Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
"Egész világ lángokban áll,
a mindenséget füst borítja,
reng a föld, és reng az ég."
(Szamjutta-nikájo V, 7.)
Georg Grimm
A
SZAMSZÁRA (A SZAMSZÁRO)
A lények bolyongása a mindenségben
Farkas Lőrinc
Imre Könyvkiadó, 2000
Eredeti kiadás: Das Samsaro
Lebensweiser-Verlag, Büdingen-Gettenbach; 1960
Fordította és a Jegyzeteket összeállította: © Szerémy György
A Kőrösi Csoma Sándor Buddhista Egyetem jegyzete
Világok vándorai
A lények bolyongása a mindenségben
Előszó
Úgy fest, mintha
ennek a könyvnek is - amely először 1935-ben látott napvilágot, s amelyet szerzője
eredetileg csak egy kisebb buddhista gyülekezetnek szánt - előre meg lett volna
írva a sorsa: az tudniillik, hogy a benne közzétett eszmék számára a Tan híveinek
viszonylag szűk körén túl is barátokat találjon. A második kiadás bővített,
illetőleg több helyütt javított változatban kerül most az olvasók elé - mely
bővítés jelentős részét képezi a kötetbe újonnan illesztett "Merre van
a mennyek országa?" című fejezet. Gyarapodott ezen kívül (és mindenek előtt)
az egyes fejtegetések alapjául szolgáló - a Páli-kánonból vett - idézetek sora
is.
Georg Grimm utolsó éveiben életmód és gondolkodás olyan tökéletes egységgé olvadt
össze, amilyet - legalábbis ebben a mértékben - másoknál csak nagyon ritkán
tapasztalhatunk. Természete és magatartása egyaránt rendkívüli harmóniát és
meggyőződést sugárzott, személyes példája pedig nemcsak egész életművére tette
fel végleg a koronát, hanem jónéhány tanítványa életének is új irányt szabott.
Ebből a tiszta tudatállapotból születtek meg a "Szamszáro"-hoz készített
jegyzetek, amelyeket barátainak hagyott örökül, amikor 1945. augusztus 26-án,
78 éves korában eltávozott közülük. Ezekben a jegyzetekben újra elevenné lesz
az ősi kánon, hiszen a bennük foglalt tanítást a mester saját élettapasztalatai
hitelesítik.
Georg Grimm valamennyi írásában az ún. Anattá-eszmét követi, és tárja elénk,
amely a Buddho-mutatta úton járva, fokozatosan Anattá-bölcsességgé lehet. A
Tökéletesen-felébredett magyarázata szerint ez az út "teljességgel megtámadhatatlanul
és számunkra nyilvánvalóan a legmegfelelőbb módon úgy határoztatott meg, hogy
lényegünket és eredeti természetünket elragadja a haláltól, amely így azt sohasem
kerítheti hatalmába". A Magasztos továbbá azt is kifejti, hogy: "mindazzal
kapcsolatban, amit magamról vagy magamon meg tudok ismerni, csupán egyetlen
érvényes megállapítás tehető: látom, ahogy a testem, az érzékelésem, az érzeteim,
a gondolkodásom és az akaratom létrejön és elenyészik, látom, hogy a mulandóság
számomra szenvedést és bánatot okoz: fáj, hogy ezeket a dolgokat elveszítem.
Semmit sem tudok megőrizni belőlük. De miképpen lehetne az a lényegem, ami még
pusztulása után is fájdalmat képes okozni? Mindarról, amit önmagamról és önmagamon
megtapasztalhatok, ki kell jelentenem tehát: ezek a dolgok nem tartoznak hozzám,
mindez nem én vagyok, ez nem az én egyéniségem." Amíg valaki az általa
megismerhetővel azonosítja önmagát, ameddig úgy véli, attól függ, addig az fogva
is tartja őt ebben a szenvedéssel teli, elégtelen és vészterhes világban. Addig
a halál az ő szemében valamennyi, számára kedvessé vagy fontossá vált dolog
szörnyűséges megsemmisülését fogja jelenteni. A rendkívül sok jelentésréteggel
bíró Anattá-eszme megértése révén azonban egyre inkább belátjuk majd a testünkben,
érzékelésünkben, érzeteinkben és gondolatainkban megjelenő dolgok mellékes voltát.
