Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Hogyan menté meg Bem tábornok Kmettyt.
A lugosi ütközet után, beszéli Emlékirataiban Platthy Gy. vitéz honvéd őrnagy,
Facséton a főhadiszállás a helybeli plébánián volt; maga a sereg a kis város
előtt táborozott éhen, szomjan, félmeztelen, nagyobb részt elhagyatva tisztjei
által, kik Bemnek lugosi felhívása folytán, tömegesen köszöntek le tiszti állásaikról.
Volt zászlóalj, mint például a fehérvári, melynél őrnagytól kezdve lefelé minden
főtiszt leköszönt, Szilágyi János főhadnagy kivételével, ki altisztjeivel egymaga
vala kénytelen vezényelni zászlóalját. -Ily körülmények között Bem rettentő
végterve is, t. i. a végsőig kezdő guerillaharc, füstbe ment.
Eközben Kmetty a plébánián másnap hadi tanácskozásra hívta egybe leghívebbjeit,
hová Földváry Albert őrnaggyal magam is hivatalos lévén, siettünk a kitűzött
helyre. Az ezt megelőzött parancs folytán azonban a még meglevő honvédek számára
15 napi díjat, a létező tiszteknek pedig egy havi illetéküket fizették ki előre.
A plébánián Kmetty szobájába lépve, a tábornok ülhelyéről felugrott, "istenhozott"-tal
üdvözölt bennünket s így nyilatkozék: "Kedves barátaim, nem kell mondanom,
mily helyzetben vagyunk, s azért kérlek titeket az idő rövidsége miatt, ne szóljatok
ellent ezen - az asztalra mutat - általunk elhatározott menekülési tervnek.
Egyedül arra kérlek még, hogy saját személyeiteket illető csekélységekről intézkedjetek
akként, hogy a kitűzött cél felé tüstént induló készen legyetek."
Földváry Albert látván a dolog komolyságát, azt felelé Kmettynek: "Édes
barátom, én lelkem mélyéből sajnálom hogy továbbra is nem követhetlek; tudod
jól, hogy kész voltam a legvégsőig harcolni hazámért - hisz még tegnap sem köszöntem
le állomásomról a többivel - és szándékom volt mint neked is, Bem szerint a
csatakesztyűt újból fölvenni. Azonban úgy látom, hogy ez többé már lehetetlen.
Éppen Plathyval tanakodtunk idejövet a menekülésről, és én elhatároztam magamban,
hogy én, miután engem igen-igen sok köt édes hazám földjéhez, bízva a gondviselésben,
kész vagyok a sors bármily csapását felfogni, tűrni, - de én már csak honomban
maradok, visszatérek, bármi érjen."
Kmetty erre könnyekbe lábadt szemekkel válaszolá: "Barátom tudom, mindent
tudok, értelek - én is veled tartanék; de lásd, ez nálam lehetetlen! - Azért
a jó Isten áldjon meg - eredj - eredj -!"
Szívrázó volt e jelenet, kivált akkor, midőn a harcok viszontagságait együtt
viselt két bajnok egymás karjaiba borulva - szótlanul búcsúztak el - tán örökre.
Ezen jelenet alkalmával történt az, hogy künnt a táborban egyszerre nagy zaj
keletkezék s ezt kiáltozák: "Bajtársak, menjünk haza, úgyis minden veszve
már, - ne hallgassunk Bemre." Nem tudom kitől eredhetett e bujtogatás,
elég az hozzá, amint Földváry Albert eltávozott, én ki éppen ezalatt láttam
az eleitől végig legnagyobb elszántsággal harcolt dicső 33. zászlóaljam csodásan
életben maradt hőseit az ablak előtt ellépdelni, s távozni a bizonytalan jövőbe,
ki akartam rohanni a tábornok szobájából, hogy legalább egy Isten hozzádot mondhassak
az én kedves híveimnek, kikkel én másfél éven át jóban és rosszban osztoztam,
kik oly sokat s oly szívesen készséggel tűrtek, szenvedtek a hazáért, kik még
az előbbi napon a kétségbeesett guerillaharcra önként felajánlották magukat,
- vagy hogy legalább zászlónkról azon szalagot, melyre az 1849-iki február 5-én
kivívott branyiszkói diadal s Budavár bevételének emléke volt fölhímezve, megmentendő
szent ereklye gyanánt magammal vihessem a messze idegen országokba. Kmetty azonban
jól tudván azt, mi történhetik ily valóságos jelenetek alkalmával, nehogy a
megrohant ár magával sodorjon s veszélybe döntsön, erővel visszatartóztatott
s mindaddig ki nem bocsátott szobájából, míg zászlóaljam végképp nem vonult
el.
