Popper Péter (1933-) írásai, Terebess Ázsia E-Tár

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Popper Péter (1933-2010)

Portrék a mából - Popper Péter - Napi Spiritualitás

BEMUTATKOZÁS

Ez a kötet a szerző több – jórészt könyv formában is megjelent – valláspszichológiai tanulmányát tartalmazza. Nem akar téríteni, sem tagadni. Kalandozik az ősi és az újabb vallások világában. Figyel, mérlegel, de főként átadja magát a transzcendens, sőt misztikus élménynek, amelyet a legtöbb vallás sugároz... és vár. Várja, hogy mit felel rá a lelke?

Gyerekkorában mélyen vallásos családban élte át első tizenegyévét. Azután a háború kiragadta az Isten és a család biztonságából. Soha többet nem talált vissza. Kóborolni kezdett, szellemi műhelyről szellemi műhelyre, vallásról vallásra, gyülekezetektől gyülekezetekhez. Legalább ebben a formában hűséges maradt a múltjához. Vagy kiapadt benne az önátadás képessége? Vándorlásai során kis híján bejárta a bolygót, ahová született, tréfásan úgy mondta, hogy egy angyal mutatja neki a világot, de komolyan gondolta. Eljutott Amerikába, Ausztráliába, Afrikába, majdnem valamennyi európai országba, nézelődött Oroszországban, Kubában, élt jóga ashramokban és egy buddhista kolostorban is Indiában, visiting professor volt Izraelben, a Bar Ilan egyetemen. Útközben lassan kikovácsolódott valamilyen személyes hite, magánvallása. Magyarországon tanított a Semmelweis Orvosegyetemen, az Eötvös Loránd Egyetem pszichológiai szakán, a Színművészeti Egyetemen, a Tan Kapuja buddhista főiskolán és a Bálint György újságíróiskolán. Jelenleg az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem tanára.

Eredetileg klinikai pszichológus volt, de egyre inkább a hatások kezdték érdekelni, a művészi és a vallásos élmény. Ma már évek óta csak összehasonlító valláspszichológiát tanít.

Többször elvált és újra megházasodott. Van egy fia, Popper Gábor, könyvtáros és tanár, de emellett kitűnően masszíroz is. Felesége Z. Laczkó Katalin könyvvizsgáló, fotós és intuitív varázsló, családi nevén Rongymacska. Egy lánya van, Zolnay Víta, nyelvtanár, a filozófia és két afgán agár, meg egy jákó papagáj, név szerint Garú szerelmese. A családhoz tartozik még Mofli, a 21 éves vénséges vén cica, (aki akkor még köztünk volt), Lurkó,... a szálkásszőrű tacsi, Asa, a golden retriver és Bim meg Susulyka, foglalkozásukra nézve kanárik.

Budapest – Szarvaskő, 2007 nyarán

Popper Péter

Könyvei a scribd.com-on:

A belső utak könyve
https://www.scribd.com/document/51120473/16740309-Popper-Peter-A-belso-utak-konyve
http://www.scribd.com/doc/49027293/popper-peter-a-belso-utak-konyve

Az Istennel sakkozás kockázata
https://www.scribd.com/document/44623172/Popper-Peter-Az-Istennel-Sakkozas-Kockazata

Az önmagába térő ösvény
https://www.scribd.com/doc/51008543/Popper-Peter-Az-onmagaba-ter%C5%91-osveny

Felnőttnek lenni...
https://www.scribd.com/doc/241106292/Popper-Peter-Felnottnek-Lenni-Hu-Nncl2804-6e0v1

Lélek és gyógyítás
http://www.scribd.com/doc/51417451/Popper-Peter-Lelek-es-gyogyitas

Színes pokol
https://www.scribd.com/document/251069187/Popper-Peter-Szines-Pokol

Vallásalapítók
https://www.scribd.com/document/129326383/Popper-Peter-Vallasalapitok

Várj, amíg eljön az órád - Rekviem Indiáért
https://www.scribd.com/document/140406930/44996455-Popper-Peter-Varj-Amig-Eljon-Az-Orad
https://www.elevenyoga.com/_files/ugd/c6233d_5d564748af8f40379b983fd890395981.pdf

stb.

A széthasadt kárpit: Írások a hitről és a vallásról

Tartalomjegyzék
VAN OTT VALAKI? ............................................5
AZ ISTENNEL SAKKOZÁS KOCKÁZATA .............. 107
AZ ÖNMAGÁBA TÉRÔ ÖSVÉNY ......................... 201
666. A SÁTÁN A XXI. SZÁZADBAN ................... 305
ÚT AZ ISTENEKTÔL ISTENHEZ ........................ 389
MODERN EZOTERIKUS IRÁNYZATOK, ISKOLÁK .... 460

Videói kereshetők a Facebookon és a youtube.com-on

Popper Péter: Alvilági utazás
(Terror News 51.)

Sok évvel ezelőtt, huszonhat évesen, villamoson döcögtem Óbudán. Egy gyárba mentem előadást tartani, mert akkoriban lelkesen terjesztettem az ismereteket, és minden szereplést élveztem. Nagyon jóban voltam magammal, a világgal, azóta is alig megélt biztonság terpeszkedett bennem, mintha feltöltöttek volna valami kellemesen cirógató gázzal. A kocsiban alig lézengtek, délfelé járt, napos télidőn. Kinyújtottam a lábamat, hátradőltem az ülésen, és azt akartam játszani, hogy a szememmel ugráltatom a tárgyakat. Ismered? Az ember mereven néz egy tárgyat fél szemmel, azután vált: a másik szemét nyitja ki, emezt behunyja. A tárgy odébbugrik. A vezető sapkás feje volt a cél. A jobb szememmel kezdtem. Azután jött a bal...A szemüvegem bepárásodott, halvány gyöngyszínű homályon át láttam. Megtöröltem a szemüvegem. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. A kocsi kanyarodott, a sínek csikorogtak. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. Megálló. Egy fiatal lány néz. Jobb szem - nézzük egymást. Bal szem - köd gomolyog csodálkozó arca előtt. Mint a hülye kacsingatok rá az ablak mögül. Továbbmegyünk. Jobb szem - oké. Bal szem - pára. És még százszor és később százezerszer, kényszeresen hónapokon át. Jobb szem - oké. Bal szem - köd, köd, ködök... Hatalmas lassú dobbanásokkal vert a szívem, az egész testem beleremegett ebbe a szívverésbe. A hónaljam alól viszkető verejték szivárgott. Így kezdődött... Így kezdődött, hogy lassan-lassan elsötétedett körülöttem a világ. (A másik szemem sem maradt oké.) Rákényszerültem tehát - vagy megadatott! - hogy, három évig a vakok birodalmában élhessek, azaz jobbadára önmagamban, még pontosabban magamba húzódva, vagy tudja Isten... talán a világ húzódott vissza tőlem, ezek nagyon bonyolult dolgok. A világ persze volt valahol, egész precízen a közelemben volt, hangokkal, keménységekkel, lágyságokkal és szögletekkel üzente jelenlétét, és mégis valahogy kívülre kerültem, hogy addig soha meg nem élt keménységgel tapasztaljam meg...mit is? Az Én és Nem Én között feszülő láthatatlan válaszfalat? Miért mondom ezt ilyen tudományosan gyáva személytelenséggel? Az igazat megvallva még ma is szemérmetlennek érzem, hogy erről valljak. Nemcsak intimitásról van szó, hanem a szégyenről is. A tehetetlenség szégyenről is, a test váratlan és alattomos lázadásával szemben. Elromlott egy optikai szerkezet, és én ott kuksoltam mögötte tehetetlenül. Soha ilyen mélyen belém égő biztonsággal nem éreztem, hogy Én és a Testem: kettő. Talán ez az öntudat, az önkonstatálás legnagyobb átka és terhe, ami nem sújt egy szabad államot, aki nem ébred rá erre a kétségbeejtő szimbiózisra, a Lény és Létezés végleges egymásba gabalyodottságára, erre a legvalódibb és legvégsőbb spirálra. Szóval a szégyen... Apámnál láttam megrendülve, mikor egy reggelen minden előzetes üzenet és figyelmeztetés nélkül - mert ilyen komisz az anyag - megbénult a bal lába. Felháborodottan erőlködött, kivörösödve és értetlenül, dühösen záporozta a parancsokat, fenyegette, terrorizálni akarta a lábát... aki most önállósítani akarta magát, és pimasz közönnyel nem engedelmeskedett. Azután már csak restelkedett. A láb? Apám? Azt hiszem végül is mindketten, és el is tudnám mesélni, hogyan szégyenkezik egy öndugájába dőlt láb, de most nem erről van szó... Hanem arról, hogy úgy látszik mégis kétfajta ember él a földön, a testi - szabad-e ma még leírni ilyen gárdonyigézás banalitást? - és a szellemi ember, és a "másfajta rajhoz" tartozás kegyetlenül lelepleződik éppen akkor, amikor a szimbiózis szétpattan: a betegségben és meghalásban. A testi ember büszke a betegségére, eseménynek érzi, kitüntetett állapotnak, ami rendkívüli fontosságot ad személyiségének. Részletesen meséli a nagy történés epizódjait, panaszkodva dicsekszik... A szellemi ember megalázottan hallgat... elmondhatatlanul szégyelli magát. "Segíts át anya türelemmel Elpusztulásom szégyenén!" Írja Illyés Gyula. Én nem vagyok költő. És mégis csak a vers mondhatta el a magam és a halhatatlan istenek számára, hogy mi történik velem: "Alkonyba olvadó körvonalak, Mindenütt gyöngyszínű pára szitál... Messze mögötte angyalalak, Amint a homályba lassan leszáll." Lassan leszálltam tehát én is a homályba, az angyalommal együtt. S miközben olyan szívesen elmondanám ennek az alvilági utazásnak a történetét - napok óta nézem a papírt, tátogok, mint az énekes, aki hirtelen elvesztette a hangját. A szemérem...És még valami: rádöbbentem, hogy ennek az utazásnak nincsenek sztorijai, sem anekdotái. Uristen, lehetséges, hogy azért nem tudom képpé formálni ekkori történéseimet, mert nem voltak képeim? Ez a krónika csonka marad. Mert miről tudnék beszélni? Arról, hogy a játék mentette meg a lelkemet. Láttam a betegtársaim - útitársaim - lelkének lassú eltorzulását, keserűségüket, gyanakvásukat, gyűlöletüket a látók iránt. Találkozások a szemészeti rendelők sivár várófolyosóin, kórtermekben, műtéti előkészítőkben... A paranoiától ments meg uram minket! Én elmerültem egy mítoszban. Kalandomat Gilgames élte meg alvilági vándorlásakor, és én hűségesen utánaindultam a sötétség birodalmába, életem nagy kalandjára a végtelenül hosszú barlangvilág éjszakájába, melynek végén csak a remény sejtette, hogy az angyalom végül is kivezet a fényre. Barlangvilág? Utazás önmagam éjszakájába. Ezt játszottam. Arról, hogyan szövődött mámoros szövetség az agykérgemmel, aki még látni vélt, mikor már nem láttam, aki elsuhanó sárga foltokból még makacsul, újra meg újra összerakta számomra a villamost. Arról, hogy életem legnagyobb ajándéka az újralátás extázisa, ami azóta is fel-fellobban bennem: tudod-e milyen gyönyörű egy polc? Egy lámpa? Az, hogy rózsaszín? Arról a biztos tudásról, hogy vakon is lehet sok örömet élni - és mégis...Azt mondtam öreg barátnőmnek, mikor meglátogatott: - Mégis, ha nem sikerülne a műtét, meg kell ölnöm magamat. Mert nem megyek el a vakok közé élni, mert ott tönkremegy a lelkem. Én senkit sem szeretek annyira, hogy jó szívvel véglegesen el tudnám fogadni tőle azt a kiszolgálást, amire szükségem van. Élethosszan... A fogalmazás pontos. Volt, aki annnyira szeretett engem, hogy nem érezte volna elviselhetetlen tehernek a velem maradást. Én nem szerettem senkit annyira... Ezt is akkor tanultam meg. Arról, hogy új félelmek keltek életre: félelem a keménytől, a szögletestől, ami belém döf, félelem a rendetlenségtől, mert hova hamuzzak, ha nincs a helyén a hamutál? Félelem a rántott hústól, amit nem tudok összevágni a tányéromon, ó, a jó leveskékkel nincs ilyen probléma! Félelem a szerelemtől. Igen, félelem egy szerelemtől, ami akkor öntötte el az életemet, és én nem láttam őt... Arról, hogy a látás fájdalom. Akkor éltem meg életem eddigi legnagyobb fájdalmát, amikor a műtét után előszőr csapott szemembe a fény. Az ingerléstől elszokott ideghártya felüvöltött. Azóta hiszek a születés traumájában, mert tudom, hogy az anyaméh éjszakájából a fényre születni fáj, rettenetesen fáj. Talán a szellem éjszakájából is... Arról, hogy véglegesen megtudtam: ember vagyok, az emberi közösség tagja. Mert a legnagyobb hiány, a legelviselhetetlenebb megfosztottság mégiscsak az volt, hogy éveken át nem láttam emberi arcot. Ez volt az igazi magány, és annyira gyötört, hogy nem is vettem észre. Nem mertem észrevenni. De amikor operáltak, történt valami. Sebész barátom szinte a mellemen feküdt, úgy dolgozott. Egyszercsak azt mondta: - Most fájdalmat fogsz érezni! Kicsit csípős kín. Aztán mintha széthasadna a templom kárpitja: felszikrázó fájdalom és közvetlen közelről rám néz egy arc. Egy emberi arc, amit három éve nem láttam. Nincs az a szerelmi extázis és üdvözült boldogság, ami utolérné ezt a pillanatot. - Mit látsz? Megrendülten és befelé sírva, csöndesen válaszoltam: - Téged.

