Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Orbán Balázs
KÜLFÖLDI ÉLETEMBŐL
Ellenzék, Kolozsvár, 1881. december 1-28.
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

I. Magyarország képviseltetése a Portánál 1849-ben

Nagy vétkül tudom be önmagamnak, s most töredelmesen szánom és bánom is, hogy a külföldön töltött tizenkét évi életemről naplót nem vezettem; nem önszemélyemért, hisz az igénytelenebb és nyomatéktalanabb, hogy sem azért egy mártatnyi tentát is elvesztegetni méltó lesz vala: hanem sajnálom azért, mert az oly fontos korszakra esik, oly sok, nemzetünk történetével egybefüggő, eseménnyel kapcsolatos, oly nagyszerű jelenetekkel fűződik egybe, s főleg az események oly sok kiváló egyénnel hoztak érintkezésbe, miszerint naplójegyzeteim mindenesetre sok feledésbe vesző adatot mentettek volna meg e korszak történelme számára, de főleg a magyar emigráció viszonyait, ténykedését s nemzetünkre becsületet hozó magasztos magatartását érdeklőleg sok tekintetben felvilágosítást nyújthat vala. Talán sok oly pontra derített volna fényt, amely most homályban marad, sok oly magasztos jelenet lett volna az utókor számára megmentve, amely most a feledékenység homályába temetkezik.

Mert úgy látszik, sokan okoskodtak akként, mint én, hogy majd feljegyzi hivatottabb toll, s úgy sok szakács között kifutott a leves java.

Évtizedek múltán, emlékezet után nagyon bajos az ily hiányt utánpótolni, mert az azóta lezajlott események sok mindent háttérbe szorítottak, az idő vas foga sok mindent kirágott, letörölt az emlékezet táblájáról. Aztán a félszázad súlya megtöri testünket, megfogyatkoztatja észtehetségünk élénkségét, s főleg bénító befolyását legelőbb emlékező tehetségünkön gyakorolja. Mindazonáltal egy s más még is megakadt ott, s talán nem lesz egészen haszontalan, ha azokat papírra teszem, míg egészen el nem kallódnak.

A magyar kormány már 1848 végén gondoskodott képviseltetéséről Konstantinápolyban. Első követe báró Splény Lajos (keresztneve iránt nem vagyok bizonyos) volt, ki Nagy Péter titkárjával jött a török a fővárosba, aminek én úgy jutottam tudomására, hogy volt nekem egy olasz vésnök barátom, ki nagy magyar barát és dühös carbonári volt, s egy régibb forrongás következtében menekült Törökországba, mely az olaszok kedvenc menhelye volt, mert azon időben társalgási, kereskedelmi és diplomáciai nyelv is az olasz s Péra lakosságának is nagy része olasz származású lévén, ott úgy érezhették magukat, mint második hazájukban; de különben is akkori időben oly sok nemű keresetmód kínálkozott keleten, hogy a kimenekültek megélhetése könnyítve volt, aztán volt olyan opera is, ami nélkül a dalimádó olasz bajosan tud megélni.

Én sokszor szólottam be vésnökömnek a pérai nagy utcában levő üzletében, hol con amore politizáltunk s közösen szidtuk a lelkünkből utált tedescót, már ti. az osztrák kormány.

Egy napon, amidőn ott elhaladnék, vésnököm utánam kiált, hogy csak jöjjek, mert mutat valamit, ami nekem örömet fog csinálni. És előmbe tett egy gyönyörűen és szabályszerűleg kimetszett nagy magyar címeres pecsétnyomót, e körírattal: „Legation hongroise a Constantinople."

Nem hittem szemeimnek, azt véltem káprázat fogta el s én csak képzelem, amit látni óhajték.

Olaszom ugrálva kiabálta „Cosa dice, caro amico", azt felelém, hogy ön ingerkedik s csak nekem akart egy kis kellemes tréfát csinálni.

„Altroche" felel ő, ez komoly dolog, ha nem hiszem, menjek vele az „angol királynéhoz" cimzett szállóba, ott megtalálom azt a két magyar nagyurat, akik megrendelték.

El is vittük ketten a pecsétnyomót, s én szerencséltető magyar üdvözlettel nyújtám át és mutattam be magamat. Splény nagyon örült, hogy bennem a viszonyokkal ismerős honfitársra és (távol) rokonra talált s azonnal hajlott is azon tanácsomra, hogy lépjen fel határozottan, a Portán tegyen a minisztereknél látogatást, s ünnepélyesen mutassa be a magyar kormányzó, Kossuth Lajos megbízó levelét.

El is ment pompás magyar díszöltözetben, magam is csatlakoztam, hogy a kíséret impozánsabb legyen, s amint előre megjósoltam, a fényes Portán mindazon kitűntetéssel fogadták, mint bármely külföldi hatalom követét. A Szultánnál is kihallgatást nyert, s a jó Abdul Medzsid a legszívélyesebben fogadta s a magyar fegyvereknek szerencsét kívánt.

És csakhamar népszerű lett az eszme, hogy a török segítse meg a testvér magyar nemzetet s ha a muszka beavatkoznék, a török sereg azonnal két oldalról támadjon a muszkára.

Egyfelől verje ki Oláhországból, más oldalról Odessánál beütve, Lengyelországot szabadítsa fel, s hozza létre a török-magyar és lengyel szövetséget, amely aztán örökre gátot vetne a muszka tolakodás és terjeszkedésnek, s Európa békés fejlődését biztosítaná.

E felett komoly tárgyalások folytak: Splény tapintatos eljárása, a török hírlapok buzdító cikkei oda hangolták a török népet, hogy kész lett volna, mint egy ember, harctérre sietni a testvérek segítségére. Érezte ösztönszerűleg, hogy az egyedüli rokonnépnek, a magyarnak leveretése után ő feléje fogná az álnok és telhetetlen muszka fojtogató karmait kinyújtani. Érezte ezt nemcsak a nép, hanem a török kormány is, s a muszka beavatkozás esetén a török közbelépése nemcsak komoly megbeszélés tárgyát képezte, hanem ez eshetőségre előkészületek is tétettek s a muszkák Brassó és Szebenbe való bevonulása alkalmából egy lengyel légio alakítása kilátásba helyeztetett. A török nép örömittason beszélt arról, hogy miként fogja a szövetkezett török és magyar nemzet a muszkákat tönkretenni és a szerencsétlen Lengyelországot felszabadítani. A török államférfiak lelkében visszhangra talált a nemzeti lelkesedés, s ennek a Splény iránti kitűntetésében nyílt kifejezést is adtak.

Hiába protestált, hiába dühöngött báró Stürmer osztrák követ, a rebellis magyar nemzet követének elfogadása és megtűrése miatt; mérges jegyzékeire Ali pasa belügyminiszter azzal felelt, hogy Splény mellé két dísz csauszt rendelt, mint aminő minden külföldi követ mellett van, sőt két szép arab mént is bocsátott rendelkezésére, fényesen öltözött csatlósokkal, kik török szokás szerint az aranyvaratos lótakarót vállaikra vetve, két oldalt a ló farára tett kezekkel haladnak a lovag mellett.

Amidőn követünk fényes díszmagyar öltönyben, fényes kíséretével végig lovagolt az utcákon, törökök és európaiak lelkes ovációkkal fogadták.

Szemeimmel láttam egy, az Aranyszarv-öböl partján levő admiralitásnál tartott nagy ünnepély alkalmával, melyen a szultán, miniszterek, táborkar és a külföldi követek s azok közt Splény is jelen volt, hogy a kapudán pasa (főadmirál), a büszke Mehemed Ali, a szultán sógora az ott frakkoskodó és gyíklesőjét mérgesen szorító báró Stümmerre rá se nézve egyenesen Splényhez lépett, kezet szorított vele s nyájasan társalkodott, míg báró Stürmer dühtől tajtékzó szájjal távozott s mérges jegyzéket intézett a Portához, ahol arra nem hederítettek.

Meg is segített volna a török, s akkor a muszka arrogancia bizonyosan megtörve, a független Magyarország kivívva, Lengyelország visszaállítva s egyúttal Törökország fennállása is örökre biztosítva lett volna, ha az európai diplomácia s különösen Palmerston közbe nem lép, s a törökök nemes és üdvös felgerjedését le nem hűti.

De talán még így is lett volna valami — legalább kéz alatti — megsegítés, ha Splényt Olaszországban (huszár korában) hátrahagyott adósság kötelezvényeinek összevásárlása s más intrikák által az ármányos Stürmer eltávozásra nem kényszeríti.

Jó darabig hazánk képviseletlenül maradott a török fővárosban, csak később lett Kossuth által kiküldve gróf Andrássy Gyula. Ez aztán nem volt a bátran fellépő Splény, hanem az óvatos, mondhatnám félénk diplomata, ki titokban, kéz alatt igyekezett valamit tenni; a távol Bujukderében (legszélső külváros a Fekete-tenger felé) lakott, s leginkább éjjelenként ment frakkban, hogy feltűnést ne okozzon, a török miniszterekhez, pedig azok nyíltan, díszmagyarban is épp úgy elfogadták volna, mint Splényt.

Ha más ember van azon a helyen, talán sok minden másképpen történik, talán a világosi katasztrófa sem következik be, mert minket nem az egyesült osztrák és muszka seregek, hanem önmagunkra hagyatásunk leverő érzete győzött le. Nyomult volna csak be a Dunánál készen álló török hadsereg Oláhországba, az elégséges lett volna arra, hogy egy muszka se vigye épen ki a fogát Magyarországról; már pedig arra csak egy kis unszolás kell vala, mert a hajlam meg volt, s az európai diplomácia sem ellenezhette volna, hogy saját tartományába a török be be vonuljon.

Néha kis dolgokon akadnak fenn a nagy események, néha kis mulasztások vonnak maguk után nagy szerencsétlenségeket.

 

II. Az első magyar menekültek Konstantinápolyban

A nagy magyar emigráció kimenekülését, vagyis azt előzőleg, hogy az osztrák kanibalizmus elől legjobbjaink Törökországba menekültek, már érkezett volt Stambulba pár száz magyar menekült. Ez a piemonti és velencei magyar légió legénysége volt, kik közül vagy százötvenen Vinkler vezetése alatt jöttek vitorlás olasz hajókon Stambulba, hogy innen hazájukba menve részt vehessenek a szabadság harcaiban.

Ott hagyták ők a szárd seregben felajánlott elhelyezést, kitették magukat rozzant vitorláshajón a tenger viharjainak, sok nélkülözéseknek, ki az élet bizonytalanságának, az elpusztulás veszélyeinek: csakhogy hazájuknak életük feláldozásával szolgálhassanak. Pedig ezek mind az osztrák soldateska iskolájában idomítottak, ezek mind a káplárpálca és hajmeresztő vesszőzések rémes disciplinája alatt állottak. Azon embertelen szigor alá voltak rendelve, melynek a főbelövetés egy kis szórakozás, a halálra vesszőztetés egy kis vasárnapi tréfa volt, s mégis a vasfegyelem béklyóiba szorított, a haza és emberiség kötelékeiből kiszakított, s csak öldöklő gépnek tekintett e honfitársaink szívébe is elhatott a szabadság éltető lehelete s fel tudá azok lelkében villanyozni a hazaszeretet varázsát, akikre a bécsi Kriegsrat kimondotta: Sis uti cadaver.

Az ily jelenetek vigaszul szolgálhatnak az emberi előhaladás és a szabadság barátainak nemes, de szenvedésdús küzdelmeinek közepette, mert meggyőzik arról, hogy a zsarnokság vas keze hiába küzd az emberi hivatás ellen, hiába áll szembe a természet isteni törvényeivel; mert isteni nevét bitorló usurpatiója, az emberi jogokat confiscaló merényletei, ha percnyi látszólagos sikert elérnek is, ha az emberek és nemzetek végtelen nyomorgatása árán nagyravágyások egy időre kielégítést nyerhet is; de a korszellem ellentállhatlan ereje — mint útjában álló akadályokat — elfogja őket tiporni s meghozandja az emberi jogok győzelmének nagy napját, amidőn többé a népek nem egyesekért, hanem minden egyes a népért fognak élni; akkor aztán az emberiség eljutand a szabadság ígéret földére.

De térjünk vissza olaszhoni menekülteinkhez. Ezekkel való összetalálkozásom igen érdekes, mondhatnám végzetszerű volt.

A Topháné és Dolmabakcsé (külvárosok) közt levő Fundukliban (város rész) van egy kevéssé, leginkább csempészek által használt félreeső rakpart, vagy inkább tengerbe benyuló romhalmaz, mely látszólag valamely byzánci palotának bús maradványa. Ide szoktunk volt mi édesatyámmal minden kora reggel tengeri fürdőre járni, mint fürdésre igen alkalmas helyre, hol a tenger tiszta, a talaj fövenyes volt.

Amint egy napon messze beúszva szeldelném a hullámokat, vagy nyolc nagy csolnak közelített magyaros kinézésű emberekkel tömötten megrakva; amint közelemben érnek, hát valóban magyar hangok ütik meg kellemesen füleimet; de ők még kellemesebben voltak meglepetve, midőn én „Hozta Isten"-nel üdvözlém őket.

A kölcsönös öröm mellett szerencsés volt reájuk nézve a velem való ily véletlen összetalálkozásunk, mert ha ők a helyzet és viszonyokkal ismeretlenek, önmagukra hagyatva partra szállnak, s a magyarok üldözésében nagy örömét találó osztrák követség mint katona szökevényeket múlhatlanul össze fogdostatja és haza toloncoltatja vala, hogy szaporítsák vértanúink sokaságának számát. Amint erre számtalan szomorú előzmény volt, mert az akkori konstantinápolyi osztrák követ báró Stürmer s főleg horvát nemzetiségű konzula, Jonovich iszonyatos magyar falók voltak, honfitársainkat egész szenvedéllyel üldözték s ahol csak lehetett összefogdostatták e célra trieszti gályarabokból szervezett sbirjeik által, kik a Kossuth élete elleni merényletnél is szerepeltek, s kik Loschi olasz ügyvédet s másokat is orozva legyilkoltak, amint azt alább majd elő fogom adni.

A parton kölcsönösen megismerkedvén és kiörvendezvén magunkat, a két vezető tiszttel a további teendőket megbeszéltük, s mivel mindenekelőtt a fennebb kifejtett okokból, az inkognito megőrzése volt feladatunk, az elrejtőzés módozatát állapítottuk meg.

Pérán (Beyoglu) felül van egy terjedelmes láz (fennsík) az úgynevezett Grand Campo, hol a keresztények különböző felekezeteinek vannak elkülönített temetői és a péraiak kedvenc sétatére. Akkor tájt csak itt-ott volt elszórva egy-egy kávé- és lakóház, valamint ott volt a francia katolikus püspöknek újonnan épült temploma és rezidenciája.

Ott volt alább egy, a Kasszim pasa városrészig lenyúló völgyületben a hasznavehetetlen állatok aziluma, mert a törökök nagy ellenségei az állatkínzásnak, s mindennemű szárnyas- és igavonó állat iránt nagy kegyelettel viseltetnek, sőt még a vadállatokra is kiterjed e kíméletes kegyelet, mert a török nem is szokott vadászni, s rossz szemmel nézi az európaiak — mint mondani szokták — vérengző vadász szenvedélyét.

Ebből kifolyólag a szelíd török erkölcsök nem tűrik meg a kivénült és hasznavehetetlenné vált lovak és szamarak lebunkózását, hanem azokat az említett völgybe csapják ki s átengedik sorsuknak. Itt a szegény pára legelészik egy darabig, a kóbor kutyák egész serege lesi a halálra váltak elbukását; felettük egy egész sereg dögkeselyű repdécsel sivítozva, s alig bukik fel a szegény pára, még ki sem adta utolsó leheletét, már megkezdik a ráéhezettek s hamarosan fellakmározzák. Csak csontvázaik borítják az enyészetnek e bús völgyét.

Az emberi és állati enyészet bús helyei közt elvonuló sétatér vagy üdülési hely egyik távol zugában, távol a közlekedéstől, és a fürkésző szemektől, volt egy felhagyott nagy sörgyár, melyet egy hazánkfia (sajnálom, hogy nevét feledtem) tartott haszonbérbe, s annak egyik zugában kicsinyben gyártotta a sört.

Ide vezettem el kerülő utakon, feltűnés nélkül vándorainkat, kik ugyan lélekben és hazaszeretetben gazdagok, de különben nagyon szegények és iszonyatosan kiéhezettek voltak, mert a rossz vitorlás hajókon számításon túl haladó ideig kelletvén utazniok, magukkal vitt élelmiszerük már rég elfogyott volt, s napokon át száraz kétszersülttel táplálkoztak. Hamarjában megvásárolt pár ürü, egy szekér kenyér, s pár veder borból az első lakoma kitelt, egy szekér széna pedig puha nyughelyet nyújtott a fáradt és kimerült utasoknak.

Míg ők nyugodtak, addig én helyettük fáradoztam, hogy ellátásukra szükségelt pénzt és élelmet beszerezhessem.

Akkortájt Stambulban sok jómódú magyar iparos s nehány kereskedő lakott, olasz ismerőseim és barátaim is nagy számmal voltak, s így pár gyűjtőíven csakhamar összejött az első szükségletekre igényelt nehány száz forint.

Honfitársaim, hogy megtudták menekülteink ottlétét, tömegesen vándoroltak hozzájuk, s mindenki igyekezett szivarral, dohánnyal, egy kis jó borral süteménnyel, gyümölccsel stb. kedveskedni nekik, úgy hogy szegény vándoraink otthonosan, s elég kényelmesen érezhették magukat testvérek és rokonlelkű vérek között.

 

III. Magyar légió és Világos rémhíre

De ők a kényelem ölében, a vendégszeretet meleg karjaiban nem feledkeztek meg nemes törekvésükről, melyért vészes, hosszú tengeri útra keltek, melyért piemonti biztos megélhetésüket feláldozták; ők a vészkörnyezte hazába igyekeztek jutni, hogy felajánlják erős karukat és életüket annak védelmére.

Ők pár napi pihenés után indulni akartak, csakhogy az akarat és kivitel közt nagy akadályok voltak, mert Oláhországot a muszkák tartván megszállva, s oda csak osztrák Loyd gőzösök járván, a rövid vizi utat használni nem lehete, mert ha még valamely kibérelt vitorlás hajón eljuthattak volna is Galacra, a szigorúan őrködő muszkák miatt lehetetlen lett volna tovább hatolni még egyes embernek is, annál kevésbé nagyobb tömegnek. Hisz én magam is kétszer kísérlém meg ez úton a hazába becsempészni magamat, hogy én is szaporítsam eggyel a honvédek számát; de mindannyiszor muszka fogságba estem, s jó hogy nem Szibériába, hanem csak Galacra toloncoltak vissza.