Ezután mi, kik a tábornok körébe gyűlénk, csakhamar összeszedtük poggyászainkat,
s a karaván útkészen állott.
Összesen 17-en voltunk; midőn a tábornok közénk lépett, mindenikünk arca elhalványult,
s nem egy könny lopódzott a szempillák alá. - Önkéntelenül tekinténk az égre,
s gyászba borult kedves hazánkért szíveink mélyéből eredő sóhaj volt minden
imánk, ez volt tört reményünk keserű istenhozzádja.
Lóra ülénk, s egy oláh suhanc kalauzolása mellett elindulánk.
Az éj sötét volt, mint sorsunk és kedélyünk, szótlanul haladánk a megmérhetetlen
óriási hegyek felé.
Azonban annyi akadállyal kelle találkoznunk, hogy a vakító sötétségben lehetetlen
volt tovább haladnunk. Ennek elhárítása végett tehát mindenikünk két szál gyertyát
gyújtott meg, s mint az éji temetkezők, gyertyafénynél botorkáztunk odább. Egy
völgybe kellett ereszkednünk, - a magunkkal hozott eleséggel s más poggyásszal
telt két szekeret karjaink segélyével bocsátók le.
Egy barátunk egy öles sáncon alig vánszoroghatott át a sötétben társaival.
Le nem írható küzdelmes éjünk végre elmult, s a nap első sugarát a ruszbergi
bányáknál láttuk meg, s ez után azon szomorú tapasztalásra jövénk, hogy bár
mindnyájan együtt valánk, de a nem messze levő orsovai úton osztrák csapatok
tanyáznak.
Egy tüzesbe szállítók tehát szekereinket, s a többi holmikat zsákokba tömve,
lovaink hátára raktuk, s a szomszéd nagy hegy tetejére sieténk, hova csak szörnyű
küzdelmek kiállása után juthatánk fel. Itt tábort üténk. De mert lovaikkal néhányan
elmaradtak, az oláh kalauzt utánuk menesztők, de ki nem kevés zavarunkra nem
tért többé vissza; - megszökött.
Fáradt lovainkat szabadokká tettük, s gyepelni engedtük, magunk pedig, minthogy
egy sötét jövő rémes képe lebegett előttünk, melyeknek az lőn eredménye, hogy
lovainktól el kellett válnunk s gyalog folytattuk a bujdosást.
Ezen elhatározás a velünk levő pár öreg huszárt igen lehangolta, úgy sírtak
szegény öregek mint a gyermek, sehogy sem tudtak lovaiktól megválni.
A tábornok látván, hogy ezen elhatározás nem igen tetszik a lovasoknak, sokat
jelentő hangon ezeket mondá nekik: "Ha kedvesebb lovatok, mint én és magatok,
akkor menjetek, vigyétek lovaitokat, sőt a magamét is nektek ajándékozom."
E szavakra a huszárok össze-vissza csókolák lovaikat, elbocsáták s a rengeteg
oly búsan hangoztatá vissza hosszas sóhajtásaikat!...
Gyalog indultunk tovább, egy keskeny ösvényen, kelet-délnek tartottunk, mint
a vándor vadludak, egymás után. Kalauzunk nem volt csak a sorsra bíztuk magunkat.
Délután Ruszberg magaslatain állapodtunk meg, honnan a tábornok egy segéd-tisztet
küldött a helységbe körültekintés végett, ki csakhamar azon örvendetes hírrel
tért vissza, hogy ott barátok várakoznak reánk. - Örömmel vettük e hírt s pillanatra
feledve a nélkülözéseket, vígan mentünk a regényes helységbe, hol is a tiszta
keblű magyar hölgy, Maderspach asszony, akkor bányatisztnéhez szállásoltunk
be. Itt igen szívélyesen fogadtak s hogy menekvési célunkat mihamarább elérhessük,
egy pár szekeret is bocsátott rendelkezésünk alá.