"Ezért nem érinti eredeti természetünket a jelenleg rendelkezésre álló
hat érzékszerv (hatodiknak a gondolkodás szervét, az elmét tekintve) eljövendő
halálunk során történő megsemmisülése - ugyanis azon mód újakat hozunk létre,
amidőn egy számunkra megfelelő, másik létcsírához kötődünk. Konkrétan: képzeljük
magunkat egy olyan ember - legyen akár a leghatalmasabb fejedelem - helyébe,
akivel éppen megtörténik az, amit mindközönségesen meghalásnak nevezünk, más
szóval, aki most arra kényszerül, hogy mindazon (tőle) idegen alkotórészt, amelyet
eddig érzékekhez kötött testében tartott fogva, újra visszaszolgáltasson, s
akinek éppen ezért (ahogy már oly sokszor az idők folyamán) megint meg kell
tapasztalnia önmagán a "halálérzetet". Ebben az emberben még nem aludt
ki a létszomj - s ahol szomjúság van, ott kötődés is létezik. A kötődés pedig
(legalábbis amíg az élet végleg ki nem szállt a testből) elsősorban a rendelkezésére
álló szervezetben fejti ki hatását. Abban a pillanatban azonban, amikor a test
az életképesség eltűntével megszűnik ezen kötődés számára alkalmas objektum
lenni, a létszomj (a jelenlegi szervezettől való elszakadását követően) egy
új életre alkalmas csírát kerít hatalmába, és ahhoz kötődik. Ez a csíra pedig
éppenséggel az a foetus is lehet, amely - mondjuk - egy napszámos pár szegényes
ágyában fogant. Az ekképpen megragadott csírára száll le az anyai testben az
öntudat - s a csíra embrióvá lesz. S nem lehetetlen, hogy a nemrég még hatalmas
és rettegett fejedelem újjászülető öntudatának fényében ezen napszámosok gyermekeként
fogja megpillantani önmagát, habár korábbi ittlétére - miként a felnőtt ember
csecsemőkorának idejére - nem emlékezik.
Megtörténhet, hogy a (már halála pillanatában is új születésre vágyó) lélek
rendkívüli létszomja következtében létrejött kötődés egy állati testben fejlődő
csírát választ ki tárgyául, vagy esetleg a poklok világában következik be, minekutána
a halálon éppen csak átesett ember legott valamilyen állat vagy ördög képében
látja viszont önmagát. Megint másokkal előfordulhat, hogy lelkük a test elhagyása
után egyfajta fényvilágban, azaz valamelyik menynyei birodalomban születik újjá,
kötődései ott objektivizálódnak, és mint olyan, akin a halál folyamata teljes
mértékben végbement, istenként vagy isteni lényként tekinthet magára. Ily módon
bármik lehetünk ezen a világon, mivelhogy magából a világból nézvést semmik
sem vagyunk."
Maga az ember alkotja meg tehát önnönmagából azt, amilyen alakban és amiképpen
a valóságban létezik, s egyedül ő formálja meg azt a valamit is, amivé a jövendőben
lesz. Senki sem remélhet jobbat annál, mint amit jelenlegi szellemi beállítottságából
eredő törekvéseinek gyümölcseként szüretelhet. Aki tagadni akarja a mennyet
vagy a poklokat, szintúgy tagadnia kell, hogy az emberek szívében már most is
létezhetnek mennyei vagy éppen pokolbéli szituációk.
Az ember igazi mivoltát a Beérkezett a nap tüzétől agyonkínzott vándor állapotához
hasonlítja, akit - egy dús lombú fa árnyékába érve - végre megérint egy hűvös
fuvalom. Az égiek természetét ezzel szemben annak a vándornak az állapotához,
aki az izzó nap elől egy vidéki kúria szőlővel befuttatott teraszán talál menedéket,
s ott egy kényelmes kerevetre dőlve, "csakis jó érzések fogják eltölteni".
Nemes emberségből kiindulva, érthető meg csupán az isteni lényeg, s az isteniből
az igazi emberség. Ahhoz azonban, hogy valaki az adott helyzetben elég gyorsan
megtalálja önmagában (például) a poklot - mert sem eddigi tapasztalataiból,
sem a vele együtt élők kétségbeeséséből és nyomorúságából nem jött még rá arra,
hogy poklok márpedig léteznek -, vagy nagyon tompának és önzőnek, vagy éppenséggel
a legnagyobb veszélyben élők egyikének kell lennie. Természetesen mind a menny,
mind pedig a pokol múló tünemény, miként minden olyan állapot is az, amely az
általunk felfogható jelenségekben megnyilvánul.
