Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁNSOK TÖRÖKORSZÁGBAN
1849-1861.

PAP JÁNOS
EMIGRÁNS, M. KIR. KURIAI NY. IRODA-IGAZGATÓ FÖLJEGYZÉSEI NYOMÁN

KIDOLGOZTA:
SZALCZER SÁNDOR

PÉCSETT,
NYOMATOTT TAIZS JÓZSEF KÖNYVNYOMDÁJÁBAN.
1893.

 

TARTALOM

Előszó

VERESTORONY - KONSTANTINÁPOLY
1849-1850.

I.
Verestoronyi csata. - A kimenekülés. - Új gazdáink. - A hitetlen Lüderes. -
Bátor kozák. - Az oroszok elvonulása.

II.
Cs. Cseh Imre. - Török szokások. - A pasa díszkisérete. - Cs. Cseh Imre
halála. - Rimnik. - Szlatina. - Ozmán és a billiárd. - Krajova. -
A lomha törökök. - Kalafát.

III.
Widdin. - Kossuth "Végszavai." - Élelmezésünk. - A tolvaj csibukok. -
Betegségek. - Hauslab és Zia pasa. - Az emigránsok lehangoltsága. -
A renegátok és nem renegátok. - Indulás Sumlára. - Lengyelek és bolgár
"kokosku"-k.

IV.
Sumla. - Bem és az emigránsok. - A közös szállás hivatalai. - A "pici." -
Kiadatásunktól való félelem. - A sheikh-ul-izlám és a szultán. - Kénytelen
mulatságok. - Kossuthné megérkezik. - Internáltatunk. - A török
kormány jósága.

V.
Utazás Várnára. - Várna. - Kaland az ebekkel. - A várnai kikötő. - A Boszporus.
- Megérkezés Konstantinápolyba. - Általános benyomások.

VI.
Körültekintés Pérán. - Áttekintése Konstantinápolynak a Galata-toronyból.
- Topografia. - Statisztika. - Kirándulás az Aranyszarvon az édes-vizekig.
- A kikötő. - Boszporus. - Üvöltő dervisek.

VII.
Sztámbul. - Egy darab archeologia. - A Mehmedieh mecset. - II. Mahomed
sírja. - Turbák. - Török sírok. - Vízvezeték. - Házak, utcák. - Levestészta. -
Szolimánieh dzsáni. - Galamb mecset. - Égett oszlop. - Bin-birdirek. -
Átmeidán tér. - Kígyó oszlop. - Ájá Szófia. - Régi byzánci emlékek. -
Bezesztán.

VIII.
Jeni-Szerály. - Sz. Iréne temploma. - Fegyvertár. - Kincstár. - Dolma-
bágcse. - A színház. - Szelámlik.

IX.
A Herczeg-szigetek. - Elnevezésük. - Kirándulás. - Leander torony. -
Skutarii temető. - Háyder pasa. - Kadikőj. - Chálki és Prinkipó. - Körüllovaglás
a szigeten. - Fenséges látvány. - A hadügyminiszter előtt. - Meglepetésem.

KONSTANTINÁPOLY - BEIRUTH - DAMASZKUS
1850-1854.

X.
Beiruth. - A kikötő. - A város. - Története. - Gyönyörű kertek. -
Egy görög korcsmáros és a szamárlábak. - Ibráhim béj európaias mulatsága.
- A Libánon. - Szyria terményei.

XI.
Utazás a Libánonon. - A maroniták. - Keletkezésük. - Történetük. -
Műveltségük. - A drúzok. - Eredetük. - Jellemzésük. - A nők szarvai. -
Vallásuk. - Beschir emir. - Deir-el-Kámár. - Betheddin. - Bekri Musztafa levele.
- A Libánon ellentétei. - Baálbek romjai. - Tüköry Lajos. - A metuálisok.
- Pihenésünk a Bekaában.

XII.
Kilátás az Antilibánonról. - Damaszkus. - Története. - A Barrady. -
Szives fogadtatás. - Elszállásoltatunk. - Ismerkedések. - A mekkai zarándokok.
- A házak belseje. - A hárem. - Mehemed béj. - A keletiek öltözete. -
A Kis-Ázsiába internált emigránsok névsora. - Szultán és emigránsok.

XIII.
Keleti nyavalya. - A pasák élelmessége. - Megindulunk a Jordán felé. -
A pasa okoskodása. - A Jordán folyó. - Táborozunk. - Sholet és macesz.
- Csendes mulatságok. - A katonák imája. - Sakk és imám. - A szabóság
művészete. - Török katona és fegyelem. - A bűnös büntetése. - Szökött
katona. - A Holt-tenger.

XIV.
A beduinok. - Öltözetük. - Lovaik. - Rabló-beduinok. - Földmívelő-
beduinok. - Óvintézkedések. - A török "silbak." - A beduinok ellen
megyünk. - Hasszán béj hadi-taktikája. - Megfutamodásunk. - A vekilhárcs
tanácsa. - A beduinokat meglepjük. - Hadijelentés.

XV.
A Jordánon átkelünk. - A "pálmák városa." - Ain-es szultán. - Jerikói
rózsa. - Ibráhim hőstette. - Esdrelon síksága. - A "fehér város." -
Táborozunk. - Názáreth. - Az arabok földmívelési módja. - Lakoma a
sheiknél. - Makabra.

XVI.
Újra megindulunk. - Genezáreth és Tábárijeh. - Örömhírt kapunk. -
Szökési tervek. - Nisan és egyéb katonai jelvények. - Tel-el-Fárász.
- Rendelet a damaszkusi müsírtől. - Utazom Damaszkus felé. -
A vendégszerető sheikh. - Táncoló rablók.

XVII.
Érzelmeim a Ghuta megpillantásakor. - Jelentkezés a müsírnél. -
Guyon hadsegédül fogad. - Khorsid pasa. - Török kengyelfutók. -
Török fürdők.

XVIII.
Báró Splényi Lajos. - B. Splényi és az emigránsok. - A hasis leírása. -
A hasis és a dervis. - A hasis hatása. - Kisérlet a hasissal. - Víziók.

XIX.
A hasis és az emigránsok. - Guyon estélye. - Dr. Suhajda fölfedezése. -
Késmárky Lajos. - Ennek halála.

XX.
B. Splényi, mint a hasis áldozata. - Háyder béj házassága. - Isza, a
nagy-próféta. - Csodák. - Háyder béj könyve. - Háyder béj, mint dervis.
- B. Splényi halála. - Török címzések.

XXI.
A török nő sorsa. - Egy török kapitány házassága. - A vőlegény fogadtatása.
- Elválások. - Nő-árverés. - Török és keresztény nők között való különbség.
- Rabszolgák. - Törökök és vásárolt gyermekek.

XXII.
Török templomban. - Az angol esete. - Ommajád mosé. - A muzulmán
imádsága. - Az izlám papjai. - A dervisek. - Egy magyar dervis Gyöngyösről.
- A dervis, mint orvos. - A nyúl kiugrik a bokorból. - Török szentek.

XXIII.
Lord Peel. - Elhagyott hárem. - A lord és a vasárnap. - Angol vallásosság. -
A Ghuta kertjei. - Sz. Pál barlangja és a zsidó. - A kialudt vulkánok
országa. - Názárénusok és kizylbásik. - A Ledzse völgye.

ALEPPÓ - KÁRSZ - BÁTUM
1854.

XXIV.
Egyptom vágya Szyria után. - Mehemed Ali és II. Mahmud. - Abdul Medzsid.
- A gülhanei hatti-sherif. - A krimiai háború előzményei. - Hadizenet. -
Guyon Kárszba küldetik. - Az emigránsok öröme.

XXV.
Előkészületek az utazásra. - Ádra falu és Hayder béj. - Hömsz. - Vizeskerekek.
- Hamah. - Fölösleges aggodalmak. - Barátságos kormányzó-pasa. - Aleppó.
- Leírása. - Az arabok fellázadnak. - A bátor pasák és Bem. - Bem megvédi
Aleppót. - Bem halála. - Bem, mint török "szent." - A végzet.

XXVI.
Az aleppói "csibán." - Küteges városok. - Útiköltségünk. - Üres pénztárak. -
Újabb rendelet. - A tapasztalt Rokko Fárá. - A kőerdők. - Veszélyes kaland.
- Arab politika. - Harcias kereskedők. - A hán ostroma. - Gyakorlati
tanulság.

XXVII.
Aintáb. - A Kara-Dágh. - Kurdisztán. - A kurdok. - Taschler ezredes és a
kurdfőnök. - A dragomán fontoskodása. - A félelmes völgy. - Rabló-kurdokkal
találkozunk. - A kurd előljáró magyarázatai.

XXVIII.
Kurdisztán égalji viszonyai. - A hegyi kurdok. - Málátia. - A jó tanácsa
arannyal felér. - Muzulmán jószívűség. - A karaván halad. - Megbüntetet
vakmerőség. - A kurdok életmódja. - Egy elhagyott hán. - A dragomán
esernyője.

XXIX.
Egin. - Az örményekről. - Foglalkozásuk. - Eredetük. - Viseletük. -
Örmény falvak. - II. Tiridat. - Vallási viszályok. - Keresztény örmények. -
Nyelv és irodalom.

XXX.
Átmegyünk a Fráton. - Karavánutak. - Merzuk esése. - Erzingján. - Adámok
az Édenben. - Erzérum. - Elnevezése. - Kincs, nincs. - Beszélgetés egy
török törzstiszttel. - Haditanácsok.

XXXI.
A kárszi fennsíkon. - Az Ararát. - Falvak a hó alatt. - Troglodyta lakások -
Hogyan jutott Kmety a hárembe? - A magasztalt Khorsid pasa. - Meg-
érkezésünk.

XXXII.
Kársz. - Az erőd hadiszempontból tekintve. - Kársz ellen intézett ostromok. -
Gömrü. - Előőrseink. - Hayreddin pasa megérkezik. - A lengyel tábornokok
és ezredeseik. - Guyon vádjai. - A békítő Kerim pasa.

XXXIII.
Erődítési műveletek. - Kmety veszélyben. - A csalogató légió. - Egy dervis
Kárszban. - A dervis és a ló. - A tolvajok és a dervis. - Az eltünt rézserpenyő.
- A dervis és lovászai.

XXXIV.
A Kárszban volt emigránsok. - B. Stein. - Leleplezések. - A jégeső. -
Szomorú hírek Damaszkusból. - A tatárpostával utazom. - Hűs fekvőhelyek. -
A Csürük folyó. - Meglátjuk a Fekete-tengert.

KONSTANTINÁPOLY
1854-1861.

XXXV.
Bátum. - Mustárdy törzsorvos. - A cserkeszek. - Magyar tánc a hajó
födélzetén. - A cserkesz nők. - Sheikh Samyl. - Cserkesz kivándorlók. -
Magyarok és olaszok a cserkeszeknél. - A sikertelen expedíció. -
Bangya és Lapinszky.

XXXVI.
Trapezunt. - Magyar emigránsok és olasz kalandorok. - Kalmár és a megérvelt
olasz. - Egy horvát hajós-kapitány. - Szinope. - A szinopei tengeri csata.

XXXVII.
Konstantinápolyba érkezem. - Panasz és vigasztalás. - Házassági tervek. -
Újabb hajós-kapitányok. - A Márvány-tenger. - Gallipoli és a Dardanellák.
- A költők által megénekelt partok. - Egy utazó pasa. - Meglepő ajánlat.

XXXVIII.
Az Archipelagus. - Rhodusz. - Czyprusz. - Magyar emigránsok Beiruthban.
- Herceg Poniatovszky mint cipész és a fekete menyecske. - Egy rája
kivégeztetése. - A damaszkusi temetők. - Muzulmán-temetés. - A föld
méhében. - Váratlan leszámolás. - Don Quixotte-iádák.

XXXIX.
Szmyrna. - Loboda hazánkfia. - A Dardanellák kulcsai. - Kársz
cernirozása. - Kmety és Kollmann csodálatos menekülése. - Házasság
akadályokkal. - Török hivatalnokok. - A külügyek miniszterének palotája.
- Reszkető miniszteri tanácsos. - Menyasszony-vallatás.

XL.
Emigráns lakodalom. - Péküzletet kezdünk. - Kontárkodások. -
Belgiojoso hercegné. - A veszedelmes Elbeján. - Katonák mint üzletemberek.
- Vágyódásom Krimbe.

XLI.
A hencegő Gostyiminszky. - A párbaj a töröknél. - Utazás Krimbe. -
Tengeri vihar. - Az angol táborban. - Az emigránsok, mint markotányosok.

XLII.
Hadi műveletek Krimben. - Támadás a Malakoff erőd ellen. - Szebásztopol
bevétele. - A tengeri haderők. - Egy kis elmefuttatás. - Dádián Bogosz.

XLIII.
A konstantinápolyi emigránsok névsora. - A meggazdagodott emigránsok.
- Egy bérház lakói. - Pontos angol. - Medve a szalonban. - A magyar nők
által megugrasztott muszkák.

XLIV.
Kisértések. - A rátartós emigráns. - Hájdán geldi, hujá gider. - Az
emigránsok Sztambul utcáin. - Rouge et noir. - Bernáth kapitány és a
roulette. - Egy magyar alchymista.

XLV.
Gláváni és Giuliáni. - A Galata-béj. - Az emigráns mérlege. - Szultán
és kereskedő. - Riza pasa. - Guyon halála. - Kmety tábornok. - B. Stein
megmérgeztetése.

XLVI.
Kupeckedésünk Anadóliában. - A drága számszuni dohány. - Tóthfalusy.
- Weppler és Lórodi hősi halála Bágdádban. - A "magyar" Omer pasa.

XLVII.
Török nevek. - Ünnepélyek a szultán fiainak körülmetélésekor. - Egy
magyar fotografus és az alkirály fia. - A szultánnak háremében. - A szultánák
menyegzője. - A Kizlár ágászi.

XLVIII.
Péküzlet és kávéház. - Egy lengyel becsületessége. - A szultánák látogatása. -
A Magyar-Egylet. - Pénz-deválváció és az élelmes kereskedők. - A kancellária
és az emigránsok. - Iparlovagok.

XLIX.
Közbiztonság Konstantinápolyban. - Eleven Wertheim-lakatok. - Megvigasztalt
özvegy. - Cserkesz favágók. - Olasz bosszúállások. - Io pago a la siciliano. -
Ugrai Sándor, a szultán kocsisa. - A futóbetyár vallomásai.

L.
Abdul-Medzsid, a jó szultán. - Abdul-Azisz merényletei. - A szultán magyar
orvosa. - Abdul-Azisz. - V. Murád. - II. Abdul-Hámid.

LI.
Kossuth és III. Napoleon. - Az első légionisták. - Viola szereplése. - Gál
Sándor ezredes - Nemzetközi gyűlés. - Gróf Karacsay. - Egy osztrák kém.

LII.
A tönkrejutott Schneider ezredes. - Gróf Ludolf és az emigráns neje. -
Újabb kisértések. - A magyarok a légióba szállíttatnak. - A szultán és a
zongora. - Búcsú Konstantinápolytól.

ELŐSZÓ

Minden nemzet, mely elmúlt korai emléke-
zetét semmivé teszi vagy semmivé lenni hagyja,
saját nemzeti életét gyilkolja meg.
Kölcsey Ferenc

A gyorsan száguldó idők árja minél távolabb vet bennünket szabadságharcunk dicső napjaitól, annál lázasabbá lesz a törekvés összegyűjteni a reávonatkozó különféle emlékeket.
A forradalom vezérférfiai, egyes csatákban részt vett s még életben levő honvédek, avatott tollu írók, önálló műveikben vagy folyóiratok hasábjain, vetélkedve sietnek megörökíteni az évtizedek előtt lezajlott szabadságharc kimagasló alakjait, felejthetlen eseményeit.
Mialatt az előbbiek a magasabb politika látóhatáráról mérlegelik a történteket, az utóbbiak sokszor kevésbé fontosaknak látszó személyekről emlékeznek vagy dolgokat beszélnek el, melyek amíg egyrészről a dicső emlékű elődök példáján lelkesülni tudó ifjabb nemzedéknek kellemes olvasmányul szolgálnak, másrészről éppoly becses anyagot szolgáltatnak, szabadságharcunk igaz és hű képének összeállítására, a jövő történetírójának.
A hálás kegyelet még itt sem állapodik meg, hanem szorgalmas hangyaként hordja össze a szabadságharc emléktárgyait: a tépett, de hű hazafiak által életük kockáztatásával megőrzött zászlókat, kezdetleges fegyvereket, a honvédek öltönyeit, képeket, nyomtatványokat, melyeket az ország központjában nyilvánosan kiállít, hogy ezek szemléleténél, a honfivérrel oly bőven áztatott hazát még jobban szeretni tanuljuk.
Mégis, mintha a szabadságharcban szereplőknek egy részéről megfeledkezni látszanánk! - azokról, kik mindvégig kitartottak ugyan, de többre becsülvén a személyes szabadságot, mint a szolgaság jármát, miután a segélyül hívott északi kolosszus nyomásának többé ellenállani nem tudtak, az egyesült hatalmak túlereje által kényszerítve, egyrészük önkényt menekült, mások pedig a végső pillanatig csatázva, kezükben a védőfegyverrel, a hazának határaiból idegen földre szoríttattak.
Értem a világ minden részébe szétszóródott - emigránsokat.
Irodalmunk eme több ezer menekült honfitársunk további sorsáról csak hézagosan emlékezik. Mert Kossuth nagyszabású műve: "Irataim az emigrációból", mely a haza felszabadítására, a külföldön megkísérelt törekvéseknek sorozatát foglalja magában, jobban diplomáciai okmánytárnak tekinthető s az emigránsok közül csak azon főbbeket nevezi, akik erre nézve szintén kiváló tényezőkül szolgáltak. Egyéb, a magyar emigránsokra vonatkozó munkák inkább csak a szabadságharcot követő első évek eseményeivel foglalkoznak.
Ennek oka nem az emigránsok írási tehetségének hiányában, mint inkább abban rejlik, hogy menekülésüknek első időszakában, a kétes jelen napjaiban, inkább a leigázott haza sorsának és saját bizonytalan jövőjüknek gondolataival foglalkozva, csak kevesen vevének maguknak időt arra, hogy emigrációjuk egyes fázisait följegyezzék s - ami nem kevésbé érdemes fáradság lett volna, - azon országokban, hova őket mostoha sorsuk vetette, körültekintvén, ezeket velünk bővebben és hitelesen megismertessék. Később a megélhetési gond, a mindennapi kenyérért folytatott örökös küzdelem, a földkerekség minden pontjáról hasonló célból összeverődött vagy sohasem látott idegen népek között, nem engedtek nekik időt erre, vagy lohasztá kedvüket.
Ezért annál nagyobb becsűek reánk nézve azon kevés számú, ezideig megjelent munkák, melyek a szabadságharc, emigránsainak külföldön viselt dolgait tárgyazzák. Azonban - sajnos! - van ezek között is, melynek megírásánál, a hitelesség és élvezhetőség rovására, a sértett hiuság, mellőzött ámbició vagy határozott ellenszenv vezeté írójának tollát.
A többiek között első sorban kimagasló munka e téren Veress Sándornak: "A magyar emigratió a Keleten" című, 1879-ben megjelent műve, melyben az emigránsok életét, személyes tapasztalatai nyomán vezetet egykorú jegyzeteiből beszéli el: Widdintől-Sumláig, Várnán át Konstantinápolyig, továbbá a Krimben, úgy egyes emigránsok sorsát 1858-ig. - Egy másik hasonirányú mű: "Töredék tíz éves emigracionális élményeimből." Írta Dancs Lajos nyug. m. kir. honvéd-őrnagy, 1848/49-iki honvéd-kapitány, melyben az ámerikai magyar emigránsokról beszél.
Jelen kötetünk a két előbbiével mintegy trilógiát képez, midőn az ázsiai Törökországba bellebbezett emigráns honfiaink sorsáról értekezik.
Mi, akik a kényuralom időszakában végeztük iskoláinkat, mikor a történelmi tankönyvek V. Ferdinánd uralkodásával végződtek, mohón szívtuk magunkba derék piarista és cziszterczita tanáraink lelkesedéstől lángoló, szívet gyujtó előadásait, a friss emlékezetben levő szabadságharc eseményeiről.
Ebbeli tudományunkat kiegészítettük, az akkor még nagy számmal élő honvédek elbeszéléseiből; majd szabaddá levén a sajtó, ismeretkörünk is tágult; míg a kiegyezés után az emigránsok visszaszállingózván az óhajtott hazába, csodálatos dolgokat regéltek a saját és társaik 18 éves sorsáról, országokról, népekről, kik közé őket szomorú viszonyaik vetették.
Rózsásaknak éppen nem nevezhető körülményeim magányos helyre sodortak. Néhány száz hívőnek lelki gondozása bízatott reám, kik között csak egyedül viselem a magyar kabátot. Az anyagiakért folytatott küzdelem mellett, a szellemi munkában találhattam egyedül nemes szórakozást.
Nem kis jótétemény volt azért reám nézve, midőn a szerencsés véletlen Pap János körébe vezérelt, ki hajdanában szintén 18 évig ette a száműzetés keserű kenyerét.
Ő, mint végzett jogász önkényt lépett az 55-ik honvédzászlóaljba, őrmesteri ranggal, s már néhány hónap múlva "kitűnő bátor viselete és hidegvérű magatartásáért a csatákban" Piskinél hadnaggyá, Verestoronynál főhadnaggyá léptette elő Ihász alezredes. Ez utóbbi helyen, bajtársaival együtt, az orosz áradattal csatázva, Oláhországba szoríttatott (1849. júl. 21.) A jószívű törökök védőszárnya alatt Widdinbe, majd Sumlára került. Itt, anélkül, hogy a kisebbség példáját követve, renegáttá lett volna, társaival együtt török katonai szolgálatba állt, Szulejmán név alatt, megtartván szerzett rangját, mely minőségében csakhamar Konstantinápolyba, innét, az ezredet követve, Szyriába jutott.
Egy év múlva Guyon segédtisztjének hívta őt a Jordán folyó mellől Damaszkusba, hol egyúttal az altábornagy gyermekeinek nevelésével is foglalkozott. Részt vet a beduinok és kyzilbásik ellen vívott harcokban. Mint segédtiszt Guyont Kárszba kísérte, hol nemcsak századosi rangra emelkedett, hanem "példás bátorságáért és katonai ösmereteiért, melyekről az egész kárszi háború alatt tanúbizonyságot adott", Kollmann tábornoktól, mint vezérkari főnöktől dicsérő oklevelet kapott. Kársz czernirozása után Krimben, majd ismét Konstantinápolyban látjuk őt, hova az emigránsok nagyobb része gyülekezett, kik a csendes természetű, bajtársain mindig segíteni kész, hazáját végleheletéig szerető emigránst kitüntető bizalommal környezték s a Magyar-Egylet elnökévé választották, mely hivatásában az összes emigránsokkal érintkeznie kellett. Kmety ezen felül barátságával ajándékozta meg őt.
Miután török kapitányi rangjáról már 1857-ben leköszönt, 1861-ben, a többiek után Olaszországba ment, hol mint ággregált százados, azután pedig hasonló ranggal miniszteri decretum következtében, hadbírói minőségben működött. Ugyancsak miniszteri decretum kibocsátása mellett, a magyar segély-sereg I. honvéd-zászlóalj egy századával az Abruzzokba küldetett, hol egy álló évig üldözte az elszaporodott brigantikat.
A kiegyezés után, minthogy 1867. jan. 19-én a légió is feloszlott, hazájába visszatért, hol, az igazságügy-minisztériumnál, mint napidíjnok kezdette előlről pályáját, míg a kir. kuriánál elnyert hivatal fölmentette némileg anyagi gondjaitól.
Évtizedekig tartott szolgálat után, szélhűdés következtében megbénulva, hivatalának vezetésére képtelenné levén, megérdemelt nyugdíjával vejéhez, sombereki Sauska Jenőhöz vonult, hol szerettei körében a rég keresett nyugalmat megtalálva, el-elmerengett zaklatott múltjának emlékein. Ezek valának éltének fénynapjai. Azonban Eötvösként: "Vannak emberek, kiket a sors szenvedni teremtett." Az emigrációból kínzó gyógyíthatlan betegség csíráját hozta magával, mely ezen évnek folyamán rohamosan fejlődve, a 69 éves öreg életének hirtelen véget vetett (1892. júl. 4-én).
Sivár jelenem legélvezetesebb napjai közé számított, melyeket a tisztes öreg körében tölthettem; órákig hallgatván elbeszéléseit az emigrációból. De nemcsak én valék így ő vele. Bossányi Lajos, egykori légionista, jelenleg földbirtokos a felső megyékben, írja hozzám intézett levelében: "Már Nocierában, midőn a vasúti töltésen sétálva s a Jupiter temploma mellett elhaladva, gyönyörködtünk a Vezuv tűzkévéiben, szívem már akkor vonzott ezen eltörökösödött komoly ember társaságába, ki éppúgy, mint magam, kereste a magányt, kerülte a kávéházat s a korzót. Édesebb zene volt nekem az ő elbeszélése, mint akár a St. Carlo operájának hangjai... Oly szerencsés valék, hogy az emigráció majdnem minden kitűnőbb tagjával megismerkedhettem. Láttam, hogy Kiss Miklós és Szemere elfranciásodtak; Kmety és Vukovics elangolosodtak; Irányi, Simonyi, Klapka és Türr pedig sok utazásaik következtében kozmopolitákká lettek; - de mindegyiktől tanultam a lángoló hazaszeretetet, mely akkori terveimtől, hogy az Egyesült-Államok harcaiban részt vegyek, eltérítet s a nem szabad hazába visszajöttem. Itt, Rajner Pál barátomnál, újra találkoztam az én gutturális keleti mély hangon beszélő Jánosommal, kit az arab és török idiomák sok éven keresztül való kizárólagos használata erre szoktatott. Ki-kicsalogattam a dunapartra, hol nagy farkassétákat téve oldala mellett, sokszor sajnáltam, hogy nem vagyok gyorsíró, akije volt Simonyi Ernőnek, ki Vácról a szőllősbe, Degré barátjához menve, jelenlétemben és társaságomban séta közben diktálta cikkeit az irón alá."
Pap Jánosnak én levék Markovitsa. Magyar, latin, oláh, török, arab, olasz, francia, angol, német nyelvtudománya, bő tapasztalatai, emberismerete, józan ítélete, bámulatos emlékező-tehetsége, rendkívül vonzóvá tevék az emigránsok életéből elbeszélt történeteket, melyek annál több hitelt érdemeltek, minél természetesebben és egyszerűbben adta azokat elő.
A tárgy különben is teljes érdeklődésemmel találkozott; de tudva azt, hogy a távolság, mely a megtörtént események idejéből elválaszt, gyengíti az elbeszélteknek bizonyosságát, nem késtem a hallottak hitelességét idevágó szakmunkákkal pontosan egybevetni s miután azok valóságáról kétséget kizárólag meggyőződést szereztem, fölkértem őt, hogy budapesti hivataloskodásának ideje alatt kezdett jegyzeteinek papírra vetését folytatná, melyeknek feldolgozására vállalkoztam.
Mint szorgalmas méh gyűjtötte ezután rakásra emlékezetének kiapadhatatlan tárházából, a magyar emigránsok külföldi életére vonatkozó adatokat, melyeket előttem élőszóval bővebben is elbeszélt, kiegészítet s így született a jelen munka.
Nem egyéb ez, mint a megtörtént tények és ma is létező dolgok puszta letéteményezése, anélkül, hogy a fantázia az igazság rovására közreműködött volna.
Leírom az emigránsok főbbjeit egyéni jellemük, az alantabb rangban levőket vagy "plebs"-hez tartozókat, a külföldön viselt dolgaik szerint, tekintetbe vevén mégis az emberi gyarlóságot, melyet csak kíméletesen, hol egyáltalán kikerülhető nem volt, hozok fel, habár a jegyzetek eléggé bő anyagot szolgáltatnak.
Az eseményeket Pap János személye körül csoportosítom, a munka lehető egysége végett. Az emigránsokat vele együtt elkísérem Widdinből - Sumlára; Konstantinápolyból Szyriába; a Jordán partjaihoz s a Holt-tenger mellé; továbbá a sz. föld azon részeibe, melyeket a magyar irodalom még kevéssé ismertet; azután Damaszkustól - Kárszig; a Fekete-tenger partjain keresztül Krimbe; végül ismét Konstantinápolyba; miközben arra törekedtem, hogy minden nevezetesebb törökországi magyar emigránsról említést tegyek.
Emellett megfontolván azt, hogy korunk, mely mindinkább kezdi becsülni az időt, nem méltatja figyelemre az elbeszélést, hacsak nem oktat, - nem maradtam a puszta mesénél, hanem anélkül, hogy túlságba esném, igyekeztem fölemlíteni az emigránsok által bejárt országok, városok és népek történetét, vallási, földrajzi, néprajzi viszonyait, társadalmi szokásait, melyek közt különös előszeretettel foglalkoztam a törökökkel, eme kevéssé ismert s éppen azért félreismert szomszédainkkal, kik a magyarok iránt való önzetlenül barátságos érzelmeiket, a különféle idők emigránsainak vendégszerető elfogadásában, már annyiszor kimutatták.
Nagy sajnálattal nélkülöztem itt, különösen az Ázsiai-Törökország viszonyaira vonatkozó, Pap János által vezetett egykorú följegyzéseket, melyek azonban a kárszi sátorból nyom nélkül eltűntek. Ennek következtében csak az utólagos jegyzetekre, a szóbeli elbeszélésekre s a szakirodalomra valék utalva, melyből a következő régibb és újabb munkák voltak segítségemre: Cantu Caesar Világtörténelme. Kiadja a Szent-István-Társulat. Der Orient. A. v. Schweiger Lerchenfeld. Zwischen Donau und Kaukazus. A. V. Schweiger Lerchenfeld. A föld és népei. Hellwald Frigyes után dr. Toldy László. Die hl. Stätten. Jakob Mislin. Jerusalem und das hl. Land. Dr. Sepp. Adrian Balbi's Ellgemeine Erdbeschreibung. Galletti - dr. Falk Miksa Egyetemes Világrajza, a krimi háborút illetőleg. Továbbá olvasgattam Szőllősy Magyar Emigrátióját; Szemere Bertalan Utazását a Keleten, Naplóját; Erődi Harach Béla Török Mozaikját; Vámbéry műveit s egyebeket, melyekre a munka folyamán történik hivatkozás.
Konstantinápolynak bő leírását sombereki Sauska Jenő átengedett jegyzeteiből nyújtom, ki 1881-ben huzamosabb időn át tartózkodván a török fővárosban, saját egyéni benyomásai és tapasztalatai nyomán állította ezeket össze.
A mű összeállításában már Konstantinápolyig haladtam, midőn Veress Sándornak "A magyar emigratio a keleten" című munkája kezembe került. Ezért, az ismétlések kikerülése végett a widdini és sumlai eseményekből többeket törültem, másokat megrövidítettem. Veresst későbben is csak összehasonlítás céljából használtam, hogy a nálam lévő adatok hitelességéről minden kétséget kizárólag meggyőződjem. Azután eltérnek utaink.
Egyebekben elismerem a jelen mű fogyatkozásait; de nem a pártatlanság és történeti hitelesség hiányát. Legjobb szándékaim mellett kettős cél vezérelt: megemlékezni a szabadságharc menekültjeiről s az olvasót bővebben megismertetni becsületes török szomszédainkkal, kiknek atyái habár hosszú ideig tartották leigázva szeretett hazánkat, de utódaik mintegy jóvátenni akarják az okozott szenvedéseket ama kitüntető előzékenységgel, mellyel - uralkodó és nép - a magyarok iránt mind e mai napig viseltetnek.
A munka írójának több élvezetet, mint fáradságot nyújtott, vajha az olvasó is hasonló érzelmekkel tenné ezt le kezéből!
Baar, 1892. márc. 18.
Szalczer Sándor.