Popper Péter: Egy barátság végórái
(Terror News 49.)

Weimarba és Buchenwaldba csak ketten utaztunk magyarok. A lármás amerikai csoport, egy tűnődően csöndes japán csoport és négy mosolygó öreg hollandus. Nagydarab mackós, szőke férfiak. Aztán ott volt a sofőr, meg egy szúrósan ösztövér és kortalan tolmácsnő, határtalan buzgalommal és rossz angol kiejtéssel felvértezve, Érsek Gabi meg én. Nekünk külön összjátékunk volt: én angolról, Gabi németről fordított magyarra. Mert Weimarba és Buchenwaldba csak ketten utaztunk magyarok. - Először Goethe, aztán az SS - mondtam Gabinak. - Figyelje, ez a sűrített európai történelem. Bár ha én utazási iroda volnék, megfordítanám a sorrendet. Valahogy jobb lenne az utóhatás, nem? Gabi csak vigyorgott. Ő mosolynak hiszi, de vigyorog. Így társalog. Mert beszélni nem nagyon szeret. Illetve nagyon nem szeret beszélni, vagy hogy is van ez? Én megállíthatatlanul sokat pofázok, már csak azért is, hogy közben rájöjjek arra, hogy voltaképpen mit is gondolok arról, amiről beszélek. Sokszor úgy érzem, hogy a szavaim úgy kopognak Gabi lelkének páncélzatán, mint az esőcseppek egy tank tetején. A tank mélyén üldögél Gabi, és hallgatja a külvilág üzenetét. Gabi lelki tankjának különben van ágyúja, de nincs lőszere, vannak kerekei, de nincsenek hernyótalpai. Békés tank, jobban mondva ma már békés tank, de mégis a háborúban kovácsolták. De akkor is... Szóval elindultunk látogatóba, először Goethéhez, azután az SS-hez. - Nem ártana, ha ma az átlagosnál többször szóba állnál velem - mondtam még Gabinak - mert egész nap úton leszünk, és kurva unalmas az amcsik lefetyelését hallgatni. Könyvet meg nem hoztam, egy árva újságom sincs. Legalább egy kicsit érezd magad felelősének a közérzetemért. Gabi vigyorgott. Dühbe jöttem. "Hazafelé szálljatok gondolatok Ölelkezzél szívem és a tenger, aki folyton csak vigyorog, az szerintem buta ember!" - idéztem neki Majakovszkijt. Akkor már elhagytuk Lipcsét. A tolmácsnő rendíthetetlenül fordította nekünk a tájat. - Modern lakótelep - mondta - és ott volt egy modern lakótelep. - Napraforgómezők - mondta - és napraforgómezők mellett suhantunk el. - Jénában vagyunk - mondta - és Jénában voltunk. Kávéivás, pisilés. De valami egyre jobban viszketett bennem, ahogy továbbindultunk. Kis fájó, viszkető nyugtalanság, mint mielőtt bementem érettségizni. Kibámultam az ablakon, de titokban Gabi profilját is néztem. Hátratámasztotta a fejét, a szeme csukva volt. Az arca olyan kemény volt, mint egy római féldombormű egy kőszarkofágon. Sebész. Arról volt híres, hogy amikor Erzsi meghalt az intenzív osztályon, felkelt az ágya mellől, ahol két és fél napig ült, és nézte a feleségének eszméletlenségbe simult arcát, aztán elment az uszodába. Négyezer métert úszott. Ültem a startkövön és néztem, ahogy úszik. Át akarta úszni az Óperenciás-tengert, de nem ért partot. Így hát vissza kellett fordulnia. Aztán vacsorázni mentünk. A vendéglőig én vezettem. Erzsiről sohasem beszéltünk. őróla sem beszéltünk soha. Tulajdonképpen soha semmiről nem beszélgettünk, ami lényeges. Tulajdonképpen mindig csak arról hallgattunk, ami lényeges. Arról, ami a szavak alatt van. Ezért vagyunk barátok. - Nem ártana, ha ma az átlagosnál többször szóba állnál velem - mondtam neki még egyszer. Németországban foltosak a mezők. A fű fakózöld és a napfény fehéres meg az árnyék sötétlő foltjai rohantak mellettünk. Németországban azon a reggelen foltosak voltak a mezők, mert a felhők szétszakadoztak. - Nézd csak - mondtam Gabinak -, én látványosan bebizonyítom neked, hogy züllött el egy kultúra fél évszázad alatt. Gondolj a Dreyfus-perre! Egész Európa lázas izgalomban hörgött, mert egy francia zsidó tisztet igazságtalanul száműztek az Ördög-szigetre. Ennyit számított még akkor az igazság és egyetlen ember sorsa. De azóta is. Mi meg most épp Buchenwald felé furikázunk. De azóta is... Pár ezer ember pusztulása, egyik-másik minizsarnok őrjöngése, terrorista mutatványok, mindez csak mellékes rádióhír reggelizés közben. Még a dzsem sem csurog le a vajas zsemlénkről. - Nézd csak - mondtam Gabinak -, be kell látnunk, hogy Hitler elvesztette a háborút, de a lelkekben győzött. A mi lelkünkben is... A világ pedig tele lett kisebb-nagyobb Hitlerekkel. A téboly fontos politikai tényező, számolni kell vele. - A féldombormű felémfordult. Nem volt szeme. A szeme helyén sötétség volt. És vigyorgott, az istenit neki! Egy pillanatra rámjött a frász. Tulajdonképpen ritkán félek, még leginkább a nagy vizektől sötétben. Ha éjszaka beúsztam a tengerbe, vagy akár csak a Balatonba, előbb-utóbb mindig rámtört egy nyüszítő szorongás, valami kozmikus fenyegetés, és kétségbeesetten evickéltem kifelé. Egy ilyen éjszakán, ahogy zihálva partot értem, ott állt egy nő. Ismertem a szomszéd nyaralóból. Mozdulatlanul várt, és amikor odamentem hozzá, lassú, szinte kultikus mozdulatokkal szétnyitotta a fürdőköpenyét, és lecsúsztatta a földre. A derengő csillagfényben láttam, hogy meztelen. - Rövidesen Weimarba érkezünk - dalolta a tolmácsnő. - Rövidesen Weimarba érkezünk - mondtam gyorsan Gabinak és kinéztem az ablakon. Azon a reggelen Németorszégban foltosak a mezők. Goethéről nem tudok írni. Schillerről sem. Goethétől különben is dührohamot kapok, halálra idegesít, öntelt pozőr, még a seggét is ünnepélyesen törüli ki. És mégis oda kell rá figyelni, erre az emelkedett szellemű sikermalacra. Ez volt a kedvenc szava, ez, hogy "emelkedett", amitől azonnal feláll a szőr a hátamon. És közben kénytelen vagyok meghunyászkodni, mert valamiféle áldás sugárzik belőle, és egy emberen túli tudás a világról és az élet dolgairól. Ezt kapta ajándékba ez a vén udvaronc, fekete frakkba csomagolva, kebelén az elmaradhatatlan csillagérdemrenddel. Kiváló áruk fórumának védjegye. Meg kell veszni tőle. Weimarban nagyot ebédeltünk. Gabi árnyképet vásárolt a Goethe házban, azt nézegette modortalanul a leves mellé. Szemben ült velem a közös asztalnál, mellettem az amerikaiak, akik az istennek sem akartak leesni rólam. Boldogtalanul csevegtem, és hiába próbáltam tolmáccsá zsugorodni, Gabit nem lehetett bevonni a társalgásba. Csak zabált, és bámulta a képecskéit. Ebéd után összegyűltünk a busz mellett. Akkor azt mondja az egyik hollandus, a legmackósabb, a tolmácsnő-kaktusznak: - Én és a barátaim még itt szeretnénk maradni Weimarban. - Angolul beszélt. - Ha visszafelé jönnek Buchenwaldból, vegyenek fel minket. A kaktusz összeráncolta a szemöldökét. Ettől még szúrósabb lett. - Nem akarják megnézni a lágert? - Szeretnénk Weimarban maradni. - Nem akarják leróni a kegyeletüket ott ahol Ernst Thälmannt kivégezték? Ezt rossz néven vennék az elvtársak... Velünk kell jönniük. A férfi lágy arca megmerevedett. Kihúzta magát. Most látszott csak, hogy milyen nagydarab ember. Most látszott csak, hogy harminchárom éve nem mondták neki, hogy valami muszáj. Most látszott csak, hogy harminchárom éve nem mondták neki, hogy valamit nem lehet. Most látszott csak, hogy már benne van a korban. - Ide figyeljen! - mondta, és a hangja olyan volt, mint a kőrengeteg. - Én és a barátaim ezt a meghívást Buchenwaldba már megkaptuk - 1944-ben. Túléltük. A másodszori meghívást most visszautasítjuk. Akkor sajnos nem volt rá lehetőségünk. A halálos csendben hallani lehetett, ahogy a kaktusz tüskéi zizegve lepotyognak. Azt mondta halkan, majdnem alázatosan: - Kérem... Ahogy óhajtják. Visszafelé itt fogunk megállni... Akár a láz, úgy szökött bennem magasra a szégyen. Mert én elmentem volna akkor is, ha nem akarok. Csak nem teremtek ilyen kínos helyzetet! Mindig elmegyek, akkor is, ha nem akarok. Hiszen csak apróságról van szó. Majd ha zeng az ég, akkor hős leszek. De ez az ember szabad volt. Belülről volt szabad. Gabira néztem. Az arca komoly volt és figyelő. Csak egy perc múlva kezdett vigyorogni. Istenem, gyermekkorom óta szeretnék bátor ember lenni. Akkor még nem tudtam, hogy Gabi milyen bátor. Csak ültem mellete, és ringtam az ülésen, behunyt