Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Várhelyi Judit
IKEBANA, a japán virágrendezés
Forrás: www.epiteszforum.hu/muhely_galeria.php?mgid=1

Az Ikebana, más néven Kado, ma már az egész világon ismert. Azonban az a tisztelet, tekintély és spirituális légkör, ami Japánban övezi, nehezen elképzelhető vagy érthető a történelmi és vallási háttér ismerete nélkül.

Japán éghajlata és őshonos növényzete Európától es Ázsiától egyaránt különbözik. Fenyőerdők és lombhullató fák keverednek bambusz ligetekkel és szubtrópusi örökzöldekkel (ezek fényes levelű fák és cserjék, például a kamélia). A vulkanikus szigetek földrajzi adottságai, a jól elkülönülő évszakok és a bőséges csapadék dús, sokszínű tájat hoztak létre. A hónapról hónapra folyamatosan változó természet csodálata sokféleképpen jelenik meg a japán kultúrában. Az első ismert vers gyűjtemény, a Mannyoshu (759) például természeti kéepek segítségével fejez ki emberi érzéseket.

A különleges természeti adottságok mellett az Ikebana gyökerei Japán két ősi vallásában erednek. Az őshonos animisztikus többistenhit, a Shinto a természet egyes elemeit isteni tulajdonságokkal ruházta fel. Yorishiro-nak nevezték azokat a szent helyeket - például hatalmas öreg fákat vagy hegycsúcsokat- melyek az istenek ideiglenes tartózkodási helyéül szolgáltak. Egyes rítusokban növényeket is felruháztak ilyen tulajdonsággal. Magas örökzöld gallyakat állítottak fel, hogy kapuként szolgáljanak az isteneknek.

A hatodik században meghonosították Japánban a Buddhista vallást, rítusaival és művészetével együtt. A ceremóniákban szerepet kaptak a virágok is. Hagyományosan lótuszvirágot helyeztek magas bronz vázákban az oltár elé, majd fokozatosan más, szimbolikus jelentésű növényeket is használtak. A Tatebana (szó szerinti fordításban álló virágok), a mai Ikebana őse. Szigorú szabályok szerint felepült kompozíciója a szent Meru hegy hét aspektusát jeleníti meg.

A tizedik század folyamán a kertművészet, a virágzó fák, bokrok megcsodálására rendezett kirándulások és a virágrendezés divatba jöttek a császári udvarban. A fennmaradt korabeli irodalomból, a Párnakönyv-ből és a Genji Regényé-ből tudjuk, hogy az Ikebana elegáns művészeti vetélkedők része volt. A tizenharmadik században egy építészeti innováció végleges otthont teremtett a virágoknak a belső térben. A shoin-zukuri stílus, mely a mai japán fa építészet alapja, létrehozta a tokonoma-t. Ezt a szót egyszerűen alkóvnak szokták fordítani, ami elleplezi valós jelentőségét. A tokonoma fizikai formája egy kb. 1,8 x 0.9 m méretű, emelt szintű, fapadlójú beugrás, de szellemileg egy szent mikrokozmosz a szobán belül. A hátsó falán egy képtekercs lóg, ami előtt értékes tárgyak állnak. A virágkompozíciót a padlóra helyezik, vagy az oldaloszlopra függesztik. A nézőpont alacsony, mivel a japánok hagyományosan a földön, párnákon ülnek vagy térdelnek.

Ahogy a Tatebana, vagy ekkori nevén Rikka kompozíciók egyre díszesebbek, szabályokkal elmerevítettek és technikailag nehezebbek lettek, kialakult egy virag mestereknek nevezett csoport. Közülük Ikenobo Senko, a kiotói Rokkakudo templom főpapja alapította az első, máig ezen a néven működő Ikenobo virágrendező iskolát. A japán barokknak is nevezett Momoyama korszakban (1573-1600) élt. Stílusát a szimmetria, és a trianguláris kompozíció jellemezte. A központi fő vonal az ég vonala, a neve Shin. Az embert szimbolizáló Soe vonal ettől kissé balra helyezkedik el, mint egy oldalhajtás, és a Shin magasságának két harmadáig ér fel. A föld vonala, a Hikae, a legalacsonyabb, es előre dől. Színpompás, tartós kerti ágakat, virágokat használt - krizantémot, kaméliát, fenyőt, azáleát.

