Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

RÁMÁJANA
Szanszkrit eredetiből fordította: Vekerdi József
Terebess Kiadó, Budapest, 1997

PDF

Tartalom
I. A gyermekkor
II. Ajódhjá könyve
III. Az erdő könyve
IV. Kiskindhá könyve
V. Szépségek könyve
VI. A háború könyve
Vekerdi József utószava

 

I.
A gyermekkor könyve

5-14.

Valaha, ősidőben, rég, volt egy kincses, csodás vidék:
Kósala gazdag országa. Virágzó, nagy birodalom.
Földjeit bőven öntözte a Szarajú folyó vize.
Páratlan hírnek örvendő székvárosa alapjait
az emberi nem ősatyja, Manu király rakatta le.
Ajódhjának nevezték el. Paloták fényűző sora
szegélyezte nagy utcáit. Tizenkét mérföld hosszu volt,
s három mérföldnyi széltében. Dasaratha, a nagy király,
Indra isten* hasonmása uralkodott a városon.
Vitéz, előrelátó, bölcs, népének édesatyja volt.
A Törvényt híven őrizte. Önmagán is uralkodott.
A felséges mahárádzsát egy fájdalom gyötörte csak:
fiúutódja nem támadt, bármily buzgón imádkozott.
Lelkében végül így döntött hosszas töprenkedés után:
- Nem maradt más reménységem: a nagy Ló-áldozat* segít!

Az idő telt. Midőn egyszer szívvidító tavasz virult,
úgy vélte a király: eljött az áldozatra az idő.
A Szarajú folyó partján kijelölték a szent helyet,
és szabadon csatangolni bocsátotta legszebb lovát.
A paripa egy év múltán útjáról visszaérkezett,
s a Szarajú folyó partján kezdődhetett az áldozat.
A Védák* szent tanítását jól ismerő, tudós papok
minden szabályt, előírást betartottak hibátlanul.
A királyné körüljárta szeretettel a szent lovat,
majd három kard csapásával három részre metélte szét.
Aztán, hogy a szabályoknak illően eleget tegyen,
a szétvágott tetem mellett töltötte el az éjszakát.
Hogy ez letelt, tizenhat pap az ősi hagyomány szerint
elhamvasztotta oltáron az áldozati állatot.
A papokat, akik mindezt elvégezték szabály szerint,
a férfiak oroszlánja megjutalmazta gazdagon.

15.

Az égből istenek, szentek, tündérek, légi szellemek
szálltak le, s odagyűltek mind a pompás áldozat köré.
Midőn az églakók népe az ünnepségen egybegyűlt,
a Mindenség Teremtőjét, Brahmát,* kérlelni kezdte mind:
"Szentség, szörnyen gyötör minket a szörnyek ura, Rávana.
Te győzhetetlenné tetted, s e kegy dölyfössé tette őt.
Három Világ* remeg tőle. Az igazakat üldözi.
Már készül, hogy magát Indrát, az Ég urát igázza le.
A nap nem mer reá tűzni. Ha közeleg, a Szél se fúj.
Halottá dermed láttára a kavargó, nagy Óceán.
Mindenkit rettegésben tart ez az iszonyú ráksasza.*
Magasztos, nyújts segítséget! Hogyan pusztíthatnánk el őt?"

Elgondolkozott, majd így szólt a kérésre az Ősatya:
"Halljátok meg, minő mód van elpusztítani a gonoszt!
Nem árthat neki sem szellem, sem isten, sem más ráksasza.
Ezt tőlem kérte így kegyként, s "Úgy lesz!" feleltem én neki.
Az embereket dölyfében nem akarta említeni:
nem érheti halál mástól - embernek kell megölnie!"

A Teremtő tanácsának megörvendtek a mennylakók;
a harminchárom istenség* keblében a remény kigyúlt.

Miközben így tanácskoztak, Visnu,* a Mindenség Ura,
a Garuda-madár hátán, mint Nap a viharfellegen,
tündöklő sárga köntösben, kezében kürt, dobókorong,
körükbe ért váratlanul. Leborultak előtte mind.
Visnu Brahmá elé lépett, köszöntve tisztelettudón.
Az istenek alázattal esengtek hozzá: "Visnu úr,
Három Világ megmentője csupán te lehetsz, senki más.
Ajódhjá fejedelmének három szerető hitvese
szemérmes, hű, erényes, szép. Dasaratha három neje
méhében válj te magzattá, négy részre osztva önmagad!
Ha bennük testet öltöttél, a világ perzselő tüzét,
Rávanát, győzd le, mint ember - mert isten meg nem ölheti.
Te vagy egyetlen mentsvárunk, fenséges, győzhetetlen úr!
A mennybéliek üdvéért ember-világba szállj alá!"

Így kérlelték alázattal az isteneknek istenét,
s a Törvény megmentésére tett Visnu szent igéretet:
"Űzzétek el a félelmet! Egész világ javára én
leverem a gonosz, dölyfös, legyőzhetetlen Rávanát,
s vele szennyes, sötét népét, rokonait, barátait.
Emberi testbe öltözve, igazságos király leszek."

Ezt vállalta a Mindenség fő-fő ura kegyelmesen,
s hogy tervét megvalósítsa, asszonyi méhbe szállt alá.
A Lótusszemű Istenség úgy döntött, hogy Dasaratha,
a győzelmes mahárádzsa lesz méltó földi atyjaként.
Így a király fiat-kérő áldozata beteljesült.

16.

Az égi szentek ujjongtak, magasztalták a Lét Urát.
Visnu elköszönt Brahmától, és eltűnt szemeik elől.

Az áldozati oltáron a tűzből kiemelkedett
egy csodás, soha nem látott, sötétbőrű, vörösruhás,
nap-csillogású ékszerrel ékített, földöntúli lény,
erőt, hatalmat árasztva, túlragyogva a tűzsugárt.
Bűverejű itallal telt, ezüsttalpú arany edényt
ölelt magához karjával, mint férfi kedves hitvesét.
Dasaratha felé fordult, s megszólította a királyt:
"Tudd meg, király, miért jöttem: a Teremtő küldött ide."

A föld ura alázattal kulcsolta össze két kezét:*
"Üdv jöttödön, Magasságos! Mondd, mit tehetek kedvedért?"

A Teremtő-küldötte lény ilyen szavakkal válaszolt:
"Népek ura, jutalmat nyert buzgó lelkű áhítatod.
Az istenek készítették számodra e varázsitalt;
fiúutódot nyersz tőle, s erősíti hatalmadat.
Kit méltó nejeidnek vélsz, add nékik, hogy igyák meg ezt!
Ettől fiút fogannak majd, s áldozatod beteljesül."

"Úgy teszek" - vette át tőle az örvendő szívű király
az istenek ajándékát, a szent italt rejtő edényt,
és végtelen boldogsággal kerülte meg jobbkéz felől*
alázatos köszöntésként a kegyes égi szellemet.
A csodás fényben ragyogó, rejtélyes, égi tünemény
küldetése végeztével eltűnt a nép szeme elől.
A király háremébe ment, és Kausalját, első nejét
szólította: "Vedd az italt, idd meg, ettől fogansz fiat!"
A bűvital felét adta Kausaljának Dasaratha.
A maradék félnek felét Szumitrának nyújtotta át.
A megmaradt negyed résznek felét Kaikéjí kapta meg.
Még hátra volt egy nyolcad rész. Rövid töprenkedés után
ezt a részt is Szumitrának adta oda a föld ura.
Parancsolójuk osztását tisztelettel és boldogan
fogadták feleségei, s elfogyasztották a nedűt.

18.

Az áldozat után gyorsan eltelt az év hat évszaka,*
s tizenkét hónap elmúltán, szerencsés csillagú napon
megszülte gyermekét, Rámát, Kausaljá, a királyi hölgy.
Szintén fiat szült Kaikéjí, az igaz lelkű Bharatát.
Szumitrá két iker-testvért szült: Laksmanát és Satrughnát.
Vitéz volt mind a négy ifjú, népét őrizte mind a négy,
tudásban gazdagok voltak, fénylett erényük ékesen.
Közülük is kivált Ráma, páratlan erejű vitéz,
ki oly kedves volt népéhez, mint a hűsítő holdsugár.
Elefánt vállán, ló hátán, harcikocsin szilárdan ült,
nyila célt sose tévesztett, atyja szavára hallgatott.
Öccse, Laksmana, bátyjához igaz szívvel ragaszkodott,
s csak testben voltak ők kettő: kettőjük lelke egybeforrt.
Laksmana nélkül nyugvóra nem tudott térni Ráma sem,
Laksmana nélkül Rámának ízetlen volt az étel is.
Amikor lóra ült Ráma, s az erdőbe vadászni ment,
mögötte ment, mint testőre, felajzott íjjal Laksmana.
Laksmana iker-öccsének, Satrughnának meg Bharata
volt önnön életénél is drágább barátja, szívügye.
Négy szerető fiát látva, boldog volt az uralkodó,
mint isten-népe közt fent az égben Brahmá, az Ősatya.

Az idő telt. A négy ifjú felserdült. Hagyomány szerint
megházasításuk gondja hárult király-atyjukra most.
Miközben ezt latolgatták a király s a tanácsosok,
megérkezett az udvarba Visvámitra, a remete.
Rászólt az ajtónállókra: "Jelentsétek be jöttömet!
A királlyal beszédem van! Ügyem sürgős! Ne késsetek!"
A hirtelen indulatú bölcstől mindenki rettegett,
s az őrség sietett tüstént érkezését jelenteni.
A trónterembe érkezve, közölték urukkal a hírt,
hogy Visvámitra remete látogatta meg udvarát.
A nagy szent fogadására Dasaratha papjaival
indult, ahogy a mennyekben Indra járul Brahmá elé.
Vendégváró ajándékot hozatott rögtön a király,
s alázattal fogadták az izzó hatalmú szent papot.
Elfogadta ajándékát, majd illendő szokás szerint
birodalma s egészsége felől kérdezte a királyt:
"Hódolnak-e előtted mind meghódított elleneid?
Földeden isten és ember ügyét nem éri sérelem?"

A páratlan dicsőségű, igaz szívű uralkodó
Visvámitra beszédére nagy tisztelettel válaszolt:
"Mint életet adó gyógyír, mint aszálykor a bő eső,
mint a gyermektelen férfi családjában nem-várt fiú,
olyan nekem a nem-várt kegy, hogy felkerested házamat.
Üdv jöttödön! Szólj, mit kívánsz? Legfőbb örömöm az nekem,
ha megtisztelsz parancsoddal. Szolgád vagyok, szent férfiú!"

19-20.

A királyok oroszlánja hódolatának megörült
a nagy szentségű papi bölcs, s örvendezve felelt neki:
"Hozzád hasonlatos nincs más, vitéz királyok tigrise.
Nos, tedd meg, amit ígértél; hallgasd meg szívem óhaját!
Szentség tökéletességét nagy fogadalmak érik el,
s én fogadalmat vállaltam, de rámtört két gaz ráksasza,
ravasz Márícsa, és aljas, gonosz Szubáhu szörnyeteg.
E kettő hússal és vérrel szennyezte be oltáromat,
és így hiába fáradtam, művem gyümölcstelen maradt.
Szándékom meghiúsultán elhagytam még a tájat is.
Haragomnak tüzét mégsem lehet rájuk zúdítanom,
mert megköt fogadalmam, mely tiltja átkot kiejtenem.
Népek tigrise, add mellém legidősebbik fiadat,
győzhetetlen vitézségű, ifjú, hős Ráma bajnokot.
Oltalmam alatt képes lesz emberfeletti tettre is,
elpusztítja a szent művet akadályozó szörnyeket.
Megtanítom fizetségül minden tudásra fiadat,
hogy Ráma hírnevét fogja a Három Világ zengeni.
Tíz napig tart áldozatom; tíz éjszakára küldd velem
a kék-lótusz-szemű Rámát vitéz segítő társamul.
Kérlek, nemes máhárádzsa, segíts, amíg le nem telik
az áldozatra szánt idő. Aggodalomra nincs okod."

Visvámitra szavát hallva, az uralkodók párduca
egy pillanatra elkábult. Magához térve, így beszélt:
"Tizenhatodik évéhez hiányzik egy esztendeje;
félek, nem képes íly ifjan ráksaszákkal megküzdeni.
Ám itt van teljes seregem; ura s vezére én vagyok.
Legyőzöm katonáimmal az éjszakai rémeket.
Mind nagyerejű és bátor, fegyverfogásban járatos,
hozzájuk illik ez a harc. Rámát elvinned még korán.
Hiszen fiam most még gyermek; fegyverrel bánni nem tanult;
és fondorlatosan támad a csatában a ráksasza."

21.

Szeretettől el-elfuló hangon ejtett szavaitól
haragra gyúlt Visvámitra, s a föld urára rárivallt:
"Teljesíteni ígérted, s most megszeged adott szavad?
Nemzetségedhez méltatlan e hitvány, gyáva hitszegés.
Ha ezt találod illőnek, ahogy jöttem, el is megyek.
Élj kényelemben fajtáddal, üresszavú uralkodó!"

A nagy hatalmú papi bölcs indulatos szavaitól
megremegett a kincses föld, megrettentek az istenek.
Vaszistha, a király papja, a szilárd fogadalmú bölcs,
e szörnyű rémület láttán csitította a föld urát:
"Ős nemzetség nemes sarja, a Törvény élő mása vagy,
nem térhetsz el a törvénytől, fenséges, bölcs urakodó.
Ha először megígéred, s nem állod kimondott szavad,
reácáfolsz imáidra. El kell engedned fiadat!
Akár ért fegyverhez, vagy sem, nem éri semmi bántalom,
ha Visvámitra oltalma tűz lángjaként körülveszi.
Teljes Három Világon sincs olyan fegyver, olyan erő,
amelyet ő ne ismerne százszor jobban, mint bárki más.
Szét tudná maga is zúzni a ráksaszák egész hadát,
s hidd meg, fiad javát-üdvét szolgálja e megtisztelés."

22., 24.

Vaszistha szavait hallva, a király arca felderült.
Magához hívatta fiát, Rámát, és vele Laksmanát.
Megáldotta Dasaratha, és megáldotta anyja is,
míg Vaszistha, a papi bölcs, varázsigéket suttogott.
Dasaratha megcsókolta fia gyermekfürtös fejét,
és Visvámitra gondjára bízta nyugodtan két fiát.
A bölcs indult, a két ifjú illendően haladt nyomán.
Elöl ment Ráma íjával, utána öccse, Laksmana.
Haladtak, míg megérkeztek Három Világon átfolyó
Gangához.* A folyóparton vezetőjük, a bölcs, megállt.
Szilárd fogadalmú, jámbor, szent életű, bölcs remeték

csónakot tartottak készen számára, s kérték, szállna be:
"Szentség, szállj be e csónakba a két nemes királyfival!
Utadon járj szerencsével! Időd soká ne vesztegesd!"

"Jól van" - felelt Visvámitra, köszönve köszöntésüket,
s az óceánba hömpölygő, széles folyón csónakba szállt.
A túlpartra megérkezve, gyors léptekkel mentek tovább.
Ijesztő, zordon őserdő állta el ekkor útjukat.
Rajta sehol csapás törve. Ráma kérdezte mesterét:
"Mi ez a sűrű rengeteg, ahol csak tücsök ciripel,
ragadozó madár víjjog, vadállatok üvöltenek?"

A páratlan bölcsességű Visvámitra felelt neki:
"Hallgasd meg, gyermekem, kié ez a félelmetes vadon.
Bő termésű, kövér földek terültek itt el egykoron.
Midőn Indra lesújtotta a pap-démont, Vritra nevűt,*
pap-gyilkosság szennyezte be, s e bűnért éhség marta őt.
A fertőzött kezű Indrát égi bölcsek és istenek
vizeskorsókból mosták le, s leoldották róla a bűnt.
A bűn szennyét s az éhséget lemosta testéről a víz,
s azt épp e helyen öntötték ki a földre az istenek.
Bűn s éhség távozott tőle, és tiszta lett, mint azelőtt.
Örömében e tájékot megjutalmazta gazdagon:
"Gazdag, kövér legyen földed, világszerte híres legyen!"
Ám ahogy az idő telt-múlt, erre vetődött Tátaká,
ezer elefánt erejű boszorkány, rusnya ráksaszí.
Az alakját-változtató boszorkány undok gyermeke
a kígyókarú, tág torkú, gonosz Márícsa ráksasza.
A rontásban kedvét lelő Tátaká itt uralkodik.
Fél mérföldre van hajléka, ő zárja itt el az utat.
Hát jőjjetek, hatoljunk be Tátaká erdejébe most,
s karotok segedelmével öljük meg a gonosztevőt.
Irtsátok ki e szép tájról a pusztító, gonosz tövist!"

25.

A hasonlíthatatlan bölcs utasítása hallatán
nyájas szóval felelt Ráma, férfi-tigris ifjú vitéz:
"A boszorkányok, úgy mondják, álnokok, de erőtlenek;
egy gyönge nőben hogy lakhat ezer elefánt ereje?"

"Halld - szólt a bölcs -, hogyan támadt erejének fölöslege.
Egy jaksa-szellem* élt egyszer, Szukétu, jámbor és igaz.
Nem volt gyermeke, és sarjért kemény vezeklést fogadott.
Kitartó vezeklésével kivívta Alkotónk kegyét,
s leányok-gyöngyszemét nyerte jutalmul, a szép Tátakát.
Ezer elefánt erejét adta vele az Ősatya
kárpótlásul, mert nem fiút nyert a jaksa, csupán leányt.
Felserdült a leány, s eljött férjhezmenése ideje.
Szundának adta hitvesként atyja a gyönyörű leányt.
Idő múltán a szép jaksa-asszony megszülte gyermekét,
a győzhetetlen Márícsát, aki ráksasza lett utóbb.
Úgy történt, hogy lesújtotta a végtelen hatalmu, szent
Agasztja átka Szundát, és Tátaká ekkor rárohant
Agasztjára, hogy felfalja, s vele Márícsa is, fia.
Agasztja, a magasztos bölcs, a vad haragtól lángoló
Márícsára kiáltott: "Légy rút, emberevő ráksasza!"
Tátakát is megátkozta haragjában az égi szent:
"Te tátott torkú, vérszomjas boszorkány, emberhús-faló
veszítsd szépséged rögtön, legyél fertelmes, rémítő!"

Azóta Tátaká őrjöng, átkát átkozza szüntelen,
s pusztítja ezt a szép tájat, Agasztja kedvenc lakhelyét.
Ezt a gyűlölködő, szörnyű, gonosz indulatú banyát
papok s tehenek üdvéért pusztítsd el, Raghu hős üke!*
Mert nincs rajtad kívül, Ráma, Három Világon senki sem,
ki az átok-teremtette szörnyeteget legyőzheti.
Ne félj, hogy asszony-gyilkosság bűnével terhel ez a tett;
királyfi kötelessége alattvalóit védeni.
Alattvalói kedvéért, ha szent, a tett, ha becstelen,
vállaljon el a kormányzó, ha kell, bűnt és gyalázatot.
Hiszen, királyfi, hallottad, hogy kettészelte Indra is
Mantharát, a démon-nőstényt, hogy a földet ne irtsa ki."

26.

Ráma, Raghu nemes sarja, hallgatta tisztelettudón,
majd kezét összekulcsolva és meghajolva válaszolt:
"Atyám is úgy parancsolta, atyám is arra oktatott,
tegyem meg habozás nélkül, akármit kíván mesterem.
Így tanított Ajódhjában vének színe előtt atyám,
vitéz Dasaratha király, s én nem szeghetem meg szavát."

Középen megszorította íját, s meghúzta úgy a húrt,
hogy a megfeszülő íjhúr megpendült, búgott messzire.
A hangtól az őserdőben összerezzent állat, madár,
és szinte eszét vesztette szörnyű dühében Tátaká.
A boszorkány fülelt: merről zúg erdejében ez a zaj,
majd mérgesen rohant arra, ahonnét érkezett a hang.
Amikor Ráma meglátta a tátott szájú, óriás,
dühödten tomboló szörnyet, figyelmeztette Laksmanát:
"Nézd, Laksmana, e félelmetes, hatalmas, ronda ráksaszít!
Ha gyáva ember ezt látná, féltében eszét vesztené.
Nézd, Laksmana, e vad szörnyet visszatérítem, ámde úgy,
hogy hiányozni fog róla két füle és az orrhegye.
Megölni nem fogom mégsem, mert asszony-volta védi őt.
Erejét és sebességét megfékezem; elég lesz ez."

Miközben így beszélt Ráma, a boszorkány magán kívül,
bömbölve, felemelt karral, elvakultan rohant reá.
Visvámitra varázsszókat mormolt rá, megbénítani,
és sérthetetlenné tette igéje Rámát s Laksmanát.
Tátaká szörnyü porfelhőt fújt a két hős királyfira,
s egy pillanatra elvette szemük fényét a porvihar.
Aztán varázshatalmával iszonyú, sűrü kő-esőt
záporozott a két testvér testére a vad Tátaká.
Ráma sebes nyílzáporral verte vissza a kővihart,
majd két félhold-hegyű nyíllal leszelte a szörny két kezét.
A karját-vesztett, kínjában üvöltő, vérző ráksaszít
megfosztotta fülétől és orra hegyétől Laksmana.
A testét kénye-kedvére változtatni tudó banya
sok torz alakot öltött fel, majd végül láthatatlanul
a levegőben röpködve, kősziklákat dobált alá.
Visvámitra, mikor látta, hogy sziklatömbök zápora
árasztja el a két testvért, buzdította az ifjakat:
"Elég volt már a kímélet; e szörny romlásotokra tör.
Végezzetek a hitvánnyal, mielőtt még leszáll az éj,
mert éji nép a ráksaszák, éjjel legyőzhetetlenek,
s új erőre kap éjjel ez az áldozat-beszennyező."