 

VERESTORONY - KONSTANTINÁPOLY
1849 - 1850.

I.
Verestoronyi csata. - A kimenekülés. - Új gazdáink. - A hitetlen Lüders. - Bátor kozák. - Az oroszok elvonulása.

Lüders orosz lovassági-tábornok vezénylete alatt álló s a magyar sereget tízszeresen fölülmúló orosz-osztrák hadakkal verekedve, húzódtunk ki 1849-ik évi július 21-én a verestoronyi passzuson keresztül Oláhország felé. Ugyanazon passzuson, melyen mi, az 55-ik honvéd-zászlóalj és akkor Kabos székely zászlóalja, 1849-ik évi március 28-án, az oroszokat és Puchner osztrák seregeit Oláhországba kiűztük.
Élénk emlékezetemben van az 1849-ik évi július 21-ikének nyári friss légű hajnala, melyen a Verestornyon állomásozó 55-ik és 28-ik honvéd-zászlóaljakat álmaikból lehető zajtalanul felzavartuk, hogy a Bem tábornok által reánk bízott fontos passzust az oroszok ellen életre-halálra megvédjük.
Verestoronyt már néhány hónapon át megszállva tartottuk, védőkészen az Oláhország felől minden pillanatban betörni akaró orosz haderő ellen. Ők azonban kitűnő kémeik által igen jól valának értesülve arról, hogy működésük ellenünk ezen oldalról vagy teljesen sikertelen leend, vagy pedig a támadás részükről tetemes áldozattal fogna járni. Ezért Verestoronyt Oláhország felől otthagyva, Brassónak indultak, hova egy nagyobb hadtesttel be is törtek s a Brassó felőli passzust elfoglalván, útjukat nem vették Szebennek, amint ezt akkor sokan vélték, hanem egész erejüket Verestoronyra vetve, miután bennünket Oláhországba kiűzniök sikerült, Szebennek tartottak, ahol tudvalevőleg Bemmel több napon át heves ütközetük vala.
Amaz emlékezetes reggelen, harcikedvtől amúgy is lángoló honvédeinket buzdító és lelkesítő beszédek által még inkább feltüzelve, Talmácshoz vezettük, mely falu Verestorony előtt fekszik.
Katonáink, fegyverrel kezükben, égtek a harcvágytól s alig hogy az egyesült orosz-osztrák seregek lassú előnyomulását az előttünk elterülő dombtetőn, a derengő világosságnál, megpillanták, - fegyvereiket ujjongva dobálták a levegőbe, majd ezeket ismét elkapva, kiálták: "Csak jőjjetek kutyák, itt hagyjátok fogaitokat!"
Az ellenséget puskalövésnyire bevárva, amint bennünket ők is észrevettek, megállottak. Elül jöttek az oroszok, kiknek jobb- és balszárnya lovaskozákokból, centruma gyalogokból és vadászokból állott; hátuk mögött volt felállítva a tüzérség, tartalékban pedig az osztrákok, kik az egész látóhatárt mint hangyák lepték el.
A mi erőnket két zászlóalj képezte. Az 55-iknek vezére Baróthy László őrnagy, a 28-iknak Bíró Ede őrnagy volt. Ezen kívül nyolc ágyú Bodola Lajos tüzér-főhadnaggyal s az egész Ihász alezredes parancsnoksága alatt.
Így álltunk egymással szemközt.
Az 55-ik zászlóaljnak négy százada kevés percek alatt balra, a hegyoldalba, csatárláncra oszlott; ugyanezt tette a szathmári 28-ik zászlóaljnak szintén négy százada jobbra, az Olt vize felé. A még fenn levő két-két századrészben tartalékban maradt a passzus torkolatánál, részben pedig a középen levő ágyúk fedezetére az ellenség elé húzódott.
Vendégeinket illően akarván fogadni, az ütközetet mi kezdettük meg. A kozákok ezt megértve, lovaikról rögtön leszálltak s hátukon viselt lőfegyvereiket lovaikra fektetve céloztak reánk, miközben ezek nekik fedezetül szolgáltak. Látva, hogy golyóinkkal bennük nem sok kárt tehetünk, szuronyszegezve rohantunk előre, mire ők is lovaikra kapva s bennünket a bekerítéssel állandóan fenyegetve hátrahúzódtak, hogy kellő távolban újra kényelmes állást foglaljanak s reánk lődözzenek.
Ezen jelenet addig ismétlődött, míg a többszörös roham alatt erőink kimerültek.
Ezalatt az orosz centrum zöme, gyalogságával, tüzérségével, mind beljebb és beljebb nyomult. Tíz óra felé a hegyeken és az Olt vize felől, jobbról és balról száguldtak a lovasok s félni lehete, hogy hátunkba kerülve, amúgy is kevés tartalékunkat legyőzik s a passzust elfoglalják. Ezért folytonos tüzelés közt lépésben haladtunk a szoros felé s ennek két oldalán állást foglalva, ágyúink oly sebességgel tüzeltek reájuk, hogy egy közülök hasznavehetetlenül megrepedt.
Ehhez hasonló heves csatát csak a piskii hídnál állottunk ki; de hiába volt megfeszített erőlködésünk.
A lovasság már minden oldalról túlszárnyalt volt a hegyeken. A sok ágyú és folytonos kereszttüzek számunkat annyira leapasztották, hogy e helyen magunkat fenntartani lehetetlenné vált volna még akkor is, ha utolsó csepp vérünket áldozzuk; s így nem volt egyéb út előttünk, mint hogy sűrű tüzelés mellett a Kontumácra visszavonuljunk, hol még egy, sáncokkal ellátott, katonai poziciónk volt.
E sáncokba helyeztetett el hét ágyúnk s a legénység egy része. Egy század pedig Kulin százados s a másik Csanády Kálmán főhadnagy vezénylete alatt a hegyek oldalaiba húzódtak, hogy az ellenséget oldalról háborgassák.
Hasztalan volt minden.
Miután egy ágyúnk itt is széjjelrepedt, a túlerő ezen rögtönzött sáncokból is kiszorított s folytonos védekezés közt Oláhország széléig vonulva, egy előttünk fekvő hídra felállítottuk még meglévő hat darab rozzant ágyúnkat. Utoljára minden erőnket megfeszítve küzdöttünk már nem azért, mintha reményünk lett volna gyűlölt ellenségeinket visszaűzni, vagy a fontos helyet megtartani, hanem, mert éreztük, hogy ez utolsó csatánk szeretet hazánkért a haza földjén.
Harcosaink, szemeikben a kétségbeesett védelem lángjával küzdöttek, inkább akarva a haza drága földjén, ennek véghatáránál meghalni, mint ettől száműzve élni.
Az utolsó védelemben kifejtett heves tüzelés alatt két ágyúnk ismét hasznavehetetlenné lőn s ezentúl már csak puskatűzzel tartottuk magunkat a határon kívül azon pontig, hol egy ezred török gyalogság s két század lovasság Kodri béj alezredes vezetése alatt fegyverben várt fogadtatásunkra.
Új gazdáinkkal, a törökökkel egy szót sem tudánk váltani. Szerencsénkre soraink közt volt Csernátoni Cseh Imre százados, ki azelőtt már 16 évig élt Törökországban. Ő vele a törökök igen barátságosan beszélgettek s általa Ihász alezredesnek tudtára adták, hogy itt lőni többé nem szabad, mert ez török föld s a parancsnok kéri, miszerint a tüzelést beszüntetve, fegyvereinket az ő kezébe rakjuk le. Ha Isten segít - úgymond - pár hét alatt Orsovánál ismét Magyarhonba mehetünk, amikor is fegyvereinket újra visszaszolgáltatják; sőt még a tiszti bojtot is hagyjuk meg kardjainkon, hogy annál inkább megismerjük tulajdonunkat.
Én is letettem aranybojtos kardomat s két vontcsövű magánfegyveremet; melyek egyikében az utolsó töltést féltékenyen őriztem azon esetre, ha netán súlyosan megsebesülnék; inkább akarván saját fegyverem által elveszni, mint sem élve az ellenség kezébe kerülni. Az ellenség golyója megkímélt, hogy idegen földön harcoljak Kársznál az oroszok, Szyriában a beduinok, drúzok, Olaszországban a brigantik ellen s 18 évig egyem a száműzetés keserű kenyerét...
Fegyvereink letétele után, ami Kinin falu közelében, délután két órakor történt, a törökök szivélyes barátsággal fogadtak s gúlába rakott fegyvereink színhelyétől puskalövésnyire, emelkedett síkon, sátrakat vertek fel számunkra, két-három tiszt, úgy minden nyolc harcos és sebesült számára rövid fél óra alatt külön-külön sátort emeltek; mert a török, kivált katonasága, a sátor felverésében nagy mester.
Miután a törökök sátraink körül minden húsz lépésnyire gyalog és lovas őröket állítottak, - nem annyira tiszteletből, mint biztonság okáért, - igyekeztek bennünket csibukkal és feketekávéval megvendégelni. Annyi küzdelem és fáradság után ez is jól esett; de mindezeknél kivánatosb lett volna egy darab kenyér, melyet egész nap nélkülöztünk. Éhségünket mindenféle jelekkel igyekeztünk ugyan értésükre adni, de ők sem segíthettek; mert a közeli oláh-faluban saját szükségletükre süttetett kevés készletet már reggel elfogyaszták. A bekövetkezett éjjel azonban számunkra is süttettek.
Alig szívtunk ki egy csibukot, midőn az orosz-osztrák lovassági tábornok látni óhajtá azon vitéz sereget, mely képes volt magát tartani kora hajnaltól kezdve, délután két óráig oly haderő ellen, mint az övé. "Mert megjegyzem - tevé hozzá, - hogy az én embereim sem utolsó katonák ám!"
Ezen szavakra kiállott a megrongált két zászlóaljnak töredéke; melyből még hiányzott a Kulin és Csanády vezénylete alat levő két század, kik a hegyek közé szorulván, hozzánk többé nem csatlakozhattak, hanem Szeben felé vonultak Bem táborával egyesülendők.
Lüders megtekintvén csekély számú honvédeinket, indulatosan felkiált:
- Hát a többi hol van?
- Itt vannak mindnyájan, akik el nem estek, volt a válasz.
- Az nem lehet! Ez lehetetlen! Mert ha többen nem volnának csakugyan szégyenleném magamat, hogy ennyi ember ellen küzdöttem oly sokáig! - Tudom én, hogy kezdetben mennyien voltak; de a harc folyama alatt segítségnek kelle érkezni; észrevettem ezt a kifejtett ellenállásból; mert ily csekély erő fenn nem tarthatta magát oly sereg ellen, mint az enyém!
Erre tolmács által felszólítja a török parancsnokot, hogy adja elő a többit is.
- Uram! - szól a török, - ha te nem akarsz nekem hinni, ám lovagolj keresztül táboromon s győződjél meg személyesen. Azután láthatod, hogy sűrű őrséggel vevém őket körül s innen egy sem távozhatott.
Lüders a nyílt fennsíkon fekvő tábort ugyan könnyen áttekinthette volna; mégis körüllovagolt s visszatérve, miután előttünk megállott, német nyelven a következőket mondá:
- Uraim! Én már öreg, tapasztalt katona vagyok s miután a csaknem hihetetlennek látszó tényről személyes meggyőződést szereztem, kinyilvánítom, hogy önök bátor, hős katonák. Fogadják őszinte nagyrabecsülésemet!
E szavak hatása alatt a jelenlevő osztrák tábornokok, Dorschner, b. Heydte és Urbán szemeiket lesütötték...
Ily barátságos érintkezés után a magyar és orosz tisztek között egész vásár fejlődött s az utóbbiak több lovunkat elég olcsó áron megvették.
A vásár alatt szemembe tűnt egy a kisérethez tartozó kozák lovas-altiszt, kinek oldalán magyar tisztitáska lógott. Midőn őt reá nem illő táskájával együtt élesebben szemügyre veszem s egyik bajtársammal, Tiszai Dániellel, e fölött néhány szót váltanék, - a kozák lándzsáját szúrásra készen tartva felém vágtat s tört oláh-nyelven mondja:
- Rögtön keresztül szúrlak! Hogyan merészelsz felém integetve rólam beszélni?!
- Derék katona lehetsz - válaszolám hasonló nyelven. Adj fegyvert kezembe s szállj le lovadról; azután mutasd meg vitézséged, különben gyáva maradsz előttem! - Ezen szavakat a legnagyobb indulattal ejtém ki.
Alig végzém szavaim, midőn egy magas termetű, csinos külsejű orosz őrnagy, felindult arcomat látva, mellettem terem s német nyelven udvariasan kérdi:
- Talán megbántotta önt valaki kíséretünkből?
- Igen, - mondám - s reámutaték a kozákra, ki ijedt merevséggel ült lován. Miután neki az esetet néhány szóval előadtam, a kozákot lováról leparancsolta, fegyvereit elszedette s a fegyverben közel álló orosz sereghez kisértette.
- Nemde ön tiszt? - fordult hozzám.
- Igen az vagyok, - felelém.
- Legyen meggyőződve, hogy ezen egyén magaviseletéért rangjához illő elégtételt fog kapni. Ezzel magát meghajtva a főparancsnok kiséretéhez csatlakozott.
Ezen intermezzó alatt az orosz főparancsnok Kodri béjjel, már amennyire a török természete engedi, sorsunk felett élénk szóvitába elegyedett.
Lüders mindnyájunknak hadifoglyok gyanánt leendő kiadatását követelte.
- Kiket ti a csatamezőn elfogtatok - mondá a török, - azok hadifoglyaitok lehetnek. Ezek a mi vendégeink, mert fegyvereiket s ezzel sorsukat is a mi kezeinkbe tették le.
Sok szóvita után, miután igéret, fenyegetés mitsem használtak, mondja az orosz:
- Ha az egészet nem adod, követelem a tisztikart.
Kodri béj ebbe sem egyezett.
Majd a három törzstiszt kiadatását kívánta s miután ezt sem nyerte meg, haraggal eltelve, fölszedette szabadon álló fegyvereinket, melyekkel Verestorony felé seregestől együtt eltávozott. Csernátoni Cseh Imre által eléggé biztattuk ugyan Kodri béjt, hogy ne hagyja ily könnyű szerrel elvinni fegyvereinket, hanem engedje át azokat nekünk s mi a török katonákkal egyesülten elverjük innen az oroszokat; - de hasztalan volt minden beszéd; egyre csak azt felelé, hogy neki nincsen parancsba adva összetűzni az orosszal.
Az oroszok lövöldözve húzódtak tova; a még esetleg megtöltött fegyvereinket lődözték ki. S mintha minden egyes golyó szívünket találta volna, sápadtan, tehetetlenségünk érzetében lecsüggesztett fővel álltunk a török sátrak között.
Előttünk kékellettek szeretett hazánk égbe nyúló bércei; ama hazáé, melyért hónapokon keresztül éhséget, fáradságot, hideget, meleget, a nélkülözéseknek minden nemét szenvedve, örömmel áldoztuk volna utolsó csepp vérünket. A fájdalom s megaláztatás keserű könnyűi hullottak szemeinkből s bús sejtelemmel el-elmerengtünk jövendő bizonytalan sorsunk felett.
Az éj beálltával többen szökést kíséreltek meg, hogy Erdélybe Bem hadseregéhez csatlakozzanak; de a sűrű őrség által ismételten elfogattak. Míg a török tisztek kérve-kértek, hogy a szökéstől tartózkodjunk s szívélyes szavakkal, jóbarátként vigasztaltak, hogy legyünk türelemmel, a jó Isten majd megsegít s Orsovánál újra bemehetünk az óhajtott hazába.

II.
Cs. Cseh Imre. - Török szokások. - A pasa díszkísérete. - Cs. Cseh Imre halála. - Rimnik. - Szlatina. - Ozmán és a biliárd. - Krajova. - A lomha törökök. - Kalafát.

