Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Dr.
Celler Tibor
Az Oszmán-dinasztia
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
http://www.csaladikor.co.yu/pages/20020110/friss/mozaik/celler.htm
http://www.csaladikor.co.yu/pages/20020117/friss/mozaik/celler.htm
Egy
birodalom tündöklése és bukása
A
legenda szerint a világ egyik legtovább uralkodó császári háza, az Oszmán-dinasztia
egészen a bibliai Noé unokájáig, Oghuzig tudja visszavezetni a családfáját. A
Belső-Ázsiában élt Oghuz nemzetség később 28 törzsre oszlott, melyek közül leginkább
a Kayi törzs tűnt ki. Ennek tagjai a X. században tértek át az iszlámra, majd
a Kaukázus és Kis-Ázsia (Anatólia) felé vonultak. A XI. sz. közepén a szeldzsukoknak
nevezett törzsfőnökök előbb egy nagy keleti birodalmat (bagdadi székhellyel) hoztak
létre Tugrul bej vezetése alatt, majd annak utóda, Arszlán Bizáncot legyőzve Nyugat
felé is óriási területet szerzett meg. 1153-ban a hatalmas Szeldzsuk-Török Birodalmat
az Amu-darja bal partján élő rokon oghuz törzsek megtámadják, ami után az óriási
ország több kisebb szultánságra esik szét.
Az egyik ilyen utódállam a Koniában
székelő szeldzsuk szultánság, melynek legjelentősebb uralkodója, I. Aladdin Kejkubabnak
(ur. 1219–1236) az uralma alatt érkezett az ország területére az Ertogrul (1231–1288)
vezette nomád oghuz-török törzsek egy másik csoportja. Ezek számára a koniai szultán
a Szakaria folyó körüli területet jelöli ki letelepedési helyül, Szögüt központtal.
Ertogrul utóda, az iszlám harmadik kalifájának a nevét viselő Oszmán, a „Győzedelmes”
(ur. 1288–1326) elfoglalja Koniát, majd az ősi Brusszát is, ahová a fővárosát
helyezi. Ő az Oszmán-dinasztia megalapítója. Az ő uralkodásától kezdve nevezik
a törököket oszmán-törököknek (oszmanli), az országot pedig Oszmán (Ottomán) Birodalomnak.
Az országalapító I. Oszmánt népe szentként tiszteli és brusszai sírja még ma is
zarándokhely.
A dinasztia erősödése
Oszmán fia, Orhán (ur. 1326–1359)
a tengerig szerezte meg Kis-Ázsia északkeleti részét, Naikaiát is beleértve. Az
országalapító unokája, I. Murád szultán (1359–1389) kihasználva a délszláv népek
egymás közti torzsalkodását, megduplázta birodalmát: előbb Drinápolyt, majd Bulgáriát
és Szerbiát is legyőzte, ezzel gyakorlatilag bekerítette Bizáncot. Az utód, I.
Bajazid (1389–1402), a „Villám” már Magyarországot fenyegette, de Zsigmond magyar
király Nikápolynál (1396) legyőzte. (Fordítva
történt, a törökök győztek! szerk.)
A török terjeszkedést Timur Lenk tatár hordái egy időre visszavetették, miután
1402-ben Ankaránál legyőzték a szultán seregét, Bajazid szultánt pedig vasketrecben
szállították Timur elé.
A mongolok által megrendített Oszmán Birodalom viszonylag
hamar újra megerősödött, és folytatta terjeszkedését: a XV. század közepén északi
határai már a Dunánál voltak, míg keleten az Eufráteszig terjedtek. II. Mohamed
(1451–1481) Fátih, a „Hódító” hadai 1453-ban, hosszú ostrom után elfoglalták a
nyugati segítség híján magára maradó, de hősiesen védekező Bizáncot. Konstantinápoly
elfoglalása után a szultán Erninéből (Drinápoly) a következőkben ide helyezte
át a székhelyét, a Hagia Szófia katedrális tetejére pedig felkerült a félhold.
A XV. század végére a legtöbb balkáni ország a törökök fennhatósága alá került.