Mesterien tudott Ráma célozni puszta hang után,
s a szikla-zúdító szörnyet megbénította gyors nyila.
A nyílfelhőben megbénult a bűverejű szörnyeteg,
s dühében bősz üvöltéssel Rámára vetette magát.
Mikor a légből rázúdúlt, mint lesújtó villámcsapás,
nyilat röpített mellébe. Az földre hullt, s kiszenvedett.
Rámát csókjával illette a bölcsek legszentebbike,
s szent műve meggyalázóját pusztulni látva, így beszélt:
"Fényes orcájú ifjú hős! Töltsük el itt az éjszakát,
reggel tovább megyünk, s holnap hajlékomhoz megérkezünk."

Szavát örömmel hallgatta Dasaratha vitéz fia,
és Tátaká vadonjában éjjeli nyugovóra tért.
Felszabadult az átoktól, s reggelre olyan pazarul
kivirult az egész erdő, mint Indra égi kertjei.

27.

A fenséges Visvámitra az éji pihenő után
mosolyogva, barátsággal fordult Ráma királyfihoz:
"Fiam, vitézi tetteddel igen elégedett vagyok.
Örömöm jeleként minden varázsfegyvert neked adok.
Ezekkel leigázod majd valamennyi ellenfeled;
istenek, démonok, szörnyek hadait is legyőzheted.
Megkapod Visnu félelmes hajítókorong-fegyverét,
Indra lesújtó villámát, Siva* rettentő szigonyát,
Brahmának, a Teremtőnek dárdáját, mely mindent lever,
a Halál Ura pányváját, Varuna* kemény kötelét,
s a Szellemkirály fegyverét, a Kábító varázsgerelyt.
Az ocsmány ráksaszák ellen csatázzál diadalmasan
e győzhetetlen, páratlan fegyverekkel, hős Raghu-sarj!"

Ekkor Kelet felé nézett a végtelen hatalmú bölcs,
s minden fegyverhez átadta az iszonyú varázsigét.
Majd a fegyvereket hívó imáit suttogta a szent,
s megjelentek a hívásra a szörnyű varázsfegyverek.
Meghajolva köszöntötték Rámát, s örvendve szólt szavuk:
"Szolgálatodra eljöttünk, páratlan fényű Raghu-sarj!
Királyfi, rendelkezz velünk! Mindent megteszünk kedvedért."

Derült lélekkel hallgatta Ráma a szellemfegyverek
ígéretét, s megérintve sorban mindegyikőjüket,
hatalmat nyert fölöttük, s szólt: "Most békében távozzatok!
Ha gondolatomban hívlak, azonnal megjelenjetek!"

28-29.

Ezután Ráma örvendő szóval köszönte a kegyet
a nagy bölcsnek. Az indult, s ő tisztelettel haladt nyomán.
Útjukon menve, kérdése támadt Ráma királyfinak:
"Amott egy nagy hegyet látok; lábánál, mint felhőgomoly,
erdő sötétlik, és oly szép, mint istenek lakóhelye.
Madársereg dalától zsong, szelíd gazella- s őz-csapat
legelészik a bokrok közt. Mondd, ki lakja e tájat itt?
Ugyebár kijutottunk a borzongató, elátkozott
rengetegből? E szép tájék üdeségéből gondolom.
Ugyebár jámbor remeték tanyája e derűs vidék?
S a te remete-hajlékod hol van, ahol a ráksaszák
falkáját kell áldozatod védelmében kiirtanom?"

A szép erdőség titkáról érdeklődő királyfinak
elbeszélte a bölcs mester a hozzá fűződő regét:

"Tudd meg, erős karú Ráma: Visnut idézi ez a hely.
Számtalan évig, sok-sok száz világkoron át, valaha
itt élt erős vezeklésben, s a Jógát* teremtette meg.
Ekkor történt, hogy egy démon, Bali, Virócsana fia,
harcban legyőzte Indrát és az istenek egész hadát,
és győzelme után ő lett mind a Három Világ ura,
majd áldozattal is készült uralmát erősíteni.
Miközben Bali áldozott, a Tűz s a többi istenek
felkeresték a szent Visnut, aki itt elvonultan élt:
"Szentség, Bali, a nagy démon, páratlan áldozatba fog.
Cselekednünk kell, mielőtt céljához ér az áldozat.
Az áldozat alatt bárki bármit kér tőle, megteszi,
mert senki áldozat közben kérőt nem utasíthat el.
Az égi népek üdvére műveld jógád varázslatát:
ölts törpe-alakot, s úgy légy a bajból megszabaditónk!"
Törpévé változott Visnu, és így kereste fel Balit.
Három lépés teret koldult. Megadta dölyfösen Bali.
Visnu az Eget és Földet s az Alvilágot lépte át.
Így igázta hatalmába a démont a magasztos úr,
majd visszaadta Indrának a Három Világ birtokát.
Az ő ittléte szentelte meg ezt a remete-tanyát,
s a szent Törpére gondolva én is ide vonultam el.
E szent remete-hajlékot zaklatják sanda ráksaszák;
te szabadíts meg szent művünk gonosz megzavaróitól!"

Majd belépett tanyájára a bölcs, s vele a hercegek,
ahogy felhő mögül lép ki a Hold s a fényes csillagok.
A három érkező láttán az ott tanyázó remeték
ültükből mind felugrottak, meghajoltak a bölcs előtt,
majd tisztelettel vendégként fogadták Rámát s Lasmanát.
Az ellenség-verő hősök rövidke pihenő után
összetett kézzel így kérték a remete-nép tigrisét:
"Bölcsek királya, szenteld be az áldozathoz magadat!
Teljesüljön kívánságod: megtisztítjuk e szent helyet."

A magasztos Visvámitra, remeték legszentebbike,
az áldozatra felkészült, megbéklyózta érzékeit.
A két ifjú áhítatos lélekkel nyugovóra tért.
Majd reggel elvégezték a tisztálkodást szabály szerint,
a hajnali imádságot elsuttogták, és ezután
az áldozati tűz mellett álló nagy bölcshöz szólt szavuk:

30.

"Szentség, parancsodat várjuk: az éji kóborlók hadát
mikor kergessük el? Szólj, hogy el ne múljon a pillanat!"

Harcvágyó szavukat hallva, az egybegyűlt szent remeték
örvendezve magasztalták Dasaratha két gyermekét:
"Őrködjetek kitartóan mától kezdve hat éjszakán!
Nem szólhat most a bölcs, mert már megszentelte az áldozat."

A remeték tanácsára a két vitéz királyi sarj
őrködött pihenés nélkül hat napon és hat éjen át.
Hogy a mondott idő eltelt, hatodik napfény keltekor
öccsét buzdítva szólt Ráma: "Most őrködjünk figyelmesen!"
Abban a szempillantásban, amint Ráma elhallgatott,
magasra csapva fellángolt az oltár lobogó tüze,
s a levegőből dermesztő zaj dübörgött félelmesen.
Mint amikor esős évszak viharfelhője gomolyog,
az eget elborították varázs-alakú ráksaszák,
Szubáhu és vad Márícsa, mögöttük kísérő haduk,
és szennyes véreső árját zúdította e szörny-gomoly.
A véreső bemocskolta az oltár áldozat-tüzét.
Ráma az égre pillantott, s észrevette a rémeket.
A kék-lótusz-szemű Ráma, Dasaratha vitéz fia,
a támadó hadat látva, testvéröccséhez így beszélt:
"Nézd, Laksmana, hogyan szórom az Ős nyilával szerteszét
e rút nyershús-faló népet, mint szélvihar a felleget!"

Gyorsan íjára fektette a harcvágytól égő vitéz
az Ősatya csodás fényű, páratlan erejű nyilát,
s a szörny Márícsa mellébe röpítette haragosan.
A szörnyű erejű vessző ütésétől a ráksasza
száz teljes mérföldet repült, s az Óceánba lezuhant.
Ráma nézte, hogy Márícsa kábultan bukfencezve hull
a vízbe a varázsnyíltól, és Laksmanához így beszélt:
"Nézd, az Ősatya dermesztő nyila hatalma mily csodás!
Nem fosztja életétől meg; elkábítva sodorja el.
Most a többi galád lelkű, áldozatot beszennyező,
kegyetlenségben tobzódó, vérivó ráksaszán a sor!"

Elővette a Tűzisten félelmes, óriás nyilát,
a Szubáhura röpítette. Az sebesülten földre hullt.
A többit a Vihar-nyíllal verte szét a hős Raghu-sarj.
Hőstette láttán ujjongott a jámbor remeték soka.
Közben a szent Visvámitra befejezte az áldozást,
s az ellenség elűzését örömmel látva, így beszélt:
"Megtetted, hős, amit kértem, ahogy atyád parancsa szólt.
E szent remete-hajlékok tájéka újra tiszta lett."

31.

Feladatát bevégezve, boldogan nyugovóra tért
Ráma s Laksmana, örvendve, hogy a szent bölcs elégedett.
Midőn pirkadt, felébredtek, s a reggeli fohász után
felkeresték Visvámitrát s a többi jámbor remetét.
Üdvözölték a nagy bölcset, aki fénylett, akár a tűz,
majd tisztelettudó szóval tudakolták parancsait:
"Bölcsek párduca, itt állunk; hűséges szolgáid vagyunk.
Mondd, mit tehetünk kedvedre? Magasztos, rendelkezz velünk!"

A két herceg beszédére Visvámitra s a többi bölcs
nyájas szavakkal feltárta, hogyan s mint lesz útjuk tovább:
"A törvénytisztelő lelkű Dzsanaka, Mithilá ura,
fényes áldozatot rendez. Mindnyájan oda készülünk.
Te is eljössz velünk hozzá, Ráma, vitézek tigrise,
s egy hatalmas, csodás íjat mutat majd neked a király.
Az istenek ajándéka gyanánt került hozzá az íj,
melynek a földkerekségen nincs párja, oly nagy, oly erős.
Nem bírná egyik isten sem ezt az íjat felajzani,
sem démonok, sem szellem-nép, sem halandó ember fia.
Sok nagy erejű, hős herceg próbálkozott már meg vele,
de a nagy íj keménységét még egyikük sem győzte le.
Mithilá fejedelmének íját s fényes áldozatát
egyaránt megcsodálod majd, ha látod, Raghu gyermeke."

Így szólt a remeték bölcse, s a remetékkel útrakelt.
Velük tartott a két ifjú, a hős Ráma és Laksmana.
Indulás előtt búcsút vett az erdő isteneitől:
"Távozom e derűs helyről derűsen. Béke veletek!"

Jobbkéz felől körüljárta remetesége otthonát,
majd a remete-nép élén útnak indult észak felé.

50, 66.

Haladtak hosszan északnak, aztán tovább kelet felé,
míg Mithilába érkeztek, ahol Dzsanaka áldozott.
Mikor Dzsanaka megtudta, hogy Visvámitra érkezik,
tüstént hívta Satánandát, a feddhetetlen főpapot,
s városa többi bölcs papját, s mögöttük tisztelettudón
indult vendégajándékkal fogadni, úgy, amint szokás.
A törvénytisztelő lelkű király előírás szerint
köszöntötte a nagy szentet, s vele a két királyfit is:
"Üdv jöttödön, magasztos bölcs! Mondd, mit tehetek kedvedért?
Parancsolhatsz velem, szentség! Szavad-váró szolgád vagyok."

Így üdvözölte vendégét a törvényt ismerő király,
és a szavakhoz értő bölcs ilyen szavakkal válaszolt:
"E két ifjú, vitéz harcos Dasaratha király fia.
Azért jöttek, hogy láthassák csodálatos, nagy íjadat.
Mutasd meg kegyesen nékik. Útjuk célja beteljesül,
ha látták a csodás fegyvert, és boldogan térnek haza."

A nagy bölcs szavait hallva, így felelt az uralkodó:
"Halljátok meg, miért őrzöm itt az íjat, királyfiak!
Volt egy Dévaráta nevű, vitéz király, Nimi fia;
a királytól örökségként jutott kezembe ez az íj.
Egykor Sivát nem hívták meg áldozathoz az istenek.
A sértett Úr a szertartást szétverte, s gúnyosan beszélt:
" Az engem illető részből kisemmiztetek, églakók.
Most levágom viszonzásul nyilammal nemes főtöket."
Sivát rémült könyörgéssel engesztelték az égiek,
és a Nagy Isten enyhülten fogadta esdeklésüket.
Örömében ajándékul adta az íjak gyöngyszemét
a többi nemes istennek az istenek nemes ura.
Majd később egyik ősömre bízták rá a nagy églakók.
Egyszer, amikor oltárnak szántottam helyet a mezőn,
egy lány volt a barázdában. Szítá, "Barázda" lett neve.
Leányomként neveltem fel a földből született leányt.
Mikor hajadonná serdült, jött nőül kérni sok király.
Egyik fejedelemnek sem adtam nejéül lányomat.
"Versenyt hirdetek - így szóltam -, s a győztes pályadíja lesz."
A férfi-őriző hősök serege udvaromba gyűlt,
hogy próbára tegyék nálam a lányért vitézségüket.
A versengő királyoknak az íjat hozattam elő,
de nem volt senki sem képes felemelni s kitartani.
Láttam, hogy e vitézeknek karjában nincs elég erő,
s mindet elutasítottam, bölcsek legigazabbika.
Szörnyű haragra gerjedtek e megaláztatásukért,
s kemény ostrom alá vették székvárosomat, Mithilát.
Egy év leforgása alatt minden készletem elfogyott,
s reménységemet vesztettem, remeték legnagyobbika.
Úgy döntöttem: vezekléssel vívom ki a nagy ég kegyét.
Vezeklésem jutalmául hatalmas sereg állt elő.
Ellenfeleim elhulltak, elűztem támadóimat.
E páratlan, csodás fényű íjat, remeték tigrise,
megmutatom, ha óhajtod, Rámának s Laksmanának is.
Ha Dasaratha hős sarja felajzza, én leányomat,
Szítát, az anyaméh nélkül születettet, hozzáadom."

67.

Beszéde befejeztével parancsot adott a király:
"Hozzátok a virágokkal füzérezett, nagy íj-csodát!"

Szavára palotájába indult tüstént kísérete,
s fényes menetben elhozták az íjat, Siva fegyverét.
Nagy, nyolc kerekű ládában százszor ötven erős karú,
izmos, tagbaszakadt férfi húzta-vonta keservesen.
Valahogy odavonszolták a szent fegyvert a férfiak,
s Dzsanakának jelentették a királyi tanácsosok:
"Meghoztuk a csodás íjat, mellyel nem bírt a sok király.
Urunk, királyok Indrája, kegyeskedj megtekinteni!"

Meghajolt, s tisztelettel szólt a fényes Mithilá ura
a fennkölt lelkű nagy bölcshöz és a két hős királyfihoz:
"Itt van az iszonyú fegyver, amelyre büszke Mithilá,
s amely megszégyenítette erős királyok erejét.
Senki halandó nem képes ezt az íjat felajzani,
a nyilat róla ellőni, de pusztán felemelni sem.
Mutasd meg, nagy hatalmú bölcs, ennek a két királyfinak
ezt a csodálatos fegyvert, legelsőt minden íj között!"

A remeték oroszlánja meghallgatta figyelmesen,
és szólt buzdítva Rámának: "Nézd meg az íjat, gyermekem!"

Mestere engedelmével leemelte a Raghu-sarj
az íjat rejtő ládáról a fedelet, és így beszélt:
"Ezt a csodálatos, pompás íjat kezembe fogjam-e,
s megpróbáljam felajzani, azután megfeszíteni?"

"Rajta, Ráma!" - kiáltotta a király, s bólintott a bölcs.
Ráma az óriás íjat megmarkolta középen, és
a nézők szemeláttára felkapta játszi könnyedén.
Mosolyogva felajzotta Siva íján az ideget,
s meghúzta oly erővel, hogy félkörbe hajlott meg az íj.
Ekkor középen kettétört kezében Siva fegyvere.
Mennydörgés erejű, szörnyű, rémes reccsenés hallatott,
mintha a széles föld rengne, kettéhasadna sziklabérc.
Elkábultak a vad zajtól, s földre buktak az emberek,
csak Dzsanaka maradt talpon, s a remete, s a két fiú.
Mikor a nép magához tért, a dolgot felfogó király
meghajolt összetett kézzel a bölcsek tigrise előtt:
"Szentség, látom vitézségét dicső Ráma királyfinak.
Nem hittem volna, hogy képes ily csodás tettre bárki is.
Dzsanaka nemzetségének dicsőségét növelje hát
a házasság is: Rámához adom Szítát, leányomat.
Szavam, mit szóltam, áll: "Szítá a győztes pályadíja lesz."
Lelkemnél kedvesebb lányom legyen a Ráma hitvese!
Most engedelmedet kérem, szent pap, hogy indulhassanak
hírvivőim Ajódhjába gyors lovak vonta kocsikon,
meghívni birodalmamba Dasarathát, a nagy királyt,
az esküvőre, mert Szítá a győztes pályadíja lett."

"Legyen!" - felelt Visvámitra, és ekkor Dzsanaka király
bölcs tanácsosait küldte, hogy Ajódhjába menjenek.

68-69.

A hírvivők elindultak. Úton tölt három éjjelük.
Fáradt lovakkal érkeztek Ajódhjába negyed napon.
A trón elé bocsátották őket, s tiszteletteljesen,
ékes szóval jelentették fejedelmük üzenetét.
A követek szavát hallva, Dasaratha örömre gyúlt,
s Szumantrát, kocsihajtóját szólította maga elé:
"Kincstárnokaimat hívd be! Hozzanak drága kincseket,
rakodjanak meg ékkővel, és tüstént útra keljenek!
Lábuk nyomába induljon négy-erejű, egész hadam,*
és fogjatok be legszebbik kocsimba: én is indulok."

Uruk parancsszavát véve, útra készült a hadsereg,
s útnak indult. Előttük ment papjaival a föld ura.
Négy napi út leteltével Vidéha-földre értek el.
Dzsanaka hírüket vette, és fogadta vendégeit.
Vidám szóval köszöntötte az agg királyt, Dasarathát:
"Üdv jöttödön, mahárádzsa! Érkezésed öröm nekem!
Holnap reggel, ha megtörtént a pirkadati áldozat,
a papok segedelmével te irányítsd az esküvőt!
Boldogan adom Rámához nőül Szítát, leányomat,
és Úrmilát, testvérhúgát, Laksmanához, ha akarod."

72.

Mikor végzett beszédével Vidéha-föld vitéz ura,
Visvámitra Vaszisthával így vette tőle át a szót:
"Mérhetetlen dicsőségű a Vidéha-királycsalád
és a nagy Raghu-nemzetség; nincs más, hozzájuk fogható.
Méltó e két nem egymáshoz; nemes és illő lesz a frigy,
ha nejéül veszi Ráma Szítát, s Laksmana Úrmilát.
Ám szavamat tovább fűzöm, hallgass meg, férfiak ura!
Testvéröcséd a nép-őrző, törvény-őrző Kusadhvadzsa.
Neki is van két szépséges, hajadon leány-gyermeke.
Legyen e két lány Bharata és Satrughna hites neje!"
Visvámitra Vaszisthával egyetértésben így beszélt,
s Dzsanaka összetett kézzel és örvendve igent felelt:
"Tudom, hatalmas és gazdag család sarja a két vitéz,
s amire szavatok buzdít, örvendetes a kapcsolat.
Úgy legyen, ahogyan szóltok! Testvéröcsém leányait
Bharata s öccse, Satrughna, méltók elnyerni hitvesül.
A négy királyfi egyszerre vezessen négy királyleányt
az áldozati oltártűz körül a szertartás szerint!"

73.

Szerencsés csillagállású napon a négy vitéz fiút
dúsan felékesítették. Rámára diadém került.
Vaszistha fellobbantotta az oltáron a szent tüzet,
s az előírt imák mellett öntött rá olvasztott vajat.
Majd elővezették Szítát, ékszereivel ékesen,
s a férfiak oroszlánja az áldozati tűz előtt
Ráma elé állította lányát, s Rámához így beszélt:
"Ez lányom, Szítá. Törvényben veled járó nejed gyanánt
vedd át most tőlem, és fogd a kezét kezedbe, mint szokás.
Legyen férjéhez hűséges. Mint árnyékod, kövessen úgy!"

"Üdv, üdv, üdv!" szóval ujjongtak a remeték s a szent papok,
míg szentelt vizet öntött az új pár kezére a király.
Miután így a szertartás vizével és igéivel
átadta Szítát, folytatta az örvendő uralkodó:
"Laksmana, jőjj te is! Vedd át tőlem lányomat, Úrmilát,
és fogd kezedbe a kezét, míg tart az üdvös pillanat!"

Majd Bharatához is fordult serkentő szóval Dzsanaka:
"Jőjj, Raghu-nemzetség dísze! Fogd kézbe Mánaví kezét!"

Majd szólította Satrughnát Vidéha-föld erős ura:
"Srutakírti kezét fogd meg, igaz lelkű, nemes vitéz!"

A szólításnak engedve, a négy királyleány kezét
illőn kézzel érintette a négy testvér királyfiú,
és hitvesükkel háromszor megkerülték jobbkéz felől
az oltárt, a királyt és a szertartást végző papokat.
Majd szállásukra tértek meg a boldog ifjú házasok,
s gyönyörködő pillantással kísérte őket a király.

77.

A homály eloszoltával Visvámitra, a papi bölcs,
búcsút vett a királyoktól, s az északi hegyekbe tért.
Utána nem időzött ott Ajódhjá ura sem soká:
fiaival együtt indult, illő búcsúzkodás után.
Zászlók és lobogók lengtek, zeneszerszámok hangja szólt,
fellocsolt, tiszta utcákon virágszirom-szőnyeg feküdt,
ura jöttének örvendő nép ujjongott mindenfelé,
mikor övéihez megtért székvárosába a király.
Az új hitveseket várta a hárem minden asszonya,
Kausaljá és Szumitrá is, s a karcsú Kaikéjí velük.
Azok selyem ruhájukban, drágakövekkel ékesen
siettek a szentélyekben áldozattal borulni le,
majd üdvözöltek mindenkit, akit üdvözlet illetett,
és szüntelen vigasságban lakoztak férjük oldalán.

Így telt-múlt az idő. Egyszer egy szép napon Dasaratha
magához hívta Kaikéjí fiát, Bharatát, s így beszélt:
"Fiam, érted jött nagybátyád, Judhádzsit, a híres vitéz,
hogy Kékaja hazájába vigyen magával, gyermekem."

