Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

rifáíja

egykori muszlim misztikus (szúfi) közösség; Nyugaton „üvöltő dervisekként” ismertek. Főleg Egyiptomban, Szíriában, és - a rend 1925-ben történt betiltásáig - Törökországban működtek. A rifáíját a kádiríja dervisrend egyik mellékágaként Ahmad ar-Rifáí (megh. 1187) hozta létre az iraki Bászrában. A kezdetektől fogva hangsúlyos szerepet kapott náluk a szegénység, az önmegtartóztatás és az önsanyargatás. A szúfi rendekre jellemző rituális imádságot (dzikr) a rifáíja sajátságos módon gyakorolja: a tagok egymás kezét megfogva kört képeznek, s a felsőtestüket előre-hátra ingatva jutnak el az eksztázis állapotáig. Ekkor a misztikus valamilyen veszélyes tárgyra - például kardra vagy kígyóra - veti magát. Az ilyen szélsőséges szokások (akárcsak a csodatévő-mágikus eljárások) valószínűleg csak mongol hatásra jelentek meg a XIII. században, Irak mongol megszállása alatt, s az ortodox iszlám mindig szembehelyezkedett az ilyen gyakorlattal.

A rend szíriai ága, a szádíja (vagy dzsibávíja) valamikor a XIV. század folyamán alakult ki Damaszkuszban, alapítója Szád ad-Dín al-Dzsibáví volt. A szádíja szertartásnál az eksztázist heves mozgás segítségével érték el - a dervisek a jobb lábuk sarkán pörögtek körbe-körbe -, s a sejk, vagyis a rend vezetője, lóháton léptetett végig a hasukon fekvő hívek alkotta szőnyegen.

 

