Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

"TE GÖRBE UBORKA!"
Portrévázlat Shunryu Suzuki roshiról
Fordította és a magyarázatokat írta: Halasi Sándor
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Kinek az arcképe van itt a könyvborítón? - kérdezte egyszer egy ismerősöm. Olyan különösen mosolyog... de nagyon kedves tekintete van! - Ki ez?

***


"Egy zen mester?! Nem tudom, hogy mit is vártam, de biztos vagyok benne, hogy nem egy nyugodt, kedves, idős úriembert, aki megérkezésemkor üdvözölt. Egyáltalán nem ijedtem meg tőle, de kicsit szégyellősen és esetlenül viselkedtem. Egy középkori Japánról szóló könyv feküdt az asztalon. Közösen megnéztük és a Roshi elmagyarázta a képeket."

Így emlékezik vissza Harriet, aki tizennégy éves volt akkor. Nem nehéz elképzelnünk itt Magyarországon sem, hogy milyen szenzációs
zámba mehetett, amikor a hatvanas évek közepén egy San Francisco melletti városban híre ment a keleti filozófiára éhes emberek között, hogy egy "igazi" zen mester telepedett le a városukban. Egy asszony, aki később a tanítványa lett, így idézi fel az első benyomásait:

"Emlékszem, hogy tetszett, ahogy a dolgokról beszélt és az is, amit mondott. (Már nem emlékszem, hogy miről is beszélt.) Keresgélnie kellett a szavakat, hogy kifejezhesse gondolatait, és az erre való szünet minket is belevont a gondolkodásába, és így megosztotta azt velünk. A szüneteket követő gondolatai mindig meglepőek és szokatlanok voltak és a rájuk való várakozás koncentrált odafigyelésre késztetett. Eszembe vésődtek nemes gondolatai, az a derű, melyet kisugárzott, és az a széles látókörű és mélyen gyökerező szemlélet, melyet nyújtott. Azzal, hogy nyílt és őszinte volt hozzánk, egy másik kultúrát is megosztott velünk, hiszen logikája és a gondolatmenete a saját, magával hozott kultúrájából származott. Mélyen érzek iránta és nagyra tartom őt.

Shunryu Suzuki Roshi 1964-től 1971-ig, haláláig, Kaliforniában maradt. Az első zen előadásokon még csak hárman - négyen vettek részt. Később több tanítványa ás követője lett. Közösség alakult ki körülötte. Főleg tanárok, de akadt köztük főiskolás, háziasszony, mérnök, festő, muzsikus és komputer technikus is.
A Roshi - könyvének megjelenése óta - világszerte is sokakat inspirál. A magyar olvasó most többet tudhat meg róla. A szó a tanítványoké:


Barbara:
Amikor a Los Altos-i csoporthoz csatlakoztam, azt mondták, hogy Reverend (Tisztelendő) Suzukinak vagy Suzuki Sensei-nek szólítsam a mestert. Később Alan Watts egy látogatása során nagyon elszörnyülködött azon, hogy "tisztelendőnek"-nek tituláljuk. Azt javasolta, hogy szólítsuk Suzuki Roshinak, a pap-asszisztenseit pedig Sensei-nek. Meg is fogadtuk tanácsát. Suzuki Roshi éppen távolt volt akkoriban, - hazalátogatott Japánba. Mikor visszajött Los Altosba, megkérdezte, hogy miért hívjuk őt "Roshi"-nak. Elmeséltük mit mondott Alan és, hogy elhatároztuk: ezentúl Roshi-nak szólítjuk. Nem emlékszem, hogy hallottam valaha is nagyobbat kacagni. Azt mondta: rendben van és kacagott és kacagott...
Egyszer egy este egy tanítvány a jóról és rosszról kérdezte Roshit. A tanítvány így fogalmazott: "Olyan ez, mintha létrára m
ásznék. Ha fellépek egy fokot, kettőt csúszom vissza." A Roshi ezt válaszolta: "Felejtsd el a létrát. A zen-ben minden itt a földön van. Tehát területben gondolkodunk. Valaki például mondjuk tolvaj, és ez rossz. Ugyanez az ember jó férj és jó apa is lehet - ez a jó. Mi mindannyian a jónak és a rossznak a keveréke vagyunk. Arra kell törekednünk, hogy a jó területét növeljük.
Amikor egy tanítvány kérdést tett fel neki, elég gyakran előfordult, hogy lassan körbenézett, ránk nézett, és megkérdezte: Értitek? És mi ott ültünk szemlesütve, fejünk mint egy fatuskó. A Roshi különösen mosolygott ilyenkor. Kedvesen, megnyugtatóan, de mégis huncutul. Még ma is - ha valamiben tanácstalan vagyok - hallom a hangját: "Értitek?"
Egy alkalommal egy tanítvány a haragról kérdezte. A Roshi azt mondta: "A harag nem valami jó éppen, de ha megérted, hogy miért vagy haragos, akkor már nem is olyan rossz." De Roshi, te sohasem vagy mérges? - így egy másik tanítvány. Ebben a pillanatban Katagiri Sensei akkora hahotára fakadt, hogy majdnem leesett a párnájáról, ujjával meg a Roshira mutatott. A Roshi is nevetett. Aztán Katagiri Senseihez fordult és azt mondta: "Igaz - ha tudom, hogy valaki Buddha, de nem úgy viselkedik, - mérges leszek."