II. Mohamed veszi fel először a „padisah” címet, ami a „királyok királyát” jelenti.
A szultán előszeretettel neveztette még magát „a két szárazföld és a két tenger
urának” is. A hódító Mohamed nagy volt a béke műveiben is. Úgy lép fel, mint a
régi bizánci császárok utóda: tovább díszíti a fővárosát, gyönyörű templomokat,
palotákat épít. Konstantinápolyt ismét a világ első városává teszi.
A hódító
unokája, I. Szelim (1512–1520) Javúz, a „Kegyetlen” vagy „Rettegett” legyőzte
a síita perzsákat (a hadjárat során mintegy 40 000 perzsa esett el), majd bevonult
a fővárosukba, Tebrizbe. A korszerű tüzérséggel szemben Örményország, Aleppó,
Damaszkusz, Jeruzsálem és Kairó sem tudta felvenni a harcot. Az oszmán fejedelem
Nagy Sándor nyomdokaiba lépett, kinek regényes életrajzát oly nagyon szerette
olvasni. Kairó elfoglalása után Mekka és Medina, az iszlám két legszentebb városainak
a vallási elöljárója 1516-ban elküldte a győztes szultánnak a városok kulcsait,
ezáltal ő és a későbbi szultánok is az iszlám egyedüli vezetőivé, kalifáivá váltak.
(A kalifa szó jelentése: Allah árnyéka, azaz földi helytartója, az igazhitűek
fejedelme.) A 36 szultánt felvonultató Oszmán-dinasztia ezzel a legnagyobb iszlám
dinasztiává vált a világon.
II. Szulejmán birodalomépítése
I.
Szelim a Kegyetlen névre többek között azzal szolgált rá, hogy minden olyan rokonát
megölette, akik esetleges trónkövetelőként léphettek fel. Kegyetlenségét még tulajdon
apja, az általa lemondatott békés II. Bajazid (1481–1512) sem kerülhette el, akit
szintén megöletett. Nyolcévi uralkodásának 7 nagyvezír is áldozatul esett.
(Ezt a szokást később több utódja is folytatta, pl. III. Mohamed /ur. 1595–1603/,
trónra kerülésekor 19 testvérét ölette meg, vagy pl. a III. Szelim szultán /ur.
1789–1807» bukását követő trónviszályokból az Oszmán nemzetség férfitagjai közül
csak a szultán kisebbik öccse, a későbbi II. Mahmud (ur. 1808 -1839) tudott megmenekülni.)
II. Szulejmán (ur. 1520–1566) Kánúni, a „Törvényhozó” uralkodott leghosszabb ideig,
összesen 46 évig. 1522-ben elűzte Rodosz szigetéről a johannita-lovagokat, hogy
biztosítani tudja Isztambul és Egyiptom tengeri összeköttetését. A szultán ezután
1526-ban Mohácsnál legyőzte II. Lajos magyar király egyesített hadait, majd elfoglalta
Budát is. A szétforgácsolt magyar haderő és a széthúzó nagyurak nem is mertek
szembeszállni a szultán seregével, és nem is tudták volna megakadályozni azok
hadmozdulatait. 1529-ben a szultán még Bécset is megostromolta, de nem bírt el
a Ferdinánd király és annak bátyja, V. Károly császár vezetése alatt álló 100
000 fős zsoldossereggel. Már ekkor kiderült, hogy a két nagyhatalom nem bír egymással,
erőik ebben a térségben egyensúlyban voltak egymással.
Az északi sikereknél
is nagyobb sikereket ért el délen: a dél-arábiai Jemen elfoglalása után Afrikába
átkelve nemcsak a mai Líbia és Algéria partvidékét foglalta el, hanem még a Vörös-tenger
szomáliai partszakaszait is.
A Nagy Szulejmánnak is nevezett szultán uralkodása
idején érte el a Török Birodalom a fénykorát. Uralkodásának végén a birodalom
3 kontinensre terjedt ki. Szulejmán szultán jó hadvezér és szervező volt, aki
rendet tartott a birodalmában. Átfogó adózási felmérést készíttetett és először
foglalta írásba a szokásjogot.
A török terjeszkedés alapja a rendkívül erős
központosítás volt, ami lehetővé tette az állam számára a birodalom erőforrásainak
összpontosítását.
