvel korábban tett oroszországi útjának leírását, mely földrajzi adatokban is bővelkedik. Jó hasznát vette régebbi lengyelországi követségein Decsi Csimor János könyvének, mivel az összes állomásokat felemlíti. Szép térképeket talált Herberstein Zsigmond moszkvai útjáról írt művében, mely még mindig nem avult el és Broniovius munkájában, melyet néhai Báthory István király részéről küldve tatárországi két útjáról kiadott. A király egyik hadnagya, az olasz Guagnino is az ő megbízásából járt Moszkvában s könyvét élvezettel olvasták; mig a beutazandó terület történetéről a nemrég megjelent «Rerum Moscovitarum auctores varii» czímű frankfurti kötetben talált öt különböző munkát. Kevesebbet kapott magáról Perzsiáról, mindössze egy német és egy olasz jelentést s ezek is inkább az ott folyó háborúval foglalkoztak.

Boroszlóból távozva, szeptember másodikán Oelsbe értek, másnap meg a lengyel határon fekvő Wartenbergben állapodtak meg, hogy Kakas személyes útbaigazításokat és ajánló leveleket szervezett Dohna Ábrahám őrgróftól, a ki öt évvel előbb járt követségben a moszkvai fejedelemnél, ugyancsak Rudolf császár megbízásából. Innen azonban nem az egyenesebb útat követték Varsó felé, hanem egy kis kerülővel Wielunon át délnek fordultak a czenstochowi zárda felé, melynek templomában s csodatevő Máriaképe előtt Kakas imádkozni akart, a mint azt soha el nem mulasztotta, valahányszor régebben is útja erre vezette. Hatodikán érkeztek Krakóba, melyet ő már jól ismert, de titkára alig győzte bámulni a waweli királyi kastélyt és székesegyházat, melyben – szerinte – reggel-este 300 kanonok szokott imádkozni, míg a püspöknek 60.000 korona az évi jövedelme. Kegyelettel nézték az ezüst oltárt és Szent Szaniszló síremlékét, meg aranyba foglalt jobb kezét. Mikor aztán Kakas a királytól útlevelet és kíséretet kapott, megindultak északnak, habár így is sok félelmet állottak ki a csavargó kozákoktól s a pestistől való aggodalmukban. Ezért is haladtak olyan gyorsan, hogy már negyednapra, 14-ikén Varsóba, a mazowi tartomány fővárosába jutottak. Ezt kettős fal és árok keríti, de azért maga a város olyan kicsi, hogy pl. országgyűlés idején még száz talléron is alig lehet benne valamire való szállást kapni. Nagy nevezetessége azonban a királyné palotája, de kivált a Visztulára épített gyönyörű fahídja, melynek messzeföldön nincsen párja.
Keveset pihentek Grodnón is huszadikán, hol kegyelettel szemlélték meg Báthory István magaépítette díszes palotáját, melyben azelőtt 16 évvel meghalt. De további útjukon sok veszedelmet állottak ki, mert a pestis miatt messze elkerülték a falakat s néhányszor étlen-szomjan erdőkben háltak. Kétszer meg rabló kozákok közé jutottak, a kik felhúhzott kakassal és töltött puskával fogadták őket s csak úgy menekültek ép bőrrel tőlük, hogy urát Tectander a lengyel kanczellár felé siető hadnagynak adta ki s a király útlevelét is arravalónak magyarázta. Így jutottak el 29-ikére Vilnába, Litvánia fővárosába, mely Krakótól 110 mérföldnyire fekszik. Ez valamennyi eddig látott lengyel városnál nagyobb volt s kiváló nevezetességeül székesegyházát és a jezsuiták kollégiumát mutogatták. A város körül pár ezer letelepült tatár lakott békés foglalkozást űzve s közülök kaptak nehányat, hogy további útjukat biztonságban folytathassák. Ez most keleti irányban haladt egész a fából épült Minszkig, melynek starostája (ki az oroszokat gyűlölte) Kakast gúnyos kaczagással fogadta, midőn kérdésére követsége czélját előadta s hangosan felelte, hogy: a római császárnak előkelőbb barátja is lehetne a moszkvai fejedelemnél. Annál szívesebben látta az orsai vajda, kit Kakas rég ismert s most vendégszerető házában egész hetet pihent, a míg Szmolenszkből, az első oroszországi városból útlevelét megkapta, minthogy másként veszedelmes lett volna átlépnie a határt. Így indultak odább október 15-ikén, estig hét mérföldet haladva Bajevo faluig, a hol megháltak, hogy korán reggel átmenve a vatai erdőségen és a kis határfolyón, mielőbb a moszkoviták földjére jussanak.

