Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A Zarándok

A fordítás az eredeti orosz szövegből
az “Otkrovennije rasszkazi sztrannyika duhovnomu szvojemu otsu” című kötetből készült.
YMCA-Press, Párizs, 1948
Fordította: Dr. Korzenszky Richárd
Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza
Felelős kiadó: Dr. Pregun István
Forrás: http://www.atanaz.hu/seminary/mei/zoefosz/zarindex.htm

 

Tartalom

Előszó
Első elbeszélés
Második elbeszélés
Harmadik elbeszélés
Negyedik elbeszélés

 

ELŐSZÓ
A zarándok elbeszélései

A múlt század második felében készült az orosz lelki irodalomnak ez a jellegzetes, népszerű alkotása. Szerzője ismeretlen. Sok nyelvre lefordították, sokak épülésére vált keleten és nyugaton egyaránt.

Eleven, színes nyelven mesél. Elmondja, hogyan tanulta meg ó, a “zarándok” a szüntelen imádságot. Elmondja, milyen emberekkel találkozik vándorútján: megelevenednek az orosz regények tipikus alakjai, a kunyhólakó muzsikosok, gazdag nemesek, lengyel urak, egyszerű emberek. Vándorútján kísérője a Biblián meg a száraz kenyéren kívül a Filokália is, útitársa a szüntelen imádság, Jézus nevének ismétlése ajkával, lélegzetvételével, egész valójával, s az Isten él már benne az imádság által. Megváltozik körülötte minden, új arcot ölt a természet. A fák, a madarak, erdők, vadállatok, az idegen emberek, az egész mindenség új életet él: az Istenről beszél neki minden.

Rokona ez az egyszerű orosz zarándok Assziszi szegényének, aki így énekel: “Áldjon téged Urunk, holdanya nénénk, s legfőképpen urunk-bátyánk, a nap...” Rokona ő azoknak, akikről a Diognétoszhoz írt levél szerzője így beszél: “A keresztények úgy élnek hazájukban, mint jövevények; mindenben részt vesznek mint polgárok, de úgy viselnek el mindent, mint akik idegenből jöttek; minden idegen föld hozzájuk, de minden haza – idegen...Testben élnek, de nem a test szerint; a földön vándorolnak, de a mennyben laknak.”

Megjelenik a könyvecskében az orosz vallási élet jellegzetes alakja, a sztarec, a tapasztalt, bölcs lelkivezető, aki Istennek szentelt életével vonzza magához az embereket, s akinek a tevékenysége által a Lélek működik. A sztarec kezében ott a Filokália, egy aszkétikus írásokból álló gyűjtemény, amely a 18. század végétől rendkívül népszerű volt a szláv monostorban is, de gyakran forgatták olvasni tudó egyszerűbb emberek is. Belőle szívták magukba az imádságról szóló tanítást.

Az Istennel való egyesülés tapasztalatát közvetíti a Zarándok elbeszélése. Az igazi imádság utáni tiszta vágyat, és a beteljesülés tiszta boldogságát. Az ezeréves orosz kereszténységnek ez a biblikus hagyományokra visszanyúló, első pillantásra talán gyermekien egyszerű, naivnak tetsző írása igazi mélységeket rejt magában. Jelképes alak ez az egyszerű vándor. A negyedik elbeszélés végén búcsúzunk tőle, hogy Jeruzsálembe indul. Nemcsak a földi Jeruzsálemről van itt szó. Arról a másikról is, ahová minden keresztény igyekszik, akiknek nincs itt maradandó városuk, hanem az eljövendőt keresik. Ezt a várost keresni pedig csak úgy lehet igazán, ha bennünk él a vágy az imádság, a szüntelen szívbéli imádság iránt.

A fordító

 

 

“A király titkát rejtve kell tartani, de az Isten műveit hirdetni és dicsőíteni tiszteletreméltó tett.”
(Tób 12,7)

ELSŐ ELBESZÉLÉS

Isten kegyelméből keresztény vagyok, tetteim szerint nagy bűnös, hivatásom szerint hontalan vándor, a legalacsonyabb sorból, s helységről-helységre zarándokolok. Tulajdonom a következő: hátamon egy zsák száraz kenyérrel, a mellemen a Szentírás: ennyi mindenem. A Szentháromság ünnepét követő huszonnegyedik héten bementem egy templomba déli istentiszteletre imádkozni. A tesszalonikiekhez írt első levelét olvasták az Apostolnak, az ötödik fejezet tizenhetedik versét, amelyben ez áll: “Szüntelen imádkozzatok!” Ez a szó nagyon megragadott, s elkezdtem gondolkodni, hogyan lehet szüntelen imádkozni, amikor az embernek még mást is kellene tennie, hogy életét fenntartsa. Fellapoztam ezt a Bibliában, és ott saját szememmel láttam azt, amit hallottam: “minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva.” (Ef 6,18) Gondolkoztam, gondolkoztam, de megoldást nem találtam.

Mit is tegyek? – töprengtem magamban. Hol találok valakit, aki ezt megmagyarázza nekem? Végigjárom a templomokat, ahol azt mondják, hogy jó prédikáló papok vannak, hátha találok magyarázatot. El is mentem. Nagyon sok prédikációt hallottam az imádságról. De mind általánosságban beszéltek az imádságról: mi az imádság, hogyan kell imádkozni, milyen gyümölcsei vannak az imádságnak, arról azonban, hogyan lehet előrehaladni az imádságban, senki sem beszélt. Volt egyszer ugyan egy prédikáció a lelki imádságról és a szünet nélkül való imádságról, de nem magyarázták meg, hogyan lehet eljutni erre az imádságra. Így aztán a prédikációk hallgatása nem vitt oda engem, ahová óhajtottam. Mikor már elég sokat hallottam, de semmiféle elképzelést nem szereztem arról, hogyan kell szüntelenül imádkozni, abbahagytam a nyilvános prédikációk hallgatását, s elhatároztam, hogy Isten segítségével keresek egy tapasztalt és bölcs embert, aki meg tudja magyarázni nekem a szünet nélkül való imádkozást, mert úgy éreztem, kiolthatatlanul vágyódom erre a tudásra.

Sokat vándoroltam különféle helyeken. Állandóan olvastam a Bibliát, és kérdezgettem, nincs-e valahol egy tapasztalt buzgó lelki vezető, egy szentéletű sztarec. Egy idő után azt mondták, már hosszú idő óta él egy faluban egy úr, aki a lelkével foglalkozik. Házában templom is van, sosem utazik el, mindig imádkozik az Istenhez, s állandóan olyan könyveket olvas, amelyek javára válnak a léleknek. Mikor ezt hallottam, már nem is mentem, egyenesen futottam abba a faluba, amelyikről beszéltek. Oda is értem és eljutottam az úrhoz.

— Mi kellene tőlem? — kérdezett engem.

— Azt hallottam, ön buzgó és okos ember, ezért az Istenre kérem, magyarázza meg nekem, mit jelent, amit az Apostol mond: “Szüntelenül imádkozzatok!”. S hogyan lehet szüntelenül imádkozni? Ezt szeretném tudni, de sehogy sem értem.

Az úr elhallgatott, figyelmesen rám nézett és mondta:

— A szüntelenül való imádkozás az emberi lélek szünet nélküli törekvése az Istenhez. Hogy előre jussunk ebben az édes gyakorlatban, gyakran kell kérnünk az Urat, tanítson meg szüntelenül imádkozni. Imádkozzál többet és bensőségesebben, s majd maga az imádság tárja föl előtted, hogyan válhat szünetnélkülivé. Megjön majd a maga idejében.

Miután ezt elmondta, szólt, hogy hozzanak nekem ételt, útravalót adott és elbocsátott. És nem magyarázta meg, amit akartam.

Ismét útra keltem, töprengtem, töprengtem, olvastam, olvasgattam, elmélkedtem arról, amit az úr mondott nékem, de megérteni nem tudtam. Pedig annyira akartam volna megérteni, hogy még éjjel sem tudtam aludni. Továbbmentem vagy kétszáz versztányit, s egy nagy kormányzósági városba értem. Megláttam ott egy monostort. Megszálltam a fogadóban, s meghallottam, hogy a monostor elöljárója nagyon jólelkű, buzgó, vendégszerető. Elmentem hozzá. Szívesen fogadott, megvendégelt.

— Szentatyám — mondtam —, nem kell nekem a vendégelés. Inkább az kellene, hogy adjon útmutatást: hogy kell megmentenem a lelkemet.

— Hogyan üdvözülj? — Élj a parancsok szerint, imádkozz az Istenhez, és üdvözülsz!