A birodalom központi állami szervét Bab-i-Alínak, Hatalmas
vagy Fényes Portának nevezték, melynek élén az első miniszter, vagyis a nagyvezír
állt, aki a korlátlan hatalommal rendelkező szultán után következett. A nagyvezír
még rendeletek (firmánok) kiadására is jogosult volt. Alatta álltak a vezírek,
ők alkották a szultáni tanácsot, a „dívánt”.
A birodalom egész területe a
szultán tulajdona volt, vagyis az európai államokkal ellentétben itt nem alakultak
ki öröklődő földbirtokok. A szultán a fontosabb városokat, gazdagabb földterületeket
(az ún. hász-birtokokat) megtartotta magának, míg a többit a hű szolgálat fejében
kiosztotta lovaskatonáinak, a szpáhiknak. Ezt a birtokot azonban a szultán bármikor
vissszavehette. A szultáni haderő másik oszlopát a janicsárok serege képezte,
akik jól felszerelt és kiképzett gyalogos harcosok voltak. A janicsárokat főként
a keresztény lakosság gyermekeiből verbulálták, akiket a szülők az ún. gyermekadó
(devsirme) fejében adták át a szultán hadserege számára. A muszlim fanatizmus
szellemében nevelt gyerekek (mindannyian a bektasi dervisrend tagjai is voltak)
később az uralkodó leghűségesebb katonái lettek, akik közvetlenül a szultán fennhatósága
alá tartoztak. Számuk kezdetben mintegy 40 ezer főből állt, de a XVII. század
elején már 90 ezer fő volt a létszámuk. A hódítások szakában ők voltak a birodalom
legütőképesebb hadereje. Nem csoda, ha az Oszmán Birodalmat Marx a tanulmányaiban
a „középkor egyetlen valódi katonai államának” nevezte.
A hanyatlás
Ennek
a hatékony, nagy létszámú (II. Szulejmán idejében mintegy 200 000 fő) állandó
hadseregnek a fenntartása csak az állami jövedelmek koncentrálásával volt lehetséges.
A korabeli török hivatali apparátus precizitásától és hatékonyságától az akkori
európai társadalmak messze alulmaradtak.
II. Szulejmán halálával (Szigetvár
ostroma közben esett el, 71 éves korában) megindult a birodalom lassú hanyatlása.
Magyarországon a Habsburgok, a tengeren a spanyolok és a velenceiek állították
meg terjeszkedését, míg a Fekete-tenger partján megjelentek az oroszok. (Ettől
kezdve több évszázadon át állandóvá váltak az orosz–török háborúk a Fekete-tenger
ellenőrzéséért.) A XVII. század közepétől a hanyatlás korszaka következett: ezt
a zűrzavaros időszakot jellemzi, hogy ebben a században 10 szultán váltotta egymást
a trónon, akik helyett gyakran a nagyvezírek irányították a birodalmat, míg III.
Oszmán (1700–1757) uralkodásának mindössze 3 éve alatt viszont 15 nagyvezír váltotta
egymást. A janicsárok fegyelmezett katonákból „politikacsináló” lázadó erővé váltak.
A kaotikus viszonyokon a két Köprülü nagyvezír emelkedett felül, akik a fegyelem
helyreállításával, a bajkeverőkkel való gyors leszámolás után újra ütőképessé
tették a hadsereget, és a Török Birodalom újra vezető nagyhatalom rangjára emelkedett.
Kara Musztafa nagyvezír (Mohamed Köprülü nevelt fia) rosszul értelmezte a győzelmeket,
ezért 1683-ban a török seregek (250 000 fő) ismét megostromolták Bécset, ám itt
hatalmas vereséget szenvedtek, mire a kiprovokált Habsburgok szövetségeseik (Lengyelország,
Bajorország, Szászország) segítségével 1699-ben még Magyarországot is visszafoglalták,
és a Balkánon is előretörtek. Ez a balsikerű hadjárat jelentette a birodalom mélypontját.
A XVIII. századot az egykor győzhetetlennek hitt – valójában a XVI. század technikai
szintjén megrekedt – török hadsereg újabb vereségsorozata jellemezte. A technikai
lemaradás mellett ebben szerepet játszott a hadsereg számának csökkenése, valamint
az élelmet termelő parasztság létszámának az apadása is. A janicsárok letelepedését,
házasodását lehetővé tevő törvény után a janicsárok már egyre kevésbé voltak feltétlenül
engedelmeskedő eszközök a szultánok kezében.