Atyja parancsszavát hallva, a Kaikéji-fi Bharata
Satrughnával együtt készült, hogy nagyatyját keresse fel.
Búcsút vett édesapjától és három anyjától a hős,
s Rámától, testvérbátyjától, és ment Satrughna is vele.
A hős Judhádzsit örvendett, hogy két hős öccse megy vele,
és végtelenül örvendett atyja, hogy velük érkezett.
Két öccsük eltávoztával Ráma és vele Laksmana
oly tisztelettel szolgálták atyjukat, mint az Ég urát.
Ráma számára törvény volt atyjának minden óhaja,
és birodalma üdvére intézte népe dolgait.
Így Ráma bölcsességének örült minden alattvaló,
papok, polgárok, és vélük atyja, vitéz Dasaratha.
Szítája oldalán Ráma nagy boldogságban élt soká,
s Szítá szívében is férje sokszorosan erősödött.
Férje szívében-elrejtett, kívül-titkolt vágyait is
sejtette szívével Szítá, a földre szállt Szépség maga.

II.
Ajódhjá könyve

1-2.

Mikor a bölcs király látta, hogy Ráma maga a tökély,
tanácsosaival döntött: ifjú királlyá felkenik.
Alattvalói üdvére, és saját örömére is,
teljes nagy birodalmából összehívta a föld ura
városai minden rendű lakóinak legfőbbjeit,
a szeretet parancsának engedve engedelmesen.
Illendően köszöntötte az összes egybegyűlteket,
és üdvös, örömet keltő, ékes szavakkal így beszélt:
"Mindannyian jól tudjátok, hogy magasztos elődeim
úgy őrizték az országot, mint szülő édes gyermekét.
Én is az őseim-járta úton haladtam éberen,
ernyedetlenül őrködtem minden alattvalóm javán.
A kincses méhű föld üdvén munkálkodott mindíg e test,
fehér napernyőm* árnyában így vénült meg a trónuson.
E váll már gyenge hordozni a nagy súlyú törvény-igát,
mit magán is uralkodva hord az igaz urakodó.
Pihenni vágyom. Átadnám fiamnak népem gondjait,
ha ti is úgy találjátok, kétszer-született* bajnokok.
Mert mindenben nyomomban jár erényekben gazdag fiam,
a Városromboló Indra földi mása, a nagy vitéz.
E törvény-hordozók díszét, hold-tisztaságú bajnokot,
férfiak párducát, ifjú királlyá holnap felkenem.
Ha e hibátlan ifjúra bízom a széles föld ügyét,
minden gondom alól felment fiam, ha ő viszi tovább.
Alattvalóim üdvére gondoltam ki e tervemet;
helyeslitek-e mindnyájan, vagy van más javaslatotok?"

A sok király felujjongott, hallva Dasaratha szavát,
mint az esőthozó felhőt köszöntő, hangos páva-had.
Harsány öröm fakasztotta, igenlő, boldog zaj rivallt;
az ujjongó rivalgástól szinte megremegett a föld.
A bölcs papok, a sok harcos, a városok polgárai,
a trón elé tanácskozni egybehívott egész tömeg,
értesülve a szándékról, és ismerve uruk korát,
a törvény őrizőjének egy akarattal így felelt:
"Idős vagy, sok-sok esztendős, király, a széles föld ura.
Ifjú királlyá kend Rámát, legyen a széles föld ura!
A Raghu-nemzetség díszét, nagy erejű, erős karú,
nagy elefánton ülő hőst lássuk fehér ernyő alatt!
Mert égi istenek párja tündöklő erényeivel,
az Iksváku-család* éke, igaz bátorság bajnoka.
Népéhez mint a Hold, nyájas; olyan türelmes, mint a Föld;
bölcs, mint az istenek papja; vitézebb Indra sem lehet.
Jámbor, haragra nem gerjed, törvénytudó, igaz szavú,
vígaszt nyújtó, szelíd, hálás, indulatán uralkodó.
Isten, démon vagy ember nincs nála jobb fegyverforgató.
Nem rabja szenvedélyének, őre alattvalóinak."

6.

Megtudta az egész város, hogy Ráma lesz az új király,
s hozzáláttak, mihelyst virradt, házukat ékesíteni.
Felhő fényével tündöklő fehér templomok ormain,
keresztutakon, utcákon, szentélyeken, őrtornyokon,
kalmárok gazdag árúval dúsan rakott csarnokain,
nemes családfők kincsekkel bővelkedő lakásain,
minden gyülekező termen, fák messze látszó ágain
tarka zászló-tömeg lengett, csillogtak fényes lobogók.
Színészek, táncosok tánca, énekesnők csodás dala,
lelket-fület vidámítón vidította a népeket.
A tereken, az utcákon, a házakban, mindenfelé
csak Ráma felkenéséről beszélgettek az emberek.
A házak kapualjában játszadozó gyereksereg
meséje is csak arról szólt, hogy Rámát királyá kenik.
Gomolygott füstölő-illat, virított sok színű virág,
koszorú-özön tarkállt a palotához vivő úton.
A sötétség leszálltára gondolva, az utak során
nagy fáklya-fákat ástak le, hogy fényben ússzon városuk.
Csoportokba verődő nép dícsérte az uralkodót:
"Csodálatosan önzetlen a nagylelkű Dasaratha!
Öregedését érezve, fiának adja át a trónt.
Mindnyájan boldogok vagyunk, hogy Ráma lesz az őrizőnk.
Nem felfuvalkodott lelkű; nagy eszű; törvénytisztelő.
Mint saját édes testvérét, mindannyiunkat úgy szeret.
Sokáig éljen üdvünkre igaz szívű Dasaratha,
akinek kegyéből Ráma királyunk lesz hamarosan."

7.

Ám Kaikéjí királyasszony egyik rabnője, Manthará,
véletlenül a palota hűs teraszán sétálgatott.
A koszorúkkal, zászlókkal ékes utcákon a tömeg
ujjongó nyüzsgését látva, szerfelett elcsodálkozott.
Megkérdezte az ott álló, örömtől tágranyílt szemű,
fehér ünnepi lenvászon köntösbe öltözött dadát:
"Miért örvend a városban a nép ily mérhetetlenül?
S mért osztogat ajándékot Ráma anyja mindenkinek?"

A dajka, akinek szíve az örömtől majd megszakadt,
elbeszélte vidám szóval a Rámát ért kitüntetést:
"Szerencsés csillagálláskor, hogyha holnapra virradunk,
ifjú királlyá keni fel Rámát Dasaratha király."

A sanda, púpos szolgáló iszonyú méregbe gurult.
Szaladt, felrázta Kaikéjít, békén pihenő asszonyát:
"Kelj fel, ostoba! Mért fekszel? Félelem közelít feléd!
Nem veszed észre, hogy balsors vad áradata elborít?
Örömnek álcázott bajban szerencsével büszkélkedel,
míg elapad szerencséd, mint aszálykor a folyó vize."

A károgó, gonosz, púpos cseléd indulatos szava
nagy rémületbe ejtette Kaikéjí királyné szivét.
Rettegő szóval kérdezte: "Mondd, mi baj történt, Manthará?
Arcod szörnyű ijedséget és nagy bánatot árul el."

Kaikéjí ékesen csengő szavait hallva, Manthará,
a szót csavarni jól értő némber, haraggal így beszélt:
"A biztos pusztulás napja virradt ma fel rád, asszonyom.
Ifjú királlyá keni fel Rámát Dasaratha király.
A keserűség és bánat mint perzselő tűzláng heve
űzött-hajtott hozzád, mivel éretted aggódom nagyon."

Manthará szavait hallva, a szép arcú királyi nő
boldogan kelt fel fektéből, mint őszi égbolton a Hold.
A nem sejtett örömhírre szolgálóját, a hírhozót,
csodás szépségű, páratlan ékszerrel jutalmazta meg.
Az örvendező Kaikéjí e szavakkal nyújtotta át
az ajándékozott ékszert, a púposnak a karcsú nő:
"A legnagyobbb örömhírrel jöttél ma hozzám, Manthará.
A legkedvesebb hírt hoztad. Mondd, mit kívánsz jutalmadul?
Boldog vagyok, hogy a király Rámát trónjára ülteti,
mert nem teszek különbséget Bharata fiam s Ráma közt. "

Kaikéjí szavait hallva, megmérgelődött Manthará.
Sóhajtott hosszasan, forrón, majd úrnőjéhez így beszélt:
"Ön-vesztedbe rohansz balgán, s gyanútlan észre sem veszed,
hogy vésszel, bajjal örvénylő bánat-tengerben elmerülsz.
Hogyha Ráma kerül trónra, s utána ivadékai,
fiadat, Bharatát ők a hatalomból kisemmizik.
Magára marad, elhagyva mindenkitől, nemes fiad,
és sorsa nyomorúság lesz, meglátod, királyné-anya!
Mihelyst Ráma hatalmában szilárdan érzi majd magát,
Bharatát másik országba, vagy másvilágra űzi el.
Testvérei közül Ráma Laksmanát védi, s az is őt;
összetartásuk oly híres, mint fent az égi Ikreké.*
Így hát Ráma sosem fogja rosszal illetni Laksmanát,
ámde gonoszul fog bánni Bharatával, hidd el nekem.
Távozzon Ráma erdőbe, száműzetésbe, messzire;
ezt gondolom tanácsosnak, javadra ez válik neked.
Nemzetséged ügyét azzal a lépéssel szolgálhatod,
ha atyja után Bharata lesz törvényes uralkodó.
Ráma szemében ellenség hatalomhoz szokott fiad;
kiszolgáltatva bátyjának, nyomorúság lesz élete.
Mint ha oroszlán támad meg erdőben elefántbikát,
testvére támadásától Bharatát meg kell védened.
Ráma anyját lenézted te, élvezve uratok kegyét:
azt hiszed, hogy vetélytársnőd megbocsátja e szégyenét?"

9-10.

Haragtól lángoló arccal hallgatta Manthará szavát
Kaikéjí, azután hosszú, forró sóhajjal így beszélt:
"Még a mai napon Rámát az erdőbe száműzetem,
Bharatát a mai napon ifjú királlyá kenetem!"

Így döntött Manthará álnok tanácsára a balga nő,
és összevont szemöldökkel, sírva a földön elterült.
Majd tarka koszorúit és káprázatos sok ékszerét
letépte-dobta testéről, a föld porába szórta szét.
A szertehullt virágszirmok és a sok ékes drágakő
úgy csillogott a föld színén, mint mennybolton a csillagok.
Rongyos, szennyes ruhát öltött, s a harag-házba sietett
özvegy-varkocsba font hajjal: tündér, kit átok földre sújt.

Ezalatt a mahárádzsa már mindent előkészített,
s ment felkeresni Kaikéjít, hogy közölje a hírt vele.
Mikor a kincses hárembe belépett az uralkodó,
az ékes, fényes nyoszolyán nem látta szeretett nejét.
A szerelem hatalmától lenyűgözött fejedelem
megdöbbent és körülnézett, hogy a királyné hol lehet.
Máskor ebben a napszakban az asszony sose távozott,
s ő hitvese lakosztályát sose találta üresen.
Kérdésére a remegő ajtónálló így válaszolt:
"Úrnőm iszonyú méregben a harag-házba sietett."

A szolgáló szavát hallva, a kétségbeesett király
még jobban megijedt, s szinte eszét vette a rémület.
Odament, s amikor látta, hogy más ágyhoz szokott neje
földön hever, a sajnálat tűzként perzselte a királyt.
A gyanútlan az álnokot, az agg férfi ifjú nejét,
lelkénél drágább kedvesét földön fekve találta, úgy,
mint égből lebukott tündért, mint lemetszett iszalagot,
mint hurokba akadt őzet, erőt-vesztett varázslatot,
mint mérgezett hegyű nyíllal megsebzett elefánt-ünőt.
A megzavarodott férfi megsímogatta kedvesét,
lótuszszirom-szemű nőjét, és engesztelve így beszélt:
"Nem tudom, ellenem-fordult haragodnak mi az oka?
Királyném, szólj: ki sértett meg? Valaki gőgös, durva volt,
s ezért heversz a porban most, bánattal tépve szívemet?
Szívemnek üdve, mért fekszel gyötrődve itt a föld szinén?
Talán rontás támadta meg lelkedet, lelkem öröme?
Értő orvosaim vannak, akik kegyemet élvezik:
meggyógyítnak, ha elmondod, milyen betegség bánt. Mi fáj?
Valakit megjutalmaznál? Valaki megharagított?
Ki nyerjen ma kegyet tőlem? Vagy kire sújtson haragom?
Melyik szegény legyen dús ma? Vagy melyik gazdag nincstelen?
Hiszen én s az enyéim mind a te szavadnak engedünk;
nincsen olyan kívánságod, mit meg tudnék tagadni én!"

11.

A vágy nyilaitól sebzett, szerelemtől bilincsbe vert
mahárádzsához Kaikéjí kegyetlen szóval így beszélt:
"Király, senki se sértett meg, senki sem ejtett durva szót,
hanem van egy kívánságom, s azt akarom, hogy teljesítsd.
Előbb erős ígérettel ígérd nekem, hogy megteszed,
s ha ígéreted elnyertem, felfedem kívánságomat."

Kaikéjí szavait hallva, a király elcsodálkozott,
s a földön heverő asszony haját érintve válaszolt:
"Büszke nő! Tudhatod, hogy nincs tenálad senki kedvesebb
számomra az egész földön, férfi-tigris Rámán kívül.
Arra a győzhetetlen, nagy, páratlan, vitéz férfira
fogadom neked átokkal, hogy megteszem, amit kívánsz.
Akit ha percig nem látok, nélküle élni sem tudok,
őrá fogadom átokkal, hogy megteszem, amit kívánsz.
Kedvesem, szívem keblemből kitépve, megvizsgálhatod.
Higgyél szavamnak, Kaikéjí, és mondd ki, mi az óhajod?"

Megörült a mahárádzsa ígéretének hitvese,
s kimondta szörnyü szándékát, mint az elközelgő halált:
"Átkodat, mellyel ígérted, hogy megadod kérésemet,
hallja meg Indra és vele a harminchárom églakó!
Hold és Nap, csillag és mennybolt, a nappal és az éjszaka,
az Alvilág, a Föld és Ég, a démonok, a szellemek,
éjszaka kószáló rémek, a ház s a házi istenek,
és minden más hatalmasság hallja meg fogadalmadat!
Emlékezz: nagy csatát vívtak az istenek s a démonok.
Te Indra segedelmére indultál, s én követtelek.
A száz varázslatú démon, a szörnyűséges Sambara
az égiekkel Délen, a holtak földjén, megütközött.
A küzdelemben elgyengült, megsebesült hadsereget
álmában éjjel meglepték és leölték a démonok.
A támadókra támadtál, és vívtál iszonyú csatát,
de démon-dárda megsebzett, s kétséges lett az életed.
Én virrasztottam melletted, s ápolva megmentettelek.
Te hálából megígérted: megteszed két kérésemet.
Félretettem a két kérést, király, s őrzöm azóta is.
Most kérem teljesítését; nép ura, halld meg óhajom!
Rámát királlyá felkenni megtörtént minden készület:
királlyá mégse őt kenjék; Bharata legyen a király!
És halld a második kérést; itt az idő, beváltanod,
amit a démon-harc után ígértél, széles föld ura:
a vad Dandaka-erdőben éljen kilenc esztendeig
és még ötig fiad, Ráma, háncs-köntösben,* remeteként.
E kettő a kívánságom. Ígért kegyed követelem!
Ráma erdőbe-távoztát lássam még a mai napon!"

12.

Az iszonyú kívánságot hallva, Dasaratha király
elterült eszmélet nélkül, és mozdulatlanul hevert.
Nagy sokára magához tért, s haragjában magán kivül,
tekintetével égetve, támadt reá Kaikéjíra:
"Családunk meggyalázója, rossz életű, szégyentelen!
Mi rosszat tett neked Ráma? Mi rosszat tettem én neked?
Mint a saját szülő anyját, tisztelt téged a Raghu-sarj.
Mi vitt rá téged, rossz asszony, hogy elpusztítására törj?
Saját vesztemre hoztalak házamba, mint a sorscsapást,
mint halálos mérgű kígyót, balgatagon, gyanútlanul.
Mikor egész világ zengi derék Ráma dícséretét,
milyen hibát találsz benne, amiért eltaszítanám?
Kausalját is, Szumitrát is, és egész birodalmamat,
sőt életemet is inkább elhagynám, mint hű fiamat.
Elsőszülött fiam mellett boldogság volt az életem;
ha Rámát nem látom többé, eszem veszi a fájdalom.
Állhat a világ Nap nélkül, sarjadhat víz nélkül vetés,
de Ráma nélkül testemben nem maradhat meg életem.
Elég legyen! E gaz tervtől állj el, gyűlőlködő szivű!
Lábad fejemmel érintem; könyörgök hozzád: könyörülj!"

13.

A más sorsa s más fekhelyre méltó, idős uralkodót
- mint érdemei múltával égből földre bukó királyt* -
továbbra is az ígért kegy megadására sürgeti
a gaz, szégyentelen némber, nemzetségének szégyene:
"Igaz szavú vagy, így mondják, és megtartod ígéreted,
s ígért kegyedtől most engem mégis meg akarsz fosztani?"

Kaikéjí gúnyolódása Dasarathát, a föld urát
egy percig elnémította, aztán haraggal így felelt:
"A férfiak oroszlánját száműzeted, s engem megölsz.
Elégedett lehetsz, hitvány, aljas lelkű rosszakaróm.
Ha fent számon kérik tőlem Ráma sorsát az istenek,
elűzetése vádjára mivel tudok felelni majd?
Rámát vadonba hajszoltam, hajszolva Kaikéjí kegyét;
bevallva az igazságot, gazságot vallok be vele.
Soká gyermektelen voltam, nehezen nyertem gyermeket,
a nagy fényességű Rámát, s lemondjak róla kedvedért?"

Tétova, kósza lélekkel így jajgatott a nagy király,
míg a nap nyugovóra tért, s felváltotta az éjszaka.
Ám a holdfénnyel enyhítő, hűsítő nyugovás szaka
nem hozott nyugovást Rámát sirató panaszaira.
Agg Dasaratha nem szűnő, forró sóhajtások között,
szemét az égre függesztve, gyötrődve sírta bánatát:
"Ne virradj holnap reggelre, csillag-ékszeres éjszaka,
könyörgök összetett kézzel; könyörülj meg a szenvedőn!
Vagy életem veled szálljon, s ne kelljen látnom a gonosz,
kegyetlen szívű Kaikéjít, kitől rám zúdult e csapás."

Ezután újra Kaikéjít kezdte kérlelni a király,
két kezét összekulcsolva, hogy szándékától álljon el:
"Úrnőm, szánd meg az aggastyánt, ki érted élte életét,
ellened sohasem vétett; koldusként kérlel a király.
Feledd el, amiket mondtam zavaromban, szép combú nő;
igaz szívű vagy, szívleld meg síró esedezésemet.
Légy Rámához kegyes; tőled kapja meg a királyi trónt
ajándékod gyanánt, s téged dícsér majd az egész világ."

14.

Ám a gonosz nő elnézett Dasaratha király fölött,
aki a földön fetrengett, gyászolva elveszett fiát.
"A porban csúszol hitványul, mint valami gonosztevő,
megbánva, amit ígértél? Állj fel, és álld adott szavad!
Az igazság a fő törvény - hirdetik a törvénytudók;
tiszted a törvény őrzése - s én igazamra intelek.
Saivja király* saját húsát ígérte egykor ételül
egy ölyvnek, és szavát állta, és a legfelső mennybe ment.
Vitéz Alarka* egy bráhman kérésére nem habozott
saját kezével tépni ki s átnyújtani mindkét szemét.
A tenger, a folyók atyja, az igazságot tiszteli,
s határa kijelölt csíkját dagályakor sem lépi át.
Ne késlekedj tovább! Hívasd ide tüstént Ráma fiad!
Ha király lesz fiamból, és Rámából erdő vándora,
s nekem nem lesz vetélytársnőm, megtetted, amit tenni kell."

Mint ösztöke döfésétől hánykolódó nemes lovak,
a szó korbácsütésétől gyötrött király kínnal beszélt:
"A Törvény iszonyú hurka gúzsba kötött; elhágy eszem.
Akarom fiamat látni, Rámát, a törvénytisztelőt."

Majd a sötét éj megvirradt, s újból felkelt a Fényt-adó.
Szerencsés csillag-állás és kedvező óra érkezett.
Ekkor a bölcs, igaz lelkű Vaszistha, a királyi pap
lépett a fényes városba, és vele tanítványai.
Tisztára söprött utcákon, zászlódíszes tetők alatt
nyüzsgő tömeg bozótjában, bazárok kincshalmazain,
szantál, áloe és tömjén illatos füstgomolyain,
a Városromboló Indra ege földi utánzatán,
az ünnepségre felkészült, Rámára váró városon
keresztül sietett a pap, s a palotához érkezett.
A férfiak oroszlánja nyájas szavú tanácsosa,
Szumantra kocsihajtó épp ekkor lépett ki a kapun.
A nagy fényességű bráhman Szumantrát szólította meg:
"Siess, a mahárádzsának jelentsd megérkezésemet!
A férfiak urát sürgesd, hogy most, mikor felkelt a nap,
s a csillag-állás jót jósol, Rámát királlyá kenje fel!"

