Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A MAGYAR EMIGRÁNSOK TÖRÖKORSZÁGBAN
1849-1861.

PAP JÁNOS
EMIGRÁNS, M. KIR. KURIAI NY. IRODA-IGAZGATÓ FÖLJEGYZÉSEI NYOMÁN

KIDOLGOZTA:
SZALCZER SÁNDOR

PÉCSETT,
NYOMATOTT TAIZS JÓZSEF KÖNYVNYOMDÁJÁBAN.
1893.

 

ALEPPÓ - KÁRSZ - BÁTUM

1854.

XXIV.
Egyptom vágya Szyria után. - Mehemed Ali és II. Mahmud. - Abdul-Medzsid. - A gülhanei hattisherif. - A krimiai háború előzményei. - Hadüzenet. - Guyon Kárszba küldetik. - Az emigránsok öröme.

A természet szépségeivel és gazdagságaival dúsan elhalmozott, de ma már teljesen hanyatlásnak indult Szyria birhatása, rég időktől kezdve forró vágyát képezé Egyptomnak, mellyel eredete, nyelve és történeténél fogva szorosan összefügg. A régi Fönicia és Czöleszyria pompás erdei minden időben különös fontosságúak voltak a fahiányban szenvedő Egyptomra nézve, s az épületfa végett, hosszú harcok után, már Ptolomaeus is elfoglalta s Egyptom számára biztosította.
Hasonló okok vezették Mehemed Alit, Egyptom alkirályát, kinek harckedvelő fia, a hős Ibráhim, 1832-ben megrohanta és bevette Saint Jean d'Acre erődöt s a koniahi csata után Konstantinápolyt fenyegetvén, II. Mahmud a "reformátor", az orosz flotta árnyékában s a franciák és osztrákok sürgetései folytán kényszerült a káros kutáhiai békét kötni (1833.), melynek erejével a szyriai pasaságot Mehemed Alinak engedé át, a porta főurasága alatt.
Szyria ezután két zsarnok, a török és egyptomi által, egyformán zaklattatott. Népe elszegényedett, az elégedetlenség mind magasabb fokra hágott s dacára, hogy Mehemed bujtogatási folytán a maroniták és drúzok egymással szemben állottak, az elnyomott lakók fellázadtak. A háború változó szerencsével és iszonyú emberveszteséggel egész 1839-ig húzódott, nagy örömére a portának, mely mindig saját menekülését látta abban, ha bármely tartományának elégedetlen lakói egymás erejét gyengíték.
Hogy pedig a szultán, a mindinkább terjeszkedő Mehemed Alit megalázza s hatalmát megtörje, miután Oroszországgal szerződést kötött, ezáltal felbátorítva, Mehemedet bukottnak nyilvánítá, de a török seregek Niszibnél (Kis-Ázsiában) elveszték a csatát az egyptomiak ellen s a menekvő hadsereg feloszlott. A katasztrófa hírét Mahmud már nem érte meg s mialatt a hióbpósta úton volt, bevégezte mozgalmas életét. Meghalt delirium tremensben s mondják, hogy utoljára már denaturált szeszt ivott.
Atyjának halála után, az emigrációval rokonszenvező Abdul Medzsid lépett, fiatal tizenhat éves korában (1839. jul. 1-én), a külveszélyek által erősen megingatott ozmán trónra. Csakhamar rosszabbodott a porta helyzete azáltal, hogy a kapudán-pasa, Achmed Feizi, a 80 éves Khozrev nagyvezér ellen való gyűlöletből, a nyolc sorhajóból, tizenegy fregattból és több kisebb hadihajóból álló török hajóhadat a Dardanellákból egyenesen Alexandriába vivén, ezt a porta ellenségének, Mehemednek átadá s Abdul-Medzsid közel látszott lenni ahhoz, hogy általa trónjáról elűzessék.
Azonban Oroszország, melynek régi időtől fogva óhaja a Boszporusz elbájoló partjainak birtokába juthatni, megijedt a gondolattól is, hogy kilátásaitól egy harmadik által elüttessék; Angliát egy új versenytársnak emelkedése ázsiai birtokaiban nyugtalanítá; közbevetették még magukat Ausztria és Poroszország s a féltékenységek megszüntetése céljából a négy hatalom abban állapodott meg, hogy a portát gyönge állapotában, hatalmas hűbéresektől környezve, fenntartsák; Mehemedet pedig, ha szükséges - erővel is, Egyptomra szorítsák vissza. Így jött létre a londoni szövetség (1840. júl. 15-én) s Törökország mindinkább a külhatalmak gyámkodásának lőn alávetve.
Abdul-Medzsid, hogy a birodalom nemzeti érzületét s így belerejét is emelje, nemsokára trónralépte után (1839. nov. 3-án), birodalma részére egy nemét az alkotmánynak, t. i. a gülhanei hatti-sherifet adá s ezt a tulipánok kioszkja, a Jeniszerály kertjeinek egy pavilonja köré gyűjtött főurak, községek és testületek, nemkülönben nagyszámú nép jelenlétében közzé téteté.
Kinyilatkoztatta ezáltal, hogy alattvalóinak élete, vagyona és becsülete biztosítva legyen. Szabályozta az adók kivetését, behajtását és az ujoncozást. Behozatott a törvénykezési nyilvánosság szabályos ítélettel; a titkos kivégzés eltiltatott; minden alattvaló jogainak egyenlősége valláskülönbség nélkül biztosíttatott. Dacára annak, hogy majd minden a régiben maradt, a keresztények látva a török kormány jóakaratát, kevésbé tekintgettek az orosz ótalom után.
Következtek az 1848-iki szabadságharcok; melyek végeztével a porta Ausztria és Oroszország követelését, a magyar és lengyel emigráció kiadatása iránt, kereken megtagadta, ami majdnem háborúra vezetett.
Ehhez járultak a sz. helyek fölött való versengések. Jeruzsálemet a muzulmánok csakúgy sz. helynek tartják, mint a keresztények; mindegyiknek vannak itt templomai, melyeket a zarándokok ezrei keresnek föl ájtatoskodás végett. Ezen templomok birtoka folytonos versengés tárgya volt a római kath. és szakadár görögök között, melyek közül az első Franciaország, az utóbbi Oroszország ótalmát élvezé.
A szakadár görögök nagyobb számmal levén, sérelmeket követtek el a katholikusokon, mi ellen ezek Franciaországhoz folyamodtak, mely a portánál panaszt emelvén, midőn ez az ügyet rendezni akarná, Oroszország közbevetette magát s Mencsikoff herceget küldé Konstantinápolyba, ki brutális és kihívó fellépéssel azt vitatta, hogy az igazhitű keresztények fölött Oroszországot illeti meg a védőuraság az egész Keleten.
A megijedt szultán alá is írt egy fermánt, melynek folytán a cár mintegy tizenkét millió görögnek védőura lett Törökországban.
A mindig féltékeny hatalmak azonban reábírták a portát, hogy az adott engedélyt visszavonja s az erőszakolt háború elkerülhetetlen lett. Hosszas jegyzékváltás után, Oroszország megtörve a békét, átlépte a Pruthot. Seregei megjelentek a Dunánál s keresett ürügyek alatt, hadüzenet nélkül, elfoglalták a dunai tartományokat.
A porta emlékiratot intézett az angol, francia, osztrák és porosz követekhez, az orosz követelések miatt. Ugyanegy időben a szultán femánt bocsájtott ki, melyben óvást emel az ellen, mintha ő bármely vallásos egyesületet szándékosan elnyomni akarna. Miután az orosz seregek készületeket tevének, hogy a telet a Dunánál töltsék, a díván elhatározta a háborút Oroszország ellen.
A muzulmán néphez intézett proklamációt az Ázsiából áthozott redifek, az ulemák által feltüzelt nép, bámulatos lelkesedéssel fogadták; a porta látva az ingerültséget s a fenyegetett félhold védelmére indítandó háború iránt való általános óhajt, 1853. szeptember 26-án Oroszországnak hadat üzent s ezt október 1-én egy manifesztumban tudatta a világgal.
Ugyanekkor az angol és francia hajóhadak egy része a Dardanellákba vonult; Omer pasa, a török seregek főparancsnoka, pedig felszólítást intézett Gorcsakoff herceghez, hogy a fejedelemségeket tizennégy nap alatt ürítse ki.
Hét nappal később, a törökök Widdinnél átlépték a Dunát s Kalafatnál erősítet állást foglaltak. Eközben az oroszoknak egy átkelési kísérlete nem sikerült, mialatt a törökök újólag egy nagyobb csapatot vetetek a tulsó partra. Csakhamar megkezdetett a harc az egész dunai vonalon s majd mindennap fordultak elő kisebb csatározások. Oltenicánál Dannenberg tbk. által nagy erővel megtámadtatván, két napi heves harc után a törökök maradtak a győztesek.
Így kezdődött a valódi jogos ok nélkül indított, erőszakolt háború, melyről Miklós cár azt vélte, hogy általa Törökországnak az utolsó halálos döfést fogja megadni.
A harctér kiterjedt Ázsiára is, hol a törökök az oroszok ellen kezdetben szintén nem csekély szerencsével küzdöttek. Örményországban, az orosz határon átkelvén, előnyomultak Gömrü (Alexandropol) felé s egy orosz hadosztályt Orbelián hg. alatt visszaszorítottak; de Bebutoff hg. altábornagy ennek segélyére érkezvén, kényszerültek az Árpa folyón ismét visszakelni. Később Andronikoff, majd ismét Bebutoff részéről szenvedtek nagy vereségeket.
A szultán által kibocsátott manifesztummal egyidejűleg, 1853. okt. 1-én, Khorsid pasa (Guyon) tábornok, Konstantinápolyból a damaszkusi katonai és polgári kormányzó útján rendeletet kapott, hogy miután a porta véglegesen szakított Oroszországgal s a háború tényleg már is foly; készüljön s tíz nap alatt induljon az örményországi Kárszba, hol az orosz ellen vezénylendő hadtestet már készen fogja találni.
Az öröm, melynek a damaszkusi emigráció e hírnek vétele után részesévé lett, - leírhatatlan. Mintha szabadságunkat már is visszanyertük volna! Guyon a kormányzó Vasif pasától hazajövén, Tüköry, Földváry Ákos és én az udvaron vártuk őt; lováról még le sem szállt, midőn nagy örömmel kiáltá felénk magyarul;
- Fiuk! Most már én mondom, hogy rövid idő mulva mindnyájan hazamegyünk!... Tíz nap alatt indulunk Kárszba s onnan Magyarországba, itt, zsebemben van a felsőbb rendelet. Rendezzétek gyorsan ügyeiteket s készüljetek az útra!
Szemeiben örömkönnyek csillogtak s nejéhez sietett, hogy neki is elmondja az örvendetes hírt.
Guyon szavai égi szózat gyanánt hangzottak füleinkbe. A meglepetéstől elkábultan néztünk kis ideig utána; majd egymás nyakába borultunk és szívünk túláradó érzelmei könnyekben nyertek szabad folyást. Sírtunk, mint gyermek s öleltük, csókoltuk egymást...
Erre vártunk mi már régen; ez volt keblünknek egyedüli óhaja, hogy megérjük azon időt, melyben még egyszer szemközt állhassunk közös ellenségünkkel, az orosszal. A városba rohantunk, hogy Damaszkusban tartózkodó emigráns társainkkal mielőbb közöljük az eseményt. Azután hazajövén búcsúzni kezdtünk visszahagyandó szeretteinktől; csekély holmiainkat rakosgattuk, mintha már másnap indulnánk Kárszba, forró vágyaink Mekkájába!
Ah! Minő varázshatású lett előttünk ez a név: Kársz! ... Képzeletünk amaz aranykapunak festé, melyen keresztül az út rég nem látott kedves hazánkba vezet. Véltük, hogy ez lesz azon hely, hol végre megtörjük gyűlölt ellenségünket, ki hazánkat elnyomni segített. Mikor azután még megtudtuk, hogy a török nem fog egyedül küzdeni az orosszal, hanem az angol és francia, mint szövetségesek velünk lesznek, s ha elgondoltuk, hogy az északi medvének természetes segítsége ki sem lehet más, mint az osztrák, kinek hálából is Oroszországgal kell szövetkeznie, - lelkesedésünk a tetőpontra hágott; képzeletben már is felszabadítva láttuk szeretet hazánkat s türelmetlenül vártuk a napot, amelyen megindulandók valánk Örményország felé.
Azonban, mint b. Eötvös mondja: "Valamint minden hegy távolról tekintve kéknek látszik s ha közelebb lépünk, legjobb esetben is csak zöld; úgy a jövő távolában minden égi színben tűnik fel s ha közelebb lépünk, legfeljebb a remény zöldjében áll előttünk", - később a mi ábrándjaink is újra elpárologtak, merészen épített fellegváraink összedőltek, - és azután még hányszor! Egyik hiú remény a másikat kergette s minél élénkebben festé elénk célunk elérhetését, annál fájdalmasabban esett mindannyiszor a csalódás.
És mégsem szünénk meg remélni! Ez volt a szegény magyar emigránsnak mindennapi kenyere 18 hosszú éven keresztül. Nélkülözött, küzdött, fáradott, szenvedett; élénk figyelemmel kisérte az európai viszonyokat; mohón leste, miként áll a politikai egyensúly? nem keletkezik-e valahol háború, melyben érdekelt ellensége részt veend? s boldog volt, ha ez bekövetkezett; szaladt felajánlani összes tehetségeit, vérét, életét a hatalomnak, mely hazája felszabadításának érdekében csak némi kilátást is nyujtani igérkezett...

XXV.
Előkészületek az utazásra. - Ádra falu és Háyder béj. - Hömsz. - Vizeskerekek. - Hamah. - Fölösleges aggodalmak. - Barátságos kormányzó-pasa. - Aleppó. - Leírása. - Az arabok fellázadnak. - A bátor pasák és Bem. - Bem megvédi Allepót. - Bem halála. - Bem, mint török "szent". - A végzet.