Tehát csak az egy hosszú és fáradságot szárazi út maradt (mert akkor vasútak még Törökországban nem voltak) Szerbia felé, hol török őrizetek voltak a várakban és Belgrádban s azok fedezete, vagy inkább védelme alatt talán kivihető, vagy legalább remélhető volt a bejuthatás.

Ez utat kelle nekem előkészítenem nemcsak az ők, hanem a magam számára is; mert én első percől fogva el voltam határozva hozzájuk csatlakozni; hisz az én fiatal szívemben is felcsapott a lelkesedés lángja, azt is hevíté a hazaszeretet varázsa.

Éreztem, hogy a vész perceiben a haza minden fiának karjára szüksége van, az én tettvágytól feszülő keblemben is föléledt a kötelességérzet. Fiatal korom (tizenhét éves voltam már ekkor) nem lehete jogcím a tartózkodásra, hisz voltak nálam fiatalabb honvédek is.

Ha a világ minden kincsét a mérleg egyik felébe s a másikba honszerelmemet helyezték volna, ez utóbbi lenyomta volna amazt; hisz nem rég tértem volt meg a Miltiadések, az Alcibiadesek, a Themistoclesek, a Leonidások hazájából; rövid idő alatt érinték lábaim a marathoni tér, Korinthus és Sparta talaját, csak rövid idővel azelőtt eveztem el Salamis mellett s borultam le Platea szent lapályán.

Előttem lebegtek az ős klasszikus kornak hős tettei, a hazaszeretetnek csodás jelenségei és a zsarnokság nyers ereje feletti győzelmei: mind ezek csak fokozhatták bennem a haza iránti azon benső szerelmet, amelyet magammal hoztam, keblem legdrágább kincseként, bérces kis honomból, s mely a távol lét alatt, nemhogy gyengült volna, hanem hova tovább nagyobbodott és öntudatossá vált.

Én egy estve, amidőn az állandólag Stambulban lakó magyarok is legnagyobb részben ott voltak, kijelentém csatlakozási szándékomat, mit nemcsak Olaszországból jöttek, hanem a Stambulban lakók is oly lelkesedéssel fogadtak, hogy egyhangúlag kijelenték, hogy ők is velem jönnek, ők nem maradnak hátra a kötelességérzetben.

A kitelt ívre a jelenlevők rögtön aláírták magokat, ezek és az olaszországiak lelkesedése elragadt a többiekre is, úgy, hogy pár nap alatt kétszázötvenen iratkoztak alá s így négyszáz főből állott a megalakult stambuli magyar légio, mely vezetőül engem választott meg.

Azonnal megkezdetett a szervezkedés és begyakorlás fapuskákkal és fakardokkal s mindenik égett a vágytól, hogy indulhasson hazája szabadságáért harcra kelni.

Én gróf Andrássy Gyulával az út egyengetésében fáradoztam s az ő közvetítése által sikerült némi kevés úti pénzt, útleveleket és a közbeneső török kormányzókhoz rendeleteket eszközölni ki, hogy áthatolásunkat könnyítsék és elősegítsék.

Andrássy a feltűnést kikerülendő a tömeges együttmenetelt ellenezte, s így rövid időközökben a páronkénti indulás lett elhatározva, természetesen gyalogszerben. Minden párnak útlevél, pár forint uti pénz s nehány napi élelem lett kiosztva.

Én és Vinkler voltunk az útnyitók, nálunk voltak a rendeletek és a csekély tartalék tőke, ami alig tett száz forintot. Balogh visszamaradt indítónak.

Haladtunk lelkesedve a szabadság ígéret földje felé, mint áhítatos zarándokok; a poros, rögös országúton hosszan nyúlt el vonalunk, de ha Belgrádba összeverődhettünk volna, bizonynyal a magyar hazának nem lett volna elszántabb védcsapata ennél, mely ily hosszú fáradságos útra szánta magát, hogy életét a haza üdvéért áldozhassa.

A sors másként határozott s nem engedé meg, hogy annyi buzgalom s oly szent akarat célt érhessen.

Amint Drinápolyba (Adrianopolis, törökül Edirne) érkeztünk Vinkler barátommal, azonnal a kormányzóhoz siettünk, átadandók a neki szóló rendeletet. Nincs már erre szükség, mondá leverten a galambősz férfi, nem rég vettem a fényes Portától azon sürgönyt, hogy a magyar ügy elbukott, Görgei letette a fegyvert, Kossuth és menekülő társai Viddinben vannak.

Soha életemben ily iszonyú percem nem volt, szívembe egyszerre ezer nyíl fúródott; a fájdalom oly özöne rohanta meg keblemet, hogy ma sem tudom miként nem repedt az szét. El is repedt volna, ha szemeim könnyárja szellentyűt nem nyit. Mi egymás nyakába borultunk s szabad folyást engedtünk könnyeinknek.

És velünk könnyezett az ősz kormányzó, velünk a jelenvoltak mind. Érezték, hogy Világos nemcsak reánk magyarokra gyász, hanem reájuk, törökökre is veszélyes csapást mért. Tudták, hogy az a hév, amely nálunk a szabadságot megdermeszté, feléjük is kiterjesztendi nemsokára nemzetfojtogató erejét, mi a jelent, ők a jövőt siratták, mintegy ösztönszerűleg érezték azt, ami az ők hazájukra három évtized alatt bekövetkezend.

Mert tagadhatatlan, hogy a magyarországi muszka beavatkozás megengedése, a népjog megsértésének ezen gyáva elnézése volt szülőanyja a krímiai háborúnak, hol a kötelesség mulasztó európai hatalmak százezer ember életével és sok milliárd elköltésével bűnhödték meg kötelesség mulasztásukat. Az aradi és újépületi vértanúink vére reájuk szállt, s iszonyúan bosszulta meg magát; mert a politikai vétkek épp úgy büntetődnek, mint a magán vétkek.

Balaklava és Sebastopol csonthalmazai mögött ott állott az elhagyott véres Magyarország és a feldarabolt Lengyelország síró Geniusza, s minden csepp könnyükért özönnel kelle folynia a bűnösök vérének.

És a szegény török — kiben legalább a jóindulat megvolt — annyi vér- és pénzáldozattal, amennyit a krímiai harcot előzőleg a Dunánál, utóbb Krímiában elpazarolt, 1849-ben nemcsak Magyar- és Lengyelországot menthette volna meg s tehette volna szabaddá; hanem magáról is elháríthatta volna a későbbi veszélyeket s örök életet és fennmaradást biztosított volna birodalmának, mert ha Magyarország nincsen az osztrák fojtogató körme közt, ha önálló rendelkezési joggal bír vala, soha a Dunán egy muszka se tehette volna át lábát, Lengyelországgal kezet fogva pedig a muszka foglalásvágyat örök időre sarokba szorítta volna, s nem várna a jobb sorsra érdemes Törökországra szegény Lengyelország sorsa, s nem függne Európa nyugalma felett örökös fenyegetésként az északi medvének fojtogató körme.

Kik vért engedtek vetni a Kárpátok közt, vért arattak és fognak aratni még sok ideig; mindaddig, míg elkövetett hibájukat helyre nem hozzák s Magyarország és Lengyelországról az általuk reávetett nehéz követ le nem emelik. És a vér mellett fizetniök kell a megmérhetlen milliárdok hadisarcát, mert mindaddig lefegyverzésről szó sem lehet, míg az északi kolossz ellen Lengyel- és Magyarország függetlenségének védfalát fel nem emelik újból, mert csak ez nyújthat nyugalmat a jövőben, miként nyújtott ezredéven át a múltban. A megmentéséért hálás Ausztria mindig csak kaput táró szövetségese lesz egykori jóltevőjének.

De térjünk vissza Drinápolyba.

Az öreg pasa igyekezett mérhetlen fájdalmunkat enyhíteni s részvéttel mondá: Vigasztalodjatok testvérek, Allah nem hagy el, menjetek vissza Stambulba, jó szultánunk kiterjeszti védelmét és kegyét reátok:

Visszafordultunk: de fájdalmunk mindannyiszor megújult, mindannyiszor előtörtek könnyeink; valahányszor az utánunk jövőkkel összetalálkoztunk s a rémhírrel visszatérítők őket is.

Indulásunk és jövetelünk diadalmenet volt, nagy tettek ösztöne, nagy kötelesség érzete tölté el lelkünket. Egy szabad hazának ragyogó képe lebegett bűvös vízióként előttünk. Látni hittük egy vértengeren túl a megváltás, a nemzeti naggyá létel égi tüneményeit, lelkünk el volt telve mennyei malaszttal az üdvezülés hírével.

És most egy temetésről megtérő, levert, vigaszt sehol sem lelő, nyugtot sem találó csüggedt csoport valánk, mely sírba látta temetve mindenét, mely előtt még a remény szövétnekét is elfedé a fájdalom köde. Ah mily jó, hogy a kegyelem istene az emberi keblet oly erősen páncélozá a fájdalom nyilai ellen, mert különben azok a megpróbáltatások e napjaiban összemarcangolták volna szíveinket.

Óh! Mert e szó „hontalan" iszonytatos mindenkire; de százszorosan a haza rögéhez kötött magyarra, akinek a nagy világon e kívül nincsen helye.

 

IV. Menekültjeink kikérése, a törökök dicső maguktartása

De erőt kelle vennem magamon, reám nagy kötelességek teljesítése várt, nekem gondoskodnom kelle nemcsak bajtársaimról, hanem a hazából menekülők egyrészéről is, kik egy teljesen idegen országban — nyelv és viszonyok ismerete nélkül — elpusztultak volna.

Ezen időben Stambulban senki sem volt, aki menekültjeink ügyét képviselje és felkarolja. Az osztrák még nem volt jóllakva magyar vérrel, nem elégelte meg, hogy másfél éven át a csatatereken hadseregével teméntelen vért ontatott, nem elégelte meg, hogy a nemzetiségeket: szerbeket, oláhokat, horvátokat reánk uszítá, s a papjaik által fanatizált e féktelen csordákkal, saját katonatisztjei vezetése alatt oly iszonyú gyilkolásokat vitetett végbe, többnyire védtelen nőkön, gyermekeken, gyámoltalan öregeken, aminőt még zulukaffer és semmiféle kannibal nép nem művelt.

Nem elégelte meg, hogy tábornokainkat, kik a muszkának adták át fegyvereiket azon biztosítás vagy ígéret mellett, hogy bántalmazásuk nem lesz, lehóhéroltatta: Batthyányt — a fennkölt lelkületű férfiak e prototipjét — még halva is agyonlövette, hogy Csányit, Jeszenákot, Perényit s még százait a fegyvert nem viselőknek lemészároltatta; mivel nőket meztelenül megkorbácsoltatott, s oly iszonyatos kegyetlenségeket követett el, amelyek a vad középkorban is páratlanok: hanem amidőn a magyar nemzet a muszka által megkötött kezekkel hatalmába adatott, amidőn tehát többé nem volt mitől félnie, rá éhezett, csupa tigrisi vad ösztönénél fogva, azok vérére is, akik a nemzeti hajótörésből idegen révpartra menekültek.

Az osztrák kormány a muszkától támogatva, hadizenet fenyegetésével követelte a török szultán kormányától a Viddinbe őrzött magyar menekültek rögtöni kiadását.

A két nagy hatalom által fenyegetett Porta eleinte egy kissé meghökkent ezen ajtaján való kardzörgetéstől. Örök szégyene az európai diplomácia, vagy legalább egy részének, hogy bár tudták, hogy a kiadandókra bitó vár, mégis a törököt a kiadásra unszolták, sőt emellett demonstráltak is.

Gróf Andrássy Gyula, akinek pedig épp e válságos percekben kell vala leginkább helyt állani, egy elhamarkodott levélben tudatta a viddiniekkel, hogy a Porta kénytelen a magyar menekülteket kiszolgáltatni az osztráknak; az ellen csak a törökké létel biztosít; maga pedig, nehogy megrövidítést szenvedjen, hajóra ült és Londonig meg sem állt.

Andrássy ezen értesítésére Bem tábornok és sok mások áttértek az iszlámra és török szolgálatot vállaltak; a legnagyobb rész azonban tartózkodott — halálra elszántan — a hitváltoztatástól, szerencsétlen nemzete megtagadásától.

Itt tűnt fel a törökök nagylelkűsége és valódi lovagiassága, mert bár e kiadásnak csak színlelésében is haszna lesz vala, hitfelekezetének jelentékeny szaporításában, s nagy katonai tehetségek megnyerésében, mert bár magára volt hagyatva, sőt az európai diplomácia inhumanizmusa által az osztrák-muszka embertelen követelés teljesítésére mintegy unszolva, a Szultán a koránból egy szakaszt olvasott ki, amely tiltottnak mondja az oltalmat keresőknek kiadását.

Mire ünnepélyesen kijelenté, hogy kész utolsó katonájáig harcolni a vendégjog védelméért; de azokat, kik szárnyai alá menekültek, semmi szín alatt ki nem szolgáltatja.

És a kimondott szót tettel is támogatá, mert azonnal behívta egész birodalmából a redileket (tartalékosok) s rövid időn 80 000-ből álló tábor tartá hadgyakorlatait San Stefano vidékén nyolcszáz ágyú bömbölése tudatta a két követelő hatalommal, hogy az oroszlány fölébredett; és az európai diplomáciával, hogy ő, a barbárnak mondott török, az ők barbár gondolkodásmódjukat és embertelen tanácsokat nem követi.

Erre aztán az osztrák szeppent meg leginkább, mert a muszka már kivonult, vagy kivonulóban volt, Komárom még állott s csak egy kis szikra kellett volna, hogy a kegyetlen hóhérkodás miatt bosszút lihegő magyar nemzet ismét harctérre tóduljon a csak futni tudó, s iszonyatosan megdézsmált osztrák hadsereget ismét polyvaként szétszórja, miként pár hóval azelőtt tevé.

Szépen tehát megalkudott a körülményekkel, s a menekültek kiadása helyett megelégedett azoknak Sumlára való bellebbezésével.

A török történelem egyik fénypontját képezi akkori hősies és lovagias magatartása; mi azt hasonlóval viszonoztuk volna utóbbi háborúja alatt és szorultsága percében, ha a közösügyes alku kötve nem tartja háládatos nemzetünknek segélyre kész karjait.

Stambulban ez alatt szaporodott a menekültek száma, mert az olaszországiakon kívül, már Viddinből is Andrássy megrettentő levelére sokan megszöktek s Stambulba menekültek. Legelső volt Szemere Bertalan Fülöppel, kik azonban ott alig állapodtak meg, s inkognitójukat szigorúan megtartva (én is csak esetleg találkoztam velük, de titkolták kilétüket) hamar ebláboltak onnan. Beszélték azután, nem tudom mi alapja van, hogy egy becsületes német legionarista, kit Kossuth kevéssel a katasztrófa előtt 60 000 forinttal küldött volt be salétrom és lőpor vásárlásra, a fel nem használt pénzzel hivatlanul beszámolt, ami Szemerének adatott át, hogy a Viddinben sanyargó menekültek közt ossza ki, azonban e pénz egy nagy része soha ki nem osztatott, se el nem számoltatott volna.

Utánok jöttek jómódúak, kik a kiadatás félelmében szöktek meg, ezek az önfenntartás kellékeivel bírtak; jöttek azonban és nagyobb számmal olyanok, akiknek minden vagyonuk értéktelen Kossuth bankókból állott, s akik úgy Viddinből, mint később Sumláról azon föltevésben jöttek a török fővárosba, hogy itt valami alkalmazást vagy életmódot találandnak.

A török kormány ugyan becsületesen, rangjuk szerint ellátta azokat akik Sumlán voltak; de azok, kik onnan leginkább szökve jöttek el, ily segélyért nem folymodhattak, s így főleg eleinte a legbizonytalanabb sorsnak voltak kitéve.

 

V. A magyar menekültek elhelyezése Stambulban

Áldom végzetemet, hogy a megpróbáltatások ez első napjaiban Stambulban lehettem, hol szülőim jósága s főleg jó anyám nemeslelkűsége és áldozatkészsége képesített arra, hogy földönfutóvá vált szegény testvéreim legelső szükségletein segíthettem, őket utasíthattam s elhelyezésükről gondoskodhattam. Ekként legalább némileg enyhíthettem az első napok szenvedéseit és nélkülözéseit.

Boldog voltam, hogy felajánlhattam egy szerény menhelyet, hol magyar szív, magyar kézszorítás fogadta, hol egy percre megpihenhettek, hol egy percre otthon érezhették magukat, mielőtt az előttük álló nagy útra, a száműzetés kínteljes útjára léptek.

Édesanyám egy nagy háza volt a szállóhely, hová gyülekeztek menekültjeink.

Ezalatt szorgalmatoskodtunk az elhelyezésben, én és nehány stambuli barátom valóságos helyszerzőként (sensálokként) működtünk. Hála terjedelmes ismeretségünk, széles összeköttetéseinknek, és a magyar menekültek iránt mindenhol nyilvánuló rokonszenv és érdeklődésnek, sikerült is rövid időn szegényebb sorsú menekültjeink legnagyobb részét elhelyeznünk.

Könnyíté ezt azon körülmény, hogy menekülteink egyáltalában nem kényeskedtek, hanem beletalálták magukat helyzetükbe, s bármi nehéz, fáradságos munkára vállalkoztak. A magyar ember legnagyobb része ért a lóhoz, s így igen sokan lettek kocsisokká. Hej, pedig volt ezek között elég olyan is, aki otthon maga tartott kocsist, sőt olyan is, aki négylovas fogattal járt; de az egykor glaszé kesztyűkkel kényeztetett kezek megfogták a vakarót, a ganéjhányó villát s becsületesen megfeleltek kötelezettségüknek úgy, hogy a magyar névre csak becsületet hoztak.

Stambuli iparosaink többeket vettek maguk mellé s kitanítván, kenyérkeresetet adtak kezükbe. Mások mint kereskedősegédek, gyógyszertári laboránsok, hajóslegények és inasok nyertek alkalmazást.

A belga Bátorffy (báró Schwarzenberg) ki tizenöt sebbel bizonyítá a magyar szabadság iránti szeretetét, lovardát nyitott, a lóidomítás és lovaglás tanításnál volt huszártisztjeink közül többeket foglalkoztatott, és nyújtott nekik becsületes keresetmódot.

Voltak mások, kik asztalosságra, bútorkereskedésre, sőt, borbélylegénységre adták fejüket, szerencséjük volt, hogy otthon a kollégiumban megtanulták volt a hajnyírás mesterségét. De voltak olyanok is, akik a magasabb művészet stádiumáig emelkedtek. Frank huszárkapitány olajban elég sikerülten festett arcképeket. Lettek többen zongora és nyelvmesterekké, nehány nevelőnek is bevált.