Az idős kocsihajtó-sarj megfogadta a pap szavát,
s az áhított örömhírrel ment értesíteni urát.
Szabad bejárás illette régtől a tisztes férfiút,
s az őrök beeresztették, tudván, hogy uruk kedveli.
Nem sejtve a király búját, megállt előtte boldogan,
s vidám, örvendező szóval magasztalásába fogott:
"Mint a tenger, ha hulláma köszönti a kelő Napot,
népedre úgy ragyogtasd rá víg orcádat, uralkodó!
Ily hajnal-órán dícsérte hű fegyvernöke, Mátali,*
a démon-leverő Indrát, s így serkentlek ma téged én.
A Védák szava serkenti az Önmagától Létező
Brahmát, világ Teremtőjét, s így serkentlek ma téged én.
A Nap kél, és a Hold nyugszik, s a minden élőt hordozó,
széles földet felserkentik, s így serkentlek ma téged én.
Kelj fel, vitéz mahárádzsa, árassz az ünnepségre fényt
tündöklő termeteddel, mint a hegycsúcsról a napkorong.
Eljött a nap, melyen Rámát ifjú királlyá felkenik.,
Reád vár összetett kézzel minden boldog alattvalód,
a szent Vaszistha is vélük, s vele az összes bráhmanok.
Add ki parancsodat tüstént: kenjék fel a királyfiút!
Mint a nyáj pásztorok nélkül, vezér nélkül a hadsereg,
mint az éjszaka Hold nélkül, bika nélkül a tehenek,
elhagyatott az ország is, hogyha élén nem áll király."

A sürgető teendőkre figyelmeztető, bölcs szavak
még mélyebb nyomorúságba taszították a föld urát.
Szumantrára fordította fájdalomtól vörös szemét,
és fia elvesztésétől örömét vesztve, így beszélt:
"Sebzett testem tovább téped e szavaiddal még te is!"

Fejedelme levertségét látva, s hallva panasz-szavát,
döbbenten, összetett kézzel lépett hátra, s elhallgatott.
Amikor elnémította Dasarathát a fájdalom,
helyette a ravasz nyelvű, álnok Kaikéjí válaszolt:
"Éjjel öröme nem hagyta aludni az uralkodót,
kimerült a virrasztásban, és most álom igázta le.
Indulj! A Raghu-nemzetség díszét, Rámát, a hős vitézt,
hozd ide! Járj szerencsével! Késedelemre nincs idő."

"Uram parancsa nélkül nem indulhatok el, asszonyom!"

Tanácsosa szavát hallva, így válaszolt a nép ura:
"Szumantra, látni kívánom Rámát; hívd gyorsan fiamat!"

Gondolva, hogy az üdv perce jön, szíve megvidámodott,
s a férfiak oroszlánja szavára indult boldogan.
"Királlyá kenni Rámát ma a törvénytisztelő király"
- gondolta kocsihajtója, s örömében sietve ment.
Mint öböl vize tengerből a part felé iparkodik,
a palotából távozva, Rámát látni igyekezett.

15.

A sötétség oszoltával a Véda-tudó bráhmanok
a palota elé gyűltek, Vaszisthával az élükön.
A vezérek, tanácsosok és a köznép legfőbbjei
felsorakoztak örvendve, hogy Rámát királlyá kenik.
Felkelt a Folttalan-fényű, szerencse napja érkezett,
és Ráma felkenésére felkészültek a szent papok.
Csillogó színarany korsók, káprázatos királyi trón,
tarkálló tigrisbőrökkel letakart, villogó kocsi,
a Gangá és a Jamuná egybeömlése szent vize,
s ami más, tisztító vizű folyó, tó, forrás és patak
árad keletre habjával, vagy északra, vagy dél felé,
mindegyikből merített nedv, és minden tenger cseppjei,
tej, olvasztott vaj, pörkölt rizs, savó, kusa-fű* és virág,
tomboló vezérelefánt, nyolc páratlan szép ifjú szűz,
tejjel és tiszta vízzel telt, ezüst edények sorfala,
drágakővel kivert nyelű, hold-fehér jakfark-legyező,*
lótusz-fehér ernyő, fényes, mint égbolton a holdkorong,
üdvöt, szerencsét jósolva himbálózott a trón fölött,
hófehér bika állt készen, mellette ló, szintoly fehér,
zsongító zeneszerszámok és édes hangú dalnokok.
Az ünnepségre váró nép nem találta a föld urát,
és sürgették: "Jelentsék meg urunknak, hogy mind itt vagyunk.
Sehol sem látjuk a királyt, pedig felkelt a Fényt-adó,
és Ráma felkenésére megtörtént minden készület."

Így szólt az egybegyűlt népség, és a király bizalmasa,
Szumantra, kocsihajtója, megnyugtatóan válaszolt:
"Uralkodónk parancsára éppen Rámáért indulok."

Remélte, hogy örömhírt visz. Elhagyta a király lakát,
útnak indult, s haladt gyorsan, örvendezve tekintve szét
a város lobogódíszes, felékesített utain.
Amerre ment, nem hallott mást az ujjongó, víg nép között,
mint Ráma felkenéséről s erényéről magasztalást.
Haladt sietve, és Ráma palotájához érkezett,
látta az égi kéjlakhoz hasonló, pompás csarnokot,
nagy kapuszárnyakkal büszkén, száz teraszával ékesen,
dúsan kirakva gyöngyökkel, drágakövektől csillogón,
jóillatú szantál, tömjén s áloe-füstgomoly között,
mint Himálaja ködfelhők mögül kisejlő bérceit.

16.

A várkapu előtt sürgő, nyüzsgő tömegen áthaladt,
s a csöndes belső termekhez érkezett a bölcs hírvivő,
ahol dárdával és íjjal fegyverzett, ifjú harcosok
csapata állt az őrségen, ügyelve ernyedetlenül,
s kezükben nádvesszőt tartó, sárga köntösbe öltözött,
tisztes öregek őrizték a női termek ajtaját.
Mikor az érkezőt látták Ráma nyugalma őrei,
izgatottan felugrottak, megtudakolni, mit kíván.
Az illendőséget tudó kocsihajtó így válaszolt:
"Jelentsétek be Rámának: Szumantra ajtajában áll."

A hírrel rögtön indultak Ráma hűséges hívei,
uruknak bejelentették, s ott lévő hitvesének is.
Mikor Szumantra jöttéről a hős Raghu-sarj értesült,
atyja leghűbb tanácsosát behívta tisztelettudón.
Az ön-fényében izzó Nap fényével tündöklő vitézt
illendően köszöntötte az illendőség-ismerő.
A puha vánkoson nyugvó, nyájas arcú királyfihoz
így beszélt összetett kézzel Dasaratha bizalmasa:
"Látni kíván atyád, Ráma, Kausaljá nemes gyermeke,
és Kaikéjí királyné is. Indult tüstént, ne késlekedj!"

A férfiak oroszlánja hallgatta tisztelettudón,
s örömmel, mit üzent atyja, s Szítához így szólt boldogan:
"Királyném, a mahárádzsa s neje rólam beszélgetett;
nyilván arról tanácskoztak, hogy én legyek ifjú király.
Urának titkos szándékát megsejtette a szép szemű,
s most érdekemben buzdítja a férje kedvét kereső.
Nagy kegy, hogy a mahárádzsa és legkedvesebbik neje
kitüntetésem hírével Szumantrát küldte követül.
Megyek késedelem nélkül felkeresni a föld urát;
te hölgyeid körében várj, s töltsétek vígan az időt."

A fekete szemű Szítá, Ráma szeretett hitvese,
az ajtóig kikísérte, s üdvöt, áldást kívánt reá.
Fogadta neje áldását, majd Szítától elbúcsúzott,
Szumantra társaságában elhagyta fényes csarnokát,
ahogy a sziklabarlangól az oroszlánkirály kilép.
Köszöntötte az ajtóban főt hajtva álló Laksmanát,
udvara közepén álló barátokkal találkozott,
fogadta a reá várók seregének üdvözletét,
aztán a tigrisbőrökkel letakart, ezüst veretű,
pompás kocsira hágott fel Ráma, férfiak tigrise,
s mint felhőből kibúvó Hold, elhagyta csillogó lakát.
Hold-ezüst jakfark-legyezőt tartva mögötte, Laksmana
a kocsira szintén felszállt, testvérbátyját oltalmazón.
Kavargó éljenzés harsant: "Halahalá, halahalá!"

Raghu sarját köszöntötte a tolongó embertömeg.
Gyors paripák, hegynagyságú elefántok hosszú sora
fényes menetben kísérte Rámát, királyok párducát.
Kezükben karddal és íjjal, elöl mentek vitézei,
ruhájuk illatos szantál- s áloe-portól csillogott.
Zeneszerszámok zengése és dalnokok dics-éneke
s hangos csatakiáltások harsogtak végig az úton.
Gyöngyfüzérekkel ékes nők illatozó virágözönt
hintettek minden ablakból, ahol a menet elhaladt.
Karcsú derekú szépségek a paloták tetőiről
csengő, édes szavú dallal zengték Ráma dícséretét:
"Szerencsés anya Kausaljá, boldog és büszke, látva, hogy
fiára vár a tisztesség, elnyerni a királyi trónt.
S a boldog feleségek közt szép Szítá a legboldogabb
- dalolták, tudva, hogy Szítá Ráma szívének ékszere -,
aki előző élete érdemei jutalmaként
Rámát nyerhette társául, mint Hajnalcsillagot a Hold."

A fényes paloták ormán így zengett mindenütt a dal,
gyönyörködtetve mentében férfiak legdicsőbbikét.

18.

Búsan, magábaroskadva ült trónusán Dasaratha,
reménytelenül és némán. Kaikéjí ott állt oldalán.
Ráma először illendőn atyja lábaihoz hajolt,
majd érintette Kaikéjí lábát is tisztelettudón.

"Ráma" - kezdett beszédébe a könnyfátylas szemű király,
de nem tudott tovább szólni, és nem bírt rátekinteni.
Atyjának soha nem látott állapotától Ráma is
iszonyatosan megrémült, mint ki fűben kígyóra lép.
A csüggedt, fájdalomtól dúlt, érzéketlenné merevült,
sóhajtól felkavart lelkű, zavart elméjű, bánatos
mahárádzsa komor volt, mint vihar-szaggatta óceán,
megfogyatkozott fényű Nap, vétekre-tévedt remete.
Rámát úgy megremegtette atyja iszonyú bánata,
ahogy a Hold felindítja dagálykor a tenger vizét.
A bölcs királyfi töprengett - mert célja atyja üdve volt -:
"Mi történt, hogy atyám most nem fogadta köszönésemet?
Máskor atyám, ha megpillant, ha haragszik is, földerül;
miért van, hogy ma látásom bántja a férfiak urát?"

Ekkor Kaikéjíhez fordult kérdésével a Raghu-sarj,
csüggedten, búsan, ernyedten, fakó arccal, csodálkozón:
"Úgy lehet, tudtomon kívül vétettem valamit, s atyám
azért haragudott meg rám? Mondd meg, és engeszteld meg őt!
Miért olyan rideg lelkű most, noha máskor oly szelíd?
Nem is szól hozzám, és arcán kétségbeesés árad el.
Talán atyám testét gyötri, vagy lelkét érte fájdalom?
Lehetséges, hisz oly ritka a földön egészség s öröm.
Vagy meglehet, hogy Bharata, nyájas tekintetű öcsém,
vagy vitéz lelkű Satrughna, vagy tán neje bántotta meg?
Ha én nem jártam kedvében, nem tettem meg atyám szavát,
nem kívánom haragjának súlya alatt az életet.
Vagy sértő, ingerült szóval te illetted a föld urát,
s foltot hagyott atyám lelkén indulattal ejtett szavad?
Kérlek, felelj igaz szóval kérdésemre, királyi hölgy:
honnét e soha nem látott, felfoghatatlan változás?"

Kaikéjí, a szemérmetlen, ilyen fondorlatos, csalárd,
csak a maga javát néző, álnok beszéddel válaszolt:
"Nem haragszik atyád, Ráma, s nem érte semmi bántalom,
de gond nehezül lelkére, amelynek oka épp te vagy,
kedvence. Nyelve nem mozdul, mert fél téged megbántani.
Most a te kötelességed beváltani ígéretét.
Egykor atyád megígérte, megteszi egy kérésemet.
Ámde azóta megbánta, s visszavonná adott szavát.
Önmagára reácáfol, mint balgatag ember, aki
a gátakat lerombolja, mihelyst lefolyt az áradás.
Igazság a Törvény talpa, így tudják ezt az igazak,
s azért, hogy téged kíméljen, nem sértheti meg a király.
Akár üdvös, akár káros reád nézve ígérete,
ha megteszed, én feltárom; ő megszólalni képtelen."

Rámát a lelke mélyéig felkavarta ez a beszéd,
és így felelt Kaikéjínak a gyötrődő király előtt:
"Királyné, szégyen! Így szólnod még gondolatban sem szabad!
Ha a király egy szót szólna, lángokba vetném testemet,
kiinék égető mérget, tenger mélyébe ugranám,
ha nekem azt parancsolná királyom, mesterem, atyám.
Királyné, mondd ki hát tüstént a mahárádzsa óhaját!
Teljesítem, megígérem. Ráma kettősen nem beszél."

Az igazhoz a kétszínű, a nemeshez a becstelen,
kegyetlenül szólt Rámához Kaikéjí, a gyalázatos:
"Atyádat istenek s szörnyek csatáján dárda szúrta át;
én ápoltam, s megígérte: kérhetek tőle két kegyet.
Most azt kértem egyik kegyként: kenje királlyá Bharatát,
s te a Dandaka-erdőbe távozz még ma - a másik ez.
Ha azt akarod, hogy nemződ ne szegje meg adott szavát,
és terajtad se essék folt, halld meg és tedd meg óhajom:
te távozzál az erdőbe kilenc évig és még ötig,
és mind azzal a pompával, amit neked szánt a király,
helyetted Bharatát kenje királlyá az uralkodó.
Kétszer hét évig élj távol, száműzetésben, Raghu-sarj,
gyászos varkocsba font hajjal, háncs-köntösben, remeteként.
Kósala kincses országát vegye birtokba Bharata,
övé legyen arany, gyémánt, elefántok, kocsik, lovak.
Ezért nem tud reád nézni bánat-fátylas tekintetű,
szánakozás-gyötört lelkű atyád, a széles föld ura.
Terajtad múlik most, Ráma, hogy teljesítsd adott szavát.
Ha hű vagy az igazsághoz, feloldod az uralkodót."

19.

E gyilkos, iszonyú óhaj hallatán az igaz vitéz
pillanatra sem ingott meg, s nyugodt lélekkel válaszolt:

"Úgy legyen. Indulok tüstént, s az őserdő lesz otthonom,
faháncs-lepelben, varkoccsal. Teljesüljön atyám szava.
Királyné, nem kell aggódnod. Nyugtasson meg ígéretem:
remeteként az erdőben töltöm le a száműzetést.
A jótettről emlékező, szerető mesterem, atyám,
uralkodóm kívánságát öröm, ha teljesíthetem.
Egyetlen bánatom van csak, ami égeti szívemet:
mért nem közölte szándékát atyám közvetlenül velem?
Szítáról, a királyságról, életemről lemondanék
- ha atyám úgy parancsolná -, öcsém javára boldogan.
Restelkedését oszlasd el! Szégyen, hogy az uralkodó
szemét a földre csüggeszti, s peregnek lassú könnyei.
Gyors paripákon induljon tüstént követség, Bharatát
hozzák nagybátyja házából Ajódhjába hamar haza!
Én a Dandaka-erdőbe most azonnal elindulok,
s tizennégy évet ott töltök, nem fontolva atyám szavát."

Elégedetten hallgatta Kaikéjí az igéretet,
és távozásában bízva, sürgette Raghu hős ükét:
"Úgy legyen. Menjenek tüstént gyors lovakon a követek,
és Bharatát nagybátyjától hívják vissza a férfiak!
Gondolom, hogy siettedben nem tűrsz te sem késleltetést:
nos, Ráma, te az erdőbe indulj, nem várva semmire!

Csupán szégyenkezésében hallgat előtted a király:
oszlasd el keserűségét! Te vagy az oka, senki más.
Ráma, amíg a városból az erdőbe nem távozol,
addíg nem fog atyád enni, nem fog fürdeni, Raghu-sarj."

"Szégyen! Átok!"- nyögött fel most a gyászban elmerült király,
és kábultan zuhant hátra az arany-díszes nyoszolyán.
Ráma feltámogatta, majd akár az ostor-csípte ló,
Kaikéjí hajszolására távozni készült sebesen.
A hitvány, rossz szívű asszony lesújtó, vészjósló szavát
nyugodtan végighallgatta, és szilárd szívvel így felelt:
"Elbúcsúzom anyámtól, és nőmet, Szítát, megnyugtatom,
aztán késedelem nélkül az őserdőbe indulok.
Neked gondod legyen rá, hogy Bharata jó király legyen,
s atyánknak mindig engedjen, a nagy Örök Törvény szerint."

A férfiak oroszlánja, fia szavai hallatán,
felzokogott szívettépőn, de megszólalni nem tudott.
Elébe leborult Ráma, s a gyászban elmerült király
s a nemtelen királyasszony lábát illette homloka.
Jobbkéz felől körüljárta atyját, s Kaikéjít is vele,
s kilépett palotájukból. Künt vártak rá barátai.
Szumitrá büszkeségének növelője, hős Laksmana,
könnytelt szemekkel és fojtott, vad haraggal mögötte ment.
Jobbkéz felől körüljárta a felkenés edényeit,
illendőn, lassú léptekkel, s rájuk sem pillantott szeme.
Fényét hatalma vesztése nem homályosította el,
ahogyan a Hidegfényű fogyó sarlója is derűs.
Az őserdőbe készülve, elhagyva a világi fényt,
megőrizte nyugodtságát, mint erdei, szent remeték.
Lerakta a fehér ernyőt, az ékes jakfark-legyezőt,
megvált kíséretétől és kocsijától, szolgáitól,
a bajt lelkébe rejtette, megfékezte érzelmeit,
úgy indult édesanyjához, önmaga gyászhírnökeként.
Szokott derűs nyugalmát sem vesztette az erős karú,
ahogyan örök szépségét nem veszíti az őszi hold.

20.

Ráma, akár a nagy kíntól lihegő elefántbika,
rendíthetetlen léptekkel ment anyja háreme felé.
A belső udvaron látta atyja tisztelt vendégeit,
a Védák tudományában járatos, agg bráhmanokat.
Majd a legbelső udvarban ott találta az ifjú hős
az ifjú és idős nőket, az ajtó éber őreit.
Láttára mind megörvendtek, áldó igét mondtak reá,
és az örömhírt anyjának siettek bejelenteni.
Áhítatban virrasztotta át Kausaljá az éjszakát,
és reggel fia üdvéért mutatott be áldozatot.
Tiszta lenvászon öltönyben Visnu úrhoz fohászkodott,
s az oltártűzbe csorgatta a szerencsét hozó vajat.
E pillanatban lépett be fényes háremébe fia,
s az áldozat-nyelő lángok fényében látta fényleni.
Amikor megpillantotta felé közeledő fiát,
mint kanca a csikójához, sietett felé boldogan.
Ráma elutasította a felkínált ülőhelyet,
nem nyúlt a kínált ételhez, s lehajtott fejjel így beszélt:
"Anyám, bizonnyal nem sejted, milyen csapás zúdult reánk.
Távoznom kell az erdőbe; minek e puha szék nekem?
Más sors, kemény idő vár rám. Száraz fű lesz a vánkosom,
gyökér és erdei gyümölcs, bogyó lesz az eledelem.
Tizennégy évig kell élnem az erdőben remeteként.
Bharatát keni fel holnap ifjú királlyá a király,
s a Dandaka vadonjába száműz engem a föld ura."

Mind erdőben sudár fáról levágott ág a földre hull,
mint égből lebukó tündér, roskadt le a királyi hölgy.
Kidöntött szálfaként fekvő, bajhoz-csapáshoz nem szokott,
eszméletét vesztett anyját Ráma karja emelte fel.
Megsimogatta gyöngéden, mint meghajszolt, fáradt lovat,
és keze símításával verte le testéről a port.
Szegény máshoz-szokott asszony keserűen, gyötrődve szólt
az ifjú férfi-tigrishez, aki védőn ölelte át:
"Bár sose szültelek volna ön-bánatomra, gyermekem!
Gyermektelenségemtől sem sújtott volna nagyobb csapás.
Mert meddő asszonyok lelkét csupán egy bánat égeti:
"Nincs gyerekem" - de más kínt nem kell elszenvedniük, fiam.
A férjem férfi-vágyától nem látott örömet s gyönyört
gyermekemben fogom látni - ez a reménység éltetett.
Bár első feleség voltam, a többi nő elém került,
s vetélytársnőimtől gúnyos, bántó szót kell majd hallanom.
Amíg te mellettem voltál, megvetett voltam addig is,
és biztos a halálom most, ha te elhagysz, egyetlenem.
Nem becsült sohasem férjem, és Kaikéjí cselédei
lenéztek, dölyfösek voltak, bár egyenlő vagyok vele.
Tizenhét esztendő telt el felserdülésed óta már,
s én közben egyre csak vártam, hogy szégyenemnek vége lesz.
Sokáig most már nem bírom a szüntelen, nagy bánatot;
megvénültem, legyengültem, vetélytársnőim gúnyja öl.
Ha vígaszomra nem látom telihold-fényű arcodat,
nyomorult életem terhét minden nyomorogjam tovább?
Hiába volt imám, böjtöm, hiába fáradalmaim,
a balsors arra ítélt, hogy bánatomra neveljelek.
Azt hiszem, szívem kőből van, hogy nem repeszti meg e kín,
mint árvíz nagy folyók partján a hullám-mosta gátakat."

21.

A jajveszékelő asszonyt a sebzett lelkű Laksmana
idő és alkalom szülte szavakkal szólította meg:
"Nem nyugszom bele, Kausaljá, hogy egy asszony parancsszaván
Raghu legnemesebb sarja elhagyja a királyi fényt.
Önmagából kivetkőzött az elaggott uralkodó,
s kedvese nógatására igent mond már akármire.
Nem tudok semmi vétekről, semmi hibáról nem tudok,
amely miatt a száműzés Rámának joggal járna ki.
Ellenségeit is szánó, nemes, vitéz, derék fiát
ne taszítsa el ok nélkül a Törvényt tisztelő atya!
Gyermekké tette vénsége a királyt, és parancsait
nem szívlelheti meg népe üdvére gondoló fia.
Amíg erről a gaz tervről még senki más nem értesült,
a hatalmat ragadd kézbe, Ráma! Segítőd én leszek.
Ha íjjal állok melletted, fedezve tested, Raghu-sarj,
nem áll előtted meg senki; lesújtod, mint a Vég Ura.
Nyilam lakatlanná irtja egész Ajódhjá városát,
ha ellenségünkhöz pártol, férfi-oroszlán, ellened.
Aki Bharata párthíve, s érdekében buzgólkodik,
kiirtom mindet egy szálig. Az engedékeny elbukik.
Királyné,teljes szívemmel testvéremhez ragaszkodom.
Az igazságra, íjamra, átokkal esküszöm neked:
ha Ráma lángoló tűzbe, vagy félelmetes vadonba lép,
minden veszélybe engem látsz belépni testvérem előtt.
Bízzál: elűzöm bánatod, mint felkelő Nap a homályt.
Megölöm Kaikéjín csüggő, vén atyámat, az esztelent,
akit a vénség gyermekké, gonosszá tett, elbódított."