— Azt hallottam, szüntelen imádkozni kell, de nem tudom hogyan. De azt sem tudom megérteni, mit jelent a szünet nélküli imádság. Kérem, Atyám, magyarázza meg ezt nekem!

— Nem tudom, kedves testvérem, hogy is magyarázzam meg ezt neked. Várj csak! Van egy könyvem, abban ott a magyarázat — s kihozta Szent Dimitrij tanítását a benső emberről. Tessék, olvasd el, itt, ezen a lapon!

Elkezdtem olvasni: “Az Apostolnak ezeket a szavait: – szüntelenül imádkozzatok – a lélekkel végzett imádságra kell érteni: a lélek mindig képes behatolni az Istenbe.”

— Hogyan tud Tőle soha el nem fordulni és szüntelenül imádkozni?

— Ez nagyon nehéz. Akkor tud, ha ezt az Isten valakinek megadja. — mondta. És nem magyarázta meg.

Ott töltöttem az éjszakát, reggel aztán köszönetet mondtam a szíves vendéglátásért, s tovább róttam az utat, magam sem tudtam, hová. Bánkódtam, hogy értetlen vagyok, s hogy vigasztalódjam, a Bibliát olvastam. Így mentem vagy öt napig a nagy úton, végül estefelé utolért egy öreg: kinézése szerint mintha szerzetes lenne.

Kérdésemre elmondta, hogy remeteség szerzetese, amely úgy tíz versztára van az út mellett, s hívott, menjek vele.

Befogadják nálunk a zarándokokat — mondta ott megpihenhetnek, s enni is kapnak a vendégházban lévő jámborokkal együtt.

Valahogy nem akartam menni és így feleltem a meghívásra:

— Az én nyugalmam nem a lakástól függ, hanem a lelki tanítástól. Nem kell nekem étel, van a zsákomban száraz kenyér elég.

— Miféle tanítást keresel? Mi az, amit nem értesz? Gyere csak, gyere, kedves testvérem, vannak nálunk tapasztalt sztarecek, adnak ők lelkitáplálékot s megmutatják a helyes utat az Isten igéjének és a szentatyák írásainak fényében.

— Nézze csak, bátyuska, körülbelül egy éve, hogy a déli istentiszteleten meghallottam az Apostol parancsát: “Szüntelenül imádkozzatok!” Mivel nem értettem, elkezdtem olvasni a Bibliát. S ott még több helyen is rátaláltam az Isten parancsára, hogy állandóan imádkozni kell. Mindig, minden helyen, akármivel vagyunk is elfoglalva, virrasztás, sőt még alvás közben is. “Alszom, de szívem virraszt” (Én 5,2). Nagyon csodálkoztam ezen, s nem tudtam megérteni, hogyan lehet ezt teljesíteni, s miféle eszközökkel lehet rá eljutni. Feltámadt bennem az erős kíváncsiság és kívánság, – se éjjel, se nappal nem ment ki a fejemből. Elkezdtem járni a templomokat, hogy prédikációkat hallgassak az imádságról, de akármennyit is hallgattam, egyben sem találtam tanítást arról, hogyan kell szüntelenül imádkozni. Mindig csak az imádsághoz való előkészületről beszéltek, vagy a gyümölcseiről, vagy hasonlókról, de nem tanítottak arról, hogyan kell szüntelenül imádkozni és mit jelent ez az imádság. Gyakran olvastam a Bibliát, s összehasonlítottam vele, amit hallottam, de így sem jutottam el a kívánt ismeretre. S így tudatlanságban és nyugtalanságban maradtam mostanáig.

A sztarec keresztet vetett és beszélni kezdett.

— Adj hálát az Istennek, szeretett testvérem, hogy feltárta ezt előtted, hogy feltárta benned a szüntelen belső imádság megismerésének legyőzhetetlen vágyát. Ismerd fel ebben az Isten meghívását, és nyugodj meg. Hidd el, hogy eddig az Isten hívó szava és a te kutató akaratod összhangban volt, s Ő adta értésedre, hogy nem e világ bölcsessége, nem is felületes tudásszomj az, amivel a mennyei fényességet, a szüntelen való imádkozást el lehet érni, hanem ellenkezőleg, a lelki szegénység és a tevékeny tapasztalás tárja fel az egyszerű szívnek. Ezért egyáltalán nem csoda, hogy nem hallhattál az imádság lényegéről, s nem tudtad meg, mi az a tudomány, amivel el lehet érni szüntelen működését. S hogy megmondjam az igazat, sokat prédikálnak az imádságról ugyan, sokat is írnak róla a különböző írók, fejtegetéseik legnagyobbrészt értelmi megfontolásokon nyugszanak, a természetes ész elképzelésein, nem pedig a tevékeny tapasztalaton. Így aztán arról beszélnek inkább, ami az imához tartozik, de nem a lényegről. Van, aki csodálatosan tud beszélni az imádság szükségességéről. Más valaki ismét az erejéről. Egy harmadik azokról az eszközökről, amelyek a tökéletes imádsághoz vezetnek, vagyis arról, hogy az imádsághoz buzgóság, figyelem, izzó szív, tiszta gondolkodás, az ellenséggel való kibékülés, alázatosság, töredelem és még több hasonló dolog kell. De mi az imádság? És hogyan tanul meg az ember imádkozni? Ezekre a kérdésekre, pedig ezek a legfontosabbak, a mostani prédikációkban nagyon ritkán találunk kielégítő magyarázatokat. Ez azért van, mert ezeket a magyarázatokat sokkal nehezebb megadni, mint az összes előbb felsorolt fejtegetéseket. Titkos, szent tudást kívánnak, nemcsak iskolás tanultságot. De a legszomorúbb az, hogy a hiú, természetes okosság egyeseket arra ösztönöz, hogy az Istent emberi mértékek szerint mérjék. Sokan egészen tévesen gondolkoznak az imádságról, amikor azt hiszik, hogy az előkészítő eszközök és jócselekedetek eredményezik az imádságot, nem pedig az imádság szüli a jócselekedeteket és az összes erényeket. Ebben az esetben az imádság gyümölcseit vagy következményeit helytelenül összekeverik a hozzá vezető eszközökkel és utakkal, s így lekicsinylik az imádság erejét. Ez pedig teljesen ellenkezik a Szentírással, hiszen Pál apostol ilyen szavakkal tanít az imádságról: “Mindenekelőtt arra intelek, végeztess imádságot” (1Tim 2,1).

Az első tanítás az Apostolnak ezekben a szavaiban az, hogy mindenek elé helyezi az imádságot. Sok jócselekedetet kívánnak a keresztényektől, de az imádságnak mindenekelőtt kell lennie, mert nélküle semmi jócselekedet nincsen. Imádság nélkül lehetetlen megtalálni az utat az Úrhoz, megérteni az igazságot, keresztrefeszíteni a testet szenvedélyeivel és kívánságaival, beragyogtatni a szívbe Krisztus világosságát, s egyesülni vele. Nem megy ez gyakori imádság nélkül. Gyakori imádságot mondtam, mivel az imádság tökéletessége és helyessége kívül van a mi lehetőségeinken, amint szent Pál apostol mondja: “még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni” (Róm 8,26). Következésképpen csak a gyakoriság, a szakadatlanság áll rendelkezésünkre, hogy ezzel az eszközzel eljussunk a tiszta imádságra, amely anyja az összes lelki javaknak.

— Legyen a tiéd az anya, s majd gyermeket szül neked, — mondja Szíriai Szent Izsák.

Tanuld meg, hogyan kell első helyre helyezni az imádságot, s akkor majd könnyen megszerzel minden erényt. Erről azonban nem is sokat tudnak, nem is sokat beszélnek azok, akik nem ismerik jól a gyakorlatot, s a szentatyák titkos tanításait.

Miközben így beszélgettünk, anélkül, hogy észrevettük volna, majdnem megérkeztünk már a remeteséghez. S hogy a bölcs sztarecet el ne veszítsem szemem elől, s amilyen gyorsan csak lehet teljesüljön a kívánságom, sietve így szóltam:

— Legyen olyan jó, tisztelendő bátyuska, magyarázza meg nekem, mit jelent a szüntelen belső imádság, és hogyan lehet megtanulni: látom, hogy jól ismeri tapasztalásból.

A sztarec szeretettel fogadta kérésemet és magához hívott:

— Gyere most hozzám, adok neked egy könyvet a szentatyáktól, s ennek a könyvnek alapján Isten segítségével világosan és pontosan megérted, mi az imádság, s megtanulsz imádkozni.