Réthy Károly tüzérkapitány, ez az eredeti zseniális fiatal, aki az egész forradalmat egy tokatlan fringiával szolgálta végig, azelőtt mérnökségre készülvén értett, vagy legalább konyított valamit a festészethez. Lett belőle szobamázoló s másik hatot tanított be az ecset kezelésébe; maga szebbnél szebb patronokat festett és metszett, a többi ezeket mázolta. Utóbb ez a hetes kompánia oly híres szobafestő társulattá nőtte ki magát, hogy a szultán akkor tájt épült dolmabakcséi palotájának több termét és szobáját festették ki általuk.

Volt egy építészetet tanult fiatal, s vagy két kőművességhez értő egyén; ezek tizenkettes szövetkezetet alkottak, s miután egy gazdag örmény boshporparti palotájának építését megszereztem számukra, maguk mellé vettek napszámosnak még vagy huszonnégyet. Hordották a követ, téglát, meszet s rakták a falat olyanok, kik csak látásból ismerték az ilyen munkát, s nem egy maga építtetett palotát.

Az áldott emlékű Sester, a szultán főkertésze, ki füstös osztrák, s mint ilyen gyűlölte a magyart, mint nemzetet, de végtelenül szerette a nemzet egyes tagjait, s ki családunk peres ügyeiben is nagy segítségünkre volt, ajánlatomra hat magyar menekültet alkalmazott a szultán besíktási kertjébe kertészsegédekként. A kertészséghez az igaz, hogy csak egy értett; de ez beoktatta a többit úgy, hogy teljes megelégedésre működtek. Egy másik (ha jól emlékszem Sipos nevű) Fuád pasának lett főkertészévé.

A debreceni fegyvergyár igazgatója, Matheidesz puskaműves boltot nyitott s egy kis hitelt eszközölvén számára, utóbb egész kis puskagyárt szervezett, hol ismét többen kaptak alkalmazást.

Szilágyi Dani barátom — ki rövid időn úgy megtanult törökül, hogy Petőfi verseit nagyon sikerülten fordította törökre, s kiről egy török pasa előttem mondá, hogy szebben beszéli nyelvüket, mint maga a fővezír, könyvkereskedő segéd lett. Magam se akarván hátramaradni, óráslegény lettem.

Kitelt a szegény magyar menekültből minden, még gyógyszerész is és fényképész is.

És mindenik saját szakmájának ügyekezett becsülettel megfelelni, mindenki munkálkodott, dolgozott szorgalmatosan, zúgolódás nélkül, büszke önérzettel és azon öntudattal, hogy azt hazájáért, nemzete becsületéért műveli és oly példás, oly becsületes volt mindenkinek magatartása, hogy e több százra menő ember közül soha egy ellen sem merült fel panasz, mert mindenki át volt hatva azon érzettől, hogy a magyar névnek a külföld előtt becsületet kell szerezni.

Az emigrációk nagy próbakövei a jellemnek s egyáltalában azt észleltem, sőt írták mások is, hogy más nemzetek menekültjeinél gyakran fordultak elő oly kihágások, kalandorkodás, az irántuk nyilvánult rokonszenvnek túlságos megadóztatása, néha kizsákmányolása stb. amelyek nem mindig voltak összeegyeztethetők azon nagy és magasztos szabadsági eszmékkel, melyekért ők otthon küzdöttek. Mindez, nézetem szerint, a tétlenségből származott és származik, amelybe az emigrációk legnagyobb része esik, mert a tétlenség sok minden rossznak szülőanyja.

Nézetem szerint a magyar emigrációt ily vétségbe eséstől erkölcsi romlatlansága és nemes faji tulajdona mellett, leginkább az óvta meg, hogy a tétlenség renyheségének soha sem engedte át magát, mindenik igyekezett magának munkakört, elfoglaltságot keresni, s ez volt talizmánya, mely visszatartá mindennemű vétségtől és a helyzetükkel való visszaéléstől, úgy hogy általánosságban el lehet mondani, hogy emigrációnk magatartásával becsületet hozott nemzetére. Nem tudok esetet, hogy magyar emigráns koldult volna, inkább lett napszámos, avagy éhezett s meg is halt étlen (pár ilyen eset is fordult elő Londonban) hogysem önmagában nemzetét megalázza. Történtek kéregetések s más kisebb rászedések néha magyar név alatt, de azt nem magyarok követték el, még betyároskodástól is óvakodtak menekültjeink, mert Bárdy kihágásai, a ki nem elégített harcvágyát a Stambul utcáin szembetalált muszka katonák ellen irányozta s egy alkalommal furkós botjával egyszerre hatot vert le, egy más alkalommal pedig egy muszka hadihajó parancsnokának kikötőben levő csolnakát megrohanván, a parancsnokot leütötte, s az evező lapátokkal rárohanó tizenkét matrózot egymaga tengerbe ugratta, vagy Balogh Dávid bravur stikje, ki az osztrák fő spión által, egymásnak elfogására vezénylett rendőr csapatot (azt gondolván, hogy őtet akarják elfogni) egy szál kard pár kanyarításával lefegyverzett s szétkergetett; mind csak a ki nem elégíthetett harcvágynak (mindkettő az olaszországi légióból volt) voltak kitörései, egy neme az egyenetlen párbajnak, amidőn egy tíz fegyveres ellen bottal verekedett a magyar vitézség, s rettenthetetlenség példáját akarván kitüntetni, amit el is értek, mert ha a muszka katonák Bárdyt megpillantották, még ha húszan voltak is, futásra vették a dolgot.

Az ily legénykedésnek is — az igazat megvallva — nem volt helye, s azt maguk menekült társai is annyira rosszalták, hogy egy alkalommal, midőn Bárdyt (Amerikába) elutazó hajójukra fel nem akarták bocsátani, s ő mégis betolakodott, maguk dobták a tengerbe; de onnan is kiúszott s mindaddig garázdálkodott, míg valamely angol agyon nem boxirozta.

 

VI. Magyar kaszinó és respublika, összeköttetéseink Kutahijába, Kossuth gyermekei

Helyszerzői hivatásom azután is igénybe volt véve, mert Sumláról, de a hazából is folyton szivárogtak honfitársaim a török fővárosba, kiknek nagyobb részét szintén elhelyeznem sikerült.

Azonban óhajtottam, hogy ezen nagy világváros minden részeiben szétszórt honfitársainknak legyen egy oly gyűlhelye, ahol időnkint összejöhessenek, egymással találkozhassanak, s a terhes munka napok után némi szellemi táplálékot is találhassanak, szóval hogy legyen oly központ, amely az összetartozandóság érzetét, az egymással való érintkezés által a testvériesség ösztönét éberségben tartsa s az egymást támogatás alkalmát megteremtse.

Erre egy magyar kaszinó alapítását hittem a legcélszerűbb eszköznek. Részvényeseket, pártoló- és rendes tagokat gyűjtvén, édesanyám tarlabasii nagy házának emeletén berendeztem azt; eleinte szegényesen és szerényen, de már ekkor is olvasótermében található volt néhány magyar lap, és a stambuli francia és olasz lapok.

Később, amidőn a stambuli magyarság egészben sorakozott s a Kutahijába belzettek a kormányzó Kossuth Lajossal élén, szintén fizető tagjaivá lettek kaszinónknak, (miért a magyar lapokat Kutahijába küldöttük) egyletünk oda nőtte ki magát, hogy vagy húsz lapja mellett szép könyvtára, később segélyalapja is volt, s utóbb oly fényes táncvigalmakat rendezett, melyen a pérai elit közönség, sőt a barátságos népek követségei tagjai is megjelentek, s nem egy olasz, francia és levantei tanulta be és aprózta kedves csárdásunkat, mert szép magyar nőkben sem volt hiány, sokan a menekültek közül családostul jövén ki, így ott volt szegény Dobolay József négy szép leányával, Figyelmessyné, doktor Domboryné, az én két nővérem, Zilahiné, a szép László (tüzér) Mari, Mattáné s sok mások. Mattáné fegyverrel szolgálta végig szabadságharcunkat, s mint honvéd kapitány menekült ki; csak itt tűnt ki nő volta s egy másik kapitány, Matta által Sumlában nőül vétetett, most Egyiptomban laknak.

A kaszinó helyiségének földszintjén volt pár szobából álló szállása egy kedves lakszövetkezetnek, melynek tagjai voltak: Veress Sándor, Hagen Ignác, Wesselényi Jóska, s még vagy hárman, mind kiváló műveltséggel bíró fiatalok, egykor derék honvédtisztek, mind önkéntes iparosok, leginkább szabók.

A mester Veress Sándor volt, ki a szabászatot csakhamar eltanulta, s az ollót épp oly jól kezelte, mint otthon a corpus jurist jogász korában, a többiek a szabó legények és szabó inasok voltak, de azért teljes egyenlőség és testvériség uralkodott e lakszövetkezetben, s azért azt Respublicának nevezték el.

Soha szellemdúsabb, vitálisabb, kedvesebb s összeillőbb társaság nem létezett ennél a köztársaságnál, ahol még a kommunizmus is felütötte fejét, mintán keresményük közös volt, közösen osztoztak afelett.

Ezen társaságot úgy lehete tekinteni, mint a stambuli emigráció tudós-társaságát, ahová igazán élvezet volt elmenni, mert a társaság csupa zseniális gyermekekből volt összeválogatva, akik mindannyian híres élceskedők voltak, csakúgy ömlött az élc a varrótű mozgása között ajkaikról, hogy a komoly kedély is felderült kedves körükben. Az élc nemcsak szóval, hanem rajzónnal is járta, mert Veress Sándor híres karikírozó volt s azonnal lepingálta a szobák falaira egyik másiknak pompásan sikerült karikatúráját, sőt egész jeleneket is, úgy, hogy azon szobák falai az emigráció képcsarnokát, valódi élclapjait képezték. Veress a rajzónt oly zseniálisan kezelte, hogy e téren híres Jankónkkal mérkőzhetnék.

De nemcsak az élcekhez, hanem a tudományokhoz is értettek a respublika lakói s időnkint adtak ki igen szépen szerkesztett, s gyönyörű költői s prózai dolgozatokban és cikkekben gazdag folyóiratokat, amelyek igazán megfeleltek nevüknek, mert csak írva voltak, s a kaszinó körén nem igen terjedtek túl. Mily kár, hogy azokat valaki nem gyűjtötte össze, mily gazdag adattár lenne a magyar emigráció történetéhez, mily hű tükör lenne az a sztambuli magyar emigránsok lelkületének s gondolkozás módjának visszasugárzására, hány érdekes életkép, hány érdekes epizód volt ott a menekültek küzdelmes életéből leírva, hány szép, emelkedett költményben volt a honvágy kínzó érzete megénekelve; mily becses korrajzi adatok voltak azokban összehalmozva. Be nagy kár, hogy e szellemi kincset valaki nem tartá meg nemzetünk számára.

Akkortájt kormányzónk Kossuth Lajos stambuli megbizottja és ügynöke báró Vay László volt, kinek kezén mentek át diplomáciai levelezései a küludvarok követeihez, külügyminisztereihez, melyekkel Kossuth már Kutahijából folytonos összeköttetésben állott, úgyszintén a hazával való összeköttetését is Vay közvetíté; de apróbb megbízásokat mint a Kaszinó elnöke én is nyertem úgy nagy hazánkfia, mint más kutahijai honfitársainktól; az én feladatom volt a kormányzót kurrensben tartani a stambuli magyarok állapotáról és viszonyairól, s erről havonkint jelentéseket tettem, valamint az én felügyeletem alatt állott az osztrák követség is, hol egy derék olasz hivatalnok barátom volt, ki mindennemű cselszövényeket, áskálódásokat, intrikákat, nyomorult aljaskodásokat, fondorlatokat figyelemmel kísért, arról engem titokban értesített, amiről én viszont értesítettem Kossuthot, s ily módon sikerült nem egy diplomatikai titkot leleplezni, nem egyszer a cselszövények hálóját széttépni, s báró Stürmer ellenünk kivetett tőreit kikerülnünk.

Különösen azon végtelen megtiszteltetésben is részesültem, hogy amidőn az osztrák barbarizmus által tömlöcre vetett gyermekei Kossuthnak, az angol kormány beavatkozása folytán kiszabadultak és Kossuth nővére, Ruttkayné által szülőikhez Kutahijába vitettek, én voltam Stambulban való fogadtatásukkal megbízva. S én voltam szerencsés Stambul nevezetességeinek megtekintésénél Ciceróként szolgálhatni.

Ferenc akkor talán tíz, Lajos kilenc éves lehetett, angyalian szép és végtelenül zseniális s korukhoz képest bámulatos fejlettséggel bíró két gyermek volt, kik már akkor otthonosak voltak a görög Byzánc és a török Stambul történetében, s oly kérdéseket tettek, hogy elbámultam rajta.

Akkortájt beszélték, hogy amidőn Kossuthnak álnév alatt kiállított útlevéllel kifelé igyekvő családját elfogták s az ártatlan gyermekeket s Kossuth öreganyját, valamint Guyon tábornok nejét és gyermekeit (kik szintén együtt szabadultak ki és jöttek Stambulba) börtönbe vetteték és keményen vallatták, a Haynau elibe vezetett Lajoskától kérdezte, hogy mi a neve? Előbb az útlevélben való álnevet kezdte mondani, de azután büszkén mondá: „Ej, én nem szoktam hazudni, én ifjabb Kossuth Lajos vagyok."

Haynau németül intézte hozzá faggató kérdéseit, a kis Lajos franciául felelt, s midőn a tábornagy követelné, hogy németül feleljen, mert nem érti, a gyermek gúnyosan veté oda, hogy elég szégyen, hogy egy tábornagy nem tudja a művelt emberek nyelvét. Erre aztán megszűnt tovább faggatni. Nagy csapásnak tekinthetjük, hogy nemcsak az apát, nemzetünknek megváltóját és szellemóriását kell nélkülöznünk, hanem fiainak, az akkori zseniális gyermekekből fejlődött jeles férfiaknak tehetségét sem hazánk, hanem a külföld hasznosítja.

VII. Horváth emisszarius emléke, osztrák méregkeverés. Kutahijába indulás

Kossuth nővérét és gyermekeit Bruszáig kísértem, hol Kossuth küldöttjének adtam át; de nemsokára magam is követtem, mert akkor tájt sűrűn jöttek a hazából fontosabbnál fontosabb levelek, melyeket leginkább egy Horváth (keresztnevét feledtem) nevű izraelita hozott ki s vitte újból vissza Kossuth válaszait.

Horváth rendkívüli ember volt, akinél az ily nemű megbizatásokhoz szükséges ravaszság és ügyességgel nagy jellem, lángoló hazaszeretet és rendkívüli bátorság volt egyesítve.

Ő oly nagy szolgálatokat tett, s azokat oly önzetlenül teljesíté, miszerint méltányosnak ítélem, hogy itt, hol nevével találkozom, pár sort szenteljek emlékezetének; az adatokat magától Kossuthtól nyertem.

Pedig azon korban fejével játszott az ilyen küldött; az ily vállalathoz valóban nagyobb bátorság kellett, mint a harctér vészeivel való szembeszálláshoz, mert amíg itt az önvédelem meg van, s a tömeges együttlét fokozza a bátorságot; addig az ilyen emisszarius egészen önmagára van utalva, s a legkisebb gyanú halált hozhat fejére, halált, mellyel még a harctér dicsősége, a hazáért való önfeláldozás költészete sincsen egybekötve. Ilyen önfeláldozásra csak az öntudatos és emelkedett hazaszeretet vezetheti az embert, és ez volt vezére Horváthnak is, amint az utolsó vele való találkozásom Londonban erről meggyőzőtt.

A napóleoni merénylet után akként alakultak az európai konstellációk, hogy a mi előbb magasan repkedő reményeink fokmérője a fagypontra szállott. Európa felett a féktelen zsarnokság terjeszté ki hálóját, a szabadságra törő népek ege elborult. Ez időtájt hozott Horváth a hazából leveleket. Én éppen Kossuth alpharaadi lakásán voltam, midőn Horváth jelentette magát kormányzónknál és kérdezte, hogy van-e valami parancsolatja?

Kossuth az ő szelíd, még a legnagyobb leveretés percében is felvillanyozó hangjával mondá: Édes Horváth! Most kilátásaink nagyon szomorúak, s mindaddig míg Európa viszonyaiban kedvezőbb fordulat nem áll be, hazánk érdekében egyelőre mit se tehetünk: de jöhet, és jöhet gyorsan is idő, midőn otthoni szervezkedésünket és működésünket ismét folytatni fogjuk, amidőn önre ismét szükségem lesz, azért érdekemben, sőt a haza érdekében van, hogy ön kéz alatt legyen. Maradjon azért itt Londonban, s bár magam is gyenge anyagi viszonyok közt vagyok, mégis gondoskodni fogok ön ellátásáról.

Horváth megköszönte Kossuth érdeklődését személye iránt s mondá, hogy nem kíván terhére lenni; amíg szükség lesz reá, addig foglalkozást keres magának, majd ha jobb idők következnek ismét készen lesz a kormányzó parancsait teljesíteni.

Elment és beállott egy ausztráliai (kivándorlókat szállító) hajóra szakácsnak, s mi soha többé hírt nem hallottunk felőle, ott veszett valahol a nagy Óceánon; hullámokba temetkezett (mert később megtudtuk, hogy azon hajó elsüllyedt) azon nemes szív, amely drága gyöngye volt a jellemnagyságnak.

E pár sor legyen emlékének áldozva; de elmondám cáfolatául annak, mintha izraelita honfitársainkban nem lenne meg az egy hazához való ragaszkodás, mintha zsidóinknál a kozmopolitizmus kizárná a hazaszeretetet és a rajongásig menő önfeláldozást. Erre Horváth példája nyújtja a legszembeötlőbb cáfolatot, mert oly önzetlenül, oly önodaadólag csak az tudja a hazát szolgálni, akiben a hazaszeretet nemes lángja ég. Igen, a zsidó is képes önfeláldozó hazaszeretetre, csak tegyétek kedvessé és szeretetre méltóvá előtte a hazát; csak adjatok megfelelő jogokat nekik, hogy kötelességeket követelhessetek tőle; öleljétek a társadalom keblére s kössétek oda az egyenjogúság kötelékével, s bizonnyal fognak közülök kiválni olyanok, kik Horváth erényeivel tündöklendnek, s a jó hazafi címre jogosultságot szerezendnek.

De a hálás emlékezetnek szentelt e kitérés után forduljunk vissza Stambulba.

Horváth akkortájt igen fontos leveleket hozott a hazából Vay Lászlóhoz, melyeket ő nem mert a posta bizonytalanságára bízni, engem szólított fel tehát, hogy azokat személyesen kézbesítsem Kossuthnak. Erre nem kellett nekem sok biztatás, mert ez kedvező alkalmat nyújtott, hogy lelkem ellenállhatlan vágya: Kossuth nagy hazánkfiának személyes megismerése teljesedésbe menjen.