Látszólagos ellentmondásnak tetszik, hogy ebben a végletekig díszes korszakban született a merőben más sukiya stílus is, mely összefonódott a tea ceremóniával és a Zen Buddhizmus egyszerű , igénytelen szellemével. Valójában ez a "minimalista" stílus az, amit ma legtöbbször "Japán stílusként" emlegetünk. Legismertebb építészeti emléke a Katsura Rikyu palota Kiotóban. Ez a "teaház esztétika" máig átszövi a japán kultúrát - a monokróm tustfestményeket éppúgy mint a színkordinációt, a kerttervezést vagy a virágrendezést. Az új virágrendezési stílust, ami ebből az esztétikából fejlődött ki, Nagaire-nek hívják. Könnyed, informális, kötetlen, és a Tatehana stílusnál egyszerűbb technikai tudást igényel. Jelentéktelen kis növényeket, gyorsan hervadó füveket, vadvirágokat használ gondosan elrendezve, de látszólag természetesnek ható gondtalansággal. A mai több száz virágrendező iskola mind ennek a két, ellentétében is egymást kiegészítő stílusnak az ötvözetéből alakult ki.

A Meiji reform (1868), az ország két évszázados bezárkózásának vége, a nyugati kultúra gyors elterjedésével járt együtt. Új esztétikai elvek, virágok, vázák jelentek meg, és a fiatal művészek új kifejezési formákat kerestek. Puristák nem tekintik ezeket a kísérleteket valódi Ikebanának, és ezért a zen'ei ikebana vagy "avant-garde virág" nevet adták a kialakuló új, kötetlen stílusnak.
Teshigahara Sofu, a Párizsban és Amerikában tanuló művész huszonötéves korában, 1927-ben alapította a Sogetsu iskolát. Tanítása szerint az Ikebana formailag ugyan állandóan változik, de az elvek változatlanok. A Sogetsu iskola külföldiek számára a legmegközelíthetőbb, mert alapelvei szerint Ikebenát bárki, bárhol, bármilyen növényanyagból rendezhet.

Egy Ikebana kompozíció első pillantásra is különbözik a nyugati virágkötészettől. Tömeg helyett ecsetvonásszetrű vonalakkal és üres terekkel dolgozik, szimmetria helyett dinamikusan kiegyensúlyozott asszimetriával. Színeiben visszafogott, a növényeket nagy fantáziával kezeli és általában kevés anyaggal ér el erős hatást. A kompozíció a vázával és a környező térrel szerves egységet alkot. Bimbót, rügyező ágat, száraz levelet gyakrabban használ, mint egy szépsége teljében pompázó, teljesen kinyílt virágot, ezzel utlva a növények, a létezés változására, múlékonyságára.
A háború utáni Ikebanára erősen hatottak a korabeli művészeti mozgalmak. A nagyméretű szabadtéri alkotások és az élettelen anyagok egyre erősödő használata sokszor elmosta a határvonalat az Ikebana és a plasztikus művészetek között. Ma a Sogetsu mellett a legnagyobb iskolák az Ikenobo, a Koryu, az Enshuryu és az Ohara. A nagy iskolák igazgatói jól ismert, befolyásos szereplői a kultúrális életnek. Az iskolák évente tárlatokat rendenek egy-egy nagy áruházak kiállítótermeiben. Emellett gyakoriak a színpadi és televíziós demonstrációk, a közös akciók, előadások más művészekkel, építészekkel.

A modern Ikebana hatalmas üzlet is. A XVIII. sz. közepe óta a virágrendezés elengedhetetlen része egy jó családból való fiatal lány nevelésének. Háziasszonyok tízezrei költenek hatalmas összegeket tanulásra, kiállításokra és oklevelekre. Az iskolák szigorú hierarchiája szükségessé teszi, hogy minden új rang eléréséhez, egyre növekvő áron, diplomát vegyenek. Ez a kommerciális oldal tagadhatatlanul lesüllyesztette az összszínvonalat, de még a legrosszabb esetben is az Ikebana alakítja az ízlést és fejleszti a kreativitást. Legmagasabb fokán pedig még mindig képes ráébreszteni bennünket a világegyetemre.