A katonapolitikai helyzet elemzése
mellett fontos szólni a XIX. század első felében kibontakozott közigazgatási-vallási
reformokról is, melyek valójában a későbbi alkotmány kibocsátását készítették
elő. III. Szelimet és II. Mahmudot az ún. „reformszultánoknak” is nevezik. A XIX.
század elején kibontakozó reformkorban („Tanzimát”) többek között törvénybe iktatták
az ingyenes és kötelező oktatás elvét, világi középiskolák, főiskolák és egyetemek
alakultak, de az ipari fejlődést és a polgárság politikai hatalmát biztosító rendelkezések
még mindig késtek. II. Mahmud volt az első szultán, aki először öltözött európai
ruhába és ő volt az is, aki 1826-ban végett vetett a janicsárok örökös lázongásának.
Tüzérsége segítségével vérbe fojtotta lázadásukat, majd végérvényesen feloszlatta
csapataikat. Helyükbe európai módon felfegyverzett és szervezett sereget állított
fel.
Az ifjútörökök szerepe
A
súlyos gazdasági helyzet mellett politikai elégedetlenség is felütötte a fejét:
Abdulaziz szultánt (ur. 1861–1876) azzal vádolták, hogy elárulja Törökország érdekeit
a külföldieknek, ezért 1876. május 30-án letartóztatták és helyére unokaöccsét,
V. Murádot ültették (1840–1904), akit 93 nap után a trónon egy vértelen palotaforradalmat
követően testvére, II. Abdül-Hamid (ur. 1876 -1909) váltott fel.
Az államcsíny
részvevői magukat „ifjútörököknek” nevezték. A mozgalom 1860-ban alakult, és főbb
követeléseik közé a nemzeti tőke fejlesztése, a polgári kultúra fejlesztése, a
középkori török életmód elleni harc volt. Pániszlamista eszméik által vezérelve
céljuk volt a birodalom mindenképpeni fenntartása is. Miután nem volt közvetlen
kapcsolatuk a tömegekkel, így az egyéni terror és az összeeszküvés taktikáját
választották.
II. Abdül-Hamid 1876-ban alkotmányt bocsátott ki, melyben minden
alattvalóját vallásra, nyelvre és etnikumra való tekintet nélkül oszmánnak nyilvánította,
egyenlő jogokkal és kötelességekkel. Korszakalkotónak minősült abban a korban,
hogy megszüntette a halálbüntetést is. A szultán azonban az alkotmányt két év
múlva visszavonta és hatalma megőrzése, illetve a Birodalom ellenségeivel való
leszámolás érdekében korlátlan személyes hatalmat vezetett be: megpróbált leszámolni
a külföldről is támogatott összeesküvőkkel, akiknek a Birodalom feldarabolása
volt a céljuk. Habár a történelemben sokszor negatív jelzőkkel is illették, kétségkívül
sok hasznosat is cselekedett: vasútvonalakat építtetett (Damaszkusztól Medináig),
iskolákat, kórházakat alapított. A századfordulóra megnőtt az Oszmán Birodalom
gazdasági jelentősége, mind a kivitel, mind a behozatal több mint a duplájára
nőtt, de a profitból a nyugati nagytőke is alaposan kivette a részét, ugyanakkor
előnytelen kölcsönökkel hatalmas adósságba kergette az államkasszát.
Katonapolitikai
szempontból a XIX. század végére a legtöbb európai és kaukázusi terület elveszett,
kivéve Boszniát, Albániát, Macedóniát és a mai Görögország egy részét. A déli
mediterráneumban Egyiptom és Ciprus angol, míg Algéria és Tunézia francia fennhatóság
alá kerültek. Bosznia osztrák–magyar befolyás alá került, s a XX. század elején
már Albánia is kivált a birodalomból.
Az országban uralkodó helyzettel elégedetlen
és külföldön szervezkedő ifjútörökök 1908 júliusában fegyveres ellenállást robbantottak
ki, mire II. Abdül-Hamid engedett, visszaállította az alkotmányt, és választásokat
hirdetett. A szultán ellenforradalmi próbálkozásainak kudarca után II. Abdül-Hamidot
véglegesen 1909 áprilisában fosztották meg hatalmától. A trónra ekkor öccse, V.