A föntebbiekben nyer kifejezést ama végtelen öröm, mely bennünket a Kárszba leendő utazás hírére eltöltött.
Guyon mindenekelőtt egy török-arab-francia tolmácsot (dragomán) szerződtetet, ki nemcsak e nyelvekben birt teljes jártassággal, hanem a Kárszba vezető hosszú és nem kevéssé veszélyes utat is úgy ismerte, mint Damaszkus görbe utcáit; mert azt más pasákkal hasonló minőségben már többször megtette volt.
Kíséretét képezték: Scheidenberg vezérkari őrnagy; Tüköry Lajos és én, mint hadsegédek. Velünk jöttek pedig: egy szakács, csibukcsi, kávédzsi, egy főlovász, három allovász, három hajcsár a podgyászos öszvérek vezetésére és nyolc arabmén, melyek közül egyet-egyet Guyon, Scheidenberg, Tököry és én lovagoltunk, négyet pedig a lovászok kötőféken vezettek.
Így felkészülve, 1853-ik évi október 10-én megindultunk a Damaszkust környező gyönyörű kertek között, melyeknek egyik kanyarulatánál Guyonné várakozott reánk gyermekeivel, továbbá az én nőmmel és cselédjeivel, hogy "Isten hozzád"-ot mondjanak s szerencsés utat kivánjanak a talán örökre távozó emigránsoknak. Míg csak karavánunkat láthatták, kendőiket lobogtatták felénk; mi pedig örömtől ragyogó arccal, reményektől feszült kebellel, rekkenő hőségben haladtunk tova az árnyéktalan, poros úton.
Nemsokára Ádra falucskához értünk, hol Háyder béj lakott és gyártotta a hasist. Nagy örömmel jött hozzánk s megkínált, hogy csak vigyünk magunkkal az isteni "nur"-ból, mert ez győzelmesekké teendi fegyvereinket. Elfogadtuk ugyan a félelmes ajándékot; de útközben csakhamar el is dobáltuk.
Folyton észak felé, csekély talajemelkedésekkel megszaggatott rónaságon haladtunk. Balról az Ántilibánon kopár hegyei tekintgettek felénk; jobb kézre messze terjedt a nagy szyriai sivatag. Harmadnapra szerencsésen eljutottunk a Nahr-el-Aszi jobb partján, ettől háromnegyed órányira, termékeny síkságon fekvő Hömsz (Emesa) városába.
Ősrégi, ma sem egészen jelentéktelen hely ez, állítólag húsz ezer lakossal; utolsó erősítet állomás Szyria és a nagy sivatag között. Kereskedését igen élénkítik az ide minden oldalról befutó karavánutak. Ezek közül reánk nézve legtöbb érdekkel bírna az Eufráthoz vezető, melyen Hömszkből három napi járásnyira kelet felé fekszik a Salamon király által alapított Tadmor, a Zenóbia királyné által fénypontjára emelt Palmyra, nagyszerű romjaival, melyeket csak újabban (1694-ben) fedezett föl két angol, a beduinok elbeszélései nyomán.
Hömsznek szűk s keleti szokás szerint piszkos utcáin, sárból, részben kőből épített, s egymásra halmozott házai közt elmenve, ezeknek soraiban, dacára nagy régiségének, egyetlen említésre méltót sem láttam; hacsak ilyennek nem tekintem a várdombon levő kastély romjait, melyet Ibráhim pasa, a hömsziek egy lázadása alkalmával, a levegőbe röpített. Négyszögű kövek s porfir-oszlop töredékek hevernek szanaszét. Ugyancsak Ibráhim pasára emlékeztet egy nagy kaszárnya észak-nyugatról, az Orontesz folyó és a város között, amint ez utóbbit a karavánúton, az aleppói kapun át elhagyjuk.
Égető hőség, fullasztó por és sűrű felhőkként szállongó kisebb rovarok valának kisérőink, dacára a jól művelt kerteknek, melyek az Orontesz partján elterülnek. Számos óriási vizeskereket találtunk, részint tevék, öszvérek, de legnagyobb részt a víz ereje által forgatva, melyek merítő vedrei a vizet a kertekbe, mezőkre vezetet csatornákba emelik. Mint a magyar alföldi szélmalmok, szokatlanul érdekes látványt nyujtanak s eszközlik a növényzet buja tenyészetét.
Így tart ez két napi járásnyira, egészen Hamah városáig, hol egy, a többieknél még nagyobb kerék meríti a vizet, egy oszlopokon fekvő hatalmas csatornába, melyen keresztül a városi vízvezeték medencéjébe ömlik.
Hamah (Epiphania) Szyria legrégibb városai közül való, élénk iparral és kereskedelemmel. Házai az Orontesz két partján terrasszerűleg emelkednek s zöld lombbal környezve, már távolról kellemes benyomást okoznak. Lakosainak számát 40-50 ezerre becsülik; ezek között csak 2-3000 keresztény és csekély számú zsidó, a többiek mind mohammedánok. Különösen sok jómódú török lakja, részint száműzöttek, részint olyanok, kik önként visszavonultak. Környéke gazdagon termékeny.
Itt találtuk egyik emigráns társunkat, Huszár Antalt, ki a tüzérekkel éppen Hamáhban állomásozott. Késő éjig beszélgeténk együtt szállásunkon. A találkozás fölött való öröm, vagy tán az éjszaka is uralkodó nagy hőség, azután sem hagyták őt aludni s hogy magát lehűtse, friss levegőt keresett. Kifelé indult tehát; de az ajtó helyett véletlenül a hasonló alakú ablakot nyitá fel, melyen keresztül a semmiségbe lépve, az emeletről a kövezett udvarra zuhant. Arcát egészen összeroncsolta, hogy alig lehete ráismerni. Hónapok mulva meggyógyult ugyan, de orrán állandóan megmaradt a jegy.
Hasonló balszerencse üldözte egész éltén át. Meglehetős vagyonú földbirtokos volt Kassa tájékán. Rokonaival haragba jövén, eladta birtokát s a negyvenes években Amerikába vándorolt. Itt, miután pénzét csakhamar eluraskodta, a nemesi diploma dacára munkába állni kényszerült; sőt - mint mondá - igen örvendett, ha egyáltalán munkát kapott.
Szabadságharcunk híre a tengeren is átrepült. Eljutott New-Yorkba, a földalatti sáncokba, hol Huszár Antal verítékezve kereste a napi kenyeret. Az első hírre eldobta az ásót s minthogy pénze nem volt, barátságot kötött egy Konstantinápolyba induló kereskedőhajó matrózaival, kik őt kapitányuk engedélyével maguk közé vették.
Mint alsóbb rendű matróz a legnehezebb munkákat végezte a tengeren. A vitorlás-hajó csak lassan haladt s egy ízben veszélyes sérülést is szenvedett. Huszár 1850. évi májusban ért Konstantinápolyba, mikor a haza ügye már elveszett. Amint Sztámbul utcáin járnék, megszólít egy matróz-féle egyén magyarul:
- Uram! Ruházatjáról ítélve nemde magyar emberhez van szerencsém?
- Igen az vagyok. Szolgálhatok valamivel?
- Huszár Antalnak hívnak s a haza védelmére jöttem Amerikából.
- Oda már későn érkezett: sasok és medvék őrzik a határt.
- Hallottam az úton s most nem tudom mitévő legyek. Ezután elbeszélte történetét, melyet azzal végzett, hogy nem marad részére egyéb, mint öngyilkossá lenni.
Megszántam a szegényt s kérdém tőle:
- Volt-e katona?
- Soha.
- Nem tesz semmit. Akar-e hadnagy lenni a töröknél?
- Ezer örömmel, ha ugyan bevesznek!
- Be fogják venni; jöjjön velem.
Elvezettem szállásunkra, az eszki-szerály kaszárnyába s bemutattam az emigránsoknak mint Musztafa Teofik tüzér hadnagyot. Magunk közé fogadtuk s odaállt velünk a hadügyminiszter elé, ki az egyik csoporttal a szyriai hadsereghez küldé. Damaszkuszban a tüzérekhez osztották s így került Hamáhba. Sohasem láttam sorsával elégedettebb embert. A kiállott szenvedések nem hagytak állandó nyomot kedélyén. Pedig dacára annak, hogy látszólag erős testszervezettel birt, többnyire a kórházakat lakta.
A tüzérség Hamáhból Damaszkusba, innét ugyanazon télen Beiruthba rendeltetett. Egy éjszakát a Libánonon töltöttek s míg a többi egészséges maradt, Huszár Antalnak reggelre elfagytak lábujjai. Sztámbulba küldték a kórházba, hol műtétnek vetette magát alá; azután penzióba vonult. 1867-ben Budapesten láttam őt, amint botja segítségével nagy nehezen bicegett. Rokonaival időközben kibékült s hazajött, hogy még egyszer meglátogassa őket. Kassáról jövet újra fölkeresett, mint régi jótevőjét. Az utazás annyira megtörte, hogy hat hétig feküdt az irgalmasok kórházában Budán. Innét Törökországba, új hazájába sietett - meghalni.
A bekri (furfangos) melléknévhez Körtvélyessy hadnagy által jutott, ki Ali efendi név alatt szolgált a gyalogságnál. Gyors és bőbeszédű levén, Huszár elnevezte deli (bolond) Ali ágának, miért ez őt cserébe a bekri Musztafa címmel tisztelte meg. Az igazi bekri Musztafa egyébiránt temérdek adomának hőse a török nép között, ki élelmességével magán a szultánon is kifogott.
Hamah városán kívül nemsokára ismét a pusztaságba jutottunk. Nagy aggodalomnak valánk kitéve két napig tartott utazásunk alatt, midőn éjjeli szállásul csak kevés biztonságot nyujtó rozzant hánokra akadtunk. Aggodalmunkat ama fekete, teveszőr takaróval fedett sátrak okozták, melyeket utunk irányától jobbra-balra megpillantánk, s melyek alatt az anézi törzshöz tartozó rabló-beduinok tanyáztak.
Míg Szyriában az egyptomiak uralkodtak, nem igen lehete itt látni e félelmes törzseket s inkább az Eufrát környéke körül tartózkodtak; az egyptomiakkal a kezdődő polgárisultság is eltávozván, a török pasák alatt visszatértek a beduinok és csakhamar rablás, az utasok kifosztása, gyilkosságok hirdették jelenlétüket.
Kiséretünk fegyverfogható férfiai sokkal kevesebben voltak, semhogy egy 150-200 főből álló rablócsapattal sikeresen megmérközhettünk volna; azért egész utjukban nem kevéssé bántott a gondolat, hogy az előttünk levő magasztos céltól elüttetve, eshetőleg közönséges rablókkal vívott harcban dicstelenül veszünk el; bár erősen el voltunk határozva, hogy magunkat kifosztatni nem engedjük s drágán adjuk el életünket.
Mi sem történt s Damaszkusból való elutazásunk hatodik napján estefelé Aleppóba érkeztünk.
A katonai és polgári kormányzó-pasa, kinek előleges tudomása volt jövetelünkről, a város előtt várt nagy kiséretével reánk. A legnagyobb szivélyességgel és barátsággal fogadott; azután Aleppó széles és jól kövezett, emellett különösen tiszta utcáin át a pompás szerályba vezetett, hol kedves vendégei voltunk - öt napig. Kedves vendégei - mondom, - mert oly barátságot és szeretetet tanusított irányunkban, hogy alig volt képes helyünket találni s egyetlen törekvése volt, miszerint a vendéglátással teljesen megelégedve legyünk.
Lakásunk, valamint ellátásunk, fejedelmi volt. Elvezetett a kormányzósági palota gyönyörű kertjeibe s végtelenül örvendett, ha észrevette, hogy a felszolgált különféle gyümölcsök, édességek előttünk tetszésre találnak.
Azután összejártuk a nevezetes várost.
Aleppó (Haleb-es Schäbbah) a hasonnevű vilajet fővárosa. Szyriának egyik legjelentékenyebb helye. Gyönyörű, általában termékeny, a Koik hegyi folyótól öntözött róna völgyben fekszik, melynek kertjei a damaszkusiakhoz hasonlítanak. A völgy, dél és nyugat felé, puszta sivataggá változik át. alapítási ideje legalább négy ezer évre nyúlik vissza, ha igazak az egyptomi emlékek feliratai, melyek ezt a második évezredbe teszik Kr. előtt.
A "szép" város, mely terjedelemre és népességre nézve, Konstantinápoly és Káiró mellett, harmadik városa volt az ozmán birodalomnak s új Palmyrának nevezték, szomorú romhalmazzá lett az 1822-ik évi földrengések után.
Azóta csak lassan, de folyton emelkedik. A házak egy része pompásan épült s ma már ismét Kelet legtekintélyesebb városai s Szyriának legkellemesebb tartózkodási helyei közé tartozik. Népessége száz év előtt 250 ezer volt, ma 75 ezer lakossal bír. Van itt 200 mosé, 5 keresztény templom, 3 zárda, 10 nyilvános fürdő, a kávéházak százai, két nyilvános könyvtár és olvasóterem, 45 bázár. Nevezetes a nagy mosé, mely eredetileg keresztény kathedrális volt. A város közelében van egy régi emléke, a nagy négyszögű kövekből épített vízvezeték, melyet a város alapításával egykorúnak mondanak; az ivóvizet egy és félmérföldnyi távolságból vezeti; legszebb egész Ázsiában s a földrengés sem igen rongálta meg.
A kereskedelem és ipar újra emelkedett. Az előbbit görögök, örmények, zsidók közvetítik; a karavánok Básszorából és Bágdádból India és Perzsia termékeit szállítják. Az ipari cikkeket arany- és ezüst-árúk, szappan, selyem- és gyapjúszövetek, továbbá nem kevéssé jelentékeny bortermés képezik. az élénk forgalom Diárbekir és Damaszkus között Örményország, Mezopotámia, Szyria és Arábia vásárcsarnokává teszik. Látákia és Alexándrette kikötői által összeköttetésben áll Európával és Amerikával.
Aleppó újra virágzásnak indult a harmincas években, midőn Mohammed Ali tevékeny fia, a hős Ibráhim pasa, székhelyéül választá. De ez nem sokáig tartott s ismét erélytelen pasák kormányzása alá került. Ezek alatt történt, hogy az aleppói vilajet arab lakosai - kik érzelmeikre nézve a törökkel akként vannak, mint a magyar a némettel, sőt a török kormányt gyűlölik - 1850-ben fellázadván, megtagadták az adófizetést és ujonc-adást; azután függetleneknek nyilváníták magukat s kimodották, hogy csak az általuk választandó sheikheknek fognak engedelmeskedni.
Az arabok szövetkezve a puszták beduinjaival, részben önként, másrészt pedig az áradat által kényszerítve, Aleppó alá gyűltek s követeik által a városbeli arabokat felhívták, hogy a keresztényeket és a török katonákat legyilkolják, minek megtörténte után ők is békében fogják élvezhetni szabadságukat; ha pedig ezt tenni vonakodnának, az egyesült beduinokkal a városra rohannak s ezt lakosaival egyetemben elpusztítják, hogy kő kövön nem marad.
Az aleppói jobbérzelmű arabok, kik földönfutó rokonaikkal ellentétben, vagyonnal, földdel, házakkal és családdal bíró, rendes kormányhoz szokott polgárok valának, nem érezték magukat a kívánság teljesítésére hajlandóknak s azért följelentették az egész dolgot a kormányzó-pasának.
Ez haladéktalanul tanácskozásra hívott valamennyi Aleppóban levő pasát és ezredest, kik között volt Bem, a magyar Murád pasa is.
Bem, ki törökül keveset beszélt, a terdzsimán által elmondatta magának az eseményt s a dolgot megértvén, néhány percnyi gondolkodás után így szólt a tolmácshoz:
- Mondja meg a kormányzó-pasának és a többi jelenlevő uraknak, hogyha bíznak bennem s egyéb tekintetben sem lesz valakinek ellene kifogása, engedjenek nekem szabad kezet s leverem a lázadást.
A kormányzó-pasa, úgy a többiek is, örömtől sugárzó arccal fogadták az ajánlatot s minthogy a késésre nem volt idő, azonnal Bem rendelkezésére bocsátották az összes helyőrséget, a fölszerelésekkel együtt. Bem mindenekelőtt összehívatá Aleppó előkelő arabjait s meghagyta nekik, hogy a várost körülzároló testvéreiknek mitsem izenvén, várják be nyugodtan a támadást; ezalatt pedig megtevé a szükséges intézkedéseket s terveit, szokása szerint, senkivel sem közlé.
Aleppót tíz, nagyobbrészt még mindig romban heverő külvárosával együtt, a földrengés előtt magas védőfalak kerítették; most egy, a földrengéskor szintén beomlott, de részben már kijavított fellegvár védi és uralja, hol a katonai laktanya és az ágyútelep is elhelyezve van.
Bem mindenekelőtt idesietett; az ágyúkat sugár-alakban elhelyezé s a tüzéreket azonnal felállítá, meghagyván nekik, hogy parancsára várjanak. az ágyúkat pedig azért rakata köralakba, hogy az ostromló arabok bármely oldalról is támadjanak, készen várja őket. A gyalogság legnagyobb részét a külvárosok széleire küldé azon rendelettel, hogy fedett állásaikból a tüzelést csak akkor kezdjék meg, ha az ágyúk bömbölését hallják; hasonló utasítást adott a lovasoknak is, kiknek feladata volt üldözni a megfutamodó ellenséget.
Ezalatt az arabok várták a városban levő társaik kedvező üzenetét, vagy jelt a mészárlás megkezdhetésére. Délután két óra tájban, miután látták, hogy csalódtak, a gyalogosok és lovasok, kivont görbe kardjaikkal, hosszú fegyvereikkel s még hosszabb lándzsáikkal, nagy csoportokban, hangos kiáltások között rohantak a városra.
Bem, ki az uralkodó magaslatról minden mozdulatot figyelemmel kisért, készen várta őket; önmaga irányozta az ágyúkat s a kellő pillanatban irtóztató kartács-tüzet küldött a közeledő ellenségre; azután újra meg újra töltetett, egyik ágyútól a másikhoz szaladt s alig lehete ráismerni, oly jókedvvel biztatta a tüzéreket, hogy csak minél sebesebben és biztosabban tüzeljenek. Ekkor ismét elemében volt.
Az arabok és beduinok már az első tüzelés után a meglepetéstől összezavarodva, egy részük a hegyek felé, másik a városnak iramodott, mire kitört a rejtekben levő gyalogság s a közeledőket pusztító sortűzzel fogadva, szorította vissza a síkra, az ágyúgolyók közé; majd előrohant trombiták harsogása közt a lovasság s üldözte őket, míg csak egyet is láthattak Aleppó környékén. A megmenekültek azután helységeikbe, sátraikba visszahúzódtak. Nem is merték többé megtámadni Aleppót; mert híre futamodott, hogy ott egy híres és oroszlán-bátorságú magyar pasa parancsnokol, kit nem tanácsos nyugalmában megzavarni.
Az arabok, holtakban és sebesültekben, ezer embert vesztettek. A városban levő társaik közül egy töredék megtámadván a keresztényeket, ezekből húsz és néhányat - köztük négy papot - megölt s számosakat megsebesített. Egy városnegyed is szétromboltatott.
Bem a győzelem után magányába vonult s a pasára bízta, miként bánjék el a lázongók főnökeivel. A fellázadt arabokat, kik magukat a szerályban körülsáncolták, katonai erő fékezte meg s miután a főcinkosokat elfogdosták, a nyugalom ismét helyre állt.
Bem az utolsó időkben egyedül emlékeinek élt; még száműzött sorsosaival sem akart érintkezni többé; alig beszélt valamit s azt tartották felőle, hogy búskomorságba esett.
A muzulmánok, kik őt még séta közben sem látták kisérőivel szót váltani, szentnek tartották. Halálakor (1850. dec. 10.) egész Aleppó lakossága koporsója köré sereglett s boldog volt, ki jobb kezének ujjait annak deszkájához érintheté, melyeket azután a legnagyobb kegyelettel ajkaihoz s homlokához emelt.
Törökországban, ha egy muzulmán meghal, kiterítik, megmossák, öt-hat óra mulva a sz. Mihály lovára teszik s nagy sietséggel megindulnak vele a temető felé. Menet közben, minden török férfi, ki a temetéssel találkozik, legalább is megérinti a koporsót, sőt sok esetben vállaikra veszik, s néhány lépésnyire emelvén, a halottvivőknek visszaadják.
Bem koporsója egyik vállról a másikra vándorolt és szerencsésnek érezte magát, ki a nagy tolongásban közelférkőzhetvén, az egyszerű alkotmányt vállaival érintheté, mely után nagy lelki megnyugvással csatlakozott az elől haladó imámok és dervisek nagy seregéhez, elmondván velük a szokásos: La illahi ill Álláh. A temetőbe érve, a sír szélére tették s órákig tartott, amíg újra mindenki megérinté a koporsót vagy odaférhetett, hogy megcsókolja s hozzá nyomja homlokát.
Az emigrációban általánosan azon gyanú uralkodott, hogy az öreg Bem az akkori politikának lett volna áldozata s ellenségei által megvesztegetett orvosai mérgezték meg; de ennek bebizonyítása mai napig homályban maradt, minthogy a török szokások tiltják a boncolást.
A város északi részén, hol a mohammedán temető terül, ennek déli szélén van Bem sírja, melyet egyszerű sírkő jelez...
Az aleppói nép ma sem tudja elfeledni a vitéz és szent magyar pasát. Halála után vagy félévre történt, hogy egy szegény arabnak erős gyulladásba jött mindkét szeme, mi az itt uralkodó nagy hőség következtében nem ritka eset. Folyamodott tehát egy kuruzsló dervishez, ki néhány napig szorgalmasan rakosgatta szemeire a Korán mondataival teleírt papirost; de mit sem használt.
Erre a dervis egyet gondolt; elment a Bem sírjához, onnan egy rongyban friss földet hozott s a beteg szemére tevé. Másnap már látható javulás állott be s a szorgalmasan folytatott borogatás rövid idő alatt teljes gyógyulást eredményezett. Ezóta Bem sírja búcsújáró helye a szembajosoknak s akinek már ez sem használ, megnyugszik a magmásíthatatlan végzetben, "melyet minden ember nyakába akasztva hord, miután Isten minden eseményt, az ember minden dolgát, öröktől fogva rendelte el, az igazság könyvében minden meg van írva s Isten a feltámadás napján megmutatandja a kinyitott könyvet." Így tartja ezt a muzulmán fatalizmus.

XXVI.
Az aleppói "csibán." - Küteges városok. - Útiköltségünk. - Üres pénztárak. - Újabb rendelet. - A tapasztalt Rokko Fárá. - A kőerdők. - Veszélyes kaland. - Arab politika. - Harcias kereskedők. - A hán ostroma. - Gyakorlati tanulság.