Az orosz határon egy muszka lovas állította meg őket s a mint megtudta, hogy a római császár követségét látja, rögtön leugrott lováról s földre borulva üdvözölte Kakast, kérte, várjon egy kicsit türelemmel, míg jövetelét társainak megjelenti. Azzal neki iramodott az erdőnek s mikor az egész napi havazás és esőzés következtében több mint egy órai várakozásban Kakas már szinte agyonfázott, végre visszaérkezett tizenkettedmagával. Ruházatukról látszott, hogy főemberek, de elárulta azt az is, hogy ötüknek nyeregkápájukon kis dob csüngött, a mit csak nemeseknek szabad hordaniok. Folyton dobolva, érkeztek meg, míg a többi dobnélküli élesen fütyült, a mi szintén orosz szokás és gyerekkoruk óta gyakorolják. Lovukról leszállva, legidősebbjük Kakas felé közeledett s midőn már csak egy lépésnyire volt tőle, mélyen meghajolva, jobbjával a földet érinté, a miben többi társai is utánozták. Arra megkérdezte nevét, a mit megtudván, tolmácsuk által barátságosan üdvözötle Kakast a szmolenszki vajda nevében, kit viszont az oroszok ura, Borisz Fedorovics küld, kérve, hogy lépjen bátran birodalmába. Bővebb vala Kakas válasza, kijelentvén, hogy Isten segítségével idáig jutván, teljes bizalommal halad velök, akármerre viszik, míg urukat, fejedelmöket el nem éri, miként útasítása szól. Aztán a nagyfejedelem és családja, meg a vajda egészsége felől kérdezősködött udvariasan s átesvén a formaságokon, kocsira ültek s az orosz követeket előre bocsátva, útnak indultak. Ezek pár lépésnyire haladva, örömtüzet lőttek fegyvereikből, mit Kakasék is viszonoztak, a mi a muszkáknak (mint később megtudták) rendkívül jól esett. Aznap azonban a szomszéd faluban háltak a csak reggel (18-ikán) mentek tovább a közeli Szmolenszk felé, iszonyú csatakos, hideg, havas időben.

Ez a város régebben Lengyelországé volt, de Báthory István király engedte át az oroszoknak a tőlük elfoglalt egyéb városokért, midőn velök békét kötött. Neki is fogtak mindjárt körülkerítéséhez, a mit azelőtt hat évvel fejeztek be. A Dnyeper szeli ketté az igen népes várost, melynek házai szintén fából építvék, a mi ezen az erdős vidéken általános szokás.
A város előtt itt is díszes követség fogadta őket üdvözlésekkel, a miről Kakas részletes jelentést küldött a prágai udvarba, Unverzagt báró kezéhez. Azután három napig várakoztak, míg a vajdától, az öreg Nikita Romanovics Trubeczkoj knyáztól megérkeztek a szekerek, melyeken tovább mehettek. Kakas számára egy kétlovas kocsit, kíséretének meg öt egylovast állítottak elé, melyen kettesével kényelmesen elfértek. Kíséretül két prisztáfot kaptak, a kik élelmükről is gondoskodtak. Ebben hiányt nem is láttak, mert bőven adtak asztalukra kenyeret, húst, halat, sört és pálinkát, csak az bosszantá Kakast, hogy iszonyú lassan haladtak. Mert a míg naponta könnyűszerrel megtehettek volna hét mérfölddet, alig tettek meg hármat, négyet. Ez azt a látszatot kelté benne, mintha nem akarnák, hogy hamar Moszkvába érjenek, de vezetőjük azzal mentegetődzött, hogy ezt csak előzékenységből teszi, nehogy a császári követ útközben nagyon kimerüljön, míg Tectander maga azon a nézeten volt, hogy azért nem igyekeznek jobban, mivel dögvészes vidékéről jöttek s így mintegy szellőztetni akarták őket. Az út különben is unalmas és veszedelmes volt, mert lépten-nyomon mocsarakon, nádasokon, erdőkön vagy rozoga hídakon, illetve töltéseken vezetett, a milyen Moszkváig valami hatszáz van s némelyik mérföldnyi hosszú.
Másnap este egy bazilitán kolostorban állapodtak meg s midőn hallá, hogy a barátok a templomban énekelnek, Kakas maga is bement, hogy esti imádságát csendben elvégezze. A muszka papok azonban görbe szemmel néztek reá s a mint szertartásukat befejezték, egyikök hozzá sietett s tolmácsa útján felelősségre vonta, hogy szent helyükre merészkedett lépni. Kakas azt felelte, hogy tudása szerint a templomok mindenki számára nyitva szoktak lenni, legalább az ő hazájában. De hogy hite felől ne kételkedjék, előmutatta nyakában hordott aranykeresztjét, minek láttára a barát (a ki a követet valami pogánynak nézte) áhítattal megcsókolta a szent jelvényt és szégyenkezve odább állott.

Következő állomásuk negyednap Dorogobuzse, aztán Czarevo Zajmiscse, majd Boriszovo vala, mind apró kis helységek, melyeknek külvárosaiban szállásolták el őket s nagy boszúságukra sehová kimenni nem engedték.
Nagyobb volt mindezeknél a helyeknél Mozsajszk városa, melynek székesegyházába s csodatévő képeihez messze vidékről zarándokolnak a népek. Itt hat napig vesztegeltek orosz vezetőjük izgágasága és pénzsóvár természete miatt, minthogy pihenésök harmadnapján valósággal kihallgatta egész követsége, eddigi útja és ezentúli czélja felől s különösen azt szerette volna kivenni belőle, mennyi ajándékot hoz magával. Kakas nem értette el a muszka szándékát, pedig egy kis borravaló segített volna helyzetén s menetelök mindjárt gyorsabb lett volna. Vígasztalta azonban őket, hogy Moszkva már csak 17 mérföldnyire esett, a mit három nap alatt meg is tettek, különösen kedvesnek találván az első nap érintett vjaszemi szép kőkastélyt, mely a nagyfejedelemé volt.
November 9-ikén délután két órakor vonultak be a városba, melynek előkelő nemesei egy mérföldig jöttek elibök. Ám itt sem járhattak ki egyébként kényelmes lakásukról, melyen valósággal fogva tartották őket, bár bőven ellátták őket mindennel, a mit kívántak. Kakasnak azonban sürgetései daczára szinte három hétig kelle várakoznia audiencziára, mivel két nappal megérkezése után meghalt a leánykérőbe jött János dán herczeg, a mi a czárt annyira leverte, hogy hetekig kedvetlen volt. De végre csak felvirradt november 27-ike is, melyen Kakas előadhatta megbízatását. Tíz óra tájban egy vörös bársony aranyhímzésű nyeregtakaróval a drágaköves ezüst szerszámmal díszített lovat küldtek Kakas részére s nyolczat szolgái, illetve kísérete számára. Egy óra múlva megjelent a prisztáf, egy öreges, tekintélyes főnemes is negyven lovassal, kikkel a palotába kísérték. Végig az útczán iszonyú néptömeg bámulta a messzeföldről jött idegeneket, kétoldalt meg fegyveres katonák állottak sorfalat s mialatt a palota lépcsőjén fölmentek, folyton húzták a várudvaron lévő nagy harangot, melyet 15 rőfnyi magasra becsültek. Két termen keresztül értek a trónterembe, hol a nagyfejedelem ült egy három lábnyi magas trónuson, melyet az udvari gyász miatt szürke posztó födött. Jobbján 16 éves fia helyezkedett el, fekete és fehér bársonyban, míg apja fejét korona ékíté, kezében aranyozott «csákányforma» fekete jogart tartván. Oldalt egy-egy fehérruhás hajdú állott, két sorban meg az ország előkelői s főnemesei ültek, kétszáznál is többen, fejükön fekete rókasapkával. Pompás volt maga a terem is, melyet szőnyegek és képek díszítettek, míg jobb felén egy nagy pohárszéken tömérdek ezüst- és arany marha ragyogott.