Amy:
A Roshi egyszer nálam hagyta emblémával ellátott botocskáját. Mikor elvittem neki, megkérdeztem mit jelent a japán írásjel rajta. "Akármit is mondasz, nem igaz." - ezt jelenti, válaszolta.
... ő volt a leginspirálóbb tanító, akit valaha is ismertem.

Gladys:
Amikor először jött el hozzám, egyenesen a kertbe ment. Ott lógott egy hintakötél a hatalmas tölgyfánkról. Egy folyamatos mozdulattal megkapta a kötelet, fellépett egy sziklára és a levegőbe lendült. Fekete ruhája ott lebegett körülötte, ahogy ide-oda szállt a levegőben. Sohasem szólt egy szót sem.

Dave:
Szeretett hozzánk járni ... különösen a kertünket kedvelte, amely egy bizonyos fokig a japán kertekre emlékeztet. Kertünk hátsó részében egy nagy naspolya fa áll és a Roshi már az első látogatásai során megjegyezte, hogy ki kellene ritkítani a lombozatát, hogy az ágak struktúrája láthatóvá váljon. Elgondolását tett is követte, komótosan átöltözött munkaruhájába és nekilátott fát nyesni. Többször ellenőrizte az elvégzett munkát, aztán ismét felmászott a fára és levágta, amit szükségesnek látott. Amire végzett, a fa úgy átalakult, amilyenné csak jó kezű művész tehette. Emlékszem, hogy megkérdeztem, jártas-e a faápolásban. Azt válaszolta: "Hát persze! Fiatal koromban ez volt a foglalatosságom a templomban, Japánban."
Egy másik alkalommal rámutatott egy bokorra, hogy az nincs jól elhelyezve. Hozzá kell tennem, hogy kertünket a legértőbb tájkertész tervezte, így a bokor helye is pontosan a tervet követte. A Roshi megmagyarázta, hogy a bokor elmozdításával nemcsak egy másik, mögötte lévő bokorra adunk rálátást, hanem egy kis terület földet is megmutatunk, amely szerinte "gyönyörű" lenne. Én azt mondtam: jó, majd megcsináljuk. Tény, hogy éhes is voltam éppen és mindenhez volt kedvem csak ahhoz nem, hogy egy jó nagy cserje átültetésébe fogjak. De a Roshi azt mondta: "Csináljuk meg most." És minden tiltakozásom ellenére ásni kezdett...

Margo:
Először egy barátom javaslatára jöttem el a zazenre. Hajnal előtt keltem. Izgatott voltam és kicsit féltem és nagyon kényelmetlen volt keresztbe tett lábakkal egy párnán ülni, mígnem Roshi egy másik párnát adott, hogy azon üljek és kiegyenesítette a hátamat.
Amikor először bemutattak neki, azt mondtam: "Azt hiszem és a Tai-chi -t vagyis mozdulat-meditációt szeretném..." Csak mosolygott az ő csodálatos, sugárzó módján, később pedig megmutatta hogyan üljek a két párna első felén, kiegyenesítette a hátamat és a lábamnak is kényelmesebb lett. Egyik előadásán azt mondta : "Fogadjátok el a fájdalmat a térdetekben, üljetek csak erőfeszítés nélküli erőfeszítéssel. Figyeljetek a lélegzetetekre, amíg csak el nem tűnik előletek. Tanításunk szerint mind a valóságban kell élni, kifejezetten azt kell érezni ami van és minden pillanatban arra irányuljon erőfeszítésünk, amit éppen csinálunk. Csak koncentráljatok a légzéstekre, helyes testtartással és tiszta, nagy erőfeszítéssel. Így kell gyakorolni a zent."