Budapest, 2000. május 25.

 

Virágrendezés. Kínai és japán hagyományok

Az ősi virágkötészeti kultúra Kínából származik, a dinasztiák váltakozásait követte, története igen hosszú időszakot ölel fel. (960-1912) A hagyományőrzésnek köszönhető, hogy a majd ezer éves virágrendezési kultúra fennmaradt. Bár Kínának már a középkorban is volt kapcsolata Nyugat-Európával (selyemút), mégis sikerült 1912-ig a nyugati hatások kizárásával a saját világát építenie. A konfucianizmus, a buddhizmus és a taoizmus határozta meg az emberek életét, befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, a politikát, a gazdaságot, az irodalmat, a zenét, a kínai tudományokat, az orvoslást, és még a harcművészetet is. Hatással volt a mindennapi életre, így az emberek környezetének kialakítására is. A korai középkorban kialakult elmélet szerint az univerzum három szférája az ég, a föld és az emberi világ. Tisztelték a természetet, a tájat, a kertet, a növényeket, a kínai kert a megnyugvás, a meditáció helyszíne volt. A sárga a császár színe volt, a piros a mandarinok, de a házasság színe is, ezért kedvelik ma is a kínai esküvőkön. A fehér a meditáció, a zöld a fiatalság. A virágkötészet innen terjedt el Japánba. Az ötödik század környékén már leírták a virágkötés szabályait, formáit, amiből az derül ki, hogy a virágkötészeti alkotások egyszerűek, logikusan fölépítettek, ritmusosak és arányosak voltak. A virágdíszekbe akár egyszerű, aszimmetrikus felépítésűek; a virágok, ágak azok természetes megjelenéséhez hasonlóan kerüljenek. Egy-kettő, de legföljebb három fajta virág legyen benne; az évszaknak megfelelően összeválogatva. Ugyanarról a helyről származzanak; a virágok ne legyenek párban, vagy páros számúak és kerüljük a szimmetriát. Egy vázába azonos színű vagy hasonló színárnyalatú virágokat tegyünk, ne használjunk erős kontrasztokat, pl. a pirosat és fehéret. A váza és a virág színe viszont lehet ellentétes. A nyílott és bimbós virágok együtt megtörik az egyhangúságot; a magas vázákban legyen a virág hosszabb, mint a váza magassága, a lapos tálakban, pedig rövidebb. A kiegészítők legyenek összhangban a virágdísszel, ha több virágdíszt együtt használunk, ügyeljünk az egyensúlyukra. A kínai kultúrában a virágdíszeknek nincs külön helyük a lakásban, vagy a rendezvényeken. Általában a földön vagy alacsony asztalkákon helyezték el őket, ahogy korabeli a rajzokon is látjuk.
A pen-tsai (bonsai) a törpefák nevelése, és a pen-ching a miniatűr tájbeültetések csak a 7. századtól jelentek meg.
A templomokban és a kultikus helyeken eleinte rézedényekbe tették a virágot, majd később porcelánba. Vázáikat, tartóedényeiket gazdagon díszítették. Számos növényfaj származik Kínából. Sok virágnak külön jelentése volt, a Prunus mume (kínai kajszi) a TÉL és a szerencse; a Cymbidium (csónakorchidea) a TAVASZ és a barátság; a Nelumbo nucifera (lótuszvirág) a NYÁR és Buddha szent virága, az előkelőség, a tisztaság jelképe; a Chrysanthemum sp. (krizantém) az ŐSZ, a hosszú élet virága. A Paeonia suffruticosa (fás bazsarózsacserje) a virágok királya címet kapta.
A virágdíszek hangsúlyozására és a filozófia értelmezésére a kínaiak kiegészítő kellékeket, főként selymet, fémedényeket, festett porcelán tálakat, lakkozott dobozokat, pálcákat, és sok mást használtak.
Bár a kínai virág és virágkötészeti kultúra korábban, a japán előtt alakult ki, mégis a japán Ikebana, a japán virágkötési módok terjedtek el világszerte.