 

VIII. Kutahijai utam, keleti vendéglátás, közbiztonság

Következő napon Pongrácz Alajos feledhetetlen barátom társaságában a rendes gőzössel Gömlekre eveztünk, mégpedig sietős levén utunk a levelek gyors kézbesítése miatt, csak a kéznél levő Bruszáig szóló teszkerével (török útlevél), mert azon időben a Kutahijába szóló útlevelek kiszolgáltatása nagyon meg volt szorítva, ilyeneket csak maga a belügyminiszter adván ki, az okon, mert Ivanovich horvát sbirjei Kuthaija felé is leselkedtek és éppen velünk egyidejűleg is tettek egy szemlélődő kirándulást arra felé.

A tőr és jatagán nem fogván, a mérget kísérlették meg, s azon kereskedő holmijai — kinél Kossuth és a magyarok vásárolni szoktak — megmérgezve érkeztek Kuthaijába, de szerencse csillagunk ekkor is őrködött, mert pár török katona vásárolván legelőbb ottan, ezek estek nagy kormányzónk helyett áldozatul; a megejtett szigorú vizsgálat szálai bizonyos követségi palota felé irányultak, s így az ideje korán beszűntetett.

Ha időnk engedi, könnyen tudtam volna útlevelet eszközölni egész Kutahijáig, mert Ali pasát még Splény idejéből ismertem s különben is tudomása volt Kossuthtal való egybeköttetésemről; de az ezáltal okozandott pár napi késedelmet sem tűrvén meg misszióm természete, a bruszai útlevéllel indultunk el, ami majdnem kellemetlenségbe kevert.

Utunk első szakasza Bruszáig tartott; nem lehet feladatom, hogy ez útrésznek bár csak rövid vázlati leírását adjam, mert úgy emlékezetből nagyon soványon ütne ki; de különben feleslegessé teszi ezt azon körülmény is, hogy ezen vidéket s magát Brusszát, az oszman birodalom ezen első fővárosát is, tüzetesen leírtam az Utazás Keleten VI. kötetének végén. Ahelyett inkább elbeszélem azon mulatságos kis jelenetet, ami velünk Brusza kikötő helyén Gömleken történt.

Horváth szereplése 1848-ban kezdődik. Amidőn Windisgrätz elől a magyar kormány Debrecenbe vonult, életbevágó kérdés volt egy levélnek a komáromi várba való gyors bejuttatása, mely tudassa a kormány Debrecenben létét, kitartó védelemre buzdítsa az őrizetet, s a megbízhatlan parancsnok helyett Guyonra ruházza át a parancsnokságot: Kossuth 10 000 forint jutalmat tűzött ki annak, aki a levelet beviszi és arra választ hoz.

Egy napon szegényes kinézésű izraelita jelentkezett a levél elvitelére, ki Kossuth azon kérdésére, hogy mi nyújt biztosítékot arra nézve, hogy a levelet rendeltetése helyére és nem az ellenség kezébe adja? Az illető azt felelte, hogy itt maradó családom és gyermekeim.

Elvitte a levelet hűségesen s Komárom vára éppen a bukás percében meg lett mentve.

A válasszal megtérőnek Kossuth a 10 000 forintról szóló nyugtatványt átadta; de az izraelita visszanyújtván, azt mondá: Kormányzó úr! Én e szolgálatot nem pénzért, hanem hazafiságból tettem.

Ez Horváth volt, ki szabadságharcunk alatt még más ily nemű szolgálatokat is tett, mindig önzetlenül, anyagi jutalom visszautasításával.

Szabadságharcunk leveretése után ismét Horváth volt a hazával való összeköttetés közvetítője és a titkos levelezések elszánt postása, csak tudtommal négyszer jött ki s ment oda vissza Kossuth válaszaival.

A gőzhajón egy gazdag gömleki görög kereskedővel ismerkedtem meg, ki nagy barátja és tisztelője a magyaroknak, nagy bámulója Kossuthnak, kinek Gömleken való ünnepélyes fogadtatásában (mikor Kutshijába szállították) részt vett volt, s nem győzte eléggé isteníteni. Különben főleg azon időben, nemcsak a török, hanem Kelet minden népei a magyar iránt különös vonzalommal és meleg rokonszenvvel viseltettek, amit fokozott és fokoz azon ellentét, hogy az osztrákot kelet minden népe lelkiből gyűlöli, nemce köpeknek (német kutya) nevezi.

Egész Kis-Ázsiában szekérút nem levén, a közlekedés lóháton történik, s így amíg Gömleken fogadott lovainkat a hosszabb útra felkészíték a görög kereskedő szíves unszolásának engedve, látogatására mentünk nem messze fekvő lakására.

Keleten a családi kör a keresztényeknél is (értem görögök, örményeknél) csaknem oly zárkózott, mint a törököknél, a nők ha nincsenek is hárembe zárva és elfátyolozva (bár a nem egyesült örmény asszonyok épp úgy el vannak fátyolozva, mint a török nők, s csak arról lehet a török nőktől megkülönböztetni, hogy sárga papucs helyett pirosat hordanak, mert sárgát csak a török nőknek szabad viselniök), de azért épp úgy el vannak különítve a férfiak társaságából, mint amazok. A keresztény nőket is csak azon pár percig lehet látni, míg kávét és dulcsászát (tátli) szolgáltatnak, s azután azok is elrejtőzködnek.

Görögünk igen szívesen fogadott, értékes csibukokat nyomott szájunkba s nemsokára belépett három angyalszép leánya, kik a régi görögök három Gráciájával biztosan kiállhatták volna a versenyt, s hozták a zamatos feketekávét, s mindenikünknek külön hozzá a picike findsát rózsalevél pici kezecskéjükben, s átnyújták oly kellemmel, oly bájjal, hogy az ember hajlandóbb lett volna azt a picike kezet, mint a pici findsát elfogadni. Ahogy felhörpöltük a fösvény findsácska tartalmát, jöttek ugyanazon ezer csókkal borítani óhajtott gyöngykacsócskák, átvették a findsát, de ekkor nyegnyíltak a némaságukban is beszédes ajkacskák s mennyei dicsénekszerű csengéssel mondák, míg jobb kezüket a szívtől a homlokhoz emelték: Affietler olszun (egészségedre váljon).

Ekkor jött a második fogás, a tátli; ennél a keleti etikett szerint meg van a fokozat, a befőtt milyensége fejezi ki a fogadtatás minőségét, a szíves látás meghatározását. Például a citronádbefőtt a szíves látást, a rózsabefőtt a látogatás feletti legnagyobb örömet fejezi ki: s miután a tátli választása a nők jogai közé tartozik, az a szívérzelmek és vonzalmaknak mintegy közvetítőül szolgál, valódi édes, mézes néma beszédet képez.

A tátlit mindig nagy ünnepélyességgel s pompával hozzák elő, egy nagy tálcán van a befőttes üveg, mellette levő kis tálcán az ezüstkanálkák, annyi, ahány vendég van; egy másik kis tálca a használt kanalok számára, s végre a vendégek számának megfelelő pohár víz. Az egész egy arany- vagy ezüstvaratos selyem lepellel van beterítve, talán azért, hogy a tátli milyensége s így a fogadtatás szivélyességének fokozata meglepje a vendéget.

Amint a tátlival visszatért három Grácia leemelte a lepelt, én egy pillantással átláttam, hogy kitűntetett, melegen fogadott vendégek vagyunk, mert az üvegben gül tátli (rózsabefőtt) piroslott.

A kiszolgálás mind a hármat foglalkoztatta, egyik a tátliba kis kanalat merítve hozta az üveg felett, míg a másik a használt kanalat vette át s helyezte az üres fiók-tálcára, a harmadik pedig a vizes poharat hozta s a kiivásra Affietleros sunmot mondott.

A szokás az, hogy a telemerített kanalat beszopja az ember, s ha nagyon erőltetik a Bujurum daha birtáné-val (parancsoljon még egyet), akkor a kezébe adott üvegből még egy kanálká- val veszen, s azután Ejvalát (köszönöm) mondva visszaadja s a nyújtott vízzel leöblinti.

Én a bájos kellemmel nyújtott gültátliból bekaptam két kanálkával, s azután folytattam a beszélgetést a szabadságharcunk iránt nagyon érdeklődő házigazdával; de nem mulasztám el a leányok gyönyörűen ragyogó szemeibe is egy-egy lopott pillantást vetni, hát egyszer látom, hogy mind a három mosolyog oly szépen, mintha az ég nyílt volna meg, s oly fogsorokat mutatva, mintha drága gyöngyfűzér ragyogna fel.

Tudtam, hogy az etikett tiltotta mosolyt valami szokatlan, rendkívüli eset idézi elő. Oda tekinték az én, török nyelvet és török illemszabályokat nem tudó, Pongrácz barátomra, aki éppen a fenekén levő legutolsó kanál tátlit is elfogyasztván, „e bizony jó volt" szavakkal nyújtá vissza az üres üveget a mosolygó angyalnak.

Én pár szóval kimentém szokásokkal ismeretlen barátomat, s azzal eltűnt, a tüneményszerű ambróziát osztogató három angyal, hogy többé soha se lássuk; de szilfid alakjuk az egész úton előttünk lebegett képzeletünkben. Lóra kerekedve, estére Bruszára értünk; Bruszától az út Kutahijáig két jó napot tart lóháton, s a legkisebb, néhol nagyszerű vidékeken, s roppant hegyláncolaton hatol át.

Óhajtanám ezen kevésbé ismert és nagyon érdekes vidéknek tüzetesebb leírását adni; de emlékezetem cserben hagy; legfőlebb általános jellegzésként írhatom, hogy Kis-Ázsiának (Anatolia) e része sokban hasonlít Bel- székelyföldünkhöz, azt a büszke Olymp és Tauros hegyláncolatai futják át, melyeknek csúcsait és tetőormait a fenyőt helyettesítő ciprus és cédrusok, alább tölgy és bükk rengetegek borítják, mert a Keleten különben értékes fa elszállítására és így kihasználására az utak hiányozván, a gyér lakosság saját használatára nem tudja letarolni.

A lankásabb alsó kifutványokat erikák, babér, mirtusz és rododendron bokrok borítják. A hegyláncolatok közé mélyülő s csergedező csermelyek által átnyargalt völgyületeket igen sok helyt diófaberkek s vadon tenyésző más gyümölcsfák áthatlan ligetei élénkítették. E termékeny völgyületeknek csak csekély, inkább a községek közelébe eső része van művelet alá véve, mert a népesség gyér s különben is inkább csak saját szükségletre termel, mert utak hiánya miatt a terményeknek a tengerpartokhoz való szállítása és értékesítése teve- vagy lóháton, nem igen fizeti ki magát.

Még leginkább értékesíthető a roppant mennyiségben vadon tenyésző diófa, mert Nyugat-Európában a diófa megszűkülvén, azt innen Kis-Ázsiából szállítják Franciaországba. E végett francia ügynökök barangolják be Kis- Ázsiának tengerparthoz közel eső vidékeit, a diófa törzseket bizonyos meghatározott mértékre elfürészelik s teveháton a kikötőkbe vivén, hajón szállítják Franciaországba. Egy ily ügynökkel éjjeli tanyául szolgáló egyik falu ronda hánjában együtt szállásolván, azon kérdésemre, hogy hát kifizeti-e az ily messziről való költséges szállítást a diófa, ő elmondotta, hogy egy ily törzsről több száz méter furnir szeletet nyernek oly módon, hogy a törzs bizonyos oly folyadékba forog, amely fellágyítja és a leszelt vékony lemeznek kelmeszerű hajlékonyságot ad. A gép finom keresztfűrésze folyton szeli a forgó törzsről a fellágyított felületet, amely egy hengerre tekeredik fel s ily módon egyetlen törzsről oly mennyiségű ily vékony szeletet nyernek, mely három-négyszáz frank értéket képvisel.

Ebből aztán megértettem, hogy az ily messziről való szállítás nagyon is kifizeti magát.

Kis-Ázsia e részét csaknem kizárólag törökök lakják, szép erőteljes nép, amely jóra való kormányzat alatt, mínt most is, az erő és hatalomnak kútforrása lehetne, mert ezen erkölcsös, romlatlan és hős nép nagy fejlődési képességgel bír; de a rossz kormányzat csak az adók felhajtására gondol, az ország roppant természeti kincseinek kihasználására, a nép jó tulajdonainak kifejtésére, ipar és kereskedelem fejlesztésére mi figyelmet sem fordít. Pedig e nép a földmívelés mellett nagy hajlammal bír az iparra is, itt a Taurus völgykatlanaiban elrejtett szegényes községekben szövik azokat a gyönyörű smyrnai szőnyegeket, amelyek nemcsak keleten, hanem nyugat országaiban is kedveltetnek, valamint itt készülnek azon nyers selyemből készült átlátszó vékony selyemkelmék, melyekből a törökök fehérneműi készülnek; mindezek fejleszthetők és gyáriparrá fokozhatók lennének egy jobb kor, egy jobb kormányzat mellett. Így azonban minden csak pang és hanyatlik, Stambul fényűzése és fajtalansága felemészti a birodalom jóllétét és életerejét épp úgy, mint Bécs a miénket.

Kis-Ázsia e vidékén előbb bizonytalan és veszélyes volt az utazás az útonállók miatt. Rablóknak is nevezhetném, de a kíméletesebb jelzőt azért használom, mert a török útonállók nem szokták az utasokat megölni, (kivéve az ellenállás eseteit) hanem egyszerűen kizsákmányolni.

Eljárásunk rendszerint az, hogy valamely szoros úton lesbe helyezkednek az út, jobban mondva az ösvény két felén s amidőn az utasok a kelepcébe bementek, egyszerre csak mindkét oldalról puskacsövek villognak feléjük, mire fölhangzik a főnök kiáltása: „Adjátok meg magatokat, szálljatok le lovaitokról". Ellenállásra nem igen lehet gondolni sem, mert a legkisebb gyanús mozdulatra eldördülnének közvetlen közelből a fegyverek, s halva feküdne mindenki.

Az önmegadás után kilép a főnök nehányad magával s elszedve pénzt, podgyászt és fegyvert, ereszti tovább menni, rendszerint elég udvariasok némi élelmet s a dohányt meghagyni, hogy az utas ne éhezzék és ne unatkozzék.

Ez egy neme a hűbérkori rabló lovagok eljárásának, kik némi joggal felruházottnak hitték magukat a területükön átvonulókat ilyen formán megadóztatni.

Korábban Kodesa Arab rablóbandája rettegtette e vidéket, melyet bár egész zászlóaljak rendeltettek ellenük — kézrekeríteni, vagy bár csak megfékezni sem lehetett, mert az egybefüggésben levő hegységek rengetegeiben, és búvhelyein még csak megközelíteni sem lehetett őket.

Ott jártunkkor azonban teljes biztonságban lehetett utazni, hála Kodesa Arabnak (a nagy arab) aki maga változott a közbiztonság őrévé.

Ugyanis a bruszai kormányzó pasának azon jó ötlete támadt, hogy a rettegett rablófőnöket magát tette meg pasalikja rendőrfőnökévé; ez aztán leginkább egykori pajtásaiból szervezett rendőrcsapatával úgy kitisztította Kis- Ázsia e részét a rablóktól, hogy egy pálcával át lehetett utazni rajta.

Támadtak ugyan az ő nyomdokán, holmi kósza rablók; de ő, aki a búvhelyeket és rabló ösvényeket igen jól ismerte, amidőn nem is álmodták, meglepte őket és összefogdosta. Bruszán laktamkor egy francia ügynököt (diófakereskedőt) raboltak volt ki; de pár nap múlva Kodesa Arab meghozta a rablókkal együtt a francia pénzét is.

Kodesa Arab egy valódi herkulesi alak volt, oly roppant testi erővel, hogy az embereket — amint egy verekedés alkalmával láttam — laptaként hányta halomra. Az ő puszta megjelenése inkább imponált, mint egy egész csapat katonaságé, ő nála az erővel rendkívüli ügyesség és furfang volt párosulva, s tulajdonai következtében, a legbonyolultabb bűntényeket is hamar kiderítette, s példányszerű rendet tartott inkább személyes tekintélye, mint rendőrségének számaránya által, ez ott, hol mindenki (már ha török) fülig van fegyverkezve, nem tartozott a könnyű feladatok közé.

Hála Kodesa Arabnak mi teljes biztonságban lovagoltunk át Kis-Ázsia vadregényes tájain. Az út Bruszáról előbb a gyönyörű bruszai téren vonult át a Rhyndacus festői eperfaberkei között, az éjjeli állomásul szolgáló Hajdáron túl magas hegységeken szállt át a Purszek Csai (a régi Thymbrius folyó) kies völgyébe, mely Áltán Tash (Aranykő) táján eredő folyócska, észak irányban törtett le és az Angoránál eredő Szukariával egyesülten s mindig észak irányban folyva Kán-Dagon (Vérhegy) alól szakad a Fekete-tengerbe.

A Purszek-Csai termékeny völgyének közepe táján annak legszebb pontján fekszik Kutahija (a régi Cotyaemum) 30-40 000 lakóssal bíró város, az anatóliai begler bég székhelye. A város festőiségét nagyban emeli egy előszőkellő sziklaélen pompálkodó ódon várnak romhalmaza.

A város előtti magaslaton négyszögre épült terjedelmes laktanya van elhelyezve, ez volt a bellebezett magyaroknak lakhelye, vagy jobban mondva tisztességes fogháza, oda irányzók mi is lépteinket.

 

IX. Kossuthtal való első találkozásom. Kutahijai magyarok

Ahogy a laktanya elé értünk, egy katonai őrjárat rögtön körülfogott és a török biztoshoz, ki egy binbasi (ezredes) volt, vitt; ez, amidőn csak Bruszáig szóló teszkerénket meglátta, haragosan förmedt reánk, hogy miként mertünk ily teszkerével idáig hatolni. Én mentegetődztem, hogy útunk siető lévén, időnk a teszkere szerzésre nem maradt; de az itteni magyarok közt vannak ismerőseink, akik jótállanak érettünk s különben is rövid ideig szándékozunk itt időzni. Ő azonban minderről nem akart tudomást venni, s kimondá hogy nekünk itt megállapodni sem szabad, hanem helyből vissza kell fordulnunk Bruszára. Én kértem, hogy engedje meg, hogy legalább az éjet ott tölthessük, mert magunk és lovaink is fáradtak s azokkal — míg meg nem nyugtatjuk — lehetetlen tovább utaznunk. Mindez nem használt semmit, egy onbasinak (tizedes) kiadta a rendeletet, hogy két katona-lovat adjon alánk s szakaszával kísérjen vissza Bruszára.