E beszéd hallatán Ráma, beszélők legbölcsebbike,
harcosok legvitézebbje, Laksmanának így válaszolt:
"Tudom, Laksmana, testvéri szereteted határtalan,
bátor vagy és igaz lelkű, legyőzhetetlen erejű.
Atyámat úgy lesújtotta mérhetetlen nagy bánata,
hogy igazság és türelem szaváról megfeledkezett.
Ám a Törvény mindennél főbb, az igazság alapja ez,
és a Törvény erősíti atyám kemény parancsszavát.
Aki a Törvény útján jár, sose szegüljön ellene
szülei és tanítói beszédének igaz vitéz.
Kövesd példámat, és vesd el e szentségtörő terveket.
A Törvény legyen őrződ, ne a harcosok erőszaka."

24.

Mély bánatba merült anyja elzokogott szavaira
csillapító beszéddel szólt Ráma, férfiak tigrise:
"A királyt neje rászedte; én az erdőbe távozom;
ha te is elfordulsz tőle, nem marad meg az élete.
Nagy gyalázat az asszonyra, férjét elhagyni hűtlenül;
e szégyenítő tettet még gondolatban se tedd, anyám.
Ameddig él világbíró atyám, Dasaratha király,
légy engedelmes, úgy, ahogy az Örök Törvény rendeli.
Az erdőben vidám szívvel letöltöm a száműzetést,
és újból boldogan fogok szolgálatodra állani."

25.

A nemes lelkű Kausaljá eltávoztatta bánatát,
száját vízzel tisztította, és így áldotta meg fiát:
"Visszatartani nem tudlak. Menj, legnemesebb Raghu-sarj,
járj utadon igazsággal, és térj vissza hamarosan.
A Törvény, amelyet vidám szívvel, alázattal követsz,
a Törvény legyen őrződ és oltalmazód, igaz vitéz.
Az istenek, akiknek te hívük voltál mindenkoron,
az istenek s a szent bölcsek védelmezzék életedet.
A tisztelet, melyet tudtál atyád iránt, anyád iránt,
és az Igazság oltalma óvjon a vadonban, fiam.
Üdvöt adjon a Teremtő, az Alkotó, a Nap, a Hold,
üdvöt adjon az Ég Ura, s a világőrző istenek,
a hat Évszak, minden Hónap, az Évek és az Éjszakák,
a Nappalok, a Percek, mind, mind üdvöt adjanak neked!
Védjen a Védák szentsége, a Bölcsesség, a szent Tanok!
A légi szellemek népét, a nyolc Világtáj istenét
magasztalom, hogy őrizzék az erdőn minden léptedet!
Minden Hegy és Bérc, minden Víz, a tengerek, Varuna úr,
a Levegő, az Ég, Föld, Szél, s minden, ami áll és mozog,
minden Csillag, s a csillagok kormányzó istenségei,
Sötétség és Világosság, Alkony, Hajnal legyen veled!
Rémek, emberfaló szörnyek, ráksaszák, véres démonok,
az erdő fenevadai ne bánthassanak, gyermekem!
Tigris, erős fogú medve, a hosszú szarvú, vad bölény,
nagy elefánt, oroszlánok ne sebezzenek meg, fiam!
Kérem esedező szóval az erdő vadállatait:
ne tegyenek kárt testedben, kíméljék meg életedet!
Utaid legyenek símák, siker kövesse léptedet,
minden szerencse kísérjen, járj egészségben, gyermekem!"

Majd egy bölcs pap segélyével fellobbantotta a tüzet
az áldozathoz Kausaljá, s Ráma üdvéért áldozott.
Illatos fákkal, olvasztott vajjal táplálta a tüzet,
és mustármagot hintett rá, s fehér virágfüzéreket.
Végül örömet színlelve megszólalt a szomorkodó,
csak szájával, nem szívével, miközben elcsuklott szava.
Fiához odalépett, és áldón csókolta meg fejét,
majd átölelve szólt: "Indulj, s járj szerencsével utadon!
Sikerrel és egészségben térj Ajódhjába vissza majd,
és a királyok pályáján lássalak újra boldogan."

26.

Elnyerve anyja áldását, búcsút vett tőle gyermeke,
s útra készült az erdőbe a törvénytisztelő vitéz.
Ám neje, a nemes Szítá,minderről semmit sem tudott;
férje ifjú király voltát őrizte szíve boldogan.
Ráma szégyenkező arccal sütötte földre a szemét,
míg ékes palotájába lépett,nyüzsgő tömeg közé.
Szítá felugrott jöttére, s remegve nézte, hogy ura
bánattól eped és gondok kuszálják gondolatait.
A lelkét mardosó gyászhírt tovább magába fojtani
nem bírta az igaz lelkű, és hitveséhez így beszélt:
"Szítá, erdőbe száműzött tiszteletreméltó atyám.
Halld meg, nemes család sarja, hogyan történt ma ez velem.
Dasaratha mahárádzsa, igaz ígéretű atyám,
két kérés teljesítését ígérte volt Kaikéjínak.
Ma, midőn felkenésemre már minden készen állt, neje
úgy vélte, eljött az idő, kegyét kikényszeríteni.
A Dandaka-vadonban kell tizennégy évet töltenem,
és az ifjú király címet öcsém, Bharata kapja meg.
Búcsúzni jöttem, mielőtt a rengetegbe indulok.
Vigyázz, hogy Bharata előtt ne ejtsd ki nevemet soha:
a hatalmon levők ritkán tűrik mások dicséretét.
Amíg a remeték-lakta őserdő lesz az otthonom,
hűséged fogadalmában maradj meg rendületlenül.
Szolgáld illő alázattal atyámat, a népek urát,
és kor és bánat szaggata anyámat énhelyettem is."

27.

E beszédre a férjéhez mindig nyájas, szelíd szavú
Szítá haragra lobbant, és indulatosan válaszolt:
"Miféle szavakat szóltál, így megalázva hitvesed?
Gúnykacajra fakasztottál, férfiak legnagyobbika!
Vitéz királyi sarjakhoz, kardot viselő férfihoz
méltatlan ez a csúf szándék, meghallgatni sem érdemes.
Tudod, hogy az atya, anya, a testvér, a fiú, a meny
saját tette gyümölcsén él, a saját útját követi,
csak hitves kapja férjének sorsát a sajátja gyanánt.
Az őserdei száműzés reám éppúgy vonatkozik.
A szülő sem, a gyermek sem, sem a barát, sem önmaga,
csupán a férj az asszonynak itt s túl egyetlen támasza.
Ha elindulsz a láb-nem-járt sűrűbe, előtted megyek,
hogy elsímítsam utadból a tüskét és szúrós füvet.
Gyümölcsöt szedek és gumót keresek táplálékodul,
nem okozok neked gondot, ne aggódj, ha veled megyek.
Mindenütt félelem nélkül járok,amíg veled vagyok.
Együtt nézünk gyönyörködve folyókat, hűs forrásokat,
lótuszlevél-borította, hattyúk-kavarta tavakat,
s öröm lesz, hogy veled látok minden szépet, oltalmazóm.
Ha száz évig, vagy ezerig követnélek, bármerre mégy,
nem tudnám, mi a fáradság, s mennyben sem lennék boldogabb.
Férjem, ha nélküled laknám a mennylakók boldog honát,
nélküled ott sem élvezném az üdvöt, hős oltalmazóm."

30.

Így panaszolta fájdalmát a bánat-sebzett lelkű nő,
majd felzokogott nagy hangon, s férjét ölelte görcsösen.
Ő átkarolta gyöngéden bánat-égette hitvesét,
és vígasszal üdítette az észvesztésig szenvedőt:
"Széparcú nőm, nem ismertem lelkednek minden óhaját,
és ezért nem javallottam, hogy az erdőbe jőjj velem.
Ám látom, arra termettél, hogy megoszd velem sorsomat,
és én sem tudlak elhagyni, mint szent bölcs a szeretetet.
Te a "Veled megyek" szóval elűzted aggodalmamat.
Magammal viszlek. Meg tudlak védeni a vadonban is.
Hibátlan termetű szépem, hívlak, csábos tekintetű,
légy törvényben-velem-járó társam, kövess, jőjj, légy velem!
Készülj az útra, szép combú; tedd, mit ilyenkor tenni kell:
minden drágaköved, gyöngyöd oszd szét a bráhmanok között,
a sóvárgó sok koldusnak osztass ki minden eledelt;
a csillogó ékszereket s a sok pompás, fényes ruhát,
minden tarka csecsebecsét és kedves játékszereket,
a puha nyoszolyákat és ezüstös fogataimat,
és minden mást ajándékozz alattvalóinknak hamar!"

Mikor hallotta, hogy férje engedi, hogy kövesse őt,
boldogan sietett Szítá mindenüket elosztani.

31.

Öccse, Laksmana, ott állt, és hallgatta a beszélgetést.
Az arcát szennyező könnyet nem bírta visszatartani.
Leborult bátyja lábához, megszorította görcsösen,
és esdő szóval kérlelte Rámát s nemes lelkű nejét:
"Ha a vadállatok-lakta erdőt választod otthonul,
veled tartok, és íjammal előtted járok szüntelen.
Az erdőben erőben jársz, ha én is ott leszek veled.
Gyönyörködhetsz madárdalban, szelíd őzek falkáiban.
A nemes Kausaljá mellett maradnak más védelmezők,
alattvalók ezerszámra, hogy fenntarthassa életét:
én hadd legyek a kísérőd! Ebben nincsen törvényszegés.
Engem elégedetté tesz, hogy szolgálhatom ügyedet.
Felajzott íjamat fogva, ásó s kosár a vállamon,
megyek elöl az erdőben, mutatva nektek az utat.
Táplálékod az én gondom: szedek gyümölcsöket, bogyót,
ízes gyökeret, és mindazt, amit remete-nép fogyaszt.
Te oldaladon Szítával kies hegyhátakon pihensz;
amíg alszol vagy ébren vagy, mindent elvégzek egymagam."

Ráma igen megörvendett e beszédre, s így válaszolt:
"Menj, végy búcsút, amint illik, barátaidtól, Laksmana.
A két égi, csodás íjat, amelyet Varuna adott
áldozata jutalmául Dzsanakának, s varázstegezt,
melyből a nyíl sosem fogy ki, s áttörhetetlen vértet is,
s arannyal futtatott kardot, folttalan fényűt, mint a Nap,
amelyeket atyánk őriz kincsesházában gondosan,
menj, kérd el tőle, és hozd el; térj vissza gyorsan, Laksmana!
Ami más ékszerem van még, mind szét akarom osztani
az önmérsékletben gazdag bráhmanoknak; tégy úgy te is!
És laknak itt királyukhoz hűségesen ragaszkodó,
táplálékot tőlem nyerő alattvalók; azoknak is."

32.

Majd a torkukra-nyelt könnyel küzdő alattvalóihoz
fordult, s megélhetésükre sok kinccsel látta őket el:
"Kérlek, Laksmana hajlékát és elhagyott lakásomat
elpusztulni ne hagyjátok, míg újra vissza nem jövök."

Így szólt gyászba borult szívvel várakozó híveihez,
aztán kincstárnokát hívta: "Hozd elő minden kincsemet!"
Ráma lábaihoz rakta minden kincsét a szolga-had;
szemkápráztató halmazban csillogott ott a kincs-özön.
A férfiak oroszlánja, és vele öccse, Laksmana,
bő kézzel vénnek-ifjúnak elosztogatta vagyonát.
Egy Tridzsata nevű bráhman volt a rászorulók között,
aki fejszével-ásóval tengette szűkös életét.
Ifjú neje kézen fogta éhező gyermekeiket,
s nyomor-sugallta ötlettel öreg férjéhez így beszélt:
"Dobd el a fejszét és ásót, és fogadd meg tanácsomat:
a törvény-ismerő Rámát keresd fel, hátha megsegít!"

A pap magára öltötte alig-takaró rongyait,
s elindult alamizsnáért a Rámához vivő úton.
Nem tartóztatta fel senki a fényes orcájú papot,
s a sokaságon áttörve, a legbelső udvarra ért.
Ráma színe elé járult, és így kérlelte Tridzsata:
"Éhező remete vagyok, sokgyermekes családapa,
az erdő rögeit túrom; tekints reám irgalmasan!"

Kacaj-kísért beszédére Raghu hős sarja így felelt:
"Mindenemet elosztottam, de van még ezer tehenem.
Ezekből annyit elhajthatsz, ameddig a botoddal érsz."

Izgatottan csípőjére tekerte rongyait a pap,
nagyot lélegzett, és botját megcsóválva vetette el.
Röpült az elhajított bot, átröpült a folyó fölött,
és éppen a tehéncsorda bikái mellett ért talajt.
Megölelte szegény bráhmant Ráma, az igaz lelkű hős,
és az egész tehéncsordát tanyájára hajttatta el.
Aztán engesztelő szóval nyugtatta a vén remetét:
"Nem szabad megneheztelned; csak tréfából beszéltem így."

33-36.

Miután így elosztottak mindent a bráhmanok között,
atyjához indult búcsúzni Ráma, és vele hitvese.
A palotához érkeztek vitézek sorfala között.
A király kocsihajtója a kapuban csüggedten állt.
Észrevette Szumantrát a lótusz-szemű, hős Raghu-sarj,
s hozzá fordult a kéréssel: "Jelentsd atyámnak jöttömet!"

Ő rögtön értesítette a fiát gyászoló királyt:
"Ajtódhoz érkezett Ráma, és bebocsájtására vár.
Barátaitól búcsút vett, csak téged kíván látni még."

Ekkor a tenger-fenségű, levegő-tisztaságú úr
parancsot adott: "Mindhárom feleségemet hívd ide!
Legyenek jelen mindhárman, mikor fiamtól búcsúzom!"

Szumantra ment a hárembe, s a királynékhez így beszélt:
"A fenséges király hívat! Induljatok, ne késsetek!"

Hallva Szumantra ajkáról, hogy mit parancsol a király,
indultak palotájába azonnal engedelmesen.
A felsorakozó nőket végigmérte a föld ura,
aztán Szumantrához fordult: "Most fiamat vezesd ide!"

Ő ment, maga mellé vette Rámát, Szítát és Laksmanát,
s a világ ura arcának színe elé járult velük.
Kulcsolt kézzel közeledő fiát meglátva messziről,
tüstént felugrott trónjáról a bú-gyötört uralkodó.
Ráma felé futott gyorsan, otthagyva feleségeit,
de alig tett néhány lépést, földre sújtotta bánata.
Ráma és öccse ott termett, karjukba fogták atyjukat,
és sírva nyoszolyájára fektették a kábult királyt.
Dasaratha magához tért, Szumantrához fordult legott,
és sóhajtozva-könnyezve, bánva ígéretét, beszélt:
"Intézkedj: Rámát kísérje négyes haderejű sereg,
dúsan megrakva gyöngyökkel, s minden fegyver velük legyen.
Testük csábjából élő nők, nagy vagyonú kereskedők
haladjanak a szélesen vonuló hadsereg után.
Székvárosom egész népe, pompás fegyverek és kocsik
erdő zugait ismerő vadászok menjenek vele.
Talán-talán ha dámvadra vadászik, mézes lépre lel,
hűs patakot, folyókat lát, a trónról elfelejtkezik.
Ami gabona-készlet van, ami kincs garmadával áll,
mind menjen vele, kísérje az őserdőbe fiamat.
Uralkodjék Ajódhjában az erős karú Bharata,
de mindent, ami szép benne, vigyen magával két fiam!"

E szókat hallva, Kaikéjí megrémült iszonyatosan,
és el-elakadó szóval, szikkadt ajakkal így beszélt:
"Kincsét-vesztett királyságnak kihajtott-ború serlegét
ízétől fosztva hogy kapja így kiürítve Bharata?"

37.

Az arcátlan királyasszony szavára az alázatos,
engedelem-tudó Ráma Dasarathához így beszélt:
"Ha lemondtam az élvekről, s eltartóm a vadon csupán,
kíséretre mi szükségem, ha minden kapocs elszakadt?
Megtartja a kötőféket az elefántját eladó?
Éppúgy nekem mi szükségem zászlók díszére, föld ura?
Bharatáé legyen minden. Nekem háncs-leplet hozzanak,
ezen kívül csupán ásót és kosarat; nem kell egyéb.
Tizennégy évig erdőben élek, és ahhoz ez elég."

Kaikéjí megörült, gyorsan kézbe vett egy faháncs-ruhát,
s a tömeg szemeláttára rászólt Rámára: "Öltsd fel ezt!"

A férfi-tigris átvette a gaz nőtől a háncs-lepelt,
és remete-ruhát öltött, ledobva fényes köntösét.
Öccse is lehajította a földre puha öltönyét,
s atyja színe előtt durva vezeklő-mezbe öltözött.
A selymet viselő Szítá, látva a kemény háncs-ruhát,
összrezzent, mint megtorpan csapda előtt az antilop.
Mintha szégyennek érezné, félrefordulva vette át
Kaikéjítól a háncs-köntöst a szépséges királyleány.
Könnytől fátyolozott szemmel kérdezte meg vitéz urát
a törvényismerő Szítá, a törvénytisztelő szívű:
"Hogy köti meg a háncs-köntöst az erdei remete-nép?"
S egyre nagyobb zavarban volt a szerencsétlen sorsú hölgy.
Félig nyakába öltötte kezével a faháncs-ruhát,
s körülnézett segélykérőn az eddig másba öltöző.
Gyorsan odalépett Ráma, törvény-őrzők legjobbika,
s keze eligazította a háncsot a selyem fölött.
Amikor Ráma Szítára feladta a faháncs-ruhát,
forró könnyeket árasztott az összes háremhölgy szeme.

40.

Ráma, Laksmana és Szítá leborult a király előtt,
majd búsan, összetett kézzel körüljárták jobbkéz felől.
Miután engedélyt nyertek atyjuktól, hogy távozzanak,
Ráma és oldalán Szítá Kausaljának szólt búcsúszót.
Nyomukban Laksmana lépett búcsúzni Kausaljá elé,
majd leborulva illette anyja, Szumitrá lábait.
A búcsúzóra hajlóhoz gyászoló anyja sírva szólt,
s közben áldón megcsókolta erős karú fia fejét:
"Elbocsájtlak az erdőbe, testvéredhez hű gyermekem.
Kérlek, sose felejtkezz meg Rámáról, akármerre jár.
Ha gazdag, ha szegény sorsú, bátyád a menedék neked.
Az ifjabb az idősebbnek engedelemmel tartozik.
Így rendeli a Nagy Törvény, családunkban ez így szokás,
oly szent, mint a vitéz harc és áldozás, adományozás.
Rámát Dasarathának nézd; Szítára úgy nézz, mint reám;
az erdőt véld Ajódhjának. Járj szerencsével, kedvesem!"

Így bíztatta nemes lelkű, testvérszerető gyermekét
Szumitrá, a hibátlan hölgy, majd sírva szólt: "Eredj, eredj!"

Ekkor Szumantra, a kocsis, tisztelettudón meghajolt,
s megkérte Rámát, mint Indrát kocsihajtója, Mátali:
"Szállj fel a kocsira, Ráma, nemes királyfi, üdv neked!
Ahogy szavad parancsolja, elviszlek tüstént bárhová."

Szép Szítá szállt fel elsőnek a csillogó, nagy kocsira,
mosolyogva, derült szívvel; utána Ráma, Laksmana.
Mikor mindhárman fent voltak a lángtüzű, arany kocsin,
Szumantra futni nógatta a szél-iramú lovakat.
Dasaratha nemes sarja, minden erény foglalata,
biztatta kocsihajtóját: "Hajts sebesen, hajts sebesen!"

"Siess!" - szólt sürgetőn Ráma. "Állj meg!" - kiáltotta a nép.

A kocsihajtó mindkettőt egyszerre nem tehette meg.
A száguldó kocsi nyomán felszálló, nagy porfelleget
a Rámát sirató város nagy könnyzápora verte le.

42.

Amíg látszott a távolból a kerekek-felverte por,
nem fordította el róla tekintetét az agg király.
Mikor eltűnt a távolban Ráma kocsijának pora,
kínjában tébolyultan hullt földre a széles föld ura.
Szerető neje, Kausaljá hajolt hozzá jobbkéz felől,
karcsú derekú Kaikéjí állt mellé másik oldalán.
A törvényben-igazságban tökéletes uralkodó
háborgó lélekkel, tiltón ripakodott Kaikéjíra:
"Gonoszság-forraló némber, ujjal se érintsd testemet!
Ne lássam színedet többé, nem ismerlek, nem vagy nejem!
Rokonaidhoz, népedhez nincs közöm, hozzám nincs közük.
Törvényt-eltaszítót, önzőt, magamtól eltaszítalak.
Hogy egykor kezedet fogva, szent tűz körül vezettelek,
megtagadom itt e földön, és ott túl is megtagadom.
S ha Bharata bitorlóként átveszi ezt az ősi trónt,
ott túl ne érjen el hozzám kezéből a víz-áldozat!
Vigyetek Ráma anyjának palotájába innen el;
szívemnek nyugodalmára csak ott lelek, másutt sehol."