Aleppói tartózkodásunk alatt a kormányzó-pasa, kifogyhatatlan volt a keleti szíves vendégszeretet pazar nyilvánításában. Nagy volt meglepetése, midőn legelső megvendégeltetésünk alkalmával Guyon engedelmet kért, hogy ő és segédtisztjei, víz helyett a Damaszkusból hozott borból igyanak.
- Én ugyan nem szoktam bort inni - mondá Guyon, - sem hadsegédeim; de damaszkusi orvosom azt tanácsolta, hogy Aleppóban a vizet csak mosdásra használjuk, sőt még az itteni sót se élvezzük.
- Az Isten szerelmére! - felelé a kormányzó, - csak parancsolj s én a legjava francia bort hozatom. De mi oka ezen óvatosságodnak?
- Megvallom, édes pasám, tartok az aleppói csibántól; mert nem szeretnék fontos küldetésem alat ezen kellemetlen vendéggel bajlódni, mely egész évig is leköti áldozatát.
- Hasztalan óvakodás! Nekem is hasonlót tanácsoltak az orvosok, mielőtt idejöttem volna; megkisérlették már mások is, kik itt csak rövidebb ideig tartózkodtak, hogy helyi vizet és sót nem vettek magukhoz, de mitsem használt; a csibánt ki nem kerülhették, mert levegőt nem hozhattak magukkal!
A kormányzónak ezen ellenvetése meggyőzött bennünket s ittlétünk alatt csak úgy éltünk, mint a helybeliek.
Az aleppói vilajet égalja igen változó; a hegyek közt ugyan mérsékelt, de a tengerparton és a völgyekben forró; ennél fogva részben veszélyes. A levegőt olykor a Földközi-tenger felől jövő szél hűsíti meg. A számum, mely ősszel és tavasszal Arábia pusztái felől fúj, tikkasztó melegséget okoz. Mindazonáltal magának Aleppónak levegője egészséges és korántsem oly forró, mint aminőt az égöv ezen foka alatt várni lehetne.
Mint azonban Keleten általában különféle nyavalyák uralkodnak, nem ment ezektől Aleppó sem. Sőt van itt három, egymástól meglehetősen távol eső város: Aleppó, Urfa és Diárbekir, melyek arról nevezetesek, hogy minden bennszülött kap arcának jobb- vagy balrészén, homlokán vagy állán, sőt éppen az orra hegyén, egy vereshagyma nagyságú daganatot, mely aleppói kütegnek, köznyelven "csibán"-nak neveztetik.
Ez álló évig eredeti nagyságában marad, mely idő alatt veres felületéről folyton hámlik a hártya vastagságú bőr s vérkeléshez hasonló fájdalmat okoz. Több hónap mulva lágyulni kezd s kitisztulván magától beheged, krajcár nagyságú sebhelyet vagy forradást hagyva maga után, ami Törökországban annyira ismeretes, hogy valakinek csak arcára tekintenek s azonnal rámondják, miszerint az illető az említett három város egyikéből való.
Az idegen, hacsak 24 óráig tartózkodik is eme városokban, szintén megkapja a csibánt; csakhogy nem az arcon, hanem testének egyéb részein, ugyanazon sajátságokkal és fájdalmakkal, mint a bennszülött s hasonlóképpen egy évig tart. Ha orvosolják, annál jobban elmérgesedik s legjobb magára hagyni gyógyulásáig. Az orvosok tehetetlenül állanak e természeti jelenséggel szemben, sőt még okát sem képesek adni, hogy a víztől, sótól, vagy levegő befolyásától keletkezik-e? miért éppen a három városban? miért nem a körülfekvő falvakban is, hol ugyanazon hygienikus viszonyok uralkodnak? miért az arcon a bennszülötteknél, testének más részén az idegeneknél?
Guyon megkapta a csibánt egy és fél mulva jobb karján, a könyökön felül; Kmety bal lábszárán még 1850-ben, mikor Bemmel Aleppóban lakott; Scheidenberg őrnagy három év mulva a nyakán; Tüköry két és fél év mulva jobb karja csuklóján. Ezeknek sebeit - Kmetyét kivéve - saját szemeimmel láttam s lefolyásuk álló évig tartott.
Különös, hogy hozzám, ki szintén öt napig tartózkodtam Aleppóban, ott jártam keltem s mindenben a helyi szokások szerint éltem, egész a mai napig el nem látogatott, bár még ott létemkor beszélték, hogy egy angolhoz, ki két napig volt Aleppóban, 25 év multán kopogtatott be a félt vendég. -
Egyik napon, ebéd után, jóízűen szívtuk a pompás látákiait s szürcsöltük az elmaradhatatlan kávét, midőn a kormányzó Tüköryhez és hozzám fordulva így szól:
- Hiszem, hogy most ugyancsak meg vagytok elégedve, mert sok pénzetek van!
- Honnan volna sok pénzünk? - kérdém.
- Hét a sok útiköltség amit Damaszkusban kaptatok? - mondja a pasa nevetve.
- Bocsánatot kérek, de mi útiköltségről mitsem tudunk; kértünk ugyan a damaszkusi kormányzótól, de ő azt felelte, hogy ilyen a hadsegédeknek nem jár minthogy a pasa költségén utaznak s kiadásuk nincsen.
- Hogyan mondhatta ezt a kormányzó? ... Alig hihetem!
Ekkor Guyonra mutatva válaszolám:
- Tessék megkérdezni!
- Egészen úgy van, - felelé Guyon.
- Talán ezt én nem tudnám? - folytatá ingerülten a pasa, - nem voltam-e én is segédtiszt? nem kapom-e meg és adatom ki mindig segédjeimnek az utiköltséget, ha a kormány érdekében valamerre mozdulunk? De, hogy bebizonyítsam, rögtön megmutatom, hogy nektek útiköltség jár. Mehemed efendi - utasítja az egyik szolgálattevő tisztjét, - menj rögtön a főszámvevőhöz s ezen két segédtiszt úrnak útiköltségeit Damaszkustól - Erzérumig számítsa ki azonnal! - Ti pedig írjátok meg nyugtáitokat s láttamozás végett adjátok át nekem; azután menjetek a katonai pénztárhoz s vegyétek ki az illetéket!
Szót fogadtunk. Egyre-egyre tekintélyes összeg, 4500 piaszter esett; az aláírt nyugtával kezünkben örömmel mentünk a pénztárhoz. Itt azzal fogadtak, hogy üres minden fiók.
Jelentettük a pasának a dolgot.
- Nem tesz semmit - felelé, menjetek a polgári-pénztárhoz s mondjátok, hogy én küldöttelek benneteket.
Oda is elmenénk és hasonló választ nyertünk. Mikor a kormányzónak ezt is tudomására hoznánk, röstelkedve mentegette magát:
- Igaz, igaz, hogy a hadjárat egészen kimerítette pénztárainkat; de kell hogy megkapjátok Erzérumban; őrizzétek addig jól a nyugtát?
Ezalatt a kormányzó futár által rendeletet kapott Konstantinápolyból, hogy Guyon ne tegyen rendes marsot, hanem váltott postalovakon haladéktalanul Kárszba siessen, hol rögtön vegye át a parancsnokságot, mivel az orosz a török csapatokat szétűzte s Erzérum felé üldözi; csak a már szintén fenyegetett kárszi erőd van még hatalmunkban. Az erőd parancsnoka, Abdi pasa, elmozdíttatott s helyébe Mehmed pasa lett kinevezve.
Guyon maga mellé vevén Tüköryt s egy szolgát, másnap kora hajnalban a tatár postával megindult. Scheidenberg őrnagynak s nekem meghagyta, hogy a poggyásszal, cselédséggel és vezeték-lovakkal a rendes állomásokat betartva, kövessük őket.
Néhány nap mulva, a Koik hegyi folyótól öntözött róna völgyön keresztül megindultunk. Kezdetben gyakrabban akadtunk nyomorult kunyhókból álló rongyos arab falvakra; később ezek is mind gyérebbekké váltak s kora hajnaltól kezdve, késő estig ugyancsak kelle haladnunk, hogy az éjt födél alatt tölthessük.
Igen jó hasznát vettük Rokko Fárának, a Guyon öreg tolmácsának, - lehetett úgy a hatvan év körül, - ki ezen helyeket, mint egyes utazó pasák kalauza, már több ízben megjárván, pontosan megmondta, hogy mikor menjünk erőltetett marsban, ha falut, vagy valamely hánt elérni akartunk.
A Koik folyót elhagyva, ezzel együtt elmaradtak a némileg művelt földek, kertek is, s nem láttunk mást, mint messze terjedő síkságot, beláthatatlan kőerdőkkel, melyek közt sokszor órákig kelle kanyarognunk.
Nem kevés veszéllyel jár itt az utazás; ki eltéveszti a nyomot, napokig bolyonghat keresztül-kasul, míg újra az igazi útra talál; jóllehet a kőerdő nem magas és lóhátról áttekinthető, benne, mint biztos fészekben, különféle vadállatok és rabló-beduinok tanyáznak, kik igen jól ismerik a járást.
Tapasztalt kalauzunk és egy ügyes karaván-hajcsár vezetése mellett kevés akadályok legyőzése után, mindannyiszor szerencsésen kikeveredtünk az aggodalmas helyekből s az esti félhomálynál távolról megláttuk a pihenésre hívó arab falut.
Mielőtt ezt elértük volna, mintegy ezer lépésnyire előttünk, megpillantottunk egy másik utazó karavánt, mely szintén az említett - de előttem névleg ismeretlen - arab falunak tartott. Közöttük egy fehér lepelbe burkolt nő lóháton, az e vidéken dívó viseletben.
- Micsoda utazó török vagy arab amazon lehet az? - tünődék Scheidenberg.
- Mit gondolsz, ha odalovagolnék? - mondám az őrnagynak.
- Azt, hogy bajod lesz.
- Talán nem. Megkisérlem. Hisz' a nő elül lovagol s én a férfiakhoz fogok csatlakozni. Ha hívlak, jőjj segítségemre.
Ezzel sarkantyúba kapva lovamat, csakhamar közöttük termettem. Öltözetükről láttam, hogy örökök; ezen nyelven köszöntém tehát őket s kérdeztem, hogy hova utaznak?
Egész illemmel válaszolák, hogy kereskedők Aintábból, Aleppóban voltak árucikkekért s hazatérőben vannak.
- Mi pedig, amint látjátok, katonák vagyunk s a padisah parancsából Kárszba megyünk az oroszok ellen.
Ekkor igen sok szerencsét kívántak, hogy csak tegyük már egyszer tönkre azt a gyaur muszkát, ki legnagyobb ellensége az igazhívő muzulmán népnek.
A faluhoz közeledvén, megkérdeztem a férfiakat, vajon nem lenne-e ellenükre, ha a nővel is néhány szót váltanék?
- Beszélhetsz vele mondák, - ő is hozzánk tartozik s szintén Aintábba való.
Erre a nőhöz lovagoltam, ki közeledésemet észrevevén, szorosabbra vonta leplét, hogy egészen elfödje arcát, jóllehet csak a már teljes pompájában levő holdvilág árulhatott volna el némelyest vonásainak esetleges szépségéből.
Köszöntöttem; amit ő szivesen elfogadott. Majd beszédbe ereszkedvén kérdém:
- Van talán a kiséretben férjed, vagy valamely rokonod?
- Nincs senkim - felelé.
- Honnan jössz és hová mégysz a karavánnal.
- Aleppóban voltam szülőimnél látogatóban; különben Aintáb városában lakom férjem szülőinél, ki kapitány a 4-ik ezredben Kárszban.
- Én is éppen odautazom.
Ekkor fátyolát, mintegy véletlenül, pillanatra lebocsátván, látni engedé csinos fehér arcát, majd ismét hirtelen összevonta az irigy lepelt s felsóhajtva mondá:
- Ámán efendim! Ridzsa ederim! Oh uram kérlek, ismerkedjél meg Kárszban férjemmel s legyetek testvérek, mert ő igen jó és derék ember; de ne említsd, hogy velem találkoztál, vagy talán beszéltél is e helyen, mert megölne engem, vagy legkedvezőbb esetben elválna tőlem.
- Ily csekély ismerkedés miatt csak nem tenné azt? - felelém.
- Oh igen!... Ismerni kell az ezen vidéki népet, mely meg nem tűri, hogy valamely nő idegen férfival csak szót is váltson, sőt nejét még azok árnyékától is megóvni igyekszik. Ezen kereskedőktől is rettegek, hogy el fognak árulni.
- Én őket előzetesen megkérdeztem, hogy beszélhetek-e veled s miután igennel feleltek, vettem a bátorságot, hogy hozzád jőjjek néhány szóra.
- Igen! Veled, mint katonatiszttel udvariasságból nem akartak ellenkezni, annál kevésbé, mivel egyiknek sem vagyok neje, vagy rokona; csak férjem szülőivel vannak barátságban s éppen ez az, ami engem aggaszt.
- Úgy igen sajnálom, hogy hozzád jövén, ezáltal neked kellemetlenséget szereztem; de jóvá teszem a dolgot s ha visszamegyek a férfiakhoz, kiengesztelem irányodban őket.
- Előttük a látszat is gyanút ébreszt; színleg ugyan engesztelődést mutatnának, de azért a lehetőség fennmarad, hogy rossz szemmel nézzenek reám ...
Eközben elértük az arab falut, melynek tulsó végében egy, magas kőfallal kerített, hán állott.
Ezen hánok ájtatos személyek, vagy a kormány által építtetnek s mindig nyitva állanak az utasok és karavánok előtt, kik engedelemkérés nélkül mennek be, ott maradnak, meddig kedvük tartja s elmenetkor mitsem fizetnek.
A karaván-szállások majdnem mind egyalakulag építvék. Többnyire földszintes épületekből alkotott kőistállókból állanak, középen igen tágas udvarral s néhány nagy terjedelmű szobával. Az épületnek egyetlen nagy kapuja van, mely éjjelenként bezáratik. Az istállókat magas ablakocskák világítják; a szobák pedig rendesen csak az ajtóból kapnak világot. Az istállókban körös-körül öt-hat láb széles padozat szolgál az utasok fekvőhelyéül s ugyanolyan futja körül az udvar belsejét is, melyhez több lépcső vezet fel; itt szoktak az utasok nyáron át üldögélni, nargillázni, csibukozni, nagy kényelemmel szürcsölgetve kávéjukat vacsora után. A hán lapos fedeléről magas kőfalra vezet a feljárás, hogy azt megtámadás esetén védeni is lehessen.
A hán kapuja előtt kérdém a nőt, vajon ő is ide fog-e szállni?
- Mindenesetre, - felelé; - itt van a karavánnal utazók helye. És ti? ...
- Mint katonák, a falu sheikhjének vendégei leszünk és ő gondoskodik szállásunkról.
- Nekem is van itt a közelben egy arab-család ismerősöm, kiket Aleppóba utaztomban meglátogattam; most is óhajtanék elmenni hozzájuk; nem lennél-e szíves elkisérni engem? Ez a család oly jó, oly vendégszerető és engem nagyon kedvelnek; jól fog esni nekik, ha ismét meglátnak; bár nem tudok arabul s csak jelek által értjük meg egymást.
- A legnagyobb készséggel elkísérlek - mondám.
Ezzel lovamat én is egy, a közelben ácsorgó arabnak adtam, hogy vezesse a sheikhhez s megindultunk az említett család lakása felé.
Kissé veszélyesnek tartám a kalandot, ha elgondoltam, hogy minő fogadtatásban részesülhetek az arab család részéről, ezen ismeretlen nő társaságában. Aggodalmamnak kifejezést is adtam a török amazon előtt, mire ő biztatólag felelé:
- Ne tarts semmitől! Majd azt mondjuk, hogy rokonom vagy s meglátod, mily szívesen fogadnak mindkettőnket.
- Isten neki! - gondolám magamban, már benne vagyunk; csak előre! Kardom és pisztolyaim biztosítanak a véletlenségek ellen.
Rövid idő alatt a házhoz megérkezvén, a kaput zárva találtuk. Halk kopogtatásomra egy női hang kérdé arabul: "Ki az?" - Hasonló nyelven válaszolám: "Jó barátok!" - Erre kinyitá az ajtót s a kezében levő mécsest magasan feltartva, miután bennünket végignézett, nyájasan mondá: "Fáddál!" - "Tessék!"
Társnőm erre az arabnő nyakába borul s hosszas ölelés után lehuzván arcáról a lepelt, felismerteté magát. Ekkor újra kezdődött az ölelgetés, mely után egymást karonfogva a lakásba távoztak.
Nem tartám tanácsosnak követni őket, sőt még az udvaron is kényelmetlenül éreztem magam. Kevés idő mulva kijött az arab nő s nyájasan kérdé:
- Hát te rokona vagy Mirjámnak?
- Igen - felelém - unokabátyja vagyok.
- Nini! Te arabul is tudsz? - Tessék uram, jöjj közénk s légy a mi tolmácsunk!
Ezután egy gyékénnyel beterített nagy szobába vezetett, hol útitársnőm egy éltesebb, meg egy fiatalabb nő s két gyermek társaságában üldögélt. A nők arca, a muzulmán szokástól eltérőleg, fátyolozatlan volt; különben a mi cigányasszonyainkhoz hasonlítottak.
Hosszasan tolmácsolgattam a társalgás menetét, mialatt minden pillanatban vártam, hogy mikor rohannak reám a férfiak, számon kérendők vakmerőségemet. Ezen érzelmeimet az éltesebb nőnek el is mondám.
- Az lenne csak szép - felelé - ha a mi házunknál valaki a vendégjogot megsérteni merné! Hiszen te rokona vagy Mirjámnak s a mi tolmácsunk!
Majd fölkelvén a szomszéd helyiségbe nyitott s a férfiakra kiáltott:
- Jőjjetek be, vendégeink érkeztek!
Két szálas, sovány, erősen napbarnította arcú férfi lépett be s hozzám jövén, jobbról és balról megöleltek. Kölcsönös üdvözlet után egy harmadik, nagyobb szobába mentünk, melynek közepén leterített gyékényen, alacsony asztal állott, rakva az itt szokásos hideg ételekkel.
Vacsorázás közben számos kérdést intéztek hozzám: hogy hova megyünk? van-e feleségem és hány gyermekem? a hadjáratból fogok-e hozni egypár muszka rabszolgát vagy néhány szép rabnőt? ... Mert hát ők ily fogalmakkal birnak a háborúról. Azután remélték, hogy a muszkov khiáfirt (hitetlen muszkát) Alláh segedelmével egészen tönkre fogjuk tenni; mert a padisah beparancsolta az orosz ellen az európai királyokat s ezekkel a muszkov krált leteszi; ő is úgy jár, mint Pánáport (Bonaparte) 1849-ben. Ekkor a padisah megharagudott a franciákra és letette királyukat; csak nagy rimánkodásra kapott az ország ismét egy Pánáportot. (Napoleon Lajost.)
- Mert tudnotok kell - mondja az öregebb arab, - hogy a világon csak egy császár van és ez: a padisah. Utána következik a hét király: ingliz (angol), fráncá, nyemce (német), filimenk (portugál), moszkov, talián és iszpanyol; kiket a padisah nevez ki s tartja őket ameddig neki tetszik.
Így és hasonlóképpen politizálgattunk körülbelül éjfélig s legfőbb ideje volt, hogy szivélyes búcsúzás után távozzunk, mert napfölkelte előtt mindkét karavánnak tovább indulnia kellett.
Lovagi kötelességemhez híven, először is a török nőt kísértem vissza a hánhoz, melynek erős kapuját, szokás szerint, bezárva találtuk. Csak hosszas és erős dörömbözés után, mely a holdvilágos csendes éjen az egész faluban végighangzott, kérdi belülről egy török: "Kim bu?" - "Ki az?"
Mondám a nőnek, hogy válaszoljon s ha beeresztették, én távozni fogok.
Midőn a karavánbeli a nő hangját felismerte, gorombán visszafelelt:
- Úgy!?... Most kell jönni?... Hol jártál eddig?... Menj vissza ahonnét jöttél!
- Kérlek - mond az asszony - ne haragudjál, egy barátnémnál voltam látogatóban, onnét jövök; jőjj velem és kérdezd meg, ha hinni nem akarod.
- Nem hiszem és nem jössz be - volt a válasz.
Erre a nő megijedt és zokogni kezdett. Megszántam szegényt s mondám neki.
- Ne törődjél vele; lovat nyergeltetek számodra s eljösz velünk Aintábig.
- Alláh őrizz!... Ez lehetetlen!... Ez oly botrány volna, hogy férjem szülői házukba sem eresztenének többé s el lennék veszve.
- Úgy!... Akkor majd másképp segítünk a dolgon.
Erre ismét kettőzött erővel kezdtem döngetni a kaput s hangosan kiáltám.
- Ne sokat alkudozzál ott belül, hanem rögtön nyisd ki!
- Ahá! - kiált a belső - most már értjük a dolgot! - Tehát együtt voltatok? ... Semmi esetre sem nyitjuk ki. Az asszonyt pedig tartsd meg magadnak!
E válságos helyzetben még erősebben kiáltám:
- Engedjétek be e nőt, mert különben rosszul fogtok járni!
- Micsoda!?... Ugráltak fel valamennyien a törökök. - Te még fenyegetsz!?... Lássuk tehát!... Fel testvérek!! - Szólt egy másik hang s a lapos tetőről a hánt övező magas falra rohantak úgy, hogy a teljes holdfénynél szabadon láthattuk egymást.
Lehettek vagy tizenhatan; köztük néhány falubeli arab, kik hátulról, a falhoz támasztott létrán igyekeztek fölfelé.
Itt vagyunk! - mond az egyik török. - Számolhatunk egymással, ha úgy tetszik, uram!... Te katonatiszt vagy s amint látom fegyveresen; de mi sem vagyunk üres kézzel, - mialatt pisztolyaira mutatott - s arab testvéreink is bennünket fognak segíteni.
Ezalatt, veszélyt gyanítva, mind több arab gyülekezett a falra, s hosszú sorban hallgatták heves szóváltásunkat, melyből egyébiránt mitsem értettek.
- Mit akartok? - mondám. - Megtámadni egy embert annyian!... Semmiért?... Azért, mert én eme nőt udvariasságból rokonaihoz elkisértem, hol bennünket szívesen fogadtak és megvendégeltek! Most, hogy visszakisérem, nem akarjátok őt magatok közé befogadni, sőt inkább engem megtámadtok? Ám lőjjetek! Azonban ne véljétek, hogy bosszulatlan maradok. Az ezred Aleppóból jő utánam s felkeres titeket Aintábban is, hogy számon kérje tőletek ártatlanul kiontott véremet!
Ezeket arabul is elmondám. Mire az arabok szabadkozni kezdének, hogy ők eddig mitsem értettek a dologból s csak a lármára jöttek ide.
- Most pedig - kiáltám törökül - eresszétek be az asszonyt, vagy...
Ekkor lélekszakadva fut az öreg arab, kinél látogatóban valánk, nagyobbik fiával, azt gondolván, hogy beduinok támadták meg a hánt. Bennünket megpillantván, csodálkozva felkiált:
- Ti vagytok fiaim!?... Miattatok a baj!?
Miután az esetet neki hamar elbeszéltem, falubeli társaihoz fordulva mondá:
- Ezeket akarjátok ti bántani? ... Ezeket, kik kedves vendégeim voltak házamnál s kiket kevéssel ezelőtt ölelve bocsátottam el lakásomról?... Menjetek haza, és ne cselekedjetek oktalanságot!
A nagy zajra idejött Scheidenberg is a tolmáccsal, ki török nyelven magyarázta meg az arab szavait; melyek hatása alatt a fal teteje csakhamar tiszta lett, a kapu felnyílott, melyen át, miután az asszonnyal együtt a hánba léptünk, a harcias törökök nyakamba borultak s úgy kértek bocsánatot a - félreértésért.
Azután a legnagyobb barátsággal váltunk el egymástól. Lakásunk felé mentünkben mondja az öreg terdzsimán:
- Efendim! Nem jól cselekedtél, hogy ama nőt, habár kértére is, elkísérted. A muzulmánok nem ismernek hasonló udvariasságot a nő iránt, sőt az ily nyájasságot tulajdonuk megtámadásának tekintik s mindkettőt igen hamar halállal büntetik.
Beláttam, hogy tapasztalt dragománunknak, sajnos! nagyon is igaza van s én megfeledkeztem arról, hogy Ázsiában vagyok, hol az udvariasság gyakorlását másnak neje iránt bűnül veszik; hol a muzulmán szorgos féltékenységgel őrzi hölgyeit az idegennek még tekintete, sőt gondolata ellen is, s nem követhet el iránta valaki nagyobb sértést, mint ha nejét akár csak szóval érinti, vagy felőle egyáltalán kérdezősködni bátorkodik.
Szállásunkra érve, a lefolyt izgatott események behatása alatt, lefekvésről többé szó sem lehetett, hanem kávézás és csibukozás közt vártuk be a közeledő hajnalt s a napnak első sugarai már útban találtak bennünket Aintáb felé.