Kétségtelen, hogy az égi fényt csak ott veszik igazán komolyan, ahol azt valóban
megpillanthatják. De kétségtelen az is, hogy az egekbe és az egeken túli végtelenbe
vezető létra bennünk magunkban magasodik. "Hidd meg, barátom, ha nem teremted
meg már most magadban a paradicsomot, később sem igen fogsz odakerülni"
- vallja Angelus Silesius "Angyali vándor" című írásában. A halál
beállta és a test feloszlása után sem fog bennünket semmi olyasmi boldoggá tenni
vagy éppen megrémíteni, ami már eddig meg nem tette volna ugyanezt. Számunkra
csupán a jelen létezik, s ami korábbi állapotainkat és újramegtestesüléseinket
illeti - azokhoz képest már most is egyfajta túlvilágon tartózkodunk. Másrészt
viszont valamennyien "olyan hivatásos demiurgoszok vagyunk, akik teremtő
tevékenységükkel sohasem lesznek képesek egészen felhagyni. Alighogy (születésünk
folytán) megalkottuk magunknak jelenlegi világunkat, máris szuggerálni kezdjük
a bennünk lakozó kozmikus építőmesternek (a folytonosan életre szomjazó akaratnak)
a következőre vonatkozó építési tervet - aminek aztán az lesz a következménye,
hogy az éppen aktuális test pusztulásával sem szűnő szomjúság teljes mértékben
az addigi lelki tevékenységnek megfelelő életcsíra újabb anyaölben való kifejlődéséhez
fog vezetni. Ezt az életcsírát formáljuk aztán további okozati láncot teremtő
cselekedeteink - a szankhárá - során ama építőmester készséges segédjeként azzá
az élő szervezetté, amelyben, mint mondani szokás, újra világra jövünk, legyen
az emberi vagy éppen pokolbéli, állati, kísértetekkel, esetleg istenekkel benépesített
világ"*
Annál is inkább így van ez, mert a mindenséget kormányzó erkölcsi rend minden
jutalmazással vagy büntetéssel kapcsolatos eszménél lényegileg magasabb rendű.
A megfelelő viselkedés irányvonalai (a Magasztos által megadott öt szíla) nem
valamiféle isteni akarat parancsolatait fejezik ki, hanem a Tökéletesen-felébredett
felismeréseinek foglalatát. Ezeket az irányelveket végső alapossággal tárja
föl a szerző "Der Buddhaweg für dich" című munkájának harmadik részében.
"A szílák tudniillik a számunkra adott valóság tökéletes átlátásának gyakorlatban
való alkalmazását jelentik, közelítvén az örök világtörvényekhez, amelyek minden
egyéni cselekedet gyümölcsét meghatározzák - nem mások tehát, mint magának az
örök világrendnek a Beérkezett által leolvasott és egybegyűjtött normái. Ha
ezeknek megfelelően élünk és cselekszünk, bizonyosan gazdag termésre tarthatunk
számot. Ellenkező esetben viszont ellentmondásba kerülünk a valóságban rejlő
igazsággal, s ennek következtében csak bajt és szerencsétlenséget fogunk aratni."
"Bármit tegyünk azonban, kételkedjünk akár még abban is, amit igazán szeretnénk,
egyetlen dolgot senki sem vitathat el; ez a tétel abszolút igazsággal és bizonyossággal
teljes, minden pillanatban megtapasztalhatjuk ellenállhatatlan és lenyűgöző
valóságát. Ez az egyedülálló - ugyanakkor megkapóan egyszerű - megállapítás
így hangzik: olyan lények vagyunk, akik jólétre vágyakoznak, és undorodnak a
fájdalomtól. Ezen 'lények' fogalmába pedig valamennyi itt élő és lélegző teremtmény
beletartozik." Ez a legelső, egyben legutolsó olyan pozitív értelmű alapelv,
amelyhez a világ lényegének megismerésére törekvő elme is mindinkább közeledni
igyekszik - tekintve, hogy az univerzum, amely az egyedi lények összességét
jelenti csupán, szintúgy ezen elv szerint keresi az utat a jóléthez, és utálja
a fájdalmakat. "Minden egyes lény része a világnak, annak az egyetlen,
nagy valóságnak, amely bennünk és belőlünk ered. Éppen ezért bizonyos, hogy
minden élőnek joga van a jóléthez és a kegyelemhez, amely megóvja őt a szenvedéstől.