Mohamed (ur. 1909–1918) került, de a végrehajtó hatalmat az ifjútörökök maguk
vették a kezükbe. Döntő pozícióba jutva azonban ez a mozgalom teljesen megváltozott:
nyílt nacionalista eszméket vallva visszautasították a nemzetiségeknek tett korábbi
ígéreteiket, és elfelejtették a parasztoknak tett ígéreteket is. Az országot nemhogy
megszabadították volna a külföldi befolyástól, hanem még inkább Németországhoz
kapcsolták, mint Abdül-Hamid.
A belső elégtelenséget és a külső vereségeket
kihasználva az angolbarát burzsoázia 1912 második felében néhány hónapra magához
ragadja ugyan a hatalmat, de azt nem tudja megőrizni, az ifjútörökök 1913 januárjában
ismét kormányt alakítottak, és az országot a németek oldalán belevitték az I.
világháborúba.
Mint a későbi történések megmutatták, ez nagyon téves lépés
volt. A kalifátus varázsában bízva az ország vezetői „szent háborút” hirdettek
az antanthatalmak ellen, de az ott élő muzulmánok nem keltek fel szavukra. A háború
végére nemcsak újabb területek vesztek el, hanem a belső népi elégedetelenség
is csúcspontjára hágott. Amikor 1918-ban az öreg V. Mohamed szultán meghalt, a
nacionalista vezetők és a katonai oligarchia elérkezettnek látták az időt a hatalomváltáshoz,
és szövetkezve egymással elfoglalták a szultán székhelyét. Az ország új fővárosának
Ankarát tették meg, és hozzákezdtek a monarchia szétforgácsolásához. Négy év alatt
lassanként az új szultán, VI. Mohamed minden jogát megszüntették, úgyhogy az végül
önként lemondott az üressé vált tisztéségről és száműzetésbe vonult.
Az új
rezsim a tradíciókhoz ragaszkodó polgárok lojalitásának megszerzése érdekében
II. Abdül-Medzsidet 1922-ben kalifává választotta (ő volt az iszlám 124. kalifája),
de két év múlva ezt a tisztséget is megszüntették és kikiáltották a Török Köztársaságot
Kemal Musztafa pasával az élen, aki később Kemal Atatürkként a nemzet „atyja”,
elnöke és diktátora is lett egy személyben.
Az Oszmán-dinasztia ma élő
tagjai polgári foglalkozásokat is űznekMiután
múlt heti számunkban felvillantottuk a 36 ottomán szultán legjelesebbikeinek a
történelemben játszott szerepét, szóljunk az utolsó néhány uralkodó szultán és
a ma élő családtagok magánéletéről is.
A 31. szultán, I. Abdül-Medzsid (1823-1861)
mindösssze 16 évesen került trónra, igazságos és nagylelkű uralkodó volt, de fiatal
kora óta alkohol problémai voltak. 39 évesen halt meg, tüdőbajban.
A trónon
előbb testvéröccse, a tragikus véget ért Abdulaziz került, majd annak halála után
egymás után I. Abdül-Medzsid 4 fia is betöltötte ezt a legmagasabb tisztséget.
A sötétbőrű és atlétatermetű Abdulaziz szultánról (1830-1876) az a hír járta,
hogy eléggé extravagáns személyiség. Folyékonyan beszélt franciául, szerette a
költészetet és a zenét, és festett is. Kedvenc időtöltései közé tartozott még
a hadihajók tervezése is. Ez mellett a sport területén is jeleskedett: kiváló
birkózó, íjász és vadász hírében állott.
Miután lemondatták, rá 4 napra rá
állítólag öngyilkosságot követett el (felvágva csuklóereit), de valójában a Cseregan
palotában megölték. Öt évvel később Midhát és Nuri pasákat elfogták és a gyilkosságért
halálra ítélték őket.
Az új szultán unokaöccse, V. Murád (1840-1904) lett,
de támogatóinak csalódniuk kellett képességeiben, mert egyáltalán nem érdekelték
az ország problémái, ezért mindösze 93 nap után lemondatták, így ő lett a legrövidebb
ideig uralkodó ottomán szultán. V. Murád lemondása után még 28 évig, haláláig
a palotában maradt. Még trónörökös korában, nagybátyjával, Abdül Aziz szultánnal
utazást tett Európában, melynek során többek között az akkori walesi herceggel,
a későbbi VII. Edward angol királlyal is összebarátkozott. Nagy hatással volt
rá a nyugati kultúra. Ő is folyékonyan beszélt franciául és nagy érdeklődést mutatott
az irodalom iránt. Az olvasás mellett zongorázott és zenét is komponált.