A jól ismert, az ellentétes erőkre alapozott japán kert is a kínai kert hatására jött létre. A kert a természet kicsinyített mása nem a tömeghatásokra alapoz, inkább a szépség, egyediség, a vonalak, a tiszta forma bemutatását tekinti elsődlegesnek. A tájképi kertek kialakításában nagy jelentőségű a XV században létrejött teakultusz, ami a társasági élet fontos helyszíne. A teaházon kívül a kert nyújtott lehetőséget az elmélkedésre, míg bent a teaházban a virágdíszek kápráztatták el a vendégeket.
A hatodik században meghonosították Japánban a buddhizmust, annak rítusaival, művészetével együtt, és vele hozták a virágok iránti tiszteletet, a virágelrendezést is. Szertartásaikon fontos szerepet kaptak a virágok, elrendezésüket Rikka-nak hívták. Ez a mai Ikebana (élő-virág) őse. Vele szemben alakult ki a Seika stílus. A harmadik stílus a Shoka a szigorú elrendezést tartja szem előtt. A Shoka-ban a virágokat tájképszerűen rendezték el.
Az Ikebana lényege az, hogy a természetet az emberek közvetlen környezetébe hozza, úgy hogy a levágott virágok, ágak természetes szépségüknek megfelelő helyzetbe kerüljenek az erre a célra készített edényekben. A tartóedény teremti meg a megfelelő egyensúlyt, egyúttal a föld szerepét is betölti.
A virágdíszhez egyedi növényeket kell választani, sőt a hatás fokozása érdekében alakítani is szükséges azokat. A tizedik század körül divatba jött a virágrendezés a császári udvarban, sok elegáns vetélkedő része volt. A belső terekben megfelelő helyre került a virágdísz, a tizenharmadik századtól pedig külön fülkét építettek neki.
A Rikka (Tatebana-ként is ismert) alkotások egyre díszesebbek lettek, közben több iskola is alakult az egyszerűbb, a hármas tagozódású, háromirányú virágdísz stílus, az Ikenobo művelésére. Színpompás ágakat, kerti virágokat használt (krizantém, kamélia, fenyőág). Ugyanebben az időszakban jelent meg a palettán a Nageire stílus, amit ma legtöbbször japán stílusként emlegetünk. A „teaház kultúra” máig átszövi a japán kultúrát, az egyszínű tusfestményeket, a szín-összeállításokat, a kerttervezést és a virágdíszítést. Egyszerű, szerény virágokat használ, rendezetlennek tűnő összeállításokban. A Moribana, a tálban elhelyezett virágok művészete az 1800-as évek végén foglalja el helyét a sorban. Már nem csak japán növényeket, virágokat alkalmaz; tulipánt, dáliát, margarétát is fölfedezhetünk a munkákban. A pálcikás kitámasztásos technika helyett divatba jön a kenzán-tű (tűpárna, ólomalapból kiálló szögek).
A mai iskolák többségében ez utóbbi két stílus ötvözetét oktatják. Hogy kinyílt az ország, a nyugati kultúra beáramlásával a modern Ikebana formák is előtörtek; ilyen például a sikeres Sogetsu stílus.
Az Ikebana virágelrendezés eltér az európai virágkötészeti módoktól; tömeg virág felhasználás helyett ecsetvonásszerű dinamikus, aszimmetrikus virágdíszeket alkot. A háború után a szabadtéri díszek divatjának előretörésével az Ikebana is gyökeres változáson ment át, a modem művészetek, művek hatására újabb iskolák alakultak.
Manapság az Ikebana oktatása nem csak művészi elhivatottság, nagyon jó üzlet is. Százszámra születtek a különböző iskolák, s ma már szinte kötelező tanulni ezt a nagyszerű, vallási alapokról indult virágelrendezési művészetet.
Az Ikebana is nagy hatással volt az európai virágkötészetre, gondoljunk csak a XVIII. század virágkötészetére, vagy a vonalas-grafikus stílus kialakulására az 1960-as években.

Szabó János: A virágkötő mester könyve
(Budapest, 2008)