Ki volt nekünk Csernátoni Cseh Imre honvédszázados, mennyi ballépéstől s kellemetlenségtől mentett meg a jövőben! - csak később tudtuk meg.
Cs. Cseh Imre székely eredetű magyar ember volt. Tetőtől talpig derék, becsületes. Tapasztalásban, ismeretekben ritkította párját. Korban már előhaladt s csak keveset beszélt; de amit mondott talpraesett volt s ezt az életből merítet annyi és oly adatokkal tudta igazolni, hogy kiki okulhatott beszédjéből. Szerettük és szótfogadtunk neki, mint tanítónknak, barátunknak, apánknak.
Ő már a forradalom előtt 16 évig tartózkodott Szyriában, hol egy török csapatnak parancsnoka volt. Szabadságharcunkat megelőző pár évvel hazájába, a székelyföldre jött s megmaradt kevés vagyonából éldegélt, míg a haza sorsa újra a csaták mezejére szólítá, hol csakhamar kapitányságig vitte.
A magyar kormány a verestoronyi passzushoz küldötte, hogy esetleges visszavonulás alkalmával közvetítőnk legyen a töröknél.
És mily jó volt ez így! Nélküle összeütközésbe jöttünk volna jótevőinkkel.
Szomorú helyzetünkben vigasztalt s a jövőre nézve hasznos tanácsokat adott a török szokásokat illetőleg. Mintha most is hallanám érces, de jóindulatú szavait:
- Idevigyázzatok édes öcséim s jól jegyezzétek meg amit mondok!
Ha valamely pasa, vagy egyéb főrangú titeket sátrába meghív, el ne feledjétek, hogy az ő kiterített szőnyegeire, poros, vagy piszkos csizmáitokkal ne lépjetek, hanem húzzátok le ezeket s hagyjátok a sátor előtt. Ezt pedig nem másért kell tenni, mint azon okból, mert a török nemcsak ül és eszik a szőnyegen, hanem imádkozik is, miközben homlokát többször hozzáérinti. Ezért nem akarja, hogy valaki tisztátalan lábakkal rátaposson.
Ha már a sátorban vagy s a magasabb rangú üléssel megkínál, - mert a töröksátorban szék nincsen, - kuporodjál le térdeidre s alsó testedet sarkadra nyugtathatod; csak akkor ülj le kalácsba szedett lábakkal, ha azt mondja: "Ráhát otur"! - ami annyit tesz, hogy: Kényelmesen ülj!
Midőn feketekávét - melyet a török, hogy illata megmaradjon, cukor nélkül iszik, - vagy éppen csibukot hozat számodra, - ami nagy kitüntetés, ezt ne vedd mohón a szádba, hogy nagy füstfelleget eressz; sem a kávéból ne szörpölj, míg ezt ő nem cselekedte, mert illetlen dolgot tennél.
Miután kávédat kiittad, ne tedd le a findzsát - törökül findzsán, - hanem tartsd kezedben; úgyis vigyáznak reád a körülálló szolgák, hogy azonnal elvegyék tőled. Ekkor a házigazdának oly formán köszönsz, hogy tenyereddel melledet, szádat s homlokodat érinted. Náluk így a szokás. Vigyázzatok azonban, hogy nekik katonásan, két ujjal ne köszönjetek; mert ez a töröknél nagy sértés, minthogy annyit jelent: Szúrnám ki a te két szemedet ezzel a két ujjammal.
Azon esetben, ha a török ebédre hív, jól vigyázzatok! Itt kést, villát nem adnak, hanem a lágymeleg ételt kézzel szokás enni. Mielőtt az alacsony asztalhoz törökösen leülnétek, a szolgák mosdótálat, olivából készített szappant azért használnak, mert félnek a disznózsírtól.
Ezután az asztal körül ülnek. A házigazda először legérdemesebb vendégét kínálja meg; mire ez, ha török, ily szavakkal: "Biszmi Illáhi ráchmáni ráchim" - "Isten segedelmével" - jobb kezének hüvelyk, mutató és közép ujjaival a közös tálból egyet csiptet; utána a mellette levő s így körül, míg ismét az elsőre kerül a sor. Kétszer, háromszor vevén a tálból, a házigazda parancsolja szolgájának: "Ál!" - "Vidd el!"
Az ételek száma nagyobb uraknál 15-20 fogás közt váltakozik s az utolsó mindig a "piláf", - vajjal készült rizskása. Az asztalon az ételes tálon kívül, melyet a házigazda parancsára fel-felváltanak, csak cipó-kenyeret találunk, melyből a jobb kézzel kell törni.
A balkéz, melyet a török egyéb szükséges célokra használ, evés közben az asztal alatt nyugszik s az étkezésnél igénybe venni sohasem szabad; ha idegen ezt tudatlanságból tenné, fölötte még a körülálló szolgák is megbotránkoznának.
Víz ha kell, intünk a szolgának, ki egy pohárral gyorsan ott terem s ha megittuk, az egész asztal "affietler olszun"-nal egészségünkre kívánja; mire udvariasan válaszoljuk: "Evállá!" - "Köszönöm!"
Evés után száját és kezét szappannal kiki megmossa s a szolgák a csibukot és kávét felhordván, külön sátorban, vagy szobában étkezéshez ülnek; amikor is nincs az az úr, ki őket valamely szolgálattételre kényszeríthetné. A hívásra, anélkül, hogy ételétől felkelne, visszakiált: "Jemek jioruz!" - "Most eszünk!" - Nem is háborgatja őket ekkor senki.
Egy-egy pasának 15 egész 30 szolgája van; aszerint, amint bírja őket tartani. A lova pasa (brigadéros) 10-15; ferik pasa (altábornagy) 20-24; müsir pasa (tábornagy,) 25-30 sőt több szolgával is rendelkezik.
Mire való ezen sok szolga?
Török szempontból igen könnyű erre a felelet. a szultán azért ad a pasáknak oly temérdek fizetést, hogy ne csak önmaguk rangjukhoz képest éljenek, hanem másokat is élni segítsenek. Ezt az alamizsna-osztogatáson kívül leginkább azáltal teljesítik, hogy személyük mellett egyrészt szükségből, de leginkább díszül (száltánát), nagy számú egyéneket tartanak.
Csámásirdzsi ágá, a fehérneműeket tartja rendben; eszpábdzsi ágá, a felső öltönyökre ügyel; a harmadik urát öltözteti; tütümdzsi bási, ki a dohányt bevásárolja; csibukcsi ágá vigyáz a pipákra, dohányra, a csibukot megtömi, meggyújtja s kézbesíti; a kávédzsi ágá kávét tölt; az ibrikdár ágá kézmosásnál vízzel szolgál; mire jön a mendildzsi ágá a törülközővel; papudzsi, a papucsok kezelője; ághirdár ágá a főlovászmester, úgy a szeiszbási főkocsis; áscsibási fő- és több alszakács; továbbá kocsisok, kertészek, eunuch, uttörő stb. stb.
Midőn a pasa kivonulni készül, már eleve várja őt a főkocsis egy, cifra szerszámokkal s tenyérnyi széles arany paszomántokkal födött, zsábrákos paripával a szelámlik - férfilak - udvarán, mialatt a többi ágák kardot kötnek. A kilicsdzsi (kardhordó), kezében a pasa kardjával, parancsszóra vár, hogy ezt felkösse; a szeiszbási tartja a kengyelvasat s miután a pasát lovára többen fölsegítették, ugyancsak a szeiszbási kezét a nyeregre teszi s onnét a rendeltetési helyig le nem venné a világért.
Két csaus - szakaszvezető altiszt - jobbkarban tartott fegyverekkel közvetlen a lő faránál megy gyalog, vagy lóháton. Balról a segédtiszt gyalog, jobbról a tolmács; a néptömegben utat készíteni legelől megy bármelyik ágá, a többiek pedig a pasa után s mindannyian gyalog. Ezt azután ők "száltánát"-nak (pompának) nevezik.
Szegény Cs. Cseh Imre! Mily jó kedvvel magyarázgatta mindezeket nekünk; melyeket emigrációnk későbbi éveiben szóról-szóra így tapasztalánk.
Ezen igaz barátunk későbben Kossuthnak tolmácsa és a töröknyelvből tanítója lett; ki a ritka jellemű férfiut annyira megszerette, hogy midőn bevégzett internálása után Kutáhiából Londonba, majd Ámerikába ment, magával akará vinni; de Cseh őt nem követte.
Idő folytán a Kossuthtól és a török kormánytól kapott gratifikáció pénze - melyben az egész emigráció részesült - elfogyott s mivel török szolgálatba lépni többé nem akart, a legvégső nyomorral küzdve töltött Konstantinápolyban másfél évet.
Ő, ki bajtársaival utolsó fillérét testvériesen megosztotta, túlszerénységénél fogva sokszor éhezett s keresetforrása kiapadván, - minthogy alamizsnát kérni, vagy elfogadni még barátaitól sem akart, - az éhségtől származott elgyengülés következtében ágynak dőlt. Magyar háziasszonya, Szathmáriné, ezt észrevevén, levessel kínálta meg; de ezt is visszautasítá e szavakkal: "Húgom, nekem már enni késő; nagyon el vagyok gyöngülve". Nem is evett többé. Meghalt.
Az emigráció tőle kitelhetőleg szépen temette el s a kebelében összeadott fillérekből sírkövet emelt a Boszporus partján, a "Bella Vista" temetőben levő sírja fölé. Ezen helyre utóbb kaszárnya építtetvén, a török kormány az úgynevezett frenk (európai) temetőt küljebb tette a "Nagy Campó"-ra s itt kaptak a magyarok is külön helyet, igen szép ponton, hova hamvaik és sírköveik átvitettek.
Nyugodjanak békében tiszta jellemű, becsületes honfitársunknak s szeretett öreg barátunknak áldott emlékű porai!

Az ember természetében fekszik, hogy szívesen hisz a biztató szónak, amely forró vágyainak elérését kilátásba helyezi.
Örömmel engedtük át magunkat az édes reménynek, hogy Orsovánál ismét szeretett hazánkba mehetünk s ideiglenes sorsunkban megnyugodva, a szökési kísérletekkel felhagytunk.
Hajnal hasadtával Kodri béj felszedette a sátrakat. Elhagytuk a reánk nézve oly szomorú emlékű helyet, hogy az erdélyi bércek szülöttével, az Olt folyóval együtt beljebb, Oláhországba haladjunk Rimnikig, mely ötezernyi lakósával hegyes-völgyes vidéken fekszik az Olt vize mellett.
Itt ugyanezen török ezrednek egy gyalog zászlóalja s egy század lovassága várt fogadtatásunkra, kik a közlegénység részére a gyepen azonnal sátrakat vertek; míg a tisztek az Olt folyón túl levő Fedelesój nevű úrilakban nyertek szállást, ahol őrizetükre már előzetesen egy század gyalogság volt elhelyezve.
Fedelesój-t koszorús regényírónk, Jókai, egyik nagyobb művében, termeivel, kápolnájával, jelenlegi bojár tulajdonosa által teljesen elhanyagolt kertjével együtt, egész a felismerhetőségig élethűen írja le és Sturdza herceg tulajdonának mondja, ki ezt, mint oláhfejedelem építtette. Tököly Imre is mulatott benne.
A teljesen üres kastélynak emeletét elfoglalva, miután a szerencsésebbek a sarkokat okkupálták, - kiki keresett magának helyet a földön s ha volt pokróca, maga alá terítette, míg tarisznyája vánkosul szolgált, köpenyével pedig takaródzott.
A török katonaság a földszintet töltötte meg s feladata volt a magyarokat őrködő szemmel kisérni. Bár a kimenet megtiltva nem volt, mégis, ha sétálni, vagy az Olt vizébe fürödni menénk, azonnal egy török tiszt csatlakozott hozzánk, mintegy udvariasságból - kisérőül. Ez előttünk később oly megszokottá vált, hogy kimenetkor magunk szólítók fel őket:
- Ozman ágá, Usszein ágá gell! - Jöjj!
Élelmünkre a húst, kenyeret, rizskását s egyebeket természetben adták ki, melyeket ordonáncainkkal tetszés szerint készíttettük el.
Rimnikben tölténk néhány unalmas hetet, égve a vágytól, újra a tettek mezejére léphetni. Nem is szüntünk meg a török tiszteket kérdéseinkkel ostromolni, hogy mikor jutunk el már az igért Orsováig? ... Sürgetéseinkre türelmesen válaszolák:
- Ins Álláh jávás-jávás olur.
- Isten segítségével lassan-lassan meglesz.
Csakugyan megindultunk kerülő utakon Szlatinára, hol az itt állomásozó török lovasság csapatunkat a lelkesítő Rákóczy-indulóval fogadta.
E városban, mely ugyancsak az Olt vize mellett terül el, erős vashíddal a folyó felett s öt ezer ötszáz lakóssal bír, számos osztrák tiszt tartózkodott, kik még azon időből maradtak itt, midőn mi az osztrák-oroszokat 1849-ik évi március 21-én Szebenből Verestoronyra, majd 28-án innen Oláhorszába kiszorítottuk. A Rákóczy hangjai láthatólag igen kellemetlenül érintették őket. Szállásunk gyanánt egy tisztességes kaszárnya szolgált.
Az út porától megtisztulva, elhívtuk Ozmán ágát a város megtekintésére. Ozmán, ki a Korán ellenére Bacchusnak áldozott, csakhamar kardot kötött s szívesen követett bennünket, hogy hitfelei tekintete elől elvonulhasson.
A tekeasztal gyenge oldalunkat képezvén, egy kávéházba tértünk, ahol egyébiránt Ozman ágá vágyai is kielégítést nyertek.
Beléptünkkor a tekeasztalok osztrák tisztekkel valának elfoglalva s nem maradt részünkre egyéb hátra, mint türelmesen várni a játék végét.
Nem úgy Ozmán! Őt ugyan a tekeasztal, melyet talán most látott először, éppen nem érdeklé; de észrevevén sóvár tekintetünket, - minthogy akkor még egymással törökül társalogni nem tudtunk - egyik kezét a másikra illeszté s mintegy a dákot akarván jelképezni, kérdé:
- Ojnámá isztermi sin?
- Akarsz-e játszani?
Látva az osztrák tisztek felé vetett dühös tekintetét, szikrázó szemeit, fejemet ráztam, jelezni akarván, hogy: "Nem!" - A fejrázás - mint ezt csak később tudtam meg - a töröknél "igen"-t jelent. Miért is Ozmán a tisztekhez ugrik, kezeikből a dákókat egy rántással hatalmába keríti s nekünk nyújtja; egyszersmind a tekeasztalra mutat, hogy játszunk!
Az osztrák tisztek elképedtek; mi pedig, hogy az udvariasság követelményének eleget tegyünk, a dákókat visszanyújtottuk; mire Ozmán elordítja magát: "Ne!" - "Mit!" - S kezeivel hadakozva nekik ajtót mutat.
Az osztrák tisztek erre mindnyájan eltávoztak s mikor a kávéház előttünk üres lett, Ozmán hős tette után e szavakkal fordult hozzánk:
- Sindi ojna; ne lázim száná kerátá nyemczenin álkárdás ligi!
- Most játszatok; mi szükségtek van ezen csúnya németek barátságára!

Másnap kora hajnalban, háborús időbe is beillő erőltetett marsban indultunk Krajovára. Az újra feléledt remény, hogy Orsováig meg sem állunk, jókedvre hangolt mindnyájunkat. A lelkesedés azonban nem sokáig tartott; mert jóllehet harcosaink minden fegyver és bornyú nélkül valának s a szigorú Bem alatt módjukban állt hasonló erős meneteket megszokni, - mégis estefelé a kiállott hőség folytán bekövetkezett kimerültség miatt, a legénység zúgolódni kezdett.
Azonban íme! A világszerte lomhának híresztelt török katonák, kik nehéz felszereléseikkel ugyancsak megterhelve, velünk együtt gyalogoltak, - egyszerre csak dalolni kezdettek s fegyvereiket a levegőbe dobálva, majd ismét elkapva, jó kedvvel és énekelve haladtak a még néhány mértföldre fekvő Krajováig. E jelenet láttára a zúgolódók szája betapadt s megszégyenülten elhallgattak.
A törököknek egyébiránt nem nagy okuk volt dalolni Krajovánál, minthogy itt győzték le 1397-ben az oláhok Bajazid szultánt.
Az itt fekvő török őrség s a huszonkét ezernyi lakósságnak kiváncsi közönsége nem fogadott ugyan zenével, hanem annál bővebben pótolta ezt a dobok, sípok, trombiták nagy mennyisége, mely borzasztó összhang által, miután ebbe a számtalan kutya vonítása is vegyült, - meglepő hűen lőn érzékítve Jerikó városának hajdani ostroma. És ez mind a mi megtiszteltetésünkre történt!
Kevés pihenő után eljutottunk a Widdinnel szemközt, a Duna bal partján, dombok aljában fekvő Kalafátra.
Szőke Dunánknak zúgó habjait megpillantva, mintha csak régi jóismerőssel találkoztunk volna; s mialatt fáradt tagjainkat fodros hullámaiban hűsítők, ezer kérdést intéztünk hozzá elhagyott, kedves hazánk sorsa felől. De ő néma méltósággal haladt tovább. Miért is kérdeztük a büszke Dunát?... Előttünk álltak az ágyúkkal védett régi erősség, Widdin mellett elterülő zöld sátrak ezrei s a kérdezett oláh közönyösen adá tudtunkra, hogy ezek alatt magyarok tanyáznak, kik még mindegyre érkeznek.
Itt vannak - úgymond - Kossuth, Bem, Guyon más vezérekkel s önöket is oda fogják szállítani. - A szabadság ügye elveszett!
Eme szavak mennykőcsapásként hatottak reánk. Vége tehát a nemzeti önállóság visszaszerzésére táplált minden reménynek?! Hasztalan volt annyiak önfeláldozása, kik a haza szabadságáért égő szerelmüket vérrel pecsételék meg! ... A fájdalom, keserűség és kétségbeesés vegyes érzelmei keblünket majd szétrepeszték. Szótlanul, lehorgasztott fővel, elhomályosult szemekkel tekintettünk az előttünk hömpölygő Dunára, mely többi magyar folyó testvéreivel együtt a leigázott hazából kibujdosni látszott, hogy ne lássa ennek szenvedéseit s kétségbeesésében magát a Fekete-tenger hullámaiba fojtsa!
Fájdalmas merengésünkből a kompok zaja ébresztett fel, melyeket vastag kötelek segítségével húztak egyik parttól a másikig, hogy átszállítsanak honvesztett sorsosainkhoz.
Itt mindenfelé bús arcokkal s könyüs szemekkel találkozánk; mindannyi a jelen megaláztatás, vesztett remények s kétes jövendő gondjaiba elmerülve ődöngött s néma csend uralkodott a menekültek nagy tábora felett.

III.
Widdin. - Kossuth "Végszavai" - Élelmezésünk. - A tolvaj csibukok. - Betegségek. - Hauslab és Zia pasa. - Az emigránsok lehangoltsága. - A renegátok és nem renegátok. - Indulás Sumlára. - Lengyelek és bolgár "kokosku"-k.