II.
Abdül-Hamid (1842-1918) a fővároson kívüli Jildíz-palotaegyütteseben élt háremével
és évenként általában csak egyszer látogatott Isztambulba, a Szerail mecsetben
tartott istentiszteletekre.
A puritán életmódot folytató szultán kiváló asztalosmester
hírében is állott: gyönyörű bútorokat tervezett és készített, amiket eladatott,
majd az így összegyűlt pénzt szociális célokra költötte (többek között pl. a vakok
és a némák részére is létesített iskolákat).
Bismarck porosz, majd később
német kancellárnak, az akkori európai politika meghatározó alakjának igen jó véleménye
volt a szultán szellemi képességeiről, miután azt mondta: „Az intelligencia 90%-a
a szultán fejében van, 5%-a az enyémben és a maradék 5% a világ összes politikusának
a fejében”.
Lemondatása után családjával együtt az ifjútörökök fellegvárába,
Szalonikibe, az Allatini-villába internálták.
A 35. szultán, V. Mehmed (1844-
1918), eredeti néven Resád Efendi, I. Abdül-Medzsid szultán harmadik fia volt.
Kedvelte a költészetet és jómaga is foglalkozott versfaragással. Már trónörökös
korában is visszavonult életet élt. Tiszteletben tartotta az alkotmányt és a makedóniai
és albániai felkeléseket személyes megjelenésésvel próbálta lecsendesíteni. Az
1915-ben, a Dardanelláknál aratott győzelem almalmából a parlament a szultánt
a Győzedelmes (Gházi) melléknévvel ruházta fel. Mindössze 5 hónappal érte túl
bátyját, II. Abdül-Hamid szultánt.
Az utolsó uralkodók
Az
utolsó hatalmon lévő szultán VI. Mehmed Vahideddin (ur.1918-1922) I. Abdül-Medzsid
legkisebb fia volt, aki apja halálának évében, 1861-ben született.
Az I. világháborúban,
trónörökös korában hivatalos látogatást tett Németországban és Ausztriában, ahol
a császári udvarokat elbűvölte előkelő modorával és udvariasságával. A nagyműveltségű
szultán főleg az iszlám tanulmányozásában mélyedt el. Miután 1922.november 1-én
lemondatták, még 17 napig kalifaként tisztségében maradt, de erről is le kellett
mondania. Ezek után családjával az olaszországi San Remoba költözött, ahol 4 év
múlva szívszélhűdésben húnyt el. Az akkori szír elnök közbenjárására – a szultán
végakarata szerint – a damaszkuszi Szelim Szultán mecset kertjében van eltemetve.
II. Abdül-Medzsid (1868-1944) már csak kalifaként „uralkodott”. 17 hónappal azután,
hogy a Nemzetgyűlés megválasztotta, 1924 márciusában neki is mennie kellett. A
kalifátus megszüntetése után a volt császári család minden tagját kiutasították
Törökországból.
Az iszlám utolsó kalifája az állítólagos öngyilkosságot elkövető
Abdülaziz szultán 4. fia volt.Híres festő hírében állott, több festményét (pl.
a Goetheről, Beethovenről készült portréit ) több világvárosban is kiállították.
Szétszórva a világban
A
volt kalifa párizsi lakásában halt meg 76 évesen, majd Medinában temették el.
Egyik lánya, Hadice Hayrije hercegnő (1914) még ma is él és a leggazdagabb és
leghatalmasabb indiai uralkodónak, a hyderabadi nizamnak lett a felesége. Hadice
hercegnő magánéletében – elődei művészi hajlamait örökölve – festőként és költőként
szerzett magának hírnevet.
Az utolsó kalifa egyik unokája, Fatma Neslishah
Osmanoglu hercegnő (1921) Egyiptom utolsó régensének, Mohammed Abdel Moneim hercegnek
(1899-1980) volt a felesége. A szépségéről is híres hercegnő ma Isztambulban él
és még mindig nagyon jól tartja magát.