Ajtónállói hallották parancsolójuk óhaját,
s Kausaljá palotájába vezették tisztelettudón.
Ám hiába ment Kausaljá lakosztályába a király,
s pihent le nyoszolyán, lelke nem pihent meg, zavart maradt.
Két gyermekétől megfosztott s menyétől üresen maradt
palotáját holdat-vesztett égboltnak látta a király.
A leszálló sötétséget a végpusztulás éjeként
fogadta a szerencsétlen, és éjfél tájban így beszélt:
"Kausaljá, téged sem látlak; érints kezeddel legalább!
Látásom elment Rámával, s többé vissza se tér soha."

46-47.

A Rámához igaz szívvel ragaszkodó alattvalók
egyként mind vele indultak, száműzését megosztani.
Így érkezett a Tamaszá folyó partjára a menet.
Az esti szertartás végén, amikor besötétedett,
Laksmana elkészítette Szítá és Ráma fekhelyét.
A lombokból vetett ágyra lepihent Ráma és neje,
a száműzés első éjét a folyóparton töltve el.
Még mielőtt a nap felkelt, felébredt a hős Raghu-sarj,
végignézett az alvókon, és testvéréhez így beszélt:
"Látod, hozzánk ragaszkodnak, nem otthonukhoz, népeink.
Fák tövénél hevernek most, hogy velünk maradhassanak.
Mindent megtesznek érettünk, remélve visszatértemet.
Inkább életük adnák fel, mint elhatározásukat.
Mielőtt még felébrednek, szálljunk kocsira, Laksmana,
váljunk meg tőlük, induljunk tovább utunkra sebesen."

Ráma beszéde öccsének az élő Törvény volt maga,
s felelt: "Bölcsen szólsz. Induljunk, ne vesztegessük az időt!"

Szóltak a kocsihajtónak: "Szumantra, fogj be szaporán!
Menjünk tovább az erdőbe; itt vesztegelnünk nincs miért."

A pompás lovakat tüstén befogta a serény kocsis,
és összetett kézzel járult gazdájához jelenteni:
"Készen áll kocsitok, Ráma, kocsiharcosok párduca!
Felszállhatsz, uram, üdv néked! Jöhet Szítá és Laksmana."

Ráma fegyvereit fogta, s felszállt gyorsan a kocsira,
és átkeltek az örvénylő, hullámzó Tamaszá folyón.
Megérkeztek a túlpartra, ahonnét szép, egyenletes,
biztonságos és kényelmes országút vezetett tovább.
Itt Ráma, hogy nyomot vesszen az őt követő nép elől,
szólt kocsisának: "Indulj el a kocsival észak felé,
hajts egy szakaszt, nyomot hagyva, aztán fordulj meg, s jőjj ide,
hogy nyomunkat veszítsék a velünk jövő városlakók."

Eleget tett a kérésének Szumantra, az ügyes kocsis,
egy darabig ment, majd fordult, s Rámát felvenni visszatért.
Amikor a homály elszállt, a polgárok egész hadát
bénává merevítette Ráma eltűnte bánata.
Kín-kisajtolta könnyekkel tekintettek mindenfelé,
de nem talált sehol semmi nyomot a bú-gyötört sereg.
Jajgattak felemelt karral, siránkoztak az emberek,
panaszos, gyászos hangon, mint borjától megrabolt tehén.
Soká keresték, nem lelték. Végül a bús nép visszatért
a meggyilkolt boldogságú Ajódhjá falai közé.

49-50.

Az éjszakai órákban Ráma ezalatt messze járt.
Atyja parancsát tisztelve, az erdőbe iparkodott.
Miközben így haladt, elszállt a tarka csillagú homály.
Falvakba érkezett Ráma a reggeli imák után.
Üde, virágos erdőket, jól szántott földű falvakat
látott, amerre nyílvessző-gyors lovaival elhaladt.
Hallota, hogy a falvakban a nép mindenütt így beszélt:
"Dasarathára szégyen, hogy szerelem rabszolgája lett!
A becstelen, gaz Kaikéjí, a gazságba kapaszkodó,
törvény határát átlépő, gonosz tettre vetemedett,
hogy ilyen igaz értelmű, irgalmas, törvénytisztelő,
mértéktudó király-sarjat az erdőbe száműzetett!"

Egész Kósala-országban így zúgolódott nagy s kicsiny,
miközben áthaladt földjén széles Kósala-föld ura.
Majd Ajódhjá felé fordult arcával, s meghajolva szólt:
"Városok éke, búcsúzom tőled, Raghuk ős birtoka,
s búcsúzom házaid védő isteneitől. Üdv neked!
Ha az atyám adósságát feloldó száműzés lejár,
visszatérek, s megint látlak, ha atyámmal találkozom."

Majd könnytől szennyezett arccal, magasra tartva jobb kezét,
a bánattól vörös szemmel szólt a falvak lakóihoz:
"Illően megmutattátok hű együttérzéseteket;
vétek a túl hosszú bánat; tegyétek teendőtöket!"

Köszöntötték a hős lelkűt, körüljárták jobbkéz felől,
majd erre-arra csüggedten elszéledtek az emberek.
Gazdag Kósala országon áthaladt a hős Raghu-sarj,
bőkezű emberek földjén, rizstermő, kincses tájakon,
szentélyek s áldozat-karók övezte, biztos utakon,
s Három Világot átszelő Gangá folyóhoz érkezett.
A hullámokkal örvénylő, kavargó, hömpölygő folyó
partján megállva, szólt Ráma: "Ma éjjel itt lesz nyughelyünk.
Ott a folyótól nem messze megpihenünk az ágbogas,
terebélyes, virágdíszes ingudi-fa alatt, kocsis!"

Szumantra odahajtatott, kipányvázta a lovakat,
s összetett kézzel őrizte a fa tövén nyugvó urát.
E föld Nisáda-ország volt, ahol Guha uralkodott,
Rámát magával egyformán szerető, nagy nevű király.
Hogy hírét vette, hogy Ráma az ő földjére érkezett,
összes tanácsosával ment a vendéget köszönteni.
Ráma már messziről látta a felé siető királyt,
s elébe indult illendőn. Vele ment öccse, Laksmana.
Guha búsan ölelte meg Raghu sarját, és így beszélt:
"Tekintsd földem Ajódhjának, sajátodnak; szolgád vagyok.
Ki más lehetne ily kedves vendég, erős karú vitéz?"

Guha nyájas beszédére a férfi-tigris így felelt:
"Örömöm, hogy egészségben látlak téged s tiéidet,
s hogy békében virul földed, erdeid és barátaid.
Ám amit szerető szóval ajándékul szántál nekem,
azt én neked adom vissza; Ráma nem fogad el, csak ad.
Öltözetem háncs, állatbőr; eledelem gyökér, gyümölcs,
mint erdei vezeklőké, a Törvény követőié.
Mindössze abrakot kérek lovaimnak, és semmi mást;
e kérés teljesítése vendégajándékként elég.
Atyámnak, Dasarathának kedvencei e paripák;
ha a lovakat jól tartod, engem tiszteltél meg vele."

Guha intézkedett rögtön, sürgetve szólt szolgáinak:
"Hozzatok vizet és ételt a lovaknak; ne késsetek!"

Ezután Ráma elmondta háncs-köntösben az estimát,
s tisztálkodáshoz átvette a Laksmana-nyújtott vizet.
Míg lepihent Szítá mellett, megmosta lábát Laksmana,
majd távolabb ment, és egy fa tövén leült virrasztani.
Guha is odaült mellé, kezében íjjal, éberen,
és őrködve, beszélgetve töltötték el az éjszakát.

52.

Mikor az éjre fény virradt, a nagy dicsőségű vitéz,
a széles mellű, hős Ráma megszólította Laksmanát:
"Nézd, felkel a Fény-árasztó, a szent éjszaka búcsúzik.
A sötét tollú kókila búgó hangja epedve szól.
Távolról táncoló pávák rikoltását hozza a szél.
Folytassuk vándorútunkat, keljünk át a Gangá folyón!"

Guha, mikor meghallotta a férfi-tigris óhaját,
tanácsosait hívatta, és közölte akaratát:
"Az átkelésre alkalmas, ékes, gyors járatú, szilárd,
jó evezőkkel ellátott csónakot hozzatok hamar!"

Guha parancsszavát hallva, indult sok bölcs tanácsosa,
szép csónakot kerítettek, és értesítették Guhát.
Guha Ráma elé járult, s összetett kézzel így beszélt:
"A csónak készen áll, felség! Mit tehetek még kedvedért?"

A nagy fényességű Ráma köszöntő szóval így felelt:
"Amit kértem, te megtetted. Szálljunk be gyorsan, búcsuzom."

Ekkor a két vitéz testvér szorosra fűzte tegezét,
felövezte kardját, s indult, hogy átkeljen a nagy folyón.
Szumantra, kocsihajtójuk, Ráma arca előtt megállt,
és meghajolva kérdezte: "Parancsod várom: mit tegyek?"

"Térj vissza - válaszolt Ráma. - Mindeddig szolgáltál híven,
de innét már gyalogszerrel vezet az erdőbe utunk.
A bút eddig nem ismerő, törvény-ismerő agg királyt
nevemben üdvözöld, s mondd el helyettem üzenetemet:
Én nem bánkódom, és éppúgy nem bánkódik Laksmana sem
az elvesztett Ajódhjáért és az erdei életért.
Ha leforgott tizennégy év, akkor ismét találkozunk,
meglátod Laksmanát, engem és Szítát. Sietünk haza.
Ezt mondd a mahárádzsának, azután pedig üdvözöld
valamennyi királynét, és Kaikéjít mindenekfölött.
Köszöntsd anyámat, Kausalját, hajtsd lábaihoz fejedet,
s kívánj neki egészséget, add át neki hármunk szavát.
Mondd a királynak ezt is még: Hívd haza gyorsan Bharatát,
és ha megérkezett, állítsd a neki szánt helyre a hőst.
Ha karjaidba zárhattad, és ifjú királlyá kened,
enyhülni fog a fájdalmad, amely most érettem gyötör."

Így szólt a kocsihajtóhoz, s megismételte vígaszát,
majd megfontolt beszédével Guhához fordult a vitéz:
"Hidd meg, Guha, az erdőbe kísérő nem jöhet velem.
Remete módra kell élnem, el kell vállalnom a magányt,
s a remetéket ékítő, szigorú megtartóztatást,
varkocsba kötözött hajjal; adj ehhez fügefa-tejet!"

A fügefa-tejet gyorsan elhozatta Guha király,
és varkoccsá tömítette haját Ráma és Laksmana.
Köntösül háncsruhát öltve, varkocsba kötve dús haját,
szent életű vezeklőként fénylett a két királyi sarj.
Guhától illő búcsút vett Raghu legnemesebb üke,
s Laksmanával és Szítával hármasban indultak tovább.
A folyópartra érkeztek. Ott már a csónak készen állt.
A gyors folyású Gangánál Ráma biztatta Laksmanát:
"Előbb te szállj a csónakba, férfi-tigris, óvatosan,
s Szítának, a nemes hölgynek, segíts beszállni; nyújtsd kezed!"

Engedelmeskedett bátyja parancsának hős Laksmana,
és Szítát besegítette. Vele ő is csónakba szállt.
Majd a nagy erejű Ráma követte öccsét és nejét,
beszállt, és a hajósoknak az indulásra jelt adott.
Az evezősök-hajtotta csónak átszelte a vizet,
s a Gangá déli partjára szerencsésen megérkezett.
A férfiak oroszlánja, mikor a csónak partot ért,
kiszállt, és ment tovább útján. Öccse s neje követte őt.
Szumitrá szemefényéhez így szólt az ellenség-ölő:
"Te menj elől, utánad meg a Vihéda-királyleány,
és leghátul megyek majd én, őrködve mindkettőtökön.
Erős vitéz, ezentúl már nekünk kell egymást védenünk.
Nézd, aki eddig nem tudta, mi a baj és a szenvedés,
a Vidéha-király lánya ma megismeri a nyomort."

Ráma utasítására előre indult Laksmana,
nyomán Szítá haladt, s hátul a Raghu-sarj zárta a sort.

54.

Ahol az égi Gangával a szent Jamuná egyesül,
arra a tájra indultak, és eltűntek a sűrűben.
Gyönyörködtek a színpompás, virágzó fák csodáiban,
majd Ráma így szólt öccséhez, mikor a Nap tetőre ért:
"Laksmana, a folyóparton füst emelkedik ég felé,
a tűz lobogó zászlója. Remete-nép tanyázik ott."

Arra indult a két íjas, míg elpihent a Fény-adó,
s a torkolathoz érkezve, e sejtelmük valóra vált.
Madár-hadat és őz-csordát rezzentve fel, amerre ment,
Ráma a bölcs, igaz lelkű Bharadvádzsához érkezett.
Az esti áldozat végén tanítványok körében ült.
Ráma elébe lépett, és összetett kézzel meghajolt.
Megismertette önmagát és két társát a Raghu-sarj:
"Dasaratha gyermekei vagyunk, Ráma és Laksmana,
s ez nőm, aki megosztotta férjével a száműzetést.
Atyám űzött az erdőbe. Táplálékunk gyökér s gyümölcs."

E szavakra Bharadvádzsa barátságosan így felelt:
"Raghu legnemesebb sarja, régóta várom jöttödet,
mert hallottam, hogyan sújtott igaztalan száműzetés.
Itt, hol a Jamuná habját a Gangá vize elnyeli,
élj kedvedre; e hely csendes, békességes, megszentelő."

Bharadvádzsa beszédére a férfi-tigris Raghu-sarj,
a más javának örvendő, ékes szavakkal válaszolt:
"Szentség, a környező falvak és városok lakói mind
köszöntésemre jönnének, háborgatnák nyugalmadat.
Magános helyre kell mennem, ahol elrejt a rengeteg."

A jámbor bölcs, Bharadvádzsa, hasznos tanáccsal látta el:
"Tíz mérföldnyire innét van egy hegy, amely tanyád lehet:
a nagy vezeklők kedvelte, szent és szép Csitrakúta-csúcs.
Sok szilárd fogadalmú bölcs töltött el száz őszt e hegyen,
s vezeklésük hatalmával testükkel szálltak égbe fel.
E szent tájék magányában kellemes lesz lakoznotok."

56.

Az éjszakát ott töltötték a hős lelkű királyfiak,
s mikor virradt, felköltötte szelíden Ráma Laksmanát:
"Szumitrá fia, halld, édes dalát kezdi a sok madár.
Ébredj! Ideje indulnunk, ellenség-rettegett vitéz."

Bátyja szavára felserkent az időt-tudó Laksmana,
lerázva álmot, restséget, a fáradtság bilincseit.
Tiszta vizet merítettek a folyóból, amint szokás,
s mindhárman útnak indultak a Csitrakúta-hegy felé.
A szívvidító, szép hegyhez megérkeztek gyalogosan,
s ott az erős karú Ráma megkérte öccsét, Laksmanát:
"Laksmana, hozz az erdőből erős, sudár fatörzseket;
kedvesem, építs hajlékot; e szép tájon ellakhatunk."

Eleget tett a kérésnek Laksmana. Fát, liánt hozott,
ékes lombkunyhót épített gyorsan az ellenség-ölő.
A gyékénnyel fedett kunyhó kis idő múlva készen állt.
Szorgos, gyors kezű testvérét Ráma örvendve kérte most:
"Hozz antilop-húst! Kunyhónkért mutassunk be áldozatot!
Hosszú életet az várhat, akinek áldott otthona."

Egy áldozatra alkalmas vadat elejtett Laksmana,
tüzet rakott, s belévetve, áldozatként mutatta be.
Eközben Ráma megfürdött, áhítattal imádkozott,
s az áldozati szertartást elvégezte hibátlanul.
Minden istennek, szellemnek kifejezte hódolatát,
majd belépett a kunyhóba, s boldogan élt övéivel.

63.

Hat napja telt el, hogy Ráma az őserdőbe távozott,
s egy régi emlék kínozta az álmatlan Dasarathát.
Egy régi, szörnyű vétkére gondolt a gyászoló apa,
s megszólította Kausalját, a fiát gyászoló anyát:
"Bármilyen jót tesz életében, s bármely gaztettet elkövet,
tetteinek gyümölcsétől a tettes sose szabadul.
Saját magam idéztem fel a reám zúduló csapást,
mint mikor balgaságában mérget iszik a kisgyerek.

Királyném, hajadon voltál, s még ifjú herceg voltam én.
Egyszer jött az esős évszak, megvidámítva szívemet.
A forró Nap soká szívta az éltető föld-nedveket,
most messzebb ment, a félelmes déli égtájra költözött.
Elrejtőzött a vad hőség, feltünt üde felhőgomoly,
örvendezve tekintett rá gazella, páva, béka-had.
Tikkadtságuk fürödték le az ázott tollú szárnyasok
a szélfútt, esővert csúcsú, gyökér-lábú fák ágain.
A szakadatlanul hulló víztömeg fátyola mögött
a párzó antilop bőre mint mély tó tükre csillogott.
Kristály-vizű folyók sárgán, szennyesen siklottak tova,
mint tarka bőrű nagy kígyók, érc-salaktól iszaposan.
Kocsimra szálltam, és íjjal a Szarajú folyó felé
mentem vadászni, élvezve a szívvidámító időt.
Legyőzni nem tudtam - balgán - az átkos vadász-szenvedélyt,
s itatóknál bölényt, őzet kívántam éjjel ejteni.
A vak homályban úgy rémlett, hogy egy elefánt trombitál,
pedig egy vízbe merülő edény bugyborékolt csupán.
Ekkor kilőttem egy éles, kígyómarás-fogú nyilat,
s céltáblámul a hang szolgált, hogy elefántot ejtsek el.
Célba talált a nyílvessző, s ember-hang jajdult fel nyomán:
"Miért lőnek magunkfajta békés remetékre nyilat?
A csöndes folyóból vizet jöttem éjjel meríteni;
ki sújtott le reám nyíllal? Vajjon kinek vétettem én?
A botot-eldobó, jámbor, gyümölcsön élő remete
kit sérthetett, hogy fegyverrel oltotta ki az életét?
A halálom kinek használ? Öltözetem csupán faháncs,
fejem ékszere csak varkocs. Vagy vétettem valakinek?
Ilyen gyümölcstelen tettből csak szerencsétlenség terem.
Elkövetője hitvány, mint ki atyja ágyát hágja meg.
Nem magam miatt sajnálom, hogy elvesztem az életet:
szerencsétlen szüleimen szánakozom halálomért.
A tehetetlen, agg, vak párt régóta én tartottam el;
ha eltartójuk elpusztul, hogyan élnek tovább maguk?
Engem megölt a nyílvessző, szüleimet örek koruk;
ki ez a féktelen lelkű ember, mindhármunk gyilkosa?"

Két kezemből, amelyeknek tiszte a Törvényt védeni,
földre hullott az íj és nyíl a fájdalmas hang hallatán.
Bűnbánat-marta lélekkel elindultam a hang nyomán,
s megláttam a folyóparton a nyíl-sebzette remetét.
Haja szertezilálódott, korsajából a víz kifolyt,
testét por és vér szennyezte, nyíllal átfúrva ott hevert.
Remegve, eszemet vesztve álltam meg. Felnézett reám,
s vezeklése hatalmától perzselő szóval így beszélt:
"Én, az erdei remete, mit vétettem neked, király,
hogy míg vizet merítettem, reám csapott hegyes nyilad?
Ez a testembe fúródó nyílvessző hármunkat talált:
velem együtt a két aggnak kioltotta az életét.
Most az a két erőtlen vak szomjasan egyre vár reám,
és hasztalan reményt táplál, hogy csillapítom szomjukat.
Gyümölcsöt nem terem, látom, sem vezeklés, sem a tudás,
mert agg atyám nem is sejti, hogy sebzett fia itt hever.
S mit tehetne, ha tudná is? Hisz jártányi ereje sincs.
Kidöntött fát a másik fa hogyan tudná megmenteni?
De menj gyorsan, s te számolj be atyámnak tettedről, király,
hogy átka el ne égessen, mint erdőtűz száraz füvet.
Egyenesen tanyájához vezet ez a keskeny csapás;
keresd fel, és engeszteld meg, másként haragja porba sújt.
Előbb húzd ki a nyílvesszőt testemből, mert nyilad hegye
gyenge testemet úgy marja, mint partját a sebes folyó."

"Testét gyötri a nyílvessző; de ha kihúzom, belehal" -
ilyen kétség közt töprengtem, tépelődtem, hogy mit tegyek.
Észrevette a gyötrődő, bölcs lelkű remetefiú,
hogy bánkódva, szomorkodva, bűnt bánva mit latolgatok.
Végső erőfeszítéssel, érezve, hogy halála jő,
földön fetrengve nagy kínban, vergődő testtel így beszélt:
"Búdat fékezd szilárdsággal; légy most erős lelkű, kemény!
Szívedet el ne gyöngítse a félelem, hogy papot ölsz.
Lelked ne nyugtalankodjék: nem vagyok bráhman-kasztbeli.
Apám csak szolga-rendű volt, s kereskedő-kasztú anyám."

Mikor végső kívánságát elrebegte kínok között,
vonagló, ernyedt testéből kirántottam gyilkos nyilam.
Rám tekintett utoljára, megremegett, kiszenvedett.

64.

Mikor kihúztam testéből kígyóméreg-tüzű nyilam,
fogtam elejtett korsóját, és felkerestem szüleit.
Ott láttam a szerencsétlen két agg, világtalan szülőt,
levágott szárnyú madarat. Közelben senki gyámoluk.
Gyermekükről beszélgetve nyugtatták aggodalmukat;
viszontlátás reményébe fogóztak áldozataim.
Balgán elkövetett vétkem elzsibbaszotta lelkemet;
kétségbeesve indultam az agg remete-pár felé.
Lépéseim neszét hallva, a remete megszólított:
"Fiam, nagyon soká késtél. Mi történt? Gyere, hozz italt!
Soká ültél a víz partján? Játszottál talán, kedvesem?
Anyád aggódva várt már rád, fiacskám, és én is vele.
Ha megbántottalak, vagy ha esetleg megsértett anyád,
bocsáss meg nékünk, és többé ne maradj el soká, fiam!
Két védtelen védője vagy, két vak szemevilága vagy,
életünket te tartod fenn. - Miért nem válaszolsz, fiam?"