szemmel. És a ringatás ritmusára énekelt bennem valami: - Nem hazudok... soha többé... Nem hazudok... Soha többé... Itt az idő... Nem hazudok... Soha többé... Nem hazudok... Itt volt az idő. Hogy többé már ne hazudozzak összevissza. Itt volt az út. Az én damaszkuszi utam. Weimarból Buchenwald felé. Ennek az autóbusznak különösen puha volt a rugózása. Úgy ringatott, mint egy elfásult dajka a csecsemőket. Teleettük magunkat, és most emésztettünk, mint a zsákállatok. Hátradőltem és behunytam a szemem, mert láttam, hogy Gabi makacsul nézi a tájat, és nincs kedve beszélni. Enyhe hányinger forgolódott a gyomromban. Meleg volt, hónom alól elindult az első verejtékpatakocska. Mélyeket lélegeztem, hogy el ne rókázzam magam a damaszkuszi úton, Weimarból Buchenwald felé. Surrogtak a kerekek - a busz nagy ívben kanyarodott. Kinyitottam a szemem. Leértünk a főútvonalról, keskeny úton suhantunk, sötétzöld erdők között. Gabi ekkor felém fordult. Arca ijesztően szürkészöld volt, homlokán kövér izzadságcseppek ereszkedtek lassan lefelé, és megakadtak a szemöldöke peremén. Onnan már kis erecskékben folytak a halántékára. - Ez a kurva német konyha... - mondtam, de csak suttognom sikerült. - Ez a vér útja! - mondta Gabi, de csak suttognia sikerült. - Micsoda? - Ez a vér útja! - mondta Gabi másodszor is, de most már olyan keményen, hogy többen felénk fordultak. - Így hívtuk. Mert aki itt kidőlt, azt azonnal agyonlőtték. A lágerbe csak erős, teherbíró állatok érkezhettek meg. Ez volt a központi elosztó tábor. - Te?... Itt voltál? - Ezen az úton vonszoltam végig az apámat. Pedig megadhattam volna neki a könnyű halált. - Őrült vagy! Miért jöttél ide? - Vissza kellett jönni, egyszer az életben. Ötvenéves vagyok. Nem érted? Az arca levált rólam, és koppanva esett az ülés alá. A helyén csak kő volt, kőbe mart szigorúság. Keskeny úton suhantunk, sötétzöld erdők között. Buchenwald körül nyüzsgött a vasárnapi nép a butikok és a souvenir bódék között. Lehetett kapni deportált mártírok jelvényét, virslit, fényképes borzalomfüzetkéket, sört, fagylaltot és émelygő undort. Lehetett látni tisztára mosdatott, fehér harisnyás kislányokat, hősiesen terebélyes német anyákat és répafejű atyákat, akik nem kevésbé hősiesen törtek utat a tömegben kis családjuk számára. Pocakjukon már nem lehetett volna összegombolni a karcsúsított zöld egyenruhát. Lehetett látni farmernadrágos délceg ifjakat és aranyos trikók alatt ugrándozó kebleket; lehetett látni a világ valamennyi márkájú fényképezőgépét és egy vaskaput a beleforrasztott kovácsoltvas felirattal: "Mindenkinek a magáét", pontosabban azt, ami jár neki. Lehetett hallani töredék mondatokat a világ minden nyelvén, lehetett hallani az idegenvezetők sürgető kiáltásait, amivel a csoportjukat biztatták sietésre, mert lejárt a haláltábor megtekintésére szánt programidő; lehetett hallani egy helybéli kövér idegenvezető monoton és szakszerű magyarázatát a haláltábor állványra szerelt és pontosan megrajzolt térképe előtt: - Harmincötféle néphez tartoztak a tábor foglyai. Rendkívül nagy volt ennek következtében a nyelvi zűrzavar. Szinte elképzelhetetlen az a szervezési tehetség, ami ahhoz kellett, hogy ebben az összevisszaságban rendet lehessen tartani... Gabi lelkiismeretesen fordította magyarra. A tolmácsnő lelkiismeretesen fordította angolra. Ezt mondta: "Ha a tarkójára ütnék... Ha a tenyerem élével csak egy iszonyú nagyot ütnék a tarkójára, oda, ahol a háj gyűrűzni kezd a koponyája alatt - vajon mi történne? Vajon ütne-e a hollandus, aki ezekben a percekben virágot tesz Schiller sírjára? Vajon érdemes-e még élni ebben a tébolydában, amibe beleszülettem?" És én gépiesen mormolom, ahogy továbbindulunk: - Danke sehr... Danke vielmals... Köszönjük a magyarázatot. A kapu. És egy rommező. A barakkok alaprajzai látszanak. Egy-két épület áll csak. A központi parancsnokság a hatalmas térség túlsó oldalán. A befogadóhelyiségek. A krematórium. Gabi sorban rámutat. - Itt láttam utoljára az apámat. Ez volt a mi barakkunk. Itt sorakoztunk reggelenként. Az orvosi vizsgáló. Látod, ide kellett állni, hogy a magasságunkat megmérjék. És itt az a kis nyílás a falban. A gyanútlanul méredzkedők tarkón lövésének céljára. Ügyes, nem? A fal túloldalán kis helyiség volt. És egy szék a hóhérnak, hogy el ne fáradjon szegény. Nem tudom miért, de ettől a széktől bicsaklott ki a lelkem. Mikor újra kiléptünk a szabad ég alá, szédülni kezdtem. Gabi hangja is eltávolodott, mintha víz alól hallanám. A fecsegő, idegességükben nevetgélő és fotomasináikat csattogtató amerikaiak, a hallgatagon figyelő japánok és közöttem vibrált a levegő, mint mikor forró nyári napokon remeg a felhevült asztfalt fölött. És ebben a vibrálásban megláttam az angyalt. Halálangyal volt, de a rosszabbik fajtából. Nem az álomba simuló békés halál Thanatos angyala. Nem a hősi halál extatikus angyala a kivont, lángoló karddal. Nem a gyötrődő, rákos halál kegyetlen inkvizítora. Ez az anygal buta volt és óriási és tohonya. Kifejezéstelen arccal gugolt a táj fölött, a válla így is elérte a ritkásan szállongó felhőket. "Úristen még mindig itt van. Harmincnyolc éve bóbiskol, mert nem érzi az áldozatok éltető füstjét. De itt van." Megkapaszkodtam Gabiban és a tágra nyílt japán szemekben. Eljöttek Európába, hogy megnézzék azt a kultúrát, ahol kétezer évvel ezelőtt meghírdették a szeretet evangéliumát. Talán ők is látták az angyalt, mert egyre nagyobb lett közöttük az idétlen, görcsös viháncolás. Talán a főpap is látta az angyalt, amikor leborult és megcsókolta Auschwitz földjét. Talán ez a halálos döfés az angyalnak, nem a tarkón verések. Bementünk a krematóriumba. Hideg volt, közönyös, és sértődött, mint egy nyugdíjba küldött szenvedély. A japánok a fal mellé húzódtak, szinte vigyázzban álltak. Az amerikai fényképezőgépek csattogása és a vakuk villogása elviselhetetlenné vált. Tulajdonosaik izgatottan érdeklődtek a technikai részletek iránt: - Hol hozták be a hullákat? Hány fokos volt a kemence? Hány működött egyszerre? És a hamvak? Mi volt a fűtőanyag? Mennyi műszaki személyzetre volt szükség? A fene a hisztériás lelkemet. Majdnem üvölteni kezdtem, üvölteni egy pillanatnyi csendért, csak annyiért legalább, amivel a gyűléseken emlékezünk időközben felfordult kollégáinkra. A csoportból előlépett Gabi. De úgy lépett ki, hogy mindenki zavarodottan elhallgatott. Ránk szakadt a csend, pedig nem üvöltött, csak két lépést tett előre. Letette a földre a kopott aktatáskát, amit eddig csak a hóna alatt szorongatott, és kivett belőle egy vérvörös megviselt rózsacsokrot. Betette az egyik kemencébe, és szégyenlősen azt mormolta: - Az apámnak hoztam... Aztán leült a földre, oldalra dőlt, és kitört belőle egy kisgyermek fuldokló sírása. A szívem irtózatos dobbanásokkal vert, minden ütése a dobhártyámat feszítette. Mire körülnéztem - egyedül voltunk. A falhoz támaszkodtam és vártam, amíg Gabi föltápászkodik és azt nyögi: - Menjünk innen a francba!... Mentünk. A múzeumot sem néztük meg, az emberbőrből készült tárgyakat sem. Visszafelé csend volt a buszban. Ebbe a csendbe szálltak be a Weimari hollandusok, és elsüllyedtek benne. Én tudtam, hogy ez a csend végleges, és már megkövülőben van köztem és Gabi között. Van olyan szemtanú, akinek nem lehet megbocsájtani. Éjszaka nem tudtam aludni. Felkeltem és elindultam a bár felé. Két óra lehetett. Gabi ajtaja alól fény szűrődött ki. Benyitottam. Ott ült a karosszékben, úgy ahogy hazaérkezett. Az aktatáska mellette hevert a földön. Intett, hogy menjek ki. Kimentem. A bárban Martinit ittam és konyakot. Arra gondoltam, hogy reggel kiutazok a repülőtérre és hazamegyek. Arra gondoltam, hogy nem fogok kimenni, mert még tart a kongresszus, és kiküldetésben vagyok. Arra gondoltam, hogy Weimarból Buchenwald felé találkoztam a szabadsággal, és méltatlan voltam rá. Aztán amikor már eléggé berúgtam, elmentem lefeküdni. Másnap délelőtt volt az előadásom, a Marx Károlyról elnevezett egyetem nagytermében.