Ebből az elsődleges, alapvető és legfőbb ismeretből mint minden cselekvés létrejöttének
elsődleges, alapvető és legfőbb törvényéből adódik a lények jólétének és szenvedéstől
való megkímélésének valamennyi szellemi mozdulata. A törvénynek megfelelő viselkedést
azonban már jóságnak nevezzük." "Minden speciális erkölcsi norma a
moralitás trónján ülő úrnőnek, a Jóságnak végrehajtó szerve csupán." "Éppen
ezért neki kell megalkotnia az értelmes lények cselekedeteit irányító legfőbb
vezércsillagot, benne és általa nyeri el minden konkrét erkölcsi parancs végső
igazolását." "A Magasztos által meghirdetett szílák is a jóság hírnökei
imígyen, kiknek gazdájukat szolgálni és uralmát öregbíteni szent kötelességük."
A jóság a szeretet
édestestvére. A szülők gyermekeik iránti szeretetében, a házastársak egymás
iránt érzett szeretetében, abban a szeretetben, amely mindig csak ad, és szükséget
mégsem lát soha, nem más, mint maga a jóság jelenik meg a legváltozatosabb formában
azok között az emberek között, akik igazi emberségüket - az istenihez vezető
ösvényt - épségben megőrizték. Részvétet ébreszt ott, ahol szenvedést és fájdalmat
talál, örvendezést kelt, ahol a nemes gondolatok, a harmónia és a boldogság
iránti őszinte vággyal találkozik.
A valóság fönt is, lent is mérhetetlenül több annál, mint ahogy az átlagember
gyanítani képes. A létező dolgok iránti sóvárgásban, gyűlöletben vagy elvakultságban
rejlő egoisztikus korlátok az iszonyat és a kétségbeesés olyan mélységeibe taszítanak,
amelyekre általában senki sem szokott gondolni. A nagy lélek azonban abban leli
örömét, hogy jóra ösztönözzön, ajándékokat osszon, és annak szentelje magát,
hogy a beavatottak gyógyító jósága vagy a bizakodók melengető szeretete révén
mindenkit a vele eredetileg rokon, boldog fényvilágokba vezessen - noha kétségtelen,
hogy sem a jólét utáni határtalan sóvárgás, sem pedig a fájdalom mégoly intenzív
utálata (amely szintúgy a lélek mélyéből származik) nem fogja megtalálni ott
sem hőn áhított kincsét és menedékét: a kiábrándító mulandóság ugyanis a fény
világától sem idegen. A Beérkezett azonban mégis megmutatja nekünk azt az utat,
amelyet bejárva, haláltalan, a realitások fölött álló lényekké válhatunk. S
a szenvedés tomboló, evilági óceánjában voltaképpen ez az egyedüli, megtartó
vigasz: hogy a tökéletesedés lehetősége minden lényben (eleve) benne rejlik
- a legzüllöttebb, leginkább sajnálatra méltó emberben, a legnyomorúságosabb
állatban, a leginkább meggyötört teremtményben, sőt a leggonoszabb ördögben
is egyaránt.
1960. július
Max Hoppe
Bevezetés
"Senkit sem tudok megváltani,
Dhotako, aki kétségeket hordoz
A szívében. Ám ha megértetted
A legfőbb tanítást, bízvást
Át fogsz kelni majd ama gázlón."
(Szuttanipáto 1064. vers)
Ez a kötet azoknak
az előadásoknak javított és újraszerkesztett gyűjteménye, amelyeket valaha egy
buddhista gyülekezet előtt tartottam. Az egyes fejezetek az eredeti Páli-kánon
alapján szemléltetik és magyarázzák az újjászületés azon lehetséges módozatait,
melyeknek a lények a Buddho szerint (mindenkori haláluk kapcsán) ki vannak téve
ebben a világban - továbbá igyekeznek felfedni azt az utat és módot, amely a
reinkarnációk kedvező befolyásolásához vezethet. Ám annak végső bizonyítékát,
hogy mindez valóban úgy igaz, ahogy leírtam, csak az a tanítvány lelheti meg,
aki tökéletesen meggyőződött a Beérkezett tanításának belső evidenciájáról.