Widdin alatt a török, az Ihász alezredes vezérlete alatt újonnan érkezett és számra nagyon megfogyatkozott 55-ik honvédzászlóalj és a 28-ik szathmári önkéntes zászlóalj számára is rögtön sátrakat veretett.
Itt kaptam kézhez Kossuthnak "Végszavait" Orsováról, 1849. évi augusztus 15-éről a "Hon"-hoz keltezve, melyben a hazát elveszettnek mondja, "amely meghalt, mint a liliom, hogy a következő évben még szebb virágokat teremjen."
"Te meghaltál - írja ő - mert teled megérkezett; de az nem fog oly hosszú lenni, mint társnődé, Szibéria jeges levegője által eltemetve."
"Nem! Öt nemzet ásta meg sírodat, a 16-ik zászlóalj meg fog jönni a te szabadításodra."
"Légy hű, mint voltál eddig. Fordulj a biblia szent szavaihoz, imádkozzál a megholtakért és ne kezdd el elébb nemzeti hymnusodat, csak mikor hallani fogod mennydörgéseit a hegyeidről lerohanó szabadító nemzeteknek."
"Isten veletek, kedves honfitársak! Az Isten és a szabadság angyalai legyenek veletek! Nem fogtok többé engemet hallani; - büszkék lehettek, mert Európa oroszlánya támadt fel a rebellisek legyőzésére."
"Én megyek titeket, mint hősöket a nagy világnak bemutatni, és a hős nép ügye védetni fog, a szabad népek szabad fiai által."
"Isten veled annyi dicsők vérével pecsételt föld!"........
Majd ismét árulóját vádolja s átkozza; mert az arany színe csábítóbb volt előtte, mint a haza felszabadításáért kiomlott vér...
Widdin számos minaretjeivel, cyprusaival, rostélyozott háremeivel török város színezetével bír, bár 25 ezernyi görög kath. lakja. A török szultánt egy három lófarkas pasa képviseli.
Kossuth, Bem, Guyon s még néhány notabilitás a városba szállásoltattak. A többi pedig Wisoczky tábornok, Ihász, Farkas és Katona Miklós parancsnoksága alatt a Duna hosszában elterülő gyepen felállított sátrak alatt táborozott.
Minden 3-4 tisztre és 8-10 emberre külön sátor állíttatott. Élelmiszerekről szintén a jó török gondoskodott s minden reggel megjöttek a szekerek kenyérrel, hússal, rizzsel, tüzifával s egyéb szükségesekkel ellátva; melyek altisztjeink által szakaszonként kiosztattak s ki-ki ízlése, illetőleg tehetsége szerint készithette el a maga részét. Itallal az előttünk folyó Duna szolgált; de akinek pénze volt, bort és pálinkát is vehetett; mert az élelmes bolgár nép hozott a táborba mindent.
Pénzkészletünk legtöbbnyire magyar bankókból állott, melyekért a nagy számmal megjelent spekuláns zsidóság csak igen keveset adott. Tíz pengő forintot alig két ezüst huszasért váltottak be; de ennek is megörült mindenki, mert ezáltal legalább kelendő pénzhez juthatott.
Annak hírére, hogy köztünk pénz is forog, szaporodtak a dohány, pipa, csibuk stb. árus-sátrak. Ezeken kívül zsidók és élelmes bolgárok pálinkás korsókkal, szőlő, dinnye s egyéb csemegékkel járták be a tábort.
Míg a pénzem tartott, jó magyar szokás szerint hegyen-völgyön volt a dínom-dánom; elfogyván azonban a magyar bankó, a huszasok is megszűntek cirkulálni s a legnagyobb rész ismét csak a török dajkáló táplálására szorítkozott.
Embereink egy része már ekkor nehezen nélkülözte a megszokott jó kávét és a még jobb dohányt. Egynéhányan ezen segítendők, ürességtől tátongó, szélestalpú csibukjaikat, éppen nem illő élelmességgel, arra használták fel, hogy ezek alját faggyúval eleve bekenvén, vásárlás ürügye alatt a török kereskedő sátrába menének s miután törökül beszélni nem tudtak, alkudozás közben pipájukat a szabadon álló, vékony piaszterekkel, gurusokkal telt tálba ütögették, ezáltal akarván jelezni a kérdezett cikk árát. Mely műtét alat néhány pénzdarab rendesen a csibukhoz tapadt; s ezt több sátorban ismételték.
Szegény, becsületes török! Így adózott csakhamar jószívűségéért! Ő, kinek a lopásról fogalma sincs. Tizenkét évig éltem köztük, de egyetlen esetet sem tudok, hogy valaki e miatt csak gyanú alatt is állott volna. Van ugyan nagyuraiknál több módja a nem egyenes úton való szerzésnek; de erre azt mondja a török: "Padisanün máli deniz, jemein domusz dir", - "a padisah vagyona tenger, ki nem eszi disznó."
Lassanként észrevette a török a csibuknak eme tapadós tulajdonságát; ehhez járult, hogy, miután az igaztalan úton szerzett piaszterek gurusok, huszas rokonaikkal együtt csakhamar ismét a különféle kereskedők zsebébe vándoroltak, ezek behúzták sátraikat s Widdinbe mentek.
A Balkán félsziget klimatikus viszonyai oly ellentéteket mutatnak fel, melyek a földkerekség hasonló területén sehol sem találhatók. Ezen félsziget északi része, Oláhország, volt tartózkodásunk helye.
Forró napok, hűvös éjszakákkal váltakoztak; majd folytonos esők a talajt feláztatták. Ehhez járultak a szokatlan és mi több, hiányos élelmezés; a tétlen élet, lehangolt kedélyállapot; a hideg, nedves földön, gyér takarók közt való alvás; a hiányos ruházat; így azután nem csoda, ha az észak-keleti süvöltő szelek ellen kevés ótalmat nyújtó sátrakban kifejlődött honvédeink közt a hideglelés, nyomban követte ezt a typhus s reá kiütött a cholera.
Hogy mindnyájan el ne pusztuljunk, a városban több ideiglenes kórház állíttatott fel; de több száz honvéd-bajtársunk, kiket ellenség golyója a heves csaták zajában megkímélt, hunyt el a kínteljes betegségben, kik a widdini Duna partján és a bolgár temetőben, közös sírokban várják a feltámadás nagy napját.
Ezen szomorú körülmények között érkezett október közepe táján, Hauslab osztrák tábornok egy dunai gőzösön Widdin alá. Miután a widdini osztrák konzullal értekezett, csakhamar táborunkba küldé emisszáriusait, kik rábeszéléssel, igéretekkel csalogatták haza az emigrációt.
A hazatérőket teljes amnesztiáról biztosíták, amidőn nemcsak semmi bántódásuk nem lesz, hanem pénzt is kapnak, hogy békés polgári életüket folytathassák. A visszatérni vonakodók elé a legsötétebb sorsot festették, minthogy az egyesült államok úgyis ki fogják őket venni a török kezei közül.
Édes beszédeik, fenyegetések által az emigrációnak már nagy részét, mintegy 2000 embert, léprecsalni sikerült, mire ezt vezéreink: Bem, Guyon észrevevék; kik is közöttünk megjelenve, összes rábeszélő tehetségeiket igénybevenni kényszerültek, hogy a józanabbul gondolkodó kisebb részt, az osztrák generális ámító igéretei felől felvilágosítva, maradásra bírják.
"Mert - így szólának - a hazának még szüksége leend reánk. A francia segítségünkre készül; a szabadság-szerető Albionnak részvétét birjuk s úgyszólván az összes európai szabad népek fognak pénzzel és haderővel támogatni, hogy ne mint rabszolgák, hanem karddal kezünkben szabadon térjünk vissza ismét az elvesztett honba."
Vezéreinknek bár késő közbelépése nem maradt hatás nélkül. Alig távoztak ők harsogó éljenek közt körünkből, az alsóbb rangú tisztek minden erővel igyekeztek megtartani a még megmaradt legénységet. Az ágensek s mindaz, ki a hazamenetelről csak beszélni is mert, mint osztrák kém és hazaáruló a táborból kiűzetett.
Hauslab a hajóról többször ment át Widdinbe a konzulhoz. Ugyanezt akarta tenni, midőn a megmaradt emigráció, körülbelül ezer ember, füttyel és éktelen zsivajjal a partról visszatérésre kényszeríté. Minthogy a zaj és bámuló sokaság nőttön nőtt, az osztrák konzul veszélyt gyanítva, segélyért a widdini kormányzóhoz Zia pasához, szaladt. Meg is jelent egy zászlóalj török katonaság; de látva, hogy nagyon ártatlan mulatságot művelünk, még örültek az ingyen komédiának s biztattak, hogy csak erősen lármázzunk, mert ők ugyan ezért nem bántanak senkit.
Ezalatt a hajót erősen fűtötték s nem telt bele fél óra, midőn az emigráció kétharmad részével, a parton állók folytonos inzultálása közt megindult Magyarország felé. Minő sorsban részesültek? Haynau a megmondhatója; annyi bizonyos, hogy a nagyhangú igéretek csak csalétkül szolgáltak.
Az osztrák konzul sietet a pasához azon fenyegetéssel, hogy őt eljárása miatt felelősségre vonandó Sztámbulba fog írni. Mire a pasa egykedvűen felelte:
- Te írhatsz és mondhatsz amit akarsz. Nálunk nemcsak beszélni, hanem kiabálni, sőt fütyülni is szabad, ha valakinek kedve tartja; csak ne bántson senkit. És, hogy ez a jelen esetben meg ne történjék, egy zászlóalj katonaságot küldöttem oda. Jelentés nem jött, sőt te sem mondod, hogy valakinek csak hajszála is meggörbült volna. Egyéb az én hatáskörömhöz nem tartozik; írhatsz ahova és akinek tetszik.
Az emigrációnak megmaradt része, azon reményben, hogy vezéreink szava teljesedésbe menend, a valóban terhes viszonyokkal megalkudva, békével türte sorsát.
Nyugalmunkat csakhamar megzavarta a szállongó hír, hogy az orosz-osztrák hatalmak az emigráció kiadatásáért ugyancsak sürgetik a fényes portát; ellenesetben háborúval fenyegetődzvén.
Még nagyobb lett meglepetésünk és csalódásunk három nap mulva, midőn villámként terjedt el a hír, hogy Hauslabnak s társainak alighanem igazuk lesz, minthogy Bem, b. Stein tábornokok, Kollmann ezredes s még többen renegáltak azon okból, hogy biztosítsák magukat a zaklatások és kiadatás ellen.
Erre önmagunk is gondolkodóba estünk s a csüggedés általános leve. Hogy a legénység közt a békés szellemet fenntartsuk, közéjük léptünk, biztatván őket, hogy eme koholmányoknak senki hitelt ne adjon; mert ha az ügy így állana, nem jött volna Hauslab emisszáriusaival, hogy bennünket szép szerével csalogasson haza.
Előkelőink hitehagyottsága az emigrációban igen rossz vért szült s általános levertséget okozott. Sőt Kossuth is megneheztelt a renegáltakra, mert - úgymond - akik törökökké lettek, elvesztek a hazára és a szabadság ügyére nézve.
Pedig értesülésünk és Kossuth aggodalma, mint ez csakhamar kiviláglott, részben téves alapon nyugodott.
A török nem proselytáskodott. Elmúltak - mondák - Abu-Bekr, Omár és az Ommajádok, kiknek jelszava volt: Halál vagy a Korán! Eltűntek az idők, midőn az izlámot fegyverrel kellett terjeszteni. Azt tartja a török közmondás: Kurt dájmá bálkáná bákár, - a farkas nem feledi el az erdőt, azaz a renegát is régi vallásához húz; s ezért a török keveset törődött azzal, hogy renegáttá lesz-e valaki az emigrációból, vagy megmarad a saját vallásában.
Sőt, sub rosa, tudomásunkra adatott, hogy nincs is arra szükség, miszerint valaki hitehagyott legyen, csak formalitásból vegyen fel valamely török nevet, pl.: Szulejman, Mehmed, Ali, Musztafa, Usszein, Ozmán stb., s eddigi rangjának megtartása mellett a muzulmán hadseregbe léphet.
A névcsere pedig két okból látszott szükségesnek.
Első és legfőbb ok volt a kiadatásnak megakadályozása. Minthogy "a győzelmében elbizakodott két szomszéd hatalmasság a törököt állandóan háborúval fenyegette, ha az emigrációt ki nem adja s a helyzet már oly fenyegető szint öltött, hogy a szultán tanácsosai nem vélnék kiadatásunkat kikerülhetni, hacsak a menekvők török vallásra nem térnek át." - Kossuth. Irataim. - Szükséges volt tehát a névváltoztatás, s legalább a török szolgálatba való színleges belépés, mert a török katonát többé semmiféle hatalmasság nem követelhette.
Másik ok a török nép természetében és hadserege szervezetében rejlett.
A történelem nem mutat fel az emigrációig esetet, hogy keresztényt mint ilyet a hadseregben megtűrtek volna; mert a szultán, mint legfőbb hadúr, egyszersmind a prófétának is helyettese. A francia, porosz katonai instruktorok a padisah szolgái gyanánt tekintetnek; s bár van köztük őrnagyi rangban levő - megtörténik, hogy a török katona elmenvén mellette az utcán észre nem veszi.
A török, mint katona, szigorú fegyelem alatt áll; de szolgálaton kívül hitsorsosát testvérének tekinti. Együtt csibukoznak, kávéznak, társalognak. Idegen arcot látva, neve után kérdezősködik, s ha ez nem török hangzású, bizalmával és tiszteletével meg nem ajándékozza; lássa bár a tiszti egyenruhát. A vallási parancsoknak miként való gyakorlását kinek-kinek saját tetszésére bízza.
Ily kedvező körülmények között s a kétes viszonyok nyomása alatt sokan a török hadseregbe léptünk: megtartván a szabadságharcban szerzett rangunkat.
Nevezetesebb embereink közül, egyszersmind a török vallás felvételével beléptek: Bem altábornagy, mint Murát ferik pasa; b. Stein tábornok, mint Ferhát liva pasa; Ilinsky altábornagy, mint Izmáil ferik pasa; Kollmann ezredes (miriáláj béj), mintfeizi, később ferik pasa; Balogh János, Mehemed miriáláj béj, stb. nevek alatt.
Névleg, azaz a török vallás felvétele nélkül: Guyon altábornagy, Khorsid ferik pasa; Kmety altábornagy, Izmáil ferik pasa; b. Schwarzenbert (Báthory) tábornok, Achmet liva pasa stb. nevekkel.
Az elsők keresztül mentek a muzulmán vallás követelte szertartásokon s mint török katonák egész fizetésben részesültek; az utóbbiak fél fizetéssel várták a kedvező időt, míg a krimi háború alkalmával, hol magukat magyarokhoz illően kitüntették, teljes fizetést nyertek.
A pasák fizetései, -legyenek ezek katonai szolgálatban, vagy azon kívül, - fölötte nagyok. Egy müsir pasa - altábornagy - havi fizetése százezer; ferik pasáé - altábornagy - 35 ezer; liva pasáé - tábornok - 24 ezer piaszter s így tovább.
A törzstisztek aránylag nagyon jól vannak ellátva;nem így az alantasb közegek, századostól lefelé. Egy lovaskapitánynak havonkint már csak 300 piasztere volt; de kapott ezenkívül lovat, tiszti és gyakorlatra való öltözetet levonás nélkül; ezeken kívül naponkint két ló és két emberadagot, melyet relutumban is kivehetett. A krimi háború után a főbb tisztek fizetései leszállíttattak s az alsóbbaké emeltettek.
Azon törzstisztek, kik török szolgálatot vállaltak s pasákká lettek, a városban külön szállást kaptak, nemkülönben egyes altisztek tolmácsok gyanánt bocsáttattak rendelkezésükre. Az alsóbb rangú tisztek a török tisztekhez, a közharcosok pedig török katonák melléadattak, hogy a nélkülözhetetlen török nyelvet mielőbb elsajátítsák.
Az emigrációnak azon részét, mely török szolgálatot vállalni egyáltalán nem akart, a török kormány, mint ezideig, ellátta a szükségesekkel, sőt egyeseknek ama panaszos kívánságára, hogy az itteni készítésű juhhúshoz, rizskásához, faggyúhoz stb. szoka nincsenek s inkább óhajtanák részüket relutumban kivenni, - készpénzül adatott ki járandóságuk s tehetett vele ki-ki amit akart.
Így ért bennünket az 1849-ik évi október vége Widdinben, tápláltatva jövendő sorsunkat érdeklő vérmes reménységektől, melyek soha be nem teljesültek.
Hirtelen parancsot kaptunk, hogy Sumlára kell mennünk. Miért?! Senki sem tudta megmondani.
Lett nagy sürgés-forgás a török tisztek és altisztek között! Néhányan szekereket, mások lovakat rendeltek számunkra s pár óra alatt minden készen leve az útra.
Aki akart szekeret, szekérre; aki lovat, lóra ülhetett s így indultunk meg az országúton, mint valamely mekkai zarándokcsapat, elül-hátul török gyalogság s lovasság által kísértetve.
Útközben konákra érve, polgárokhoz szállásoltattunk.
A bolgárok földmíveléssel foglalkozó nép s meglehetősen jól birják magukat. Bulgária, ami az őstermelést illeti, leggazdagabb országa a Balkán félszigetnek; különösen a dunai tartományok, melyek e sziget "éléskamráinak" nevezhetők. A föld fekete és porhanyós, mintha mindig trágyáznák; pedig a bolgár nép ezt sohasem teszi; hanem, mint általán Törökországban szokás, a magot elszórják a földön, azután egy ekeidomú faeszközzel nekimennek s a talajt össze-vissza turkálják. Kész az alászántás. Azután felé sem néznek aratásig. És a föld bőven terem.
A Balkán félszigeten több, mint öt millió bolgár él elszórva, kiknek legnagyobb része a görög keleti vallás híve. Fanatizált pópáik, valamint kiküldött orosz emisszáriusok által folyton izgatva, hetvenhét millió szláv testvéreikkel együtt szemüket s kezüket az orosz cárhoz emelik, nem mint nemzeti, hanem vallási fejükhöz.
Nagy bűnünk volt tehát előttük, hogy a szent cár ellen harcoltunk s ezért kevés szívességgel, hanem annál nagyobb félelemmel fogadtak lakásaikon; még lábas jószágaikat is elrejték előlünk.
Házaikba szállásoltatva, élelmezésünkről szintén nekik kelle gondoskodniok, ami az említet okoknál fogva legtöbbnyire igen gyarlón ütött ki.
Lengyeleink azonban, kik velük beszélni is tudtak, csakhamar megérték a bolgárok atyafiságos érzelmeit s a szállásra érve előhivatták a házigazdát, kérdezvén tőle: "Más kokosku?" - "Van-e tyúkod?" - S ha ez, mint legtöbbször történt: "Nyemam Goszpodine"-vel válaszolt, legkevésbé gyengéd módon kényszeríték őt a kívánt kokosku előteremtésére.
Panaszt is emeltek ezért szíves vendéglátóink nem egy ízben a török tiszteknél; de hasztalan; rendesen emez ítélettel bocsáttattak el: "Adjatok szegényeknek, hiszen ők a mi vendégeink!"
Utazásunk Sumlára az Ozmán pasa által oly hősileg védett Plevna, majd Lovcsa s a kígyó alakban tekergőző Jantra partján festőileg fekvő Trnova városokon, számos kisebb-nagyobb községen, nagyobbrészt híd nélküli folyón keresztül tíz napig tartott.
Jövendő sorsunk felől való aggodalmunkban többször kérdeztük kisérőinket, hogy mi fog velünk történni? Mire a biztató válasz mindig ez volt: "Ne féljetek testvérek! Jó helyre megyünk, nem leend semmi bajotok!"

IV.
Sumla. - Bem és az emigránsok. - A közös szállás hivatalai. - A "piczi". - Kiadatásunktól való félelem. - A sheikh-ul-izlám és a szultán. - Kénytelen mulatságok. - Kossuthné megérkezik. - Internáltatunk. - A török kormány jósága.

Sumla, lakosainak számát tekintve egyik legnagyobb városa Bulgáriának; hajdan a portának legerősebb vára volt, miért is a "Balkán kulcsá"-nak neveztetett.
Ide megérkezvén azok, kik török szolgálatot fogadtak, - Bemet s a többi tábornokokat sem véve ki, - katonai laktanyába helyeztettünk.
Ezen intézkedés szokatlannak tünt fel előttünk, míg annak tudomására nem jövénk, hogy a török laktanyában nemcsak a főtisztek, hanem még a pasák részére is vannak csinosan berendezett lakosztályok.
Kossuth s azok, kik török szolgálatot nem vállaltak, a városba szállásoltattak.
A bálványozással határos tisztelettől indíttatva, mellyel Bem apó iránt még szomorú sorsunkban is viseltettünk, most sem hagytuk a nyílt sebeiben szenvedőt magára, hanem mellette 24 óránként inspekciót tartánk.
Ő ezen figyelmet azzal viszonozta, hogy közülünk hármat négyet rendesen ebédre hívott magához.
Mintha most is előttem volna szegény öreg, jobb kezén összelőtt s bekötött ujjaival. Mily szerencsésnek érezte magát közülünk az, ki evés közben odaugorhatott, hogy a tányérján a húst elvagdalja!
Bem természeténél fogva szótalan s rendesen komoly vala. Még a hadjárat alatt sem buzdítá katonáit sok szóval, hanem igenis azzal, hogy a legnagyobb veszélyben ő járt elül.
Háborúban útjai titkosak s gyorsak valának. Terveit senkinek el nem árulá. Egy esetet jellemzésére erdélyi hadjáratából.
Bem 1849-ik évi március 4-én Medgyesen volt, s onnan Segesvárra ment. Elhíresztelé, hogy az út járhatlan s ott sáncolni kezdé magát. Maga egész éjjeket töltött a sáncolásoknál, mint aki csak önvédelmére van szorítva. De szándékát senkivel sem közlé. Bem által megfizetett kémek értesítve Puchnert e felől ő egész erejével ellene ment, Szebenben csak kevés őrséget hagyva.
Ekkor Bem azon zászlóaljat, melyben magam is voltam, mely a balásfalvi s medgyesi út biztosítására volt rendelve, tüstént Medgyesre parancsolá. Hogy miért oly hirtelen és mi célból? Senki sem foghatá fel.
Bem untalan dolgoztatott. Miért? Senki sem tudá. Egy tiszt a táborkarból kérdé: Miért teszi ezt?
- Tud ön hallgatni? - kérdé az öreg.
- Igen, mond a tiszt.
- Én is, felelé ő.
Bem jól tudta mikor érkezik meg Puchner. Őrtüzeket rakat tehát s az otthagyott pár ezer emberrel végtelen zajt üttet.
Ez alatt, midőn Puchner egész erejével hátában volt, - lassan kihuzódik Bem Segesvárról; - bennünket és még vagy két zászlóaljat, két ezred lovasságot és két üteg ágyút Medgyesről a háta mögé parancsol, fönntartani Puchnert amennyire lehet. - Bem hirtelen Szeben alatt terem (márc. 11-én.)
Puchner nagy készületekkel akar fogni Segesvár bekerítéséhez s csudálkozva látják, hogy a városban senki sincs.
A német tisztek kacagva mondák: "A vén szamár, még előőrsöket sem rendelt a város őrizetére!"
Puchner, midőn látja, hogy senki sem maradt a városban, ezt tüstént odahagyá s Bem után iramodott. De mi, habár kevesen, sebes menetében szüntelen akadályoztuk annyira, hogy Bemhez közelednie egyáltalán nem lehetett. Gyakori szuronycsatánk után mindig sikerült Puchnert fenntartani s visszaűzni.
S így Bemnek csak a szebeniekkel volt dolga s az elsáncolt, hét redeoutte-al ellátott Szebent szuronycsata után bevette. Puchner bármennyire igyekezett, künn maradt.
Bemnek sok lándzsás székelye volt, kik lándzsáikra támaszkodva ugráltak a sáncba.
- Ne féli székeli! Biztatá őket az öreg.
- Nem félünk apó, - mondák a székelyek. De hallja kend apó uram, csak mennyik innen tova! Mert ha kend elesik, ki ád nekünk más ilyen apót? De ha mi elesünk is, van otthon másik!
Bevéve a várost, az oroszokat Szebenből Talmácsig s Verestoronyig üldözé."*)
-------
*) Ezen részt a följegyzések közt találtam ugyan, de mint hiszem Szilágyi Sándor munkájából lett véve.