XXVII.
Aintáb. - A Kara-Dágh. - Kurdisztán. - A kurdok. - Taschler alezredes és a kurdfőnök. - A dragomán fontoskodása. - A félelmes völgy. - Rabló-kurdokkal találkozunk. - A kurd előljáró magyarázatai.

A rónaság, melyen haladtunk, több napi járásnyira húzódott. Néhol ökrös-fogatok, idomtalan szekereikkel, jövének szembe velünk, melyektől, a minden járművet nélkülöző Damaszkusban, az ezekhez nem szokott lovaink megbokrosodva, horkolni, ágaskodni kezdettek; a vezetéklovak pedig magukat kiszakítván, a pusztaságba vágtattak, hogy órákig tartott, míg újra összeszedhettük őket.
Még mindig tartottunk a "kiengesztelődött" kereskedőktől; ezért Aintábot balról hagytuk. Mondják, hogy szépen építet, virágzó város, állítólag 20 ezer lakossal, kik leginkább gyapjú-, selyem-, gyümölcstenyésztéssel és bőrárúk készítésével foglalkoznak.
Negyedik napon a róna eltünt szemeink elől s egy messzire nyúló, mogorva tekintetű hegylánc állt előttünk: a Kara-Dágh, a fekete hegy.
Midőn az öreg dragomán ezt távolról megpillantotta volna, fontos arccal hozzánk jövén mondá:
- Mielőtt ezen égbemeredő hegységhez közelednénk, tartsunk némi pihenőt, mert érdemes lesz utunk tovább folytatása iránt kevéssé tanácskozni!
Eljutottunk tehát a kis-ázsiai fennföldnek, a nagy Szyr-arab mélyföld által határolt részéhez, a Tauruszhoz, mely közel az Eufráthoz kezdődve, a Földközi-tenger partjaitól nem messze, a görög sziget-tenger szigetein találja végét.
A Taurusz nem egy, hanem több, lépcsőzetesen egymás fölött fekvő, síkságokat és völgyeket körülzároló hegylánc. Azon rész, melyen keresztül hatolnunk kell, a középső szakasz, a Kurdisztán és Örmény alptartomány; magas rónákból s lánchegységekből áll, mely utóbbiak örökös hóval fedvék.
A főláncból délnek és északnak egyes részek ágaznak el, melyek külön névvel bírnak, ilyenek: Kurd-Dágh, Giaur-Dágh, Aghir-Dágh nyugatról; Kümür-Dágh Malátiánál; Ak-Dágh Erzingjánnál; a 3200 m. magas Bingöl-Dágh Erzérumnál stb. Az előttünk álló, mint dragománunk mondja: Kara-Dágh; bár a török sok hegyet jelöl e névvel, éppúgy, mint Magyarországban minden valamire való bortermő községnek megvan a maga aranyhegye.
Itt kezdődik a tágabb értelemben vett: Kurdisztán.
A kurdok teljesen különböznek a törököktől s tekintélyes néprajzírók bizonysága szerint az indogermán törzshöz tartoznak. Ámbár mohammedánok, nem kevésbé gyűlölik a törököt, mint a keresztényt. A Koránban nem oktattatván, a muzulmán vallási szertartásokról kevés fogalommal bírnak s csak az tett némi tudományra szert, ki hosszabb ideig a török hadseregben szolgált.
Egyébiránt szunniták s a sziitáknak esküdt ellenségei. Egész isteni tiszteletük abból áll, hogy napjában többször elmondják a hitvallást különféle térdhajtások kiséretében.
Nyelvük kemény és elüt úgy a töröktől, mint az arabtólä török, arab és orosz szavakkal van bőven tarkázva. Ha szabad állítanunk, inkább lehetne az új-perzsához, vagy a szláv nyelvekhez hasonlítani, mint ez a számokkal való olvasásnál észrevehető, pl. jek = egy, du = kettő, tri = három, csetri = négy, pencs = öt, sest = hat, stb. Külön írásjegyük és irodalmuk nincsen.
Őshazájuk a Ván tó környéke és Bingöl-Dágh hóborította hegységei. Jóllehet a török kormány minden eszközt felhasznál, hogy hatalma alá kerítse őket, napjainkig a legnyakasabb népe volt és marad az ozmán birodalomnak.
A rendes foglalkozást nem szeretik; kevés földmívelés, juh-, ló- és szarvasmarha-tenyésztés az, mit némileg gyakorolnak, de csak annyiban, hogy az éhenhalást kikerüljék. Szeretik az édes semmittevést, rablókalandok elbeszélésével fűszerezve. A sikerült rablást a hőstettek közé számítják. Vad, nemzeti körtáncuk a "csopi", melyet dobok és sípok zenéje mellett nagy szenvedéllyel, kiáltozva és tombolva járnak.
A kurd bensőleg szereti családját. A nők helyzete náluk szabadabb, mint Kelet egyéb népeinél. Fátyol nélkül járnak és a férfiakkal szabadon érintkeznek; sőt ezek szolgálatát is igénybeveszik. A leányok 10-12 éves korukban mennek férjhez s a vőlegény menyasszonyáért bizonyos díjt fizetni tartozik. Csak az előkelőbbek és gazdagabbak vesznek több feleséget. A nőnek megbántása a nagy kivételek közé tartozik.
Ruházatuk legtöbbnyire egy bő sálvár; testhez álló, övvel átkötött felsőöltöny, mely fölött a nyaknál megerősített kaftán (ántári) hull végig. Fejüket, melyet legnagyobbrészt leborotválnak, csúcsos nemezkalap, vagy törökös turbán födi.
Némely törzsek vándorlási ösztönből, vagy talán inkább a porta terjedő politikai s katonai hatalma által űzetve, főnökeik vezetése alatt, - kiket emír, khán, bég, ágá, vagy muzzinak neveznek, - elhagyták eredeti hazájukat, a Tigris és Eufrát közti vidéket s a Taurusz, Antitaurusz mélyedéseit, járhatatlan utait választák tartózkodási helyül; sőt bebarangolják Anadóliát, Örményországot, hol az útonállás, az utasok kifosztása, melyet gyakran gyilkosságok kisérnek, képezik foglalatosságukat. Azután a rablott vagyonnal valamely fennsíkra húzódva, nejeik és gyermekeik társaságában, sátraik alatt élnek, honnét időnként a békés falunak lakosaira ütnek, hogy beszerezzék a háztartáshoz szükséges s még hiányzó nélkülözhetetlen cikkeket.
Általában nyílt, bátor, kevésbé fajtalan s függetlenségének érzetében büszke hegyi nép. A szótartás és közmondásos keleti vendégszeretet még a rablónak is tulajdona s ha a megszorult ember, ki iránta ellenséges indulatot nem táplál, ótalmát keresi, ezt nála meg is találja; mert a kurd védőszárnyai alá fogadja s életével is kész őt megótalmazni.
Tanúbizonyság erre nézve Taschler József alezredes, - 1848-ban őrnagy volt a huszároknál, - ki 1853-ban, a krimiai háború alatt, a török kormány által lovasezredével Vánba, a hasonnevű vilajet fővárosába, küldetett az oroszok ellen.
Taschler, a parancs vétele után közvetlenül, levelet kapott nejétől Magyarországból, ki arról értesíté, hogy legközelebb Konstantinápolyba érkezik. Taschler ennek következtében újra jelentkezett a hadügyminisztériumban ama kérelemmel, hogy nejét is magával óhajtván vinni, engedtessék meg neki, hogy néhány nappal későbben indulhasson az ezred után. A válasz az volt, hogy egyáltalán senki sem kényszeríti az elmenetelre, ha önmagától menni nem akarna.
De melyik magyar emigráns vonult volna vissza akkor, midőn kilátása lehetett harcolni az oroszok ellen?
Taschler is kifejezte ebbeli szándékát; mire azon ellenvetést tevék, hogy egyedül, vagy ami még rosszabb, neje társaságában, nem indulhat útnak, a nagy számban csatangoló kurd rablók miatt. Azonban végre is megalkudtak.
Egy hét mulva megérkezett neje, ki férjétől elválni többé nem akart. Ekkor Taschlert török barátai is rábeszélni igyekeztek, hogy nővel az ily veszedelmes útra meg ne induljon, mert biztosra veheti, hogy a kurd hegyi rablók megtámadják.
Miután semmi lebeszélés sem használt, azon tanácsot adták neki, hogy nejének, az ijedésre hajlandóbb ló helyett, óvakodó, biztos járású öszvért vegyen; mely ajánlatot el is fogadta. Maga mellé vevén egy tapasztalt vezetőt s egy szolgálattevő legényt, gőzösön Trapezuntba hajózott, hol három lovat s neje számára öszvért vásárolt. Azután arra kérte nejét, hogy európai öltözete fölé hosszú lepedőt öltsön, mely őt kevésbé fogja feltünővé tenni a hegyi lakók előtt.
Egyéb szükségesekkel is ellátva, megindultak a Csürük folyóval párhuzamosan futó pontuszi hegyláncon keresztül Erzérum felé.
Még nem értek Báiburtig, midőn egy sűrű bozóttal benőtt hegyoldalból kilenc kurd rabló előugorván, őket lövésre készen tartott fegyverekkel körülfogták, azután "megállj"-t és "leszállás"-t parancsoltak.
Taschler lélekjelenlétét el nem veszítve, kérdé.
- Ki itt a főnök?... Mert csak neki akarok engedelmeskedni!
- Az nincs jelen - felelék.
- Akkor vezessetek hozzá!
A kurdok engedelmeskedtek s őket közrevevén, a fennsík felé vezették. Útközben beszélgetni kezdett a rablókkal és sikerült megtudni főnökük nevét, kit Zejbek Hasszánnak hívtak s a fennsíkon emelt sátra alatt tartózkodott.
Fél órai fáradságos menet után a tetőre megérkezve, a kurdok megállíták a csapatot.
- Miért nem megyünk tovább? - kérdi Taschler parancsolólag.
- Mert előbb jelentést kell tennem, - válaszolá a vezetőnek látszó rabló.
Nem sokáig kelle várakozni s hallható lett a harsány kiáltás: "Gelszinler" - "jőjjenek!"
"Én - beszéli az alezredes, - ki tudtam a szokást, idején leszállva lovamról, leoldtam kardomat s kezemben vivém annak jeléül, hogy nem mint ellenség, hanem mint jóbarát óhajtok megjelenni a főnök előtt.
Őt sátra előtt díszesebb ruhájáról és fegyvereiről felismervén, menet közben már távolról üdvözlém:
- Zejbek Hasszán efendim, szelámen álejküm!
- Álejküm szelám - volt a válasz. - Honnét ismersz te engem?
- Könnyű nekem azt ismerni, kit az egész ország nevéről emleget!
E hízelgő bevezetés után elbeszéltem körülményeimet, utazásom célját s bemutattam kedves nőmet, kivel együtt vendégszeretetét óhajtom igénybe venni.
- Bujurszum! - Tessék! - mondá a rablófőnök nagy szívességgel. Majd sátrába vezetett s miután a szőnyegre leültünk volna, újra köszöntött: Hoss geldinisz, szefái geldinisz! Azután kávét és csibukot hozatott. Nagyon csodálkozott, hogy nőm nem dohányzik s igen sajnálta, hogy a kávéhoz cukorral nem szolgálhat.
Estefelé volt a vacsora: bográcsban készült jó juhpörkölt és piláf; kávé és csibuk. Éjjelre külön sátort bocsátott rendelkezésünkre. Reggel újra megvendégelt s miután szívélyes búcsút vett tőlünk, nehogy valami bajunk történjék, négy rablóval elkisértetett vagy két mérföldnyire.
Kisérőimet igen szívesen kínáltam meg báksissal; de főnökük vendégétől mitsem akartak elfogadni. Biztattam őket, hogy nem tudja azt meg Zejbek Hasszán, mire aggódva válaszolák:
- Hátha ismét vendégünk leszesz? ... Akkor?! ...
És sokáig utánunk nézve visszatértek...
A Kara-Dágh, vagyis inkább Taurusz, számos csúcsával, tömör, egymáshoz kapcsolt sziklaormaival, melynek párkányzatai járható utat nem sejtetnek, mint áthághatatlan akadály állt előttünk s az egyes völgyeket csillogó magaslatok zárták be észak felől.
- Látjátok - mondá vezetőnk - e magas és részben fákkal benőtt hegységet, melynek kőszirtjei, mint egekig nyuló mohos fal, látszanak elzárni előlünk az utat?... Biztos menedéke és legkedvesebb tartózkodási helye ez a rabló hegyi kurdoknak. Itt szokták ők leginkább megtámadni a karavánokat anélkül, hogy a szűk és hajlós ösvényeken a védelemre csak gondolni is lehessen. Itt, ezelőtt 15 évvel, egyik diárbekiri utamban, karavánommal együtt csak puszta életemet menthetém meg s jószívű falusiak adtak néhány rongydarabot, hogy befödjem mezítelenségemet. Majd meglátjátok, hogy ma melegünk lesz s alkalmasint várnak már reánk a sziklahasadékok között!
- Már az mindegy - vágtam a bőbeszédű öreg szavaiba, - te mondád, hogy más úton nem mehetünk, nekünk pedig mielőbb célunkhoz kell érnünk. Azonkívül katonák is vagyunk, kik nem egy könnyen engedik magukat elijeszteni.
- Én csak kötelességemet teljesítem, ha a bekövetkezhető veszélyre figyelmeztetlek. Azért vizsgáljátok meg fegyvereiteket s tartsátok azokat készen. Ott, velünk szemben, van egy mély és szűk völgy, mely jó hosszan nyúlik be a hegyek közé; két oldalán fákkal benőtt szirtek meredeznek; a völgy végétől, cserjék közé rejtett, kanyargós út vezet fölfelé, mely gyalog menve eltart két óráig; mert itt a hirtelen emelkedés, az út keskeny volta s a kiálló sziklák miatt lovagolni egyáltalán nem lehet. A bejáratnál két oldalról magas, cserjékkel benőtt sziklák vannak; igen jó búvóhelyek, honnan az egész déli vidék belátható s így igen könnyű a karaván közeledését észrevenni. A többit majd magatoktól is megtudjátok, ha elhangzik az ismeretes: "Állj!" - "Vetkezz!"
A dragomán szavai nyomán a szolgákat is elláttam fegyverekkel s megparancsoltam, hogy a pisztolyt és kardot életre-halálra készen tartsák. Azután egy hangos "biszmilláhi ráchmáni ráhim"-ot elmondván, az egész karaván csendesen megindult a völgy szádája felé.
Damaszkusi török órám delet mutatott, midőn a bozótos, óriási kapufélhez hasonló, völgytorkolaton áthaladtunk. A völgy belseje oly szűk volt, hogy halk hangon kényelmesen lehetett volna egyik oldalról a másikra áttársalogni.
Kiki csupa szem és fül volt. Majd a felhőket érő magas szilákra, majd előre-hátra tekintgeténk, vajon nem pillantjuk-e meg a rablókat, vagy nem zárták-e el már is a bejáratot, mialatt a legcélszerűbb védekezési módok fölött gondolkodtunk.
Így haladtunk fél óráig befelé, anélkül, hogy legkisebb neszét is vettük volna valamely gyanús mozdulatnak.
- Öregünk nagyon megijedhetett ezelőtt tizenöt évvel, - mondám halk hangon Scheidengergnek, - hisz itt még madarak sincsenek, nemhogy rabló-kurdok!
- Nincs különben - válaszolá az őrnagy; - mert már eddig mutatkoznia kellett volna valaminek.
- Annál inkább hiszem, hogy már túl vagyunk a vélt veszedelmen, mert talán ez volt a legkedvezőbb hely, hol bennünket megtámadhattak volna.
- Úgy mondja a dragomán, hogy őket feljebb kerítették be...
Míg így beszélgetnénk, vezetőnk hozzánk lovagol s figyelmeztet, hogy már elértük a völgy fenekét s innen balra a cserjék közt vezet egy keskeny ösvény fel a hegy tetejére, mely eltart majd két óráig. Itt le kellend szállnunk lovainkról a nagy meredek és sziklás, keskeny út miatt.
Fákba és kiálló szirtekbe kapaszkodva s a fáradságtól lihegve haladtunk fölfelé. Végre elértük a hegytetőt. Még néhány megfeszített lépés s a gerincen vagyunk.
Mily nagy volt azonban meglepetésünk, midőn ugyanezen pillanatban néhány kurd bukkan elő a túlsó oldalról, kik velünk együtt meghökkentek. Fegyvereikről azonnal reájuk ismertünk, hogy rablók. Övük telve volt handzsárokkal, pisztolyokkal s vállukról hosszú csövű fegyver csüngött alá. Mi lovainkat vezettük s ők is gyalog voltak.
A közöttünk levő hegygerinc miatt nem láthattuk ugyan, hogy hányan jönnek ellenünk, de nekik sem engedtünk a vizsgálódásra időt, hanem készen tartott pisztolyainkat minden habozás nélkül reájuk durrantva, harsány hangon kiáltozni kezdettünk: "Ide katonák! Itt vannak a rablók! Lőjjétek őket! " Mialatt a lehető gyorsasággal lődöztünk, ami ezerszeresen visszhangzott a hegyek oldalain.
Cselfogásunknak lett is eredménye. A kurd rablók, hihetőleg ama véleményben, hogy rendes katonasággal van dolguk, kik üldözésükre jöttek, minden védekezés nélkül jobbra, az erdőbe vetették magukat. A távolabb levők is, lehettek vagy harmincan, látva a katonai egyenruhát s társaik gyors menekülését, szaladva tüntek el ugyanazon irány felé a sűrűben.
Miután fegyvereinket újra megtöltöttük, csendesen folytattuk utunkat a hegyről lefelé. Nemsokára tisztásra jutottunk, melyet ismét cserjés követet s ennek végében estefelé elértünk egy kis eldugott kurd falut, hol az éjet töltöttük.
Házigazdánk becsületes kurd volt, ki valaha szintén mint katona szolgált a török hadseregben s jelenleg elöljárói tisztséget viselt.
Alig szálltunk le lovainkról, azon kérdést intézé hozzánk, vajon nem találkoztunk-e rablókkal? - Midőn elbeszéltük, hogy megszalasztottuk őket, hosszasan, kétkedőleg nézett reánk, majd így szólt:
- Nem akarlak benneteket megsérteni, hogy azt mondjam, miszerint kételkedem; de ha úgy van, mint mondjátok, nagyon csodálkozom; mert azok vakmerő emberek s igen jól vannak fegyverkezve; lehetnek körülbelül negyvenen, amit onnan tudok, mert ma reggel mindnyájan itt mulatván, fölették a falu egész majorságát és csak tíz óra tájban távoztak újabb kalandokra.
Megmagyaráztam neki, hogy mily véletlen szerencsénk volt az összetalálkozásnál s minő cselt használtunk ellenük.
- Valóban különös szerencse rátok nézve - mondá a kurd, - hogy reggel itt mulattak s nem voltak a völgytorkolatnál, mert most mezítelenül koldulnátok néhány rongydarabot tőlem.
- Fegyvereink majdcsak kisegítetek volna!
- Alig hiszem! Nagyon merész rablók ezek, kik gyöngébb karavánokat is megtámadnak. Kedvenc tartózkodási helyük ama szoros völgy, ahol most jöttetek. A rablott jószágot nejeiknek s gyermekeiknek viszik, kikkel sátraik alatt a fennsíkon laknak. Télen falvainkba jönnek, hol a lakosok önmaguk kénytelenek összeszorulni, hogy nekik szállást adjanak. Megesik, hogy katonaság jár erre, amikor is úgy tüntetik föl magukat, mint a községhez tartozó békés lakosok. Jaj lenne annak, ki őket elárulná! Ha ujoncokat küldünk, őket nem létezőknek kell tekintenünk. Úgy látszik a kormány is tehetetlen velük szemben; mert már nagyon elszaporodtak. Kevés idő mulva ismét szerencséltetnek bennünket, minthogy a tél sebesen közeledik.
Álláh vett ótalmába titeket!