Bementünk a cellájába, s a sztarec így kezdett beszélni:

— A szüntelen belső Jézus-ima: Jézus Krisztus isteni nevének szakadatlan, szüntelen segítségül hívása ajkunkkal, lelkünkkel, szívünkkel, miközben elképzeljük, hogy Ő mindig jelen van s kérjük, hogy irgalmazzon nekünk, minden tettünk közben, mindenütt, mindenkor, még ha alszunk is. Ezekből a szavakból áll: Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!

Ha valakinek szokásává lett ez a fohász, nagy vigasztalást fog tapasztalni, és igényévé válik, hogy mondja ezt az imát, annyira, hogy már élni sem fog tudni az imádság nélkül, s egészen feloldódik benne. Érted már, mi a szüntelen imádság?

— Nagyon jól megértettem, Atyám! Az Istenre kérem, tanítson meg, hogyan juthatok el ide! — kiáltottam teli örömmel.

— Hogy hogyan lehet megtanulni az imádságot; mindjárt olvasunk arról ebben a könyvben. Ezt a könyvet Filokáliának hívják. Teljes és pontos tudást tartalmaz ez a könyv a teljes és pontos tudást a szüntelen imádságról. Huszonöt szentatya állította össze. S annyira fönséges és hasznos, hogy a szemlélődő lelkiéletben a legkiválóbb és legelső tanítómesternek tartják. Amint Szent Nikéforosz mondja, “veríték és fáradság nélkül elvezet a tökéletességre”.

— Talán magasabb és szentebb még a Bibliánál is? — kérdeztem.

— Nem, nem magasabb és nem szentebb a Bibliánál, de világos magyarázata van benne mindannak, ami titokzatos a Bibliában, és rövidlátó értelmünk számára nehezen megközelíthető. Mondok egy példát: a nap a legnagyobb, a legragyogóbb és legkiválóbb fény, mégsem tudod egyszerű, védtelen szemmel nézni, szemlélni. Egy kis üveg kell hozzá, amely milliószor kisebb és sötétebb, s ezen keresztül aztán nézheted már a csillagoknak ezt a pompás fejedelmét, gyönyörködhetsz benne és magadba foghatod lángoló sugarait. A Szentírás is egy ilyen ragyogó nap, a Filokália pedig a szükséges üveg, amely lehetővé teszi, hogy megközelíthessük ezt a fényt. Hallgasd csak, felolvasom neked, hogyan lehet megtanulni a szüntelen belső imádságot.

A sztarec felütötte a Filokáliát, kikereste Teológus Új Szent Simeon tanítását és olvasni kezdte.

“Ülj le csendesen, egyedül, hajtsd le a fejed, csukd be a szemed – lélegezz nagyon könnyedén, képzeletedben tekints szívedbe. Lélegzés közben könnyedén mozgatva ajkad, vagy csak lélekben mondd: “Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam!” Végy fáradságot magadnak, hogy minden idegen gondolatot messze űzzél. Légy csendben, türelmesen, s gyakran végezd ezt a gyakorlatot! Majd a sztarec megmagyarázta mindezt, megmutatta, hogyan kell ezt csinálni. Aztán elolvastuk még, amit Sínai Szent Gergely és Szent Kallisztosz és Ignátiosz tanított. Mindazt, amit a Filokáliában olvastunk, a sztarec saját szavaival is elmagyarázta. Lelkesen és figyelmesen hallgattam mindent, emlékezetembe véstem, s igyekeztem lehetőleg mindent megjegyezni. Így virrasztottuk át az egész éjszakát, majd anélkül, hogy valamit is aludtunk volna, mentünk a hajnali istentiszteletre.

A sztarec elbocsátott. Megáldott, s azt mondta, hogy amíg tanulom az imádságot, járjak hozzá egyszerű szívvel gyónni, mert tanítómester felügyelete nélkül nehéz és eredménytelen a benső imádsággal való foglalkozás.

Amikor a templomban álltam, éreztem, hogy lángoló buzgóság csap fel bennem, hogy minél nagyobb szorgalommal tanuljam meg a szüntelen belső imádságot. Kértem az Istent, segítsen ebben. Majd arról kezdtem el gondolkodni, hogyan is járok majd a sztarechez tanácsért vagy gyónni, – a fogadóban nem lakhatom tovább, csak három napig, a remeteség közelében pedig nincs szállás... Végül is meghallottam, hogy körülbelül négy versztányira van egy falu. Elmentem oda, hogy helyet keressek magamnak. Nagy örömömre kényelmes alkalmat nyújtott nekem Isten: elszegődtem egy paraszthoz az egész nyárra. A veteményes kertjét kellett őriznem s ott egy csőszkunyhóban laknom egyedül. Hála Istennek, nyugodt helyet találtam! Itt laktam tehát, s tanultam a belső imádságot a nekem tanított módszer szerint, és eljártam a sztarechez.

Vagy egy hétig foglalkoztam a szüntelen imádság tanulásával, tele buzgalommal, földi magányomban, ugyanúgy, ahogy azt a sztarec nekem elmagyarázta. Az elején úgy látszott, hogy megy is. De aztán nagy nehézséget éreztem: Restség, unalom, lustaság fogott el, s mindenféle gondolatok zúdultak rám. Szomorúan mentem a sztarechez, elmondtam neki helyzetemet. Nagy szeretettel fogadott. Azt mondta:

— Ez, kedves testvérem, a sötétség világának a harca ellened. Mert semmi sem félelmetesebb számára, mint a szív imádsága, ezért mindenféle módon igyekszik megzavarni és elfordítani az imádság tanulásától. Egyébként az ellenség is Isten ítélete és akarata szerint cselekszik. Isten vizsgáztatja türelmedet, ez pedig hasznodra válik. Bizonyára ki kell állnod az alázatosság próbáját, ezért még korai is a legnagyobb szívbeli fölemelkedésre törekedned, nehogy lelki gőgbe essél. Mindjárt felolvasok neked egy tanítást erről az esetről a Filokáliából.

A sztarec kikereste Nikéforosz szerzetes tanítását és olvasni kezdett.

“Ha saját fáradozásoddal nem találod meg a bejáratot szíved birodalmába, amint ezt neked megmagyarázták, akkor tedd azt, amit mondok, és Isten segítségével megtalálod, amit keresel. Tudod, hogy e szavak kimondásának képessége megvan minden ember torkában. Használd fel ezt a képességet, űzz el minden idegen gondolatot (meg tudod ezt tenni, ha akarod), és szüntelenül mondd: Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! – És kényszerítsd magadat, hogy mindig ezt mondd. Ha kitartasz ebben egy ideig, feltárul előtted kétség nélkül a szívhez vezető út. Így tanítja a tapasztalat.

— Hallod, mit tanítanak a szentatyák ebben az esetben? — mondta a sztarec. Bizalommal fogadd meg tehát a parancsot, s amilyen gyakran csak tudod, mondd ki ajkaddal a Jézus-imát. Csinálj egy harminchárom szemes füzért, mondj el rajta először háromezer imát naponta. Állsz vagy ülsz, jársz vagy felkelsz, szüntelen ismételd: Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam! Ne hangosan, ne sietve, s tedd ezt háromezerszer naponta. Ne is tégy hozzá semmit, ne is végy el belőle semmit saját fejed szerint. Segíteni fog vele az Isten, hogy megszerezd a szív szüntelen tevékenységét.

— Örömmel fogadtam parancsát s visszamentem szállásomra. Elkezdtem végezni az imát, pontosan úgy, ahogy a sztarec tanította. Vagy két napig nehéz volt, utána azonban olyan könnyű, s ajkaim úgy kívántak már, hogy amikor nem mondtam az imát, felébredt bennem a kívánság, hogy ismét végezzem a Jézus-imát, s már könnyebben ejtettem ki, s nem úgy, mint előbb, kényszerűségből.

Elmondtam ezt a sztarecnek, s megparancsolta nekem, hogy napjában hatezer imát mondjak el. Így szólt: — Légy nyugodt, és csak arra törekedj, hogy minél hűségesebben végezd el a kiszabott számú imát: veled lesz az Isten kegyelme.

Egész héten át mindennap hatezerszer végeztem el a Jézus-imát magányos kunyhóban, semmi mással nem törődtem, nem figyeltem idegen gondolatokra, bármilyen erővel törtek is rám. Csak arra ügyeltem, hogy pontosan teljesítsem a sztarec parancsát. És mi történt? Úgy hozzászoktam az imádsághoz, hogy ha még rövid időre is abbahagytam, azonnal azt éreztem, hogy hiányzik valami, mintha elvesztettem volna valamit. Ismét elkezdtem az imádságot, s abban a pillanatban felvidultam. Ha találkoztam valakivel, nem találtam örömöt a vele való beszélgetésben. Csak azt kívántam, hogy mindig egyedül legyek és imádkozzam. Úgy hozzászoktam egy hét alatt.