A Buddho (1) mindent fölülmúló bölcsessége a következő gondolatmenet során újra
és újra megmutatkozik: mindaz, amit mulandónak, következésképpen a magam számára
fájdalmasnak ítélek és ismerek meg, azt az igazi bölcsesség birtokában úgy kell
tekintenem, mint "ami nem tartozik hozzám, ami nem én vagyok, ami nem az
én egyéniségem". Bármit is lássak, gondoljak, ismerjek, bármit is vizsgáljak
meg lelkemben - miként a Maddzshima-nikájo 35. szuttája mondja - csak keletkezést
és elmúlást figyelhetek meg, s ennek megfelelően mindent mulandónak és szenvedést
keltőnek fogok megismerni. Éppen ezért érvényes a valóság valamennyi megtapasztalható
részletére a fenti megállapítás - tudniillik hogy "ez nem tartozik hozzám,
ez nem én vagyok, ez nem az én egyéniségem". Ez a kötet ennek, a megismerésre
és a megismerhető dolgok minőségére vonatkozó gondolatmenetnek fundamentális
értelmével és jelentőségével foglalkozik - legelsősorban is a Páli-kánon alapján.(2)
Aki meggyőződött ezen alapzat mindeneken túli megbízhatóságáról, az kétségtelen
és nyilvánvaló tényként fogadja el a lények folytonos újjászületésének tanát,
következőleg nem tud elzárkózni az elől sem, hogy be ne pillantson azokba a
félelemmel és veszedelmekkel teli mélységekbe, amelyeket a lelkeknek haláluk
során meg kell járniuk: a halál az ilyen lények számára a szó legszorosabb értelmében
világvégét, pontosabban egy új univerzumba való átlépést jelent, méghozzá olyan
átlépést, amelyet egy szintúgy szörnyűségesnek ígérkező utolsó ítélet fog megelőzni.
Lelke mélyén mindenki tudomással bír valamiképpen ezekről a körülményekről,
s ez a végső alapja ama halálfélelemnek is amelynek Shakespeare a következő
szavakkal adott kifejezést:
"Lenni,
vagy nem lenni: az itt a kérdés...
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Merthogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnok packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? - Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha r e t t e g é s ü n k e g y h a l á l u t á n i
V a l a m i t ő l - a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó - le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, m i n t i s m e r e t l e n e k
F e l é s i e t n i ? - Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes színét
A gondolat halványra betegíti."
(Arany János fordítása)
A Buddho tanítása
voltaképpen nem más, mint a világban való vándorlás egyfajta útikalauza, még
inkább egy különös iránytű, amelyet a mindenségben tévelygő bolyongásaink során
használhatunk. Ám a legjobbnak látszó iránytűre is csak akkor hagyatkozhatunk,
ha meggyőződtünk annak megbízhatóságáról - a Tan iránytűjének helyes működéséről
pedig csupán a meditáció csendjében szerezhetünk bizonyosságot.
Mindazoknak, akiket megragadnak az alábbi fejtegetések, egyébiránt is azt tanácsolom:
ne csak egyszer vagy kétszer fussák át azokat, hanem minden adandó alkalommal
mélyedjenek el bennük, mígnem a lényüket fenyegető jövő miatt érzett szorongás
és iszonyat végleg elhatalmasodik rajtuk. Csakis ezen a módon szerezhetnek ugyanis
elegendő indíttatást ahhoz, hogy a jellemük tökéletesítéséért megvívandó küzdelmet
teljes komolysággal fölvegyék: mert az újjászületést körüllebegő rémségek annyira
félelmetesek, hogy annak, aki igazi valójukban találkozik velük, legbiztosabbnak
látszó indítékait, legerősebb késztetéseit is képesek bilincsbe verni.
G. G.
I.
Boldogság és balszerencse fokmérője
"Az emberi géniusz semmi mástól
nem pusztulhat el, hanemha
a religio és a hit hiánya okán."
(Weininger)
Minden lény
legfőbb tulajdonságát, alapvető sajátosságát, igen, lényegében egyedüli jellegzetességét
s ekképpen igazi karakterét a benne támadt szándék, az akarat jeleníti meg.