Az emigrációt a legjobb reményekkel biztatá s ebédjeink alatt többet beszélt a lezajlott szabadságharc eseményeiről s a jövő kilátásokról.
Ő, mint mondá, a török vallást leginkább csak azért vette fel, hogy szabadságát megőrizve, hazáját és hazánkat felmentse a rabiga alól. És ezt, mint török katona, könnyebben teheti. Mert az orosz a töröknek természetes és megrögzött ellensége; egy-két év alatt egymás ellen fegyvert fognak ragadni; az osztrák ugyan hálából az orosz mellé álland, de az angol és francia közbevetik magukat s ebből oly csinos háború fejlődik, hogy szívünk is örvendeni fog belé.
ekkor mi, a vezényletünk alatt leendő török sereget föllelkesítjük a szeretet hazánkért viselendő harcra. Csak türelem uraim! mert közel van már az óra, a visszatorlás ideje!...
Szép szavak! Hiu remények! Mennyi változaton keresztül kecsegtettetek 18 éven át!...
A laktanyában való lakásunk nem volt oly kényelmes, mint aminőnek ezt első látásra véltük. Volt ugyan, kivált a tiszti lakosztályokban, elég szalmazsák, fehér pokrócokkal, melyek nélkül azelőtt szűkölködtünk; de a mindent ellepő férgek a nyugalmat teljesen lehetetleniték.
Azon óhajunkat fejeztük ki tehát, hogy inkább mennénk a városba lakni; amire az engedély szívesen megadatván, a kaszárnyából csakhamar távoztunk s egy török tiszt segélyével ingyen lakásokat nyertünk a bolgároknál.
Hasonlóan szállásoltattak el a többi magyarok is.
Most már nem volt szabad ingyen kokoskut követelni; de nem is volt erre szükség; mert oly olcsó volt minden, hogy - bár ekkor még tiszti fizetésben nem részesültünk, - 18 piaszterből menagirozva, még borra és dohányra is elegendőképpen kijutott. Az olcsóságot jellemzi, hogy egy nagy pulyka ára volt 60 para (15 kr.), egy oka (21/2 ) marhahús 20 para s így tovább.
Az egy szálláson levők közös menage-t alakítottunk. Ez pedig úgy történt, hogy aki közülünk az eddigi tapasztalatok szerint legjobban tudott főzni, közfelkiáltással "szakács"-nak választatot. Ezutáni teendőit a főzés titkos művészete s a betálalás képezte.
A menage-nak második s legfontosabb hivatalnoka volt a "bevásárló", ki egy nagy kosarat karjára akasztva, naponként a piacra sietett, a napi élelmet, húst, kenyeret, zöldséget stb. beszerezni s mindezt hazacipelni.
Harmadik hivatal volt a "favágó" és "vízhordó", mely legkevésbé volt könnyebb az előbbieknél; minthogy télen két-három szamárháttal is kelle naponkint összeaprítani. Még nehezebb volt a vízhordás a harmadik utcából, különösen nagymosás napján; mert hetenként egyszer mindannyian a nagy tekenő mellé álltunk, szapulva ki-ki a "saját szennyesét."
Negyedik vala a "szobasepregető", ki egyszersmind a "tűzrakó" tisztséget is viselte. Ez, mielőtt felkeltünk, jó korán tüzet élesztett és kiseperte a szobát, s minthogy ő hozzá egyéb nem tartozott, a teljesített kötelesség boldog öntudatával újra lefeküdt.
Az ötödik s igen nélkülözhetlen egyén a "mosogató", kit más néven "piczi"-nek hívtunk. Kötelessége volt zöldséget, burgonyát tisztogatni, a szakácsnak segítségül lenni s evés után elmosogatni.
Ezen utóbbi tisztség volt a "piczi"-re nézve a legkellemetlenebb; mert, míg a többi evés után kényelmesen csibukozott, nargillázott, addig a "piczi" hivatalában járt el s nem is volt szabad ezt későbbre halogatni, mert a fát pénzért adták s újra vizet melegíteni meg nem engedtetett.
Le is köszönt ő minden hó végén; de a közmegelégedés és bizalom újabb-újabb babérkoszorút font részére s mit tehetett mást, mint hogy elfogadja!
A szakácsi tisztet Derecskey Sándor honvédszázados viselte; ki Iszkeder pasa néven török szolgálatban volt s elesett Thesszaliában egy görög lázadás alkalmával. Még szakács korában megfogadta, hogy nem fog visszatérni a hazába, míg ezredessé nem lesz. Nem jött vissza azután sem. Meg is házasodott s Isten sok gyermekkel áldotta meg.
A favágás és vízhordás testedző mesterségét Orosz Ferenc honvédőrmester teljesítette; akinek előbbi foglalatosságával ezen tisztsége semmiképpen sem egyezett, lévén ő zongoraművész, ki a forradalom előtt nemcsak Magyarországban adott hangversenyeket, hanem későbben mint emigráns, Konstantinápolyban s Londonban is ebből élt.
Fűtő és sepregető vala Czirjék Adolf honvédszázados. Mint török katona Jemenbe lett beosztva; de megbetegedvén, leköszönt. Utóbb az olasz légióhoz csatlakozott. A Nápoly melletti Nocierában fekszik eltemetve.
"Piczikénk", Őrhalmi József, volt biharmegyei földbirtokos, a hatvanas években hazajövén, járási szolgabírónak választatott, mely állásában a szervezés után is meghagyatván, ma szintén a közigazgatás konyháján tisztogat.
Csekélységem, az akkori bevásárló, 18 évi viszontagság és sóvárgás után tértem vissza a szeretett hazába; oly örömmel, oly vággyal, minőt ez életben soha nem éreztem. Mily nagy lett azonban csalódásom, midőn az embereket s viszonyokat nemcsak teljesen megváltozva találtam, hanem újra évekig kelle küzdenem, míg a m. kir. kuriánál elnyerhetém az állást, melynek nyugdíját, szegény szélütött, máig is élvezem.
Ily prózai módon tengettük Sumlán téli napjainkat, minden remény nélkül a jobb jövőre nézve.
A példás békességet s egyetértést rövid hónapok alatt a bizalmatlanság ördöge zavarta meg, aki közénk konkolyt vetett.
Orosz Ferenc, a zongoraművész, akarám mondani, a favágó és vízhordó, egyik reggelen előhoz két fakardot, melyeket üres óráiban faragott, s azon óhaját fejezé ki, hogy ahelyett, miszerint a hosszú télen át tétlenségben unatkozzunk, jobb lenne reánk nézve, ha vívni tanulnánk!
Ki legyen azonban tanító-mesterünk?
Én, ki Nagyváradon Orlandi, a jeles vívómestertől tanultam, szivesen ajánlkozám, hogy ebbeli ismerteimet lakótársaimmal megosztom. Ajánlatom meglepte őket, különösen Czirjéket; de néhány kételyt kifejező megjegyzés után mindnyájan elhallgattak.
Három nap mulva, midőn a bevásárolt tárgyakkal megrakodva érkezném haza, a kandalló mellett Voss Ferencz huszárkapitányt találom sütkérezve.
Czirjék ugyanis távollétem alatt felkereste Vosst, hogy ő, kinek, mint porosz vívómesternek, a forradalom előtt vívóterme volt Pesten, büntessen meg engem kérkedésemért.
Vosst csak látásból ismertem s annyit tudtam felőle, hogy kapitány a huszároknál. A kölcsönös bemutatások után előadta, hogy nagy bajban van, mert párbajra hívatott s a kardot választotta; igaz ugyan, hogy ért a huszáros hatvágáshoz, de nem a rendes víváshoz s engem kért, hogy mutatnám meg neki a vívás mesterségnek nevezetesebb fogásait.
Azon megjegyzésem után, hogy a kiszabott 48 órai határidő rövid lesz a fogások elsajátítására s ha párbajozni akar, jobb lett volna pisztolyt választani, azonnal az udvarra siettünk. Ezt a hótól közös erővel megtisztítván, kezünkben a fakardokkal állást foglaltunk, míg társaim Czirjékkel, a mosási helyül használt erkélyre állva, kárörvendő kiváncsisággal várták az eredményt.
Kezdem a poroszt oktatni, miként álljon, hogyan kell a fejet, vállakat, oldalakat stb. megvédelmezni; ami reá, úgy a didergő nézőkre nézve végre is unalmassá válva, tanítványom egyszer csak azt mondja nekem:
- Kisértsük meg most már, hogyan fogna menni a dolog?
- Hisz ön még mitsem tanult! - felelém.
- Jól van jól; csak tessék parirozni, majd én vágok!
Ekkor tünt ki, hogy kitünő vívó. Szót sem szólva, tanulmányozni kezdtem vágásait s ezzel készen levén, a védő álláspontot támadóval váltám fel. Egy fintával fejének célozva, hatalmasat ütök baloldalára s ezt néhányszor ismétlem; a harmadik vágásnál fakardom hegye, mintegy arasznyira eltörött. No - gondolám, - most megfordult a kocka s rajtam a sor, hogy kikapjak!
Ellenkezőleg történt; mert kardom könnyebbé levén, ezt gyorsabban forgathatám s most már az élét használva, néhány sikerült vágást mértem a burkus fejére, mire ő a fájdalomtól felszisszenve mondá: Jaj barátom, köszönöm, már elég!... S eltávozott.
Szobánkba érve szemrehányást tevék barátaimnak az irántam táplált bizalmatlanságért s másnap elköltöztem körükből, új lakótársakul választván: Kanizsay Endre 28-ik zászlóaljbeli főhadnagyot; Tiszay Dániel, Szacsvay Elek és Boross Sándor 55-ik zászlóaljbeli hadnagyokat.
Régibb barátaim kevés idő mulva együttes látogatásukkal tiszteltek meg s meggondolatlan eljárásuk fölött való sajnálatuknak őszinte kifejezést adva, a barátság meglazult kötelékeit újból szorosabbra fűztük s e barátság őszinte is maradt mindhalálig.
Ezalatt ismét azon leverő hír terjedt el az emigrációban, hogy a két hatalom még sem nyugodott meg s kiadatásunkat erősebben követeli, mint valaha.
A porta, hogy a kilátásba helyezett háborút magáról elhárítsa, - elhatározta volna az egész emigráció kiadatását, még azokat sem véve ki, akik a török vallást fölvették, vagy enélkül török szolgálatot vállaltak.
Megjegyzendő, hogy a török seregbe eddig még senki be nem osztatott, bár az egész emigráció, - különbség nélkül, ranghoz mért katonai ellátásban részesült.
A kiadatástól való félelem annyira erőt vett rajtunk, hogy egymás lakásén összejöve a jövő teendők felől tanakodánk s menekülést nem találva, halálra szántuk magunkat, kiki választván maga részére azon halálnemet, melyhez majd legkönnyebben fog jutni.
Szomorú napok voltak ezek.
A porta nagyon megingattatott.
A minisztertanács félve a két hatalmasság háborús fenyegetéseitől, a kiadatás mellett nyilatkozott. Amidőn a sheikh-ul-izlám, kinek ez értésére esett, főbb imámjai élén a medzsidliszbe (minisztertanács) sietett, ahol az összegyültekhez következőképpen szólott:
"Mi muzulmánok, kik az izlám vallás követői, ennek papjai s mindnyájan a Koránnak hívei vagyunk, - nem kérdezzük, hogy kik azon menekültek, akik üldöző ellenségeik elől muzulmán vérrel szerzett földünkön nálunk védelmet és ótalmat kerestek; - nem kérdezzük, miért jöttek hozzánk; nem kérdezzük, ki az, aki hozzánk folyamodik s így szól: Ámán! Járdimet! Jaj! Védelmezz, segíts! - Hol azon muzulmán, aki a segélyt hívó szó hallatára kardjához nem nyúlna a menekülő szerencsétlennek védelmére? ... Nincs-e a Koránban megírva, hogy az üldözöttnek ellensége csak a muzulmán házigazda holttestén keresztül férhessen áldozatához? ... Nem kötelességünk-e tehát hozzánk menekült szerencsétlen magyar testvéreinket megvédeni? ... Gyávábbak legyünk-e dicső elődeinknél? ... Én összes papjaim nevében kinyilvánítom, hogy e szerencsétlen politikai menekültekhez ellenségeik csak holttesteinken keresztül juthatnak. Ha nagyrabecsült kormányunk vonakodnék a Korán parancsai szerint eljárni, úgy én, mint sheikh-ul-izlám, derviseimmel, moláimmal és szoftáimmal fogom őket megvédeni. Jól tudom ugyan, hogy nem fogunk annyit tehetni, mint jól fegyverzett katonaságunk, redifeink (tartaléksereg) és basibozukjaink; de legalább a teljesített kötelesség boldog öntudatával, muzulmánhoz méltóan fogunk meghalni."
A sheikh-ul-izlám ezen föllépése oly hatást gyakorolt a divánban, hogy a fiatal szultán Abdul-Medzsid, - mint Kossuth is írja - felemelkedett üléséből s kezeit égre emelve, ünnepélyesen ezeket mondá; "Alláh hatalmas. Bízom ótalmában. De ha vesznem kell, vesszek becsülettel. Azt a gyalázatot nem hozom nevemre, hogy megsértettem a vendégjogot, hogy kiszolgáltattam ellenségeik bosszújának a szerencsétleneket, kik nálam ótalmat kerestenek. Akarom, hogy meg is találják. Jőjjön, aminek jőni kell. Én nem adom ki. Így akarom. Így legyen. Gondoskodjatok a védelemről."
Minisztereinek megparancsolta, hogy e tekintetben alkudozásokba sem az egyik, sem a másik hatalom követeivel ne bocsátkozzanak; az emigrációt az ő vendégeiül tekintsék s meghagyja, hogy az emigránsok mint eddig, minden szükségesekkel elláttassanak úgy, hogy a muzulmán nép vendégszeretetével megelégedve legyenek.
Hogy a porta a magyar menekültek iránt ily jóindulattal viseltetett s a szultán nagylelkű vendégszeretettel bánt, ebben nem kis része volt a fiatal magyar követnek, grf. Andrássy Gyulának, kinek Esterházy Pál herceg - valószínűleg Széchenyi ajánlatára - a fényes portához adott meghatalmazást, hol a szabadságharc alatt miniszter rezidense volt a forradalomnak s személyes befolyásával, értelmi erejével s mindenkit lekötelezni tudó szeretetreméltóságával az emigráció sorsának enyhítésére nagyban közreműködött.
Jövőnk felett tehát a kocka eldőlt; nehéz teher esett le mindnyájunk szívéről; meg levénk mentve a további zaklatásoktól, az üldözések félelmeitől s szerencsétlenségünkben azon szerencsében részesültünk, hogy továbbra is nyugodtan emigránsok lehetünk.
Faik pasa, az emigránsok felügyelője, fensőbb rendeletből tudomásunkra adta, hogy a jövő tavaszig Sumlán maradunk, élvezve továbbra is a török kormány jótéteményeit.
Különféle terveket készítettünk azért, hogy mi módon lehetne az eddigi tétlen együttlétet kellemessé s egyszersmind hasznossá tenni.
Így szülemlett meg egy casinó alakításának eszméje. Váradi és Sipos, csekélységért egy nagy házat béreltek, mely összejöveteli helyiségül szolgált, hol egyszersmind magyaros étkek készíttettek s aki menage pénzéből valamit megtakarított, néha-néha vacsorát, vagy egy pohár bort fizethetett magának.
Újságnak, vagy egyéb folyóiratnak híre sem volt; hanem bőven kárpótolta ezeket az egymással fűzött kedélyes eszmecsere, a változatos múltról s a borús jövendőről. Egyik, másik szavalt. Ebben különösen Egressy Gábor tüntette ki magát s előadásának művészi tökélye által sok élvezetes órát nyújtott az amúgy is lehangolt kedélyű emigrációnak.
Egy "dalkör" is összeverődött, amely hazafias dalaival majd az elveszett haza fölött való búsongásunkat növelé, majd ismét egy jobb jövőnek halvány reményét kelté fel változó érzelmektől annyira zaklatott kebleinkben.
Némelyek megszerezték valahonnan a "Szökött katona" és "Két pisztoly" című színműveket; azután játszották őket felváltva. A női szerepeket a kevés számú nős honvéd-tisztek nejei s leányai adták.
Mások ismét humorisztikus lapot szerkesztettek, több példányban leírva s illusztrációkkal ellátva, melyben egyiknek-másiknak ferde szokásai ostoroztattak. Néhány számában megjelent az emigráció hölgyeinek szépség szerint történt osztályozása, aminek sikeres megoldása tudvalevőleg az emigráció ideje előtt és után is mindig kényes kérdést képezett s itt is nem egy párbajt vont maga után.
Ezen időtájban csodás módon menekült ki Sumlára Kossuthné, Wágnerné asszony társaságában, kinek tiszteletére a következő este (1850. febr. 2.) fáklyák hiányában papiros lámpionokba dugott égő faggyúgyertyák elülvitele mellett az emigráció szerenádot rendezett. Zene ugyan nem volt, hanem a "dalkör" elénekelte a "Szülőföldem szép határa" s még egynéhány dalt; majd Prick József barátom és volt iskolatársam pathetikus üdvözlő beszédet mondott, melyre Kossuthné röviden, de szívrehatóan válaszolt, amit háromszoros harsány "éljen" követett. Bezártuk az egészet néhány honfidallal s ennyi volt az egész, mit az akkori viszonyok nyomása alatt Kossuthné tiszteletére a legjobb akarat mellett teheténk.
Az emigráció a konstantinápolyi magas körök érdeklődését oly mérvben vonta magára, hogy bennünket több pasa is látni óhajtott. Így meglátogattuk Sumlán Fuád pasa, Háyreddin pasa, a szultán sógora és mások, kik ezen alkalmakkor az emigránsokat jelentékeny pénzbeli ajándékban - fejenkint 200 piaszter - részesítették.
Az emigráció, a török jósága által minden szükségessel ellátva, ezen ajándékokat nem becsülte a kellő értéke szerint, hanem a kapott összegnek legtöbben egy éjen át nyakára hágtak makaó paripáján. Először csak kisebb csapatokban kártyáztak, majd reggel felé a kevés számú nyertesek ültek össze, míg az egész ajándékpénz egynek a zsebébe vándorolt.
Voltak, de kevesen, kik komolyabban gondolkodtak s a nyert ajándékot későbbi időkre takargatták, jól tudván, hogy a török sem fogja örökké tartani az emigrációt.
A két hatalom követei eközben nem maradtak tétlenül; hanem azon fáradoztak, hogy ha már az emigráció kiadatását meg nem nyerhették, legalább ennek főbbjei internáltassanak Törökország valamely távolabb eső városába.
Okul szolgált erre, hogy ekkor már előre veté árnyékát a nem sokára bekövetkezett krimiai háború. Ausztria megszállotta lassankint Moldva-Oláhországot, hogy eltávolítsa Magyarországtól a háborút s egyszersmind a fölkelés veszedelmét is. Így biztosította másrészről Oroszországot a támadás ellen ezen oldalról.
Az emigráció internáltatott. Azok, kik török szolgálatot vállaltak, a szyriai Aleppóba, a többiek pedig a kis-ázsiai Kutahiába; ellátván a török mindenkit rangja szerint való fizetéssel. Kossuth s a többi tábornokok pasa fizetést húztak, amely - mint már említém - többet tesz ki egy hóra, mint bármely európai hatalom tábornokainak egész évi fizetése.
A Kutahiába internáltak részére így tartott ez egy évig; amelynek eltelte után a török kormány által jelentékeny összegű gratifikációval ellátva s szabadságukat teljesen visszanyerve, elutazhattak Európának bármely államába, sőt többen egyenesen Amerikába vitorláztak.
Az Aleppóban levők, mint a török sereghez tartozó pasák, ezredesek, vagy őrnagyok, háborítlan békességben éltek. Ha közülök valamelyik tényleges szolgálatra jelentkezett, azonnal kapott vezényletet. Egyébiránt erre kényszerítve senki sem volt s a török minden megjegyzés nélkül kiszolgáltatta a fizetést a hónap elején.
Így történt ez Konstantinápolyban is.
Volt az emigrációban egy izraelita spekuláns, ki jó fizetését összegyűjtve kereskedést nyitott s egész hónapon át árult boltjában; hónap elején magára öltötte őrnagyi ruháját s kardját felkötve megjelent a minisztériumban, hogy havi járulékát felvegye. Ez szemet szúrt s felszólították, hogy az őrnagy, vagy kereskedő között válasszon, miután a kettő össze nem egyeztethető. Ekkor ő a szultán szavaira hivatkozott, kinek vendége s követelte illetékét. Kiadták. Senki sem bántotta többé. Ma már nagykereskedése van a Galatán s összeköttetései a párizsi, londoni piacokig terjednek. Őrnagyi fizetését még mindig húzza.
Egy másik fényképészetet tanult s jó sikerrel űzte. Mellette húzta szintén őrnagyi fizetését húsz évig. ekkor nyugdíjt kért s kapott is, mintha tényleges szolgálatban lett volna. Haza jövén Pestre, nyugdíját haláláig élvezte. Itt többen emlékezhetnek egy egészen ősz, hosszú hajú és szakállú egyénre, ki állandóan török fezt és földig érő kabátján nagy csuklyát viselt. Ő volt a török nyugdíjas magyar emigráns.
Ezeket csak annak bebizonyítására hozom fel, hogy mily jó és türelmes volt irántunk a török, míg valaki ezen kegyelemmel összekötött jóságról önként le nem mondott. Mert voltak, kik ezt is megunván, a keleti kényelemből minden áron Európába kívánkoztak vissza. Mielőtt azonban fizetésükről lemondtak volna, valamely hasznos mesterséget tanultak s megtakarított pénzecskéjükkel civilizáltabb államokba vonultak. De itt kontár tudományukkal nem boldogulhatván, legnagyobb részük Amerikába hajózott, hol napszámból tengették hányt-vetett életüket. Legjobban jártak azok, kik a mérnökséghez értettek, mert ezek tisztességesebb életmódhoz juthattak.