Mikor aztán már tíz napja nem látott a sztarec, maga keresett fel engem. Feltártam előtte állapotomat. Meghallgatott és ezt mondta:

— Nos, megszoktad az imádságot. Vigyázz, hogy mindig ébren tartsd ezt a szokásodat, s gyarapítsd. Ne vesztegesd el idődet és határozd el Isten segítségével, hogy ezentúl naponta tizenkétezer imát mondasz el. Maradj a magányban, korán kelj és későn térj nyugovóra, és mindig két hét elteltével gyere el tanácsért.

Úgy is tettem, ahogy a sztarec parancsolta. Az első nap alig lettem kész a tizenkétezer adaggal késő estig. Másnap már könnyen ment s örömöt találtam benne. Először fáradtságot éreztem az imádság állandó kimondása közben, vagy mintha valami megkötötte volna a nyelvemet s az állkapcsomat, ami egyébként nem volt kellemetlen. Majd könnyű fájdalmat éreztem a szájpadlásomon, azonkívül fájdalmat tapasztaltam jobb kezem hüvelykujjában is, amellyel a füzér szemeit számláltam. Égett a csuklóm is, s az égés felnyúlt egészen a könyökömig is: ez igen kellemes érzés volt. Mindez mintha fellelkesített volna és az imádság buzgóbb végzésére ösztönzött volna. Öt napig végeztem így hűségesen tizenkétezer imát, és a megszokottnál kellemesebb érzés és élvezet köszöntött rám.

Egy alkalommal korán reggel mintha az imádság ébresztett volna fel. Elkezdtem olvasni a reggeli imát, de a nyelvem ügyetlenül állt rá, és minden kívánságom arra ösztönzött, hogy a Jézus-imát mondjam. Elkezdtem mondani. Micsoda könnyű volt, micsoda vidám volt a szívem, s mintha nyelvem és ajkam maguktól, biztatás nélkül mondták volna a szavakat! Egész nap boldog voltam, mintha minden a világon idegen lett volna számomra, mintha más földön lettem volna, és kora estig könnyedén elvégeztem a tizenkétezer imát. Nagyon vágyódtam arra, hogy tovább folytassam, de nem mertem többet végezni, mint amennyit a sztarec parancsolt. Így

hívtam segítségül a következő napon is Jézus Krisztus nevét, könnyedén, vágyódással.

Aztán elmentem a sztarechez, hogy feltárjam előtte bensőmet, és mindent részletesen elmondtam neki. Miután meghallgatott, beszélni kezdett:

— Hála Istennek, hogy megismerted az imádság könnyűségét és szépségét. Ez természetes dolog, a gyakori ismétléstől van. Hasonlóan a géphez, melynek lendületbe hozzák lendkerekét, s akkor még sokáig tovább fut magától. Hogy azonban még tovább működjék, meg kell a kerekeket kenni, meg-meglökni. Látod, micsoda nagyszerű tulajdonságokkal ajándékozta meg az ember érzéki természetét az emberszerető Isten. Micsoda tapasztalások támadhatnak a meg nem tisztult érzéki természetben és a bűnös lélekben, amint ezt magad is átélted. Milyen nagyszerű, milyen boldogító és édes, ha az Úr megadja a kegyelmet, hogy felfedezzük az öntevékeny belső imádság adományát, s hogy megtisztítsuk a lelket a szenvedélyektől. Leírhatatlan ez az állapot, és ha feltárul az imádságnak e titka, előre megízlelhetjük a mennyei édességet, már itt a földön. Azok méltók erre, akik szerető szívük egyszerűségében keresik az Urat. Most már megengedem, hogy annyiszor végezd az imádságot, ahányszor akarod. Ha lehet minél többször! Igyekezz az imádságnak szentelni az ébrenlét egész idejét! Számolás nélkül hívd segítségül Jézus Krisztus nevét. Alázatosan add át magad Isten akaratának és Tőle várj segítséget. Hiszem, hogy nem hagy el téged, és irányítani fogja utadat.

Miután megfogadtam ezt a tanítást, az egész nyarat állandóan a szüntelen, ajakkal végzett Jézus-imában töltöttem, s nagyon nyugodt voltam. Nagyon gyakran álmodtam, hogy imádkozom. Nappal pedig, ha valakivel találkoztam, mindenki kivétel nélkül olyan kedvesnek tűnt, mintha rokonom lett volna. Még akkor is, ha semmi dolgom sem volt velük. Mindenféle idegen gondolat magától eltűnt. Nem gondoltam semmi másra, csak az imádságra. Értelmem is ezt hallgatta, szívem pedig időnként melegséget és kellemes érzést tapasztalt. Amikor éppen templomba mentem, a hosszú istentisztelet is rövid volt nekem, nem volt fárasztó, mint régebben. Magányos csőszkunyhóm pompás palota volt nekem, s nem tudtam, hogyan is adjak hálát az Istennek, hogy nekem, elvetemült bűnösnek olyan megmentőt és tanítómestert küldött, mint a sztarec.

De nem sokáig élveztem szeretett és bölcs sztarecem oktatásait: a nyár vége felé meghalt. Könnyek között vettem búcsút tőle, s miután megköszöntem neki atyai tanácsait, elkértem tőle áldásos emlékül füzérét, amivel imádkozott. Így aztán egyedül maradtam. Majd a nyár is véget ért. A termést betakarították a kertből. Nem volt már hol laknom. A paraszt elbocsátott. Két rubelt adott a csőszködésért és útravalóul telerakta száraz kenyérrel a zsákomat. Ismét vándorolni kezdtem, faluról-falura. Ám nem úgy vándoroltam már, mint előbb, kényszerűséggel. Jézus Krisztus nevének segítségül hívása vidámított az úton, és az emberek jóságosak voltak hozzám, mintha mindenki szeretne engem.

Egy alkalommal gondolkozni kezdtem, mit is csináljak a pénzemmel, amit a csőszködésért kaptam. Mit is kezdjek vele? Hm, a sztarec már nincs többé, nincs kitől tanulnom. Veszek egy Filokáliát és elkezdem tanulni belőle a belső imádságot. Keresztet vetettem, s imádkozva tovább róttam az utat. Eljutottam a kormányzósági városba és kérdezősködni kezdtem a boltokban a Filokália után. Találtam is az egyik üzletben, de három rubelt kértek érte, nekem meg csak kettő volt. Alkudoztam, alkudoztam, a kereskedő azonban nem adta olcsóbban. Végül azt mondta:

— Menj oda ahhoz a templomhoz, keresd meg a templomatyát. Van neki egy igen régi ilyen könyve, talán odaadja neked két rubelért. Elmentem, s meg is vettem tényleg két rubelért a Filokáliát: egy réges-régi szétolvasott példányt. Nagyon boldog voltam. Úgyahogy összekötöztem, belevarrtam egy ruhába és eltettem a zsákomba a Biblia mellé.

Most aztán így vándorlok, szüntelenül mondom a Jézus-imát, amely értékesebb és édesebb a számomra a világon mindennél. Megyek naponta tizenkét vagy még több versztányit is, és nem érzem, hogy megyek, csupán azt, hogy imádkozom. Ha csípős hideg járja át tagjaimat, még feszültebben mondom az imádságot, és csakhamar teljesen átmelegszem. Ha már-már elfog az éhség, gyakrabban hívom segítségül Jézus Krisztus nevét, és elfelejtem, hogy ennem kellene. Ha megbetegszem, vagy ha hasogat a hátam vagy a lábam, az imádságra figyelek, s máris nem érzem a fájdalmat. Ha megbánt valaki, csak arra gondolok, milyen édes a Jézus-ima, azonnal eltűnik a megbántás és a harag, s mindent elfelejtek. Valahogy úgy bolondos is vagyok, semmire sincs gondom, semmi sem köt le, nem nézek semmiféle hiúságra, legszívesebben mindig a magányban lennék. Szokásom szerint csak egy dolog sarkall, hogy szüntelenül imádkozzam. S amikor vele foglalkozom, mindig nagyon vidám vagyok. Csak az Isten tudja, mi fog még történni velem. Természetesen mindez csak érzéki, vagy amint a megboldogult sztarec mondta, természetes és mesterséges, szokás-teremtette dolog. Mégsem merek még vállalkozni a szívbéli belső imádság megtanulására és elsajátítására, mert méltatlan és buta vagyok. Várom az Isten akaratának óráját és remélek elhunyt sztarecem imáiban. Így aztán, ha nem is értem még el a szüntelen öntevékeny lelki imádságot szívemben, mégis hála az Istennek, most már világosan értem, mit jelentenek a szavak, amelyeket az Apostol levelének olvasásakor hallottam:

“Szüntelen imádkozzatok!”