A kanczellár fennhangon bemutatván a követet, Kakas kezet csókolt a két fejedelemnek s aztán átnyujtván megbízólevelét, a kanczellár intésére elmondhatta németül üdvözlő beszédét, úgy, a mint megelőző este a kanczellár titkára előtt megírta s kijavították neki; minthogy figyelmeztették, hogy rövid legyen, ne említse benne egy szóval sem perzsiai megbizatását s emlékezzék meg nehány szóval a fiatal herczegről is.

Rudolf császár és magyar király, az én legkegyelmesebb uram testvéri üdvözletét küldi Fölségednek – kezdé beszédét Kakas István – és Istentől hosszú, boldog életet és egészséget kíván megadatni, hogy országait békességben kormányozhassa a Mindenható és a kereszténység dicsőségére. Kérem egyúttal nevében, adjon útlevelet, kíséretet s ajánló leveleket, hogy birodalmán és a szomszéd fejedelmekén baj nélkül átjuthassak; egy perzsául jól beszélő útitársat, kit saját költségemen fogok tartani és testvérként szeretni; kegyeskedjék levélben megkérni az asztrakáni szultánt, hogy pénznemen egy jó hajót és ügyes kormányost adjon, hogy a Káspi-tengeren a legelső kedvező szél fölhasználásával átkelhessek, s végül engedje meg, hogy levelet küldhessek a prágai udvarba uram-királyomnak, a ki meghagyá, hogy ideérkezésem s elutazásom felől sürgősen értesítsem; mindenben alávetvén magamat Fölségteknek.

Erre az oroszok czárja felállott székéről s fövegét leemelve, udvariasan kérdezősködött a követtől a római király és családja egészségéről, a mit fia is megismételt, majd felszólítá kanczellárját, hogy nevében válaszoljon a követnek s fejezze ki megelégedését és örömét előterjesztése fölött, melyre külön levélben fog felelni. Addig is azonban vonuljon vissza lakására, hol ma vendége lészen, vagyis ebédjét ő Fölsége asztaláról fogja kapni s azt kívánja, hogy a mai napot mulatásnak és örömnek szentelje.
Ezután azón módon, a mint jöttek, szállására kísérték Kakast és társait, de még egy óra se telt bele, mikor valami száz szolga megrakodtan hozta a legfinomabb étkeket és italokat; vadat, halat, iramszarvas-pecsenyét meg édességeket, a mit számos orosz főúr és udvari nemes társaságában vígan fogyasztottak el. Borravalóul Kakas 12 aranyat osztott ki a szolgák közt s többet is áldoz vala szívesen, csak bocsátották volna el; de bizony négy hétig kellett várakozniok, míg tovább mehettek.

E hosszú idő alatt legalább jól fölszerelhették magukat meleg téli ruhákkal, bundákkal és a tengeri útra való egyéb szükségesekkel s megismerhették a várost és lakóit, kik közt annyi időt kelle vesztegelniök.
Moszkvát népes nagy városnak találták, a milyen az egész német birodalomban nincsen. Kerülete négy német mérföld. Erődítése hármas. A legszélső fából való, ezen belől van a kőfallal kerített belváros s középen a palota, melyet szintén külön fal és mély vízárok kerít. A tornyok számát másfél ezernél is többre becsülik, legszebb temploma azonban a várkastélyban lévő héttornyú, aranytól ragyogó székesegyház, melyben a hajdani nagyfejedelmek síremlékei láthatók. A várkapu előtti téren két olyan öblös ágyú áll, hogy egy ember könnyen bebújhatna csövébe. A házak azonban fából építvék és rendetlenek, sötétek és üvegablak nélküliek.
A házakat különben tágas terek és kertek környezik, de maguk az útczák annyira sárosak, hogy hídszerű fajárókat csinált rájuk, mivel másként lehetetlen lenne rajtuk közlekedni. Az utóbbi időkben földhányással erősítették a várost, mert kiterjedése akkora, hogy fallal körülvenni alig lehetne. Kültámadás ellen így is csak úgy védhető, hogy némely útczáját elzárják s éjjelenként katonákkal őrzik bejáratukat, melyeken virradat előtt belépni nem szabad. Moszkvát így is állandó veszély fenyegeti, hisz csak ezelőtt harmincz évvel is a perekopi tatárok ép Urunk menybemenetele napján rohanták meg s égették fel mindkét erősségét. Ezért most a czárt mintegy húszezer főnyi kiváló gárdista őrzi, míg a városon kívül az idegenekből álló hadtest tanyázik, folytonosan dobzódva, részegeskedve.
Ebben orosz bajtársaik is vetélkednek velük, míg a polgári rendűeknek csak sátoros ünnepeken szabad inniok. Ekkor mindenki magán kívül van örömében, nem karácsony vagy húsvét szent ünnepének évfordulója miatt, hanem hogy büntelen áldozhatunk Bacchusnak! S valóban alig jönnek ki a templomból, marhák módjára rohannak a korcsmákba, s eszeveszett kurjongatással múlatván, sokszor valóságos mészárlást végeznek részegen maguk közt a városon.