Az összes többi tulajdonság ebben gyökerezik, a jellem minden más összetevője
a szándék és az akarat puszta megnyilvánulása csupán: "az öt kötődési csoport
(3), szerzetes, egyedül az akaratból veszi eredetét".
Kérdés most már csak az, hogy a szándék és az akarat önmagában véve mi légyen,
illetőleg meghatározható-e pontosabb szavakkal, mint "elhatározás"
vagy "akaraterő"? Az akarat annyi, mint kívánság és óhaj: "akarok
valamit" vagy "kívánok, óhajtok, szeretnék valamit" azonos értelmű
fogalmak, jelentéskörük és -tartalmuk egy és ugyanaz. Még világosabban: a legfőbb,
az alapvető, végső fokon tehát a lények (és mindenekelőtt az ember) egyedüli
tulajdonsága semmi más, mint az, ami akaratukban és kívánságaikban megnyilatkozik.
Schopenhauer szavaival: "az embert igazából és teljes mértékben az akarat
teszi" (4), másként fogalmazva: "az ember mint olyan kívánság és óhaj
szövedékéből épül föl."
Úgy fest, ez a megállapítás annyira pontosan adja vissza mindannyiunk legfőbb
karakterét, hogy Schopenhauer és Nietzsche szükségesnek látta rendszere alapjává
tenni azt az axiómát, mely szerint a dolog nem úgy áll, hogy az ember szándékkal
és akarattal rendelkezik, hanem éppenséggel és teljességgel annyi, mint az őt
mozgató szándék és sóvárgás, következésképpen lényege is a benne munkáló ösztönökkel
és hajlamokkal azonos. Csakhogy: ha ez a tétel valóban helytálló lenne, akkor
sem az akarat változásáról (vagy megváltoztatásáról), sem a jellem fejlődéséről,
főként pedig a szándék és a kívánság megszüntetéséről sem tehetnénk egyetlen
érvényes kijelentést sem. Mert belső lényegét senki sem tudja megváltoztatni,
úgy bizony, még csak a változás voltaképpeni elhatározására sem képes - hiszen
már maga ez az elhatározás ellentmondana a lényegnek, nem is származhatna tehát
igazi természetünkből. Ezért és ekképpen nem létezhetne semmiféle olyan morál
sem, amely az akarati- és ösztönélet megfékezését tanítaná, következőleg az
összes tanítómestert (élükön éppen a Tökéletesen felébredettel) fantasztáknak
kellene tartanunk, akik lehetetlent követelnek az emberektől. Erre a nézetre
jutott Schopenhauer és Nietzsche is, mégpedig főként annak okán, hogy bármilyen
alapossággal és mélységben vizsgálták is az embereket, sohasem tudtak náluk
egyetlen lényeget érintő akarati vagy ösztönéleti, azaz valóban jellembeli változást
megállapítani. Ezzel szemben valamennyi megfigyelt esetben azt tapasztalták,
hogy még az utolsó óráit élő aggastyánt is pontosan ugyanazok az ösztönök vezérlik,
mint az ifjoncokat - melyből aztán azt a következtetést vonták le, hogy a mindvégig
változatlan és megszüntethetetlen ösztönélet szükségképpen az ember lényegi
természetének része kell legyen.
Nietzsche még ennél is tovább ment, amikor azt mondta, hogy az ösztönök és a
hajlamok ellen - éppen, mert az ember lényegi sajátosságát alkotják - nemcsak
hogy harcolni nem lehet, hanem éppenséggel ápolni és követni kell azokat, hagyva,
hogy mindegyikük kitombolhassa magát. Az addigi morál, amely az ösztönök és
a hajlamok elfojtását követelte meg, ennélfogva (mintegy a nagyfokú dekadencia
jeleként) visszájára fordul; éppen ezért a Buddho tana is egy speciálisan dekadens
fejlemény - ez a nietzschei filozófiából ismert "minden érték újraértékelésének"
igazi jelentése.