 

 

MÁSODIK ELBESZÉLÉS

Sokáig vándoroltam faluról-falura, kísérőm a Jézus-ima volt. Bátorított, vigasztalt minden utamon, minden találkozásnál, minden esemény közepette. Végül úgy éreztem, hogy jobb lenne valahol egy helyen megállapodnom, s amennyire lehet, kényelmesen a magánynak és a Filokália tanulmányozására adnom magam. Már kicsit beleolvastam ugyan, amikor lefeküdtem éjszakára, vagy nappal megpihentem, mégis erős vágyat éreztem, hogy hosszabban elmélyedjek a könyvben és hívó lélekkel igaz tanítást merítsek belőle lelkem megmentésére a Jézus-ima által. Mivel azonban kívánságomnak megfelelően sehol sem tudtam a túlságosan megerőltető testi munkát elvállalni – mert bal kezem gyermekkorom óta nem tudom használni – nem volt lehetőségem, hogy állandó munkát és szállást találjak. Elindultam tehát a szibériai földek felé, Irkutszki Szent Innokentijhez, mivel úgy véltem, hogy a szibériai erdőkben és sztyeppéken csendesebben vándorolhatok, s így kényelmesebben foglalkozhatom az imádsággal és a könyv olvasásával. Így róttam tehát az utat és szünet nélkül végeztem ajkammal az imádságot. Végül aztán, nem is túl hosszú idő múlva, azt éreztem, hogy az imádság valahogy kezdett átmenni a szívembe. Vagyis a szívem a megszokott dobbanással egész bensőségesen kezdte kimondani az imádság szavait. Minden dobbanásnál, például: 1. Uram, 2. Jézus, 3. Krisztus, s így tovább. Abbahagytam az imádságot ajkaimmal, s arra kezdtem figyelni, mint beszél a szívem. Visszaemlékeztem, hogyan magyarázta ezt nekem a sztarec, s milyen jó volt ez! Majd finom fájdalmat éreztem szívemben, lelkemben pedig oly szeretetet Krisztus Jézus iránt, hogy úgy tűnt, mintha valahol találkoztam volna Vele, lábaihoz borultam volna, s nem engedtem el, megcsókoltam lábait és könnyek között mondtam köszönetet, hogy nekem, méltatlan és bűnös teremtménynek ilyen vigasztalást ajándékozott kegyelmével és szeretetével.

Ugyanakkor jótékony meleget kezdtem érezni a szívemben. Ez a meleg szétáradt az egész mellkasomon. Arra serkentett, hogy buzgón olvassam a Filokáliát, hogy megvizsgáljam tapasztalataimat, s hogy tovább tanulmányozzam a belső imádsággal való foglalkozást. Attól féltem, ha nem nézek utána, kísértésbe esem, vagy természetes hatásokat a kegyelem művének tartok, vagy gőgös leszek, mert gyorsan megtanultam az imádságot. Ezért többnyire éjjel vándoroltam, a nappalt pedig azzal töltöttem, hogy leültem az erdőben a fák alá és olvastam a Filokáliát. Ó, menynyi újat, mennyi bölcset és eddig ismeretlent tárt föl előttem ez az olvasás! Amikor ezzel foglalkoztam, olyan édességet tapasztaltam, amilyet eddig elképzelni se tudtam. Volt ugyan a könyvben néhány hely, amit balga értelmem nem fogott fel, de ami érthetetlen volt, azt megismertem a szív imádságával. S hozzá közben álmomban néha megjelent elhunyt sztarecem, aki sok mindent megmagyarázott, legfőképpen pedig készségessé tette értelmetlen lelkemet az alázatosságra. Több mint két nyári hónapot töltöttem ilyen boldogan. Leginkább erdőkben vándoroltam, s földutakon bementem egy-egy faluba, száraz kenyeret kértem a zsákomba, meg egy marék sót, megtöltöttem vízzel a kulacsomat, aztán tovább róttam a következő száz versztát.

Talán elvetemült lelkem bűnei miatt, vagy okulás és tapasztalatszerzés – a lelki életben szokásos ez a nyár vége felé nagy megpróbáltatás ért. Amint az országutat róttam, utolért két ember a szürkületben. Pénzt akartak tőlem. Talán katonák lehettek. Amikor azt mondtam, hogy nincs egy kopejkám sem, nem hitték el és szemtelenül kiabálták:

— Hazudsz! A zarándokok mindig összekoldulnak egy csomó pénzt!

S úgy fejbevágtak egy furkósbottal, hogy eszméletlenül estem össze. Nem tudom meddig feküdtem így. Amikor ismét magamhoz tértem, arra eszméltem föl, összetörve fekszem az erdőben, nem messze az országúttól. Hiányzik a zsákom, csak a zsinórok voltak meg, amiken cipeltem, de azok is elvágva. Az igazolványomat, hála Istennek nem vitték el: benn tartottam a régi sapkámban, hogy lehetőleg gyorsan elő tudjam mindig venni, ha kérik. Amikor föltápászkodtam, keserves sírásra fakadtam. Nem is annyira azért, mert a fejem sajgott, hanem mert könyveim, a Biblia és a Filokália, amelyek az elrabolt zsákban voltak, elvesztek. Éjjel-nappal keseregtem és sírtam. Hová lett a Bibliám, amit kiskorom óta olvastam, és mindig magammal vittem? Hová a Filokáliám, amelyből tanítást és vigasztalást merítettem? Én, boldogtalan, életem egyetlen kincsét is elveszítettem, anélkül, hogy kielégíthettem volna magam vele! Ütöttek volna inkább agyon, minthogy most így, lelki táplálék nélkül kelljen élnem! Soha többé nem tudom visszaszerezni már magamnak.

Két napig alig tudtam mozgatni a lábam, annyira elgyötört a fájdalom. A harmadik nap erőim egészen cserbenhagytak, összeestem egy bokor alatt és elaludtam. Álmomban sztarecem cellájában voltam, s elpanaszoltam neki bánatomat. A sztarec megvigasztalt s így beszélt:

— Tanuld meg ebből, hogy közömbösnek kell lenned a földi dolgok iránt, hogy annál kényelmesebben folytathasd utadat az ég felé. Ez a kísértés azért látogatott meg, hogy ne essél a lelki gyönyörök hajszolásába. Azt akarja az Isten, hogy a keresztény ember vesse el önakaratát, saját kívánságát, minden szenvedélyét és egészen, és teljesen adja át magát Isten akaratának. Az életben mindent úgy irányít, hogy az ember javára váljék. Elősegíti üdvösségét, “aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4). Végy tehát bátorságot és hidd, hogy “az Isten erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10,13) Hamarosan te is nagyobb vigasztalást találsz, mint amekkorák a szenvedések, amelyeket most elviselsz.

Ezeknél a szavaknál fölébredtem. Úgy éreztem, erőim megszilárdulnak és egyúttal világosság és megnyugvás szállt a lelkembe.

— Legyen meg az Isten akarata! — mondtam, keresztet vetettem, fölálltam, és tovább mentem. Az imádság ismét működni kezdett szívemben, mint korábban, és vagy három napig vándoroltam így tovább.

Majd útközben utolértem egy fegyenccsapatot, amelyet egy őr kísért. Amikor elhaladtam a menet mellett, megpillantottam azt a két embert, akik kiraboltak, és mivel a legutolsó sorban mentek, leborultam előttük és könyörögve kértem, mondják meg, hol vannak a könyveim. Először rám se figyeltek, később azonban az egyikük azt mondta:

— Ha adsz valamit, megmondjuk, hol vannak a könyveid. Adj egy rubelt! — Megesküdtem nekik, hogy megadom a pénzt, még ha valakitől úgy is kellene azt koldulnom Krisztus nevében.

Ha akarjátok, vegyétek zálogba az igazolványomat! — Akkor megmondták, hogy könyveimet, a többi lopott holmival együtt, amit elvettek tőlük, ott viszik a kocsiban.

— De hogyan kapom meg azokat?