Az ország maga bozótos, erdős síkság, melyet tömérdek mocsár és folyóér szel át keresztül-kasul, s annyira elzárt, hogy a nagyfejedelem engedélye nélkül se bemenni, sem elhagyni nem lehet. Télen iszonyú hó és embertelen hideg teszi kellemetlenné, de nyáron azért mindenféle gabona és gyümölcs megterem benne, még az alma is, mit a németek honosítottak meg. Ám rossz termés idején olyan éhínség támad, hogy az emberek ezrével halnak el, s miként ez évben is megesett, kutyát, macskát megettek, sőt emberhúst is belesütöttek lepényeikbe a moszkvai pékek, a miért néhányukat ki is végezték. A birodalom egyébként is néptelen, úgy hogy néha 20–30 mérföldnyire, (a nogaji tatárok földjén meg 300 mérföldnyire) se lehet valami községre akadni, kivéve három végházat, mit a moszkvaiak a tatárok becsapásai ellen építettek.
Vallásukra nézve a moszkvaiak keresztyének, sőt magukat a legigazhitűbb keresztyéneknek nevezik és tartják, de azért a tízparancsolatot semmibe se veszik, s olyan erkölcstelen, botrányos életet élnek s úgy hazudnak, lopnak szégyentelenül, hogy azt toll le nem írhatja s tán párja sincsen az egész világon. A gyilkosokat legfeljebb három évi börtönnel sújtják, de a nép maga annyira rabszolgája a bojároknak, hogy azok bántatlan ölhetik meg őket. Templomaik magasak, három vagy öt tornyúak, mint a törökökéi, csakhogy ormukra hármas keresztet raktak, a mivel a szentháromságot akarják jelezni. Templomaikban nincsenek székek és padok, hanem a bejárattal szemben térdelve imádkoznak, vagy a templom körül futó fedett folyósóról néznek be az apró kis ablakokon, keresztet hányva magukra. A jómódúak külön szentképeket aggatnak maguknak a templomba, s az előtt imádkoznak, szentelt gyertyákat gyújtva melléjük, a miből néha olyan tűz támad, hogy pl. ottlétükkor is (deczember elsején) száznál több ház égett el e szép, de gondatlanul gyakorolt szokás következtében. Házaikban is szentelt képet aggatnak az asztal fölé s azt akkora tiszteletben tartják, hogy a szobába lépve előbb három keresztet hánynak magukra s Goszpodi pomiluj mnyá kezdetű imádságukat mormolják, gazdag, szegény egyaránt. Ha pedig valamely kép véletlenül leesik a falról, azt csak a pap teheti ismét fel, miután újra beszentelte; bűnnek tarván, ha más nyúl hozzájuk, a mit meg is mondtak Kakas embereinek, mikor ezek csupa kíváncsiságból valamelyiket megérintették. Ép így szeretik a harangozást is, és viselnek keresztet nyakukban, kinek milyenre jut; az aranyat, ezüstöt vagy rezet, mi nélkül nem is tartják keresztyénnek az embert.
Papjaik azonban tanulatlanok, bárdolatlanok, s kevés imádságukon és zsoltáréneklésen kívül semmihez sem értenek, néha még olvasáshoz sem. Hanem addig nem szentelik fel őket, míg meg nem házasodnak, a mit csak egyszer szabad tenniök, Pál apostol szavait követvén, hogy püspök csak egy asszonynak lehet ura. S ezt oly szigorúan követik, hogy ha pl. egy pap neje meghal, másodszor nem házasodhatik meg, hanem köteles kolostorba vonulni és vezekelni, böjtölni haláláig. A néptől fövegük és hosszú hajuk különbözteti meg őket, a mit felszenteltetésük után többé nyírniok nem szabad, kezökben pedig papi pálczát hordanak, ez lévén egyetlen fegyverük, a mit viselhetnek. Főpapjuk a Moszkvában székelő patriarcha, a ki évente csupán háromszor jelenhet meg ünnepi misét mondva a nép előtt, mely iszonyú tömegekben tódul tiszteletére, minthogy az a hitök, hogy az egész esztendőre üdvözül, a ki csak látta is. Ezenkívül van négy metropolitájuk, s egy csomó püspökük és kolostoruk, melyekbe ha valaki, világi ember is, élethossziglanra bevonul, minden földi bűnét, sőt még adósságait is elengedik, s még a «törvény» sem üldözheti.
A kisdedeket a muszkák nem templomban, hanem folyókban keresztelik meg, miként Krisztus urunkat keresztelé János apostol a Jordán vizében, s a keresztapa nem pénzt ad a gyereknek, mint ez időben másutt szokás vala, hanem egy kis keresztet, melyet egész életén át tartozik kegyelettel viselni. Házassági szokásaik különbözősége és furcsasága is feltünt Kakaséknak. Mert a házasodó legény nem beszélhet leánynyal, még kevésbbé engedik meg, hogy valami víg lakomán összejöjjön vele, miként ez, úgymond, nálunk és országszerte szokásos. Hanem a házasságot a szülők vagy rokonaik ütik nyélbe, s a vőlegény még csak nem is láthatja menyasszonyát, míg erős fogadalmat nem tesz, hogy kártérítést fizet, ha visszalépne. Ekkor aztán a leányt (kinek szemét selyemkendővel bekötötték) két asszony a legény házába s onnan vele együtt a templomba kiséri, hol a pap összeesketi vőlegényével, kit szintén akkor lát először; hacsak gyermekkorából nem ismeri. Különösen a gazdagok osztályában már 9–10 éves korában férjhez adják a leányt s ritkán esik meg, hogy húsz éves vagy azon felüli legyen, «miként nálunk», írja Tectander. Egyébként a nők teljesen visszavonult életet élnek, úgy hogy külön szobában laknak s ha urának férfivendége van, nem szabad az asszonynak mutatkoznia, még ha az sógora lenne is, még kevésbbé beszélnie idegennel. Kijárniok is ritkán lehet, egyszóval úgy élnek, mint a kaliczkába zárt madarak.
Terméseik is furcsák, zajosak. A menetre már messziről figyelmessé teszi az embert a borzasztó sírás és jajveszékelés, a mit csapnak. E czélra külön gyermekeket szoktak felfogadni, s minél inkább kiabálnak, annál előkelőbb a halott, kit a temetőbe kísérnek. Evésükben, ivásukban szintén vadak, parasztosak, állatiasak, mert tányér és kés nélkül esznek, újjaikkal véve a tálból. A mellett mindenek felett ravaszok és csalárdak; habár nem tűrik, hogy idegen ember valami más országot vagy nemzetet magasztaljon előttük.
Igy jegyezgette fel megfigyeléseit Tectander az alatt az idő alatt, melyet várással kelle tölteniök, egyik tiszte különben is a naplóvezetés lévén; míg Kakas uram a perzsa sah előtt elmondandó beszédét irogatta, csiszolgatta unalmában, meg leveleit készíté elé: kedves feleségének, kiről rég nem hallott semmit, Unverzagt tanácsosnak, a mivel tartozott, meg a prágai és krakói pápai nuncziusoknak, a kiknek megigérte volt. Leveleivel Krakóban felfogadott hű szolgáját, a lengyel Nieromowski Offanassovics Mátyást indítá útnak, mivel felesége tudta nélkül Perzsiába nem akarta követni. Most is előbb Poloczkban hagyott hitvesét akarta felkeresni s úgy tovább menni az oda még 240 mérföldnyire eső Prágába, oly feltétel mellett, hogy Kakas kieszközli a lengyel királynál, hogy elengedi neki a harminczadot, melyet kereskedő létére fizetni kelle eddigelé országában, valahányszor árúkat vitt be, vagy hozott ki Rigából emerre, a muszkák földjére. Helyébe Kakas három más szolgát vett fel, közöttük egyet, a ki gyönyörűen muzsikált is saját kis orgonáján, a mivel el-elszórakoztatta urát és csüggeteg társait, ha az unalom vagy a honvágy nagyon bántá őket.