A magyarok közül többen, azok közt Berzenczey László, Katona Miklós ismerőseim is a lármára odajövén, közbevetették magukat, s mondák, hogy jó emberek vagyunk s kezességet vállalnak érettünk, már a két ló és a kíséret előállott, podgyászunkat átpakolni kezdték.

Én kétségbe voltam esve, leghőbb vágyam teljesedésének éppen küszöbéről visszalöketni, Kossuth ajtajától visszatéríttetni, anélkül, hogy őtet lássam, anélkül, hogy őtet megismerhessem, valóban leverő, lesújtó volt; de az egyéni csalódás mellett végtelenül aggasztott megbizatásom be nem tölthetése, mert utasításom értelmében senki másnak Kossuthon kívül tudomással bírnia nem volt szabad, azokat csakis neki, négyszemközt kézbesíthetném. Tudtam azt is, hogy azok igen fontosak, a haza ügyeit érdeklők és sürgősek, s így aggodalmaimat fokozta az, hogy azok át nem adhatása a hazára nézve is káros következményeket vonhatnak maguk után. Azért mégegyszer megkísérlém a cerberusnak szívét meglágyítani, elővéve minden ékesen-szólásomat, esdve könyörögtem, hogy ha már visszatoloncoztat, engedje, hogy csak öt percre találkozzam a kormányzóval, akinek izenetet kell átadnom. Ezzel még rontottam a helyzeten, mert az ezredes őszintén kimondá, hogy ő Kossuth felett, mint a szeme fénye felett őrködik, s azért kell rögtön távoznunk, mert teszkere nélkül való idejövetelünk gyanús lenne előtte. Semmi okoskodás — mondá — lóra s induljunk.

De a legnagyobb bajban, a legválságosabb percben ott van mindig a nő; éppen a visszaindítás percében lépett ki a laktanya kapuján Ruttkayné Kossuth fiaival, akik engem megpillantván, kiálták: „Né, kedves néni, itt van Orbán bácsi, aki minket Konstantinápolyban meglovagoltatott." Ruttkayné szívélyesen üdvözölt s mondá: „Jöjjön édes Orbán a kertbe Lajosomhoz, hogy megköszönhesse irányunkba tanusított szívességét." Én búsan felelém, hogy: „Ezer örömmel mennék, de fogoly vagyok."

De már ekkor megszűnt fogságunk, mert a haragos binbasi látván, hogy Ruttkayné ismer, odalépett s udvariasan mondá, hogy most már maradhatunk.

*

Ruttkaynét követve haladtunk a laktanyával szemben levő kertbe. Hangosan dobogott szívem, mint a fiatalé, amidőn szíve választottjához közelg, midőn imádottja közellétének érzete villanyszikraként gyújtja fel egész lényét. Nem emlékszem, hogy életemben úgy meghatva lettem volna, a parányiságom úgy eszembe ötlött volna, mint e percben, midőn korunk legnagyobb emberéhez közelíték.

Nem tudok szavakat lelni a keblemben viharzott érzelemharc jellemzésére; a vonzódás és a megdöbbenés, a bámulat és a félelem elegy érzete ragadta meg egész lényemet. Úgy érezém, mintha egy nagyszerű imaházba lépnék, hol akartalanul is meghajlanak térdeink, s imára nyílnak ajkaink.

Én láttam a világ hét csodáinak egynehányát, én láttam és talpam alatt éreztem a gúlákat, szembenéztem a szfinksszel, láttam a Parhenont és Theseus templomát, Tyrius és Mycene ciklopszi műveit; szemeimmel mértem Pompejus oszlopát, s Egyiptom díszgúláit; én szemlét tarték kelet nagy múltjának alkotásain, kolosszális művein, óriási teremtményein; de azt a behatást, amit a szellemóriás gyakorolt reám, soha és sehol sem éreztem. Sok minden elmosódik az emberi emlékezetben, sok minden csak homályos körvonalakban festi le magát az emlékezet tábláján; de arra a percre, amidőn a nagy Kossuth Lajost először megpillantám Kutahija kertjében, rögöt mozgató ásóval kezében, éltem végpercéig és végpercében is élénken és elragadtatással fogok visszaemlékezni.

Szívem a találkozás percében úgy repesett, mintha ki akart volna ugrani keblemből; lábaim remegtek, hogy alig tudtam előre vonszolni, fejem zúgott s szent félelem fogta el egész lényemet. Az a szép üdvözlet, melyet az egész úton agyamban forgattam, kiszorúlt elmémből, ajkaim úgy megtagadták a szolgálatot, hogy nem tudtam hangot kihozni. Óh, mert nemcsak a valódi szívhez nőtt szeretet, hanem a bámulat és határtalan tisztelet is némává teszi az embert, ennek is, miként amannak, nincsenek szavai.

S amidőn a bemutatás után szívélyesen kezet szorított: midőn még mindenkit elbájoló bűvös tekintetét reám veté, s megcsendült azon hang, mely százezrek, sőt milliók lelkében korbácsolta fel egész a zenitig a lelkesedést és a csodákat művelt hazaszeretet érzetét; én csak hallgattam e harmóniáját a teremtés remekének, én csak néztem ez istenesült lényt, ki korszakot és nemzetet teremtett s imádatszerű tisztelettől áthatva s magasabb régiókba átvarázsoltatva, alig tudtam nehány érthetetlen szót kiejteni.

Én a reám gyakorolt behatásból magyaráztam meg természetszerűségét azon később előttem Londonban történt jelenetnek, amidőn az általam bemutatott két előkelő angol lady lábaihoz borult. Csak álszemérem tarta vissza, s sokak oda vigyázó tekintete, hogy én szavak hiányában hódolatomnak ily módon nem adtam kifejezést.

És én ebben semmi férfiatlant, semmi lealázót nem találok, mert én a világ hatalmasai előtt, kik népek jajjain, népek nyomorán, népek leigázásán vélnek magasra emelkedni, s pompájuk fényét százezrek könnyeivel fokozzák: csak megvetést érzek, míg ellenben mindig meghajlok azok előtt, kik a népszabadság elővivői, kiknek nagyságát az emberi jogokért való nemes kűzdelem adja meg, kiknek fölemelkedését áldás és nem átok kíséri. A csinált nagyságokat lenézem, a valódi nagyság előtt meghajlok.

Ő soha sem észlelt nyájassággal és leereszkedéssel fogadott s köszönetet mondott, mit érte s menekült társaiért tettem. Köszönetet ő, akinek az egész nemzet, az egész emberiség lekötelezettje, ki milliók felszabadításának, s egy nemzet halottaiból való felrázásának vala égi küldöttje, ki a szabadság vallásának valódi nagy prófétája.

És ezen új Washington, akinek a Kapitoliumban lenne helye, hogy a nép millióinak boldogsága felett őrködjék, s azt elővarázsolja: itt a világ egy feledett zugában száműzve, fogságban tartva ásta a földet, amelynek becset ő adott, midőn a hűbériség láncaitól szabaddá tette.

Miként nem volt akkor hangom gondolataim, érzelmeim és hódolatom kifejezésére, úgy a toll sem képes visszaadni, észleltetni azon hatást, melyet legnagyobb hazánkfia, Kossuth Lajos első látása és a vele való első társalgás reám gyakorolt. Csak azt mondhatom, hogy ama perc gazdagon kárpótolt éltem minden eddigi és azutáni küzdelmeiért, szenvedéseiért. Azon perctől fogva felavatva éreztem magamat a szabadság munkásai közé, s azon perctől kezdve soha sem volt életemnek más törekvése, más célja, mint híven szolgálni azon megváltó eszmét, amelynek ő a nagy mestere.

És én beváltám ezen önmagamban tett szent fogadalmat, mert habár a sorstól tehetség és értékben keveset nyertem; de mindaz, mit bírok, hazám szolgálatára volt és lesz szentelve végső leheletemig.

Óh ki egyetlen tekinteted, egyetlen szavaddal átalakítál és felavatál a küzdők közé, légy áldott és szenteltessék meg a te neved, most és mind örökké.

*

Kossuth elfogultságomon segítendő s az önmagamhoz térésre időt adandó, leülésre hívott egy önkeze által alkotott szép növény-lugasba, hol élénk érdeklődéssel kérdezősködött sztambuli menekült társai, és az ottani viszonyokról, fájdalmát fejezvén ki afelett, hogy neki nem adatott s alkalmasint nem is adatik alkalom, hogy az oly sok tekintetben érdekes török fővárost megtekinthesse.

Éles esze azt is átlátta, hogy én valamit hozhattam számára, s miután vacsorára meghívott, nővérét elküldötte intézkedni s így alkalmat adott hozott levelek átnyújtására.

Míg ő visszavonult lakásába azok elolvasására, azalatt mi a közös kertben tekintettünk szét, melynek volt egy sétatérré átalakított és közös erővel gondozott része, s ezenkívül volt a széleken mindeniknek egy külön táblácskája, melyet mindenik sajátkezűleg művelt, részint unaloműzés, részint egészségi szempontból szükségelt mozgás kedvéért. Kert, melyet ily kezek műveltek, talán sehol és soha nem létezett; látszott is rajta az értelmes munkások keze nyoma s kiváló ízlése, mert ennél még a paradicsom-kertje sem lehetett szebb.

Hanem furcsa fák is voltak e kertben, azok mind könyvet, még pedig szent könyvet teremtek, mert ott biggyeszkedett csaknem mindeniken egy, néha több vaskos magyar biblia, melyekkel angol misszionáriusok áraszták el menekültjeinket, s melyeket magukkal vittek a kertbe, hogy más magyar olvasmány hiányában munkaszünetkor delektálják magukat.

A kertben szanaszét ásogató és kapálgató honfitársai közt a szintén Sumláról jött Pongrácznak több ismerőse levén, csakhamar körülettünk csoportosultak, s a világtól elzártak élénk érdeklődéssel ostromoltak száz meg száz kérdéssel, s irigyelték sztambuli bajtársaik sorsát, kik bár néha kemény munkával, de legalább szabadon élnek, míg ők itt helyhez kötve és folytonosan őriztetve sínylenek.

 

X. A kutahijai laktanya és lakosai

Hogy az itt tölteni szándékolt pár napot honfitársaink körében tölthessük, szintén a laktanyába ütöttünk tanyát. A binbasi egész előzékenységgel bocsátott egy csinos szobát rendelkezésünkre.

Én a binbasit meglátogattam, hogy szívességét megköszönjem, de azért is, mert bizalmas közlendőm volt vele.

Furcsa kombinatív szeszélye a sorsnak, hogy nehány embert bizonyos célokra mintegy kijelöl. Én valék, úgy látszik, azon hivatásra kiszemelve, hogy a Kossuth élete felett őrködjek, hogy a konstantinápolyi követség gyilkos tervezetei és Kossuth közé helyezkedve, a ráirányzott csapásokat elhárítsam.

Már Sumlán meghiúsítám egyszer a kiküldött horvát sbirek cselvetéseit, most az esetlegesség ismét úgy akarta, hogy ugyanazok valamely álnokságának útját álljam, mert midőn a Kutahija előtti legutolsó állomásról távoznánk, ugyanakkor tért be oda a másik oldalon Joanovics tizenkét horvát gyilkosa, kiket én rögtön felismertem.

Ezt közöltem bizalmasan a binbasival, aki rögtön intézkedett egy erős lovas őrjárat kiküldése iránt; mely őrjárat Kutahija közelében feltalálta az est homályában oda belopózni akaró horvátokat, s azokat a binbasi rendelete szerint, visszatoloncolta Gömlekre.

Az út porát lemosva és egy kissé rendbe hozva magunkat Kossuth szállására siettünk.

Kossuth családja körében épp oly megnyerő, mondhatnám elbűvölő, mint a nyilvános életben. Nem képzelek embert, bármily elfogult előítélettel és ellenséges indulattal lett légyen is eltelve Kossuth iránt, hogy rövid vele való társalgás után lefegyverezve, és meghódítva ne érezné magát. Van modorában, ezüsként csengő hangjában s főként tekintetében valami oly ellenállhatlan varázs, aminőt én még soha nőnél sem észleltem; oly bűbáj, ami megragadja és önkéntes hódolatra készteti az embert.

Ezt nem csak mi éreztük, akiknek szívlüktetése egy volt az övével, akik azon eszmékért rajongtunk, melyeknek ő mint-egy megtestesülése volt, mi kik benne a szabadság megváltóját szemléltük: hanem érezte azt mindenki, érezték a hidegvérű angolok, kiket szónoklatai a ködös országban még soha sem tapasztalt lelkesedésbe ragadta s oly extazisba a nőket is, hogy csókolására siettek, oly elragadtatásba a férfiakat, hogy örökre boldognak érezte magát az, aki kezet szoríthatott vele avagy csak ruhája szegélyét érinthette.

Érezték ezt a kőszívű diplomaták, sőt maga a hideg számító Palmerston is, kit a Kossuttal való személyes érintkezés utóbb egészen kiforgatott a nemzetünkre annyi gyászt hozott osztrák rokonszenvtől s nem egyszer készteté arra, hogy a nagy száműzöttet (amint magam is többször láttam) felkeresse tanácskérés végett londoni lakásán.

Talán a legvadabb zsarnoknak is megtudná szívét szelidíteni, ha körükbe lehetne, aminthogy 1848-ban egy időre a bécsi zsarnokokra és a reakció vérszomjúhozó tigriseire és üdvös hatást és befolyást tudott csak egyszerű megjelenése által is gyakorolni.

Hogy honnan ered az ily magával ragadó delejes hatalom, azt még a lélektan felfejteni nem tudta, s nem is fogja soha, mert a lélek és szellem titkai kisiklanak a boncolgatások műveletei alól. Ami isteni, azt véges emberi elmével utólérni nem lehet.

Egy pár napig — míg Kossuth a válaszokat megírá — Kutahijában mulattunk, s így alkalmunk volt az ottani viszonyokkal és menekültjeink mindenikével megismerkednie, mert az egy gróf Batthyány Kázmér kivételével — kinek különös kegyelemből a városba lakást megengedték — a többiek mind a laktanyába voltak elég tiszteségesen elszállásolva.

Minden nagyobb török laktanyában van egy, rendesen a főbejárat fölé helyezett, rezervált lakosztálya a szultánnak, ahol a katonai szemlék vagy utazás alkalmával megszállni szokott. Ez természetesen olyan szentély, ahová más halandónak belépni is alig szabad, annál kevésbé ott tanyát ütni. Nagy kitűntetés és rendkívüli kivétel jele volt az, hogy Kossuth számára a kutahijai laktanyában a szultán szállását rendezték be, de különben a törökök is igen nagy tisztelettel vették körül kormányzónkat, őtet madzsar králnak (magyar király) nevezték, kimenetelekor az egész őrség kivonult és épp úgy tisztelgett mint a szultánnak s bárhová ment, feles díszőrség kísérte. A többinek is megvolt díszőrsége egy, néha két katonában, akik bárhová mentek, még a közeli kertben is bizonyos távolból követték. Ezt tisztességnek mondotta a török udvariasság, pedig bíz annak egy kis őrizeti és felvigyázati színezete is volt, s az igazat megvallva egy kis rendőri felügyelet szagját viselte magán, mert a szegény törököt az osztrák kormány és a diplomácia felelőssé tette, hogy a belzettek közül nehogy egy is megszökjék.

Az osztrák 800 000 szuronya között remegett ezen Ázsia kietlenébe bellebzett ötven embertől, talán nem is ok nélkül, mert ismétlődése nem volt lehetetlen azon csodás jelenetnek, amidőn a fegyver és pénznélküli, a polgárháború iszonyaitól tépett magyar nemzet pár hónap alatt kiverte hatalmas hadseregeit országából. Lehet, hogy ez az ötven ember képes lett volna még ily csodákat elővarázsolni. Azért őriztette oly gondosan, a muszka kegyelméből élő osztrák kutahijai száműzötteinket.

Azt azonban meg kell adni, hogy a börtönőr szerepére kárhoztatott török e szerepét a lehető udvariassággal és jó indulattal teljesítette, s gondot fordított arra is, hogy száműzetteink anyagi nélkülözéseknek ne legyenek kitéve, s azért minden Kutahijában levő magyar otthoni állásának megfelelő fizetést kapott a török hadsereg fizetési skálája szerint, és azt pontosan kiszolgáltatta, nem úgy mint saját katonáinál, kik néha félévig sem kapnak lehnungot.

S mivel a török hadsereg főbb tisztjei igen jól vannak díjazva, s mivel kutahijai belzetteink legnagyobb részben magasabb állású honvéd tisztek és polgári hivatalnokok voltak, oly szép összegeket kaptak illeték fejében, hogy azt jó formán elkölteni sem tudták, s így csinos összegecskéket takarítottak meg, miből kiszabadultok után is jó ideig pénzeltek.

A jószívű török e gondoskodását nemcsak a kutahjaiak, hanem a fővárosban levők egy némelyikére is kiterjesztette. Sokaknak adott rendes fizetést, másoknak, kik elutazni kívántak úti pénzt utalványozott, sőt ha tömegesen utaztak, hajót rendelt elszállításokra, megtörtént egyszer az az eset is, hogy az osztrák követség incselkedésére kémeinek elpáholása miatt összefogdostatott vagy húszig való menekültet, s akaratuk ellen is elszállította Angliába.

Voltak nem magyarok is, akik a törököknek irányunkba tanúsított jóindulatát csalárdul kizsákmányolták, leginkább lengyelek és lengyel zsidók, kik magyar menekülteknek adván ki magukat, a török belügyminisztertől mindenféle ürügyek alatt tekintélyes összegeket csikartak ki, mindaddig, míg be nem vágtam útját azáltal, hogy utóbb csak azok kaptak segélyt, vagy utipénzt, akikről én személyesen vagy írásban bizonyítottam, hogy valóban magyar menekültek.

A kutahijai laktanya terjedelmes, mintegy száz szobával bíró épület levén, ott elég kényelmesen voltak menekültjeink. Az egyik hátsó szöglet három szobájában volt Mészáros Lázár honvédelmi miniszterünk, Katona Miklóssal, akit Mészáros, az ő kedves élcelődő modorában, kedves feleségének nevezett, mivel ő vezette a háztartást s felügyelt a főzetésre. Én voltam úgy ezen mint a kutahijai többi háztartásoknak élelmi biztosa, nem véve ki a kormányzóét sem, mert én küldöttem Konstantinápolyból az oly cikkeket, amelyeket Kutahijában kapni nem lehetett, sőt a mérgezési kísérlet után, mindennemű élelmi cikket pecsét alatt.