Ezen igazlelkű, s a női erények tulajdonaival megáldott magyar hölgy nemsokára
a barbár ellenség dühének lett áldozata... Emléke szent lesz előttünk örökké.
A nagylelkűen átengedett szekerek segítségével csakhamar elértük Merut is, -
e falu a határszélen utolsó. - Itt kalauzt erőszakoltunk magunknak, s bár tudtuk,
hogy az oláhság gonosz terveivel már csoportosul a falu végén de a magunkkal
hozott fegyverekben bízva, bátran indultunk tovább. Esteli 10 óra lehetet, midőn
a magaslatok alatti csendes völgybe értünk. Itt egy Oláhországból csörgedező
patak mellett tábort üténk, kocsisainknak gazdag ajándékot adva, őket visszabocsátottuk,
s miután itt rendbe jövénk, az egész éjet háborítlanul töltők el.
(Vége következik.)
Hogyan menté meg Bem tábornok Kmettyt.
(Folytatás és vége.)
Korán reggel elindultunk a hegyek tetejére, ott - mint kalauzunk állítá, a
pásztoroknál reggelit remélhettünk.
Útközben elhatároztuk, hogy veszély kikerülése végett tábornokunknak címet nem
adunk, hogy egyenlő lesz velünk, s hogy még gyanút se gerjesszen, Erdős néven
kereszteltük meg.
Békésen haladtunk fölfelé, nem kevés meglepetést okozott tehát azon sortűz,
mellyel az oldalt sötétlő rengeteg sűrűjéből egy vad oláh csapat üdvözölt, s
mint a sebzett fenevad, éktelen lármával rohant felénk, mindenik kezében gyilkoló
eszközzel...
E támadásnak először is számtalan csatát kiállott kutyánk Dumás állott ellent.
- Tajtékzó dühvel rohant az oláhokra, s miután egy párt derekasan megmart, köztük
találta szegény állat végét.
Kalauzunk a támadást látva, hogy veszély ne érje, földre borult; agyon akartam
szúrni, de én is megbotlottam s leestem, s így az áruló megszabadult; mire talpra
álltam, minden védelem hasztalan lett, - mert az oláhok elfogdostak bennünket
egytől egyig.
Oda vezettek, hol az éjet oly nyugodtan töltők - először is mintegy 40 ezer
forintra menő összes pénzünktől és minden kincseinktől fosztottak meg. Ezután
ismét dúrva erőszakkal egy ott levő malomhoz vonszoltak, hol egy almafa alatt
letelepedtünk.
Nem sokáig voltunk ily helyzetben, midőn a tőlünk megszökött első kalauz kíséretében
egy pohos osztrák katona jött elénk, ki azon kérdést intézé hozzánk, hogy mutassuk
meg, melyik közülünk a generális? Azonban mi nem feleltünk.
- Ba jeszte general zsupony strázsamester jeszte - szólt egész dühvel a kalauz,
mire a strázsamesternek címzett katona agyonlövéssel fenyegetett, ha ki nem
jelöljük a vezért.
A tábornok az almafa előtt ült, szótlanul mint a szobor, isten tudta csak szenvedő
lelkének gondolatát, merre küldé el!...
Mi nem szóltunk azon nyilatkozatnál többet, hogy közöttünk tábornok nem létezik.
A strázsamester erőszakhoz akart nyulni, mire az eddig szótlanul ülő vezér oroszláni
hirtelenséggel hagyá el helyét, megáll a német katona előtt, mellére üt és dörgő
hangon e szavakat mondá: "Ich bin der General."
E szavak után a körülálló oláhságot oly páni félelem szállta meg, hogy mindenki
a földre borult, maga az őrmester is excellentiásnak kezdé a felhevült tábornokot
nevezni.
Minden fel volt fedezve, azon tusakodtunk tehát, miképp lehetne e vad nép kezéből
megszabadulni?... alkudoznunk kellett tehát velük minden áron, mit meg is kezdtünk;
azonban ők rögtön nem akartak beleereszkedni, gondolkodási időt kértek, s minket
két oláh őrizetére bízva, eltávoztak.