Folytonos sürgetései következtében végre deczember hatodikán fogadta Ivanovics Vlaszjev Atanáz kanczellár Kakas búcsúlátogatását, melyen értésére adta, hogy ő felsége minden kívánságát teljesíté, mert Kazánig két előkelő kísérőt rendelt melléje és addig semmi költsége nem lészen, azontúli útjára meg Asztrahánig más két embere fogja tovább kísérni a Káspi-tengerig, minthogy mindenfelé írtak érdekében s reméli szerencsésen visszatér mielőbb Perzsiából.
Másnap, hetedikén aztán ismét megvendégelték őket, a czár nevében, ép oly fényesen, miként fogadtatásuk alkalmával s azzal neki indúlhattak a nagy útnak. Ennek hosszát a czár titkára maga harmadfél hónapnyira becsülte, de Kakas úgy remélte, hogy hat nap alatt eléri a Volgát s további három hét alatt a Káspi-tengert. Biztatták is, hogy a Volga nincs befagyva, habár Kakas azt hitte, hogy ilyen iszonyú hidegben legalább is kővé fagyott. Társai is sokat panaszkodtak a fagy miatt, úgy hogy 86 aranyat költött csupán keztyűkre, bőrökre és egyéb meleg ruhákra. Kakas egyébként is tudta, milyen veszedelmes út előtt áll, de minden lehetséges – úgymond – Isten segítségével, a kiben teljes a hite, mert erősen bízik abban, hogy a kinek segítségével annyi országon keresztül idáig jutott szerencsésen, az továbbra is őrködik fölötte.
Ilyen istenes hit nélkül bizony nem is lehetett volna neki indúlni tél idején a nagy orosz síkságnak, mikor csak Kazánig 200 mérföldet emlegettek. Hanem így vígan haladtak egylovas kis szánjaikon s megadással tűrték fáradságaikat. Első nagyobb állomásukat, Vladimir városát, tíz nap alatt érték el, onnan Muromon át Nizsnyi-Novgorodba jutottak, mely ekkor még jelentéktelen helység vala, a Volga jobb partján. Itt jutottak be a cseremisz-tatárok mocsaras földjére, mely néptelen vad vidéken sokszor az erdőkben kényszerültek meghalni, s élni a magukkal hozott száraz ételen. Csak itt-ott lát az útas egy-egy tatár sátrat vagy kalyibát, s körülötte néhány juhot vagy lovat, melyet gazdájuk heverészve őriz, mert ez a nép olyan tunya, – írja Tectander – mint valami rest marha!
Mindenütt a Volga mentén haladva, Szvijáskon alól keltek át a folyamon, és éppen karácsony estéjére értek be Kazán városába, melyet harmincz évvel előbb a kegyetlen Iván Vasziljevics czár hódított el a tatároktól és erősített meg palánkkal. Nagyságra nézve Boroszlóhoz hasonlított, csakhogy házai fából építvék, mint egyebütt is találták. Közepén azonban egy jó magas hegyre Iván czár pompás várkastélyt építtetett s ebben szállásolták el Kakas uramat és követségét. Hanem itt most az a nem remélt meglepetés érte, hogy a befagyott folyón nem mehettek tovább, szárazföldön pedig lehetetlen vala elindúlniok, minthogy a tatárok között az útazás egyáltalán nem volt bátorságos dolog. Képzelhető a szegény ember csalódása és bánata, hogy őt a sors ily tétlenségre kényszeríté! Kályha mellett gubbasztva tölté társaival az egész telet, elzárva a világtól, családjától és ismerőseitől, kikkel még csak levelet sem válthatott. Templom se volt, melyben szent gyakorlatait s imádságát végezhette volna, úgy a mint hite kívánta, s vallási törvényei megszabták. Könyveit is át meg át olvasta már a hosszú esték mécsvilágánál, s egyetlen szórakozása a vadászat lehetett, melyre itt bőséges alkalma nyilt kiséretével együtt. De a hetek és hónapok így is csigamódra múltak s a természet sem akart nyílni, hogy legalább ürügye lett volna útját sürgetnie. Már husvétot is elérték Isten segedelmével, mely az 1603-ik évben épp márczius utolsó napjaira esett s itt náluk még mindig havazott és fagyott. Még május elseje is itt találta őket, mikor pedig otthon Magyarországon az egész természet megújul és minden virágzik és illatoz. Jó jelnek vették azonban, hogy orosz kísérőik végre mozgolódtak, napestig a kikötőben rendelkeztek, tataroztatták a hajókat, s biztatták a gondjaikra bízott idegeneket, hogy nemsokára elindulnak.