Az országból száműzött uralkodócsalád
tagjai a különböző irányokban szóródtak szét, többek között Olaszországba, Franciaországba,
Libanonba, Szíriába, Egyiptomba stb.
Egy császári herceg, II. Abdül-Hamid
második fia, Mehmed Abdülkadir ( 1878-1944) még Magyarországra is eljutott. Itt
hatodszorra is megnősült és itt született 2 gyermeke is.
Safvet Neslishah
hercegnő (1925) ma Isztambulban él és magyar iskoláinak köszönve még ma is tud
ezen a nyelven.
A hercegnő legidősebb bátyja, Mehmed Orhan herceg volt 1983
és 1994 között a császári család feje. Második bátyja, Necib Ertugrul Ali Abdül
Kadir herceg (1915-1994) Bécsben telepedett meg, osztrák nőt vett feleségül és
orvosként dolgozott. A harmadik fiútestvér, Aladdin Kadir Efendi (1917-1999) viszont
Szófiában telepedett le, bolgár nőt vett feleségül és ott is halt meg.
Érdekességként
említem, hogy II. Abdül-Hamid szultán legkisebb fia, Muhammad Abid herceg (1905-1973)
párizsi tanulmányai után 1936-ban Xénia albán hercegnőt, I. Zogu király húgát
vette feleségül és így, mint az albán királyi család tagja új hazáját a következőkben
párizsi nagykövetként képviselte.
A mai családfő és családja
A
mai családfő a legidősebb az Ottomán-család férfitagja, Ertugrul Oszmán császári
herceg (1912), akinek édesapja, Mehmed Burhaneddin Efendi herceg (1885-1949),
II. Abdül-Hamid szultán 9. gyermeke volt. A tengerészkapitány hercegnek 1914-ben
előbb az albán, majd a szír királyi koronát kínálták fel, de ő ezeket nem fogadta
el. Burhaneddin herceg szerteágazó érdeklődést tanúsított a zeneművészet iránt
és jómaga is kiváló zongorista hírében állott. Ertugrul Oszmán herceg és bátyja,
Mehmed Fahreddin herceg (1911-1968) a bécsi Theresianum gimnáziumot befejezve
Párizsban jártak egyetemre: Fahreddin herceg a Beaux-Arts Akadémiát fejezte be
és festőművész lett, míg Ertugrul Oszmán herceg az „École Sciences Politiques”
Egyetemen szerzett diplomát. A háború miatt az USA-ba, New Yorkba költözött és
egy dél-amerikai érdekeltségű bányaipari részvénytársaságot alapított, melynek
ő lett az elnöke.A bányászat mellett a részvénytársaság geológiai kutatásokat
is végzett a Közel-Keleten.
Ertugrul Oszmán herceg első felesége a johannesburgi
Gulda Twerskoy Hanim Efendi 1985-ben hunyt el. Mostani feleségét, Zeyneb Tarzi
hercegnőt (1940) 1991-ben vette feleségül. (A hercegnő édesapja Sardar Abdul Fettah
Tarzi afgán herceg, míg édesanyja Dr. Pakize Izzet Saltik híres szülész-nőgyógyász
és kutatóorvos volt, aki hazájában elsőként nyitott magánklinikát.)
A trónörökös
elmondása szerint nincs hivatalos kapcsolata Törökországgal. 1974-ben, amikor
az általános amnesztiatörvény lehetővé tette az Ottomán-család férfitagjainak
az országba való visszatérést és az állampolgárság helyreállítását, ő azt akkor
visszautasította. Szülőföldjére először 1991-ben látogatott haza, de azóta nyaranta
2-3 hónapot rendszeresen ott tölt. A török média mostanában elég gyakran foglalkozik
vele és általában kedvesnek mutatják be ezt a 90. évében járó szimpatikus és nagyon
közvetlen öregurat.
Mivel I. Ahmed szultán (ur.1603-1617) óta a családfői
tisztség a legidősebb családtagot illeti meg, így Ertugrul Oszmán herceg után
a sorban a mai, 43. családfő másodunokaöccse, Burhaneddin Dzsem (Djem) Efendi
(1920), I. Abdül-Medzsid szultán dédunokája következik.