Mondhatom, hogy a leggourmand-abb háztartás a Mészárosé volt. Az öreg úr Olaszországban hozzászokott volt a sok finom füstölt és olajban konzervált halakhoz, déli különlegességekhez. Amidőn megrendelései érkeztek, oly hosszú sorozatát foglalták magukba a bevásárlandóknak, hogy csakugyan kellett ide-oda futkározni, míg összeszerezhettem. Sokszor azután még Jersey-szigetén való együtt laktunkkor is emlegette, hogy mennyi jófalatot köszönhet nekem.

Természetes, hogy Kutahijában is meghívta hű liferánsát ebédre. Soha áldottabb kedélyt s magas műveltséggel párosult több kedvességet és egyszerűséget, az egészséges humornak oly élénk szikrázását még nem tapasztaltam, mint Mészáros Lázárnál, szabadságharcunk e kiváló nagy alakjánál. De ez áldott embert üldözte a sors, neki Kossuth után a legnagyobb fizetése járván, minden inyenc volta mellett szép összeget tett félre. Kiszabadultakor Amerikába ment, magával vivén kutahijai háziasszonyát, Katona Miklóst is, ott birtokot vett, házat épített, s nagy mennyiségű oltoványt hozatott Európából, hogy gyümölcsöst rendezzen be; de egy napon tűz támadván, ház és raktár oltoványostól együtt leégett, minek következtében fekvőségét elvesztegetvén visszatért Londonba, de ennek örökös köde az olaszországi derült éghajlathoz szokottat búsította.

Teleki Sándorral égaljának magasztalása mellett kicsaltuk egyszer Jerseybe; de szerencsétlenségünkre akkortájt szokatlan szelek uralkodtak a különben szép éghajlatú szigeten, volt aztán mit hallanunk az öregtől, valahányszor találtuk, mindig azzal köszöntött, hogy „örökös tavasz", ti. mi a Jerseybe jövetelre rábírandók, azt mondottuk volt, hogy ott örökös tavasz uralkodik. Elvégre onnan is elkergették a szelek. Visszatért Angliába, s nemsokára elhalt. Idegen földön nyugosznak a drága hamvak, melyek igen is megérdemlik, hogy egykoron haza szállítsuk és a nemzeti panteónba helyezzük el.

Az ellentétes szögletben lakott Perczel Mór tábornok, ki már itt is nagyon meghasonlott kedélyhangulatban volt, folytonosan zúgolódott sors s emberek ellen, s az öndicsőítésben kifogyhatatlan, mások megítélésében türelmetlen és igazságtalan volt. Már akkor meg volt azon rögeszméje, hogy csak ő menthette volna és mentheti meg Magyarországot; de akkor se hallgattak, s most se hallgatnak reá stb. Ezen képzelődését aztán tetőfokra csigázta Jerseyben Victor Hugo forgó asztala azon kérdésre, ki van künn (ti. Perczel künn az előszobában leste) az írta, Magyarország leendő királya. Ezt aztán Perczel különben is élénk képzeletéből kiverni soha sem lehetett, e jövendölés uralogta s talán uralogja ma is eszmekörét.

Középen lakott Dembinszky tábornagy, galambősz férfiú; ki szelíd volt mint galamb; de egykor a csatákban merészreptű sas.

Közelében lakott a hatalmas bajszú és daliás termetű Asbóth, ki Amerikában is dicsőséget szerzett a magyar névnek, s kinek szintén idegen föld nyújtott feledett sírt.

Még emlékszem a Kutahijában voltak közül Kinizsi Pistára, akivel Londonban sokszor voltunk ebéden a napnál, azaz hogy a napot se láthattuk a botor köd miatt.

Ott volt még Ács Károly, Lorodi, Veigl, Gyurman, Ihász Dániel és sok mások.

Kutahijai mulatásunk harmad napján Kossutnál voltunk búcsúebéden, mikor a feleletül küldött irományokat átvévén, visszautaztunk Stambulba, hogy az azok elvitelére várakozó Horváth által bejuttassuk azokat a hazába.

 

XI. A magyar emigráció letelepítési tervezete, horvát sbirek. Loschi ügyvéd. Báró Stürmer előélete. Loschi legyilkoltatása

Báró Vay László nemsokára elutazván Konstantinápolyból, az ő tiszte reám ruháztatott át. Az időtől minden levél Kossuthhoz s tőle vissza mind-mind az én kezemen ment át; azokat én továbbítottam, ha külföldre vagy a hazába szóltak, én kézbesítettem, ha Stambulba intéztettek, leginkább lord Stratford Banning angol követhez, (ki nagy magyar barát volt) a szárd követhez és a belügyér Ali pasához, kikkel folytonos összeköttetésben állott.

Ezenkívül Kossuth figyelme kiterjedt a magyar emigráció belügyeire is, igen behatóan foglalkozott anyagi helyzetünk javítása, s együtt maradhatása kérdésével; ez utóbbira nézve azon nézetben volt, hogy valamely török állambirtokon kellene egy nagyobb mérvű gazdászatot berendezni s ottan egy magyar telepet alapítani. A török kormánynak tetszett az eszme, ki is jelölt valahol Szmirna vidékén egy terjedelmes és nagyon termékeny talajú birtokot, sőt hajlandó volt a berendezésre, épületekre és befektetésre állami segélyt is adni.

A tervezetet Kossuth maga készítette el, megvolt a telephelynek, vagy épülendő városkának alaprajza is, a kutahiaijakkal együtt mintegy négyszázan már aláírásilag is kötelezték magokat a megtelepedésre, amire leginkább az indította, hogy ekként az emigráció együtt maradván, adandó alkalommal a hazának nagyobb és nyomatékosabb szolgálatokat tehetne s a haza idegen iga alól való felszabadítására hatékonyabban közreműködhetnék, esetleg ily mozgalmat kezdeményezhetne.

A terv szép és hazafias volt, az már a létesülés stadiumába lépett elannyira, hogy már gazdasági eszközök, igavonó marhák beszerzésére nézve is lépések tétettek.

Hanem ezt is meghiúsítá az osztrákok ideges félelme; ahogy a tervezetnek tudomására jutott, azonnal megindítá ellenműködését, ő túlzott félelmében nem akarta megengedni, hogy a magyar menekültek együtt maradhassanak még úgy is mint békés szántóvetők. Ő irígyelte a kenyeret, melyet azok saját verejtékükkel akartak megszerezni; ő minket szét akart szórni, hogy ezáltal ártalmatlanná tegyen. Pedig az ellenkező történt, mert mi szétszórva elvittük az osztrák elleni gyűlöletet száz meg száz felé s beoltottuk azon népek szívébe is, melyek addig édeskeveset tudtak az osztrák kegyetlenkedésekről s a polgáriasodás törvényei által tiltott kannibalizmusáról. Mi elhirdettük szerteszét a világban az asszonyok megkorbácsolásának, a védtelen gyermekek és aggok könyörtelen legyilkolásának, és az akasztófáknak, az orgyilkosságoknak rém-történeteit. Európa, Amerika népei közt gyűlöltté tettük az osztrákot, s rásütők az embertelen kegyetlenség bélyegét, melynek nyomát többé soha elenyésztetni nem lehet.

Az osztrák a mi letelepítésünknek útját elzárta és mi kitelepítők őtet a népek szívéből, és a polgárosodott népek társaságából.

Ez időben sűrű levelezésben állottam a kormányzóval, igen gyakran írt saját kezűleg, többször íratott Veigl által. E levelek igen becses adalékot szolgáltattak volna a magyar emigráció történetéhez, s egyik legnagyobb káromnak tartom azok elvesztését, mert 1859-ben megbízatás folytán hazajövén, nem mertem magammal hozni s azon barátom kezei közt, kinél hagytam, eltévedtek.

A magyar emigrációval való viszonyom a kutahijaiakkal s főleg Kossuthtal való egybeköttetéseim az olasz menekültekkel való gyakori érintkezéseim: az osztrák követség haragját és üldözését vonták maguk után, báró Stürmer dühe a magyarok ellen határt nem ismert, ahol lehetett azokat elfogatta, s a Loyd hajók fenekére leláncoltatva haza szállította sőt ahol szükségesnek ítélte, a tőr és a méreg alkalmazásától sem rettent vissza.

Említém fennebb, hogy minden követségnek s így az osztráknak is a Porta által beállított két dísz rendőre van, kik a követségek bejáratánál őrködnek, a követ előtt léptetnek, ha ez valahová hivatalosan megyen, s ezen kívül apróbb rendőri szolgálatokra is alkalmazzák. Az ilyenek becsületes törökök és így magyar barátok levén nem voltak alkalmasok a menekültek elleni merényletekre, szükségét érezte tehát az osztrák követség annak, hogy feltétlenül rendelkezése alatt álló rendőr csapattal bírjon s ez okból Baltacsi császári tanácsos vezetése alatt tizenkét szerezsán féle elvetemült horvát gályarabot küldöttek Konstantinápolyba.

Ezek első debütéje az volt, hogy Baltacsi személyes vezetése alatt kiküldettek Sumlára, hogy akkor gyakran kilovagló Kossuthot, ha lehet elfogják, ha nem lehet, legyilkolják. Én a követségnél alkalmazott olasz barátom által erről értesülvén, a gaz merényletet megakadályoztam s expediciójuk azzal végződött, hogy egy este Bárdy néhányad magával reájuk törvén, úgy elagyabugyálták, hogy véres fejekkel futottak vissza Sumláról. Egy alkalmasint hasonló célú expediciójukat Kutahijában szintén én voltam szerencsés, mint fennebb látók, meghiúsítani. Cserébe én lettem áldozatul kiszemelve. Egy este, amidőn Pérának akkor még sötét utcáján a szokásos és kötelező papír lámpionokkal kezünkben atyámmal haladnánk haza felé, az osztrák követség sikátorából hat sötét árny kivált s bizonyos távolból kísért mindaddig, amíg néptelen elhagyott utcára értünk, itt aztán utánunk iramodván jatagányokkal estek nekünk, atyám mint régi kiszolgált huszár pálcájának vasas végével az egyiknek a szemébe szúrt, ez jatagányát elvetve iszonyú ordítás közt futásnak eredt, s míg édesatyám egy másodikat leterített, az én sebesen működő csákányom is kettőt harcképtelenné tett, a másik kettő szaladásra vette a dolgot. Következő napon olasz barátom referálta, hogy a horvát sbireket rútúl megverték, egyiknek a szeme folyt ki s más három iszonyatosan összerontva fekszik. Mi az előadás után azonnal ráismertünk kezünk nyomára.

Mi megtudtuk védni magunkat, de a szegény nyomorék Loschi ügyvédet pár hét múlva fényes nappal szúrták agyon ugyanazon horvát sbirek, a teke melletti török temetőben.

Loschi egy nyomorék kezű, de igen eszes olasz ügyvéd volt, a stambuli olasz menekültek főembere, nekem lelki jó barátom.

Azon szép palota, amelyben most az osztrák követ lakik, és annak terjedelmes melléképületei, hol a konzulátus, kancellária és postahivatal van berendezve, s hol a hivatalnokok magán szállásai is vannak, mind Velence tulajdonát képezték. Az osztrák kormány, akkor amidőn Lombárd-Velencét a Szent Szövetség az osztrák két fejű sas körmei közé dobta, e nagy értékű épületeket minden kárpótlás nélkül egyszerűen a jus fortioris jogán elfoglalta.

Ahogy 1848-ban a forradalom Lombárd-Velencében kitört, s az osztrákoktól kiürített Velence kikiáltotta függetlenségét. Loschi összegyűjtötte az olaszokat s ráment Stürmerre, hogy Velence bitorolt épületeiből kitelepítse. A demonstráció úgy látszik el volt árulva, mert egy csapat török lovas volt nem meszsze elhelyezve, ezek ugyan az éktelen macskazenét még elhallgatták; de amidőn az ablakok bezúzására és a kapu betörésére került a dolog, közbeléptek és a tömeget szétoszlatták, mindazonáltal Stürmer úgy megijedt, hogy bátorsága az inába szállt és sokáig megfeküdte azon nagy izgalmait. Mondják, hogy azon időtől fogva Loschi ellen bosszút esküdött.

De Loschi sem volt az az ember, aki egy némettől megijed, hanem szorgalmasan gyűjtögette az adatokat báró Stürmer előéletéhez, amely nem volt egészen kifogástalan.

Ezen adatok szerint, Stürmer úr fiatal korában a párizsi osztrák követségnél volt valamely kis állomásban alkalmazva, s mint olyan mulatni szerető fiatal ember egy eszes és furfangos grizettnek a horgán akadt, s ez elvétette magát feleségül. Azt is mondják Loschi adatai, hogy neje szépsége befolyással volt arra, hogy a fiatal attasé a szokottnál gyorsabban avanzsirozott, elannyira, hogy amidőn a Waterloonál legyőzött Napóleont Elba szigetére fogságba vetették, Stürmer, mint osztrák biztos lett oda kiküldve.

Tudjuk, hogy a franciák kísérleteket tettek Napóleonnak innen való kiszabadítására, s valami módon a szigorú felügyelet dacára is egybeköttetésbe léptek vele; ezt sejtették, de nem tudtak nyomára akadni. Stürmer, ki eddigi előmenetelét és szerencséjét leginkább nejének köszönhette — pokoli cselt gondolt ki, a szöktetési tervek leleplezésére.

Elküldé francia származású nejét, hogy hízelegje be magát Napóleonnál, játssza a hazaszerető honleányt, a Napóleonhoz való hűséget és ragaszkodást, szidja, ha kell férjét, az utálatos németet, s ígérje, ha szükség, eskü alatt is, hogy bárminő titkos izenetet vagy levelet kész Napóleon párisi barátjaihoz eljuttatni, amire jó alkalma van most, mert rövid szülői látogatására ránduland Párisba. A kifőzött terv sikerült is, mert a francia honleányt játszó Strürmernének sikerült Napóleon bizalmát megnyerni, s ragaszkodást és szerelmet színlelve nemcsak a Párisba szóló leveleket és szökésének egyéb tervezetét bízta az álnok asszonyra, hanem még útipénzt is adott.

Amidőn a préda kezében volt, első gondja volt az eskü alatt rábízottakat férjének kézbesíteni, aminek következtében Napóleon szökési terve nemcsak meghiúsult, hanem azután szigorú börtönre vetették. A kegyetlen és kíméletlen bánásmód siettette halálát, s a kegyetlen ángol biztos: Sir Hudson Lowe nevét közmegvetés tárgyává tette; de Stürmer a fő bűnszerző ahelyett, hogy meglakolt volna, báróságot, érdemkeresztet és előléptetést nyert, s lassankint a konstantinápolyi nagykövetségre jutott el. Loschi kifejti, hogy aminő volt múltja, oly fényes jelene, s most már az orgyilkosság mesterségétől sem riad vissza. Itt azután elő volt adva a horvát sbirek ide hozatala s Kossuth elleni expediciója, méregkeverése stb.

Mindezt Loschi igen szépen megírta olaszul, és franciául, s azt több ezer példányban szétszóratta (miként a dús szonetteket szokás) a színházban, reprodukálta olasz és francia hírlapokban, s lett világra szóló skandalum.

De szegény Loschi halállal lakolt érette s hogy leszúratásában Stürmer keze működött, azt kétségtelenné tették az események, mert amidőn a horvát sbirek Loschit leszúrták, a temetőben levő török asszonyok nagy lármát ütöttek s üldözőbe vevén a gyilkosokat, a temető szélén levő őrállomás katonái által elfogattak. Stürmer rögtön reklamálta mint osztrák alattvalókat, pro forma egy hétig zárva tartotta, mely idő alatt saját konyhájáról élelmezte, s azután jól megjutalmazva visszaküldötte Triesztbe. Ilyen a Haynau rémkorához illő képviselője volt Ausztriának Stambulban.

 

XII. A kutahijai belzettek elutazása a Missisippin, az én visszamaradásom, Thököly sírjának felkeresése

Szegény Loschi élete árán megmenekültünk a horvát orgyilkosoktól; de azért Stürmer üldözése, főleg ellenem és családom ellen nem szünetelt. Édesanyámnak volt egy örökösödési pere, több százezer forintot érő anyai örökség végett. E per már 1849 végén egészen le volt jártatva, az örökséghez tartozó házak egy része át is volt adva, csak a hodcsetek (birtokokmányok) voltak még a törvényszéknél, amelyek nélkül a házakat eladni nem lehetett, ezen kívül a szintén ott depozitumban levő ingóságok (nagymennyiségű pénz és ékszer) kiadatása volt hátra. De ahogy a magyar menekültek testvérileg fogadtattak házunknál, ahogy az én összeköttetéseim tudomására jutott az osztrák követségnek, ez köteles védelem helyett reánk támadott, s engedte, hogy a latinok kancellárja Vartaliti, némely török hivatalnokokkal egyetértve az ingóságokat elsajátítsa, és a hodcseteket visszatartsa. És ott kínlódtak szegény szülőim még tíz évig, és csakis úgy jutottak a martalócok által felemésztett örökségnek egy csekélyebb részéhez, hogy a Stürmert felváltó báró Prokesch Osten Sachsen, ez a derék egyenes lelkű katona, felkarolta igaz ügyünket, s kezeinkhez juttatta azt, ami az elharácsolt örökségből még megmenthető volt.

Báró Stürmernek különösen reám fájt a foga, s mivel a Loschi sorsától megmentett szerencsés végzetem vagy inkább jó magyar karom s csákányom, mindenképpen abban mesterkedett, hogy valamely ürügy alatt elfogattasson és haza toloncoltasson.

Amint erről olasz barátom által értesültem, azonnal írtam Kutahijába Kossuthnak, s mivel már a „Missisippi" nevű Amerikai fregát útban volt az elvégre szabad elmenetelt nyert kutahijai belzettek elszállítására, kértem Kossuthot, hogy vigyen el magával.

Ő ebbe szívesen beleegyezett, csak azon utasítást adta, hogy indulásuk előtt pár nappal Kutahiján legyek.

Azonban a „Missisippi" hamarabb jött, mint várták, s különben is a kutahijaiak elindulását előző napokban útlevelet senkinek sem adtak Kutahijába. Így én csak Gömlekre tudtam nagy üggyel-bajjal teszkerét szerezni, s csak akkor érkeztem oda, amidőn már Kossuth és társai éppen beszállandók voltak a „Missisippi"-re. Kossuth mindent elkövetett, hogy velük mehessek, maga kérte a fregát parancsnokát, hogy engem is vegyen fel a hajóra; de ez, sajnálattal bár, megtagadta e kérését, mert, mint ő mondá, nem rendelkezik több hellyel hajóján, mint amennyi a Kutahijából jöttek számára szükségeltetik. Mit volt tenni, meg kellett nyugodnom a sorsnak e csapásában is. S meg kelle azzal elégednem, hogy én búcsúztam el utoljára nagy hazánkfiától Ázsia partjain, én kiáltám utána magyarul az utolsó szerencsekívánatot azon diadalútjához, mely hét világrésznek mozgatá meg szívét, s melynek folyamatja alatt milliók meg milliók lelkébe oltá be a rokonszenvet és érdeklődést szegény szerencsétlen nemzetünk iránt.