XXVIII.
Kurdisztán égalji viszonyai. - A hegyi-kurdok. - Málátia. - A jó tanács arannyal fölér. - Muzulmán jószívűség. - A karaván halad. - Megbüntetett vakmerőség. - A kurdok életmódja. - Egy elhagyott hán. - A dragomán esőernyője.

"Tákrir edemem csektügüm álámi felekten;
Zírá ki ením, bir güne ah! elem dyr"

Hajh! Mennyit szenvedtem irigy sors vaskeze által;
Mind elmondani hűn, nékem ez újra csapás.

Így énekelt a török költő, Akíf béj, Kárszban s idézett szavai részünkről szomorú emlékű igazolást nyertek a Kurdisztán vadregényes bércein keresztül tett keserves utazás által.
A kurdisztáni égalj nagyban különbözik a szyriaitól. A nyár csak rövid ideig tart s négy hónapon át hó borítja a földet. Damaszkustól kezdve, bár lassú emelkedésben, de folyton fölfelé haladtunk s naponként legalább 12 órát menve, több, mint egy hónapi utazásunk után, tekintélyes magasságot értünk el a Taurusz gerincein, a fennsíkokon. Itt már november vége felé is szokatlan hideg uralkodott s ugyancsak elkelt a Damaszkusból magunkkal hozott bekecs.
A téli időjárás annyira zord, hogy ezen égalji befolyás nemcsak az emberek testalkotásán és fejlődésén, de még az egyes állatokon is észlelhető. A férfiak, úgy a nők és gyermekek otromba tagjai, erős vonásai, idomtalan arckifejezése, butaságot és alattomosságot árulnak el. Nem olyanok ezek, mint a szyriai beduinok s rézszínű arab társaik, kik szikár, karcsú, rugékony testalkattal bírnak; arckifejezésük pedig nyilt, bátor és értelmet kifejező.
Ezen hegyi-kurdok állatai is magukon viselik a hideg éghajlat bélyegét. Lovaik nehézkesek, hízásra hajlandók, durva szőrűek; fejük nagy s orruk széles. Kutyáik ugyan nagyok, de hosszú szőrűek, lomposak; ilyenek egyéb négylábú jószágaik is. Guyon kutyái közül két középnagyságú, rövid, fényes szőrű agarat hoztunk magunkkal; e fennsíkokon az öszvérek hátára kötött kosarakban, pokrócokból jó meleg ágyat készítetünk számukra, mégis elpusztultak a nagy hideg miatt.
Másfél havi utazásunk alatt előfordult nem csekély viszontagságaink között legkellemetlenebbül érintett bennünket ama szomorú tapasztalat, hogy a Guyon által részünkre hagyott útiköltségből csak a maradványokkal rendelkezünk; pedig Rokko Fárá állítása szerint még a fele utat sem hagytuk hátunk mögött.
- Mit tevők leszünk ezen hosszú utazás alatt, ily vad országban, minden pénz nélkül? - kérdém a tolmácsot. - Nincs-e a közelben valamely nagyobb város?
- Van - mondá ő, - ide egy napi járásnyira fekszik Málátia.
- Lakik-e ott valamely pasa, vagy a török kormány egyéb alkalmazottja?
- Lakik; és pedig egy kormányzó-pasa.
- Akkor menjünk oda: az majd kisegít a bajból!
Málátia, a régi Melitene, tizenöt kilométernyire az Eufráttól, nyugat felé fekszik, 20 ezer lakossal. Ide megérkezvén, a kormányzó-pasa után kérdezősködénk s egyenesen udvarába szálltunk ki karavánunkkal együtt. Scheidenberg és én azonnal jelentkeztünk a ház uránál, hogy elmondjuk, kik vagyunk és hova indultunk.
Mihelyt megtudta, hogy Kárszba megyünk, nem is hallgatta tovább szavainkat, hanem cselédeit rögtön az udvarra küldötte, hogy lovainkat az istállóba vezessék, megtisztogassák, jóltartsák úgy embereinket is megvendégeljék. Nekünk pedig csibukot és kávét hozatott addig is, míg az ebéd ideje elérkezik. Oly szívesen, oly barátságosan fogadott, hogy maga sem tudta, mivel kedveskedhetnék jobban.
- Hála Isten! - mondám az őrnagynak, - jobb helyre sohasem jöhettünk volna; ez a derék ember ki fog minket segíteni pénzzavarunkból.
A jóízűen elköltött ebéd után elmondám bajunkat s élénken festettem a kellemetlen helyzetet, ha az előttünk levő utat üres erszénnyel kellene megtennünk; kértem egyszersmind a pasát, hogy adna hat-hét ezer piasztert Guyon szakállára, ki ezt Kárszból meg fogja küldeni.
- Fiaim - válaszolá a pasa, - én pénzt nem adok; mert sem titeket, sem pedig Khorsid pasát személyesen nem ismerem s azért ezt tőlem nem is kívánhatjátok.
- Légy szíves tehát és adj tanácsot, mit tevők legyünk, hogy mindenestől el ne pusztuljunk a hosszú úton?
- Dehogy pusztultok, dehogy pusztultok fiaim! Csak úgy cselekedjetek továbbra is, amint most igen okosan tettétek, mikor udvaromba jöttetek. Térjetek be a helység vagy város előljáróihoz s ezek titeket, cselédjeitekkel, lovaitokkal együtt ellátnak a szükségesekkel anélkül, hogy fizetést kérnének, sőt pénzt ajánlván nekik, megsértenétek őket. Eddig is ily módon kellett volna utaznotok; de ti, bizonyosan álszeméremből, a hánokba szálltatok és saját erszényetekből vásároltátok a szükségeseket. Rosszul cselekedtetek, midőn nem vettétek igénybe a vendégszeretetet, melyről Omár mondá: "A paradicsom fél útjáig az ima, a kapukig a bőjt vezet el, az alamizsna nyitja ki azokat" s minden igazhívő muzulmán kötelességei közé tartozik az utasok iránt való vendégszeretet.
Bölcs házigazdánknak igaza volt. Ezentúl minden habozás nélkül a községek előljáróihoz szálltunk s miután utunk célját előadtuk, oly örömmel, oly szívességgel fogadtak, ami fölött magunk is csodálkoztunk.
Igaz, hogy napközben lovainkkal együtt mitsem ettünk; de egész Törökországban így a szokás. Itt, kivéve az örökös kávét, csak kétszer eszik minden ember, legyen az úr vagy szolga, földmíves vagy katona. Reggelin és estebéden kívül mást nem ismernek; sőt este előtt még lovaikat sem abrakolják s vizet is csak akkor kapnak, ha esetleg valamely folyócskán, vagy patakon mennek keresztül.
Málátiát elhagyva nemsokára az Eufráthoz értünk. A hatalmas folyam, melynek két főága Kjeban Maádennél már egyesült, bazalt- és homokkő sziklák által mély ágyába szorítva, haragos zúgással kanyarogva keres magának utat a medrében levő sziklaomladékok között s áttöri a Tauruszt, mely természet alkotta határt képez Kurdisztán és Örményország között.
További utunkban, egész Erzérumig, a vett utasításhoz képest, mindig a falvak valamely lakosához tértünk be s egyenlő szivességgel találkoztunk mindenütt. Oh! Az e vidéken lakó muzulmánoly jó szívű, oly becsületes, oly előzékeny az utas iránt, hogy hozzá hasonlót találni sehol nem lehet. A vendég szeméből óhajtaná kiolvasni, hogy mivel legyen kedvére? Összehord tyúkot, tojást, - egyebe úgy sincs; - a lovaknak szénát, árpát; ha pedig ő maga mindezt nélkülözné, összejárja a falut és kér, mert hát neki kedves vendégei jöttek; és kiki megadózik tehetsége szerint.
Ha az utas tovább megy, a ház férfiai, valamint a szomszédok is, mérföldnyire elkisérik; mialatt megmagyarázzák, hogy merre van a legjobb út, minő veszélyektől kell óvakodni, hova szálljon a legközelebbi állomáson; azután elbúcsúznak tőle, mint a családnak örökre távozni készülő tagjától és szemeikkel kisérik a legközelebbi út-elhajlásig.
A Taurusz hegység északi kiágazásai közt, lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő hegygerinceken, majd komor völgyeken, puszta fennsíkokon haladva, utunk mind türhetetlenebbé kezdett válni.
Ehhez járult néhány nap mulva a folytonos és sűrű havazás, mely a járható ösvényeket annyira betemette, hogy tovább menni nem lehetett. Szerencse, hogy utunk irányától néhány kődobásnyira egy kis falura akadtunk, melynek becsületes előljárója azon tanácsot adá, hogy szerény hajlékában várjunk mindaddig, míg egy erősebb karaván előttünk nyomot nem tör; mert igaz ugyan, hogy majd minden száz lépésnyire jelző-oszlop van felállítva, de az elhajlásoknál oly gödrökbe fordulhatunk, honnét az egész kis falu népe sem lesz képes bennünket kiásni.
Szívesen fogadtuk az okos tanácsot s 24 órai itt tartózkodásunk után meg is érkezett egy karaván; de ez sem érezte magát elég erősnek megkezdeni az utat.
Csak harmadnapon szaporodtunk fel annyira, hogy a hótömegnek nekivághattunk. Dacára annak, hogy az első karaván igen jól ismerte a járást s csekély emelkedésű hegyoldalon haladtunk, lovaink, öszvéreink csak erőfeszítéssel valának képesek gázolni a megtört, keskeny csapáson s untalan meg kelle állanunk, hogy pihentessük őket.
Bár jó korán megindultunk, nem tehettünk többet fél állomásnál, a fennsíkon elért nyomorult falucskáig. Ezalatt pedig folytonosan havazott. A falu előljárója, kinél beszálltunk, úgy mondá, hogy innét kezdve, a sűrűbb közlekedés miatt, már karavánoktól taposott útra jövünk; minthogy azonban a másfél öl magas hófalaktól zárt keskeny úton a kitérés lehetetlen, kalauzt fog előre küldeni, ki a szembejövő karavánt, az e célra vágott helyeken megállítsa.
Másnap reggel, Damaszkus szűk utcáihoz hasonló hósikátorok közt haladtunk mindig fölfelé. Lovaink a szügyig érő szétomló hóval küszködtek s óvatosan lépkedtek az előzők által vert nyomokba, melyek következtében az útvonal hosszú lépcsőzethez hasonlított.
A hegygerincről lefelé mindinkább kevesbedett a hó magassága s igen örvendtünk, midőn végre lovainkról széttekinthettünk a hóborította hegységeken. Sőt egy falucska előtt már a fű is kidugta hegyét a hó alól. Ezen csalóka körülmény majdnem vesztemet okozá. Láttam, hogy karavánunknak egy ék alakú utat kell majd megtennie. Bízva nagy és erős lovamban, nem akartam a dombon lévő faluba kerülni, hogy a hosszú lépcsőzetes ösvényt megjárjam, hanem úgy gondoltam, hogy átvágok a mintegy ezer lépésnyi távolságon s míg társaim a kerülőt megteszik, pihenni fogok.
Már több ölnyire haladtam a jelzett irányban, midőn a mindinkább magasbodó hó lovamat egészen elborítá s a szegény állat két lábra állva igyekezett áttörni a nem szokatlan akadályt; de sikertelenül; míg végre is kifáradva megállt. Láttam a hasztalan erőlködést s visszatérni akartam. Lovamról leszállva, ezt kantáránál fogtam s kezemmel toltam kétfelé a csakhamar újra összeomlott havat, mely kínos vergődésem közben a hideg dacára folyt rólam a veríték. Az eredmény az lett, hogy mind mélyebbre keveredtem.
Nagy szerencsémre a karaván ezalatt a velem szemközt levő irányba ért és Scheidenberg, ki már amúgy is aggódott visszamaradásom fölött, meghallá kétségbeesett kiáltozásomat s a faluba sietett emberekért, kik lapátokkal több óráig tologatták kétfelé a havat, míg végre lovastól együtt nagy nehezen kimásznom sikerült.
Ezután ismét fölfelé haladtunk a hólépcsőkön. Kalauzaink előre siettek a hósikátoron, hogy feltartóztassák a netán szembejövő karavánt. Estefelé a hegygerincen, a hó alól előtörő füst jelzé, hogy falura akadtunk.
Lelkem mélyéből elcsodálkoztam affölött, hogy miként lakhatik gondolkozni tudó ember ezen uttalan, hólepte tetőkön? Az öreg kurd, kinél szálltunk, egykedvűen válaszolá, hogy ők már szokva vannak a hegyi élethez, melynek egészséges levegőjét nem pótolja semmi. Megesik, hogy valaki más tájra vándorol, de csakhamar visszahozza ide a - honvágy.
Ime! Tehát nem az ugyanazon nyelvet beszélő emberek egyedül teszik a valóságos hazát, hanem igenis "az élettelen halmok és térségek, melyek minden népnek egyforma érzéketlenséggel adhatnak lakást." És mennyire igaza van Verbőczy Istvánnak, midőn mondja: "Hol Isten napja legelsőbben ránk veté sugarát; hol az első emberi szem szeretetteljesen mosolygott bölcsőnkre; hol anyánk először keblére szorított: ott gyökerezik szeretetünk, ott van hazánk."
Ezen óriási hegyeket, fennsíkokat, mély völgyeket, hegyzúgokat, a modern civilizáció levegője még nem érinté s némely helyek lakói napjainkban is ezredéves szokásaikat követtik változatlanul.
A hegyi-kurd a földet csak kevéssé műveli s hat hónapig majdnem egyedüli foglalatossága a kecske- és juhőrzés. A nyári időszakban árnyas völgyek és hegyoldalak dús legelői elég táplálékot nyujtanak a nyájnak; télen pedig meghúzza magát a gyér lakosság a hó alatt. Kevés igényeivel, függetlenségének érzetében, boldogan, megelégedetten él. Járhatatlan útjai megvédik a pasák zsarolásaitól, sőt még a kormány sem tartja érdemesnek őket téli nyugalmukban, az adó vagy néhány katona miatt háborgatni; nyáron pedig nem találnak a nyomorult községekben mást, mint aggokat, nőket és gyermekeket, míg a férfiak szertekóborolnak a Taurusz erdőborította bércein.
Másnap reggel szíves házigazdánk eleve figyelmeztetet, hogy utunkban jól igyekezzünk, mert két napig falura nem akadunk s a közbeneső éjt egy útszéli rongyos hánban kell töltenünk. Össze is szedett a községben némi árpát, melyet lovaink abrakos-tarisznyájába tett és kevés szalmatöreket, hogy estére legalább állatainkat megetethessük.
Lefelé haladva, a hófalak rohamosan kisebbedtek, a hideg feltűnően alábbhagyott s estefelé a völgy mélyébe érve, teljes erejéből szakadt reánk - az eső.
A beállott esthomálynál, az útszélen, egy kőalkotmányt vettünk észre, melyet közelebbről szemügyre vevén úgy találtuk, hogy valamikor nagy hán lehetett, tágas istállókkal, de jelenleg szánandó tekintetet nyujtott. Falai nagyrészt összeomoltak s a fennállók is bőven valának tarkázva fél méternyi repedésekkel, melyek alsó nyílásain zuhogva ömlött keresztül a hegyről lefolyó esővíz. Teteje a borús ég s látszott hogy eredetileg ajtókkal és ablakokkal is el volt látva.
Itt-ott még fennmaradt némi jászoldarab, melyet embereink azonnal elfoglaltak s maguk elé kötötték a lovakat, melyek fel sem véve a térdig érő vizet, jóízűen foglalkoztak a nyakukba vetett vászontarisznya vékony tartalmával.
A tapasztalt Rokko Fárá pedig, miután világosságot gyujtott, ennek pislogó fényénél, Scheidenberggel együtt, összekerestük a rozzant hánnak minden zugát, ha netalán száraz helyre akadnánk, hová fejünket az éjen át lehajtsuk.
Találtunk is egy boltozott helyiséget, melynek oldalai ugyan kevésbé, hanem teteje annál inkább meg volt repedezve.
Hogy legalább a szél ellen védve legyünk, jobbnak hiányában elfogadtuk az adott helyzetet s nedves pokrócainkat a vizes téglatörmelékre terítve leheveredtünk, vízhatlan köpenyeinkkel pedig takarództunk. Az öreg kalauz, teljes biztonság okáért, nagy vörös esőernyőjét feszíté ki fejünk fölött.
Már megalkudni kezdettünk a sorssal, midőn egy nagyobb tömeg fal, ijesztő robaj kiséretében, fejünk mellé zuhan, az esőernyőt felfordítja s eltemeti, melyet csak fáradsággal valánk képesek a romok közül újra kikaparni.
Ijedtségéből magához térve, dragománunk hóna alá csapta törött esőernyőjét, mellyel minden marasztalásunk dacára a szakadó esőre sietet s áthaladván az udvar mocsarán a szolgák közé, egy üresen hagyott jászoldarabba kuporodott.
Mi pedig az őrnaggyal, a helyiség közepére huzódtunk s elszántan ismét lefeküdtünk. A reggeli világosságnál nem kevés meglepetéssel vettük észre, hogy alig látszunk ki az éjen át hullott vakolat-törmelék közül, mely könnyen örökös sírunkká válhatott volna.
Innét több nyomorult falun, számos hágón keresztül, különféle viszontagsággal küzdve, utaztunk még nyolc napig, melyek után elértük az Eufrát nyugati ága mellett fekvő Egin városát, hol egy gazdagabb örmény házába tértünk.