Igen ám, csakhogy Schopenhauer és Nietzsche fenti teóriája két helyütt is meglehetősen
sántít. Először: ha az általuk vizsgált emberanyagban az élet eltelte során
egyetlen említésre méltó jellemváltozás sem volt konstatálható, úgy az csupáncsak
azt bizonyítja, hogy ezek az emberek a jellemfejlődés feltételeit, ezenképpen
a változáshoz és változtatáshoz vezető utat nem ismerték, ennélfogva nem is
járhatták be azt, bármennyire is szerették volna. Azok a következtetések, amelyeket
ebből a két német bölcselő levont, éppen olyan szándékoltak és önkényesek tehát,
mint az az évezredek óta ismert és hangoztatott (hamis) kitétel, amely azt mondja
ki: lehetetlen, hogy az ember a madárhoz hasonlatosan - sőt annál jóval gyorsabban,
akár több száz kilométeres óránkénti sebességgel - repülni tudna a levegőben,
miként az is, hogy két, egymástól több ezer mérföld távolságra levő személy
élőszóban történő párbeszédet folytathasson.
A második alaptétel szerint az ember mindössze egyetlen élettel rendelkezik.
Aminthogy azonban halálában minden lény valamiképpen újjá kell szülessen, elképzelhetetlen,
hogy jelleme és ösztönélete megváltoztatásához ne állna rendelkezésére akár
végtelen számú egzisztenciális lehetőség. A schopenhaueri, illetőleg a nietzschei
feltételrendszer tehát mind az első, mind a második szempontból megdől.
Goethe ezzel szemben - hosszú és határozott ellenkezés után ugyan, de végül
teljes mértékben - elfogadta az újramegtestesülés tanát. Szellemi útjáról ekképpen
ad számot:
"Éveken
át ellenálltam,
Ráébredtem végül:
Az emberből, porrá váltan,
Mindig új lény épül.
Míg nem érted meg a törvényt:
Halj meg, s ébredj újra!
Bús vándorként féled a fényt
Borús ködbe bújva."
A Költő, miután
"egyre jobban elmélyedt e nagy tanítás igazságában, mindvégig annak hirdetője
és hűséges követője maradt".
Amint azt önök is jól tudják, a Beérkezett az Anattá-eszmében nem csupán az
ember folytonos újjászületésének tényét tárta föl, hanem a változás, azaz a
hajlamok és indíttatások meghaladásának mikéntjét is - eleve lehetségesnek ítélve
az ösztönélet megszüntetését. Erre a belátásra egyébként a következő (nem túl
bonyolult) okfejtés ugyancsak elvezet: kívánkozni, vágyakozni, mi több, szenvedélyesen
sóvárogni csak olyasmi után lehet, aminek az ember szűkében van, amit nélkülöz,
ami tehát hiányzik neki - mit kívánjak még, mire vágyjak olyan szenvedélyesen
akkor, ha nem hiányzik semmi, ha nem szűkölködöm semmiben? Ha viszont hiányérzetem
van, valamit nélkülözni vélek, olyan helyzetbe kerülök, amely számomra nem megfelelő,
nem elégít ki, nem arányos hozzám. Miután pedig a lények alapvető jellegzetessége
éppenséggel a szüntelen kívánásból és vágyakozásból ered, akképpen bizonyos,
hogy a legkevésbé kielégítő, legkevésbé megfelelő, következőleg a legnagyobb
mértékben aránytalan helyzetben tudják magukat. Éppen ezért olyan szerencsétlenek
és megkeseredettek valamennyien.
"Minden lény keserűséget hordoz a lelkében" - mondja Eckhart mester,
méghozzá olyan keserűséget, amely annál nagyobb és annál gyötrelmesebb, minél
kevésbé kielégítőek, minél kevésbé hozzájuk szabottak az éppen aktuális körülmények,
s annál gyakoribbak és vadabbak következésképpen vágyaik és ösztöneik is. "A
hevességet mindig békétlenség és viszály követi, a békétlenség pedig kizárólag
saját akaratunkból ered, akár tudomással bírunk erről, akár nem." A lények
ösztönéletének heves és indulatos volta ennélfogva lelki körülményeik elégtelenségének
és aránytalanságának fokmérője csupán.