Én könnytelt szemekkel kísértem a láthatár végpontjáig a füstölgő gőzöst, mely legdrágább kincsünket, szemünk fényét szállítá tova, s imaszerű áhítattal könyörögtem, hogy az ég óvja minden baj, minden veszélytől.

És ott velem könnyezett Kossuthnak hű arab szolgája Szulejmán, kit gazdagon megajándékozva hagyott vissza, mert nem akarta bizonytalan sorsa részesévé tenni.

Az arabnak egyik legszebb jellemvonása a hűség; ritka az eset, hogy a rabszolgaként megvásárolt arab a felszabadulását meghozó hét év múlva is elhagyja gazdáját, hanem ragaszkodó természeténél fogva rendesen ott marad önkéntesen élte fogytáig. Szulejmánnál a szokásos hűséghez járult még azon határtalan tisztelet és bámulat, amellyel Kossuth iránt viseltetett. Úgy nézett ki a szegény ember, mint a megtestesült kétségbeesés, tépte szakállát bánatában; s földre csapta magát kétségbeesésében. Én vigasztalni akartam szegényt, s mondám: Ne búsúlj Szulejmán, hisz lásd én is sorsosod vagyok, én is visszamaradtam miként te. — Hadd el uram — felelé — reánk örök gyász borult, napom elszállt, éltem sötét lesz, mint az éjszaka.

Át kellene látnom, hogy ez még nálam is vigasztalhatatlanabb s így megnyugvám sorsomban; de egyszerre támadt agyamba a gondolat, hogy keressek vigaszt és megnyugvást egy nagy halottunk sírjánál, aki évtizedekig tűrte a száműzetés keservét; ki évtizedig epedett itt Ázsia partjain hazája után, kit évtizedig gyötörtek a honvágy kínjai, s kinek szent hamvai e földnek porával vegyültek össze, hogy szentesítsék. Én elhatároztam felkeresni nagy Thökölynek feledett sírját a közel Nicomedia (Iszmid) partjain. Igen, mert égető szükségét éreztem lelkem csalódását, egy még nagyobb csalódáshoz viszonyítani, hogy ekként annak nagyobb mérve mellett eltörpüljön.

Igen, én a küzdelmeiben, miként türelmes önmegadással viselt szenvedéseiben egyaránt emelkedett Thököly Imre sírjánál kerestem vígasztalást és enyhülést. Igen, mert a nagy vértanúk sírjai mindig nagy tanulságokat rejtenek magukban az utókor számára.

Elindultam Thököly sírjához hazafias búcsújáratra, melyet II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírjainál valék bevégzendők.

Én az utódtól a dicső elődökhöz: Kossuthtól Thököly és Rákóczihoz fordultam, kik között feltalálni véltem a lelki rokonságot, a történelmi és lélektani összeköttetést. Hisz ők mind hárman ugyanazon nyomdokon törtek ugyanazon magasztos cél felé. Ez folytatta, amit amazok másfél századdal előbb félben hagytak. Ez ápolta és előbbre vitte azon szent hagyományokat, melyeket ők nemzetünkre átruháztak.

Mindhárman ugyanazon nagy eszméért: Magyarország felszabadításáért és függetlenítéséért küzdöttek egész önodaadással, egész önfeláldozással; mindhárman e nagy célnak valósítására szentelé egész életét.

Az utód éppoly lángoló szívvel, éppoly buzgalommal munkálkodott nemzete naggyá tételén. Mindhárman fényes, világra szóló győzelmek után menekültként jöttek e földre: két világrész e találkozó pontjára, hol egyaránt ették a száműzetés keserű kenyerét, hol a ki nem elégített honvágy gyötrelmei rongálták nemes szíveiket.

Kettőjük itt talált feledett, a nyomdokaikon haladó száműzöttek által alig felkutatható sírt, a harmadik elment nemzetünk részére felébreszteni és megnyerni a világ rokonszenvét és érdeklődését. A nagy élő és a nagy halottak egyaránt magasztos példát szolgáltattak, hogy miként kell a hazát szerencsétlenségében, leigáztatása iszonyú napjaiban is szeretni és szolgálni, érette élni és halni.

E feledett, e csak általunk felkeresett sírok valának a mi szíveink erősítői, lelkeink felbuzdítói, ezek valának a mi Jerusálemeink, hova áhítattal vándoroltunk el mindannyiszor, valahányszor lelkünkön a fájdalom, szívünkön a honvágy gyötrelmei erőt vettek, midőn reményünk tünedezett s erőt vett rajtunk a hontalanság keserve. E sírok valának nekünk, bujdosó magyaroknak Medináink, és Mekkáink, a mi katekizmusaink voltak Mikes Kelemen levelei. Ha azokat elolvastuk, ha e szent sírokhoz elvándoroltunk, visszanyerte lelkünk bizalmát, visszanyerte megrendült valónk erejét és szilárdságát; mert e némán is beszélő sírok megtanítanák a bátor önelszánásra, erőt nyújtának a küzdelmes élet folytatásához. Óh hányszor szállt fel nagy szellemetek hozzánk hű tanítványaitokhoz!

Óh hányszor okultunk dicső példátokon! Óh hányszor hoztatok derűt, amidőn elborult lelkünk láthatára.

Nagy, kimagasuló alakjaitok ott lebegtek előttünk, és az a magasztos szellemű nő, az a fennkölt lelkületű magyar amazon, ki mint anya és mint hű feleség megosztá veletek a száműzetés sanyarúságait, vigasz angyalaként lebegett köztetek, példát adandó arra, hogy ott ahol a gyenge nő megáll, ott az erős férfinak csüggedni nem szabad. Másfél század múlva is előttünk magosult fel szende emléked, megtanítani minket is arra, hogy tűrőké a mennyeknek országa.

 

XIII. Isznik a régi Nicaea, Iszmid a régi Nicomédia, Thököly sírja, Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona emlékezete és hamvai

Én elindultam sírotokhoz, hogy lelkem erőt merítsen a ti példátokból; elindultam áhítatos zarándokként gyalog, hogy kegyeletemnek ezáltal adjak gyöngédebb kifejezést.

Gömlektől az út Iszniken, a régi Nicaeán vezet Iszmidre a Nicomediába. Ez út igen sok tekintetben érdekes, de mivel azt Utazás Keleten című munkám VI. kötetében tüzetesen leírtam, itt ismétlések elkerülése végett csak röviden érintem; akik részletesebb ismerete iránt érdeklődnek, jelzett munkámra utalom.

Az út Gömlektől Isznikig és onnan Stambulig mindenütt a múlt klasszikus talaján halad. Gömlek maga is a régi Kiosz helyén fekszik; a múltból fennmaradtak fellegvárának romjai, melyek az első kereszteshad háromezer menekültjének nyújtottak védelmet és megmentést, amely Oszmán vezére, Timurtás tíz évi ostromával dacolt s csak Nicaea eleste után hajtá meg fejét.

Gömlektől az út a Dereszu (Völgy vize) szorosán vezet át, hol a Nicaeát ostromló Bouillon Godefroy egy kis flotilla hajóit szárazon szállította az Askaniai-tóra, hogy a hatalmával dacoló Nicaeát a tó felől is elzárhassa, s megadásra kényszerítse.

A szoroson túl az út az Askaniai-tó kies partjain vezet, a kis rejtett tengerkének környezete oly szép, oly regényes, s környéke oly termékeny, hogyha nem itt, hanem másutt van, sűrű népességnek adna megélhetést, s a terjedelmes és hajókázható tó hullámait gőzösök és hajók szeldelnék.

Itt azonban bús elhagyottság honol, s mintha el volna átkozva e táj, sehol az embernek és munkásságának nyoma nem mutatkozik, pedig egykoron roppant hadseregek mérkőztek és vívtak birtokáért, 100 000-nél több keresztes s ugyanennyi muzulmán vérzett el az itt vívott véres csatákban.

Isznik a tó észak-keleti csúcsában fekszik a régi híres Nicaea helyén. A nagy múltú Nicaeának hetven bástyára támaszkodott védfalai most is fennállanak s mintegy három órai kerülettel bíró területet keretelnek körül. E falakat egy évig ostromolta Bouillon Godefroy s 100 000 keresztes pusztult el vívásában, most a dacoló falak a sakálok és baglyak búvhelyéül szolgálnak csak.

A török Isznik a falak által kerített területnek talán egy századrészét foglalja el, elszomorító mértéket nyújtva a múlt és jelen összehasonlításához.

Úgy a világ-, mint a had- és vallástörténetben kiváló szerepet játszott Nicaeának érdekes múltja tüzetesen van Utazás Keleten VI. kötetében ismertetve. Oda utasítom olvasóimat.

Isznikről a Kara Muszálon (a régi Mons Argathonon) vezet át az út Iszmidre; azon magas hegyláncolaton, melyen Bouillon Godefroy keresztesei utat vágtak Nicaea ostromakor.

Iszmid a régi Nicomedia, a hasonnevű tengeröbölnek északi oldalán szép regényesen fekszik, Bithynia egykor büszke és hatalmas fővárosának ma csak szomorú árnyképét mutatja.

De engem nem a város, hanem a Thököly Imre sírja érdekelt; az vezetett ide, annak felkutatására indultam. Annyira elhagyatott e sír, annyira ismeretlen, hogy az egész városban senki sem tudott róla, senki holléte felől utasítást nem tudott adni, végre hosszas keresés után, mintegy ösztönszerűleg találtam reá az örmény temető egyik zugában dudvával és bozóttal úgy körülnőve, úgy elborítva, hogy csak fáradságos írtás után csalántól összecsípetve, s az eltávolított tövisek szúrásától vérezve tudtam az egyszerű márványlaphoz jutni, mely nagy szabadsághősünk hamvait fedi.

A sírkő tüzetesen le van írva idézett munkámban, honnan legfölebb síriratát veszem itten át; azon szép és jellemző síriratot, amely rövid nehány sorban, úgy a hősiesség méltánylatát, mint a számkivetés kínjait, és az idegen föld nehéz voltát oly meghatóan tolmácsolja.

A márványlapon felül a Thököly-címer van dombor faragásban kivésve. E címer jelképes (emblematicus) jelentőséggel bír, vagy legalább ily értelmezést megtűr.

A középen levő kétfejű sast, a zsarnokság e szörnymadarát és jelképét, négy mezőben levő felágaskodó kardos oroszlány veszi körül, mintha őrizné, hogy vérengző karmaival és falánk csőreivel kárt ne tehessen.

Alatta a sírirat.

Feleslegesnek tartom ez oly szép és sokat mondó felirathoz bővebb magyarázatot adni, mindazonáltal mégse tehetem, hogy pár rövid megjegyzést ne tegyek s az elhagyottság feletti bánatomnak és szégyenemnek kifejezést ne adjak.

Thökölyhez úgy életében, mint halálában mostoha volt a sors, sőt mostoha még a történelem is, s ez kihat egészen sírjáig.

Amidőn Ausztria az erdélyi fejedelemséget meghódította, vagy jobban mondva az álnok Teleki Mihály oda játszotta, az osztrák zsarnokság korlátlanul kezdett hazánkban gazdálkodni és kegyetlenkedni. Míg az erdélyi fejedelemség állott, addig korlátozva volt nemzetünk kiirtására törekvő hatalma. A magyar alkotmányosságnak, a magyar szabadságnak, a magyar műveltségnek volt egy menhelye, egy erős védvára, s nagy fejedelmeink a Báthoryak, Bocskai, Bethlen Gábor és a Rákócziak féken tartották az osztrák hatalmaskodást, fegyvert ragadtak, ha féktelenkedett, s védték Magyarország jogait, oly sokszor megtámadott vallásszabadságát, s az békekötések, szerződések által biztosíták.

De ahogy Erdély elveszté önállóságát, ahogy afelett is az osztrák uralom terjeszté ki sötét szárnyait s kétfejű sasának körme ezt is fojtogatni kezdette: nem volt többé semmi korlát, ami az osztrák elbizakodottságot féken tartsa.

A jezsuitizmussal kezet fogott osztrák zsarnokság nemcsak politikai szabadságunkat tiporta lábbal, hanem békekötések és törvények által biztosított vallás szabadságunkat sértette, és kijátszotta, a protestánsok templomait rendre foglalta el, a protestáns papokat gályarabságra hurcolta, s midőn a hazafiak emiatt zúgolódni és mozogni kezdettek, az eperjesi vérfürdővel némítá el azokat.

Ezen iszonyatos korszakban, midőn Caraffa hóhérbárdot villogtatott a nemzet feje felett, a nemzetirtás és megrémülés gyászos korszakában ragadott fegyvert Thököly Imre, a magyar szabadságnak, nemzetünk megtámadott életének és a kiirtani szándékolt protestanizmus védelmére. Ő kezdette meg azon nagyszerű harminc éves háborút, amelyet a magyar nemzet rövid megszakításokkal lételeért, szabadságáért oly kitartással, oly nagy vér áldozatokkal vívott, mert a Rákóczi forradalom csak kifolyása és folytatása volt, a Thököly Imre által megkezdett küzdelemnek.

Thököly fiatalon lépett a szabadság küzdterére, fiatalon szállott szembe a jezsuitizmussal szövetkezett osztrák zsarnokság féktelen zsoldos hadával, melyet Európa söpredékéből toborzott a mi kiirtásunkra.

Thököly élete 47 évéből huszonegyet a szabadságharc terein és a száműzetésben töltött, küzdve folyton nemzete megmentéséért, politikai és vallási szabadsága biztosításáért. Az ő egész élete egy szakadatlan láncolata volt a nemes önfeláldozásnak s számos győzelemmel írta fel a magyar név dicsőségét a történelem lapjaira.

Ő valódi magyar Hannibál volt, ki akkor csapott sasként az ellenre, amidőn ez őt megsemmisítve, végleg leszorítva hitte; az ő zernyesti fényes győzelme leginkább jellemzi az ő soha ki nem merülő buzgalmát, az ő nagy hadvezéri tehetségét, az ő csodás hősiességét, de nemcsak e fényes diadal részleteiben, nemcsak az eddig emberi léptek előtt elzárt Királykőn való merész leereszkedésében követte Hannibál alpesi példáját: hanem megvolt benne — miként Carthagó e nagy hősében — a soha sem csüggedő erős lélek, a lankadhatlan tetterő, az erős kitartás, mely nyugtot nem ismerve, akadályokat nem tekintve még a lehetetlent is lehetővé tette. Ő a vereségekből, a visszalöketésből csak új erőt merített új küzdelmekre s csak a nagy célt tekintette, melyet maga elé tűzött s a felé tört feltartóztatlanul.

A nagy tulajdonok e tökéletes összetömörülése talán egyetlen szabadsághősünkben sem volt oly mérvben, mint Thökölyben, s mindezért száműzetés és feledett sír lett jutalma.

Sőt, még a történelem is igazságtalan volt irányában; még ez sem adta meg a kellő méltánylatot és elismerést neki, még ez sem fonta körül azon dicsfénnyel, mint aminőt ő megérdemel. Mert míg mostoha fiának, az általa megkezdett küzdelmek további folytatójának, az ő szép tulajdonai örökösének: II. Rákóczi Ferencnek akadt lelkes történésze, viselt nagy dolgait csak itt-ott találjuk szórványosan és töredékesen feljegyezve; de nagy érdeme s dicső élete még kellőleg méltatva és előtérbe hozva nem volt.

Innen-onnan kell össze böngészni egyes epizódok, egyes jelenetek, egyes csaták leírását, hogy ama nagyszerű küzdelemről némi fogalmat alkossunk magunknak; csak régi ódondászoknál fellelhető könyvekben, s nehány rövidebb értekezletben találjuk fel az ő életének egyes mozzanatait; de egy a kor színvonalán álló történeti korrajz, történelem és életleírás Thökölyről és koráról még mind hiányzik, és várat magára.

Száműzetése alatt kiállott szenvedései is ismeretlenek, alig maradt fenn egyes levéltöredék, amely a megpróbáltatások, a vezeklés e korszakára fényt vetnének; hiányzott neki Mikes Kelemenje, aki a hazából kitaszítottnak, a mindenki által elhagyottnak legalább sóhajtásait visszaadta, nagy lelkesedését és gyötrelmeit ismeretette volna.

Ő mindenkitől elhagyatva, csak egyedül hős nejére, dicsőségének és száműzetésének részesére támaszkodva élte át a hontalanság szomorú éveit.

Sőt, még halálában is igaztalan irányában a sors, mert míg a rodostói nagy száműzöttnek ott voltak mellette bajtársai, ott volt a vallás vigaszával annak szolgája, addig szegény Thököly ezt is nélkülözte, s míg a rodostói száműzöttnek földi maradványait a főváros egyik egyházában helyezték örök nyugalomra hős anyja mellé, s ha nem is díszes, legalább mégis az idő viszontagságai és emberek rombolásától védett emléktábla jelöli emlékezetét, addig szegény Thököly nem is Európában, hanem Ázsia egyik félreeső zugában porlik a hideg földben. S a síremlékét dudvák, tövis és csalán éktelenítik, feledve, mellőzve, senkitől sem ápoltatva. Talán egy század alatt én voltam az első, aki fölkerestem, aki a körülte levő piszkot elhárítám, ki a hazafi bánat könnyeivel öntöztem a szent hantokat, ki az elismerés adóját meghozta a sírra, s ki friss babérkoszorút helyezett a nagy szabadsághősnek és dicsőült vértanúnak hantjaira.

Az én nyomdokaimon még elvándoroltak nehányan vele, de félnünk lehet, hogy egy napon a senki által nem védett, senki által nem gondozott, a senki által nem féltett és ügyelt sírkövet beépítik valamely ház alapfalába s akkor többé még a helyet sem fogjuk feltalálhatni, ahol nyugszik, nem fogunk semminemű jelzővel bírni arra, hogy hol keressük a szent hamvakat; s nem lesz alkalmunk megadhatni legalább azon végtisztességet, hogy a hazába visszahozva azon földbe temessék el, amelynek üdvéért ő egész életét feláldozá. Stambulba visszatérve felkerestem a galatai Szent Benedek kolostor templomában a Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona emléktáblát s leborulék azon szentélybe, melynek kriptájában vannak a szent hamvak valahol elrejtve az utókor számára, midőn eljövend a hazába való visszaszállításnak alkalmas ideje.

Mert ránk utódokra vár azon kötelesség teljesítése, hogy Thököly, Zrínyi Ilona és Rákóczi hamvait haza szállítsuk, és a nemzeti pantheónba helyezzük el; reánk vár a feladat, hogy az eddigi vétkes mulasztást helyrehozzuk, s csaknem két század múlva megadjuk a végtisztességet történelmünk ez óriásainak. Vajon mikor teljesítheti a nemzet kötelességét? Vajon mikor róvhatja le a tartozását? Nem tudom; de azt tudom, hogy a szent hamvakat csak a szabad és független Magyarország van jogosítva átvenni, mert ők egy osztrák provincia lealázott földjében nyugalmat nem találhatnának.