XXIX.
Egin. - Az örményekről. - Foglalkozásuk. - Eredetük. - Viseletük. - Örmény falvak. - II. Tiridat. - Vallási viszályok. - Keresztény örmények. - Nyelv és irodalom.

Egin meredek szikla oldalán terrasszerűleg épült úgy, hogy a felső sorok házainak ablakai az alattuk levőknek tetejére engednek szabad kilátást.
A város alatt a Frát foly, melyen, a túloldalon levő meredek sziklákra, kőhíd vezet keresztül. Ezen sziklák óriás lábait képezik a megszámlálhatatlan, égbe nyúló, hóval borított hegyormoknak, melyekről a szemlélő, innét tekintve, nem tudja elgondolni, hogy hol kezdődnek s merre végződhetnek.
Egin lakosai tiszta orthodox vallású örmény keresztények; oly értelmes és békés, jószívű és vendégszerető, becsületes és jámbor, munkás és takarékos népez, mint a törökök; szokásaik és cselekedeteik, sőt még mozdulataik is a törökéihez hasonlók.
Az örmény valamennyi keresztény nép közt legjobban rokonszenvez a törökkel, kivel jelenleg majdnem egy fokán áll a műveltségnek is; azért mondja a török, hogy a magyar testvére (kárdás); de azután legelsőnek az örmény következik, kit jóbarátnak (doszt vagy álkárdás) nevez.
Az örmények a magyarok előtt sem ismeretlenek. Már a honfoglalás idejében itt találjuk őket a kazarokkal, kikkel együtt a honfoglaló magyarokhoz szegődtek s utóbb a nemzetbe olvadtak. A mai magyarhoni örmények elődei 1672-ben költöztek Mármarosba, Újvidékre, Erdélybe, a Kárszhoz közel fekvő Ani városból, az Árpa folyó mellől. Ezen Ani valaha királyi székhely volt, azonban a mongolok által feldúlatott s lakosait Csámár Khán kétharmad részben lemészárolta; miután a város a XIV. század elején még földrengés által is teljesen romba döntetett, a megmaradt bennlakók mindnyájan boldogabb vidékekre költöztek.
- Kit visz kend János bátyám? - kérdi ismerőse a magyar fuvarost.
- Egy örményt viszek a falunkba zsidónak - volt a válasz.
Ezen felelet jellemzi az örményeket, kik Afrikában, Kelet-Indiában, Perzsiában, Orosz-, Török-, Olasz-, Lengyel-, Gács- és Magyarországban, hasonlóan az európai zsidókhoz, kizárólag a kereskedésre adták magukat, melynek különféle ágaiban különösen kitünnek, elsajátítván egyúttal a kereskedő népek sajátos hibáit is.
A kereskedés iránt való vonzalmukkal kapcsolatban, fő jellemvonásuk a hajlandóság elhagyni hazájukat, hogy elszéledjenek három világrészben úgyannyira, hogy az itthon maradtak csak töredékét képezik a tényleges lakosságnak, míg az igazi örmények a fent említet országokban, mint pénzváltók, bankárok, részvényesek, nagykereskedők, szatócsok, házalók vagy éppen mint egyszerű munkások és teherhordók tartják fenn magukat.
Örményországot, - mely már hosszabb idő óta török, orosz és perzsa főhatalom alatt három részre van osztva s fennsíkjaival a körülfekvő tartományok közül szigetként emelkedik ki, - északon a Kur folyó, keleten a Káspi-tó és Perzsia, délen az Aras, Murád és Kurdisztán, nyugatról Kis-Ázsia határolja.
Hajdan nyolc millió főből álló nemzetet képeztek; ma számuk legföljebb egy millió; Perzsiában és a szomszédos tartományokban száz ezer; európai Törökországban négyszáz ezer; Oroszországban, hova Nagy Péter cár alatt jutottak, fél millió; Indiában öt ezer; Afrikában ugyanennyi; Magyar-, Erdély- és Gácsországban tizenhat ezer; Európa többi államaiban ezer.
Eredetük a mesék korába nyúlik vissza. Jafet unokája nemzé Heg-et, ki hazáját Babylont elhagyván, Ármenia hegyeire költözött. Hegnek hatodik ivadéka Árám volt, ki tettei által oly nagy dicsőséget szerzett magának, hogy Ármenia tőle kapta nevét.
Árám fia Árá, megsértve Szemirámiszt azáltal, hogy szerelmét megveté, ez őt haddal támadta meg, országát elfoglalta s a királyt megöleté. Ezután az asszyroktól függöttek, később a babyloniai járom alá kerültek. Csak a VI. században sikerült azt I. Tigranesnek leráznia, ki Örményországot régi fényére emelte.
Ezután perzsa uralom alá kerültek, utóbb Nagy Sándor által igáztattak le. Majd hol a Szeleucidákat, hol a párthus Arszacidákat, hol a rómaiakat és byzanciakat, hol a törököket, mongolokat és kurdokat uralták. III. Szelim szultán 1522-ben végleg meghódította s egész a keleti részig Törökországba kebelezte. Örményország állandóan játéklabdája volt a különféle hódítóknak, kik könnyen igázták le a sikeres ellenállásra képtelen örményeket.
A harcnak sohasem voltak emberei; bár szép növésű, magas alakok s általában erőteljesek, jól tápláltak, sőt néha köpcösek. Többnyire bennülő szemeik nagyok és feketék; homlokuk alacsony, arcuk kerekded erősen hajlott sasorral. Vonásaik értelmet kifejezők. Nőik csinosak s kivált a városiak közt igen sok tökéletes szépség található. A fiatalok arcbőre, különösen a nőké, áttetsző, üde; mely azonban idővel barnássá s kevésbé finommá lesz.
Ruházatukra nézve, férfiak úgy mint a nők, az általuk lakott ország népeinek viseletéhez alkalmazkodnak. Örményországban törökösen öltözködnek; csak a fekete turbán, magas nemezkalap és barnaszínű kaftán különböztetik meg őket. Nőik viselete már tarkább. Kedvelik a vörös és rikító színeket; öltönyeik gyakran igen drágák s az ezeket díszítő hímzések nem kevéssé értékesek. A fő öltönydarabok: a vörös bugyogó, az ujjas és egy talárszerű felsőruha, mely gyakran hosszú uszályban végződik; ezt azután feltűrik a csípőig és egy sálszerű kendővel megerősítik, ami nekik igen eredeti alakot kölcsönöz. Gyönyörű, sötétfekete hajzattal borított fejüket fátyollal ellátott aranyhímzésű sapkácska födi.
A családtő kezében összpontosul minden hatalom. A családnak férfi tagjai ugyan önállóan kereskedhetnek, a nyereség azonban az összes javára esik. Ama nagy tiszteletnél fogva, mellyel a gyermekek szülőik iránt viseltetnek, ezen családi törvénynek mindenki utógondolat nélkül hódol. Ha a családfő meghal, ennek helyét a legidősebb fiú, gyakran az özvegy foglalja el, ami nőiknek kiváló társadalmi állásáról tesz tanúbizonyságot.
Férjhez menendő leányaikat nem rejtik a háremek rácsozott ablaki mögé, hanem fátyolozatlan arccal járnak és szabadon társalognak az ifjakkal, míg ezek a társadalmi és erkölcsi illem korlátait át nem lépik. Gyermekeik házasságát, melyet csak a halál oldhat fel, a szülők kötik meg szerződésileg, bár a szívházasságok sem ritkák. A nők férjhezmenetelük után nyilvánosan csak leleplezve jelenhetnek meg; idegen férfiak előtt nem mutatkoznak, sőt a család férfitagjai sem étkeznek nőikkel közösen.
A nők nagy előszeretettel cicomázzák magukat; nemzeti ékességük, a keletiek által egyaránt használt, pénzből összefont láncok, melyeket hajukba fonnak, vagy fejtakaróikra erősítenek; sokszor a nyakra és kezeikre alkalmaznak.
Mindezek dacára szorgalmasak. A férfi szerez, a nő takarít és vezeti a háztartást. Nagyobb dologgal nem terheltetnek, sőt a földmívelő örmény elég gyengéd arra, hogy nejét a terhes mezei munkától megkímélje.
Mert az örmények hazájukban leginkább földmívelők és állattenyésztők maradtak. Bár a földmívelés jelentéktelen. A hegyes vidékek búzát, árpát, tönkölyt, lent mutatnak fel; a síkságokon pedig rizs, gyapot, dohány, zezamfa, itt-ott köles termesztetik. A búza Erzérum 1900 méter fennsíkján még meglehetős aratást ad. Sok puszta tájt is találunk, részint a lakosság csekély száma, részint a vízhiány miatt.
Egyébiránt a birtokviszonyok bonyolódottak. A tulajdonképpeni örményeken kívül laknak még itt: az uralkodó törökök, kik szintén többnyire földmívelők; nomád kurdok, kikkel mint rablókkal már találkoztunk; tatárok, nesztoriánok, georgiaiak, lázok, elszórva görögök, zsidók, arabok, cigányok.
A falvak részben sárkunyhókból és még gyakrabban különösen Erzérumtól Kárszig, örményeknél éppúgy, mint törököknél, földalatt levő helyiségekből állanak, melyek a téli nagy havazások alkalmával csak a hó alól előtörő füst nyomán vehetők észre.
Többször találunk a dombok oldalaiba vájt lakásokat, melyek falai szikladarabokból állanak. A lakással, ettől egy fal által elválasztva, közvetlenül összefügg az istálló; a fedéllyuk alatt van a "tandur", egy körülbelül méter mélységű lyuk a talajban, mely a helyiség fűtésére és kenyérsütésre használtatik.
A bőjti napok alatt, melyek az évnek majdnem felét teszik, a köznép eledele kenyér, egy darab vöröshagymával vagy gyümölccsel, rizzsel vagy paszullyal. Egyéb napokon, különösen a gazdagabbak, ürühúst, tésztaneműt és főzeléket esznek. Nemzeti ételük a kalbászféle szudzsuk vagy pasztirma. Az örmény a sertést épp úgy utálja, mint a török; de a bárány- és ürühúst (bozsenyica) nemcsak friss állapotban élvezi, hanem besózva felfüstöli, sőt belőlük arasznyi nagyságú kolbászkákat (szudzsuk) készít, melyeket útra kelve, füstölt állapotban igen jóízűen fogyaszt. Van még az úgynevezett kádáifféle tésztájuk; nálunk hurutos tésztának nevezik. Ez úgy készül, hogy a lisztet aludttejjel, tejföllel és kaporral vagy petrezselyemmel összevegyítik, azután gombócokba gyúrják, melyeket a napon megszárítanak s evés előtt a tűzön vajjal vagy tejföllel újra föleresztenek. Ez már fényűzési cikk s csak a gazdagabbak asztalán fordul elő. Az étkezés az ujjakkal történik; villa és kanál ismeretlenek.
Az örmény, elvétve, vadkecskékre, hegyi juhokra és medvékre vadász. Az ipar jelentéktelen. A nők, ritkábban a férfiak, szőnyegeket, selyem és gyapjú kelméket, harisnyákat, lótakarókat, általvetőket, sálokat stb. szőnek. Meglehetősen el van terjedve a paszománt készítés, melyhez az arany és ezüst szálakat leginkább Oroszországból nyerik.
Dacára annak, hogy állítólag már Bertlan apostol hirdette Nagy-Örményországban az evangeliumot, a kereszténység csak a III. század utolsó évtizedeiben kezdett elterjedni.
Midőn a párthusok hatalma Elő-Ázsiában megtöretett s Perzsia trónját a Szasszanidák foglalták el, Örményországban hirtelen egy tettvágyó Árszákida sarjadék, Khoszrov, tünt fel, ki romlással fenyegette az új dynasztia meglapítóját Artasirt.
Ez az Árszákida Ánág herceget küldte Khosrov meggyilkolására, ki végre is hajtá megbizatását, de Khosrov két gyermeke (Tiridat és nővére) megmentetvén, Rómába vitettek. Ánágot szintén üldözőbe vették és kiséretével együtt az Áráxes vizébe fojtották; két éves fiacskáját a dajka mentette meg és a kappadóciai Czezáreában, mint keresztény neveltetett fel. E fiucska Világító sz. Gergely (Grigor Luzarovics) volt.
Khosrov gyermekei 30 évig voltak idegenben, midőn végre Tiridat fia római sereg élén visszatért, a perzsákat elűzte és atyái trónját visszafoglalta (286. Kr. u.) Az új uralkodó, követve a római cézárok példáját, kegyetlenül üldözte a más vallásúakat. Utóbb sz. Gergelytől fölvette a keresztséget s ennek segélyével népét is az egyház karjaiba vezette.*) Tiridat halála után a királyi székhely Valarszapat helyett Ani lett, a "Katholikosz" pedig 452-ben Devinbe tette át lakását, hol a pátriárkák a VIII. századik maradtak, míg Alp Arzlán alatt ismét Ecsmiádzinban találjuk őket.
-------------
*) Lásd. Bekehrung Armeniens durch d. hl. Gregor Illuminator Wien. 1844.