Roy:
Suzuki Roshi látogatásaira úgy emlékszem, mint nagyon zajos bejövetelekre, melyek megtörték a meditációs csarnok csendjét. Nagy ruhasuhogások... - és aztán letelepedik. Hideg légáramlat kívülről. Meggyújtja a füstölőpálcikákat... ilyen kis dolgokra emlékszem.
Rendszeresen jól megkritizálta ülő testtartásunkat. Emlékszem, hogy mennyire hangsúlyozta, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk megfelelően meditálni, ha helytelenül ülünk. Ez el is vette kedvemet, mert úgy ültem, mint egy liszteszsák...
Az elég gyakori "no-show"-jai fondorlatosnak tűntek. Nem volt semmilyen szóbeli magyarázat. Azt képzeltem, hogy egy zen lecke bújik meg emögött.
Egyik előadásán azt mondta, hogy a zen papok nem nősültek. Ez sok évvel ezelőtt volt így. "De" - mondotta - "úgy nagyon könnyű volt." Ettől majdnem kifeküdt a társaság. Szinte mindenki értette ezt a nagyon is emberi megjegyzést.
Kistermetűnek látszott, mikor a tanítványai között állt, viszont nagy erő sugárzott ebből a kis emberből.

Mary Lou:
...szeretett tanító
...apró emberke, kedves, finom hang
...kritikus, de nem kritizáló
...megértő, de ezt sosem mondja
...úgy emlékszem egyszer láttam haragudni, nagyon haragudni. Nem emlékszem a pontos körülményekre, arra sem, hogy mit mondott vagy tett, de látszott, hogy nincs megelégedve az ülésünkkel. Azon az estén a terem közepén állva hangos és határozott jelét adta haragjának.. Azért, mert "kikapcsoltunk" a zazenünkben. Az erőfeszítésünkben. A hang, amit hallatott olyan volt, mint egy sikoly. Mégsem: minden hang benne rejlett. A következő pillanatban pedig - elszállt...

Lorraine:
Egyszer, amikor ennek a személynek a külső világa nagyon sötétnek és zavarosnak látszott, az előadáson azt mondta Suzuki Roshi: "Bárhol is vagy - az oké." Úgy éreztem, súlyos teher esik le rólam. A Roshi mindig tudta ki kerül zűrzavarba, ki van bajban. És mindig ahhoz szólt.

Peg:
...amikor eljött hozzám, megmutattam neki a féltve őrzött régi teáscsészéimet. Aztán, mikor eljött a teázás ideje, azt mondtam neki: "Most saját készítésű teáscsészéből fogunk inni". "Ó, igen" - mondta a Roshi - " a saját készítésű a legjobb."
Aztán, amikor hazavittem, amikor kiszállt a kocsiból azt mondta: "Jó volt nálad, olyan jó volt nálad!" - igazi ember, aki örömmel és jókedvűen fejezi ki köszönetét, nem pedig megnyúlt ábrázattal.
Egy másik alkalommal a nappali padlóján ültünk és egy zsírkőből faragott régi kínai Fugen szobrot nézegettünk. Fugen arckifejezése bűbájos - gunyoros és pajkos, mégis meleg, mintha átlátna minden humbugon. Suzuki Roshi olyan volt mint egy gyerek, aki érdekes bogarat talált. Ide-oda rakosgatta, megfordította, aztán visszatette a talpazatára, majmolta a testtartását és az arckifejezését, felemelte az ujját és úgy tett, mintha a huncut Fugen beszélne, és azt ismételgette: "Nos?" "Nos?" Sosem fogom elfelejteni hamiskás arckifejezését, ahogy átélte: "Nos?"

Mary Kate:
Mikor jött, valami megváltozott körülötte. A levegő megtelt ragyogással, varázslattal és élettel. Mikor elment, a ragyogás is vele ment. Más tanítványok is érezték ezt.
...nem tudtam úgy gondolni rá, mint egy nagy, fontos emberre, hanem eleinte csak mint véletlen hozta jó barátra, később pedig: mint a fény és a varázslat forrására. Egy barátom azt mondta egyszer: "Gondold csak el, neked és barátaidnak milyen nagy zen mesteretek volt! Az egyetlen ilyen az USA-ban. És minden csütörtökön reggel a rendelkezésetekre állt hosszú évekig!" Én nem úgy gondolok Suzuki Roshira mint egy nagy zen mesterre. Úgy gondolok rá, mint aki ide-oda jár az életemben és valahogy most is a zazenemben és gyakorlatomban...