Popper Péter:
Politikai-lélektani kiskáté kezdő politikusok és rendes emberek részére

1. A politikusnak minden pártban vannak ellenfelei. Ellenségei csak a saját pártjában.

2. A honi politika hagyományos útja: átalakulni fejlődés nélkül. A multat nem befejezni, hanem abbahagyni.

3. A politikában soha nem a legtehetségesebb győz, hanem a könyörtelenebb.

4. Zsarnok úgy születik, hogy a felszabadult rabszolga hatalomra kerül. Aki egyszer rabszolga volt, mindörökre az marad. Félni fog a szabad emberektől és elpusztítja őket.

5. A sikeres politikusnak csak két érzésre van szüksége: hogy unatkozzon a politikán kívüli életben és féktelenül vágyjon a hatalomra.

6. A politikus szemében lényeges dolog csak a politikában történhet.

7. A politikus viselkedésének egyetlen szabályozó elve, hogy az adott pillanatban mi hasznos és mi káros neki. Freud nyomán ez az ún. "politikai örömelv" amit soha nem vált fel semmiféle társadalmi "realitás elv".

8. Küldetés, nemzetsors, humanizmus, felelősség, erkölcs, nép, - e sokat hangoztatott szavak a politikában azt a szerepet töltik be, mint a zománcozott rózsa a bilin.

9. A politikus barátsága olyan, mint a követváltás a diplomáciában. Kellemes atmoszférába bujtatott hírszerzés az esetleges jövendőbeéi ellenfél gyengéiről.

10. Az erkölcs és a szociális érzékenység pusztító hatású, ha nem csak jelszó, hanem valóban beszabadul a politikába. Ekkor keletkeznek a dilettáns döntések.

11. Értékes ember csak akkor maradhat talpon a politikában, ha sürgősen kifejleszti azokat a kötelező bűnöket, amelyek nélkül a politikai közélet soha nem fogadná be.

12. A zseniális politikus nem mutatkozik és nem pofázik túl sokat a nyilvánosság előtt. A túl sok magamutogatás, a túl sok beszéd előbb-utóbb leleplezi. Mindenkin van leleplezni való és mindenki követ el hibákat. Az egyistenhit azért győzte le a bálványimádást, mert az Úr láthatatlan és megközelíthetetlen volt.

13. Döntéskor a politikus soha nem veszi figyelembe azt, ami térben vagy időben messze van.

14. Minél sikeresebb a kormányzás, a politikus annál inkább irtózik a kockázatok vállalásától. Minél inkább a csőd felé tántorog, annál hajlamosabb nagy, mégnagyobb, sőt irreális rizikókat vállalni, csakhogy hatalmát néhány történelmi másodperccel meghosszabbítsa.

15. Változás egy forradalom árán - ez a politikai középszerűség kommersz útja. Forradalmat csinálni változás nélkül, ez a politikai tehetség teljesítménye.

16. A politika évezredek óta egy jottányit sem változott, nem tud sem fejlődni, sem romlani. Macchiavelli, Nagy Frigyes és Gracián ma is aktuális. Ezért a jó politikus történelmi precedensek után igazodik. Semmi szüksége nincs a haladásra, s a haladásnak sem a politikusra.

17. A politizálásnak kétféle személyes haszna van: ismertté válni, alkotás nélkül és kiválasztottként élni, kiválasztottság nélkül.

18. Kétféle politikus nézhet sikeres pályafutás elé: a racionális szörnyeteg, mert őt nem lehet legyőzni. A tisztán érzelem- és indulatvezérelt mániás, mert ő soha nem veszi tudomásul, hogy legyőzték.

19. A politikus úgy van a nyilvánossággal, mint félénk ember a harapós kutyával. Utálja, de koncot dob neki, hogy ne bántsa.

20. A politikust üldöző legfélelmetesebb mumus a nevetségessé válás. És mert paranoiás, titokban egy kicsit mindig nevetségesnek érzi magát. A hazáért és mindnyájunk boldogságáért, a barbár ellenséggel küzdve anno 1917-ben vakbélgyulladásban hősi halált halt dr. Utrius Pál honvédbaka humanista rögeszméit felhasználva, közreadja Popper Péter.

Popper Péter: Hogyan öljük meg magunkat?
(Terror News 48.)

1. Jól képzett öngyilkos soha még csak célzást sem tesz öngyilkossági terveire. Aki meghalási szándékáról beszél, az két hatást ér el ismerősei körében: Amíg él: "Csak jártatja a száját, úgyse meri megtenni!" Amikor meghalt: "De sokáig lamentált szegény, amíg rászánta magát!" Halálunk mindenkinek legyen meglepetés; életünk frappáns zárópoénja!

2. Soha nem szabad búcsúlevelet írni. A búcsúlevél hitetlenné teszi életünket és halálunkat. Ha még van mondanivalónk az élők számára - mondjuk el nekik. Ha még maradt ütésünk és simogatásunk - üssünk és simogassunk. De "visszaszólni a megsemmisülésből" - ez szánalmas és megvetésre méltó. Azt bizonyítja, hogy gyávák voltunk cselekedni életünkben és elnémulni halálunkban. Ha a halálnunk nem elég büntetés azoknak, akiket meg akarunk büntetni szeretetünkért, akkor egy szemrehányó levél aligha kelt nagyobb bűntudatot bennük. De gyanúba kerülünk, hogy ezen primitív módon még egy kicsit tovább akarunk élni.

3. A tisztességes öngyilkos nem végrendelkezik. Nincs komikusabb annál, mint amikor egy ember az örökkévalóság kapujából visszafordulva, még gyorsan polgári jogi ügyeket bonyolít. Ne röhögtessük már ki magunkat.

4. Öngyilkosságot soha nem követünk el családi vagy ismeretségi körben. Önkéntes halálunk csak a legzártabb magánügyünk lehet. Ezért az öngyilkosjelölt utazzon el meghalni, a legjobb, ha külföldre távozik. Erre a célra még kölcsönt is szabad felvenni. Hátrahagyott javainkból majd megtérítik az illetékesek. Az ember ne spóroljon a halálán.

5. Esztétikusan kell megölnünk magunkat. Jó ízlésű ember nem csinál horrorfilmet a halálából. Ezért szigorúan tilos: - mindenféle tárgyat magunkba szúrni, ereinket felvágni - mert a seb, az alvadt vér gusztustalan; - felakasztani magunkat - mert a kilógó nyelvű, püffedt, fekete arcú hulla ijesztően csúnya és groteszk; - kinyitni a gázcsapot, vízbe ugrani - ugyanezért; - levetni magunkat valamilyen épületről - mert az eldeformálódott test méltóságát vesztett és értelmetlen húshalmaz; - gyógyszereket, vegyszereket enni nagyobb mennyiségben - mert öntudatlan állapotunkban könnyen magunk alá csinálhatunk. Sőt, ha ügyetlenek vagyunk, halál helyett csak meghülyülünk, és életfogytiglan ápolhatnak minket.

6. Ezért az elegáns ember, aki ad az esztétikumra, a kezdetleges módszerek helyett: - Éhen hal. (Egyáltalán nem kell enni, 2-3 nap múlva már nem érezzük az éhséget. Kellemesen bágyadtak leszünk. Közben igyunk, de csak tiszta vizet, hogy ki ne száradjunk, mert nagyon kellemetlen és rossz szagú [acetonos] lesz a leheletünk. A végén egyre többet fogunk aludni, majd "szívgyengeségben" [általános keringési összeomlás] csöndesen és valószínűleg álmunkban elhalálozunk.) - Megfagy. (Egy üveg jó konyak társaságában elhever egy havas erdei tisztáson, és addig nézi a csillagokat, amíg ringató kábulatban átsuhan a nemlétbe.)

7. Öngyilkosságból csak jelesre lehet vizsgázni. Vagyis meg kell halni. Akit pótvizsgára utasítanak megmentés útján - az süllyedjen el röstelkedésében. Nem komoly ember. Az élők között van a helye.

8. Az elkeseredettség, a kétségbeesés a legkevésbé alkalmas lelkiállapot arra, hogy befejezzük az életünket. Ilyenkor csak a dilettánsok követnek el öngyilkosságot. E szabály hátterében a következő meggondolás lappang: Materialisták számára: Életünk ritmusosan lélegzik, mint minden, ami él. Van dagálya és apálya, felemelkedése és alázuhanása. Létünket a paradoxon nagy törvénye szabályozza, amely azt tanítja, hogy mennél nagyobb erővel taszítanak a körülmények lefelé, annál inkább megnövekszik a felhajtó erő, és előbb-utóbb érvényesül. Éppen úgy, mint amikor egy parafadugót nyomunk a víz alá. Ezért aki a kétségeesés mélypontján öli meg magát, bizonytalan szívvel lép ki az életből, mert sejti, hogy a dolgok közeledő jóra fordulásáról mond le. Idealisták számára: Végül mégsem lehet tudni, hogy nincs-e a dolgoknak odaát folytatása. S minden vallás és misztika egyetért abban, hogy változtatni - önmagunkon, kapcsolatainkon, érzelmi állapotainkon - csak itt, e földi életben lehet. A túlsó síkon csak szemlélet van és megítélés. Ezért a dilettáns öngyilkos a legrosszabb csapdába esik bele: éppen azt az elviselhetetlen lelkiállapotot konzerválja időtlen időkre, ami elől az öngyilkosságba menekül. Úgy marad.