A mellettünk levő két őr közül egyiknek csinos külseje s szelíd arca csakhamar
figyelmet keltett bennünk, beszédbe eredtem tehát vele, s úgy vettem észre,
hogy németül is tud; - e nyelven beszélgettünk tehát, s a szóváltás folyamából
kitűnt, hogy az osztrák katonaságnál mint káplár szolgált. Kis szünet után hozzám
lép ez ifjú, s miután gondosan körültekintgetett e szavakat súgta füleimbe:
"Meine Herren, ich will euch gut." Én e szavakat hallva, az öröm és
remény szikráját érzém keblemben fellobbanni, a mellényem zsebében lévő 17 darab
vert aranyat - utolsó pénzemet - markába csúsztatám, s hasonlóképp súgva kértem,
hogy: "tegye azt, ha csak teheti, minden áron."
Míg ezen itt leírt titkos esemény történt, azalatt a határszéleken sűrűn levő
őrházféle épületben, mely tőlünk alig volt kétszáz lépésnyire, igen nagy zaj
és élénkség mutatkozott, csakhamar megjelent köztünk a strázsamester, s kért,
hogy mennénk a nevezett házba valamit falatozni - szívesen vettük e meghívást,
s egyszersmint jó jelenségnek tartók ügyünk kimenetelére nézve.
Míg e fentebb leírtak történtek, azalatt a nap is elrejté arcát, az est lassan,
mint az éjjeli tolvaj, lelopódzott a regényes völgyekbe, magával hozva az üde
léget, mely fáradt tagjainknak izgatott kedélyünknek oly jól esett!
Némán, mindenki saját gondolatával elfoglalva, mentünk az őrház felé, hol egy
tisztességes külsejű fiatal úri ember fogadott német üdvözlő szavakkal; - bevezetett
egy tágas szobába, hol egy hosszú terített asztalon, különféle edényekben bort
és pálinkát találtunk. Nem sokáig kínáltattuk magunkat, helyet foglaltunk. -
A tábornok mellé a háziúr képét viselő őrtiszt, ki bennünket elfogatott volt,
foglalt helyet. Csakhamar füstölgő borjú-tokánnyal teli tálak terhelék az asztalt,
miket mi kézről kézre adogatva, derekasan ürítgettünk, nem kevésbé a boros üvegeket
is.
Evés közben az őrtiszt tábornokunkkal beszédbe ereszkedett, s a többek közt
ilyenforma rövid szócserét váltottak:
- Ne gondolja ön uram, - mond az őrtiszt - hogy én is e vad néphez hasonlítok.
- Mire nézve mondja ön ezt? - kérdé a vezér komolyan.
- Csak azért uram, mert e vért szomjazó nép az önök élete ellen tör; igen uram,
- szólt komolyan - e dühös emberek az éjjel önöket meg akarják gyilkolni, erre
össze is esküvének; kérem tehát önöket, meneküljenek minden áron.
E szavakra mindnyájan elborzadtunk; egy katona, ki magasztos hivatásának tiszta
öntudatával s bátor lélekkel küzd a csatasíkon, szembe áll ezernemű halállal,
hogy imádott hazája szent jogait megvédje; - minden esetre csak rémülettel gondolhat
ily orgyilkos módoni kivégzésre.
Az evést és ivást félbeszakítók, és számot vetni kezdénk mi magunkkal.
Az őrtiszt többet is akart mondani de a bennlevő oláhok látva, hogy a tábornokkal
párbeszédet folytat, kiküldötték őt.
Csend lett, odakünn az est gyönyörű, s bent oly rémes, oly borzasztó! az égen
millió fényes csillag, itt-ott andalító madárhang a bokorban, bent lelkünk egén
fekete felleg, s szíveinkben az önküzdelem lélekrázó vihara.
A tábornok tenyerébe fekteté fejét s némán vizsgálta arcunkat. Végre ő szakítá
meg a rémes csendet:
- Fiúk! - mondá - barátaim!! - E balsorsotok okozója egyedül én vagyok... megbocsássatok
óh! bár én magam vesztem volna el... De ha már meg kell halnunk, bár foglyok
vagyunk, olcsón s gyáván ne adjuk el életünket, emlékezzék meg e gyáva nép,
hogy a magyar, - mint az oroszlán, haldoklásában is nemes s vitéz tud lenni.
Egy tervem van, meghallgatjátok-e?
Egy szót sem szóltunk, mint csecsemő, kit azon álomkép, melyet szunnyadásban
lát - megijeszt - anyja kebelén, figyelmünkkel úgy függtünk szeretett tábornokunk
szavain.