A megmaradtak, miután a török nyelvet eléggé elsajátíták, beosztatták magukat a hadseregbe; hol máig is vannak. Igen sokat elcsalt innen is az olasz-magyar légió, az újabbi vérmes remények, ismét a kedves hazáért harcolhatni; de a többször megalakított légió minden számbavehető eredmény nélkül ugyanannyiszor feloszlattatván, tagjai részint kegyelemre hazamentek, részint különböző országokban szétszórattak.

V.
Utazás Várnára. - Várna. - Kaland az ebekkel. - A várnai kikötő. - A Boszporus. - Megérkezés Konstantinápolyba. - Általános benyomások.

Az internáltak elmenetele után az emigráció jelentékeny része még Sumlán maradt. Az 1850-ik évi április hó elején parancs érkezett, hogy a török szolgálatot vállaltak Konstantinápolyba szállíttassanak.
Megindultunk Várna felé. Útközben a legnagyobb szivességgel, vendégszeretettel találkoztunk. A város, vagy falu török lakossága mindenütt a helységen kívül várt jövetelünkre. Őszinte örömmel vezettek lakásaikba, hol már készen volt számunkra a jó vacsora, fekete kávé, serbet és csibuk, meg a rég nélkülözött tiszta, kényelmes ágy. Házigazdánk egész a lefekvési időig nyájas beszélgetéssel mulattatott, többször hangsúlyozva, mily nagy szerencséjének tartja, hogy bennünket házában fogadhat; de hiszen ő is, mások is, többször kérték a helység elöljáróját, hogy a szultán vendégeiből kaphassanak.
Hajnalban a jó reggeli, fekete kávé és csibuk élvezése után, miután a jó török dohányzacskóinkat kitűnő dohánnyal megtölté, majd egy mértföldnyi távolságra gyalog elkísért. Ki tudja, - mondá - mikor részesülök ismét ily nagy szerencsében! Elbúcsúzván tőlünk, törökösen jobbról és balról magához szorított, szerencsés utat kívánt s mint valamely oszlop állva maradt, míg csak el nem tünénk szemei elől.
Hasonló bánásmódban részesültek társaink is. És ez így történt minden helységnél, míg csak Várnára nem értünk. Úgy fogadtak, mint rég nem látott gyermekeiket s úgy búcsúztak tőlünk, mint örökre eltávozó kedveseiktől.
Ezen szívesség nem is található, csak az igazhívő muzulmánnál, kiben semmi mellékes önérdek nem uralkodik; kinek fő jellemvonása a kendőzetlen őszinteség s a számítás nélkül való vendégszeretet.
A magyarra nézve 1444-ik évi november 10-éről szomorú emlékű Várnára megérkezve, kaszárnyába szállásoltattunk. Itt ugyanazon török ezredet találtuk, amely bennünket Verestoronynál fogadott volt. Örömünk a találkozás fölött kölcsönös vala, amely még fokozódott az által, hogy most már nem többé mimikával pótolt tört oláhnyelven, hanem törökül folyékonyan társaloghatánk egymással.
A majd minden törökországi utazó által felemlített gazdátlan kutyák itt már nagy számban találhatók.
Egyik sötét este, úgy tíz óra tájban, társammal ballagtunk a kávéházból hazafelé. A kaszárnyától nem messze egész csapat kutya vett bennünket körül s fenyegető ugatásaikkal mind közelebb-közelebb húzódtak hozzánk. Kezdetben figyelemre sem méltattuk őket; de a helyzet mind komolyabbá vált s már védelemről kelle gondoskodnunk. Szerencsétlenségünkre; mert a mindinkább szaporodó kutyatömeg folyton csaholva kordont vont körülöttünk s bizonyára szétmarcangolnak, ha sűrűn hangoztatott segély-kiáltásunkra két csaus nem szalad lélekszakadva a kaszárnyából, kiknek parancsszavára a kutyák meghunyászkodva visszavonultak.
A veszély elmúltával a két altiszt ama hasznos oktatást adta, hogy más alkalommal, hasonló esetben, égő lámpa nélkül ne járjunk; mert eltekintve attól, hogy a kavaszok mint tolvajokat bekísérhetnek, - a kutyák borzasztóan fogják kötelességüket teljesíteni. Csakis az nyújthat ellenük segítséget, kinek szavát ismerik, vagy az égő lámpa.
Különösen nagy számmal tartózkodnak ezen kutyák a kaszárnya körül, mert a katonák, mint általában a törökök, minden hulladékot az utcára vetnek s az ebek ezeket felemésztve egyszersmind a köztisztaság őrei gyanánt tekinthetők. Sztámbulban még több van; Damaszkus pedig az igazi hazájuk. Mert én ott is voltam - mondja az egyik csaus nagy büszkén, - a "Sam serif," a szent városban. Sztámbul nagyszerű, szép város; hanem Damaszkus, az szent város.
Várnán nyolc napig vártunk, míg Omer pasa Bukarestből megérkezett, kinek vezetése alatt, a török ezreddel hajón megindulandók valánk Konstantinápoly felé.
A várnai kikötő ez időben elhagyott nyilt öböl volt, a tenger hullámzásától csak a Fekete-tenger felől elhúzódó s hegyeknek is alig nevezhető, a Balkánnak kiágazását képező magaslatok által annyira védve, hogy a benne megfordult kevés számú hajónak némi ótalmat nyújthatott.
Ez lényegileg ma sincs másképp s csak az a különbség, hogy a mai fejlettebb kereskedelem s a rustschuk-várnai vasútvonal keletkezése által előidézett forgalom-növekedés a személy- és vagyonforgalom gyorsítását célzó, némi változtatásokat hozott létre. Ilyen a kikötőbe épített "molo", egy, különben nagyon kezdetleges, sinekkel ellátott cölöpépítmény, mely az indóházzal van összekötve s melyre a modern utazó az egész vonattal reátolatik, honnét azután lépcsőkön közvetlenül lejuthat a reá várakozó csónakba, mely néhány perc alatt a kikötőben horgonyzó hajóhoz viszi.
Ibráhim béj ezredes az egész ezredet csónakokon szállítá a kikötőben reánk várakozó hadi-gőzöshöz, melyre az odatámasztott létra segítségével felkapaszkodánk, ahol már Omer pasát találtuk kíséretével.
A nap csakhamar leáldozott s nyugtalan szívvel a fedélzetre sieték. A végtelen tenger látása, beragyogva az égboltozat miriádnyi csillagaitól, magasztos érzelmekkel tölte el, míg sima tükrén végig sikló hajónk saját életsajkámat jelképezé, mely a sors vad hullámai által a hazai partoktól kegyetlenül elűzetve, biztos irány nélkül idegenben bolyong s ki tudja mikor és hol éri el a nyugodt kikötőt!
Gyönyörű, csendes tengeri utunk volt. A hatalmas hajó, mintha csak Dunánkon járna, csendesen szelé a hullámokat, melyeket alig lehete érezni, s maga után hosszú utat rajzolt.
Reggel felé a várnai hegyek már rég letüntek a láthatárról s most déli irányban egy hosszú hegyláncolat kezdett az oszladozó ködből lassan kibontakozni, mind határozottabb körvonalakat öltve. A rumeliai s anadóliai hegyek ezek, melyek a Fekete-tenger déli partját szegélyezik. Látszólag összefüggő hegyláncolatot képeznek, csak az a feltünő, hogy egy bizonyos határig kelet felől dús, sötét színű erdővel borítvák, azontúl pedig megszünik az erdő, a hegyek kopaszodnak, színük távolról veresnek látszik. Közelebb érve vettük észre, hogy ott, hol a hegyek színe változik, ezek folytonossága is megszűnik s a hegyek félmagassága táján csakhamar, mintegy váracs alakú építményekből kinyúló két fehér oszlop tűnt szemünk elé.
A Boszporus bejárata előtt valánk. A két oszlop a bejárat őre, az Anadóli és Rumeli fener - vagy fanar, - a két világítótorony.
Néhány pillanat még s beléptünk a csoda szépsége miatt a világon méltán leghíresebbnek ismert ama tengerszorosba, melynek leírását számos költői s igazán hivatott toll megkisérlé, de melynek ragyogó szépségét legfeljebb csak sejtetni, erről halvány fogalmat nyújtani, azonban híven visszaadni nem sikerült. Ezt csak látni, érezni lehet, leírni nem.
A Boszporus közel három órányi hosszú s átlag félórányi szélességű vízi út, folyton középmagasságú hegyektől kisérve. Szeszélyes kanyarulatai által a legmeglepőbb s legfestőibb tájképek folyton változó egész sorát, - melyek az azúrkék csendes vízben híven visszatükröződnek, - tárva az elbájolt érkező elé; Ázsiát Európától elválasztja s a Fekete-tengert a Márvány-tengerrel köti össze.
De nemcsak tájszépség tekintetében áll páratlanul a Boszporus, - melyhez hasonlítani csak a Como tavat lehet, - hanem nevezetes azon részben történelmi, részben már mythosba nyúló epizódokról is, melyek egyes pontjaival lépten nyomon összefűződnek.
Ezen pontokat érinté lábával Bouillon Gottfried; ezen vízen özönlöttek át a régi keleti népek nyugatra; itt játszódott le a görög hitregének nem egy jelenete. Itt utaztak keresztül az Argonauták, midőn Jolkoszból Thesszaliába, Kolchiszba hajóztak, hogy az aranygyapjat elhozzák. Mindjárt a Boszporus bejáratánál vannak ama Szimplejadok, avagy Kianey szirtek, melyek azelőtt mindig egymáshoz közeledtek s a közéjük került hajót összemorzsolták; melyek közül csak Athenének különös engedelme mellett voltak képesek elhaladni az argonauták s még így is a hajó hátulja összeromboltatott. A Medea mondának színhelye is idetétetik és még sok más.
Utunkat folytatva megkezdtük a páratlan szépségű bevonulást a földkerekség leggyönyörűbb fekvésű s egyik legnagyobb világvárosába, Konstántinápolyba.
A szymplejadi sziklák, mióta az argonauták köztük elhaladtak, nyugalmasan állanak helyükön; tehát nem volt mitől tartanunk s így teljesen átengedhettük magunkat amaz ünnepélyes benyomásoknak, melyeket, úgy hiszem, mindenki érezni és soha feledni nem fog, ki e pontokat először meglátogatja.
A tenger hullámzása megszűnt s mintha csendes tavon volnánk, oly simává lett a víz tükre.
Hajónk, egy parti erődhöz hasonló építménnyel szemközt megállapodott. A hajóslegények hirtelen lebocsáták a sajkát, melyben egy hajóhadnagy iratokkal hóna alatt gyorsan helyet foglalt. A markos legények evezőiket a levegőbe merítve, nyílsebesen siklott tova a ladik a kék, csendes víz tükörén a parti erődig. Kevés vártatva visszatértek s mi addig is gyönyörködhettünk a szép látképben, mely már itt is elénk tárult.
Minden rendben volt, a hajó tovább mehetett. A vesztegintézet előtt állottunk, hol minden érkező hajó jelentést tenni tartozik a fedélzetén uralkodó egészségi állapotokról, s ha nincs baj, engedélyt kap a továbbmenetelre. Az engedély megadatott, a sajka felvonatott s folytattuk utunkat.
A tengerszoros mindinkább élénkült, látszott már is, hogy világ-emporium felé közeledünk. Egyik nagy háromárbocos a másik után lejtett el mellettünk, az uralkodó szélcsend miatt kisded gőzös által vontatva. Oly furcsa látvány, valóságos unikum!
Így haladtunk el Rumili kavak és Anadóli kavak közt, két nagy kastély előtt, melyeket IV. Murád szultán a Boszporus elzárása céljából emelt s melyek közül az ázsiai kastély még részben látható, bár ez is romokban hever. Az ázsiai parton ezeken kívül láttuk még az ide nem messze levő Jósue hegyet, hol ennek állítólagos sírjánál, mint mondják, dervisek állanak őrt.
A Boszporus jobbunk felől egyszerre kitágult. Leírhatatlan festői öböl nyílott meg előttünk. Két partján, egymással átellenben pompás kertek és sétányok által körülfogott, gyönyörűbbnél gyönyörűbb nyaralókból alkotott két telep, jobban mondva városka terül el, szép erdővel s háttérrel. Előttük feltűnően sok díszesebb hajó horgonyoz. Büjükdere és Therápia ez, melyek lakásul szolgálnak a Konstantinápolyban székelő nagyköveteknek s egyikét képezik a Boszporus legbájolóbb pontjainak, miért is a konstantinápolyiak - kiknek általános szokása szabad idejüket a Boszporus valamely szép pontján tölteni - mint kirándulási helyet különösen látogatják.
A nagykövetek közül Büjükderén tartózkodnak az orosz, osztrák-magyar, német és amerikai, Therápián pedig az olasz, francia s angol követ. Az előttük horgonyzó hajók nagyobb részt a követek rendelkezésére bocsájtott yachtok. Therápián mutatják azon platánt is, mely alatt Bouillon Gottfried keresztesivel 1096-ban megpihent. A platán kerülete állítólag 150 láb, a világ egyik legnagyobb fája.
Büjükderét és Therápiát elhagyva, egyik ragyogóbb kép a másik után jelent meg előttünk. Kiválóan megragadó az európai part temérdek kertjeivel s nyaralóival, melyek a legkülönfélébb alakokban, nagyságban, színekben s elrendezésben terülnek el a parton, megaranyozva a reggeli nap sugarai által. De az ázsiai part sem megvetendő sötét erdők által gazdagon fedett hegyeivel, melyek oldalán is látszik a sötét lombok közt egy-egy gyönyörű kioszk félig eldugva, vagy egy parti helység.
Így hajóztunk a Boszporus csendes kék tükrén végig, gyönyörködve a folyton változó képekben, melyek közül egyik szebb a másiknál.
Az ázsiai parton láttuk Hünkiár-Iszkeleszi-t Bejkosz-szal, mely utóbbiban a szultánnak egy nyaralója pompázik; majd Szultánia előtt hajóztunk el, hol III. Murádnak, most már nyomtalanul eltűnt, egykor mesés szépségű palotája állott; azután következett Kandlija, melynek magaslatai szép kilátást nyújtanak.
Az európai parton megpillantottuk Jeniköjt s Kálendár-t; az argonauták már említett hitregebeli hadjáratával összeköttetésben levő Iszteniá-t, majd pedig Emirghián-t, Izmáil pasa exkhedive nyaralójával.
Most a Boszporus legkeskenyebb pontjához értünk. A két Hiszár, az anadóliai s ruméliai zárja el ezen részt, mely úgyszólván Konstantinápoly kapuja s melyet II. Mohammed ugyanezen oknál fogva legelőbb is foglalt el s ezt követte magának Byzancznak eleste. Eme helyre teszik a történészek azon hidat is, melyen Dárius hadait Ázsiából Európába átvezette. A két vár különben már szintén rom.
A két Hiszár után következett az ázsiai oldalon Kándili, mely a Boszporus legszebb pontjának tartatik s utána - ó iróniája a sorsnak! - a Boszporus legförtelmesebb pontja, hol az emberi érzelmekből teljesen kivetkőzött s a törökök Nerójának joggal nevezett IV. Murád szultán sajátkezűleg végzé hallatlan kegyetlenséggel a hóhér teendőit. - Különben maga a hely oly gyönyörű, mint a Boszporus bármely része.
Innét már kezdetét veszi a főváros. A nyaralók, paloták, kioszkok, gyönyörű kertekkel körítve, egész városrészekké csoportosított szakadatlan sora kezdődik, mely majdnem megszakítás nélkül húzódik jobb felől egész Galatáig, bal felől Skutari-ig s ha valaki száz szemmel rendelkeznék, mégis jutna mindeniknek látni való elég.
Az európai oldalon ezalatt megpillantottuk a Rumili-Hiszártól csak egy kies öböl által elválasztott Bebek-et, szép nyaralókkal s platánfákkal, melyekhez a konstantinápolyiak szintén szeretnek kirándulni, majd közvetlen utána fekszik Ortaköj, hol a házak már a vízből merednek ki, minden járda nélkül, akár Velencében, s ha a Boszporus erősebben hullámzik, mit bár ritkán, de mégis meg szokott tenni, a víz az ablakokon feccsen be. Ja hátteret kertek és ligetek képezik. Többnyire gazdag pasák és görögök lakják.
Az ázsiai parton előtűnt a császári Bégterbég palota, pompás terrasszával, melyet két kioszk díszít. Palota, terrassz, kioszkok, mind a leggyönyörűbb fehér márványból. A háttér üde zöld liget, előtte pedig a Boszporus tiszta azúrkék vize csendesen nyaldossa a terrassz falait. Lehet-e ennél vonzóbb képet alkotni!
Jobbról következtek a Besik-tass városrész a Cserágán szerállyal, mely jelenleg az elmebeteg V. Murád szultán tartózkodási helye.
Majd szemünkbe tűnt a nagyúrnak fejedelmi pompájú Dolma-bágcse palotája, kertjével s gyönyörű aranyozott vasrácsozatával; mellette láttuk Galatát s a hegyen fekvő Pérát; balfelől tekintetünk Skutárira esett, - mind egy-egy nagy város önmagában, - s végre a középen megjelent, mint egy fejedelem udvara kíséretében, a maga teljes pompájában - Sztámbul, a kelő nap aranyos fényében úszva, a rengeteg kupolájú Ájá-Szofiával, a sötét cyprusok közé rejtett régi szerállyal, számlálhatatlan vakító fehérségű minaretjeivel, a mindezt kiegészíti a Boszporus és Aranyszarv tóvá szélesedő azúrkék vize, rengeteg árbocerdejével, a hajók és sajkák végtelen tömegével, örökké nyüzsgő-mozgó életével s mind erre lemosolyog a legszebb kék égboltozat, melyet emberi szem valaha láthat.
Leírhatatlan kép, melynél szebbet város nem nyújt! Mi ehhez hasonlítva a felcicomázott Páris, melynek nincsen Boszporusa? Micsoda az óriási London, melyet nem lehet sehonnan egyszerre áttekinteni? Ha pedig valahol megvan az áttekintés s a tájszépség, megvan a tenger, megvannak a szép hegyek, hiányzik az imponáló nagyság, mely itt egyszerre tárul az elkábított néző elé, lelket megragadó egész fenségében. Ameddig szem hat, jobbra, balra, előre, hátra, mindenütt csak Konstantinápolyt látja maga előtt s ennek nemcsak egy részét, hanem, mert hegyeken fekszik, egyszerre az egészet.
Ezen benyomások még mélyebbek lesznek, ha elgondoljuk, hogy az, mi előttünk fekszik - Byzancz. Egy darab világtörténelem, mit e fogalom magában felölel. Megjelenik előttünk nagy Konstantin óriás alakja a kereszttel, a szeretet, alázatosság és önfeláldozás megható jelvényével, mely egy nagy világ-átalakulást hirdet; majd elvonul emlékünkben a nagy egyház-szakadás, az emberi nagyravágyás és hiúság e műve; majd Bouillon Gottfried, Dandolo Henrik nagy alakjai jutnak eszünkbe s a keresztes hadak története;azután Flandriai Balduin s a rövid életű latin császárság; majd meg II. Mohammed tűnik föl lelki szemeink előtt, a véres harcokkal, az Ájá-Szofiának török mecsetté való átalakításával, s záradékul éppen odaillik a janicsárok lemészároltatása II. Máhmud által.
De hagyjuk el emez emlékeket, melyekkel a továbbiakban úgyis mindenütt találkozni fogunk s maradjunk a jelennél.
Hajónk az "Aranyszarvban", a Burnu szerállyal szemközt horgonyt vetett. Körülöttünk az árbocos hajók, gőzösök, csónakok, sajkák s egyéb vízi járművek minden képzeletet fölülmúló alakban és mennyiségben. A kövezett rakparton munkások, kereskedők, hajósok, katonák, vámőrök, hordárok, minden nemzetből, három világrész nyelvét beszélve.
Az itt kifejlődött óriási zsivaj, képzeletet meghaladó lárma, zűrzavar, szűk, tekervényes piszkos utcák, csakhamar feledtették velem a hasonlíthatatlanul kellemes benyomásokat, melyeket Konstantinápoly első megpillantásakor reám gyakorolt, s valóban örvendtem, midőn az innét nem messze levő "Eszki-szerászkeriá"t-ban (régi hadügyminisztérium) levő laktanyába felvezettek hol ideiglenesen nagy termek szolgáltak részünkre lakhelyül addig is, míg a rendes török hadseregbe beosztatni fogunk.
Ennivalót pedig főzettek számunkra hússal készített bámiát, padlicsánt, kárnibárt s több efféle keleti zöldségeket, melyeknek magyar neveit hiába keresnők, mert nálunk nem teremnek; mi is csak nagy sokára szoktuk meg ezek evését, de a meleg éghajlat alatt, az egészség fenntartására, nélkülözhetetlenek. Míg azonban ezen étkek élvezésével megbarátkoztunk, akinek volt néhány, Sumlán el nem kártyázott, hanem meggazdálkodott piasztere, el-elment az európai színezetű városrészbe, ahol tetszése szerint válogathatott a francia, angol, vagy német konyha készítményei között; még sonkát is lehetet kapni.
Konstantinápolyban tizenöt napig tartottak együtt bennünket; ezen idő alatt egyéb foglalkozás hiányában a városban bolyongtam, melynek később Damaszkusból való visszatértem után nyolc évig levék lakósa, hova időnként összeverődtek a szélrózsa minden irányába szétszórt magyar emigránsok is. Ezért érdemesnek tartom, hogy életküzdelmeink gócpontjával már most bővebben megismerkedjünk.