9. Ezért akkor kell megölnünk magunkat, amikor elégedettek és boldogok vagyunk. Egyedül ez az öngyilkosság hiteles, mert bizonyítja, hogy nem gyávaságból, menekülésképpen vagy önutálattól sarkantyúzva távozunk az élők sorából, hanem azért, mert megvetjük az életet amúgy egészében, örömeivel és sikerajándékaival egyetemben. Az ilyen öngyilkosságot soha nem bánjuk meg, és példaképpé válhatunk minden idők következő öngyilkosai számára.

Popper Péter: Az utolsó ítélet

Minden úgy történt, ahogy a jövendölésekben megjövendölték. Eljött három arkangyal - ámbár talán heten voltak, vagy kilencen, vagy tizenketten, lehet, az én síromból csak három látszott - és megfújták a harsonákat. És fölpattantak a sírok, és kikászálódtak a halottak, a frissek is, és azok is akik évezredek óta korhadtak már a föld alatt, előgomolyogtak a lágerek halottai és sorstársaik, akik az inkvizíció máglyáin hamvadtak el, nagy csobogással fújták ki a vizet magukból ők, akiket elnyelt a tenger, s bár testüket visszakapták, de a kellemetlen szagtól nem mentesülhettek a szerencsétlenek, akiket vadállatok nyeltek el. Bűzlöttek istenesen. És íme a Mindenség Ura felült trónusának mozdulatlan fénysugaraira, és megkezdődött a végső számadás. Bűntudattal, rémülettől, szorongástól roskadozva vonultak el előtte a szentek és a paráznák, az aszkéták és a kurvapecérek, az aranynak áldozók, a pompának áldozók, Sivának, Jehovának, Jézusnak áldozók, a bornak és a vérnek áldozók, az eszmés macskajancsik és az eszmétlen szabadgondolkodók, akiknek szabad volt bármiről gondolkodniuk, ami eszükbe jutott, de rendszerint nem jutott az eszükbe semmi sem, a bölcselők és a tébolyodottak, a zseniálisak és a csorgó nyálúak, nők, férfiak és hermafroditák, jók és rosszak és semmilyenek, egyszóval az emberiség. És mindenkinek a nyakába akasztották az ő igazi történetét, éppen úgy, ahogy a költő megálmodta és a táblákon vörös betűkkel világítottak a bűnök és szelíd kék fénnyel a jócselekedetek. És mindenki félve lesett a szeme sarkából, hogy jobbra, vagy balra kell-e térnie, az üdvösségben részesülők, vagy a kárhozatra taszítottak közé. De balra nem ment senki sem! Mert amikor valaki az Úr trónusának sugárkörébe lépett, íme, tisztán ragyogott a táblája, nem volt azon egyetlen szó, sem kékkel, sem vörössel, mert a fénysugár mindent letörölt róla. És akkor a jóságosak és az igazak morgolódni kezdtek, hogy minek tartóztatták meg magukat a bűnöktől, miért mondtak le annyi élvezetről, pénzről, hatalomról az üdvösségükért. Mert íme, jutalmuk nem különbözött azokétól, akik minden erkölcsi törvénynek és isteni parancsnak fittyet hányva, éltek kényük és kedvük szerint. Zúgolódtak hát a jók, az istenfélők, a fehér erkölcsi palástjukat be nem mocskolók, és zajongásuk felhatolt az Úr trónusáig. - Megbántátok-e, hogy hűségesek maradtatok törvényeimhez és törvényeim szelleméhez? Sajnáljátok-e, hogy mennyi földi örömtől fosztottátok meg magatokat énérettem? És sokan felelének: - Ha így áll a dolog, bizony megbántuk szamárságunkat. Mert akárhogy is nézzük, ez az egyenlősdi nem igazság, Uram! Ó, ha tudtuk volna!... És kizárólag ők kárhoztak el, csakis ők, és senki más.

A TAGADÁS NEM ELÉG - BESZÉLGETÉS POPPER PÉTERREL
(Magyar Hírlap, 1995-11-11)

Gyermekpszichológiát, pszichoterápiát, valláspszichológiát, hatáspszichológiát tanít orvostanhallgatóknak, jövendő pszichológusoknak, vallásoktatóknak, filmszakembereknek, újságíróknak Budapesten és két vidéki egyetemen. Mellesleg a miniszterelnök személyes tanácsadója. Azt mondja, hogy mindig megmondja, mi az, ami nem tetszik neki.

- Önnek, mint olyan tanárnak, aki igen sokfelé oktat, milyen képe van a mai huszonévesekről?

- Általános képem nincs. Sejtéseim vannak. Azt látom, hogy életstílust keresnek. Szabadok, bátrak, függetlenek szeretnének lenni, és nem veszik észre, mennyire konzervatívak, sablonosak, lavírozóak. Ennek sok oka közül csak a egyik az, hogy bizonytalanok az orientációs pontjaik, hiányoznak vagy labilisak azok az alapértékek, amelyekre rátámaszkodva elrugaszkodhatnak valamerre. Kicsit leegyszerűsítve és naivan magyarázzák a világ történéseit, talán éppen azért, hogy a saját tájékozódásukat megkönnyítsék.

- Ebben a tekintetben éppen úgy járnak el, mint a felnőttek.

- Más tekintetben is, miközben szociálisan egyáltalán nem akaródzik felnőniük, pedig muszáj lesz. Rákényszeríti őket a komor valóság. Pedagógusként feladatomnak tartom, hogy zűrzavart csináljak a fejekben. A diákok egyszer elneveztek a bizonytalanság gurujának. Miközben mások egy és oszthatatlan igazságokról beszélnek nekik, én azt mondom, hogy: lehet?, talán?, és ez jólesik a hallgatóknak, de titokban jobban örülnének annak, ha mégis "így van" tanításokat kapnának. Van pikantéria abban, ha egy tanár bevallja, hogy sokféle igazság között kóborol; lehet, hogy száz diákból ezért csak egy-kettő szegődik hozzám tanítványnak. A többiek a stabilitást választják.

- Maga mondta, hogy az elrugaszkodáshoz stabil alapok kellenek, a jövő megfogalmazásasem megy, ha nincs valami szilárd kiindulásipont.

- Nagy ostobaságnak tartom ezt az állandó jövőképkeresést és számonkérést, amikor tudjuk, hogy a jövő - most különösen - kiszámíthatatlan történések és fordulatok sorozata. Talán jobb is lenne erre szocializálni a gyerekeket ? arra, hogy tudjanak percenként más és más meglepetésekhez alkalmazkodni, a csapdák között ügyesen lavírozni. Nem rossz fajta életszemlélet ez, csak más, mint amilyet az idősebb generációk szeretnének. Nem biztos, hogy az, amit mi értéknek tartunk, mindig jó dolgokhoz vezet. Hiszen láthatjuk, hogy mennyit öltek a szeretet nevében, és soha a közöny nevében. Már most is avas íze van annak, amikor valaki az emocionális gazdagság, az elvekhez való hűség, a jövőnek való elkötelezettség, a hivatástudat fontosságát kezdi hangoztatni. Az élet ma nem erről szól, és ezt a gyerekek tulajdonképpen jobban tudják, mint a tanáraik.

- Hogyan viszonyulnak a politikához? ? Naivan, szocialista igényekkel, szándékfanatikusan. Meg vannak győződve arról, hogy a dolgok attól sikerülnek jól vagy rosszul, hogy jó vagy rossz szándékú emberek csinálják. Mondjuk tandíjat azért kell fizetniük, mert valakik ki akarnak szúrni velük. Fújják persze, milyen gazdasági nehézségek között élünk, de még mindig azt képzelik, hogy az állam mindenható, és csak azért nem ad pénzt, mert nem akar, holott megtehetné. Ugyanilyen mindenhatónak gondolják a vezető politikusokat, akik csak azért nem teszik tisztába a dolgokat, mert rossz, gonosz emberek. A történésekre nincs igazi rálátásuk, és ezért nagyon manipulálhatóak.

- Lehangoló dolgokat mond a hallgatóiról. A pénz miatt tanít?

- Először is a szereplés miatt. Egyáltalán nem szégyellem a magamutogató, színészkedő hajlamaimat. Harminc éve élvezem azt a hatást, amit tanárként keltek. Szeretek tanítani, mert öregszem, és abban bízom, hogy valamennyire véd a vénüléssel járó elhülyülés ellen, ha fiatalok között mozgok. Jó az is, hogy sok helyen tanítok, és még többfelé hívnak, mert bármikor arrébb állhatok. Rosszul tűröm a kötöttségeket. Már fiatalkoromban "rohadt karrierista" hírem kelt, mert valóban tettem erőfeszítéseket azért, hogy a szakmában olyan helyre dolgozzam fel magam, ahol nem mondhatják meg, mit és hogyan tegyek és hol legyek reggel fél kilenckor. Európai kultúránkban a függetlenséget valahol Svejk színvonalán lehet elérni, vagy pedig fel kell kerülni egy bizonyos szociális piedesztálra. Tanítok azért is, mert főképpen erre vagyok használható, és kétségtelenül kellemesebb pénzkereseti lehetőség, mint a pszichoterápia, amelynek űzését a minimumra csökkentettem.

- Kiégett szakmailag?

- Kétségtelenül egyre kevesebb késztetést érzek az egyéni pszichés nyomorúságok enyhítésére, és azt hiszem, ezért rosszabbul is dolgozom, mint azelőtt. Szkeptikusabb vagyok mind a pszichológiai hatást, mind a saját dolgomat illetően, és pontosan tudom, hogy ezt a kételkedést az a modern őrület váltotta ki belőlem, amelyet a pozitív gondolkodásra való ráhangolásnak neveznek. Ezt zabálja most mindenki, mint a kolbászos bablevest, én meg önbecsapásnak tartom, az élet csonkolásának érzem, amikor a létezés tragikumait pozitívra hazudják. A hatvannyolcas párizsi diákmozgalmaknak volt egy olyan vonulata is, hogy "lámpavasra a pszichológusokkal és a pszichiáterekkel", akik manipulálják a társadalmat. Azt gondolom, hogy a szakmám egyre jobban ebbe az irányba fordul: feladatának érzi, hogy az objektíven elviselhetetlen dolgokra konformizálja a szervezetet. Ha a Kovács úr kikészül attól, hogy az elvált felesége, akivel kénytelen egy lakásban élni, szeretőket hoz fel magához, pszichológushoz fordul. Én meg azt gondolom, hogy Kovács úr valójában nem pszichésen beteg; szociális seb az, amiért hozzám kerül, merthogy nem tud magának lakást venni, és teljesen normális dolog, hogy ezt a helyzetet nem tudja elviselni. Amikor gyógyítgatom, ezt a szociális sebet fedem le.

- Ösztönös törekvésünk, hogy a tragikus élmények hárításával, meg nem élésével csökkenteni akarjuk a saját felelősségünket abban, amit magunkkal és másokkal művelünk.