Míg szívbemarkoló hangon, fiának vélve, így beszélt,
elébe léptem, és lassan, vétkemtől magamon kívül,
rekedt torkomban könnyekkel, a szóláshoz gyűjtve erőt,
remegve, szaggatott hangon, lehajtott fővel szóltam így:
"Nem fiad vagyok, óh szent bölcs, csak egy harcos, Dasaratha.
Világon borzadályt keltő, iszonyú bűnt követtem el.
Szentség, a Szarajú partján cserkészgettem vadászlesen,
hogy vagy inni jövő őzet, vagy elefántot ejtsek el.
Egy vízbe merülő korsó bugyborékoló hangja szólt:
én elefántnak gondoltam, s feléje lőttem nyilamat.
Szentség, ahogy máskor szoktam, megcéloztam a hang után,
s kilőttem azt a nyílvesszőt, amely fiadat érte el.
A nyíl szívébe fúródott. Felhangzott fájó jajszava.
A hang felé futottam, s ott döbbenve láttam fiadat.
Kihúztam nyilamat, s ekkor életét vesztve, égbe ment,
miattatok szomorkodva, szent remeték, édes szülők.
Balgaságomban öltem meg fiadat, jámbor remete;
büntetésül megérdemlem, hogy rám sújtsd haragod tüzét."

Eszméletét veszítette szavaimra a remete.
Magához térve, szólt, míg én főhajtva vártam válaszát:
"Ha nem magad jöttél volna vétked nekem bevallani,
átkom tüze felégette volna egész országodat.
Harcos, ha tudva, szándékkal öltél volna meg remetét,
lezuhant volna trónjáról Brahmá, a világ támasza.
Lebukott volna hét ősöd az égből, s hét utódod is,
ha tudva gyilkoltál volna remetét, rút gonosztevő.
De tudatlanságból tetted, ezért megmarad életed;
másként veled kihalt volna családod a mai napon.
Most vezess oda csöndesen, ahol egyetlen fiamat,
vak ember vezető botját, elpusztította vad nyilad.
Földre bukott fiacskámat meg akarom tapintani;
többé soha nem érintem, ha darabig még élek is.
Szertezilált hajú, véres, porban heverő fiamat,
a Halál Ura zsákmányát, még egyszer megsimogatom."

A keserűség-sújtotta két szerencsétlen, vak szülőt
elvezettem a holttesthez, hogy megtapinthassa kezük.
Amikor megérintették földön fekvő halottjukat,
fájdalmas jajkiáltással borult reá a két szülő.
Halott fia kihűlt ajkát csókolta anyja szüntelen,
síránkozott szívettépőn, mint a borját vesztett tehén:
"Önnön magadnál is jobban szerettél engem, gyermekem,
s most hosszú útra úgy indulsz, hogy tőlem el sem búcsúzol?
Fiam, ölelj meg még egyszer, mielőtt végleg távozol!
Óh jaj, talán haragszol rám, hogy szavamra nem válaszolsz?"

Atyja megremegő kézzel simított végig tagjain,
és úgy beszélt halottjához, mintha még élne gyermeke:
"Én vagyok itt, édesapád; édesanyáddal jöttem el.
Kel fel, kisfiam, és mint rég, öleld át szüleid nyakát!
Kinek fogom szelíd hangját hallgatni éjszakákon át,
amíg tanulja-ismétli áhítattal a szent igét?
Gyökerekkel-gyümölcsökkel ki táplálja a két vakot,
akik éhezve várják az erdőből visszatértedet?
Öreg, világtalan, gyenge édesanyádnak gyámola,
hogyan legyek erőm-vesztett világtalan létemre én?
Fiacskám, egy napig várj még! Várd meg szegény szüleidet!
Holnap anyád is és én is veled együtt elindulunk.
Gyámunkat vesztve, bánkódva, téged siratva, gyermekem,
búcsút mondunk az életnek. Meghalni készülünk mi is.
A Halál Ura színéig, kezed fogva, veled megyek,
s koldusként adományt kérek: "Add vissza fiam életét!"
Alkonyi áldozat végén, esti tisztálkodás után
ki fogja fáradt lábamat dörzsölgetve frissíteni?
Ahogy ártatlanul gyilkolt meg egy gonosztevő, fiam,
úgy nyerd el az örök, boldog égi világot, gyermekem,
ahonnét visszatérés nincs, nincs több földi lét kényszere,
ahová csak azok jutnak, kik szüleiket tisztelik,
kik hitvesükkel hűségben élnek, mint jó családapák,
kik élelemmel és földdel segítik a szűkölködőt,
megvédik a segélykérőt, igazat mond minden szavuk,
kik ismerik a Védákat s a titkos tanításokat, -
ahová régi, nagy bölcsek, szent királyok jutottak el,
juss oda, az örök honba, kísérjenek áldásaim!
Aki olyan nemes lelkű, mint te voltál, méltó reá.
Ha innen el kell távoznod, fogadjon be az üdv hona!"

A gyászba borult remete így siratozta holt fiát,
s indult a holtaknak járó víz-áldozatot önteni.
Miután feleségével bemutatta áldozatát,
hozzám fordult kemény szóval. Főhajtva hallgattam szavát.
"A hírneves, igaz lelkű, dicsőséges uralkodók,
Iksvákuk nemzetségében hogyan születhettél, te gaz?
Vitám soha veled nem volt asszony végett vagy föld miatt:
engem és nőmet egy nyíllal miért gyilkoltál meg, gonosz?
Mivel tudatlanul, bőszen halálba űzted fiamat,
ezért én is megátkozlak; halld beszédem, uralkodó!
Ahogy fiam miatt gyászban válok meg életemtől én,
éppúgy te is fiad gyászold végórádban keservesen!"

Átkát ellenvetés nélkül, szótalanul fogadtam el.
A gyászoló pár máglyára lépett, s elhagyta életét.
Az elkerülhetetlen sors, az átok ma beteljesült:
fiam miatti bánatban elszáll élet-lehelletem.
Két szememet homály fedte, emlékezetem megszakad;
értem jöttek, siettetnek a pusztulás követei."

Így siratta fiát, Rámát, a kétségbeesett király,
majd Szumitrá és Kausaljá karjai közt kiszenvedett.

66.

Mintha kihűlne tűz lángja, kiszáradna az óceán,
elsötétülne Nap fénye, úgy hevert ott a holt király.
Az újabb bánatot látó Kausaljá sűrű könny között
emelte ölébe a főt, majd Kaikéjíhoz szólt szava:
"Elérted vágyadat, hitvány! Élvezd vígan uralmadat!
Uradat elemésztetted, te asszonyok-gyalázata!
Eltávozott fiam, Ráma; férjem a másvilágra ment;
magános vándor erdőben, hogy élhetnék magam tovább?
Van-e asszony, ki elvesztve férjét - őriző istenét -
tovább akarna még élni? Csak Kaikéjí, a becstelen.
Az Életet-kioltóhoz megyek én is uram nyomán;
átölelve a holttestet, a máglyára lépek vele."

A férjét karja közt tartó, nagy fennszóval siránkozó
bánat-tépett királyasszonyt elvezették hű hölgyei.
Majd egy olajjal telt ládát hozattak a tanácsosok,
és szertartás után abba helyezték a világ urát.
Nem akarták a hamvasztást fiai nélkül ejteni,
és illendően őrizték a föld őrét bölcs hívei.

68.

Jajszó, siránkozás hangzott Ajódhjá-szerte mindenütt;
könnyek közt, keserűségben telt el a hosszú éjszaka.
Amikor a homály elszállt, s a Nappal Ura égre szállt,
gyűlésbe gyűlt az udvarnép, bráhmanok és miniszterek.
Vaszistha, a király papja, legbölcsebb Véda-ismerő,
illendően köszöntötte az összes egybegyűlteket:
"Bharata - s öccse, Satrughna -, kit utódul szánt a király,
nagybátyja palotájában él vidáman, gyanútlanul.
Gyors paripákon induljon értük követség sebesen,
hogy elhozzák a két testvért; késedelemre nincs idő."

"Induljanak!" - válaszolták Vaszisthának mindannyian.
Igenlő válaszuk hallva, a bölcs Vaszistha így beszélt:
"Nosza, Vidzsaja, Sziddhártha, Dzsajanta, Asókanandana,
teendőtöket elmondom; figyeljetek mindannyian!
Gyors lovakon Rádzsagriha városába siessetek,
és gyászotokat leplezve, nevemben így beszéljetek:
"Bharata, üdvözöl téged a főpap s a miniszterek.
Kérik: sietve térj vissza, sürgős teendő vár reád."
De ne szóljatok arról, hogy Ráma száműzetésbe ment,
Dasaratha király meghalt, a Raghu-nemre gyász szakadt.
Pompás selyem ruhát bőven, s válogatott ékszereket
vigyetek dús ajándékul neki is, nagybátyjának is."

A kincsekkel s tanácsokkal ellátott fürge hírvivők
azonnal útra készültek, hogy Kékajába menjenek.
Gyors paripára pattantak, s amikor minden készen állt,
Vaszistha engedelmével útnak indultak sebesen.

69.

Fáradt lovakkal érkeztek Kékaja-földre éjszaka,
s nyomasztó álmokat látott azon az éjen Bharata.
Nyomasztó álma súlyától leverő bánat szállt reá,
s a királyok királyának fia borúsan ébredett.
Bánatát látva, kérlelték köréje gyűlt barátai:
"Barátaid körében vagy; mért nem vidulsz fel, kedvesünk?"

Barátai szavát hallva, Bharata búsan válaszolt:
"Halljátok meg, miért vett most erőt rajtam a csüggedés.
Atyámat láttam álmomban, szétzilált hajjal, szennyesen,
amint magas hegy ormáról egy iszapos tóba zuhant.
Úgy rémlett, tétován úszkált a mocskos lében fel s alá,
s tenyérből olajat szürcsölt, és vigyorgott borzalmasan.
Aztán olajpogácsát falt, s fejjel előre lebukott,
testéről az olaj fröcskölt, végül olajban elmerült.
Azután újabb rémkép jött: kiszáradt a nagy óceán,
földre zuhant a Hold, szörnyű sötétség lett a földön úr,
tátongva nyílt a föld színe, szerte kiszáradtak a fák,
a hegycsúcsok leomlottak, és füstölögtek, mint a tűz,
elefántom két agyara pattogva szétrepedezett,
a lobogó tüzek lángja kialudt pillanat alatt.
Fekete-sárga színű, rút nők hordozták vas trónuson
az éjfekete köntösbe talpáig beburkolt királyt.
Megint váltott az álomkép: vörös koszorúval fején,
szamárfogaton vágtatott kísértetként király-atyám.
S úgy rémlett: vicsorító, rút, vörös köntösű ráksaszí
kitátott szájjal rángatja, s felfalni készül a királyt.
Ezt a rémes, iszonyt-keltő álmot láttam ma éjszaka.
Valaki meghal: én, Ráma, vagy Laksmana, vagy a király.
Ha valaki azt álmodja, hogy szamárfogaton halad,
annak halotti máglyája fog füstölni hamarosan.
Balsejtelem ezért csüggeszt, ezért ülök szótalanul.
Torkom mintha kiszáradna, mintha fejem repedne szét.
Félelemre okom nincsen, de mégis-mégis rettegek;
saját magam elől futnék, de nem látom okát, miért."

70-72.

Így mesélte lidérc-álmát Bharata, míg a hírvivők
fáradt lovon a jól-árkolt, ékes városhoz értek el.
Ott tiszteletüket tették a királynál, és miután
lábait megérintették, Bharatához beszélt szavuk:
"Urunk, üdvöt üzen néked a főpap s a miniszterek.
Kérnek, sietve térj vissza, sürgős teendő vár reád.
S kérik, fogadd ajándékul e sok szép ékszert és ruhát,
s nevükben anyád bátyjának add át, hosszú szemű vitéz!"
Átvette az ajándékot barátaitól Bharata,
majd búcsút vett nagybátyjától és hozzátartozóitól,
kocsira szállt, és Satrughna kíséretében útra kelt.
Lovát fáradtra hajszolva, sebesen haladt Bharata,
s hét nap múlva, mikor virradt a tarka csillagú homály,
és égre szállt a Méz-színű, Ajódhjá közelébe ért.
A Manu-alapította, ős várost látva, így beszélt:
"E tarka fényben pompázó, kies kertekkel csillogó,
ékes város a távolból csupán sárga agyagtömeg.
Utak mentén a fák lombja gyász jeleként a földre hullt.
Elnémult a dalos csőrű madarak mámoros szava.
Szantál és áloé füstjét szárnyán hordozó, könnyü szél
nem száll felém üdítően a város palotáiból.
Gondba merült, gyötört arccal, szennyes ruhában, könnyesen,
gyászba borulva lépdelnek az utcákon az emberek."

Így tépődött a palota felé haladva Bharata,
s hogy nem találta ott atyját, anyja lakosztályába ment.
Megkérdezte - megérintve szülője fényes lábait -:
"Érkezésem után tüstént atyám vágytam köszönteni,
de nem találtam termében; talán itt van, szokás szerint?
Vagy talán idősebb anyám, Kausaljá hajlékába ment?
Lábát akarom illetni; világosíts fel, hol lehet?"

A dölyfös nő örömhírként közölte a gyászhírt vele:
"Atyád az összes élőlény közös útján halad tova.
Mert amikor meghallottam, hogy Rámát királlyá keni,
kényszerítettem, hogy Rámát száműzze, s a király te légy.
Nemzetségéhez méltóan megtartotta ígéretét.
Ráma, nejével s öccsével, az őserdőbe távozott.
Hogy elvesztette kedvencét a föld nagy hírnevű ura,
fia utáni bánatban az öt elembe visszatért.*
Vedd hát át a királyságot törvénytudó utódaként,
mert mindezt csak azért tettem, hogy téged trónon lássalak."

73.

Mint izzó, lobogó tűzláng, csapott Bharatára a kín,
s atyja s két szeretett bátyja sorsát megtudva, így beszélt:
"Pusztulást hozni érkeztél a Végzet éjszakájaként!
Gyanútlan atyám nem tudta, hogy keblére tüzet szorít.
Sajgó sebemre sót szórtál, kínnal tetézted kínomat,
Rámát vadak közé űzve, s atyámat a holtak közé.
Családunk ősi törvénye, hogy az idősebb lesz király,
és öccsei alázattal, buzgón szolgálják bátyjukat.
Én szétzúzom gonosz terved! Ellenedre, bűnt-tervező,
visszahozom az erdőből a trón jogos örökösét.
S ha visszahoztam bátyámat, az izzó vitézségű hőst,
hűséges lelkű szolgája leszek neki halálomig.
Nem vágyom a királyságra, visszavetem anyám szavát.
Nem tudtam, hogy atyám Ráma felkenését rendelte el,
mert a távoli országban nem érkezett hozzám a hír.
Nem tudtam, hogy a hős lelkű Ráma erdőbe távozott,
és nem tudtam, hogy száműzték vele Szítát és Laksmanát."

76.

Vaszistha, a király papja, a bölcs igék bölcs mestere,
nyugtatgatta a bánkódó Bharatát, Kaikéjí fiát:
"Dicső királyfi, üdv néked! A bánkódásból már elég.
Itt az idő, hogy indítsd el végső útjára a királyt."

Vaszistha szavait hallva, Bharata erőt vett magán,
s amint a törvény kívánja, mindent megtett szokás szerint.
Kivették az olaj-sírból a sárgult arcú tetemet,
s előbb a földre fektették az alvónak tűnő királyt,
majd gonddal kiterítették gyöngy-hímes selyem nyoszolyán,
s ekkor fia nehéz búban elsiratta Dasarathát.
Ezután a mahárádzsa tűz-szentélyéből kihozott
lánggal oltártüzet gyújtva, megáldoztak a bráhmanok.
A távozó király testét bútól tántorgó szolga-had
torkot-fojtogató könnyel emelte gyaloghintaján.
A gyászmenet előtt mentek a király tanácsosai,
s arannyal, drága kelmékkel terítették be az utat.
Mások szantálfa vagy cédrus és áloe hasábokat
vetettek rá a máglyára, amelyen a halott feküdt.
Majd a tüzet kigyújtották imákat mormoló papok,
míg Véda-himnuszok zengtek az énekesek ajkain.
Balkéz felől körüljárták a máglyát a bölcs bráhmanok,
s nyomukban a bús özvegyek, Kausaljával az élükön.
Végül támolygó léptekkel, fel- felzokogva görcsösen,
a folyóhoz vonultak le a nők, lemosni a halált.

79, 82-83, 92.

Tizennégy napi gyász múltán, a hajnal pirkadásakor
így szólt az összegyűlt néphez az erény-őrző Bharata:
"Ős hagyomány családunkban, hogy az idősebb lesz király.
Visszahívom az erdőből Rámát; őt illeti a trón.
Elefántok-lovak-kocsik-gyalogok négyes serege
készüljön fel, s egyengessék az utat szorgos mesterek!
Szumantra, menj parancsommal, álljon elő a hadsereg,
kocsimba tüstént fogják be leggyorsabb paripáimat!"

Kocsihajtója örvendve hallgatta Bharata szavát,
s gyorsan mindent elintézett ura kívánsága szerint.
Alattvalói örvendtek, s hadvezérei ugyanúgy,
hogy uruk megparancsolta Ráma visszahozatalát.
A város minden házában a katonák hitvesei
nagy örömmel siettették az indulásra férjüket.
Szekerek, jól-futó mének és gondolat-sebes kocsik
tömege ékesítette az indulásra kész hadat.
Másnap, mikor a Nap felkelt, kocsijára szállt Bharata,
s gyorsan hajtott, mert hajtotta a vágy, Rámát keresni fel.
Papok s miniszterek mentek előtte ünnepélyesen,
s felékszerezett elefánt ment mögötte kilencezer.
A menes lelkű Kausaljá, Szumitrá, s Kaikéjí velük,
fényes kocsijukon mentek, boldogan, hogy megtér a hős.
Számtalan elefánt és ló tömegével a hadsereg
mint a gomolygó nagy felhő, áradt-hömpölygött Dél felé,
áttörve a madár-lakta, néptelen sűrűségeken,
a Gangá árján átkelve, folyók mentén, hegyek között.
A mély Mandákiní partján haladt sokáig a sereg,
míg Csitrakúta-hegy csúcsát megpillantotta Bharata.
Ott kísérőihez fordult: "Óh, átok és szégyen reám!
Miattam érte ily balsors a világ nagy fényű urát.
Otthagyva pompát, kényelmet, lakatlan sűrűben lakik.
Bocsánatért rimánkodva borulok lábai elé."

Így tépődött az erdőben Dasaratha ifjabb fia,
majd észrevett egy tágas, szép lombsátrat, remete-lakot.
A szívvidámító lakban testvérbátyját fedezte fel,
mint antilop-bőrt s háncs-leplet viselő, jámbor remetét.
Bújában tébolyult hévvel rohant vitéz, erős karú,
oroszlánvállú testvérét igaz szívvel köszönteni.
Képtelen volt szilárdsággal úrrá lenni nagy bánatán,
és könny-özönben, elcsuklón, egy szót sem szólva zokogott.
Szánakozás-kisajtolta könnyekkel arca lótuszán
roskadt a földre, mielőtt elért volna Ráma elé.
Öccse, Satrughna is sírva borult Ráma lábaihoz,
és velük könnyezett Ráma, míg átölelte öccseit.

109.

Vezeklőként fahács-köntöst viselő öccse úgy hevert,
mint a végpusztulás napján földre zuhanó Fényt-adó.
Felemelte, s fejét csókkal illetve, nyájasan beszélt:
"Szeretném tudni, mért jöttél e messzi tájra, kedvesem,
varkoccsal, antilop-bőrben, mint ki remete, nem király?"

Vitéz lelkű, nemes bátyja kérdését hallva, Bharata
erőt vett lelke gyötrelmén, s összetett kézzel így beszélt:
"Atyánk a kényszerű tettet megtéve, égbe távozott.
Fia miatti gyötrelme elemésztette életét.
Dicsőségétől megfosztó bűnt követett el a király,
hogy engedett Kaikéjínak, anyámnak, az erős karú.
Nem nyeri el királyságom gyümölcsét megtévedt anyám,
s megözvegyülve, bűnt bánva, nagy-borzalmú pokolra hull.
Könyörgök, légy kegyes hozzám, szolgádhoz, s még mai napon
fogadd el a királyságot, mint Indra fent az égi trónt.
Alattvalóid hű népe, s az özvegy királyné-anyák
színed elébe járultak, s kérnek: szánd meg tiéidet!
Elsőszülöttséged révén, s éppúgy erényeid miatt
téged illet a trón; vedd át! Kérőt el ne taszíts soha!
Ne maradjon a föld özvegy, mikor hites ura te vagy,
mint őszi, tiszta égbolton a csillagok ura a Hold.
Nézd, földre boruló fejjel kérlellek én, testvéröcséd,
s atyád agg tanácsosai: könyörülj rajtunk, népeden!"

Így szólt könnybeborult szemmel Kaikéjí hős lelkű fia,
és újra Ráma lábához hajtotta fejét Bharata.

112.

Karjaiba szorította öccsét Raghu dicső üke,
és mámoros hattyúk zengő hangján ily szókkal válaszolt:
"Akinek ily nemes lélek vezérli gondolatait,
az egész földet el tudja kormányozni törvény szerint.
Minden ügyet tanácskozz meg barátaiddal gondosan,
és helyes lesz a döntésed, ha követed tanácsukat.
Hold vesztheti derűs fényét, Himálaja örök havát,
tenger kiléphet medréből - nem szeghetem atyám szavát.
Nem a te dolgod, ítélni, hogy szeretet vezette-e
anyádat, vagy a rút önzés; tisztelned kell, mivel anyád."

A növő-hold-fényű arcú, napsugár izzású vitéz
beszédét hallva, ily szókkal válaszolt Kaikéjí fia:
"Öltsd lábadra, nemes bátyám, ezt az arany-díszes sarut,
ez gyakorol uralmat majd nevedben a világ fölött."

Ráma lábára öltötte, majd levetette a sarut,
és átnyújtotta öccsének az izzó bátorságú hős.