VI.
Körültekintés Pérán. - Áttekintés Konstantinápolynak a Galata-toronyból. - Topografia. - Statisztika. - Kirándulás az Arany-szarvon az édes-vizekig. - A kikötő. - Boszporus. - Üvöltő dervisek.

Péra képezi e hatalmas világvárosnak európai részét s egyúttal központja a társadalmi életnek, politikának, Galatával együtt, mellyel úgyszólván összeolvadt; úgy a kereskedelemnek is.
Külseje egészen európaias jellegű. A házak már nagy számmal kőből építvék, sőt mondják, hogy újabban nincs is többé megengedve, kiváltképpen faházak mellé, faházat építeni. Különben e rendszabály teljesen okadatolva van, ha meggondoljuk, hogy a tűzvészek gyakran egész városrészeket hamvasztottak el. Három, négyszáz ház elpusztulása nem is tartozott ilyenkor a ritkaságok közé.
Főere Pérának a főutcája, mely kellő közepén húzódik végig s minden inkább, csak nem egyenes; de igen élénk, szép kirakatokkal s a nálunk "párizsi utcának" nevezett bazárral. Egészben véve a kisebb európai városok főutcáihoz hasonlít, minthogy benne nyugat kereskedelme játssza a fő szerepet. Az emberek, kik nagy számmal tolongnak, a világ minden nemzetéből valók, ami Pérának európaias jellege mellett egyszersmind kozmopolitikus külsőt is kölcsönöz.
Valóságos bábeli zűrzavar az, mi fülünket megüti. Görög, olasz, francia, magyar, angol, német, mind egy rakáson, valamennyi saját nyelvét beszélve. A törökökön kívül főleg az olasz az, mi Konstantinápolyban leginkább hallható. Úgy látszik ez a kereskedelmi nyelv.
Pérán vannak a portánál meghitelt nagykövetek téli palotái is; - nyáron, tudjuk már, - a legtöbb Büjükderén és Therápián tartózkodik, s így Péra, lehet mondani, egyszersmind a politikának központja. Legszebbek és legnagyobbak az orosz és angol nagykövetek palotái, mely utóbbi egy bájos kert közepén fekszik. Legelragadóbb kilátást nyújt a német követségi palota, melynek tetejéről a fél Boszporus belátható.
Megemlítendő még Pérán a Kis-Campón létező, legújabb időben keletkezett szép sétány, mely a pérai társaságnak nyári estéken gyűlhelyül szolgál, már t. i. azoknak, kik nem mennek a Boszporus valamely kies pontjára szabad idejüket élvezni. Szép kis angolkert ez, fiatal fenyűkkel, üde, zöld pázsittal - ami Konstantinápolyban a ritkaságok közé tartozik, - festői csoportozatokkal, kavicsos utakkal s mellette padokkal a közönség kényelmére. Van itt cukrázda is fagylalttal s egyéb frissítőkkel, egészen mint nálunk a nagy városokban.
Galatán, mely Pérával úgyszólván egyet képez, van a kereskedelmi kikötő. A legtöbb szállítási vállalat, mint: Lloyd, Messagerie stb. ügynökségei, a vámház, a pénzváltók; tehát mindaz feltalálható itt, ami a kereskedelemhez tartozik.
Ez körülbelül mind, amit Péráról s a vele egybekötött Galatáról elmondani szükségesnek tartottunk. Kövezete, mint egész Konstantinápolyé, - rossz. Az utcák és terek telve vannak ronda ebekkel, melyek azonban, mióta fővédelmezőik, a janicsárok eltöröltettek, igen megjuhászodtak; nem bántanak senkit, kivált ha ők is békében hagyatnak. Eledelük a mindenféle hulladék s könyöradományok, melyeket a jámbor muzulmán bőven juttat számukra.
A rondaság már számtalanszor meg lőn énekelve, azért erről nem szólok. Annyi igaz, hogy az utcákat végigjárva nem értjük, hogyan lehet ez azon város, melynek látása bennünket kívülről annyira elbájolt!
Keressünk föl e helyett egy magasabb pontot, honnét Konstantinápolyt beláthatjuk s tájékozzuk magunkat egy kissé, gyönyörködvén azon páratlanul álló látképen, melyet az óriási kiterjedésű s remek fekvésű világváros madártávlatból nyújt.
E célra alkalmas pont kettő van: a szeraszkeriátus tornya Sztámbulban s a Galatatorony a hasonnevű városrészben.
Menjünk ez utóbbihoz.
A Galata-tornyot még a genuaiak - kik itt egykor szintén megfordultak - építették s valamely erődítménynek maradványa. Jelenleg magában álló torony, melyre belülről kényelmes lépcsők vezetnek s a szeraszkeriátus tornyával együtt tűzjelző tornyul szolgál. A lépcsőkön felhaladva, minden oldalról ablakokkal ellátott kerek terembe jutunk, hol a legfestőibb panorámát láthatja az ember anélkül, hogy nagyító üvegen keresztül kellene néznie, és pedig a lehető legkényelmesebb módon. Még fekete kávét is szürcsölhet hozzá, ha úgy tetszik.
Tekintsünk széjjel, mit látunk az elven térképen?
Konstantinápoly, a török birodalom e rengeteg fővárosa, mely alattunk teljes nagyságában elterül, az északi szélesség 41° és a Greenwichtől számított keleti hosszúság 28° 58' alatt fekszik. Lakosainak számára nézve eltérők a vélemények. Némelyek 900.000-re teszik, míg mások beelégesznek 4-500 ezerrel is; de vannak, kik állítják, hogy lakik benne 480 ezer muzulmán, 250 ezer orthodox örmény, 30 ezer egyesült kath. örmény, 220 ezer görög, 55 ezer zsidó s más 40 ezer különféle vallású; ami összesen egy millió hetvenöt ezer lakósnak felelne meg.
A tágabb értelemben vett Konstantinápoly - bele nem értve azon részeket, melyek már szintén hozzá vehetők volnának, de mégis inkább a Boszporus mellett elterülő külön helységeknek tekintetnek, - három külön álló városcsoportból áll, melyek egymástól a Boszporus, az Aranyszarv-öböl, valamint azon tengerszoros által vannak elválasztva, mely az Aranyszarvat a Márvány-tengerrel köti össze s mintegy még a Boszporus folytatását képezi.
Ezen három, elkülönített városcsoport; Péra-Galata (az európai város), mely a Boszporus és az aranyszarv-öböl közt egészen az u. n. "európai édes-vizek"-ig terjed; Sztámbul, a szűkebb értelemben vett Konstantinápoly, mely az Aranyszarv s a Márvány-tenger közt fekszik; s végre Skutári, vagy Sküdár, Üsküdár, mely az ázsiai partot foglalja el.
Mindegyike ezen csoportoknak maga egy-egy nagy várost képez s több alkatrészre oszlik, melyek megannyi városrészek.
Így az Aranyszarv és Boszporusz közt elterülő csoport áll: Galatából, mely a partot foglalja el s Pérából, mely a hegyen terül szét s az előbbivel egybe van forrva. Ide tartozik az ezekkel szintén összefüggő s e parton a Boszporusz felé húzódó Topháne, - az ágyúöntődétől így nevezve, - Fyndykli, a Pérától északra vonuló Tátávola, St. Dimitri és Pánkáldi, Dolma-bágcse, Besik-tass és Táxim. Ide sorolandó az Aranyszarv északi partját elfoglaló, de az előbbiekkel oly szorosan már össze nem függő, névszerint Pérától egy temető s egy völgy által elválasztott Kászim-pasa, Piali-pasa és Terszháne részletekkel, azontúl pedig Hászkjöj s végre az édes-vizek felé: Piri-pasa, Kárándzsi-Oglu és Szüdlüdzse.
Ezeken kívül a reánk nézve oly nevezetes Mádzsárdá vagyis magyar városrész, mely a Kárándzsi Oglu, vagy helyesebben Kárándzsi Kuluktól egészen a Nagy-Campóig terjed.
Ezen városnegyed II. Rákóczy Ferencz s társainak bujdosása idején nyerte nevét, ki a szathmári békekötés után Franciaországba menvén, III. Achmed szultán meghívására, ki hathatós támogatást igért neki Magyarország felszabadítására, 1717-ben Konstantinápolyba jött. De későn érkezett. A porta és III. Károly között a béke megköttetett, mely után Rákóczy 1720-ban társaival együtt Rodostóba vonult, hol a porta fejedelmi vendégszeretetben részesíté, mint az 1849-iki emigránsokat. Itt is halt meg 1735-ben, 60 éves korában.
Tetemeit három nap mulva, a szultán engedélyével, Konstantinápolyba hozták s a galati Szt.Bénoit-kolostor templomában helyezték örök nyugalomra. A nagy oltártól jobbra levő sírját vörös emléktábla jelöli, melybe latin nagy betűkkel van vésve rövid életleírása s halála. Ugyanitt látható anyjának, Zrinyi Ilonának feliratos emléktáblája is.
a Mádzsárdában tartózkodtak a későbbi idők emigránsai is legtöbbnyire s itt volt a Magyar-Egylet báró Orbán János házában, kinek 18 egy és két emeletes faháza volt Pérán és Tátávolán.
Ezen csoporttal átellenben fekszik Sztámbul, a török város, melynek részei: Szüdlüdzsével szemben, az édes-vizek közelében Ejub, Otakdzsilár részlettel; a falakon belül Aiván szerály, Egri kapu (amelynek a mi "Eger" városunkhoz semmi köze), Balat, vagy Balata, Edirne kapuszi, Számárdzsik, Top kapuszi, Sehir Emini, Mervleviháne kapuszi, Agádzs szerály, Szilivri kapuszi, Jedi-kule, Nárh kapuval, Pszámátia kapuszi, Ávrát bázári, Ak szerály, Aatik Ali pasa, Jeni-bágcse, Kárá Gümrük, Szultán Szelim, Fener, Jeni kapu (északi, az Aranyszarv mellett), Gül dzsámi, Dzsubbáli kapu, Szultán Mehemed, Un kapuszi, Odun kapuszi, Szolimánieh, Sah Szádáh, Láleli dzsámi, Jeni kapu (déli, a Márvány-tenger mellett), Jeni Máhálevel, Kum kapu, Szultán Bájázid, Eszki szerály, Szultána Válideh, Nuri Ozmánieh, Csátládi kapu, Szultán Áchmed, Szofia és végre Jeni szerály.
Skutári, az ázsiai város áll: Böjük dzsámi, Jeni dzsámi, Jeni Máhále, Eszki Válideh dzsámi, Dohándzsilár, Mejdáni pasa kapuszival és Szelimieh városrészekből.
És a Galata toronyból ez, majdnem mind belátható.
Lábunk alatt terül el Galata és Péra a kapcsolatos városrészekkel. Egy háztömkeleg, kivált a még mindig nagy számmal található faházakból álló városrészek. A kőházak többnyire nélkülözik a tetőt, melyre itt nincs is nagy szükség. Kelet felől a regényes Boszporus part, a távolban kékellő ázsiai hegyekkel s a parton elszórt különféle helységekkel gyönyörködtet. Majd nem tudjuk levenni róla tekintetünket, s mennél tovább nézzük, annál több újat és szépet fedezünk fel rajta.
A nagyúr Dolma-bágcse palotája csak részben látszik innét, a háztömkelegből leginkább csak tetejével tünvén ki; de annál szebb a túloldalon fehérsége által messze kirívó Béglerbég, mintha egy alabástrom alakzat volna a sötétzöld erdő mellé helyezve. Nem messze tőle szemünk Skutári felé tévedez, melyből főleg az óriási kaszárnya tűnik elő; maga egy városrész. Nyugat felől látjuk Kaszim pasát, mely ámfitheátralikusan hegynek támaszkodik s a további kilátást elzárja. Háta mögé bujik Hászkjőj, mely részben látszik, inkább csak a teteje. Ez is hegyen fekszik. Kászim pasa alatt van az árzenál, egy kis városrész, s a temető, melyet a török mulatóhelynek használ.
Déli irányban Sztámbult látjuk, melynek kirívó részleteit, főleg a nagyszámú dzsámi-k (mecsetek) képezik, kitünvén nagy kupoláikkal, minaret erdejükkel s tündöklő fehér szinükkel.
Az Aranyszarv legfelső végén áll, a már innét alig kivehető Ejub dzsámi; majd a hegytetőn, körülbelül Sztámbul közepe táján emelkedik II. Mohammed mecsetje s az Ájá Szofia, a hat minaretű Áchmedieh, továbbá a Szolimanieh és még sok más dzsámi.
A földnyelv csúcsát, melyet Sztámbul keleti végén képez, foglalja el a Jeniszerály, mely régi szerálynak is neveztetik, ámbár "jeni" éppen az ellenkezőt, "új"-at jelent törökül. E kép mögött pedig előtűnik a mosolygó kék Márvány-tenger, mely Sztámbul déli partját mossa, s a végtelen láthatárral összeolvad. Balfelül látszanak a "Herczeg-szigetek", azokon túl pedig a kis-ázsiai hegyek.
Ez körülbelül ama kép, melyet e világváros a Galata toronyból nyújt. És csakugyan sehonnét sem nyerhetünk oly tiszta fogalmat Konstantinápoly óriási kiterjedéséről, mint innét, vagy a Szerászkier-toronyból, azon különbséggel, hogy, míg az előbbiből a kilátás szebb a Boszporus felé, az utóbbiból főleg Sztámbul, a nyugati városrészek s a Márvány-tenger látszanak jobban. Ezért e helyek meglátogatása amily élvezetes, éppen oly hasznos.
Ezen általános áttekintés után tegyünk egy kirándulást az Aranyszarv-öblön végig az "édes-vizek"-ig.
E célból elhagyjuk Pérát s néhány különösen rossz kövezetű utcán keresztülhaladva s a törökök által mulatóhelynek használt temető, tulajdonképpen egy cyprusfa erdő mellett leereszkedve, felkeressük az Aranyszarv partját ott, hol a középső híd Galatát Sztámbullal köti össze.
Útközben nem egy érdekes typussal találkozunk; egy-egy örmény, vagy görög úrral lóháton, nagy esernyőt tartva feje fölé, melyet vörös fez takar. - Akár egy chinai mandarin czopf nélkül! Amott egy hamál - így neveztetnek a teherhordók - óriási teher súlya alatt görnyedez; minthogy az utcák oly keskenyek, hogy kocsival lehetetlen rajtuk járni, ilyenek viszik a holmikat fel Pérára. Íme! bennünket erősen a falhoz szorítva, rengeteg nagy darab faragott követ, nagyobbat mint önmaga, cipel valamely építkezéshez. Bámulatos erő s mindmegannyi szokatlan látvány az ilyeshez nem szokott európai szemeinknek!
A partra kiérve, nem nagy fáradságba kerül egy kaikot találni, melynek tulajdonosával gyorsan megalkudhatunk. A kaikok keskeny s aránytalanul hosszú deszka-ladikok; nagy gyorsasággal haladnak a vizen s hajtásuk több ügyességet, mint erőkifejtést kíván. Közönségesen egy- vagy kétpár evezővel vannak ellátva. Vannak nagyobbak is, 6-8 evezővel. Ezeket társaságok, vagy nagy urak használják s állítólag az evezők száma jelzi a rangot, melyet a csónakázó a társadalomban elfoglal. A szultán kaikját rendesen huszonnégy evezős hajtja. A belső berendezés elég egyszerű; de csinos és tiszta. Van benne egy pad alakú ülés, birkabőrrel vagy vánkossal bevonva. Belülről különféle színűek, a legtöbb piros; kívülről sárgásbarnára vannak festve s faragványokkal ellátva.
Minthogy a kaik igen könnyen felbillen, nyugodtan, majdnem mozdulatlanul kell benne ülni, mi az idegen részéről némi gyakorlatot kíván. Különben nem történik semmi baj, mert a kaikdzsik rendkívül ügyesek. Foglaljunk tehát mi is egész bizalommal helyet felfogadott kaikunkban, miközben egy ott ácsorgó a beszállásnál, markát tartván, segítségünkre van s evezzünk az édes-vizek felé. Útközben mindkét partot figyelemmel kisérhetjük.
Jobbra mindjárt az árnezál az, mi figyelmünket leköti. Az Aranyszarv itt egy kis öblöt képez, melynek partjai rakvák a haditengerészet hajógyáraihoz tartozó szép épületek s különféle dockok (hajóépítő műhelyek) nagy számával, melyek összevéve egy városrészt képeznek. Különben nem egyéb e telep, mint a mit Pólán, Spezzián, Toulonban, Bresten és Cherbourgban is láthatunk.
Minthogy a bemenet közönséges halandók előtt úgyis zárva van, bennünket inkább érdekelnek ama nagy, több emeletes alkotmányok, melyek előttünk a vízen, az árzenál előtt úsznak s így körülményesen szemügyre vehetők. Régi fából épített fregattok ezek, melyek Szebásztopol ostrománál szerepeltek. Magasságuk bámulatra ragad s két emeletes házakéval vetekedik; mindkét oldalon, két sor ágyú számára, ablak alakú lőrések vannak. Egy-egy vár volt az ilyen hajó, nyolcvan s több ágyúval fölszerelve. Jelenleg sokkal békésebb a feladatuk. Fő-büszkeségüktől, az árboctól, vitorlától, valamint ágyúiktól is meg vannak fosztva s raktár-hajóknak használtatnak.
Mellettük látunk egy pár modern hajót is. Ezek már egészen más alakúak. Kevésbé magasak - bár azért a magasság ezeknél is tisztességes, - hanem annál hosszabbak, Ágyú nem sok van bennük, hanem lövegjük alig lesz könnyebb a métermázsánál s valószínűleg Krupp, vagy Armstrong gyárából kerültek ki. Egyik a hajók közül kiválik nagyságára nézve s a tengernagyi zászlót hordja. Van itt még sok más kisebb-fajta hajó, valamennyi a haditengerészet szolgálatára.
A hadihajókból kibontakozva folytatjuk utunkat s csakhamar Balat, vagy Balata és Hászkjőj közé jutunk. E két városrészt a Spanyolországból bevándorlott zsidók lakják. Balata Sztámbul alját, Hászkjőj pedig ezzel szemben egy domboldalt foglal el és sűrűen meg van rakva rondábbnál rondább faházakkal. Ez a legpiszkosabb része Konstantinápolynak, valóságos fészke a cholerának s egyéb pusztító ragályos betegségnek s mégis - ki hinné! - laknak itt zsidók, kik milliókkal birnak. Messziről különben Hászkjőj is kellemes látványt nyújt, amint az Aranyszarv partján a hegyen felfelé húzódik.
Balfelől, a sztámbuli részen, igen nevezetes épülethez érünk. Az Ejub mecset fehérlik a hasonnevű városrész házainak tömkelegéből elénk s egyetlen minaretjével szerényen húzza meg magát, nem is gyaníttatva azon fontos szerepet, melyet játszik s mely ezen kicsiny imaházat sokkal nagyobb és pompásabb társai fölé emeli.
A próféta zászlaját őrzik benne s itt övezik fel a trónra lépő szultánt a karddal, ami a törököknél koronázási szertartásunkat pótolja. Nevét a mecset Ejubról, a próféta egyik helyetteséről s zászló-hordozójáról nyerte, ki a szaraczén támadásnál 668-ban itt esett el s ugyanitt el is temettetett. Sírja a mecset mellett van s a muzulmánok közül igen sokan kívánván ide temetkezni, körüle időfolytán egész temető képződött. Különben az Ejub mecset oly szent hely a töröknél, hogy ide muzulmánon kívül lábát más be nem teheti. a többi mecsetek kapui mind megnyiltak már a "báksis" előtt, még az Ájá Szofiá-é is, de az Ejub még ezzel is dacol mind ez óráig.
Az Aranyszarv e helyen szigetek által több ágra oszlik, melyek egyikén felfelé haladunk rövid ideig. A csatorna nagyon keskeny s pénteken délután - a törökök vasárnapján - ha az idő nyáron, vagy tavasszal kedvező, a kaikok oly sűrűen lepik el, hogy a káikdzsik csak a szünet nélkül hangzó: Anadóli! Ruméli! - jobbra, balra, - kiáltásokkal képesek az összeütközést kikerülni. Minden pillanatban azt véljük, hogy nekünk jő egy ladik, de ügyesen siklanak el mellettünk anélkül, hogy egyik a másikat érintené. A kaikdzsik ezen ügyessége az idegent méltán bámulatra ragadja.
Még nagyobb fokot ér el a tolongás, midőn az Aranyszarv végét rövid idő mulva elérjük s a víz egy egészen keskeny csatornává zsugorodik össze. A közeli völgyből két patak tör elő s ömlik az Aranyszarvba, a Czydárisz és Bárbizesz, melyek egyikén felfelé haladunk. Ezek az édes-vizek, ellentétben a tenger, tehát az Aranyszarv sósvizével, melyektől ezen egész vidék, a konstantinápolyiak e legkedveltebb s leglátogatottabb mulató helye, nevét nyerte.
E völgy egyébiránt, a szultán egy kis nyaralóját kivéve, semmi különös szépséggel nem bír, sőt a nyári hónapokban még üde pázsittal sem rendelkezik, mert a forró nap mindent összeperzsel. Pénteki napokon azonban Konstantinápolyt egészben jellemző neme a népéletnek fejlődik itt ki, mely hasonló a bécsi "Wurstel-Prateré"-hez, de keleti sajátosságokkal átalakítva s fölötte érdekes. Nem látunk ugyan "Paprika-Jancsi"-t, sem célbalövő s egyéb bódékat, hanem látjuk a népet szokatlan keleti zajos jókedvével, különféle festői öltözetében s a maga ártatlan mulatságával. Látunk török nőket fehér fátyollal arcukon - amely azonban bájaikból többet enged sejteni, - fekete, bő, köpeny alakú ruhában s napernyővel; pazarul felékesített görög hölgyeket, kik szépségüket már nem rejtik fátyol alá. Vannak itt örmények, zsidók, kimondhatatlanul felcicomázva s ezek között sok, részben Konstantinápolyban lakó, részben idegen európai, minden nemzetből összeválogatva. Valóban, a népélet tanulmányozására rendkívül becses kaleidoszkop!
A temérdek sok sajka, elmerülésig megterhelve, folyton önti a partra a látogatók nagy sokaságát, férfit, nőt, gyermeket. Az érkezők csoportonként egy-egy megállapíthatatlan platánfa árnyékába telepesznek, leterítik szőnyegeiket, előveszik a hozott étkeket, azután fecsegnek, esznek, isznak, dohányoznak napestig.
Mások sétálni mennek, hogy megtekintsék azon óriási platánfát, melyet lakásul használ egy egész család; ajtóval s ablakokkal van ellátva; az előbbin létra segélyével járnak be és ki, melyet éjjelenként egyszerűen a fa ágaira akasztanak. Ismét mások másként szórakoznak, kiki kedélyhangulata szerint. Képzeljünk ilyen csoportot annyit, mely az egész völgyet betölti s fogalmat nyerünk azon látványról, melynek pénteken délután az európai édes-vizeknél tanui lehetünk.
A csoportok közt déli, vagyis inkább keleti gyümölcsárusok, Konstantinápoly eme kucséberei járnak fel s alá, földi mogyorót, - leblebit, - pisztáciát stb. csak keleten divatos ennivalót árulnak, mások ismét fagylaltot, serbetet kínálnak.
Az édes-vizektől ugyanazon úton, melyen jöttünk, visszatérve, kirándulásunkat kiterjeszthetjük az ellenkező oldalra és szemügyre vehetjük a tulajdonképpeni kereskedelmi kikötőt, mely érdekes ritkaságokban, sajátos vonásokban szintén nem szűkölködik s a látogatást nagyon megérdemli.
Az Aranyszarv második hídjához, oda honnan elindultunk visszatérve, folytatjuk utunkat kaikon a Boszporus felé.
A híd alatt elhaladva, Sztámbul és Galata közt azon kikötői élet egyikét látjuk magunk előtt, mely minden tenger mellett fekvő városban meglep s különös vonzerővel bír; de itt különös jelleget is nyer, mert e helyen Kelet és Nyugat kereskedelme forr egybe.
Látunk hajókat, melyek déli gyümölcsökkel vannak megtelve, talán éppen Jaffából érkeztek; mások árukat vesznek föl a Fekete-tenger kikötőibe; mellettük horgonyoz egy nagy háromárbocos, mely Amerika terményeit hozta a messze tengerekről; mások ismét a Közép-tenger kikötőiből, avagy éppen Kelet-indiából és Áfrika partjairól futnak ide. Mind megannyi sajátos jelleg. Hajó, matrózok, rakomány távoli országok szülöttei. Kit ne érdekelne ez örökké sürgő-forgó, változó kép?... Amott látunk néhány oldalra fordított hajót a szárazon. Javító műhelyek mellett siklik tova csöndesen kaikunk.
Ily változatos képek mellett evezünk az első hídig, hol e mozgalmas élet még inkább fokozódik. A hídon ember, ember hátán, nagy tömegekben hömpölyög végig. - Ez a főere Konstantinápolynak, mely Sztámbul főutcáit, Péra és Galata főutcáival egybeköti. A hídon egyik kicsinyded helyi hajó a másik mellett várakozik beszálló utasára. Nem kell soká várnia, már is egyik a másik után hagyja el helyét, kirándulókkal megterhelve, kiket a Herceg-szigeteken, Háyder hasán, Skutáriban, avagy a Boszporus más szép pontján fog partra tenni s helyet ad egy másik hasonló hajónak, mely éppen a hídhoz közeledik. Itt vesszük észre igazán, hogy világváros közepén vagyunk. De nem! Egy világ ez önmagában!
Lejjebb érve, Galata folytatása mellett Tophánet szemléljük bal felül, jobbról pedig Sztámbul végcsúcsát, a cypruszerdő mögé rejtett régi császári palota-tömbbel s kertekkel, mely együttvéve állítólag akkora, mint Bécs belvárosa.
A Lloyd hajóinak kikötőihez értünk. Itt horgonyoznak ama hajóóriások, melyekkel nevezett társulat a Földközi-tenger, jelesül ennek keleti részében, mely általános hajózási műnyelven "Levante" név alatt ismeretes, a forgalmat közvetíti s melynek hajói valamennyi hasonló társulatokéit külcsin és kényelem tekintetében fölülmúlják.
A kaikok egész özöne vesz éppen körül egyet e csavargőzösök közül, melyre fel van vonva a kék zászló annak jeléül, hogy nemsokára indulni fog; ezt mutatja a sajkák tömege is, melyek utasokat s poggyászt szállítanak be. A kék zászló különben fel szokott vonatva lenni minden hajóra 24 órával az indulási idő előtt, hogy az utas jelentkezzék s ügyeit rendezze.
Tovább következik a "Messagerics Mariti mes" című Marseilles-ban székelő francia társulat hajóinak rakodó helye. Amott ismét az angol, olasz, orosz s más hajók, melyeket az ahhoz értők különböző színre festett kéményeikről még akkor is felismernek, ha nincsen felhúzva a jelző lobogó. Így az angol hajók fehér, az olaszok sárga, a franciák gyakran vörös kéménnyel bírnak. Az osztrák-magyar Lloyd hajója mind fekete kéményt hordoz.
Rendkívül érdekes egy-egy kikötőben hajókázva megfigyelni azon lázas tevékenységet, mely a kikötői életben nyilatkozik s mely nélkül kikötőt képzelni alig lehet.
De kaikunk nem állapodik meg; tovább siklik a Boszporus felé. A víz, melyen kevés idő múlva könnyedén surran tova, az Aranyszarv nevet Boszporussal cseréli fel.
Látszik már a Dolma-bágcse hatalmas és szépen tagolt homlokzata. Bár ízlés tekintetében sokan különféleképpen ítélik meg, de egyet, a mély, megragadó benyomást, melyet a Boszporus partján szabadon, künn állva az érkezőre gyakorol, eltagadni nem lehet. Előtte, a homlokzat egész szélességében elterülő, lépcsőkkel s aranyozott szép vasráccsal ellátott kőpart, mely végével a Boszporusba vész, még neveli a hatást.
Kirándulásunkat kiterjeszthetjük egész Bebek-ig; végig nézhetünk a Cserágán palotán, melynek állítólag csak az alapja van kőből, a többi fából, belülről azonban valódi keleti pompával ékeskedik; - végig hajózhatunk az ortakői házsoron, mely oly furcsán néz ki közvetlenül a vízből kimeredő falaival, - egész Velence. Nagyon jól megkülönböztethetők a törökök házai a háremektől, melyeknek sűrű farácsozattal ellátott ablakaik vannak. S ha odaképzelünk magunknak egy-egy török szépséget az ablak rácsai mögött meghúzódva, kész a kalit a fogoly madárral.
Bebekben kis időre kiszállunk ladikunkból s frissítőket veszünk magunkhoz. Ide is sokan rándulnak ki a török fővárosból, melynek Bebek úgyszólván csak külvárosát képezi.
Visszafelé az ázsiai part mellett utazunk s közelebbről vesszük szemügyre a Beglérbég palotát, mely tiszta fehérmárványból készült s műízlés tekintetében valamennyi császári palota között az első helyet foglalja el. Nagyságra nézve azonban amazokkal nem mérkőzhetik. Olasz stylben van tartva; főhomlokzata, mely a Boszporusra néz, gyönyörűen taglalt; az ablakok mellé helyezett számos oszlop szépen faragott fejezeteikkel különösen díszére válnak. Előtte a sarkokon szabadon felállított két hegyes tetejű kioszk, bár nem Olaszországra, hanem inkább Keletre emlékeztet, mégsem vonnak le a hatásból semmit. Alapját a palotának még II. Mahmud szultán, a "reformator" vetette meg, de mostani alakját és fényét csak a legutóbbi szultánok alatt nyerte el. Begler bégnek hívják a Boszporus partján, mellette elterülő, hasonnevű helységtől, mely a legtávolabb értelemben vett Konstantinápolynak már egy részét képezi.
Kirándulásunk nem lenne teljes, ha az üvöltő dervisek meglátogatását elmulasztanók.
Egy dzsámiban, a közeli Skutáriban tartanak ezek különös gyakorlatokat, melyeknek beléptidíj mellett tanúja lehet bárki is, akinek idegrendszere elég erős arra, hogy a látványt, mely szemei elé fog tárulni, elbírja. A dervisek a mecsetben félkörben sorba állanak, arccal az imáret, vagyis azon hely felé fordulva, mely Mekka irányát jelzi. Vannak köztük viruló ifjak s élemedett öregek, mindegyik fehér turbánnal a fején. A sheikh egy intésére előbb lassú ütemben kezdik énekelni csak néhány szóból álló bús éneküket, miközben folyton jobbra, balra hajlonganak. Ez ének, inkább kiabálás és hajlongás, órákig tart s mindinkább fokozódik úgy annyira, hogy izzadság tör elő a homlokon, a száj habzik, s a hang, mely kifáradt és görcsösen emelkedő mellükből előtör, minden inkább, csak emberi nem.
Valóban, amily érdekes e látvány ethnografiai tekintetben, épp oly undorító, mint az istenitiszteletnek része. Sokan a karzaton elhelyezett nézők közül annyira rosszul lesznek, hogy távozni kénytelenek. Megesik, hogy egy-egy a dervisek közül el is ájul, sőt fel sem ébred többé! - Az ilyenek azután szentek gyanánt tiszteltetnek.
Utolsó felvonása ez undok szertartásnak a még undokabb gyermek-gyógyítás. Nem elég, hogy beteg gyermekeknek nem éppen legnagyobb tisztaságú ruháit, inkább rongyait hozzák s azokat különös korsócskákhoz - valószínűleg a Zemzem vizével telve - érintik, melyeket a gyermek felhúzván, tőlük meggyógyuljanak: hanem nagyobb gyermekek önmaguk jőnek a mecsetbe s itt egymás mellett hanyatt feküdve, az imám két dervis segítségével gyomrukon kétszer végig sétál. Valóban különös neme a massage kurának!

VII.
Sztámbul. - Egy darab archeologia. - A Mehmedich mecset. - II. Mohammed sírja. - Turbák. - Török sírok. - Vízvezeték. - Házak, utcák. - Levestészta. - Szolimánieh dzsámi. - Galamb mecset. - Égett oszlop. - Bin-bir-direk. - Átmeidán tér. - Kígyó-oszlop. - Ájá Szofia. - Régi byzánczi emlékek. - Bezesztán.