Eric:
Kis emberke volt. Talán ezért rázta meg a zendo-t a suttogása. "Ne mozogj! Nincs rá szó, amely kifejezhetné ezt a határozott unszolást.
Amikor a gassho-mat csinálom, akkor az ő gassho-jára gondolok. Az enyém lehetetlenül pongyola, az elesés szélén állok, - és ugyanakkor mégis: gyönyörű!
Suzuki Roshi szobájának ajtaja mellett a Zen Központ-ban van egy réteges gránit szikla a Tassajara-i patakból. Minden sesshin munka periódusában lemosom ezt a csarnokot és ezt a sziklát. Szeretem ezt a sziklát.

Barbara:
A Roshi azt mondta: "Én sosem gondolok semmire sem. Csak, ha valami történik, akkor gondolkodom el rajta." Ugyanígy: én sem gondolok a Roshira. Csak ha egy barátommal beszélek kapom magamat azon, hogy azt mondom: "A Roshi azt mondta..."
Azt mondták, hogy szigorú is tud lenni, sőt, ha mérges, akkor ijesztő is. Én úgy emlékszem rá, hogy mosolyog, nevet, tele örömmel, néha úgy játszik, mint egy gyerek. Egyszer a Santa Cruz-i hegyekben felmászott egy tetőkorlátra mely a kanyon fölé nyúlt ki. A szél lobogtatta a ruháját a bokái körül és azt mondta, hogy ő most egy papírsárkány. Verset is írtam erről, de elveszett. Az utolsó sor így szólt: "Vigyázz Roshi
Nincsen zsineg!"
Volt egy mondat, amit gyakran mondott: "Igen, ezen nem lehet segíteni. Ez nem hangzik valami óriási dolognak, de mindig jót tett az arányérzékemnek az, hogy igenis vannak dolgok, melyek ellen nem lehet tenni. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindig lehet valamit tenni és kedvem szegi ha az nem segít. Egy reggelizés alkalmával előhozakodtam egy hirtelen jött elgondolásommal a buddhista tant illetően és elég soká kitartottam a témánál. Amikor befejeztem, a Roshi összetette a kezét, meghajolt és azt mondotta: "Köszönöm az előadást. Nagyon jó volt." A legrosszabb az volt benne, hogy ő ezt abszolúte így gondolta. Szörnyen éreztem magamat. Megfogadtam, hogy nem nyitom ki többé a számat. De persze...
Egyik esti előadásán a Roshi elmondta, hogy egy asszony kereste fel azzal, hogy megőrült és rosszul bánik a gyerekével. Azt szerette volna tudni, hogy ha zazent gyakorol, akkor az megváltoztatja-e rossz természetét. A Roshi mosolygott azon, hogy a zazen megváltoztathatna bárkit is. Elmesélte, hogy nagyon lusta fiú volt és most is lusta férfi. Azt hiszem úgy értette, hogy ő maga pátyolgatta a lustaságát. Ha tehát úgy vagytok mohók, vagy gőgösek, vagy rossz természetűek, ahogy Roshi lusta volt, akkor ne nagyon aggódjatok.
Keserű zen. Az egyetlen szomorú emlék. Azt mondta: "Van olyasmi is, hogy keserű zen." Egy pillanatra mély szenvedés volt a pillantásában. Nem érzem, hogy elveszítettem a Roshit. Most is magyaráz - szinte látom.

Phil:
A legkedvesebb emlékem az, amikor négyszemközt találkoztam vele. Újdonsült tanítvány voltam... és nagyon bizonytalanul éreztem magamat a furcsa rituálék között. Amikor először személyes beszélgetésre jöttem (japánul: dokusan), azt sem tudtam hogy térdeljek le, hogy a szokásos leborulást elvégezhessem előtte. A Roshi látta, hogy gondban vagyok és felkelt, hogy megmutassa hogyan kell leborulni. A földre borult a lábaim előtt, aztán néhányszor én is gyakoroltam a leborulást őelőtte. Aztán, hogy leültünk, a zazen testtartásról kérdeztem. "Nem tanultad még meg, hogyan helyezünk erőt a hasunkba" - mondta. Aztán újra felkelt a párnájáról és odajött, hogy megmutassa hogyan kell helyesen ülni zanzenben. Először kijavította a tartásomat, aztán leült velem szembe és megmutatta a zazen tartást és a légzés módját is. Miután megfigyeltem, hogy a Roshi milyen gondosan figyeli a lélegzetét, már nem láttam a zen gyakorlatot olyan furcsának és életemtől idegennek. És amikor elhagytam a Roshi szobáját, azt tapasztaltam, hogy a leborulás a legtermészetesebb módja annak, hogy kifejezhessem szívből fakadó érzéseimet iránta.