Ez indulás várva-várt napja május 11-ikén, egy hétfői napon szerencsésen be is következett. Hetven hajóból álló valóságos kis flotta vitte Kakasékat és holmijukat, meg az élelmiszert, mi nélkül el nem indulhattak. Hatodnapra értek Szamarovra, majd 21-ikén Szaratovra, mely már 150 mérföldnyire esett Kazántól. Odább a harmadik végházat, Czaricsint érintették, s további útjukat még éjjel is folytatván, végre 27-ikén érkeztek meg szerencsésen Asztrahánba, a Volga deltájában épült nagy kikötővárosba, mely a nogaji tatárok székhelye. Némely könyv Citracanumnak nevezi – úgymond – Kakas, de annyi bizonyos, hogy a hajdani szkiták földjén terül el, s a tatárok főemporiuma.
A város maga különben nem igen nagy és erős. Ezt is Iván czár erősíté meg, várkastélyt építvén közepébe, melyet egyszerű kőfal körít; de mikor a Volga kiárad, egy mérföldnyire körülveszi s valósággal szigetté alakítja. Tatár most is él itt néhány ezer a moszkvai nagyfejedelem alattvalójaként s kegyeletel ápolják régi fejedelmeik síremlékeit, kupolás kis kápolnáikat, melyekben mécset és gyertyát égetnek, mint akár a keresztyének.

Ez a nogaji tartomány sík pusztaság s rajta a szem alig akad meg egy-egy falun vagy városon és vize, erdeje is kevés, mert a kútak vize nagyobbára sós vagy keserű és nehezen iható. Kifőzve sóját azonban szanaszét hordják s olcsón adják, vékáját hat dutkán. Gabonájuk és gyümölcsök kevés terem, habár földje olyan kövér, a milyen egész Németországban nem található. Ennek oka az, hogy a tatárok egyik helyről a másikra csatangoló vándortermészetűek, s lóhúson meg kanczatejen élnek, melyet megsavanyítva bőrtömlőkben hordanak magukkal. Kenyeret nem csinálnak, sőt evését sem tudják megszokni, akár meddig lakjanak is muszkák társaságában. A pénzt nem ismerik és cserekereskedést folytatnak, de ha valami arany-ezüst pénzhez jutnak, feleségeik nyakába akasztják. Kerek sátraikat tarka posztóból készítik, s ha lovaikkal, juhaikkal a füvet legeltették, kétkerekű szekereken viszik tovább tevéikkel új mezőre és kövérebb helyre. Rabszolgakereskedést űznek, s nemcsak foglyaikat adják el, de megesik, hogy atya fiát, férj feleségét vagy gyermekét dobja vásárra, ha a kényszerűség ráviszi vagy nem türheti őket tovább házában. Négy-öt forinton már jó tatárt lehet venni, de gyakran még olcsóbban is, kínálják gazdáik. Többnejűek, s mindenki annyi feleséggel élhet, a hányat eltarthat. Az ország éghajlata enyhe, sőt forró, mert ritkán esik, tele pedig gyenge. De földje bozótos és annyira sok benne a kígyó és más féreg és vadállat, hogy a vándor csak úgy járhat rajta bátorságban, ha felgyújtja maga előtt a füvet s megfutamítja őket.
Ilyen földön és viszonyok közt kellett Kakasnak megint szinte két hónapot vesztegelnie. A sors különös kedvezéséből ott járt azon a vidéken, hol vándorlásaik közben egykor a magyarok laktak s tanyáztak. Ihatott hát a Etel vizéből, melyen bőrtömlőikön átkeltek s eljutott az első haza szélére, melyet látnia kevés magyarnak adatott. Éreznie kellett ennek fölemelő hatását, annyival erősebben, hogy egyedüli magyar volt társai közt; habár inkább csak sejtette, mint tudta, hogy ezt a földet valamikor nemzete is érintette. Hisz a mit őseink vándorlásáról ekkor, a XVII-ik század elején tudtak, mindössze annyi volt, a mit a Budai Króniká-ból, Bonfini művéből s utána a kolozsvári Heltai Gáspár krónikájából olvastak avagy históriás énekekből hallottak. S ezek az iróink mesélnek ugyan Scythiáról s a «vadász magyarok» ottani életéről, de hogy oda honnan s hogyan jöttek, arról kortársaikat teljes homályban hagyták.