- Láttátok, - folytatá - hogy az oláhok odakünn gúlába rakták fegyvereiket,
ezt ismét megtehetik, ha nyugalomra térnek, ha tehát innen kivisznek, egy adott
jelre megrohanjuk a gúlákat, részint eldöntjük, részint elfoglaljuk; - e nép
gyáva, meglehet, hogy sikerülni fog.
E meglehetős halk hangon előadott terv hallatára öröm szállta meg szíveinket,
egymásra néztünk, s mindnyájunk arcán a remény hajnala derengett.
- Dutye la dormit - menjetek aludni, mondja egy durva hangú oláh, felvervén
bennünket édes ábrándunkból.
Egy deszkából összerakott kunyhó felé vezettek, mely szalmával egészen körül
volt rakva, s előtte tűz égett... Megfoghatatlannak tűnt fel e szállás előttünk,
kivált mikor észrevettük, hogy az oláhok is mindnyájan fegyverben vannak.
Mi ellenszegültünk, nem akartunk bemenni, de a nagyobb erőnek engedni kellett,
erőszakkal belökdöstek, s egy hatalmas, erős ajtóval elzárták előttünk a nyílást.
A sors tehát addig üldözött bennünket, s csak azért, hogy küzdelemteljes életünket
egy kunyhóban tűz közepett fejezzük be.
A szalmát meggyújták, s egy pillanat alatt lángok közepett voltunk; de alig
vevők észre, hogy a füst már fejünk felett gomolyog, hirtelen felugráltunk,
s embertehetséget túlhaladó erővel rohantunk s romboltuk szét a tűzfészkeket,
azonban alig értünk a szabadba, a vezért öt ember megragadja s a malomba viszi,
a többieket is mind elfogdosták.
Én, ki a szétrombolt kunyhó egyik oldalt eső részén jövék ki, hirtelen a patakba
ugrottam, s pár lépés után a túlparton álltam meg. - Innen néhány pillanat alatt
a hegyre indultam, sorsomra bízva magamat.
Míg velem ez történt, addig társaimat is egy nem várt esemény kedvezőbb körülmények
közé helyezte.
Azon fiatal káplár, kinek én 17 aranyat adtam, éppen azon időben érkezett a
helyszínére, melyben a tábornokot elfogták, ő ezt látva, harsány hangon kiáltá,
"Ne féljenek uraim, itt jönnek az uhlánusok!"
Alberti ezt hallva, arra kérte őket, adnának bennünket az uhlánusok kezébe,
mint hadi foglyokat. Az oláhok beleegyezni látszottak, mert míg a katonaság
meg nem érkezett, sem a tábornokon, sem többi társaimon méltatlanságot nem követtek
el.
Ezen idő alatt én a vakító éjben a hegy tetejére jutottam.
Egy óranegyedig síri csend következet be.
Egyszerre irtóztató zaj keletkezik, borzasztó jajveszékelés és sikoltás rázta
meg a léget.
Istenem, gondolám, most gyilkolják imádott tábornokomat s kedves bajtársaimat.
Azonban Isten a sors könyvébe másként jegyzé fel az esemény kimenetelét.
Tudvalevő dolog, hogy Bem majdnem egy időben menekült velünk, ki lengyel lovasaival
szintén Muru faluig jutott, kik körülvizsgálás végett előre küldött volt.
Ezen éjjel is éppen cirkálódtak a lengyel uhlánok kik ez én 17 aranyos káplárommal
találkoza sorsunk felől tudomást nyertek. Rögtön a helyszínére jöttek, hol a
gonosz oláhokon oly vérengzést vittek véghez, aminőt ily bosszús állapotban
képzelni lehet.
A jajkiáltás tehát halálos elleneink fekete lelkének volt halálhörgése, többet
közülük irgalmatlanul legyilkoltak, míg tábornokom s barátaim egytől-egyig megszabadultak.
Az öröm, melyet a szabadság érzete költött, leírhatatlan lett. A derék uhlánok
Bemhez a faluba vezették társaimat, hol a viszontlátás öröme fűszerezte a nem
rég multak gyászos emlékeit.
Ugyanennek leírását Magyary Lajos tollából lásd Gracza György Magyar szabadságharc története VII. 1292 lapon.