Les:
Suzuki Roshi mindig a dolgok közepébe talált. Nem volt szüksége szavakra, hogy megértsen egy szituációt. Azonnal vette a lapot szinte vizsgálódás nélkül. Nagyon kedves ember volt és sohasem tétovázott elmenni valahová vagy megtenni valamit ha kérték. Mindig tudta a megfelelő szót, a pillanat megkívánta lépést. Erre a magatartására az a példa jut eszembe, amikor egy nagyon félelmetes pillanatot oldott fel a felavatásom alkalmával, 1971 januárjában. A szertartás már megkezdődött és valamennyien ott szorongtunk a zendoban, amikor anyám megérkezett. Nem kétséges, hogy nagyon ideges és aggódó volt, hogy a fia ilyen furcsa, nem éppen ortodox lépésre szánta rá magát és látta, hogy minden szem rászegeződik, amint belépett a zendo-ba. Persze, elkésve. Sosem fogom elfelejteni a Roshi szemeit, ahogy rápillantott amint anyám belépett, és elfoglalt egy széket az emelvény mellett, melyet valaki felajánlott neki. A Roshi nagyon kedvesen odanyúlt, kezét a vállára tette és azt mondta: "Nagyon jókor jött."
...A Roshinak jó humorérzéke volt. Mindig mosolygott. Könnyen nevetett a legkisebb furcsaságon is. Akkor is, amikor tarka party-t rendeztek a tiszteletére és akkor is, amikor a legegyszerűbb ételt ette a Zen Központban, mindig látszott rajta, hogy borzasztóan élvezi.
...Kicsit hamiskás is volt. Egyszer a feleségem, aki nagy bonsai kedvelő, Tassajara-i látogatásunk alkalmával tölgyfácskát talált és kiásta. Aztán kíváncsian megmutatta a Roshinak. A Roshi fogta, szépen megköszönte és elvitte. A feleségem tátott szájjal bámult utána...
Suzuki Roshi a felavatásom után egy éven belül meghalt. Néha nagyon sajnálom, hogy fizikailag már nem lehetek vele soha többé. De aztán arra gondolok, hogy micsoda szerencsés voltam, hogy egyáltalán ismerhettem, hacsak egy rövid ideig is, és hogy teljes mértékben elfogadott engem. Emléke bennem él. A dolgokat az ő szellemével igyekszem tenni. Nem azért mert "figyel", hanem mert bízik bennem. Mindenkiben bízott, még a megismerkedés előtt is.

A visszaemlékezések után itt van még egy apróság: a Roshi önmagáról vall. Részlet egy előadásából:

"Én nem vagyok valami éles eszű, de a szemléletem azért egészen jó. Mesterem mindig így hívott: Te görbe uborka! - Az utolsó tanítványa voltam, de az első lettem, mivel a jó uborkák mind elszaladtak. Talán túl eszesek voltak. Én valahogy nem voltam elég eszes és így meg lettem fogva. A tompaságom előny volt ahhoz, hogy a buddhizmust tanulmányozzam. Amikor egyedül maradtam a mesteremmel, nagyon elszomorodtam. Pedig saját akaratomból mentem el hazulról. Azt mondtam a szüleimnek: "Megyek." Ők pedig azt mondták: "Túl fiatal vagy még , maradj itt." De nekem mennem kellett. Elhagytam szüleimet és ezért úgy éreztem, hogy nem mehetek haza. Mehettem volna, de azt hittem, hogy nem. Így nem volt hova mennem. Ez az egyik oka annak, hogy nem szaladtam el. A másik ok az volt, hogy nem voltam elég eszes. Az eszes embernek nincs tehát mindig előnye, a tompa eszű meg azért jó, mert tompa.
A tompa eszű azért jó, mert tompa, az éles felfogású azért, mert éles. Nem lehet megmondani, hogy melyik a jó. Értitek?"



Felhasznált irodalom:

Haiku Zendo /Chronicles of Haiku Zendo, including memories of Shunryu Suzuki Roshi by Barbara Hiestend, Los Altos

Wind Bell (Publication of Zen Center)


Jegyzet:
gassho: a tenyerek összetevésének gesztusa, a tisztelet, a hála, alázat vagy mindhárom kifejezésére.