Kakas folytonos zaklatására a muszkák és tatárok végre elkészültek a három hajó felszerelésével, megrakva kellő élelemmel és ivóvízzel. De micsoda hajók voltak ezek? Elég nagyok és mélyek ugyan, hogy a viharos Káspi-tenger hullámaival daczolhassanak; de gyengék, rozogák és nincsenek sem beszurkolva, sem pedig kimoházva, úgy hogy mindig nedvesek. Ezeken a hajókon szoktak az orosz kalmárok tavaszkor átjönni Perzsiába selymet vásárolni, hogy kedvező széllel 8–10 nap alatt visszavitorlázzanak. Így biztatta Kakast is hajókalauzuk, egy tapasztalt perzsa kereskedő, míg a szárazföldi útra egy nyelvekben jártas lengyel nemest, Pawlowski Kristófot vette magához. Ez éppen Perzsiából érkezett vala vissza, de mivel nem követségben járt, az asztraháni orosz hatóság nem akarta Moszkva felé útnak ereszteni, mire Kakas szánalomból felfogadta, gondolván, hogy jót tesz vele, meg aztán hasznát is veheti perzsiai útján, melyet ő már ismert.

Mária Magdolna ünnepén: július 22-ikén hagyták el téli szállásuk helyét, de csak harmadnapra értek ki a Volga mocsaras torkolatából a nyilt tengerre, melyen lassan haladtak déli irányban. Néha úgy tetszett, mintha nem is mozogna hajójuk, olyan gyenge volt a szél, mely vitorláikba ütközött, de egy-egy hirtelen jövő szélroham helyrehozta az eltelt napok veszteségét, s egyszersmind a levegőt is kellemesen lehűté. Volt azonban viharuk is két nap és két éjjel egyfolytában, hogy sem állni, sem ülni nem tudtak, s imádságba merülve, várták utolsó órájukat. De mikor már azt hitték, hogy végük van, nyugati irányban megpillantották a földet s azzal meg voltak mentve!
Közel három hétig hánykódtak a tengeren, míg partot értek és Langeránban, a gilláni tartomány élénk kikötőjében kiszállhattak, a mi horgonyzó helyet jelent a perzsák nyelvén, minthogy a vihar elől menekülő hajók itt biztos révbe jutnak. Ez ad fontosságot e kies fekvésű, bár egészségtelen, mocsaras vidéken elterülő kis községnek, mely vizét a Káspi-tengerből kapja, a miért sós, ártalmas. S még ha boruk lett volna, a mivel úgy a hogy pótolhatták vala? De a perzsáknak vallási törvényeik tiltják a borivást s a szőllőt csak gyümölcsként eszik, vagy legfeljebb mazsolának aszalják. Ételük is rossz volt, mert juh-húson és rizskásán (piláfon) kívül egyebet nem kaphattak s mit még hajóikról Asztrahánból hoztak magukkal, hamar elfogyott. Igy egymásután valamennyien megbetegedtek, mielőtt még Iszpahánból, Perzsia fővárosából odaküldött embere a perzsákkal megjött volna, hogy Kakast urak elé kisérje. Ez azonban két heti távolságra volt ide s a sok nélkülözés következtében úgy elgyengültek mind a nyolczan, a hányan Kakassal együtt valának, hogy nem is remélték, hogy tovább mehessenek. Erősítőül fekete kávét kaptak a perzsáktól, a miről azt tartották, hogy elűzi a melancholiát és fölvidít; enyhítőül serbetet és dohányt, minek füstjét hosszú szárakon és vizen át szívtak fel. De útasaink e szokatlan izgató szereket nem igen szerették s betegségöknek valószinűleg nem is használt. Kedélyállapotukat is iszonyúan leverte Pawlowski hirtelen halála, a ki életével fizette meg önként való csatlakozását. Kakas illő módon termette el szegény bajtársát, de pár nap mulva maga is olyan rosszul lett, mintha utolsó órája következett volna el, úgy hogy szeptember 5-ikén maga köré gyűjté két főszolgáját: Tectandert és társát, Agelasten Györgyöt, s közölte velök végakaratát.