Bharata meghajolt mélyen a saru előtt, s így beszélt:
"Bátyám, varkocsba font hajjal, faháncs-ruhával testemen,
tizennégy évig rád várok, gyümölcs s gyökér lesz ételem,
a városon kívül lakva, amíg te újra visszatérsz;
átruházom saruidra helyetted az uralkodást.
Ha letelik tizennégy év, és a következő napon
nem látlak meg, Raghuk dísze, máglyán végzem be életem."

"Úgy legyen, ahogyan szóltál" - felelte, s megölelte őt,
és vele együtt Satrughnát, majd szeretettel így beszélt:
"Ne neheztelj Kaikéjíra, maradj anyádnak gyámola!
Eskü szavával kérlek rá, s velem Szítá is erre kér."

Így szólt könny-fátyolos szemmel, és öccsétől elbúcsúzott.

115.

Ekkor fejére helyezte bátyja saruját Bharata,
és Satrughnával vidáman kocsira szállt és útrakelt.
Gyorsan haladt az édes-mély dübörgésű, ékes kocsi,
s hamarosan megérkeztek Ajódhjába mindannyian.
Lakosztályukban illően elhelyezték anyáikat,
majd a véneket hívatta a szilárd fogadalmú hős:
"Elmegyek Nandigrámába; mindnyájatoktól búcsúzom.
Ott fogom Ráma vesztése miatti búmat tölteni.
Atyám a túlvilágon van, parancsolóm erdőben él;
visszavárom királyságra Rámát; őt illeti a trón."

Bharata szép beszédére az egybegyűlt tanácsosok
tisztelettel adóztak mind, a főpappal az élükön:
"Dicséretünket érdemli szándékod, Raghu hős üke;
testvérszeretet indítja, s méltó hozzád, királyi sarj.
Szívedben őrzöd bátyádat, tiéidért buzgólkodol,
nemes ösvényre lép láb ad. Nincs, kinek ez ne tetszenék."

Egyetértésüket látva, hogy helyeslik akaratát,
hívatta kocsihajtóját: "Fogj be kocsimba sebesen!"

Örvendő arccal búcsút vett három anyjától Bharata,
s Satrughna társaságában kocsijára szállt a vitéz.
A kocsin állva Satrughna és Bharata gyorsan haladt,
s követték őket örvendve tanácsosok és bráhmanok.
Elöl tisztes papok mentek, Vaszisthával az élükön;
Nandigráma irányába nézett arcuk, Kelet felé.
A hadsereg hívás nélkül - elefántok, lovak, kocsik -
és a város egész népe követte őket útjukon.
Nandigráma felé gyorsan haladt a testvértisztelő,
törvénykövető Bharata, fején a bátyja saruja.
Rövidesen megérkeztek Nandigrámába. Bharata
kocsijáról leugrott, és a bráhmanokhoz így beszélt:
"Bátyám letét gyanánt bízta a királyság ügyét reám,
és megbízása jelképe ez az aranydíszes saru."

Ekkor Bharata főt hajtott a saruk záloga előtt,
s alattvalóinak búsan kihirdette akaratát:
"Királyi hófehér ernyőt tartsatok a saruk fölé!
Mától törvényadótok lesz magasztos bátyám lábnyoma.
Megőrzésre reám bízta országát bölcs parancsolóm;
megőrzöm visszatértéig bátyám jogos tulajdonát.
Mikor kezemmel majd újra bátyám lábára köthetem
és testvérem nemes lábán láthatom ezt a pár sarut,
a kölcsönvett királyságot gazdájának visszaadom,
s terhét ledobva vállamról, szolgálom Rámát boldogan.
Ha visszaveszi majd tőlem e zálogként adott sarut,
s Ajódhját, s a királyságot: vétkemtől megszabadulok."

E naptól hadi népével a szilárd lelkű Bharata
háncsköntösben, remeteként Nandigrámában lakozott.
Saját kezével ő tartott ernyőt a két saru fölé,
és minden utasítását a sarukra ruházta át.

III.
Az erdő könyve

14-15.

Közben Ráma az erdőben a szép Pancsavatí-liget
remeték-lakta tájára irányította lépteit.
Miközben útjukat járták, egy óriás, félelmetes,
nagy saskeselyű látványa nyűgözte le tekintetét.
A nagy vitézségű Ráma a különös erdőlakót
ráksasza-szárnyasnak vélte, és megszólította: "Ki vagy?"
Ekkor nyájas, szelíd hangon így válaszolt a nagy madár:
"Atyád régi barátjára ismerhetsz bennem, gyermekem.
Dzsatájus a nevem, Sjéni nemzetségből származom.
Ha kívánod, segítőként elkísérlek utatokon,
és őrködöm Szítá mellett, míg távol vagy te s Laksmana."

Így érkeztek a sok vadban s madárban gazdag szép liget,
Pancsavatí fái közé. Ott Ráma kérte Laksmanát:
"Kedvesem, célhoz érkeztünk. Látod, ez itt Pancsavatí,
virágzó fákkal ékes táj, szent remeték lakóhelye.
Mindenfelé az erdőben jártasd körül tekinteted,
válaszd ki hozzáértően, hol üssünk magunknak tanyát,
ahol Szítá örömmel fog lakozni, s mi is ővele,
hol az erdő barátságos, a közelben folyó folyik,
bőven találunk tüzelőt, kusa-füvet, ivóvizet."

Az ellenség-legyőző hős értette bátyja óhaját,
szép remete-tanyát ácsolt tüstént, új otthonuk gyanánt.
Erős bambuszcölöp-sort vert a földbe, áthurkolta jól,
faágakból sövényt font rá, náddal bevonta ékesen,
agyaggal jól betömködte a sövény minden hézagát,
sásfűvel és falombokkal fedte kunyhójuk tetejét,
földjét símára döngölte, fekvőhelyül alkalmasan,
hogy hármójuknak kényelmes, tágas, szép hajlékuk legyen.
Mikor művével elkészült, a folyópartra sietett,
megfürdött, néhány szál lótuszt és édes gyümölcsöt szedett,
megáldozott virágokkal, békességért imádkozott,
majd megmutatta Rámának elkészült, új tanyájukat.
Megtekintette Szítával a lombkunyhót a Raghu-sarj,
és nyugodalmas hajlékuk láttán boldogság fogta el.
Végtelenül megörvendett, és átölelte Laksmanát,
és hálás, szerető szóval mondott neki köszönetet:
"Öcsém, nagy munkát végeztél. Örömet szereztél vele.
Testvéri ölelésemet fogadd érte jutalmadul.
Úgy vélem, nem halt meg atyánk, mivel tebenned, Laksmana,
kötelességtudó, hálás, nemes fiában él tovább."

Így beszélt testvéröccséhez a Raghu-család tigrise,
s a bő gyümölcsű erdőben örömmel élte életét.

17.

Elégedetten élt Ráma. Tisztelték a bölcs remeték.
Mikor a szép lombkunyhóban ült neje, Szítá oldalán,
tündökölt, mint az égbolton a Hajnalcsillag és a Hold.
Laksmanával beszélgetve, sok régi, bölcs regét regélt.
Egyszer, miközben elmélyedt az ős idők regéibe,
történt, hogy arra tévedt egy kóborló, kósza ráksaszí,
a tízfejű démon-király testvérhúga, Súrpanakhá.
Közelebb érve Rámához, ki szép volt, mint az églakók,
hosszú karú és szép arcú, lótuszvirág-hosszú szemű,
elefánt-erejű-léptű, remete-hajú, -köntösű,
viruló férfiasságú, fejedelmi tekintetű,
kék-vízililiom-bőrű, Vágy Urához hasonlatos -
őrjítő szerelem kínja nyűgözte le a ráksaszít.
A szép arcút a rút arcú, a karcsút a lógó hasú,
hosszú szeműt a torz kancsal, szép fürtűt a boglyas hajú,
ifjú férfit a csúf vénség, csengő hangút rikácsoló,
így szólította meg Rámát a vágyra gerjedt ráksaszí:
"Hajad remeteként hordod, kezed mégis nyilat szorít;
hogy kerültél e tájékra, hol ráksaszák kísértenek?"

Az ellenség-lesújtó hős egyenes lélekkel felelt
a ráksaszí beszédére, feltárva jöttük indokát:
"Élt egy király, Dasaratha. A harminchárom mennylakó
párja volt vitézségében. Elsőszülött fia vagyok,
nevem Ráma. Öcsémet lásd, a bátyjához hű Laksmanát,
s a Vidéha-király lányát, Szítát, hű feleségemet.
Atyám s anyám parancsára, főt hajtva a Törvény előtt,
jöttem ide az erdőbe, hogy itt éljek remeteként.
Én is ismerni kívánlak: honnan származol, és ki vagy?
Alakját kedv szerint váltó ráksaszínak gyanítalak.
Valld be, miért kerestél fel? Kényszerítlek: mondj igazat!"

A vad szerelem kínjától perzselt ráksaszí így felelt:
"Hallgasd meg szavamat, Ráma! Az igazat mondom, ne félj.
Súrpanakhá vagyok, testem kedvemre váltó ráksaszí.
A rengetegben kószálok. Halálra rémül, aki lát.
Rávana rémkirály bátyám - ha füledbe jutott e név.
Az örök álom nyűgözte Kumbhakarna, a szörnyeteg,
s a rémes, vérszomjas Khara és Dúsana: testvéreim.
De én mindet fölülmúlom. Ámde most, hogy megláttalak,
egész lelkem feléd fordult, mint férjem és uram felé.
Hatalmamnak nincs korlátja. Kedvemre járok és kelek.
Légy férjem, élj velem hosszan; holmi Szítá minek neked?
Rút alakú és csúf arcú, nem méltó hozzád hitvesül.
Szépségemmel csak én illek hozzád nejedként; nézz reám!
Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos emberfajzatot
most rögtön felfalom, s aztán felfalom testvéredet is.
Akkor hegyekben, erdőkben gyönyörködhetsz oldalamon,
e szép Dandaka-sűrűben kószálsz velem szerelmesen."

18.

A vágy emésztő hurkába hurkolt, észvesztett ráksaszít
mosolygó, játszi válasszal csitította a Raghu-sarj:
"Sajnálatomra, nős vagyok; feleségem itt van velem,
és oly kiváló hölgy, mint te, vetélytársnőt nem tűrne el.
De itt van helyettem öcsém; jóképű, szép testű legény,
ügyes, jóravaló, gazdag és nőtlen férfi Laksmana.
Még nem volt dolga asszonnyal, de nagyon hiányzik neki.
Korodhoz és szépségedhez méltó férj lesz; ifjú s csinos.
Hosszú szemű hölgy, őt válaszd férjedül; tündökölni fogsz,
mint a hegycsúcs a napfényben; s féltékenységre nem lesz ok."

Ráma ajánlatát hallva, a megbolondult ráksaszí
szerelme tárgyát otthagyta, és Laksmanát rohanta le:
"Karcsú tested méltó párja az én páratlan termetem;
velem, mint feleségeddel, csupa gyönyör lesz életed."

A ráksaszí beszédére Laksmana elmosolyodott,
és fordulatos elmével megfelelő választ adott:
"Úrnőm, hogy gondolod, hogy egy rabszolga szolgálója légy?
Én csak bátyám parancsának szolgája vagyok, semmi több.
Hatalomban gazdag gazdám szépségben gazdag, megbecsült
második felesége légy, folttalan ragyogású nő!
Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos emberfajzatot,
vén feleségét otthagyja, s téged szeret majd egyedül.
Vagy talán van olyan férfi, ki megvetné bájaidat,
és holmi rút asszonyszemély felé fordítaná szívét?"

A lógón hasú, fertelmes ördög-némber nem fogta fel,
hogy Laksmana csak gúnyolja; valónak vélte szavait.
Szítája oldalán ülő Ráma felé fordult megint,
és izzó gerjedelmében így csábította a vitézt:
"Ezt a lapos hasú, hitvány, csúf, mocskos feleségedet,
e vénséget tartod többre, mint fiatal szépségemet?
Ezt a rút emberfajzat-nőt szemed láttára felfalom,
akkor vetélytársnő nélkül élvezhetem szerelmedet."

Az őzgida-szemű szépre a véres tűzparázs-szemű
csúfság tombolva rárontott, mint csillagra az üstökös.
A Halál szörnyű pányvája gyanánt szálló szörnyeteget
feltartóztatta Ráma, majd indulatosan így beszélt:
"Kegyetlen, aljas lényekkel tréfát űzni sosem lehet.
Nézd, Laksmana, szegény Szítá a félelemtől alig él.
Ezt a rút, hitvány, őrjöngő, püffedt hasú, vad ráksaszít
nem ölhetjük meg, mert asszony, de most meg kell csonkítani."

Laksmana dühre gerjedve, kardját ragadta hirtelen,
s az őrjöngő boszorkánynak leszelte orrát és fülét.
Iszonyú hangon elbődült a megcsonkított ráksaszí,
s a vadonba futott vissza, ahonnan jött, a szörnyeteg.
Vérnyomokat hagyott hátra megcsúfított ábrázata,
míg magasba emelt karral a rengetegben törtetett.
Démonvezér testvéréhez, Kharához futott egyenest,
s földre zuhant előtte, mint levegőből villámcsapás.

19.

Vérző, megcsúfolt, fetrengő húga gyalázatán Khara
szörnyű haragra lobbant, és megkérdezte a senyvedőt:
"Kelj fel, szólalj meg! Oszlasd el zavart kábulatod ködét!
Ki tett csúffá ilyen rútul? Tárj fel mindent világosan!
Halálos mérgű kobrára bukkanva, mely békén hevert,
ujja hegyével megbökte mulatságból a vakmerő!
Nem látta, hogy halál hurkát köti nyakára a bolond,
aki ma téged megsértve, gyorsan ölő mérget ivott.
Tetszés szerint cserélsz testet, erőd nem ismer akadályt,
az Életet-kioltóhoz hasonlítasz; ki bírt veled?
Istenek, szellemek, szentek, sötét kísértetek közül
ki volt, aki e csúfságot képes volt művelni veled?
Ki az, kinek habos vérét akarja felinni a föld,
kezemtől elesett teste nyíl-szaggatta tagjaiból?"

Haragtól tomboló bátyja bosszúszomjas szavaira
könny-kísérte szavakkal szólt a megcsúfolt Súrpanakhá:
"E tájra költözött nemrég két fiatal, erős karú,
daliás testű, szép arcú férfi: Ráma és Laksmana,
nagy Dasaratha fiai, érzékükön uralkodó,
gyümölcsön és gumón élő, háncs-köntösű remeteként.
Mellettük láttam egy ifjú, szépséggel ékes, karcsú nőt,
páratlan fényű ékszerel felékesítve gazdagon.
Amiatt az asszony miatt a két férfi összefogott,
és mint valami rossz, ócska szajhával, így bántak velem!
A gyalázatos asszonynak és annak a két férfinak
holttestéből a habzó vért akarom szürcsölni mohón.
Téged kérlek: segíts hozzá, hogy teljesüljön óhajom.
Csatában verd le őket, hogy kéjjel szívhassam vérüket!"

22.

A vádbeszéd-uszította, izzó haragra gyúlt Khara
így üvöltött fel őrjöngve a ráksaszák fői előtt:
"Galád megszégyenítésed szülte dühömnek gátja nincs,
mint a dagályra hömpölygő sós özön hullámainak.
Porszemnek sem veszem Rámát, kinek ma megszűnt élete;
meggondolatlan vétkéért ma meglakol kedvesen.
Ezt a Rámát s a testvérét Jama lakába küldöm el.
Bárdcsapás-tépte testéből, melyből lelke kiköltözött,
habzó, piros, meleg vérét még ma ihatod, ráksaszí!"

Elégedetten hallgatta bátyja dölyfös ígéretét,
az pedig Dúsanát hívta, vezérei legfőbbikét:
"Gondolatomnak szolgáló, csatában meg nem forduló,
sötét viharfelhő színű, emberöléssel mulató,
minden rémségre alkalmas, feltarthatatlan rohamú
ráksaszát tizennégy ezret állíts hadrendbe, kedvesem!
Harckocsimat szereltesd fel, hozassad elő íjamat,
nyilakat, sok hegyes dárdát, villogó élű kardomat.
Ráksasza-hadam élére magam akarok állani,
hogy lesújtsam az illetlen, arcátlan Dasaratha-fit."

A napsugár-fényességű, ponpás, nagy harckocsiba
befogták tarka lovait, és jelentette Dúsana.
Khara iszonyú méregben szökött a fényes kocsiba,
s végigtekintve hadnépén, felkiáltott: "Induljatok!"
A fegyverekkel, pajzsokkal, zászlókkal felszerelt sereg
rettentő zajjal, rettentő sebességgel útnak eredt.

25, 30.

Lombkunyhója előtt állva várta Kharát s vezéreit
az ellenség-legyőző hős, felajzott íjjal, mérgesen.
A nagy erejű, nagy testű éjszakai szörnyetegek
kocsin, lovon rárontottak, mint fekete felhőgomoly.
Hegycsúcs-nagy elefántokról zúdították nyilaikat
záporesőnél sűrűbben Rámára a démon-hadak.
Ám gyors nyilaival Ráma a rázúduló nyílözönt
visszaverte, mint sziklákkal folyók árját az óceán.
Majd támadásba lendült, és íját körré feszítve meg,
százszámra és ezerszámra szórta hegyes nyílvesszeit.
A játszi könnyedséggel szórt nyilaktól a démon-hadak
hullottak, mint ha pányváját Halál vetette volna ki.
A vas szárú és vas szájú, éles, horgas hegyű nyilak
a rémület jaját tépték ki a rémek soraiból.
Az éjszakában-kószálók némelyike nagy messziről
dárdát, nyársat, gerelyt, bárdot hajított Ráma hős felé.
Röptében lőtte mindet le a gyors kezű, hosszú karú,
s nyakuk-fejük vesztésével torolta meg küldőiken.
Átvágott vért, levágott fej, szétvágott íj tömege hullt,
mint a Madárkirály szárnya csapásától a fák sora.
Rettegés torpantotta meg az életben maradtakat,
s Kharához menekültek a nyílzáportól oltalomért.
Dúsana bátorította a félőket, s haragosan
rontott a haragos hősre, akár a haragvó Halál.
A futók visszafordultak a dühödt Dúsana nyomán,
s fatörzseket és sziklákat lóbálva száguldott a had.
Kavargó, hajmeresztő harc, pusztító, szörnyű küzdelem
támadt Raghu nemes sarja s a homály szörnyei között.
A tíz égtáj irányából törtető, tomboló tömeg
sűrű gyűrűt s esőcseppekként hulló nyílzáport font köré.
Ezt látva, Ráma dermesztő csatakiáltást hallatott,
s villám-tüzű-sebességű Gandharva-íját kapta fel.
Százszámra és ezerszámra röpített nyílvesszőt az íj,
s az egymást érő nyílvesszők beboltozták az ég ivét.
Nem látták, hogy a nyílvesszőt előveszi és ellövi,
csak folyton feszülő íjat láttak az űzött ráksaszák.
A föld színét homály fedte, nem látszott fent a Fényt-adó,
míg Ráma szórta, ontotta nyilait rendületlenül.
Megölt, elejtett, elpusztult, szétmarcangolt, széthasgatott,
átszúrt ráksasza-holttestek hevertek szerte mindenütt.
Fejek gyöngy-diadémokkal, karpereccel rakott karok,
levágott kezek és lábak, hullákon fényes ékszerek,
elefántok, lótetemek, apró darabra tört kocsik,
hófehér jakfark-legyezők, napernyők, tarka lobogók,
forgáccsá darabolt dárdák, buzogányok szilánkjai
takarták borzadályt keltőn a véres tusa színhelyét.
Tizennégy ezer félelmes, hatalmas, szörnyű ráksaszát
irtott ki álltó helyében Ráma, az ember, egyedül.
Tizennégy ezer gyors röptű, alakját váltó szörnyeteg
pusztult el a csodás harcban, élükön Khara s Dúsana.

32-33.

Ekkor Súrpanakhá, látva a félelmetes ráksaszák
tizennégy ezrének vesztét az egy Ráma keze nyomán,
s látva, hogy rútul elpusztult Trisirasz, Dúsana, Khara,
nagy bömböléssel elbődült, mint zivatarfelhő-robaj.
Látva Ráma csodás tettét, milyet nem bírt megtenni más,
vad indulattal indult, hogy bátyját, Rávanát rázza fel.
Palotája tetején ült a lángoló hatalmú szörny,
vezérei ülték körül, mint Indrát Vihar-istenek.
Napként fénylő arany trónján trónolt a démonok ura,
mint arany oltáron lánggal lobogó áldozati tűz.
Istenek, szellemek, szentek, nagy bölcsességű bráhmanok
nem győzhették le. Szörnyű volt, mint a tátott torkú Halál.
Tíz feje volt és húsz karja, melle széles, válla erős,
királyi hatalom minden jegyét viselte termete.
Az élők szenvedésének örvendő, gaz, könyörtelen,
világrémítő bátyjához támolygott megrémült húga,
s haragtól lángoló szóval így korholta Súrpanakhá
tanácsosai közt ülő bátyját, Rávana rémkirályt:
"Te dölyfös, elpuhult kéjenc, gondolatlan és hanyag király,
látni sem látsz, hogy nem látod az elközelgő végveszélyt?
Az élvezetein csüggő, kedvét töltő uralkodót
olybá veszik a népek, mint a temető máglyatüzét.
Idő-szabta teendőit ha nem végzi el a király,
elhanyagolt teendői biztos romlást hoznak reá.
Ami távolban történik, neki arról is tudni kell;
kémei erre szolgálnak. Ezért mondják, hogy messze lát.
Csak udvaroncok lebzselnek körülötted kémek helyett,
s nem veszed észre, hogy pusztul alattvalóid serege.
Tizennégy ezer félelmes, szörnyű erejű ráksaszát,
Kharát és Dúsanát köztük, legyilkolt Ráma egymaga.
Te, szolgáid bábjává lett, kéjekbe merült ráksasza,
nem látod, hogy az országot a végromlás fenyegeti!"

Folytatás