A kereszténység behozatala Örményországba csak szaporította a már amúgy is fennállott politikai egyenetlenséget, amennyiben a régi tűzimádók a perzsákhoz, a keresztények pedig a görögökhöz fordultak segítségért.
Midőn 428-ban Örményország nagy része perzsa járom alá került, tűzzel vassal irtották a keresztényeket, kik 485-ben újra teljes vallásszabadságot élveztek. Az egyetemes egyháztól való elszakadás a Valarszapatban (491.) Pápken "Katholikosz" elnöklete alatt tartott zsinattal kezdődött, a devini zsinat (500.) pedig elfogadta a monofizitizmust.
Hogy a mohammedánizmus előnyomulásának meggátlása végett a nyugatot megnyerni lehessen, egyházi és politikai okokból, már a hetedik századtól kezdve a schizma megszüntetésén fáradoztak, ami azonban a Ferrarában (1439.) kezdett s Flórencze áttett zsinaton csak részben sikerült. Az egyesült katholikusoknak ezentúl is többször kelle a schizmatikusok által fejbujtott törökök részéről üldözést szenvedniök. (1815, 1827-28.)
Minthogy a török kormány a konstantinápolyi schizmatikus pátriárkát úgy tekinti, mint a nemzet fejét s aki ezért kiterjedt politikai és polgári joghatósággal bír, annál könnyebb volt a kath. örményeket, kik a keresztény hatalmak követeinél kerestek menedéket, a portánál politikailag bevádolni; akik elszenvedtek ugyan zsarolást, börtönt az eretnek pátriárka részéről, de kath. hitüktől nem tántorodtak el, hanem mintegy 30 ezeren elvándoroltak a félhold árnyékából.
Hasszun Antal, örmény kath. érsek-primás alatt a hívek száma annyira emelkedett, hogy IX. Pius 1850-ben hat püspökséget állított fel: Brussza, Angora, Trapezunt, Erzérum, Kárput és Artvin székhelyeken.
A kath. örmények száma 120 ezer lélekre tehető, kik a keleti keresztény népek között első helyen állanak műveltség, vagyon és önérzet tekintetében.
A schizmatikus örmények vallási dogmái és szertartásai hasonlítanak az ó-görög egyházéihoz. Ettől leginkább azon tan által különböznek, mellyel állítják, hogy Krisztus isteni és emberi természete egy egységes természetté elegyült, miáltal ellentmondanak a monofizitáknak is, kik szerint az emberi természet az isteniben annyira eloszlott, hogy az egy, isteni természetté alakult.
Igen elterjedt náluk a szentek tisztelete, a bőjt és zarándoklatok. A tisztálkodási törvények majdnem a zsidóvallás szigorúsága szerint tartatnak meg. A karácsonyt január 6-án ünneplik. Az áldozathoz víznélkül aló bort és kovászos kenyeret használnak; a laikusok áldozása a két szín alatt történik.
A klérus két részre oszlik: világiak és szerzetesek. Külön kasztot képeznek a tanítók és az evangelium hirdetői.
A schizmatikus örmény-egyház feje, az Ararát tövénél, Erivántól nyugatra fekvő, híres Ecsmiádzin kolostorban székelő örmény pátriárka - "Katholikosz", - kinek tanácsát az oldala mellett levő érsekek és püspökök képezik s kinek a jeruzsálemi és konstantinápolyi pátriárkák alárendelve vannak.
A papok kevésbé műveltek, általában szegények s leginkább alamizsnából élnek.
A magyarországi örmények a beköltözés alkalmával szintén nem-egyesültek voltak; de a róm. kath. egyházzal nemsokára egyesültek s 1691-ben már külön püspököt kaptak. Erdély területén négy parókiájuk van: Szamosujvár, Erzsébetvár, Gyergyó-Szt,-Miklós és Csik-Szépvíz. Papjaik örményül és örmény szertartás szerint miséznek. A szakadár, Oroszországhoz szító "Katholikosz"-szal nem érintkeznek.*)
Az örmények nyelve kétféle: ó-örmény és új-örmény. Az első az isteni tisztelet és a tudósok nyelve; a nép az utóbbit használja, mely török és perzsa szavakkal van keverve és négy dialektusra oszlik. Egyébiránt gyakori a tatár és kurd beszéd; perzsául csak kevesen, leginkább a művelt egyének beszélnek.
Az örmény nyelvnek külön írásmódja van 36 betűvel, melyeket Mezrob hozott be s ezzel nagy lökést adott a nemzeti irodalom föllendülésének. Maga a nyelv, mint minden hegyi népé, kemény és érdes. Irodalmuk oly régi, mint maga a kereszténység. Kezdete Világító sz. Gergellyel a negyedik század elejére esik. Nagy nevet szerzett magának e téren a 487. felé, 120 éves korában elhunyt Chorenei Mózes történetíró, ki világlátott, több nyelvet beszélő tudós volt s megírta Nagy-Örményország történetét**) az első időktől kezdve. Művei több európai nyelven adattak ki.
A Bágráditák alatt az örmények nyugodtabban élhettek a tudományoknak s fordítottak különösen görögből, szyr- és arabnyelvből. A XI. században Machistruos Gergely ezer versbe foglalta az ó- és újszövetséget oly mesterileg, hogy Mamucz arab költő, ki állítá, hogy a Korán verseinél szebbeket nem lehet készíteni, miután ezeket elolvasta, a kereszténységre tért. Lasztiverti Ariszták leírta Ani elpusztítását Alp Arzlán által Dávid kivált a filozófiai irodalom terén.
Később az irodalom művelése csak a kolostorokra szorítkozott. A XIV. század végével bekövetkezett hanyatlás után új korszakot alkotott. Mekhitár Péter (sz. 1676. + 1749.), ki Európa különféle helyein nyomdákat állított. Velence ótalma alatt sz. Lázár szigetén, Velence közelében, zárdát, illetőleg a sz. Lázár-féle társulatot alapítá, mely különféle örmény munkákat adott ki s ezek között legfontosabbak a történetírók, kik, azonkívül hogy megismertetik velünk saját hazájukat, Ázsia más népeire s vallásaira is sok világot derítenek.***)
-----------------
*) A Kath. Hitterjesztés Lapjai.
**) Fordította: Szongott Kristóf tanár, az "Armenia" szerkesztője. Szamosujvárt.
***) Lásd erről bővebben: Die Michateristen in Wien mit ciner kurzen Skizze über armen. Sprache u. Literatur von Sranz Scherer. Wien. 1891.

XXX.
Átmegyünk a Fráton. - Karavánutak. - Merzuk esése. - Erzingján. - Adámok az Édenben. - Erzérum. - Kincs, nincs. - Beszélgetés egy török törzstiszttel. - Haditanácsok.

Örményországban az éghajlat igen ingadozó; a tél kemény és hosszú; a rövid nyár napjai igen forrók és szárazak; de az éjjelek mindig hidegek. A klimatikus viszonyok egyszersmind a fennsíkok magassága szerint is változók. Erzérum fennsíkjain a hó már októberben leesik s az alacsonyabb magaslatok még júniusban is hóval födvék. Kársznál még július éjjelein is képződik jég. Jellemző vonása Örményország egének a légmérsékletben előforduló erős ellentét, a nedves levegőrétegek szeszélyes kiürülése erős havazások által télen, jég és futózivatarok által nyáron.
Dacára ennek, a levegő igen egészséges. Karavánunkban sem fordult elő betegeskedés. Egin városa az egyetlen, melyben beteges színű arcot nem láttam. Lakosai pirosak, pozsgásak, hogy szinte jól esett a szemnek az életerőtől duzzadó alakokat szemlélni.
Egint az utas, akarva nem akarva, egész nagyságában kénytelen bejárni. Utcái egyenesek és lépcsőzetesen futnak egymás fölött. Vannak ugyan az egyes házak között lépcsőkkel ellátott szűk gyalog átjárók, de a karaván ezeket nem használhatja, hanem elmegy az utca végéig, ott befordul az alatta fekvőbe, azután ismét az ez alatt húzódóba és így tovább, míg végre a kígyózó úton a Fráthoz ér, melyen egy 130 lépés hosszú és erősen épített kőhíd vezet keresztül.
A hadon állva még egyszer körülnéztem.
Kellemes látványt nyujtott Egin, a meredek sziklákon fecskefészkek módjára épített házaival. Vele szemközt sötét hegytömeg nyugodott. Égbe nyúló sziklák közé vájt mély ágyában zúgva, kanyarogva hömpölygött a Frát s haragosan hányta a tajtékot, ha meg-megüdőtött a folyásába szakadt hatalmas sziklatömbökben.
Az összekötő hídról, mintegy mély sáncból felkapaszkodva, kezdődött utunknak legfáradságosabb és egyszersmind legéletveszélyesebb része.
A hegyoldalba vágott út csak két-három arasznyi széles. Jobbról magas sziklák emelkednek, balról szédítő mélység tátong, melyből itt-ott tükördarabként csillámlik elő a Frát. Egy eltévesztett lépés és ember, állat, a mélységbe zuhan.
Málhákkal szélesen megrakott öszvéreink a sziklafal által oldalra nyomva, a mélység fölött a levegőben függni látszottak. Az esetleg szemközt jövő karavánnak a kitérés, vagy visszafordulás lehetetlen s ha minden óvóintézkedés dacára mégis összetalálkoznak, akként segítenek magukon, hogy a gyengébb karavánnak lovait, öszvéreit, értékcikkeit helyben felbecsülve, mindenestől a mélységbe vetik s minthogy a gondatlanság mindkét részről történik, közösen szenvedik a kárt.
Hasonló szerencsétlenségek történnek ugyan, de csak nagy ritkán; mert az összetalálkozás elkerülése végett kalauzt küldenek a legelső faluig, hogy feltartóztassa az indulni készülő karavánt; vagy pedig két kalauzt alkalmaznak oly formán, hogy az első kiabálva, sipolva halad előre, utána a második akkora távolságban, hogy az elsőnek lármáját meghallja. Ha ilyenkor karaván jő szemközt, egyiknek mindig van annyi ideje, hogy valamely kitérő helyre beálljon.
Előttünk is két kalauz járt, kiknek nyomába lassan, óvatosan lépkedtek meg-megremegő lovaink. Lovászainknak megparancsoltuk, hogy a vezeték-lovakra különösen vigyázzanak; nemkevésbé féltettük málhás öszvéreinket, hogy az oldalfalba ütődvén egyensúlyt veszítenek s a mélybe hömpölyögnek.
Egy darabig lovainkon ültünk, de az első kitérőnél csakhamar leszálltunk, tanácsosabbnak tartván a gyaloglást; ez azonban az ösvény meredeksége s a hóval borított út alatt elrejtve levő éles sziklák miatt csak rövid ideig sikerült; azért újra a lovak hátára kapaszkodtunk oly formán, hogy bal lábunkat egészen kivettük a kengyelvasból s felső testünkkel erősen a sziklafal felé hajoltunk, részint, hogy az egyensúlyt fenntartsuk, részint pedig, hogy a ló lezuhanása esetén a keskeny párkányon maradjunk.
A szerencsétlenség mindazáltal nem maradt el. A szeiszbási Guyon kedvenc ménjét, a szép arab Merzukot, vezette öszvérhátról utánunk. Ez egy helyen nagyon óvatosan és félve haladt előre. A főkocsis gyengén megrántotta a gyeplőt, mintegy figyelmeztetni akarván a lovat, mely azon pillanatban lépést tévesztet s hanyatt-homlok gurult alá a sziklákon.
A szeiszbásinak volt annyi lélekjelenléte, hogy eleressze a gyeplőt, melynek megtörténte után nagyot kiáltott.
Még lovainkról sem valánk képesek leugorni s tehetetlenül néztük, mint hull alá a nemes állat 20-22 ölnyire, hol egy kiálló sziklaerkélyre esett s mozdulatlanul elterült. Ha ez nincs, a Frátig alaktalan hústömeggé vált volna.
Siettünk a legközelebbi kiálló hely felé, hol lovainkról leszállhattunk; azután az őrnaggyal, két szolgával csakhamar visszatértünk s a sziklába kapaszkodva igyekeztünk lejutni a lóhoz.
Ez még mindig életjel nélkül feküdt. Tüzetesen megvizsgálván láttuk, hogy erős zúzódásokat szenvedett ugyan, de azért még él. Különösen fején, a két fül között, tátongott egy ökölnyi nagyságú lyuk, melyből Scheidenberg marokkal szedte ki a csontszilánkokat s az üres helyet betömte erősen hóval.
A ló eközben magához tért és segítségünkkel talpra állott, bár kocsonyaként reszketett. Több órát vártunk, hogy némi erőhöz jusson; mialatt kalauzaink - kik időközben hozzánk jövének, - a kezüknél levő vascsákánnyal és vaslapáttal, melyekkel a netán megromlott utat szokták helyreállítani a karavánok előtt, az oldalba akkora ösvényt vágtak, melyen a lovat erősen támogatva, nagy küzdelem után felvezethettük.
Estefelé kis örmény faluba érkezénk, hol beteg lovunkat különös ápolás alá vettük, amiek lett is eredménye annyiban, hogy enni is kezdett egy keveset.
Ezen falutól még félnapi járásnyira tartott a sziklába vágott út; azontúl mindig lefelé mentünk, hol a falvak sűrűbben következtek. A hetednapon egyik Eufrát passzuson áthaladva Erzingjába jutottunk.
Ezen ősrégi város a Frát mellett fekszik 12-15 ezer lakossal, nyugati végén egy harminc kilométer hosszú és tizenegy km. széles, gazdagon termő síkságnak. Nevezetes a pogány előidőkre vonatkozó emlékeiről. Itt volt régente a vallási élet központja. A várostól nyugatra, a sz. hegynek nevezett vadregényes, terméketlen bérceken valának felállítva az ó-örmény istenek oltárai. Itt telepedett meg legelőször ama Khorasszánból jött turkomán törzs, melyből az ozmánok származtak.
Négy napot tölténk itt a beteg ló végett, melynek feje, dacára a folyton alkalmazott friss hónak, már megszagosodott. Találtunk azonban egy örmény állatorvost, ki a sebet füvekkel, folyadékkal sikeresen gyógyítá s a főkocsist az útra is ellátta elegendő orvossággal.
Utunkat a hóval takart 2550 m. magas Ak-Dágh keleti hágóin keresztül folytattuk. Lóri (Fehér-hegy) városon túl három utas szalad a nagy hóban lélekszakadva felénk, a legszánalomra méltóbb helyzetben, teljesen mezítelenül. Közelebb érve, alig valának képesek a nagy fáradság miatt egy-egy "ámán"-t (jaj!) kiejteni s szakadozott beszédben adták értésünkre, hogy nyolc kurd rabló által lovaiktól, öszvéreiktől, árucikkeiktől, sőt még a rajtuk levő ruháiktól is teljesen megfosztattak.
Miután a szerencsétleneket pokrócokkal úgy ahogy befödtük, nem akarván a kész veszedelemnek menni, visszatértünk a másfél órányi távolságban fekvő Lóriba, hol a parancsnok-béj szívesen rendelt mellénk ötven fegyveres embert, kikkel csakhamar visszatértünk; az úton azonban egy árva lélekkel sem találkoztunk.
Utunk még hat napig tartott azon vidéken, hova a hagyomány az "Éden" kertjét helyezi. "És folyóvíz megyen vala ki a gyönyörűség helyéről a paradicsom megöntözésére, mely onnan négy fő ágra oszol." (Móz. I. 2. 10.) "A harmadik folyóvíznek pedig neve Tigris; ez foly az assziriusok felé. A negyedik folyóvíz pedig az Eufrates." (U. o. 14. v.) Ha a Könyvek Könyvének ezen útbaigazítását figyelembe vesszük, s a Fizon helyébe, mely Hevilátnak földjét folyja körül, a Halysz-t, a Gehon-éba pedig az Áráxesz-t tevén, - Örményországban kellett lenni az emberiség bölcsőjének, hol mindezen folyók forrásai közel vannak egymáshoz, azon a tájon, melyre az őskori nevezetességű Ararát, az ember második születés helye, tekint alá.
Mily nagyot vétkezhetett Ádám, hogy a bűn büntetésül a természet képe ennyire elváltozott! Mert valóban legkevésbé a paradicsomra emlékeztető hegyek és völgyek ezek, melyeken keresztül, szegény száműzöttek, teljesen elszegényedve a karácsonyt megelőző estén az utolsó előtt levő célpontba, Erzérumba megérkeztünk.
Erzérum, Török-Örményország fővárosa, magas hegyek által körített szép és termékeny helyen a Frát és az Arzén között. Északról 3-4, mintegy 2500 m. magas hágó védi. Ezeken kívül a 2840 m. Köse-Dágh (Sarok-hegy), a 3000 m. m. Száh-jol-Dágh (Jobboldaluti-hegy), a 2500-2800 m. m. Szerián- és Kházbel-Dágh (Tiszta oldalu hegyek), végre a 3600 m. m. Bingöl-Dágh (Ezertavu hegy) tünnek fel. Az ezek által képezett katlanban fekszik Erzérum, a róla nevezett 1860 m. m. fennsíkon, mely Örményország különböző fennsíkjai közt a legmagasabb s melyen az Eufrát nyugati forrásvize ered.
A város, mely fölött magas hegy emelkedik, kettős kőfallal és árokkal van körülvéve. Közepe táján mérsékelt magasságú halmon épült régi váracsa századok zsarnokságát hirdeti.
Romokkal telt utcái tisztátalanok, házai erődökhöz hasonlók, kőből építvék, lapos tetőkkel. Bázárjai emeltek, híddal vannak az utcák fölött összekötve. Ötven mecsetje kúpjaival, minaretjeivel kellemes látványt nyujt. Van több keresztény temploma s néhány zárdája. 1850 óta székhelye az örmény-kath. püspöknek. Lakosainak számát 30 ezerre teszik, kik többnyire iparosok és kereskedők. Híres fegyverkovácsai a legjobb kardokat készítik a birodalomban.
A mosék közt figyelmet érdemel az Ulu-dsámi, mely nyolc ezer embert képes befogadni. Ezeken kívül vannak fürdők, vámhivatal, vásárterek, karaván-szerályok és más nevezetes épületek. Ezek közül említésre méltó egy régi medressz Melek Sah idejéből; ezt azonban az 1843-iki földrengés erősen megrongálta s a törököknek eddig nem jutott eszükbe, hogy a fénykorukból származott emléket helyreállítanák.
Erzérum, kedvező fekvésénél fogva, egyszersmind védővárat képez Oroszország és Perzsia ellen. A kormányzó-pasa első rangú s joghatósága kiterjed Kársz, Bájázid, Ván, Mossul, Trapezunt pasáira s Ákhálzikh környékének egy részére, mely még a félholdnak meghagyatott.
A történelemben különféle nevek alatt fordul elő. az V-ik század végéig Karin-nak hívták, amit a rómaiak Karanára változtattak. Azon időben, mikor az arabok özönlötték el a fennsíkot, kapta a város mai elnevezését - Arzen-er-Rum. Theodoziopolisz név alatt is előfordul.
Némelyek a régi Aziris (Arzes), Örményország fővárosának tartják; mások római eredetűnek vélik. A mongolok 1247-ben elfoglalván teljesen elpusztították s lakóin iszonyú kegyetlenséget követtek el. 1472-ben perzsa, 1522-ben török uralom alá jutott. Páskievic győzelme után (1829. júl. Eriván hegy alatt) Oroszország birtokába került, kik a törökök által fegyvertárul használt őseredetű kolostorban paizsokat, sisakokat, íjjakat, alabárdokat és egyéb gyönyörű kivitelű arab fegyvereket találtak a khalifák idejéből. Kevés hónapok mulva a drinápolyi (1829. szept. 14.) béke folytán Törökországnak újra visszaadatott.
Erzérumba érkezésünk után nyomban jelentkeztem a főparancsnoknál, kinek elmondám viszontagságos utunkat, valamint azt is, hogy pénzünk egészen elfogyott.
- Jaj fiaim - felelé a hatalmas pasa, - én titeket nem vehetlek fel az erzérumi hadsereg létszámába, hanem miután pasátok Kárszban van, ti is odatartoztok s ott is kaptok majd havi fizetést!
- Igen, kegyelmes pasa - kértem őt tovább, - de Kársz még ide teljes hat napi járó, mit tevők leszünk a meglehetős számú személyzettel s Guyon lovaival a hosszú úton?
- Az a ti dolgotok fiaim!
-Legalább az útiköltségről szóló nyugtát fizettetnéd ki, úgy mondá ezt az aleppói kormányzó-pasa.
- Azt is Kárszban fogjátok kapni.
Ezek után nem maradt egyéb hátra, mint, Scheidenberggel együtt az itt székelő angol konzulhoz fordulnunk, ki minden hosszas alkudozás nélkül adott is ezer piasztert kölcsön s azon kívül magánál marasztott bennünket ebédre.
Öt teljes napot töltöttünk Erzérumban; mely idő alatt rendbeszedtük elrongyolódott ruháinkat s részben újakat vásároltunk, hogy tisztességes állapotban jelenjünk meg Guyon előtt.
Járkálásaim közben egy török törzstiszt ismerősömmel találkoztam, ki a haditanács elnökéhez (marsal) volt beosztva s kérdém tőle, hogy, mint az itteni viszonyokkal ismerős, fejtené meg előttem annak okát: miért nem működik a haditanács a helyszínén, Kárszban? miért székel a hadsereg zömétől távol a hat napi járásnyira fekvő Erzérumban, holott ennek itt mi értelme sincs?
- Te ezt most még nem érted - felelé a törzstiszt; - ha az oroszok Kárszt véletlenül elfoglalnák, a haditanácsot is foglyul ejtenék s ki adná ekkor a további terveket?
- Minő terveket?... Ilyen ugyan Kárszra nézve többé nem fog kelleni, ha ez egyszer az ellenség kezébe került!
- Ez esetben ott vannak Árdáhán, Bájázid s a többi várak, melyek védelmét szintén ezen haditanács vezeti.
- Hiszed, hogy a győzelmes ellenség említett várakra vetné magát előbb, semhogy az alig erősített Erzérumot elfoglalja, melyet a körülfekvő magaslatokról néhány óra alatt porrá zúzhat s foglyul ejtheti vagy szétugraszthatja az egész haditanácsot?
- Jaj barátom, - fakadt ki a törzstiszt, - ennek elbírálása nem a mi eszünkhöz tartozik; jobban értik ezt nálunk a mi nagy fejű s még nagyobb fizetésű pasáink; bízzuk csak rájuk az ily dolgot!
Igaza volt; nem katonához illik a hosszas okoskodás.
Volt azonban Kárszban is haditanács, mely a következőkből állott: egy elnöklő marsal, két altábornagy, három tábornok, két ezredes és egy alezredes. Ezek képezték az első fórumot. Második volt az erzérumi, mely csupa pasákból állott. A harmadik és döntő fórum Konstantinápolyban székelt.
A kárszi haditanács elkészített egy vagy két, a körülményeknek megfelelő haditervet s elküldötte Erzérumba; ezt ott megvitatták, módosították, azután gyorspostával Konstantinápolyba továbbították. Onnét a legmagasabb helybenhagyás után, az erzérumi haditanácson keresztül, újra Kárszba került, ami a legnagyobb gyorsaság mellett is igénybe vett fél hónapot, mely idő alatt az ellenség háromszor is megverhette a védősereget; amint ez több alkalommal meg is történt; minek következménye az lett, hogy a vezénylő főparancsnokokat egymás után hívták vissza s másokkal helyettesítették.
Ezen eset állott be akkor is, midőn Abdi pasának serege két ízben szétveretvén, már az erzérumi haditanács is menekülni akart Trapezunt felé. Ekkor érkezett Guyon a lehető gyorsasággal Kárszba. Kevéssel utána megjelentek: Kmety, Kollmann magyar tábornokok; néhány hét mulva Briánszky és Bestyánovszky lengyel tábornokok Párisból; ismét egy hétre reá b. Schwarczenberg (Báthori) és még későbben b. Stein ugyancsak magyar tábornokok
Egyébiránt ne vágjunk az események sorrendje elé.