— Kérd meg a kapitányt, aki minket kísér! — Odarohantam a kapitányhoz és kimerítően elmagyaráztam neki mindent. Többek között megkérdezte tőlem:

— Tényleg tudod olvasni a Bibliát? — Nemcsak olvasni tudok mindent, válaszoltam, hanem még írni is. Találni fog egy bejegyzést a Bibliában, hogy az az enyém, s itt az igazolványomban ott a nevem, meg a foglalkozásom. A kapitány akkor ezt mondta:

— Ezek a csirkefogók szökött katonák, egy földkunyhóban tanyáztak és sok embert kifosztottak. Egy ügyes kocsis tegnap elfogta őket, éppen a trojkáját akarták ellopni. Odaadom én a könyveidet, ha ugyan megtalálod őket. Gyere aztán velünk pihenőre. Nem megyünk már sokat, vagy négy versztát csupán, miattad azért nem állítom meg az egész csapatot, meg a kocsit. — Boldogan szedtem a lépteimet a kapitány lova mögött. Lassan beszédbe elegyedtünk. Láttam, hogy jó ember, nem fiatal, az éveit tekintve. Az igazsághoz híven feleltem minden kérdésére. Így érkeztünk el az állomáshelyre, ahol éjszakai pihenőt tartanak. Előkereste könyveimet, odaadta és azt mondta:

— Hová is mennél most éjszaka? Nálam töltheted az éjszakát a pitvarban. — Ott is maradtam.

Amint visszakaptam a könyveimet, olyan boldog lettem, nem is tudtam, hogyan adjak hálát az Istennek. Magamhoz szorítottam a könyveket. Olyan sokáig, hogy a kezeim már görcsöt kaptak. Patakzott a könny a szememből örömömben, szívem elragadtatással dobogott.

A kapitány rám nézett és megkérdezte:

— Szereted olvasni a Bibliát? Az örömtől nem is tudtam válaszolni, csak sírtam. Így folytatta:

— Barátom, magam is rendszeresen olvasom az Evangéliumot minden nap. — Ezekkel a szavakkal kigombolta zubbonyát és előhúzott egy kicsi, Kijevben nyomtatott, ezüstkötésű Evangéliumos könyvet.

— Ülj csak le, elmondom, hogyan jutottam ide... Készítsetek csak vacsorát!

Leültünk az asztalhoz és a kapitány mesélni kezdett:

— Fiatal ember voltam, amikor szolgálni kezdtem a hadseregnél, tehát nem a garnizonban. Szolgálatomat jól végeztem, feletteseim szerettek, mert ügyes zászlós voltam. De fiatal voltam, s barátaim szintén. Szerencsétlenségemre rászoktam az ivásra, a végén pedig már részeges lettem. Olyan volt az, mint egy betegség. Ha nem ittam, ügyes tiszt voltam, ám alighogy el kezdtem inni, hat hétre máris fogdába kerültem. Sokáig tűrték. Végül azonban lefokoztak, mert italos bátorságomban goromba szavakat mondtam a főnökömnek. Három évre a garnizonba raktak egyszerű katonának. Megfenyegettek szigorúbb büntetéssel is, ha nem javulok meg és nem hagyom abba az ivást. Ebben a boldogtalan helyzetemben történt aztán, hogy akármennyire is próbáltam megtartóztatni magam és bűnömből kigyógyulni, semmiképpen sem tudtam felhagyni vele. Ezért áthelyeztek egy büntetőszázadba. Amikor ezt meghallottam, nem tudtam, mit is kezdjek magammal.

Egy alkalommal gondolataimba mélyedve ültem a laktanyában. Éppen bejött oda egy szerzetes. Gyűjtőkönyv volt nála, adományokat kért egy templom építéséhez. Mindenki adott, amennyit éppen tudott. Odalépett hozzám is. Megkérdezte tőlem:

— Miért vagy olyan szomorú? Beszélgetésbe elegyedtünk. Elpanaszoltam neki bánatomat. A szerzetes részvéttel hallgatott és azt mondta:

— Éppen így történt a bátyámmal is. S mi segített rajta? A gyóntatóatyja adott neki egy Evangéliumot, határozottan megparancsolta neki, hogy valahányszor kívánsága támad inni, azonnal olvasson el egy fejezetet az Evangéliumból, s ha még mindig kíván inni, olvassa el a következő fejezetet is. Így is tett a bátyám, s nagyon hamar elmúlt az ivás utáni vágya. Tizenöt éve egy csepp részegítő ital nem folyt le a torkán. Te is így tegyél! Meglátod, használ majd. Van egy Evangéliumom, elhozom neked.

Miután meghallgattam, ezt mondtam neki:

— Mit segít rajtam az Evangélium, ha sem a saját fáradozásaim, sem pedig az orvosságok nem tudtak leszoktatni az ivásról? Így beszéltem, mert még sohasem olvastam az Evangéliumot.

— Ne beszélj semmit! — válaszolta a szerzetes légy biztos, hogy használni fog. Egy nap múlva tényleg elhozta a megígért Evangéliumos könyvet. Felnyitottam, egy pillantást vetettem rá, átfutottam néhány sorát és azt mondtam:

— Nem kell, nem ért abból az ember semmit sem, ami itt van. Azonkívül nem is szoktam hozzá az egyházi betűk olvasásához. A szerzetes folytatta, hogy meggyőzzön. Azt mondta:

— Ha te nem is érted az Isten igéjét, az ördögök azért még értik, amit olvastál, s remegnek — az ivás utáni vágy pedig egész biztos, hogy az ördögtől van. Aranyszájú Szent János írja, hogy már maga az a szekrény is, amelyben az Evangéliumot őrzik, remegésre készteti a sötétség szellemeit úgy, hogy nem is merik megközelíteni sem.

A többire nem emlékszem. Adtam valamit a szerzetesnek az Evangéliumos könyvért, aztán betettem a szekrénybe a többi holmim közé. Egy idő után megint föltámadt a vágy bennem, hogy igyak. Olyan féktelenül megkívántam a bort, hogy azonnal kinyitottam a szekrényt, hogy pénzt vegyek elő és a kocsmába fussak. Először történt, hogy megpillantottam az Evangéliumot és felelevenedett bennem mindaz, amit a szerzetes mondott. Felnyitottam és elkezdtem olvasni az Evangéliumból Máté első fejezetét. Miután végére értem, pontosan úgy volt, ahogy sejtettem. Semmit sem értettem belőle. Arra is gondoltam, amit a szerzetes mondott: “Semmit sem számít, ha nem is érted, csak olvasd szorgalmasan.” — Várjunk csak, gondoltam, elolvasom a második fejezetet is. Elolvastam és az már érthetőbb volt. Aztán a harmadikat is. Alig kezdtem el, megszólalt a kaszárnya csengője: mindenki a helyére, a priccsére. Így aztán nem lehetett kilépni a kapun, tehát otthon maradtam.

Amikor reggel felkeltem és készültem, hogy kimegyek bort inni, azt gondoltam: elolvasok egy fejezetet az Evangéliumból – mi történik? Elolvastam és nem mentem ki. Ismét bor kellett volna, megint olvasni kezdtem és megkönnyebbültem. Ez bátorságot adott és minden alkalommal, amikor bort kívántam, elkezdtem olvasni az Evangéliumot. Minél tovább tettem ezt, annál könnyebb lett, s amikor már végeztem mind a négy evangélistával, teljesen eltűnt az ivás utáni vágyam, s undort éreztem már az ivással szemben. S már éppen húsz éve, hogy egy csöpp szeszes ital sem ment le a torkomon. Mindenki csodálkozott a bennem végbement változáson. Három év elteltével kineveztek tisztnek, aztán előléptettek, végül kapitány lettem.

Megnősültem, derék feleségem van. Összegyűjtöttünk egy kis vagyont, s most hála Istennek így élünk, erőnkből telhetően segítünk a szegényeken, s befogadjuk a vándorokat. Már a fiam is tiszt, derék gyerek!

Hallgasd csak, amióta kigyógyultam az ivásból, megesküdtem, hogy egész életemen át minden nap olvasom az Evangéliumot. Naponta egy egész evangélistát, akármi is jön közbe. Így teszek most is. Ha nagyon sok dolgom volt a szolgálatban, s már nagyon fáradt vagyok, este lefekszem, s megkérem a feleségemet vagy a fiamat, olvasson fel egy egész evangélistát. S így rendületlenül tartom magam ehhez a regulához. Hálából Isten dicsőségére tiszta ezüstbe foglaltattam ezt az Evangéliumot, s mindig magamnál hordom a mellemen.

Tele gyönyörűséggel hallgattam a kapitány elbeszélését és ezt mondtam:

— Én is láttam hasonló példát. A falunkban volt egy tehetséges ember, aki nagyon jártas volt a mesterségében. Jó, ügyes mester volt. Neki is az ivással volt baja, nagyon gyakran hatalmába kerítette. Egy istenfélő ember azt a tanácsot adta neki, hogy valahányszor megkívánja a bort, mondja el harmincháromszor a Jézusimát a Szentháromság tiszteletére, meg mert Jézus Krisztus földi élete is harminchárom évig tartott. A mester megfogadta a tanácsot, úgy is tett, s hamarosan teljesen el is hagyta az ivást. S hozzá még micsoda? Három év múlva monostorba ment.