- Éppen az önmagáért való felelősség csökkentésében, az erkölcsi ítéletek kiiktatásában búvik meg a társadalmi manipuláció egyik lehetősége. Biztos-e, hogy a rablógyilkos antiszociális deviáns, akit gyógyítani kell? Biztos-e, hogy az alkoholista soha nem egy iszákos disznó, hanem beteg? Biztos-e, hogy a lusta embert neurotikus teljesítménygátlás diagnózisával kell illetni? Biztos-e, hogy a csöveslétnek minden esetben pszichiátriai probléma az oka? És szabad-e tulajdonképpen egyenlőségjelet tenni a nyárspolgári életvitel és a pszichés egészség közé?

- Közírói szerepben is szívesen tájékoztatja a közönséget gondolatairól. Ezt meglehetősen sűrűn, s nyilván az elhangzott és az írott szóért való felelőssége teljes tudatában.

- Felelősség tekintetében pozitív képem van magamról. Sokat író ember vagyok, nemcsak cikkeket, hanem színdarabokat, könyveket, tankönyveket írtam, és soha semmiért nem kellett meakulpáznom, holott nagyon sokat változott közben a világ ? és olykor a véleményem is.

- Egyik kedvenc foglalatossága azon csodadoktorok ostorozása, akik minden testi-lelki bajra tudnak egy gyógyírt. Sokan ilyen mindenható gyógyír reményében veszik a maga könyveit.

- Andaxinként használnak? Nem rendülök meg ettől. Én is tartok rossz kedély elleni műalkotásokat. Kétszázezredszer is elolvasom Graham Greennek az Utazások nagynénémmel című, lektűrnek is minősíthető könyvét, vagy Satie zenéjét hallgatom, hogy jobb kedvem kerekedjen. Baj-e ez Greennek, Satie-nak? Könyveimet nem azért írtam, hogy hamis lelki vigaszokat és illúziókat hintsek az embereknek. Általában arról írok, magam hogyan élem meg a dolgokat, és ha ez lecsillapítja az embereket, semmiképp sem azért, mert mosolygósnak, szelídnek, perspektivikusnak hazudom a világot.

- Azért nem sérti az önérzetét, hogy egyesek csodadoktornak, mások meg ? éppen emiatt ? sarlatánnak tartják? ? A csodadoktor hamis, mert készen kapható varázst kínál. Az első, nagyon népszerű könyvem, a Belső utak könyve tulajdonképpen megbukott. Nem a példányszámot tekintve, mert több kiadása mind egy szálig elfogyott, hanem azért, mert az emberek elolvasták - és nem követték. Arról írtam benne, hogy talán megteremthető a belső harmónia, de csak nagyon nagy erőfeszítés árán. Ha elolvasom Shakespeare-nek azt a mondatát, hogy "idő, te oldod majd meg ezt, nem én, mert ez a csomó nekem túl kemény", és ettől megkönnyebbedik a szívem, ez nem azt jelenti, hogy Shakespeare szélhámos volt. Nem veszem magamra a csodadoktorságot, és nincs semmi kompetenciám afölött, hogy szavaimat mire használják.

- Mire használja a miniszterelnök, akinek személyes tanácsadója?

- Mostanában igen kevésre. Nincs körülhatárolt szakterületem. Ha találkozunk, beszélgetünk az élet dolgairól, s olykor kikéri a véleményemet.

- Önt olyan embernek tartják, aki hatással van másokra. Hogyan hat a miniszterelnökre, akinek munkastílusát sok bírálat éri, saját pártjában is szeszélyességet, kiszámíthatatlanságot, hektikusságot emlegetnek? ? Pontosítsunk: nem vagyok Horn Gyula pszichológusa. Ha azt igényelné, nyilván ugyanolyan magánügyként kellene ezt megoldani, mint ahogy a fogorvosa is magánügy. Persze van kockázat abban, hogy Horn Gyula vállalja saját karakterét. Talán politikai sorsának szerves alkotóeleme az, amit maga szeszélyességnek nevez. Nem hiszem, hogy lehet egy hatvan-valahány éves ember személyiségén változtatni, és végképp nem gondolom, hogy bármelyik tanácsadójának Horn Gyula átnevelése lenne a feladata.

- Mégis: mi a dolga?

- Nem az, hogy a kormányintézkedések lélektani hatásait kiszámítsam. Egyébként pedig ez a kormány pszichológiailag és hatás-lélektanilag olyan rosszul adja el magát, hogy bizony nagyon megtépázná az én szakmai presztízsemet, ha az emberek ezt az én pszichológusi tevékenységemnek is tulajdonítanák. De nem teszik, ellenkezőleg: mindenki azt tételezi fel, hogy nemigen veszek részt ezekben a dolgokban, és ezt onnan tudják, hogy nem lenne az ilyen rossz, ha a Popper benne lenne.

- Ha még hatása sincs a hatalom működésére, miért marad meg címmel-ranggal annak a belső köreiben?

- Ha van némi hatásom, akkor abban, hogy nem mondtam le a szuverén gondolkodásról, a kritikusi szemléletről. Számtalan fenntartásomról sokszor írtam és fogok is írni. Egyébiránt pedig minthogy a címemhez nincs puvoárom, hatáslehetőségem és felelősségem sincs. Véleményem van, amelyet megmondok.

- Mások ezt tanácsadói cím nélkül is megteszik.

- Jó, akkor elmondom, miért maradtam meg Horn Gyula személyes tanácsadójának. A magyar politikai palettán számomra a szocialista mozgalmon kívül - akkor is, ha abban nem minden az én ízlésem szerint történik - nincs más választási lehetőség, ha részt akarok venni a dolgokban. Ha most kiválnék, ennek a híre ártana a szociálliberális kormányzatnak, és ezt nem akarom. Ráadásul bizonyos tekintetben hűségmániás vagyok, az árulásnál pszichésen züllesztőbb tevékenységet nem ismerek. Egyszer igent mondtam valamire - nem bájos tudatlanságban, hanem baljós tudatban -, mert pontosan tudtam azt, hogy egy ilyen koalíciós kormány a bukás felé is elrohanhat, igent mondtam a választási győzelem után, és cserébe mindössze annyit kértem Horn Gyulától, ne sértődjön meg, ha magyarosan megmondom a véleményemet.

- Miről? ? Mindenről, amit lényegesnek érzek és ami nem tetszik.

- Mi nem tetszik?

- Másokkal együtt kezdettől fogva azt az álláspontot képviseltem, hogy van három terület Magyarországon, amelyet nem szabad a korlátozás nélküli piacnak kiszolgáltatni. Az oktatásügyet, az egészségügyet és a művészeti mecenatúrát állami eszközökkel védeni kell a szabadon grasszáló kapitalizmussal szemben. A financiális brutalitás ezeken a területeken nem hagyott időt az átállásra, mély vízbe hajított úszni nem tudó, kiszolgáltatott embereket. Mert kiszolgáltatott a beteg, kiszolgáltatott a diák és kiszolgáltatott a művész is. Másfelől nézve pedig semelyik politika nem engedheti meg magának, hogy az ifjúság színe-javával, az egyetemi diáksággal összevesszen, hogy az értelmiséggel ne tudjon valamilyen modus vivendit találni. Egyébként pedig azt gondolom: mindenre meg lehet nyerni az embereket, de nem erőszakkal, mert akkor nem kooperálókká, hanem ellenállókká válnak.

- Miért demonstrálja a hűségét egy olyan kormányzathoz, amely - ugyan kikerülhetetlen kényszerek hatására - szociális igazságtalanságokat valósít meg, vagyis éppen azt, ami elleni tiltakozásként maga annak idején a kommunista, majd a szocialista mozgalmat választotta?

- Ez a kormányzat maga is rosszul tűri a szociális igazságtalanságokat. Ha valaki megkérdezné a lélektani okát annak, amit a sajtóban szeszélyességnek, hektikusságnak, kapkodásnak, összevisszaságnak neveznek, azt mondanám, hogy szükségszerű következmény ez abban a helyzetben, amelyben szociálisan érzékeny emberek olyan politikát kénytelenek csinálni, amely az általuk képviselt értékeket teszi tönkre, ideáljaik ellenében valósul meg. Ez a nagyon nehéz lélektani helyzet egyetlenegy okból vállalható: ha valakinek az a meggyőződése, hogy a szakadékon való átmenet kikerülhetetlen a kikapaszkodás érdekében. Ehhez vagyok hűséges.

- Ez nem szándékfanatizmus?

- Ez hűség és hitelesség. Ez a változó világ számomra egy pozitívumot hozott, nevezetesen azt, hogy a Popper az maradt, aki volt.

- Mindez nem kielégítő magyarázat arra, hogy értelmiségi létére, akinek a kritikus magatartás, az elemzés a dolga, és rengeteg nyilvános alkalma van arra, hogy a szociális igazságtalanságok ellen kikeljen, miért ragaszkodik ehhez, a saját bevallása szerint is nem éppen tartalmas tanácsadói funkcióhoz. A szürke eminenciás szerepére vágyik? Nem nyugtalanítja, hogy ez a szerep kikezdheti a hitelességét?

- A szocialistákkal, és személyesen Horn Gyulával akkor kerültem kapcsolatba, amikor a padlón voltak, és ha egyszer megbuknak, akkor is velük maradok, nyilván azzal a rossz érzéssel, hogy jobban is sáfárkodhattak volna a hatalommal. Nem fogok leválni, hacsak nem adódik olyan szituáció, amely etikailag számomra tolerálhatatlan.

- Mi volna az?

- Valószínűleg az embertelenség, a kegyetlenség vidékén van olyasmi, amire azt fogom mondani, hogy: én nem! Nem állítom, hogy mentes vagyok a hatalomfertőzéstől, de annyira azért nem fontos. El tudom engedni, és megvert sereghez is tudok csatlakozni.

- Muszáj egyáltalán csatlakozni valakihez?

- Muszáj. A tagadás nem elég. "Igent" is kell mondani valamire ahhoz, hogy az ember talpon maradhasson. Szidom ugyan az erőltetetten pozitív gondolkodást, de kell az embernek egy hiteles "igen" is - a tudás arról, hogy hol, kik között akar lenni. És azért is maradok, mert hajt a kíváncsiság, mert ahogy nehezülnek a dolgok, új és új vetületeket látok ebben a közegben.

- Többet, mint egy olyan értelmiségi, akinek nincs személyes viszonya a hatalommal? ? Sokkal többet. Azt látom, hogy a csúcson lévő ember annyi kompromisszumra kényszerül, hogy végül is nincs hatalma ahhoz, hogy a saját politikai koncepcióját véghezvigye.