Először is arra kérlek kedves szolgáim – úgymond – temessetek el tisztességgel, gyújtsatok gyertyákat, zengjetek keresztyéni énekeket s mondjatok imákat fölöttem, miként láttátok, hogy én tettem társatokkal, Pawlowski Kristóffal.
Azután adjátok át urunk ő Felsége leveleit a perzsák királyának, a mint eléje fogtok jutni.
Hét czímer czobolybőrömet és bundámat adjátok el, könnyen kaptok érette ezer aranyat; a prémek közt is találtok 128 aranyat, éljetek belőle kívánságtok szerint. Ha pedig a mindenható Isten hazavezérel benneteket, tanácslom, térjetek Velenczén át vissza, a mi könnyebb út. Ekkor Tirolon keresztül kell Prága felé tovább mennetek s az útba eső Bozen városában megtaláljátok feleségemet, kinek nyújtsátok át lepecsételt fekete táskámat, ruháimat, kardomat és a mi pénzemből még addig kereken megmaradt. De ha netán ismét Moszkva felé tartanátok, előb Prágát fogjátok érni, s ott adjatok át mindent Underholzer János császári fizetőmester avagy báró Unverzagt Farkas titkos tanácsos kamaraelnök kezébe. Mutassátok meg neki ez útasításomat is és legyetek nyugodtak, hogy ő két évi hűséges szolgálatotokat jól meg fogja hálálni.
Negyedszer, írtam pater Francesco di Costa pápai követnek is a perzsa udvarba; kézbesítsétek levelemet. Vörös erszényemben 3 arany és 5 ezüst pénzem van, költhettek belőle a mire kell.
Végezetül, kérlek teljesítsétek híven e rendeléseimet, legyetek istenfélők s tegyétek mindig a mit tőlem, szegény vétkezőtől láttatok! Mert a Mindenható a szerint jutalmaz atyailag, a mint megérdemlitek, ő Felsége udvarában meg tisztesség és jutalom vár reátok. Hiszen látjátok, milyen árnyék és keserű az élet különben is!

Ezzel elbúcsúzom tőletek és többi négy társatoktól, a Mindenható isteni gondviselésére bízván benneteket. Ha Miklós, Román és Lubin is Prágában térne veletek, ők is elveendik jutalmukat, bár Miklóst kivéve nem igen dicsérhetem őket. Jó szívvel ajánlom hát nektek és szeressétek egymást hűségesen.
Mily vallásosság, szeretet és nemeslelkűség sugárzik ki a sorokból, melyeket még le tudott írni. Néhány napig utána meg is könnyebbült, annyira, hogy társai már reménykedni is kezdtek felgyógyulásában. A vérhas azonban úgy levette lábáról, hogy mozdulni is alig birt és szolgái segítsége nélkül még kimenni sem. Csakhogy ezek is mind feküdtek, s oly gyengék voltak, hogy még nyeregbe ülni se tudtak magukra, sőt még egy korty vizet sem birtak egymásnak nyújtani. A fertőző, kellemetlen betegség-okozta bágyadtság következtében hideglelés is gyötré őket; kivált magát Kakast.
Hetek telének így el, kétség és remény közt, a nélkül, hogy bárki segíthetett volna rajta. Pedig mennyire szeretett volna szemtől-szemben lenni a perzsák ifjú királyával, kinek vitézségéről és erényeiről már Moszkva óta annyit hallott. A perzsák elbeszélése szerint alacsony termetű, zömök, de tüzes szemű és gyors beszédű, élénk ember volt, a ki lovon érezte magát legjobban s réme a töröknek, arabnak, tatárnak s a Nagymogulnak egyaránt. Hisz ő talán legnagyobb fejedelme országának, melyet új alapokra fektetett s folytonos háborúival határait biztosítá, sőt kiterjeszté. A történelem Nagy Abbaszként emlegeti s méltán, mert minden tulajdonsága meg volt ahhoz, hogy országát kifejlessze s népei boldogságát előmozdítsa. Szívesen látta az idegeneket s kivált európaiakat, a kiket országába édesgetett, s bár maga rendkívül vallásos mohamedán, a keresztyéneket nem üldözte, sőt pártfogolta. Birodalma székhelyéül Iszpahánt választá s pazar építkezéseivel Ázsia egyik leghatalmasabb és legfényesebb városává varázsolta. De azért gyakran tartózkodott Kazvinban is, az Elboruz alján, hová Tauris ostromának befejezésével most is készült. Hanem ez még 27 napi járásnyira esett ide és szegény Kakas keserű megnyugvással törődött bele végzetébe, mely nem engedte teljesíteni megbizatását.
Még megérte ugyan a perzsa követség s vele Shirley Róbert jövetelét, a ki biztatta és vígasztalta. Ám ekkor már szegény Kakas olyan gyenge volt, hogy szolgái csak hordágyon vihették magukkal s a két mérföldnyire eső Lahidzsánban kénytelenek valának vele megpiheni, annyira fáradtnak érzé magát. Mindnyájan belátták, hogy uruk már nem viheti sokáig, de azért eszméletén maradt, sőt magához hivatta a perzsa tartomány kormányzóját, Mahomed Sefit, hogy holmiját felbontsa és hivatalból számba vegye. Harmadnapra aztán, 1603 október 25-ikén, Krisztus nevével ajkán, kiadta lelkét, melyet kimerült teste magába zárni többé nem birt. Másnap pedig kívánsága szerint szállásuk kertjének egy szép lombos fája árnyékába temették szolgái. Utána mindjárt tovább is mentek angol vezetőjükkel; de urukat a halálba is olyan híven követték, hogy a perzsa király elé csupán Tectander maga juthatott el. Ő aztán sok viszontagság árán szerencsésen hazaérve a prágai udvarba, teljesíté Kakas útasításait, átadta özvegyének a reá bízott holmikat s hosszú keserves útjukat külön könyvben örökíté meg.

Igy pusztult el zalánkeményi Kakas István, koronás királya iránti hűsége és kötelességtudása áldozataként. Távol hazájától és feleségétől hunyt el a Káspi-tenger délnyugati részén, a tiszta vizű, virágkertes, kies, kicsiny Lahidzsánban, Perzsiában. Idegen földbe jutott, a ki világéletében idegen földeket járt, ám olyanba, melyet ősei, a honfoglaló magyarok is tapostak vándorlásaik idején. S ki tudja nem csöndesebb-e pihenése jeltelen sírjában, mely fölött egykor egy egész nemzet száguldott át, hazát s nyugalmat keresve!