— Aztán melyik magasabb — kérdezte a kapitány — a Jézus-ima vagy az Evangélium?

— Ugyanaz mindkettő, válaszoltam. Akár a Jézusima, akár az Evangélium, mert Jézus Krisztus isteni neve magában foglalja az összes evangéliumi igazságokat. A szentatyák azt mondják, hogy a Jézus-ima az egész Evangélium rövid foglalata.

Aztán imádkoztunk. A kapitány Szent Márk Evangéliumát olvasta az első fejezettől. Én hallgattam és szívemmel imádkoztam. Majdnem két óra volt már éjfél után, mire a kapitány befejezte az Evangéliumot. Utána nyugovóra tértünk.

Amint szokásom volt, kora reggel fölkeltem. Még mindenki aludt. Amikor pirkadni kezdett, rávetettem magam a Filokáliára – micsoda örömmel nyitottam föl a könyvet! Mintha test szerinti atyámmal találkoztam volna, aki hazatért a messzi távolból, vagy egy barátommal, aki a halottak közül tér vissza. Megcsókoltam, hálát adtam az Istennek, aki visszaadta nekem. Aztán elkezdtem olvasni Filadelfiai Theoléptoszt a Filokália 2. részéből. Tanítása csodálatba ejtett. Egyszerre három különböző dolgot ajánl:

“Ha asztalnál ülsz — mondja —, testednek adj táplálékot, fülednek olvasmányt, lelkednek pedig imádságot.” Ez a gondolat, visszaemlékezve az elmúlt oly boldog estére, a tapasztalatból és valóságból világos volt már előttem. S itt feltárult az a titok, hogy a szív és az értelem nem egy és ugyanaz.

Amikor a kapitány fölkelt, odamentem hozzá, hogy megköszönjem jóságát és búcsút vegyek tőle. Megvendégelt teával, adott egy rubelt – így búcsúztunk el egymástól. Aztán örömmel telve ismét útra keltem.

Mikor már vagy egy versztányira jutottam, eszembe jutott, hogy ígértem egy rubelt a katonáknak, s ez most váratlanul birtokomba került. Nekik adjam-e, vagy sem? Arra gondoltam: leütöttek, kiraboltak, aztán meg nem is tudják arra fordítani, amire akarják, hiszen foglyok. Másrészt azonban így képzeltem a dolgot: gondolj arra, mi van a Bibliában: “Ha ellenséged éhezik, adj neki enni.” (Róm 12,20). És Jézus is azt mondja: “Szeressétek ellenségeiteket” (Mt 5,44), és: “Ha el akarják venni köpenyedet, add oda köntösödet is!” (Mt 5,40). Ez meggyőzött. Visszatértem. Alig értem a szállás közelébe, amikor éppen kivezették a foglyokat. A következő pihenőhelyig kellett hajtani őket. Gyorsan odaszaladtam, odacsúsztattam nekik a rubelt, és azt mondtam:

— Tartsatok bűnbánatot és imádkozzatok! Jézus Krisztus szereti az embereket, nem fog elhagyni benneteket! S ezekkel a szavakkal eltávoztam tőlük. Aztán tovább róttam az utat az ellenkező irányban.

Miután úgy ötven versztát vándoroltam az országúton, eszembe ötlött, hogy letérjek az útról: így magányosabban lehetek és kényelmesebben olvashatok. Sokáig zarándokoltam így erdőn át. Itt-ott falvak mellett vitt el az utam. Néha naphosszat ültem az erdőben, s buzgón olvastam a Filokáliát. Sok csodálatos ismeretet merítettem belőle. Szívem lángra gyújtotta a benső ima az Istennel való egyesülés után. Igyekeztem megtanulni a benső imát a Filokália vezetésével, szerinte vizsgáltam magam. Ugyanakkor azonban szomorkodtam is, mert még nem találtam nyugvóhelyet, ahol egészen átadhattam volna magam az olvasásnak.

Ebben az időben a Bibliát is olvastam és azt éreztem, világosabban megértem már, nem úgy, mint korábban. De még mindig sok minden érthetetlennek tűnt, és gyakran nem tudtam eligazodni benne. Nagyon is joggal mondják a szentatyák, hogy a Filokália kulcs a Szentírás titkaihoz. Vezetésével részben már felfogtam Isten Igéjének értelmét. Kezdett világossá válni, mi a helyzet a benső emberrel, aki a szívben rejtőzik, mi az igazi imádság, a lélekben való imádság, a lélekben való imádkozás, mi a bennünk lévő mennyország, mi a velünk együtt sóhajtozó Szentlélek kimondhatatlan közbenjárása, mi ez az Ige: “Bennem lesztek” – a másik: “Add nekem a szívedet” aztán hogy mit jelent a lélek foglalója szívünkben, mi a szív sóhajtása: “Abba, Atyánk” stb. Ha közben szívemmel imádkozni kezdtem, az egész környezetet elragadónak láttam: a fák, a füvek, a madarak, a föld, a levegő, a fény, minden mintha együttesen azt mondta volna, hogy az emberekért vannak, az Isten szeretetét tanúsítják az emberek iránt, s minden imádkozott, minden telve volt az Isten magasztalásával. S akkor megértettem, mit akar kifejezni a Filokália ezekkel a szavakkal: “megérteni a teremtés lelkét.” És megpillantottam az utat, amelyen az embernek járnia kell, hogy Isten teremtményeivel beszélgethessen.

Sokáig vándoroltam így. Végül egy olyan magányos vidékre értem, hogy jó három napig egyetlen falut sem láttam útközben. Megettem már az összes száraz kenyeremet, s elfogott a szomorúság: most éhen kell halnom. Alig kezdtem el azonban szívemmel az imádságot, a szomorúság eltűnt, – egészen az Isten akaratára bíztam magam és felvidultam, megnyugodtam. Miután egy ideig így vándoroltam, az út egy hatalmas erdő felé vezetett. Megpillantottam egy házőrző kutyát, amelyik az erdőből szaladt ki. Odacsalogattam magamhoz. Jött is futva, hozzám simult. Megörültem és így gondolkoztam: Ez az Isten kegyelme. Biztos egy csorda legel az erdőben, a kutya pedig természetesen a pásztoré, vagy talán a vadászé, aki vadászni jött. Akár így van, akár úgy, mindenképpen kérhetek valami kis kenyeret, mert már a második nap telt el, hogy semmit sem ettem. Vagy talán megtudhatom, hol van a legközelebbi falu.

A kutya körbe ugrált, s látta, hogy nem tudok adni semmi ennivalót. Ugyanazon a keskeny ösvényen, amely az országútba torkollott, visszaszaladt az erdőbe. Utána mentem. Talán ötszáz lépésnyire mehettem, amikor a fák közül láttam, amint a kutya eltűnt egy lyukban, majd kinézett onnan és ugatni kezdett.

Egy vastag fatörzs mögül előlépett egy középkorú paraszt. Nagyon nyomorultnak látszott, sápadt volt. Megkérdezte, hogy kerültem ide. Erre föl én is kérdeztem, miért van itt ő. Barátságosan beszélgetni kezdtünk. A paraszt behívott csőszkunyhójába. Elmondta, hogy ő erdőőr, erre az erdőre kell vigyáznia, mert hamarosan kivágják. Megkínált kenyérrel és sóval, s beszélgetés alakult ki köztünk.

— Irigyellek — mondtam —, hogy ilyen nyugodtan élhetsz a magányban, távol az emberektől. Nem úgy, mint én, aki egyik helyről a másikra zarándokolok, és mindenféle néppel kell találkoznom.

— Ha van kedved, mondta, miattam maradhatsz. Föntebb, nem messze innen van egy régi csőszkunyhó, amelyben az előző erdőőr lakott. Igaz elég düledezőfélbe van már, de azért nyáron el lehet még benne lakni. Van igazolványod, kenyerem meg nekem van elég, hetente hoznak nekem a faluból. Ott csörgedezik egy kis patak, sosem apad ki. Én már jó tíz éve csak kenyéren és vízen élek, ezen kívül semmit sem eszem. Csak egy a baj: ha a parasztok ősszel befejezték az aratást, jön vagy kétszáz favágó és kivágják az erdőt. Akkor aztán magam sem lakhatom itt, téged sem hagynak itt élni.

Végighallgattam mindezt, aztán oly nagy öröm töltött el, hogy legszívesebben a lábához borultam volna. Nem is tudtam, hogy adjak hálát az Istennek ezért a kegyelméért, amelyben most részesített. Ami után sóvárogtam, amit kívántam, azt íme most váratlanul megkaptam. Késő őszig azonban van még jó néhány hónap, így aztán ebben az időben átadhatom magam a hallgatásnak és az áhított nyugalomnak, hogy figyelmesen olvashassam a Filokáliát, és megtanuljam, és magamévá tegyem a szüntelen, a szívbeli imádságot. Így tehát tele boldogsággal egy ideig a nekem mutatott csőszkunyhóban maradtam. Még többször is beszélgettem ezzel az emberrel, aki egyszerűen testvérként fogadott, — elmesélte életét és gondolatait.