Bizonyos tehát, hogy akaratunk, kívánságunk, sőt ösztönszerű sóvárgásunk is
eredetét tekintve feltételes dolog, s éppen azon viszonyok és körülmények aránytalan
voltának függvénye, amelyek az adott helyzetben körülvesznek bennünket. Ha minden
lény a számára tökéletesen megfelelő, vele abszolút mértékben arányos állapotban
egzisztálhatna, nem támadna benne sem vágy, sem szenvedély. Ebben az ideális
állapotban a lények teljességgel vágytalanok, akarattalanok és ösztönöktől mentesek
lennének, s az akarás, vágyódás, kívánkozás jelenségét oly kevéssé ismernék,
hogy ezeket a szavakat hallva, bármelyikük csodálkozva kérdezné: "ugyan
mit is jelent az akarat, micsoda dolog a vágy? Piros, kék vagy pedig fekete?"
A vágy, lett légyen akár a legszenvedélyesebb vagy leginkább ösztönszerű (ezenképpen
az egész ösztönélet is) nemcsak, hogy nem lényegi sajátosságunk, hanem annyira
ellentétes eredeti természetünkkel, amennyire ellentétes mindama, velünk teljességgel
aránytalan és számunkra méltatlan állapot, amely "belső keserűséget"
vált ki belőlünk.(5)
Az akarat és az ösztönélet tehát annak a félelmes helyzetnek hasonlóképpen félelmes
szimptómája mindössze, amelyben éppen benne vagyunk. S a tünet intenzitása pontosan
úgy emelkedik és süllyed - a helyzet aránytalanságának megfelelően -, miként
a barométer teszi. Egy számunkra tökéletesen megfelelő szituációban teljességgel
meg is szűnik a mozgás: a légsúlymérő semleges helyzetbe kerül.
Mindezek után talán könnyebben tetten érhető már Schopenhauer és Nietzsche rendszerének
hibás alapvetése, s minden bizonnyal világossá lesz a következő azonossági sor
mélyebb jelentése is:
Akarattal, kívánsággal,
ösztönökkel élni = nélkülözni valamit
nélkülözni valamit = szenvedés és keserűség
szenvedés és keserűség = aránytalan és számunkra
méltatlan állapot
Összevonva:
Akarattal, kívánsággal, aránytalan és számunkra
ösztönökkel élni = méltatlan állapot.
Ez az azonosság
azonban így még nem teljes. Minden akarat, minden vágy, minden feltámadó ösztön
belső békétlenséget jelez: s a vágy vagy az ösztön beteljesítése a pillanatnyi
öröm elmúltával újabb vágyakat (úgynevezett "akarati vágyakat") szül.
Miután pedig a vágy vagy az ösztön kielégítése - éppen a kívánság objektumának
mulandósága és folyamatos változása miatt - sohasem eredményez tartós helyzetet;
a sóvárgás idővel keserűséggé és szenvedéssé kövül, miként az étel végül ürülékké,
az ital pedig vizeletté lesz. Mindaddig amíg az ember törekszik rá, hogy önmagával
arányos és számára megfelelő állapotba kerüljön, a törekvésből vágy, a vágyból
pedig újabb törekvés fog kifejlődni. Ám amilyen mértékben képessé válik arra,
hogy a vágyon túli állapotot mint számára egyedül megfelelő és vele arányos
státust ismerje föl, akképpen fog minden óhaj és vágyódás kialudni benne, s
igénye csupán e vágytalan állapot megtartása lesz.
Csak a kívánság és az ösztön tartós elcsendesültével tapasztalható meg a belső
béke, amely határtalan nyugalommá fokozódhat, ha minden vágy és minden ösztön
álomba szenderül. Ha pedig a vágyak és az ösztönök örökre kialszanak, a nyugalom
is végtelen, örök békévé válik: "Nincs többé tűz, és nincs már sóvárgás,
nincs többé vész, és nincsen gyűlölet, nincs többé szenvedés, mert nincsen kötődés
se már, nincs többé jólét, amely a békességnél többnek akar látszani".(6)
A fönti azonossági sor ennélfogva a következőképpen módosítható:
Akarattal, kívánsággal,
ösztönökkel élni = békétlenség
mentesülni az akarás,
a kívánság és az ösztönök alól = béke
örökre megszabadulni
az
akarástól, örökre elfelejteni a vágyat,
örökre magunk mögött hagyni
az ösztönöket = örök békében élni.
Mindennek végső eredőjeként pedig:
Akarat = aránytalan
és méltatlan állapot
örök béke = hozzánk egyedül méltó,
velünk abszolút mértékben
arányos konstelláció.
A könyv további fejezeteinek elektronikus kiadására nem kaptunk engedélyt