Addig hadd maradjanak ott zúgó tenger partjain, hol ha feledve, ha elhanyagolva vannak is, legalább nincsenek inzultálva oly nemzedék által, mely önkezével rombolja szét mindazt, amiért ők vérzettek s amiért száműzetésben haltak el.

 

XIV. Osztrák üldözés. A magyarok ős hazáját kutató Berzenczey Dalai Lámától hozott tudománya

Stambulba visszaérve rögtön lépéseket tettem, hogy az osztrák alattvalói kötelékből kibontakozva, török alattvaló legyek, s így az előre láthatott üldöztetés ellen biztosítsam magamat.

Fájdalom, akkor a magyar államot nem létezőnek deklarálták, azok, kiket mi kiűztünk csúfosan hazánkból, s kiűzhettünk volna a világból is, ha a muszka végvonaglása percében meg nem segíti, s életre nem galvanizálja. A szegény magyart nemcsak otthon ölték s akasztották és lövelték, s börtönökben sínylődtették; hanem külföldön is – csak azért, mert magyarnak született – üldözték, s ahol csak lehetett, megkárosították. Akkor mi mind rebellisek, Kossuth kutyák voltunk.

E tekintetben a menekülteknek még jobb dolguk volt, mert őket a török saját alattvalóinak tekintette s megvédte az osztrák ellen, ezekből csak alattomba csíptek el néha egyet-egyet, de résen voltunk és kiszabadítottuk; hanem mi szegény páriák, kiket szabadságharcunk külföldön kapott, s kikhez mint alattvalóihoz az osztrák jogot formált, mi védtelenül ki voltunk téve a kíméletlen üldözésnek, s követség, ha semmi más bűnünk nem volt, minthogy menekült testvéreinket házunkba befogadtuk vagy csak érintkeztünk is velük, kénye-kedve szerint fogdostatott össze, börtönökben kínzott, haza toloncoztatott. Azért, aki csak tehette, török alattvalóvá lett, hogy az atyai osztrák kormány védelme (?) alól menekülhessen. A török alattvalóvá létel könnyen ment, pár évi ott lakás elégséges volt ennek megnyerésére. E kellék meg volt nálam, sőt annál több is, mert anyám török alattvaló és törökországi birtokos volt. S az osztrák követség mégis óvást tett az én átvételem ellen. Velem neki tervei voltak, a Loschi publikációiban részesnek hittek, (megvallom nem ok nélkül), tudták Kossuthtal való egybeköttetésemet, az ellene intézett orgyilkos támadások meghiúsításában való működésemet; a menekültekkel való testvériességemet: ezek mind rémletes vétkek valának az ő szemeikben, melyekért bűnhődnöm kellett, lesték az alkalmat, hogy belém köthessenek és horogra keríthessenek.

Most utólagosan adok elő egyet-mást, amit előbb kellett volna elmondanom.

Igen szép és felbátorító jelenet volt az, hogy amidőn Európa kormányai és diplomáciája inkább a nyomorgatónkkal és zsarnokainkkal tartottak, s a nemzeti hajótörésből idegen révpartra vergődött szerencsétlen menekülteink sorsa iránt közönyösek és hidegek voltak: az Óceán túli Észak-Amerikai Köztársaság melegen érdeklődött menkültjeink s különösen Kossuth sorsa iránt, s igyekezett Törökországból — hol biztonságban nem hitte — szabad földjére átszállítani, míg ellenben az osztrák és a muszka, ha már ki nem kaphatták, legalább igyekeztek örökös fogságban ott visszatartani.

Egy évvel a kutahijaiak kiszabadulta és a Missisippin való elszállítása előtt, már küldött volt az észak-amerikai státusok kormánya egy gőzöst a magyar menekültek elszállítására Gömlekre. Azonban az osztrák intrika ez alkalommal megtudta gátolni Kossuth és főbb embereinknek szabadlábra helyezését s az amerikai hajó csakis a jelentéktelenebb belzettek elszállítására szoríttatott. Ekkor tájt történt, hogy Szmirnában egy Koszta nevű magyar menekültet, anélkül, hogy a legcsekélyebb okot adott volna, Szmirnán az osztrák konzul elfogatta s egy éppen a kikötőben horgonyzó osztrák fregátra hurcoltatván annak árbocához kikötötte. A nép erre természetesen fölzúdult, a partra tolongott és demonstrált Koszta népjogellenes elfogatása ellen.

Ugyanekkor a szmirnai kikötőben egy amerikai hadihajó is horgonyzott, ennek parancsnoka rögtön megtöltette ágyúit és osztrák fregát mellett foglalván helyet, átizent, hogy ha Kosztát öt perc alatt át nem küldik az ő hajójára, a fregátot elsülylyeszti, és hogy a jenki nem tréfálódzott, mutatták a töltött ágyúk mellett füstölgő kanóccal ott álló tüzérek, és a fedélzeten harckészen sorakozott tengerészkatonák.

Következménye az lett, hogy még az öt perc eltelte előtt Koszta az amerikai hajón volt, s nemsokára a szmirnai nép diadalmenettel vitte a kiszabadítottat lakására, s a konzul úr ablakait mind beverte.

Nem ok nélkül őrködött tehát Észak-Amerika kormánya, s nem ok nélkül igyekezett Kossuthot biztonságba helyezni.

Azonban, mint fennebb előadtam, még ekkor kiszabadítása nem sikerült, hanem vagy húsz kutahijai belzettnek megengedtetett az elutazás. Ezeknek vezetője Berzenczey László volt, ki Kutahijában az angol nyelvet szorgalmatosan tanulta s elméletileg annyira elsajátította, hogy Shakespeare-t széltében fordította magyarra. Azonban, hogy az angol nyelv elméleti tudása és gyakorlati alkalmazása közt mily nagy a különbség, kitűnt akkor, amidőn Gömleken Laci barátunk egy ékes angol dikcióval üdvözölte a kapitányt és az észak-amerikai kormányt. A kapitány feleletében sajnálatát fejezte ki, hogy magyarul nem tudván, azon alkalmasint igen ékes szónoklatból egy árva szót sem értett meg.

Berzenczey társaival New-Yorkba evedzett át, hol mint első odaérő magyarokat, igen nagy kitüntetéssel fogadták s habár Berzenczey székelyes-angol nyelvét nem igen értették, mindazonáltal mégis kivitte, hogy valamely tudományos egyesület, ha jól tudom a Smith Sonian Institution útipénzzel látta el, hogy a magyarok őshazáját a Himaláján túl felkeresse. Ezt egy ángol lapból olvastuk; de azután többé Berzenczeyről mi hírt se hallottunk.

Iszmidről való visszatértem után egy napon nagy csoportosulást látok az utcán, egy csomó gyermek és kíváncsi ember kísért egy eredeti, félig ind, félig európai embert, aki püspöki pásztorbotként hajlított hosszú bambusz pálcával lépdegélt; elejébe kerülök, hogy lássam a furcsa szentet, hát az Berzenczy, ki szintén reám ismervén, mondja: Jó, hogy talállak, éppen hozzád indultam; egyenesen a Dalai Lámától jövök s hozom a tudományt, amellyel az osztrákot Magyarországról kikergetem, mert ahogy én az Ojtoznál belépek, ő a Lajtánál kifut.

De édes Lacim — felelék — oda ne menj, mert úgy felakasztanak, hogy lábod sem éri a földet.

Kishitűek, ti, — mond ő — látszik, hogy a Dalai Láma tudományának hatalmát nem ismeritek.

Át kelle látnom, hogy László barátom, a forró éghajlat alatt egy kissé megzavarodott. Elvittem, szüleimhez, beszállásoltam s nagy bajamba került, hogy az Ojtozba való indulástól visszatartsam mindenféle ürügyekkel s főként az útipénz hiányával. Tartott a kaszinóban egy felolvasást is, őseink eredeti lakhelyéről és indiai utazásairól; de oly sok képtelenséget össze beszélt, hogy komoly aggodalmak szálltak meg esze józansága iránt. Különben rögeszméjétől elvontan elég okosan viselte magát és szellemesen társalgott; a hazamenetel és német kikergetés rögeszméjét azonban kiverni nem lehetett fejéből. Végre azt az expedienst találtam, hogy indulása előtt mégis jó lesz a dolgot Kossuth-tal közölni, aki nélkül mi semmit se teszünk, már pedig azt követelte, hogy mi is kísérjük az Ojtozba, hogy a kiűzendő németek helyett rögtön szervezhesse velünk a felállítandó magyar hivatalokat. Nagy üggyel-bajjal végre a Londonba menetelre elhatározta magát. Ezt főleg azért óhajtottam, hogy valamely ángol intézetben kezelés alá vétessék, míg elmebaja nagyobb mérveket ölthetne.

Egy magántársulati angol gőzös, amely utasokat is jutányosan szállított, éppen indulóban volt, ottan helyet váltottam számára (tíz font sterling) s magam is bekísértem, nehogy az ojtozi rögeszme kiszöktesse onnan.

A hajó kapitánya egy dublini ír volt, bájos szép leánya is vele volt a hajón, s még mondám Laci barátomnak: hej be szeretnék én is e gyönyörű Miss társaságában utazni. Nem hittem akkor, hogy óhajtásom oly hamar teljesedni fog.

 

XV. Menekülésem Konstantinápolyból. Párhuzam Irland és Magyarország közt. Utazás Liverpoolig

Abszolút rossz az életben nem létezik; nincsen oly csapás, oly szerencsétlenség, amiből valakire haszon vagy előny ne háromolnék, mert a körülmények összefonódása, az érdekek ellentétes összeütközése hozza magával, hogy ami egyeseknek, avagy többeknek kárt, hátramaradást, néha szerencsétlenséget okoz: egy másiknak vagy másoknak előnyöket, hasznot hajt. Még az emberi élet végpontján, a halálnál is szokott az örökség lesők haszonvágya leselkedni.

Ily eset adta elő magát velem is.

Berzenczey László szemem láttára utazott el, a hajót elkísérte tekintetem egész odáig, míg a Mármora sík tükrére kiért s füstgomolya a távol homályába veszett el; s mégis következő nap reggelén Berzenczey hangját hallám az átellenes magyar kaszinóban.

Nem tudtam e talányt magamnak megfejteni, már-már hinni kezdettem a Dalai Lámától hozott tudomány csodaszerűségében, amidőn átjövő Laci barátom előadta, hogy gőzösük összeütődvén Gallipolinál egy török bárkával, megsérült s kénytelenek voltak kiigazítás végett visszatérni, azonban pár nap múlva ismét folytatandják útjokat.

Ezen közbejött véletlen, ami a gőzös tulajdonosának hátramaradást és kárt okozott, nekem előnyömre szolgált, mert annak köszönhetém szerencsés megmenekülésemet az ellenem kivetett hálóból.

Ugyanis a hajó viszont útrakelését megelőző nap délutánján találkozom az osztrák követségnél alkalmazott olasz barátommal, ki képéből kikelve és lelkendezve ragadja meg kezemet és egy félreeső kávéházba vonva, kérdi, hogy már török alattvaló vagyok-e? Nem, felelém, mert az osztrák követség ellentmondott átvételemnek.

No, akkor fuss, menkülj! — mond ő, —, mert Erdélyben bizonyos Váradyt fogtak el, kinél téged kompromitáló iratokat találtak, minek következtében már ki van adva ellened az elfogatási parancs, hogy még ma éjjel letartóztassanak és hazahurcoljanak, hol — mint kárörömmel mondák — kötél nyakravalót kapsz.

Én tisztában voltam a helyzettel, tudtam, hogy ha a Várady Jóskánál volt irományok kézre kerültek, azok tökéletesen elégségesek arra, hogy felmagasztaljanak az akasztófára, miként szegény Váradyval s a többi székely vértanúkkal tevék.

Terveimmel is azonnal készen voltam, mert szülőimhez, megmentő barátom által vitt levelet írtam, melyben tudattam menekülési szándékomat, kérve, hogy podgyászomat és útipénzt hozzanak a Berzenczey-féle ángol hajóra, hová én azonnal felmentem és a kapitánnyal a viteldíj felett megegyezvén, többé onnan ki se léptem, mert angol hajón lenni annyi volt, mint angol földön lenni, ahonnan többé az odabelépő politikai menekültet semmiféle hatalom ki nem vehette.

Volt már erre néhány előzetes esetünk, mely mindig a reklamáló osztrák követség visszautasításával és rút kudarcával végződött.

Bejövő szüleimtől érzékeny búcsút vettem. Első eset volt, hogy én szárnyaik alól, hosszú és bizonytalan időre kirepültem, szembeszállni bizonytalan sorssal, az élet ezer bajaival; de nagyon ideje volt eltávoznom, mert — amint szülőim leveléből értesültem — még aznap éjjelén kikutatták házunkat az osztrák fogdmegek; de a keresettnek hűlt helyét találták csak.

Én félmenekültből egész menekültté lettem, kinek még inkább kellett félni a zsarnok osztrák uralmat, mint bármelyik menekültnek. Én valék a valódi száműzött, akik előtt egy bitófával volt elzárva a hazamehetés útja. Én valék az igazi földönfutó, akinek futnia kellett azon földtől, melyet édes hazámnak nevezék; de zúgolódás és panasz távol voltak tőlem, hisz én kész lettem volna a bitóra is fellépni, ha abból édes hazámra valamely előny háramolt volna, így azonban tanácsosabbnak véltem fenntartani magamat jobb időre, midőn talán némi haszonnal róhatom le hazám iránti kötelmeimet. Elmentem, hogy az osztrák bosszú és üldözöttje közé az Óceán hullámait helyezzem.

A hajót, mely menhelyet nyújta, kedvessé és vonzóvá tette a kapitány bájos leánya, ki egykedvű és hosszantartó utunkra a költészet és bűbáj virágait hinté, mert mit érne egy holdvilágos est sugárözönbe tündöklő tengeren, ha egy szép nő tekintete nem emelné költőiségét? Mit érne a hullámok szeretetteljes összekoccanása, ha egy szép nő jelenléte nem fokozná annak költészetét? Mit érne a 19. év elmerengése, ha nem lenne egy méltó lény, akinél a szív hódolata megállapodhasson?

Óh mily szép, óh mily megragadó volt, amidőn a hold ábrándos sugaraitól megvilágított hazaszerető úrhölgy hazája szerencsétlenségét festi könnytelt szemekkel, hogy ne találtak volna e hangok bánatos szívemben visszhangra?

Hisz Irland és hazám helyzete között oly sok a hasonlatosság, e két nép szenvedéseiben oly sok a találkozási pont. Mindkettőt egy hatalmaskodó szomszéd beolvasztási törekvései üldözik és sanyargatják. Csakhogy Anglia a polgárosodásnak szelídebb eszközeivel, Ausztria a vandalizmus durva erőszakával akarja végrehajtani. S talán éppen ezért nálunk sokkal erősebb az ellenhatás, sokkal kitartóbb és szívósabb az önvédelem s következőleg a zsarnokságnak minden erőlködése eredménytelenebb.

A mi vértanúink kiontott vére termékenyíti a szabadság földjét, fokozza ellentállásunkat, eszményi magaslatra emeli honszerelmünket, alkotmányunk és nemzetiségünkhöz való ragaszkodásunkat egészen a rajongásig felvillanyozza. Míg ellenben Anglia az ő szelídebb s alkotmányos látszatú eszközeivel tulajdonképpen már ki is írtotta az ír nemzetiséget oly mérvben, hogy a szigeten az elnyomók nyelvén beszélnek az elnyomottak, s az övéi által feledett ír nyelv maholnap a holt nyelvek közé fog degredáltatni. Úgy, hogy voltaképpen ma már az egész küzdelem inkább vallási jelleget kezd ölteni, s tulajdonképpen nem az ír nemzet, hanem katolikus ángolok küzdenek a protestáns angolok preponderanciája ellen.

Anglia már-már keresztül vitte az ír nemzetiség kiírtását, és ebben segítségére szolgáltak az ottani abnormis birtokviszonyok, melyek szerint az írlandiak nem tulajdonosai, hanem inkább haszonbérlői voltak a földnek, s így a haza rögéhez való ragaszkodás érzete, ami alapja a hazaszeretenek, nem is fejlődhetett ki náluk nagyobb mértékben; innen erednek a nagymérvű ír kivándorlások, melyek annyira átköltöztették Észak-Amerikába az íreket, hogy aligha nem nagyobb ottani létszámuk, mint az anyahonban maradottaké.

Míg ellenben Magyarország népe a haza rögéhez van kötve, és azért, mert a nemzet a földnek tulajdonosa; ez teszi a mi álláspontunkat rendíthetetlenné, ez a mi archimédeszi pontunk, melyről a zsarnokságot mindig ki tudjuk vetni sarkaiból. Innen ered, hogy Ausztriával szemben legyőzhetetlenek vagyunk, mert ha földre sújt is, Antheusként új erőt merítünk a haza szent földjével való érintkezéstől, amely a miénk.

Magyarország Irland sorsára soha se jutand, mert ha Ausztria tovább is folytatá ellenünk ádáz harcát, nem minket, hanem önmagát törné össze.

Erre történelmünk számos példát és nagy tanulságokat nyújt; mert Ausztria mindig akkor volt leggyengébb, amidőn Magyarországot legyőzte, azaz, hogy soha se győzte le, hanem vagy egyes tábornokaink árulása vagy idegen segély által ideig óráig lenyűgözte. Valahányszor ily módon elidegeníté a magyar nemzet szívét magától, végpusztulásának percei közelegtek. Ezt tanúsítják Thököly, Rákóczi és 1848-49-i szabadságharcaink is.

Ez természetes folyománya a heterogen elemekből összetákolt Ausztria államszervezetének, mert az egy magyaron kívül minden más népnek gravitaló pontja kívül esik a birodalmon. Innen van, hogy Ausztria létalapja azonnal inog, mihelyt Magyarország támogatása meg van tőle vonva; gyengévé, életképtelenné válik azonnal, mihelyt a magyar erős karja nem védi bel- s kül-ellenségei ellen. A roskadt épület támasza mi vagyunk. Ha e támoszlop elvonatik, a bűn háza önmagától is összeroskad.

A mi jövőnk biztos, önmagunktól függ az kizárólag; mi urai vagyunk sorsunknak. Szegény Irland, te már túl vagy szárnyalva, a te sorsod a beolvadás a nagy ángol elembe úgy itt, a régi, mint az Óceánon túli, új hazádban…

Vissza a Törökországról és különösen a nőkrőlbe