Sztámbul, a kevés kivétellel egészen törökök által lakott s legszűkebb értelemben vett Konstantinápolyt képező városrésze a nagy török fővárosnak, azon földnyelvet foglalja el, mely az Aranyszarv-öböl és a Márvány-tenger közt fekszik. Míg egyfelől a minden ízében valódi török város hamisítatlan typusát tárja elénk, egyszersmind azon hely is, hol mindazt feltalálhatjuk, mi a régi Byzáncz maradványaiból még fennáll. Egy darab archeológia.
Sztámbul, Konstantinápolynak legérdesebb része. Illő, hogy vele legkimerítőbben foglalkozzunk.
Hogy mindazt megismerhessük, mit Sztámbul reánk nézve érdekest magában foglal, az olvasót egy sétára hívom fel Sztámbul utcáin végig s e célból kérem, fáradjon le ismét Pérából azon rossz kövezető utcán, melyen egy ízben már lebocsátkozott s menjünk újra az Aranyszarv második hídjához, hol a kaikot felfogadtuk, midőn az édes-vizekhez evezénk. Most azonban gyalog megyünk át a fahídon, melynek másik vége már Sztámbulban van. A túlsó partra érve, egyik piszkos utcán végig haladunk, a hegynek felfelé. Előttünk - éppen átellenben a híddal - áll a hegytetőn két nyulánk, fehér minaretű s hatalmas kupolája által a figyelmet már messziről felkeltő mecset. Vegyük ezt szemügyre.
E mecset - dzsámi - Konstantinápoly egyik legvéresebb napjára emlékeztet. 1453-ban volt e nap; utolsó Byzáncznak s elsője a török uralmú Konstantinápolynak II. Mohammed szultán alatt, kiben ezen dzsámi alapítóját, építőjét s névadóját tiszteli.
A Mehmedieh-t - ez a mecset hivatalos neve, - II. Mohammed, ki bevevén Konstantinápolyt, minden keresztény templomot dzsámivá alakított, - azon helyen építteté, hol előbb a két szent apostol, András, Lukács és sz. Timotheus püspök tiszteletére emelt keresztény templom állott. II. Mohammedtől különben még sok mecset származik. Ő építette az Ejub mecsetet is, melyről már fentebb megemlékeztünk.
A mecset előtt, mint általában minden mecsetnél szokás, négyszögű, körülépítet udvar van; falaiban kutakkal, medencékkel, hol a hívők a szokásos mosdásokat végzik. E nélkül nem szabad senkinek Álláhhoz imádkozni. az udvaron áthaladva a bejárathoz érünk, mely, ha van engedélyünk - amit az előírt beléptidíj lefizetése mellett jelenleg már mindenki megkaphat - megnyílik előttünk; de előbb vagy levettetik lábbelinket, vagy utasítanak, hogy föléje papucsot húzzunk, ha t. i. ilyet magunkkal hoztunk; mert a mecset talaját sarus lábbal érinteni nem szabad. A mecsetbe lépve meglep annak egyszerűsége. Majdnem az egyetlen dísz, a hatalmas oszlopokon nyugvó kupola. A talaj télen drága szőnyegekkel, nyáron csak egyszerű gyékénytakarókkal van borítva. Az egyes ablakok előtt néhány sz. András-kereszt alakú állvány, a Koránok számára, melyek némelyikénél egy-egy igazhívő guggol s lábait maga alá szedve imádkozik. A mecsetnek Mekka felé fordított falán van az "imáret", t. i. emelkedettebb hely, két óriási szál festet viaszgyertyával.
Más nevezetesség a mecsetben nincsen.
Sokkal említésre méltóbb a keleti oldalon, a sírkertben levő kis kupolás kerek épület. Ez az úgynevezett "turba", vagyis mauzoleum, - milyen Konstantinápolyban 239 van; ez a mecset építőjének II. Mohammednek, valamint anyjának s gyermekeinek földi maradványait foglalja magában.
Minthogy a turbák egymáshoz mind hasonlók s egyet megtekintvén, fogalmat nyerünk valamennyiről, nézzük csak meg ezt, mely egyike a legszebbeknek. A rácsozott ablakon benézve látjuk, hogy a turba belseje kerek tér, melynek közepén több, fából készült s feketével takart katafalkszerű alkotmány van; ezek közül egy különösen kiválik; a szultán szárkofágja ez, mely drága szőnyegekkel van borítva. Fejénél fából készült fejalak emelkedik, melyre a szultán turbánja van feltéve úgy, amint ezt életben hordta, drága forgóval és kócsagtollal; lábainál mesés értékű aranygyertyatartókban óriási, majdnem fél láb átmérőjű gyönyörű, színesen díszített viaszgyertyák vannak felállítva. E "szánduka" nevet viselő koporsók alatt vannak a testek a földbe temetve s a tulajdonképpeni sír egy márványlappal ellátva. A családtagok szándukái alakra nézve ugyanilyenek, de alacsonyabban állanak s a fejfa hiányzik. Az X alakú állványok itt sem hiányoznak, sőt igen értékes Korán példányokat látunk rajtuk feküdni.
Sajátságos szokás a törököknél, hogy nem a mecsetekbe, hanem ezeknek Mekka felé fordított oldalán, külön sírokba temetkeznek. Ilyen turbában van Ejub sírja is s úgy ennél, mint a Mehmedieh mellett, idő folytán egész temető képződött. Hasonlóképpen majdnem valamennyi híresebb dzsáminál. Minthogy török temetőt még nem láttunk, vegyük ezt körülményesen szemügyre.
A török sírok nem sokban különböznek a protestánsok sírjaitól. A sírüreg kőlapokkal van fedve, melynek egyik felén a síremlék emelkedik, felállított lapot képez; gyakran igen szépen faragott, nem ritkán aranyozott fejjel ellátva, különféle fantasztikus alakokban s a férfiaké különbözőleg a nőkéitől. A sírkövek telvék a Koránból vett mondatokkal. A sírok közé cypruszfákat szoktak ültetni, melyek egész erdőt képeznek s hűs árnyaikat a törökök - egyéb sétányok teljes hiányában - szívesen felkeresik szórakozás kedvéért.
II. Mohammed mecsetje közelében akadunk az első emlékre a régen mult időkből. A Bozdoghan-Kemery ez, Valens császár híres vízvezetéke, mely két halmot köt össze egymással s az óriási várost még ma is ellátja vízzel. Ezer ötszáznál több tavaszt látott e vízvezeték maga fölött elvonulni. Hadrián császár kezdette építeni s még ma sem vált szolgálatképtelenné, dacára annak, hogy időfolytán sok viszontagságnak volt kitéve; számos földrengés ingatta meg falait s az avarok pusztításaitól is sokat szenvedett. Magassága ma is méltán csodálat tárgya.
A Mehmedieh-től vegyük utunkat a szerászkeriátus felé, azaz nyugat irányban s erre a Sztámbult majdnem egyenesen átmetsző néhány utca valamelyikét használhatjuk fel előnyösen.
Útközben a török utcai élet néhány vonásával ismerkedhetünk meg, melyek nem lesznek egészen érdek nélküliek.
Az utca, melyen végig haladunk, a valódi török város kellő közepén vezet át. a házak fából vannak s úgy össze-vissza építve, hogy utca csak nagyon kevés képződik. A legtöbb ház egy tömkeleget képez. Hogy e helyen a rondaság otthon van, talán mondanunk sem kell, ha török városról szólunk. az utcák, mint mindenütt, telve a hirhedt kutyákkal. A házak emeletesek; tetejük a mi házainkéinál jóval inkább kiugrók s igen széles eresszel bírnak. Ez által nyerik főleg a különös typikus kinézést s az oly sajátságos külsőt, mely az aránylag inkább lapos, mint magas tetők által még inkább fokozódik. A lépcső legtöbbször kívülről van alkalmazva, valamint a kiülő erkélyek sem hiányoznak. Ez utóbbiakat különösen a háremeknél látjuk nagy számmal.
Az utcák maguk is igen sajátos külsejűek s teljesen elütnek az európai városok utcáitól. a házak alja bolt s elül, üveg ajtó helyett, egészen nyitva. Igen gyakorlati ötlet! Nem kell kirakat, mert a boltot fenékig be lehet tekinteni s nem kell félni, hogy valamely ügyetlen járó-kelő az ablakot be találja törni!
Itt egy elől nyitott kávéházat látunk, melyben néhány igazhívő szürcsöli lassan feketekávéját s szívja csibukját vagy nargille-ját; órákig mozdulatlanul, maga elé merengve ül, akár felöltöztetett szobornak nézhetnők. Másik, hasonló helyiségben mészárszék van, melyben különös alakú, nálunk teljesen ismeretlen, ürük lógnak, farkuk akár egy túrószacskó!
Amott egy műhely vonja magára kíváncsiságunkat. Nézzük csak meg mi van benne? - A helyiség nyitott, mint a többi s így az utcáról akadály nélkül végig nézhetjük, ami bent történik. Fenekével felfelé fordított vörösréz-üst alakú kemence előtt, mely jól be van fűtve, áll egy török. Mellette, megfelelő edényben, palacsintatésztához hasonló félig híg folyadék van. Ebből egy összecsukott marok alakú, belül üres s elül öntöző-kanna rózsájához hasonlóan finom lyukakkal ellátott pléh készülékbe tesz kellő mennyiséget, mely a nyílásokon keresztül hajszál vékonyan s köralakokat rajzolva eléjövén a forró üst tetejére hullik, hogy néhány pillanat múlva, sárga színét teljesen megtartva, megszárad; most ezt a mester lágy selyemként csinosan összefonja s mint eladásra kész árút félreteszi. Van is már mellette egész garmadával. Levestészta az, mit ily lehető legegyszerűbb s leggyorsabb módon előállít; végnélküli metélt forma, melyhez hasonlót a legügyesebb kéz sem képes metélni.
Az utca túlsó felén egyéb boltok vonják magukra figyelmünket. Egyikben talpatlan feketekávés porcelláncsészéket árulnak, melyeket vagy kézben tartunk, vagy pedig az itt szintén kapható állványokra helyezünk. A másik boltban csupa sárga, veres, fatalpú papucsot látunk, a török szépek lábbelijeit.
Ily s ezekhez hasonló jelenetekkel elfoglalva alig vesszük észre, hogy a szerászkeriátus (hadügyminisztérium) előtt állunk, egy nagy, gyakorlótérnek használt szabad téren, melynek közepe táján kerek torony emelkedik. Ennek tetejéről is beláthatjuk egész Konstantinápolyt.
Ezt mellőzve, irányozzuk lépteinket a Szolimánieh dzsámi felé, melynek négy karcsú minaretje s óriási kupolája, - mely Konstantinápolyban a legmagasabb, - a háztömkelegen messze túlemelkedik, s már régen hívogat bennünket.
E végből a szerászkeriátus alatt egy kis alagúton haladunk keresztül, mely a hegyről lefelé visz. Innét csak néhány lépés a mecset bejáratáig.
Itt is, mint Mohammed mecsetjénél a körülkerített, de már négy minarettel ékesítet előudvarba lépünk s azután ismét levetjük saruinkat, melyek társaikhoz sorakoznak s az imám kinyitja előttünk az ajtót.
A padozat e helyen is úgy van fedve, mint az előbb meglátogatott dzsámiban, melyhez sokban hasonlít, csak a kupola magasabb, mi által még hatalmasabb benyomást gyakorol.
A négy oszlop, melyen az óriási kupola nyugszik, vörös porfirból készült. A számos mellék kupola, melyek szép összhangban sorakoznak a főkupolához, ennek hatását csak emelik. Sokban hasonlít e dzsámi az Ájá-Szofiához, melyről alább emlékezünk s melynek ez csak utánképzése.
A mekkai oldalon van a turba, mely a mecset építőjének II. vagy nagy Szolimánnak (megh. 1566-ban), a reánk, magyarokra a mohácsi vészről oly gyászos nevezetességű szultánnak, továbbá III. Szolimánnak (megh. 1691-ben), valamint az 1697-ben elhunyt II. Áchmed szultánnak, úgy ezek néhány közelebbi családtagjának, többiek közt Churim Roxelane, II. Szolimán anyjának foglalja magában földi maradványait. A koporsók itt is olyanok, mint azt II. Mohammed mauzoleumánál láttuk. A fejfán turbánok s a szultán-koporsó mellett öles gyertyák. A gyertyatartók, melyek valamennyi közt a legnagyobbak s legértékesebbek, állítólag Temesvárról rablott aranyból valók. A turbát köztemető, szép cyprusz-erdővel köríti.
A Szolimánieh-tól nem messze, az Aranyszarv első hídja mellett van a Válideh Szultána, szintén igen szép mecset, minthogy azonban ez reánk nézve mi nevezetesebbet sem foglal magában, látogatását elmellőzzük s e helyett térjünk inkább vissza az alagúton a szerászker-térre s ennek kapuját átlépve, forduljunk balra s folytassuk utunkat a megkezdett irányban.
Amire mindenek előtt akadunk, az a Bájázid mecset, mely a szerászkeriátus kapujával átellenben van. Az előudvarban tanyázó temérdek galambról, "Galamb-mecset" nevet is visel. Hívők és hitetlenek az ott madár-eleséget áruló töröknek báksist adnak, ki azután ennek fejében, megfelelő mennyiségű eledelt oszt szét a galambok között, melyek ezt annyira értik, hogy ha valaki az árusító török felé csak közeledik, seregestől repkedik körül a kegyes adományozót. Így lesznek e galambok közköltségen táplálva s állítólag ezektől származnak azon galambok is, melyek a velencei sz. Márk-téren minden idegennek feltünnek.
Néhány közvetítő utca felhasználásával széles, egyenes utcába érünk, mely Sztámbul fő erét képezi s turbákkal van megrakva; ezek közül legnevezetesebb s megtekintésre legméltóbb a II. Máhmud szultáné, a "reformátor"-é. Ezen szultán volt az, ki az állam és saját egyeduralmára veszélyessé vált janicsárokat lemészároltatta, egyéb újításai közt a turbán hordását beszüntette, behozván helyébe a fez (vörös töröksapka) viselését, melyet a szultánok azóta hordanak. Turbája a legszebbek egyike Konstantinápolyban s azért tegyük ezt látogatásunk tárgyává.
A turba, melyben II. Máhmudon kívül, még ennek második fia, a szerencsétlen Ábdul-Azisz szultán, sok hozzájuk tartozó családtaggal pihen, a többi turbáknál sokkal tágasabb és világosabb, sőt síremléknek nagyon is derült és barátságos; inkább egy teremhez, talán kioszkhoz hasonlít, melybe mulatni járnak, nem pedig sírbolthoz. A koporsó-alkotmányok hasonlók a más turbákban látottakhoz, csakhogy a fejfákon már nem turbánt látunk, hanem fezt, melybe a szultán forgója van erősítve. II. Mahmud fezét gyönyörű, közel négy hüvelyk átmérőjű gyémánt, csillagforgó díszíti. A gyertyák szintén megvannak, de már sokkal rövidebb, vékonyabb s festetlen kiadásban; a kicsiny gyertyatartók nincsenek többé aranyból, hanem csak ezüstből. Tempora mutantur!
Itt már kezdődik a régi Byzáncz klasszikus földje! - Azon városrész, mely fából készült viskóival, mint egy háztömkeleg, össze-vissza építve, szemünk előtt elterül, a régi "Forum Constantini". Ide nem messze van az "égett oszlop", mely tisztes magasságával még most is feltűnő. Eredetileg 55 méter magas volt a 9 hengerből álló porfir óriás. Apollónak szobrát viselte hajdanában, melyet sokan nagy Konstantinénak tartottak. Keletkezésére nézve azt vélik, hogy nagy Konstantin császár hozta volna Rómából, az Apolló templomból. Alexios Comnenos alatt villám sújtotta s ekkor vesztette el két hengerét s az Apolló szobrot. Comnenos Emánuel ismét helyreállította. Tűzvészek által nagyon sokat szenvedett s innét mai elnevezése. Jelenleg 30-40 méter magas lehet; a törökök "Dzsemberli tass"-nak nevezik s erős vasgyűrűk védik a teljes összeomlástól.
Mielőtt az emlékezetes tereken tovább haladnánk, lehetetlen megtekintés nélkül hagynunk egy régi ciszternát, azaz vízfogót, - amilyen Konstantinápolyban igen sok van. A "Bin-bir-direk" - 1001 oszlop - ez, mely ide csak néhány lépés. Lépcsőn egy hatalmas földalatti boltozat alá megyünk, melyet ha nem is 1001 - mint neve hirdeti, - de ma is 212 oszlop tart fenn. Régi időben történt építésekor 672 volt az oszlopok száma. Rendeltetése szerint vízzel látta el a várost, minek azonban ma már meg nem felel. Állítólag Philloxenus építette nagy Konstantin idejében. Most az óriási boltozatokat műhelyül használják Brusszából való selyemfonók, kik bizonyára igen keveset törődnek Phillexenussal és nagy Konstantinnal!
Néhány lépés még és az Átmeidán-téren vagyunk, azon kis helyen, amelyen mindannak legfontosabbja, mi a régi Byzánczból mai napig fennáll, össze van szorítva.
Az Átmeidán-tér 250 lépés hosszú és 150 lépés széles piac, mely keletkezését nagy Konstantinnak köszöni. Másképp még Hippodrom térnek is nevezik, azon nagy cirkusztól, mely 400 lépés szélességben és 100 lépés hosszúságban valamikor rajta állott. Közepét nagy egyptomi obeliszk foglalja el. Kleopatra tűinek egyike ez, mely felállítójától Theodosius obeliszknek neveztetik. Egyptomban földrengés által feldöntetvén, 360-ik évben Julián császár idejében, mint töredék Konstantinápolyba került s Theodosius állítá ide. - Még igen jó állapotban van s 30 méter magas; tehát valamivel alacsonyabb a párisi Concordia teret díszítő "Luxor" s a londoni Trafalgar Squaren felállított obeliszknél, melyekhez különben nagyon hasonlít. Vörös gránitból készült s köbalakú; szép domborművekkel ékesített fehér márvány alapzaton négy golyóra támaszkodik s hyeroglifekkel gazdagon el van látva. Kőoszlopos vasrács különzi el az Átmeidán térnek fűvel benőtt, elhagyott részeitől.
Ezen obeliszktől nem messze magaslik a "Kígyó-oszlop", mely három összefont kígyó érctestéből képződik s egyike Konstantinápoly legnevezetesebb régiségeinek. A régi hellének idejéből származik s nagy Konstantin alatt került ide. Ezen volt elhelyezve valamikor azon háromláb - tripos, - melyet a görögök Pausanias győzelme után Platäánál a perzsák fölött, az ezektől zsákmányul ejtett aranyból készítettek. Most már meg van rongálva s a kígyók fejei is hiányoznak. Mellette van a Konstantin-oszlop, hasonlóul vedlett állapotban.
Az Átmeidán tér déli oldalát Achmed szultán mecset foglalja el, melynél feltűnő, hogy a többiektől eltérőleg hat minarettel ékeskedik, egyetlen e tekintetben az egész világon.
Építtetése idejében csak egyetlen hat minaretű mecset volt a földkerekségen - a mekkai. Achmed szultán, mert a maga mecsetjéhez hat minaretet merészelt építeni, a sheikh-ul-izlam rendeletére, büntetésül, a mekkai mellé még egy hetediket volt kénytelen emeltetni. Egyébiránt szép, nagy, fákkal dúsan ellátott udvarán kívül más nevezetességgel nem bír.
Sokkal inkább érdekel bennünket ama rengeteg, négy tornyú mecset, mely az Átmeidán tér északkeleti oldalára nehezedik s mely óriási kupolájával már a Boszporuson való megérkezésünk alkalmával annyira szemünkbe ötlött.
Ez az Ájá-Szofia, a régi Byzáncz legnevezetesebb, legfenségesebb maradványa, melyhez lehetetlen bizonyos tisztelet és meghatottság nélkül közelednünk. A keleti egyháznak emez egykori kathedráléja, legrégibb használatban levő épülete a világnak; értékére nézve pedig első rangú építészeti műremek, melyben a byzánczy styl ugyan nem először, de legkiterjedtebb s legjellemzőbb alakban érvényesült; sőt mondhatjuk, amelyben ezen styl a kifejlődést tekintve, tetőpontját érte el s diadalát ülte, amennyiben később oly sok hasonló épület számára mintául s előképül szolgált s mely ma is a byzánczy styl főkincsét, méltó büszkeségét képezi.
Az Ájá-Szofia, vagyis az isteni bölcsességnek - XXX - emelt templomot tulajdonképpen még nagy Konstantin császár építé 325-ben, miután a milviusi hídnál Maxentiust legyőzte s népével együtt a keresztény vallásra tért; Byzánczot saját nevéről Konstantinápolynak nevezte, ezt kibővítvén saját székhelyévé s birodalmának - a nagy római birodalomnak - fővárosává tette. A bazilika később tűz által többször megrongáltatott s nagyrészt fából lévén, a Nika-féle lázadás alkalmával teljesen leégett. Jusztinián császár Trabesi Anthemius, Mileti Izidor s Ignatius építészek által az előbbinél nagyobb alakban s teljesen más terv szerint újból felépíttette. Így tehát azoknak is igazuk van, kik az Ájá-Szofiát nem Konstantintól, hanem Jusztiniántól származtatják.
Újból való felszenteltetése 537-ben történt. Pompája a Jusztinián Ájá-Szófiájának mesés volt. Az építkezéshez szükséges temérdek márvány, a nagy római birodalom minden részéből hordatott össze. A nyolc porfir oszlop a baálbeki templomból került ide, a nyolc zöld oszlop pedig az efezusi Diana templomát díszíté valamikor. A nagy kupolába, melyhez infusorium földből különös könnyű téglákat készítettek s használtak, minden tizenkét sor tégla után egy-egy sor drága ereklye falaztatott be. A főoltár drága kövekből készült, gyöngyökkel s arannyal gazdagon elhalmozva; fölötte pedig a torony alakú tabernaculum emelkedett, nehéz arany kupolával, melynek tetején aranyozott liliomok közül egy drágakövekkel kirakott, 75 font súlyú aranykereszt pompázott. A falak értékes, művészi kivitelű mozaikkal valának ékesítve. A pátriárka széke aranyozott ezüstből készült. Az ajtók cédrus fából, elefántcsont s borostyán betétekkel. Talaja színes márvány volt.
A bazilika 11 évvel felépíttetése után, földrengés által nagy mértékben megrongáltatott; a kupola egy része bedőlt s belseje is sokat szenvedett. Ismét helyreállíttatván, már nagyon sokat vesztett előbbi fényéből.
Itt proklamáltatott 1204-ben, május 9-én a latin császárság s választatott császárrá Flandriai Balduin; Konstantinápoly elfoglalása után a törökök által, 1453-ban, az Ájá-Szofia is a többi keresztény templom sorsára jutott; ormáról a kereszt levétetett s helyét az izlam jelvénye, a félholdfoglalta el. Török mecsetté lőn s azóta a mohammedánoknak szolgál imaházul.
Évszázadokon keresztül a mecset külseje is sokat változott; különösen a török uralom alatt. Így II. Mohammed egy minaretet s két támoszlopot emelt, - ez utóbbit valószínűleg azért, mert a kupola újból meg lett rongálva; - II. Szelim ismét egy minaretet adott hozzá s végre III. Murád még kettőt úgy, hogy most már négy minarettel négy sarkán ékeskedik. Ezen kívül még sok melléképület is sorakozik hozzá, melyekből a mecset belső beosztásának megfelelő nyolc mellékkupola közül, impozánsan emelkedik ki, nem is mint emberi építmény, hanem mint valamely hegy, a gömbölyű s a Szolimánieh-nél csak öt méterrel alacsonyabb rengeteg főkupola, melynek tetején a 30 méter átmérőjű félhold ragyog, III. Murád szultán adománya.
A négy minaret egyikéről éppen imára hívja a müezzin az igazhívőket. Menjünk be mi is. Néhány lépcső vezet a mecset belsejébe, melynek talaja alacsonyabban fekszik, mint az utca járdája. Mindjárt a bemenetnél feltűnik egy oszlop, mely alul pléhvel van burkolva. Vezetőnk siet megjegyezni, hogy itt tört az ozmánság 1453-ban a templomba, itt vívtak velük elkeseredett harcot a keresztények annyira, hogy a törökök csak nagy erőfeszítéssel s iszonyú vérontás után, a keresztények hulláin keresztül hatolhattak az Ájá-Szofiába s ez alkalommal a jelzett oszlop vérrel befecskendeztetvén, ennek elfödésére nyerte a ma is látható burkolatot.
A templom belseje megragadóan szép. Itt és nem kívülről mutatja a byzánczi stylt a maga tiszta s hamisítatlan valóságában.
Alapformája a görög kereszt, melyet a byzánczy styl alapgondolata - négyszögű központi tér fölé a gömbölyű főkupolát helyezni, - megkövetel; de mely a hozzáépített mellékboltozatok s még 9 mellékkupola által - melyek közül a főkupola emelkedik, - inkább négyszögű alakot nyert.
A főkupolával betetőzött központi belső rész oldalfalát, kétfelül egymás fölé helyezett két sor gyönyörű byzánczi fejezetű és pedig földszint négy-négy szabadon álló s két falnak támaszkodó féloszlop, az emeleten pedig - hol karzat fut végig - hat kisebb, szabadon álló s két féloszlop, a föléjük helyezett kis boltívekkel együtt tartják. A főkupolát tartó két oldalfal, mely boltozat által van kikerekítve, két-két sor, a fal közepe felé, a boltozat emelkedésének megfelelőleg nagyobbodó ablakokkal van ellátva. Ezeken, valamint azon ablakokon keresztül, melyek részint az apsisban, részint pedig a főkupola körzetében vannak elhelyezve, jobbára felülről nyeri a templom a gyér világosságot s azon titokzatos félhomályt, mely az előidézett hatást még inkább fokozza.
Díszítés tekintetében, a tiszta byzánczy stylű gyönyörű oszlopfejezeteket kivéve, nagyon kevés az, mit róla mondhatunk. A többi díszítés, névszerint a becses mozaikok és festmények, melyek a nagyszerű, egymásba összhangzatosan olvasztott boltozatokat s falakat ékíték, mind eltűntek a mázolás alatt, mely alá a törökök fanatizmusa, a vallásuk tiltotta emberi alakokat rejté; egyetlen egyet kivéve: az apsis boltozatán, - mely alatt hajdanában, az ott elhelyezett főoltáron a konstantinápolyi pátriárka mutatá be a vérnélküli áldozatot az Úrnak, s hol jelenleg az imáret foglal helyet. Ezen egyetlen emberi alak az Üdvözítőnek mozaik képe, melyet még a mohammedánok sem akartak elékteleníteni, minthogy Krisztust ők is próféta gyanánt tisztelik. Amit azonban a törökök kegyelete meghagyott, tönkre teszi egyesek kapzsisága. A mozaikokból kitördelik a köveket, egyes üvegdarabokat s báksisért osztogatják azon számosaknak, kik az Ájá-Szofiát látogatják. A sarkokon, a négy első khalifa neveit aranyos török betűkkel hirdető, zöld paizsok függnek, inkább eléktelenítve, mint díszítve a nagyszerű épületet.
A belső berendezés egészen egyszerű. Az imáret itt is olyan mint azt egyéb mecsetekben láttuk, csak néhánnyal több emelvény ötlik szemünkbe; többi közt balfelől a nyolcszegletű, aranyrácsozatú szultánsátor, jobbfelől pedig a főmufti számára rendelt emelkedettebb hely.
A talaj itt is gyékényekkel van leteríte, melyeken, minthogy imádság órája van, az igazhívők nagy száma foglal helyet. Ne zavarjuk imájukat, hanem eltelve a nyert benyomásokkal s felidézve lelkünkben a régen elmúlt dicsőség napjait, hagyjuk el az emlékszerű templomot, hogy tovább vándoroljunk a téreken, melyeknek minden köve egy-egy történelem.
Csendes elmélkedésünket csakhamar egy modern épület szakítja meg, mely lehetetlen, hogy fel ne tünjék. Achmed kútjánál vagyunk. Nem egyéb ez közkútnál, milyen Konstantinápolyban igen sok van s a többiek közül csak eredeti alakja, s így nagyobb dísze által válik ki. Négyszögű épületet képez, kerek sarkokkal, széles ereszre kirugó tetővel, melyből öt kis kupola emelkedik. az egész igen csinos keleti alkotmány. Eredetiek a láncon függő ivócsészék, melyekből ugyan mindenki ihatik, de azokat senki el nem viheti.
Négy lépés még s a sz. Iréne templomhoz jutunk. Most fegyvertár; azonban a szerállyal együtt, mely már itt kezdődik, el van zárva a közönséges halandók előtt s belső részeibe csak a szultán különös engedélyével mehetünk.
Minthogy az engedély nincs jelenleg kezünknél, okosabban tesszük, ha a szerály kapuit a híres janicsár platánnal együtt, - mely alatt ezeknek a szultán konyháiban főzött piláfot osztották ki - otthagyva, utunkat a Bezesztán felé irányítjuk. Csakugyan jókor érkezünk; a kapuk még tárvák s megtekinthetjük Konstantinápoly egyik nevezetességét - az árucsarnokokat.
A Bezesztán - másként bázár, vagy helyesebben pázár - név alatt egész földalatti városrészt kell értenünk, mely a Jeni-szerály s a szerászkeriátus közti térséget foglalja el s majdnem az Aranyszarv-öböl partjáig nyúlik le. Megannyi boltozott árucsarnokot képez, egymásba nyíló folyosókkal, melyek fölülről vannak világítva s számos kis kupoláik oly formán tünnek fel, mintha temérdek felfordított szakasztó-kosár volna egymás mellé állítva. A Bezesztán folyosóit korántsem kell úgy képzelnünk, mintha egyenes térséget képeznének, sőt inkább hegyen-völgyön járunk benne keresztül-kasul. Nagy kapukkal van ellátva, melyek esténként meghatározott időben becsukatnak. Fölötte utcák vonulnak el s a boltokban halljuk a terhes kocsik dübörgését.
Ennyit a Bezesztán külsejéről. Ami belsejét illeti, még sokkal érdekesebb. Feltalálható itt mindaz, mire az embernek szüksége van; a legdrágább keleti szőnyegtől kezdve, a mindennapi zöldségig, a legfinomabb illatszerektől s rózsaolajoktól azon festékig, mellyel a török szépek szokták körmeiket barnára mázolni; a legszebb ékszertől a fapapucsig, mindent amiért pénz kapható.
Van is itt élénkség reggeltől napestig. Látunk török nőket fekete burnuszban, fátyolozott arccal elvegyülni a földkerekség minden oldaláról összegyűlt s szünet nélkül fel s alá hullámzó tömegben, mely e csarnokokat a nap bármely szakában megtölti. A gazdagabb török nők födött, üveges hintóban jelennek meg s az eunuch kocsis - oly fekete, mint batárja, - addig vár a bakon, míg úrnője vásárlását végzi.
Aki a törököt ismeri, tudni fogja, hogy asszonyain s lovain kívül főleg fegyverei s dohányzó-szerei azok, amire legtöbbet ad; képzelhető tehát, hogy a bázár is ezekkel van leginkább fölszerelve, kivéve az asszonyokat, kiket itt ma már nyilvánosan nem árulnak.
A Bezesztánban találunk mesés összegeket érő, gyöngyökkel s drágakövekkel túlhalmozott, gyönyörű puskákat, pisztolyokat, handzsárokat; a legszebb, igazi keleti pompával ékeskedő lószerszámokat, nyeregtakarókat; a legfinomabb ízlésű párisi ékszereket, melyeket a Kelet hölgyei sem vetnek meg; más boltokban dús választékban kaphatók valódi perzsiai, szmyrnai szőnyegek - mindenik egy kis vagyonnal ér fel; avagy különféle élénk színű brusszai nehéz selyemszövetek, melyek kiváló hírnek örvendenek; amodább vannak a porcellán kereskedők szemkáprázató áruikkal. A török boltos egykedvűen csibukozva várja a vevőt, mintha nem is azért ülne itt sok holmijával, hogy ezeket eladja; a görög vagy zsidó utánunk szalad s tolakodva, majdnem kényszerít valamely tárgy megvételére. Az egyes boltok végig beláthatók s érdekkel szemléljük a kereskedőt mint teríti széjjel vörös asztalterítőit, melyek különféle színű selyemmel, arannyal hímezve a szultán nevével, vagy arabeszkekkel, koszorúkkal ékeskednek; megannyi ingerlő tárgy, kivált idegeneknek, kik szívesen vásárolnak többet, kevesebbet érő emlékeket.
Minthogy az idő közeledik, melyben a Bezesztán kapui rendesen bezáratnak, fejezzük be szemlénket s lakásunkra térve, gondoljunk még egyszer vissza ama nevezetes és világra szóló eseményekre, melyeknek e bemohosodott kövek, a fennmaradt emlékek évszázadokon keresztül néma tanúi voltak. Ők látták az emberi nagyságot a mulandósággal párosulni; ők látták feltűnni nagy Konstantint s vele a kereszténység dicső napjait; ők látták a nagy s hatalmas római birodalom végvonaglását; ők látták a távol keletről egy új, élet- és tetterős nemzetet felsarjadzani; ők látták a félhold feltűzését az Ájá-Szofiára s ki tudná megmondani, hogy mit fognak még ezentúl mindent látni, ami most a jövő méhében pihen!

folytatás