Erődi Béla
Rufai- vagy üvöltő dervisek

A 12 törzsszerzet (uszszul) közt, melyek még az Oszman ház előtti korbeliek, első helyen álla Rufai dervisek rendje, s ha a világtól elvonulás és vezeklés az üdvözlésre legnagyobb érdem, úgy az első helyet joggal megérdemlik, mert e tekintetben minden renden túl tesznek.
Alapítója e szerzetnek Rufai Szeid Ahmed, született Ghilanban Persiában, meghalt a Bagdad és Baszszora közti erdőben 578. (1182.) évben. Követői őt kiváló szentnek tartják; jámbor élete miatt már kortársai előtt is különös tiszteletben részesült. Hogy mily nagy rangban áll a szentek közt, az saját szavaiból is kitűnik, midőn mondja; "Az én lábam Allah minden szenteinek nyaka fölött áll." Föltűnő, hogy egy szent ily fennen nyilatkozik magáról; ennek alapja azonban egy legendában van letéve, mely következő; Mohammed prófétának leánya, Fatima álmában egy férfit látott jönni atyja szobájából gyertyával kezében, melynek világa keletről nyugatra szétsugárzott. Fatima, az ő férje, Ali jelenlétében álmának megrejtését kérte atyjától, mit az úgy magyarázott, hogy egy szent férfi fog jönni a világra, kinek megjelenése fény árasztand, mint a gyerta, és feje lesz minden szenteknek. Ali kikelt az ellen, mert őt tartották a szentek fejének. Erre Mohammed így szólt: "Aki születni fog, Allah minden szenteinek nyakát fogja tapodni lábaival, s mindnyájan az ő szavát követendik; akik pedig nem akarják lábait vállukon hordani, azoknak büntetésül púp fog nőni vállaikra." Ali erre azt felelte, hogy ő sohasem fogja e szentet vállain hordani. A próféta elhallgatott és csodálatos módon egy gyermeket teremtett, s kérte Alit, hogy szakasszon a gyermeknek gyümölcsöt a szoba padlásáról. De a padlás magas levén, Ali nem érte fel a gyümölcsöket, mire a próféta a gyermeket Ali vállaira helyezte, úgy hogy a gyümölcsöt leszakaszthatta. "Lám, szólt a próféta, e gyermek itt az a szent, kit én megjövendöltem." - E gyermek Abdul kadir volt, Rufai unokatestvére, a Kadíri dervisek alapítója; e legendát azonban többen Rufaira magyarázzák.
E szerzet, melynek tagjait, az európaiak sajátságos üvöltései miatt üvöltő derviseknek nevezik, minden rendből összpontosít magában valamit és azon fölül oly sajátsággal bír, mely által mindeniktől különbözik - ez az önostorozás. Ihletett állapotukban még a tűzzel-vassal is dacol fanatikus természetük.
Üljünk a füstölgő gőzösre, és látogassuk meg tekkéjöket (Serhid-khane), mely Szkutariban van, hol vallásos zsertartásaikat minden csütörtökön nagy számú néző közönség bámulja. Könnyebb állekintés végett öt szakaszra osztjuk isteni tiszteletüket.
Az első szakot megnyitja a főnök (seikh) iránti hódolattétel. Négy a legidősebb dervisek közül a főnökhöz közeledik, megölelik egymást és kettenként jobb és bal felére ülnek, azután a többiek lépnek elő sorban földre szegezve szemeiket, tiszteletteljesen meghajolnak azon tábla előtt, melyre az alapító neve van írva. Most arcukra és szakállukra téve kezeiket, térdre állanak a főnök előtt, és kezet csókolván nagy ünnepélyesen elvonulnak és félkörben letelepednek. Ily helyzetben eléneklik a Korán első fejezetét, minek befejeztével a főnök a "La illahi il Allah" igéket mondja, mire a dervisek Allah-val felelnek. Egy negyed óra múlva felállanak és különféle mozgásokat és hajlongásokat tesznek, mi közben hol "Ja Allah", hol "Ja hu" igéket mormognak. E fárasztó műtét alatt némelyek könnyeznek, mások arcáról szalad az izzadság; némelyek csuklanak, mások kebléből mély sóhajok törnek fel.
A harmadik jelenet az előbbinek egy kis szünet utáni folytatása, mely az egyik öregebb dervisnek Illahi éneklése alatt megy végbe. A középen levő dervis példájával a talán lankadókat felbátorítja, mely vallásos buzgalomban a dervisek egymással versenyeznek.
Negyedik szak. A dervisek levetik turbánjukat, kört képeznek, karjaikat egymás vállára téve ugrálni kezdenek, mialatt mind hangosabban kiabálják a szokott igéket, olyannyira, hogy az iszonyatos kiáltásban elrekedvén, hangjuk vlóban állatok üvöltéséhez hasonlóbb. Ez így tart, míg őrjöngésükben szájuk habot hány és végképp kimerülve , magánkívüli állapotban földre esnek. Ezen állapot neve: haleth.
Most egy kis szünet után veszi kezdetét az utolsó szak, melyet nem minden idegzetű ember bír végignézni. A főnök körül ugyanis többféle kések és más vágó eszközök vannak elhelyezve, úgy hogy első látásra azt hiszi az idegen, hogy az inquisítio kínzó termében van. Ezen eszközök közül nyolc-tíz darab izzóvá tétetvén, a főnök imát mond reájuk, segítségül hívja Rufai Ahmedet és ezután rálehelve, e kínzó eszközöket kiosztják azok közt, kik leginkább esengnek utánuk. E rajongók most a tüzes vas eszközöket szájukba fogva harapják, nyalják, a legnagyobb áhítattal csókolják, és csak akkor szűnnek meg e vérfagyasztó játékkal, midőn ezen eszközöket szájukban kihűtötték. Aki nem részesül azon szerencsében, hogy ilyen tűzeszközt kaphasson, az a felfüggesztett éles handzsárokhoz nyúl és ezekkel sebzi meg mellét, lábát vagy más testrészét.
Föl lehet tenni, hogy akik így szent áhítatban ártanak maguknak, azok a bajt békén tűrik, és valóban bámulatos e dervisek stoikus türelme, kiknak a fájdalom növekedtével örömük is nagyobbodik. Ha valamelyik megtörik e műtét terhe alatt, az társainak karjaiba dől és békén adja ki utolsó lehelletét. A főnök, befejeztetvén ez utolsó szak is, körüljárja a termet, megvizsgálja a sínlőket, imát mond, bekeni a sebekt kenőccsel és gyors gyógyulást igér a szenvedőnek, és mondják e rendben levő dervisek, hogy a lagmakacsabb baj is kigyógyul 24 óra alatt. Rufai Ahmed csodatevő erővel bírt, s ezt áthagyományozta minden utána való főnöknek; azért van az, hogy a főnök az izzó eszközre rélehell, hogy az által sérthetlenné tegye.
E dervisek ezünkbe juttatják az etrusk papokat, kikről Virgil Aeneiséban tesz említést (II. köt. 28. vers); továbbá a római egyház szerzetesei, a régi időkben, kik szintén használtak ily kínzó eszközöket, és végül a mi szent asszonyainkat, kik a szent kútnál (Eger közelében) holdvilágos éjjel éles szegben végződő korbáccsal csapdosva testüket vezeklettek. A keleti világban, hol minden a vallásból indul ki és a vallásba tér vissza, az ilyen szent cselekvények, melyek még az éghajlat befolyása által is nyernek táplálékot - sokkal tágabb alappal bírnak, hogysem hinni lehetne, miszerint egy könnyen megfognak szűnni, vagy megszüntethetni.
E szerzetbe lépni kívánóknak le kell mondania a világról és minden hiúságairól és magányba vonulva az isten dicsőítésével kell foglalkoznia, mit a hasis és mákony bő mértékben élvezése igen könnyen elősegít.
A növendék (murid) egy juhot vagy bárányt visz a klastromba, melyet megölvén, husát közösen elköltik, gyapjából a növendék öve (tajbend) készül; sapkájuk fehér nemezből készíttetik, mely lehet külöünféle alakú, turbanjuk színe fekete, köpenyük (ridal khirka) lehet bármely színű, de szegélyzete mindig zöld, mi a próféta idejéből származik. Gabriel arkangyal, ugyanik jó hírt hozván egykor Mohammednek, ez örömében táncolni kezdett és leveté magáról köpenyét, melyet tanítványai feldarabolván, beszegték vele saját köpenyüket. E köpeny színe zöld vala.
Kanat-tasi nevű azon kőnek, melyet övükben viselnek; ez alakra nézve hasonlít a szegény dervisek által az éhség csillapítása végett övükben hordott kövekhez.

Erődi Béla: Török mozaik

 

Lásd még! Szemere Bertalan: Utazás Keleten a világosi napok után