XXXI.
A kárszi fennsíkon. - Az Ararát. - Falvak a hó alatt. - Troglodyta lakások. - Hogyan jutott Kmety a hárembe? - A magasztalt Khorsid pasa. - Megérkezünk.

Öt napi pihenés után, hátralevő utunkat bevégzendők, megindultunk kis karavánunkkal Kársz felé. Először is az Aráxesz völgyébe ereszkedtünk alá, azután a Szoghánli hegység oldalán, a 2200-2500 m. magas kárszi fennsíkon haladtunk.
Málátiától Erzérumig tett utunkban mindenütt a mérsékelt éghajlat alatt díszlő fákat találtunk a fennsíkokon és hegyeken. A magasabb régiókban vannak ugyan erősebb fák; de szálas erdőkre, legalább nagyobb terjedelemben, nem akadtunk. Leginkább díszlenek a cser-, tölgy- és bükkfák. A havasok oldalait fenyvesek borítják; legmagasabbra hatol a nyírfa, de minél feljebb hág, annál inkább törpül. Erzérumtól kezdve majd négy napig ismét fölfelé haladtunk; itt már fenyüerdőknél egyebet nem lehetet látni; de ezek is egyszerre megszűnnek Kársz körül s csak a fennsík elhagyása után, két-háromnapi járásnyira kezdődnek újra a fenyvesek és Tiflisz felé a cser- és tölgyerdők.
Kárszban akárhánnyal beszéltem, kik állították, hogy ők élőfát még sohasem láttak; annál kevésbé volt fogalmuk a gyümölcsféléről. Levágott fenyűfákat is csak akkor látnak, ha valamely vagyonosabb lakos hozat Erzérumból. A szegényebb osztály fűtőszerül tőzeget használ, sőt némelyek még ezt is nélkülözik s állati ganajjal tüzelnek.
Utunk Örményország legmagasabb fennsíkján vezetett. Úgy tünt ez föl, mint valamely hóval takart óriási puszta, mely kelet felé a termékeny és falvakban gazdag Áráxesz síkságához leereszkedik.
A körülfekvő kopár hegyek tömkelegéből, égnek nyuló két csúcsával, messziről kimagaslik a történelmi nevezetességű Ararát, mely itt északon úgy, mint a Szinai délen, az emberi művelődés történetének határköve s melyet Thielmann báró a következőkben ismertet:
"Az Ararát hegyet magányos fekvése és nagyszerű szerepe az emberiség őstörténetétől fogva a legendák és mondák titokteljes leplével vették körül. Hogy rajta kellett megállani a Noé bárkájának, megfoghatóvá lesz előttünk, ha látjuk, miszerint vele az őt környező csúcsok közül egy sem versenyezhet. Közelében még most is számos helység viseli magán a Noé-korabeli hagyományok nyomát; így a lejtőjén fekvő egyetlen falu neve Aghurri: "a szőlővesszőt ültetés"; Náchicseván a hely, hol Noé a völgybe leszállott, jelenti: "először szállott le" és az Eriván név, helyesebben mondva Jerjeván, állandó letelepedésének helyét jelöli.
Náchicseván mellett mutatják Noé sírját, mely nagy tiszteletben áll az örmények és tatárok előtt. Csodálatos emellett, hogy mialatt a bibliai hagyomány az egész emberiségnél fenntartotta magát, a hegy neve teljesen eltünt. A mellette lakó örmény: Masszisz Lérn, a tatár: Ághry-Dágh (Lérn és Dágh hegyet jelent), a perzsa: kuhi Nuh (Noé hegye) nevek alatt ismeri; csak az ecsmiádzini kolostor vette föl hetilapjában újra az Ararát nevet.
Az Ararát mindeddig nincs lefényképezve, sőt még a valóságnak tűrhetően megfelelő rajzát sem találjuk; csúcsát a legtöbb ábra, mint meredeken fölfelé törekvő kúpot tünteti föl, mi az igazságnak legkevésbé sem felel meg, minthogy nagyszerűsége nem meredek falain, hanem csendes, fölfelé csak keveset növekvő emelkedésén alapszik.
Tövénél, nyugatról észak felé, egészen délkeletig, több kilométer széles róna terül el; nyugati irányban terjedő ága mély nyereg által van tőle elválasztva; a délkeleti irányban, a perzsiai Maku felé terjedő hegyláncot pedig, valamint a délen hozzá csatlakozó 1830 m. magas fennsíkot, az Oroszország felől szemlélő előtt maga a hegy takarja el úgy, hogy semmi előhegy, még csak egy domb sem födi a világ eme, valószínűleg legmagasabb emelkedését a figyelő tekintete elől; mert Aralychtól (800 m.) a csúcsig (5155 m.) teljes 4355 m. a felszíni különbség, oly magasság ez, mely a Cordillerák és Mexikó fennsíkjain emelkedő óriásoknál nehezen, de még a Himalaya legvadabb hegységeiben elrejtett csúcsoknál is aligha fordul elő*).
---------------
*) Streifzüge im Kaukasus. 1875.

A Nagy-Ararát csúcsa, melyről ezer méternyire hó- és jégmezők nyúlnak lefelé, gyengén ívezett, majdnem teljes kört képező, körülbelül 200 lépés terjedelmű lapos felületből áll. A kőzetek vulkanikus tulajdonságot mutatnak s az 1840. júl. 2-án kitört katasztrófa megmutatta, hogy a belsejében levő tűz, dacára a talán évezredekig tartott nyugalomnak, még nem aludt ki.
A kitörés, említett alkalommal, rémületes földrengés által kisérve, az északi részén, az úgynevezett sz. Jakab nyílásban (valószínűleg egy régi kráterben) történt; amikor is a bor- és gyümölcstermésben gazdag Ághurri falu, úgy a még magasabban fekvő sz. Jakab kolostor eltemettetvén, 1900 egyén lelte halálát.
A Kis-Ararát szintén vulkanikus képződmény; csúcsa, tetején lecsapott négyszögű piramis alakját adja 150 négyszög láb lapos felülettel, melyet egyes sziklaemelkedések tarkítanak. A növényzet igen szegény. Erdőt sehol sem találunk; csak a két Ararát közt látható egy kis nyirfa-csalit, egyes gyalogfenyű vagy naszpola bokrok.
(A hagyomány szerint sz. Gergely, vagy talán később valaki más, megkisérlette az ecsmiádzini kolostor részére lehozni egy darabját a bárkának, mely ma is a legfölső csúcsnak egy keskeny, alulról fel nem ismerhető rovátkájában összeszorítva fekszik; azonban angyali látomány kinyilatkoztatá neki, hogy a csúcsot emberi lábaknak érinteni nem szabad; fáradozásainak jutalmául mégis kapott egy forgácsot a bárkából, mely az Erivántól nem messze fekvő Kjeghárt zárdában őriztetik.)
Midőn az Jerzérum és Kársz között levő fenyves erdőből kiértünk s a magas hóval födött rengeteg fennsíkot áttekintvén, a közelben vagy távolban egyetlen falut sem láthattam, aggódva kérdém a dragománt: nem-e a hó tetején fogunk az egyszer meghálni?
- Semmi esetre sem - felelé; ezentúl mindig sűrűbben akadunk falukra; sőt nézd! itt is van egy mindjárt közelünkben, alig néhány puskalövésnyire.
- Én ugyan nem látok egyebet hónál az egész vidéken; talán csak képzeled magadnak a mondott falvakat?
- Nemcsak képzelem. Látod azon apró kőrakásokat, nagyobb kőlemezekkel a tetejükön, melyek a hó alól mintegy két lábnyira kiemelkednek? ... Ezek kémények; alattuk vannak a házak s a szelámlikból és háremből egy-egy ily kürtő nyulik a hó fölé, melyek távolról megannyi sírkövek gyanánt tünnek fel. De hisz már a faluban is vagyunk; amott a konák, hol meghálunk!
Ezzel egy, a közelben ácsorgó öreg törököt magához intett s kérdezősködött tőle a falu előljárója után.
- Fölösleges őt felkeresni - mondá a jószívű muzulmán, - ha vissza nem utasítjátok ajánlatomat, nálam és fiamnál, ki szomszédságomban lakik, lovaitokkal együtt kényelmesen elférhettek.
Azután egy hó alatt levő nyílás elé vezetett, melyen karavánunk élén befelé indult. A bejárat több lépésnyire emelkedően futott fölfelé, hogy olvadáskor a hólé be ne hatoljon. Törökünk egy darab fenyűforgácsot gyújtott meg gyertya helyett s ennek világánál ismét lefelé mentünk. Itt következett egy, fejszével durván összetákolt ajtó, mely tágasabb helyiséget zárt; ebben a tüzelésre használt tőzeg volt felhalmozva. Ezen keresztülhaladva, az előbbihez hasonló ajtót nyitott, vagy inkább rugott be s a szarvasmarha istállóba értünk; innét ismét beljebb voltak a juhok és kecskék szállásai s egy egészen tágas helyiségben a lovak és férfiak. A lovak alacsony, szalmával telt jászolhoz voltak kötve és soraik közé kerültek a mieink is, melyeket azonnal elláttak bőven szalmával.
Ezzel kapcsolatban, a túloldalon volt vájva egy fülkeszerű mélyedés, a "tandur", közepén tűzhellyel; fölötte sárral vastagon betapasztott vesszőkosár, mely a füstöt felfogta s az említett kőkéményen át a szabadba vezette.
A tűzhegy körül bárány- és kecskebőrök voltak szétterítve, melyeken férfiak ültek és feküdtek, ettek és csibukoztak, mialatt lovaikra felügyeltek. Ez volt a szelámlik (férfilak). Odatelepedtünk mi is a bőrökre s miután megvacsoráltunk, azon a helyen nyomban el is aludtunk a házigazdával és cselédjeivel együtt.
A földalatti lakás még tovább is terjedt s ott lehetett a nőilak, melyet azonban mi nem láthattunk. Kellett még több kisebb helyiségnek is lenni, hol szárnyasaikat tartották, mert vacsoránk tyúkból, csirkéből s nagyszámú tojásból állott; a kenyeret pedig hamuban sült pogácsa pótolta. Malom az egész vidéken nincs, hanem a búzát, árpát és kukoricát kis darálókon őrlik lisztté, vagy mozsarakban törik összes pogácsává gyúrják, melyet megsütvén, azon hamusan esznek meg.
Minthogy pedig a tőzeg nem szokott lángot adni, vacsora alatt egy szolga folytonosan fenyüforgácsot égetett; később pedig csak a tőzeg hamvas parázsánál csibukozgattunk.
Furcsán járt Kmety tábornok, Kársz védelme alatt, egy ilyen földalatti háremfélével.
Május körül a hó rokkanni kezd s a falu népe a házak tetején készített csapáson jár-kel. Kmety hadsegédjével az előőrsöket vizsgálni indult s egy ilyen gyalogösvényen lovagolt végig. Egyszerre a hó alá zuhan oly szerencsével, hogy lova talpra esett. Körülnézi magát s a fal mellett, kecske- és juhbőrökön üldögélő nőket lát, kik az első ijedtség után nevetve közeledének a szoba közepén bámuló Kmetyhez s e szavakkal fogadták:
- Hoss geldimisz, szefái geldinisz efendim! - Hozott Isten békével és jókedvvel uram!
Kmety lováról leszállva, bocsánatot kért a nőktől, hogy akaratán kívül jutott a tilos helyre; de a nők biztatólag felelék:
- Zárár jok efendim! - Sebaj uram! - Örvendünk, hogy egyik részről sem történt szerencsétlenség!
Azután kantáránál fogva kivezette lovát s későbbi éveiben is jókedvvel és sok humorral beszélte el a rohammal bevett hárem történetét.
Erzérumtól kezdve Kárszig a falvak, kevés kivétellel, mind a föld alatt vannak építve, mit a nagyon hideg éghajlatnak és a fahiánynak lehet tulajdonítani.
A férfiak és nők, gyermekeikkel együtt vézna testalkatúak, többnyire törpék, szintelen, sápadtkinézésűek; piros arcút nem láttam egyet sem közöttük.
Lovaik bozontos szőrű csikókhoz hasonlítanak; elcsigázottak és kiéhezettek. Szarvasmarháik csak akkorák, mint a mi közönséges borjúink. Sokszor láttam, hogy az ily apró tehenekre általvetőben gabonát vagy egyéb élelmiszereket raktak s úgy szállították egyik falutól a másikig; sőt gyermekeiket is felültették, mint a lovakra szokás. Az öszvérek, szamarak, kecskék és kutyák, mindnyájan érzik a hideg klíma behatását s törpék maradnak.
Vannak itt vadállatok is; gyakoriak a vadjuhok (ovis gemelii); előfordul a medve, róka, borz; néha nagyobb számmal a farkasok.
A falvak lakosai egyébről sem beszéltek, mint a magyar Khorsid pasáról. Magasztalták mint hőst, mint az oroszok rémét s áldották, mint az egész vidék népességének megmentőjét és szabadítóját.
- Miért?... kérdém tőlük kiváncsian, - hisz ő nem régen érkezett Kárszba s azóta tudtommal nagyobb ütközet sem volt!
- Jaj uram - felelék, - te az egész dolgot nem érted; mert tudnod kell, hogy az orosz már többször megverte, sőt majdnem tönkretette seregeinket ügyetlen pasáink értetlensége miatt; legutóbb is Abdi pasa alatt csatát vesztetek s a katonák egész falunkig futottak; rémületünkben mi is összeszedtük kevés vagyonunkat és már készen álltunk a menekülésre Erzérum felé, midőn ama hírt vettük, hogy jön a híres magyar Khorsid pasa, kit a padisah küldött, hogy átvegye a főparancsnokságot. Meghallották ezt az oroszok is és nyakra-főre szaladtak vissza biztos odujokba, Gömrübe; katonáink pedig visszatértek Kárszba.
A valóság pedig az volt, hogy a törökök Aktsur mellett, két és fél mértföldnyire Akhálzikhtól csatát vesztettek. Andronikoff tbk. elvett tőlük egy ágyút, két zászlót s poggyászuk egy részét s nov. 26-án fölmenté Akhálzikh várat, hol a törökök, az ellen tanusága szerint, kétségbeesetten küzdöttek ugyan, de mégis ezer ember és tíz ágyú veszteséggel visszavonulni kényszerültek. Bebutoff pedig dec. 1-én Kársz előtt megtámadta és meg is verte a 30 ezer főből álló sereget, melynek egy része az erődbe visszahúzódott, másik része pedig ettől elvágva Erzérum felé futott s allarmirozta a közbeeső falvak lakosságát.
Az orosz megelégelvén a győzelmet, visszavonult Gömrübe. Történetesen ekkor jött Guyon is Erzérumból Kárszba s az ijedt nép neki tulajdonítá az oroszok visszavonulását. Guyon ezen kedvező körülménynek hasznát is vette, mert nemsokára vezérkari főnök lett, mint ezt alább látni fogjuk.
Végre 1854. jan. 13-án délfelé megpillantottuk, a hasonnevű folyócska mellett, de ettől kevéssé távolabb, egy domb oldalán menetelesen épített sziklafészket - Kárszt, komor erődjével északi oldalán, s néhány óra mulva, három hónapig és három napig tartott viszontagságteljes utazás után, rendeltetésünk helyére érkeztünk.

folytatás