- A miniszterelnök mégsem egy önmegvalósító művész.

- Szándékosan félreért. Az, hogy a kormány kénytelen volt sorozatban visszavonni az éppenhogy meghozott döntéseit, azt bizonyítja, mennyire meg van kötve a miniszterelnök keze. Elindul egy irányba és - a demokrácia diadalaként - számtalan ellenakaratba ütközik, amelyeket mind be kell építenie döntéseibe. Saját elképzeléseit nem tudja teljesen végigfuttatni, így hát mi sem tudjuk, milyen eredményre vezettek volna. Megkérdezte, mit látok. Azt látom, hogy a miniszterelnök gúzsba kötött ember, aki hatezer politikai revolver erőterében gyakorolja azt a hatalmat, amelyet éppen ez a hatezer revolver nevetségessé és semmivé tesz. Majd amikor ebben lavírozva próbál valamit csinálni, kiderül, hogy szeszélyes, hektikus stb. Azt gondolom, hogy a döntések egy része azért rossz, mert túl sokféle személyes elem van bennük, és nem azért, mert egyszemélyes akarat következményei. Túl sok koncepció, túl sok aspektus próbál egy döntésében megjelenni. A kormányzatból nem a szakértelem, hanem az áttekintés hiányzik, sok miniszter pontosan tudja a saját szaktárcája érdekeit, de arról fogalma sincs, hogyan illeszkedik be ez az érdek az egész ország érdekébe.

- És ki az áttekintés ura?

- Példának okáért a miniszterelnök lehetne az, de hiába volna erre lehetősége, amikor az érdekek és koncepcióegyeztetések közepette az áttekintést csak felemásan tudja érvényesíteni. Az egész kormányzati mechanizmusnak az az alapvető baja, hogy túlzottan törekszik a közmegegyezésre. Borzasztó nehéz helyzet, ha valaki egy totális rendszer után rövid idővel kerül hatalomra, mert belpolitikai okok miatt nem csinálhatja meg azt, amire törvényi meghatalmazása szól: saját politikai elképzeléseit nem viheti véghez. Akármilyen döntéseket hoz is ez a kormányzat, óriási ellenzéki felhördülésbe ütközik.

- Pillanatnyilag kevésbé fontosnak látszik az ellenzék magatartása, mint a társadalom reagálása.

- A közhangulatot a politikai szervezetek és az ahhoz tartozók formálják. A néppel nem lehet úgy szóba állni, mint egy személlyel. A nép mint ilyen, absztrakció. A különböző politikai és gazdasági csoportok azok, akiknek a szempontjait a miniszterelnöknek és a kormánynak figyelembe kell vennie, és csak ez az általunk már megtapasztalt ártalmas felemásság jön ki abból, ha valaki ebben a vonatkozásban túl széles bázisra akar szert tenni. Egyébként azt gondolom, hogy a nép sokkal bölcsebb, mint a politikai vezetői, sokkal nagyobb toleranciát látok éppen a legnyomorultabb rétegeknél.

- A legöntudatlanabbaknál.

- Igen. Nagyon rossz véleménnyel vagyok ugyanis a tudatos rétegekről - de az már egy másik beszélgetés témája lehet, hogy miért tartom épp az értelmiség politikai befolyását sokszor oly pusztítónak.

Pogány Ira
ISTENEK ÓRÁJA? - BESZÉLGETÉS POPPER PÉTERREL
(Magyar Hírlap, 1997-01-25)

- Pszichológus, egyetemi tanár. De többnyire a külső nézőpontot kedveli (kutatási területe is a beilleszkedési zavarok problematikája); nem éppen szobatudós, inkább afféle szellemi (és valóságos) csavargó: jár Indiában, megismerkedik a keleti filozófiákkal, tanít izraeli egyetemen. Valláspszichológiával is foglalkozik, nemrég egy népszerű, létkérdéseket is érintő tévés kerekasztal-sorozat első részét fejezte be, az Istenek óráját, amelynek anyaga most kötetben is megjelent.

- Népszerű tévéműsorában a vallásokról beszélt; a hit volt az alapvető téma. Mit tart tehát a modern pszichológia a hitről?

- Az akadémikus kísérleti pszichológia semmit, mivelhogy a hit nem mérhető jelenség. E tudományágban történt egy cezúra: hogy komolyabbnak tartsák, csupán azzal foglalkozik, ami kvantitatív. Arról, ami kísérletileg nem közelíthető meg, hallgat. Beszél például a fáradtságról, a szorongásról mert ezeket mérni lehet. De alig írnak a gyávaságról, az unalomról, a féltékenységről, mert ezek mértékegységben nem kifejezhetők. És nem foglalkoznak a hittel sem, mert matematikai, statisztikai módszerekkel nem lehet megközelíteni. Csak a pszichoanalízis beszél róla. Freud kollektív kényszerneurózisnak tartja, és szorongáscsökkentő szereppel ruházza fel. Az Egy illúzió jövője című munkájában azt mondja, hogy kétségbeesünk a természet közönyén, már ami az ember sorsára vonatkozik: hogy betegség, öregség, halál, természeti katasztrófák kiszolgáltatottjai vagyunk. De van az embernek egy emléke arról, hogy átélt ő már hasonló kiszolgáltatott helyzetet, mégpedig a gyermekkorában, de akkor személyek vették körül, akikkel beszélni lehetett, alkudni, egyezkedni. Ezen az alapon személyesíti meg Freud szerint az ember a történelem folyamán a természeti erőket, magyarán felsőbbrendű lényeket alkot magának (a villám mögött például Héphaisztosz áll a kovácsműhelyével); mítoszokat alkot, hogy csökkentse félelmeit. És Freud még azt is hozzáteszi: sokszor lemondunk a vágyaink kiéléséről, elfojtjuk ösztöneinket, tehát megpróbálunk értelmet adni az életnek vagy vigasztalást magunknak azzal, hogy van felsőbb hatalom, gondoskodás, igazság, Isten, túlvilági jutalom.

- És Jung, aki maga is hívő, sőt misztikus volt?

- Ő tényként számol a transzcendenciával, és annak megjelenéséről az ember életében. A modern szociálpszichológia úgy kezeli a hitet, a vallást, mint az emberi attitűd, a kollektív tudat, az előítélet, a szociális szerep problémáját. A legpontosabban még mindig Pál apostol fogalmazott (axiómája pszichológiai telitalálat is): a hit a remélt dolgok bizonyosságként való megélése.

- Önnek van ebben a kérdésben saját álláspontja?

- Nincsen. Az én közelítésem az, hogy minden vallásban vannak közös elemek. Például a szeretet (Buddha részvétnek mondja), a jóindulat embertársunkkal szemben, és közös az is, hogy minden vallásnak van üdvtana (pszichológiailag boldogságígéret, remény). A lényege valami transzcendens boldogság, Isten meglátásának reménye, vagy másutt a teljes megsemmisülés, a Nirvána, ami végül szintén a szenvedéstől való megszabadulást jelenti, beolvadást valami szellemi teljességbe.

- Az én felfogásomban szinte természeti törvény, hogy az emberben a gonosz princípium az erősebb. Vajon nem ennek ellensúlyozására épült-e be a vallásokba és számos filozófiába a jóság és a szeretet motívuma? ? Részben igen. De nem lehet elmenni amellett, hogy minden vallásban szerepel a büntetés eleme is: a pokol vagy az újjászületésben megújuló szenvedés ? tehát annak leszögezése, hogy nem lehet megszökni cselekedeteink következményétől. Bizonyos vallásokban a velünk történő rossznak karmikus értelme van: kiegyenlít egy előző életből hozott tartozást. Magam Diderot szavát kedvelem: azt mondja, hogy csak tisztességes embernek lenne szabad megengedni, hogy ateista legyen, mert ő a mennyországról mond le. A gazember szívesen ateista, mert ezzel a poklok tüzétől menekül. Európában az emberek félnek a haláltól, és ez állandósult szorongáshoz vezet. Indiai fiatalok között is van szorongás: de ez akkor lép fel, amikor megértik, hogy semmi elől sem lehet következmény nélkül elfutni, hogy a létezés egyfajta csapda. Ezért aztán attól szoronganak, hogy nem lehet meghalni. Így az ő számukra még az öngyilkosság sem megoldás.

- Felfogható-e a világ jelenségtartománya egy olyan végtelen skálának, amelynek bizonyos, ám csak elenyésző részét a tudomány át tudja tekinteni, míg az ismereteink végén megjelennek a félig ismert jelenségek, a paratudományok, azután pedig a mítoszok. -Ez is részben igaz. De figyelemre méltó tény, hogy maguk az egzakt tudományok, például a modern fizika egyre inkább nyit valami irracionális, valami magasabb rendű intelligencia felé. A világhírű biológus, Fred Hoyle azt mondja: annak, hogy az élet szerencsés véletlenek összejátszásaként alakult ki, annyi a valószínűsége, mintha azt mondanánk, hogy egy repülőgép-roncstelepen végigszáguld az orkán és egy működőképes repülőgépet állít össze. A modern magfizika meg azt tanítja, hogy az elemi energiakvantum egyszerre több helyen is létezhet. Tehát úgy viselkedik, mint valami szellemi energia, mint az Isten.

- Fizikusok azt tartják: ami egy adott rendszeren belül van, az nem lehet magasabb rendű a rendszer egészénél. Ez pedig azt is jelenti, hogy az ember nem ismerheti meg teljesen az univerzumot, amelyben él. Megerősíti-e ezt a tételt a pszichológus?

- Igen. Egy magasabb struktúra megismerhet egy alacsonyabbat. Belülről viszont csak részleteket tudunk felfogni: érzelmet, érzékelést; az egészről csupán modelljeink, illetve hipotéziseink vannak. A teljesség nem megismerhető. A pszichológia nagy kérdése az, hogy emberi intellektussal megismerhető-e maga az emberi lét. Én kételkedem ebben. Optimistábbak azt mondják, hogy a felhalmozott tudás túlsegítheti a megismerést ezen a korláton. A polihisztor tudománytörténész, László Ervin egy most megjelent könyvében így ír: "Az agy - a test egyik szerve, így bármely tudat, amely vizsgálni kezdi, voltaképp az agyra is hat. Vagyis az a probléma, hogy az agy megismerheti-e önmagát."

- Ebben az imént vázolt összefüggésben volna a vallásnak kisegítő és ezáltal szorongásoldó szerepe?

- Ha az előző tétel igaz, hogy ugyanis egy alacsonyabb intellektus nem tud megismerni egy magasabban szervezettet, akkor szükségünk van egy külső nézőpontra (József Attila szavával: "az értelemig és tovább"), vagyis szükségünk van egy ilyen "továbbra", és éppen ezt kínálja a vallás, melynek segítségével az ember úgymond megismerheti önmagát és a világnak azt a részét, amely túl van a racionalitáson. A vallásokat, amelyekben vannak közös elemek, azonos emberi igények hívták életre ? ilyen igény lehet éppen a teljes megismerés vágya. Egy másik a feltételezés, hogy a világban rend van, még ha rendetlennek tűnik is, s értelem van, még ha értelmetlennek látszik is. Aztán, hogy van gondviselés, egy magasabb rendű lény, amely törődik az emberrel. (Érdemes megfigyelni, hogy ezt a szerepet manapság részben átveszik az ufók, mint amolyan gépesített üdvhozó angyalok.) És van a vallásokban válasz egy szociális igényre is: a humánus együttélés, a valahová tartozás örömére. Bizonyos értelemben szociális közösséget jelent az elidegenedéssel szemben. Hogy mi keresztények, mi zsidók, mi Krisna-tudatúak vagyunk és így tovább. A vallások adnak egy viselkedés-szabályrendszert is, ami különösen orientációs válságok idején fontos, olyanokén, amilyenen magunk is keresztülmentünk legutóbb.

- Az Istenek órája mint tévéműsor igen érdekes volt, mégis rétegjellegű. Mintha erőteljesen megcsappant volna a vallások iránt érdeklődők száma. A történelmi egyházak pedig, legalábbis Kelet-Európában, nem voltak helyzetük magaslatán a rendszerváltáskor.

- Az egyházak az utóbbi időben rítusaikban erősen formalizálódtak. És amikor gyors választ kell adni, nehezebben mozdulnak. A kis szekták mozgékonyabbak, ezért is kerültek előtérbe mostanság. A történelmi vallások közül egyedül az iszlám offenzív igazán, amely még az európai kultúrkörben is teret nyert. Ami az iménti helyzetből adódik: erősen terjed a hiszékenység. Soha annyi mágus, jós, csodatevő nem szerepelt, mint ma, és igen olcsón mérik magukat.

- Ha ez így van, akkor mi célt szolgál voltaképp egy olyan tévéműsor, amelyik szintén csupán kérdéseket tesz fel? ? Engem is meglepett az a tény, hogy sorozatunk iránt erős érdeklődés mutatkozott. Nézettsége esetenként egy- és kétmillió között mozog. Hogy miért, azt végső soron egy taxisofőr világosította meg előttem. Popper úr, mondta, minket mindig meg akartak győzni, mindig az igazságot tanították nekünk. Ezt a műsort azért szeretem, mert nem akar téríteni, se lebeszélni valamiről; kérdéseket vet fel, és elmondja, hogy különböző kultúrák mit gondoltak ezekről. Nincs prekoncepciója, fix álláspontja és konklúziója; a néző úgy érzi, hogy amiről beszélnek, az a résztvevők számára éppoly probléma, mint a néző számára. Másik célom a műsorral, hogy előítéleteket csökkentsek, hogy katolikus, buddhista, mohamedán és zsidó egyaránt úgy érezze, ugyanazokkal a problémákkal szembesül, és azokra egyformán nehéz válaszolni. A sorozat most lezárult, de hogy valamiképp fontosnak tartják, az bizonyítja, hogy februárban folytathatjuk valamivel szűkebb témakörben: a Biblia álmairól és látomásairól lesz szó. Ez a különböző tudatállapotokat kívánja vizsgálni, meg azt, hogy van-e előre kész, megismerhető jövő. Álmok mindig voltak, a kérdés számunkra az, hogy milyen szerepet tulajdonítottak nekik háromezer évvel ezelőtt és milyet tulajdonít ma például egy pszichoanalitikus. Elmegyünk majd a bibliai álmok helyszínére is.

- Sorozatában a legkülönfélébb személyiségek vettek részt: Donáth László evangélikus, Iványi Gábor metodista, Danka Krisztina Krisna-tudatú lelkész, Jelenits István piarista atya, Sári László tibetológus, Tatár György judaista vallásfilozófus, hogy vallás- és tudománytörténészekről, néprajzkutatókról, művészekről ne is beszéljünk. Mi volt az oka annak, hogy mindnyájan eljöttek ezekre a nyilvános beszélgetésekre?

- Alighanem megértették mögöttes célomat: jóindulatot és elfogulatlanságot kívánok sugározni. A mi eszmecseréink nyitottak voltak, nem elkötelezettek, nem expanzívak. És ez manapság elég ritka.

Lukácsy András: KUTYÁSOK
(Magyar Hírlap, 1997-08-22)

- Kutyázom? Kutyázok? Egyáltalán van ilyen ige a magyar nyelvben? Ezentúl lesz. A történet úgy kezdődött, hogy kollégám, aki nagy kutyapszichológus hírében áll, szigorúan nézett rám a szemüvege mögül: - A te karakteredhez csak kétféle kutya illik. Ha egy alázatos imádót szeretnél, aki minden gondolatodat lesi, akkor tarts berni pásztorkutyát. Ám ha egy nálad sokkal erősebb jelleműt akarsz, aki fél év alatt átszabja az életedet a saját ízlése szerint, akkor csak szálkásszőrű tacsi jöhet szóba. Az illető neve: Marosmenti Rudifogó Ond. Ilyen arisztokratikus névvel nem lehet a mi családunkban élni. Tehát Lurkó. Természetesen szálkásszőrű tacsi. Fiú. És az van beírva az igazolványába, hogy "vaddisznószínű." Mert ma már a kutyákat is beírják mindenféle könyvbe, és minden módon számon tartják őket. Születési ideje: 1995. március 24. És átalakította az életünket, a saját ízlése szerint. Amikor három hónapos korában sétáltattuk, találkoztunk egy tacsis bácsival. Beszélgettünk. - Nálunk nem mehet fel a bútorokra - mondta büszkén a feleségem. A bácsi megértően nézett rá. - Mi is így kezdtük... - sóhajtotta. Hagyjuk a bútorokat és a szőnyegeket. Inkább elmondom a napirendünket. Ebből mindent tudni fognak. Reggel pontosan hétkor ébreszt. Sétálni visz. Mindig balfelé tartunk. Ez szigorú törvény. A délelőttöt átalussza, erőt gyűjt. Délután újabb séta. Mindig jobbra. Én általában este 10-ig dolgozom. Akkor lefekszem. Éjfélkor felébreszt. És elindulunk. Mindig a Kossuth térre, ahová tilos kutyát vinni. De akkor már nem jár sem csősz, sem rendőr arrafelé. Focizunk egy kurta órácskát. Közönségünk a kormányőrség. A kutyának szurkolnak. Eredményesen. Azután haza. A kutya lefekszik...kezdetben az ágyam végébe...azután az ágyunk szélére... ma már az ágyam közepére. Én még dolgozgatok egy kicsit. Kettő felé kezdődik a tusa közöttünk, hogy némi helyem legyen nekem is. S mint említettem, hétkor ébreszt... A "hobbi" szó valami könnyedséget sugároz. Tehát karakterisztikus, nehézveretű dolgokat takar. Meséld el a hobbijaidat, és megmondom ki vagy! Van egy régi indiai tanmese. "Egy fa alatt ül a mester és a tanítványa. A mester 17 éves. A tanítványa 70 éves. A mester tanítása abból áll, hogy hallgat. A tanítvány hallgatja a mester hallgatását, és minden kétsége eloszlik." Az én gurum mostanában Lurkó kutya. És ez nem vicc! Egyszer eszembe jutott, hogy Lurkó kutya ősei, annak idején az Édenkertben nem ettek a Jó és Rossz tudásának fájáról. Ettől kezdve érdekessé vált megfigyelni őt, és beszélgetni vele. Hang nélkül beszélgetünk. Néha csendben ülünk, én gondolatban kérdezek tőle valamit és várok. S akár hiszik, akár nem, legtöbbször felel. Egyszer csak tudom a válaszát. Például egy ilyen alkalommal megkérdeztem tőle, hogy fél-e a haláltól? Azt "mondta": Az erőszakos haláltól igen, különben nem. Bolond lennék? Vagy csak "több dolgok vannak földön és égen, ó Horatió, mintsem bölcselmetek álmodni képes!" - ahogy Hamlet herceg mondja. Vagy itt van "a póráz tanítása". Azt hittem, a póráz rossz dolog egy kutyának. Rabság. Néha az. Néha pedig összeköt minket. Ha baj van, a póráz biztonságot ad, egyek vagyunk. Nagy és vad kutyák közeledtekor hátranéz, ott vagyok-e a póráz végén. Ha igen, megugatja őket. Ha elengedem, behúzza a farkát. Én pedig eltöprengek azon, hogy mi emberek is néha mennyire igényeljük a pórázt. Mi mindenről mondunk le a biztonságért. Hogy a pórázunk végén legyen valaki. Egy férj, egy feleség, egy mester, netán Buddha, Jézus, Mózes vagy Mohamed. Akikre visszanézhetünk: Ugye megvédsz engem? A bűnbeesés nélküli lény nem ismeri az érzelmek ellentmondásosságát, a híres-nevezetes "ambivalenciát". Tiszta és egyértelmű érzéseket él át. Szeret vagy gyűlöl, vagy közömbös. Soha nem örül nekem kevésbé hazatértemkor, mondjuk azért, mert fáradt, rossz napja van vagy fáj a feje. A találkozás mindig kristálytiszta boldogság. A postás érkezése mindig szikrázó gyűlöletet provokál. És ezzel az egyértelműséggel megszólítja az ember gyermeki ősrétegeit, amikor még ő is ilyen tiszta minőségekben élte meg a világot. És amiről azt hitte, hogy már régen eltemetődött benne. Családból falka lettünk. Engem ismer el vezérnek. Ez igencsak jót tesz a presztízsemnek a feleségem és lányom szemében. Néha megbánja, és megpróbálja átvenni a parancsnokságot. Ennek mindig ugyanaz a vége: Nem hagyom magam, grabancánál fogva felemelem és megrázom. Így tesz minden igazi falkavezér is. A rend helyreáll. De harag nem lesz belőle. Mert mindez a szereteten és elfogadáson belül történik. És akkor ember és állat mindent elvisel. De ha megvonjuk a szeretetet, ha kitaszítjuk a körünkből - akkor a legkisebb rossz szótól is megsérül, nő, férfi, gyerek, kutya, barát, munkatárs, takarítónő egyaránt. Ma már azt gondolom, hogy az életben nincs nagyobb sérelem, mint az elutasítás. Már Káin is azért ölt, mert az Úr elutasította az áldozatát. Átolvasva, amit írtam, elszégyelltem magam. Könnyeden és vidáman akartam írni Lurkó barátomról. Életbölcselkedés lett belőle. Bocsánatot kérek.

Popper Péter