— A faluban — mondta — nem voltam éppen a legutolsó ember. Volt mesterségem: gyapjút és lenszövetet festettem. Megelégedetten éltem, ha nem is bűntelenül. Sok embert becsaptam, miközben kereskedtem. Haszontalanul mondtam ki az Isten nevét, trágár módon káromkodtam, leittam magam, veszekedő voltam. Akkoriban élt a faluban egy öreg zsoltárénekes. Volt neki egy igen régi könyve az utolsó ítéletről. Megszokta látogatni az igazhívőket és felolvasott nekik a könyvből: ezért pénzt adtak neki. Gyakran hozzám is eljött. Ha adtak neki tíz kopejkát és eléje tettek egy pohár pálinkát, estétől az első kakaskukorékolásig olvasott. Így történt, hogy egy alkalommal, miközben én dolgoztam, ő olvasott arról, hogy milyen kínok várnak ránk a pokolban, hogyan fognak az élők átváltozni és a halottak föltámadni, maga az Isten fog leszállni, hogy ítéletet tartson, az angyalok megfújják a harsonákat, s akkor a tűz, a láng, a forróság és a féreg megemészti a bűnösöket. Amikor ezt egy ideig hallgattam, elfogott a félelem. Azt gondoltam: a gyötrelmeket nem fogom elkerülni! Várjunk csak, azon leszek, hogy megmentsem a lelkemet, talán levezekelhetem még bűneimet. Sokáig töprengtem, aztán otthagytam a mesterségem. Eladtam a házat, s mivel agglegény voltam, elmentem erdőőrnek, azzal a meghagyással, hogy hozzanak nekem a parasztok ruhát, kenyeret és viaszgyertyákat a jámborkodáshoz. Így élek aztán itt már több, mint tíz éve, – csak egyszer étkezem napjában, akkor is csak kenyeret és vizet. Minden éjjel az első kakasszókor felkelek és mély meghajlások közt pirkadatig imádkozom, hét gyertyát gyújtok az ikonok előtt. Amikor pedig nappal az erdőt járom, két pud súlyú vezeklőláncot hordok a csupasz derekamon. Már nem káromkodom, pálinkát és sört nem iszom, senkivel sem verekszem, az asszonyokat és a lányokat kerülöm. Az elején még jobban tetszett ez az élet, de most, a vége felé, szünet nélkül üldöznek a rossz gondolatok. Isten tudja, sikerül-e levezekelni valakinek a bűneit, s ez az élet pedig, amit én élek, olyan kemény. És igaz az, ami a könyvben le van írva? Hogyan támadhat föl az ember? Olyan sokan meghaltak sok száz évvel vagy még többel ezelőtt, s csak por sem maradt már belőlük. És ki tudja aztán, van-e tényleg pokol vagy sem? Abból a világból még senki sem jött hozzánk, – s úgy látszik, hogy amikor az ember meghal és elrothad, nyomtalanul el is tűnik. A könyvet biztos a pópák meg maguk az elöljárók írták, hogy minket bolondokat megfélemlítsenek, hogy engedelmesen és szerényen éljünk. Így kínlódik az ember a földön, vigasztalást nem talál, s azon a világon sem lesz semmi. Mi következik ebből? Mégis jobb volna talán vidáman és kényelmesen élni a földön? Ezek azok a gondolatok — folytatta —, amelyek megrohannak, s én félek, hogy a végén még visszatérek a mesterségemhez.

Amikor ezt hallottam, megsajnáltam és azt gondoltam magamban: azt mondják, vannak tudósok és bölcsek, akik szabadgondolkodók, akik semmiben sem hisznek. S a magunkfajták, az egyszerű muzsikok is micsoda hitetlenségeket tudunk kigondolni. A sötétség birodalmának bizonyára bejárása van mindenhová, s aztán könnyebb lehet neki az egyszerű emberekre támaszkodni. A lélek ellensége ellen, amennyire csak lehet, fel kell vértezni magát az embernek az Isten igéjével, s ebben meg kell szilárdulnia. S hogy ezen a testvéremen segítsek, ahogy tudok, a hitét megerősítsem, elővettem zsákomból a Filokáliát. Fellapoztam Szent Hészükhiosz 109. fejezetét. Felolvastam neki és elkezdtem magyarázni, hogy ha csak a reánk váró gyötrelmektől félünk és ezért kerüljük a bűnt, az sem nem jó, sem nem gyümölcsöző. A lélek sehogyse szabadulhat meg másként a gondolati bűnöktől, mint azzal, hogy az ember vigyáz a lelkére és tisztán megőrzi szívét. Mindezt pedig a benső imádsággal lehet elérni. És aztán — tettem hozzá — a szentatyák nemcsak a pokol kínjaitól való félelemből fakadó szent életet, hanem még azokat a jócselekedeteket is béreshez illő cselekedetnek nevezik, amelyeket az ember azért tesz, hogy megmentse a lelkét, hogy megszerezze a mennyországot.

Azt mondják, hogy a kínoktól való rettegés a szolgák útja, és az a kívánság, hogy a mennyországot jutalomként kapjuk meg, a béresek útja. Az Isten azonban azt akarja, hogy gyermekeiként menjünk Őhozzá –, ez azt jelenti, hogy az iránta való szeretetből és buzgóságból éljünk becsületesen, és a vele való üdvözítő egyesülés szívünkben és lelkünkben boldogítson minket. Bármennyire is sanyargathatod magad, magadra veheted a legnehezebb testi fáradságokat és munkákat is, ha nem elmélkedsz az Istenről és nincs meg szívedben a szüntelen Jézus-ima, sosem lesz nyugtod az ellenséges gondolatoktól, és mindig bűnbe esel, a legkisebb alkalom esetén is. Törekedj testvér, hogy szüntelenül mondd a Jézus-imát – tudod is, meg aztán megy is az itt, ebben a magányban. Nagyon hamar meggyőződhetsz róla, hogy hasznos. Akkor aztán nem gyötörnek majd többé az istentelen gondolatok, a hit fel fog tárulni előtted, s Jézus Krisztus szeretete. Akkor majd megtudod, hogyan támadnak fel a halottak, és az utolsó ítélet úgy fog megmutatkozni előtted, amint az valóságban lesz. Szívedben pedig az imádság oly könnyedséget teremt, hogy majd csodálkozol és nem bánkódsz többé, nem is kételkedsz többé jámbor életed miatt.

Majd megmagyaráztam, ahogy csak tudtam, hogyan kell elkezdeni a szüntelen Jézus-imát, s hogyan kell előrehaladni benne. Mit mond róla az Isten Igéje, és mit tanítanak a szentatyák. Látszólag bele is egyezett és megnyugodott. Majd miután elváltam tőle, a düledező csőszkunyhóba mentem, amit nekem mutatott.

Istenem, micsoda boldogságot éreztem, milyen nyugalmat és milyen gyönyörűséget, alighogy átléptem ennek a barlangnak vagy jobban mondva sírnak a küszöbét! Pompás királyi palotának tűnt számomra, tele mindenféle vigasztalással és örömmel. A boldogságtól sírtam, hálát adtam az Istennek és azt gondoltam: éppen itt, ebben a nyugalomban és csendben kell buzgón munkához látnom és megvilágosítást kérnem Istentől. Így aztán mindenekelőtt elkezdtem olvasni a Filokáliát, sorról-sorra, elejétől végéig, nagy figyelemmel. Rövid idő alatt elolvastam az egészet és megláttam, micsoda bölcsesség, szentség és mélység van benne. Mivel azonban sok különféle dologról van szó a könyvben, s a szentatyák különböző tanításait tartalmazza, nem voltam képes mindent felfogni s összefoglalni, mindent megtudni a belső imádságról. Nem tudtam megtalálni az eszközt az öntevékeny, szüntelen szívbéli imához. Pedig ezt nagyon szerettem volna, amint az Isten parancsa is így szól az Apostolnál: “Törekedjetek értékesebb adományokra!” (1Kor 12,31), továbbá: “A Lelket ki ne oltsátok!” (1Tessz 5,19). Gondolkodtam és töprengtem, hogyan is kell ezt érteni. Értelmem és fogalmaim nem voltak elegendők rá, és senki sem volt, aki megmagyarázhatta volna. Istent ostromolom majd imámmal, talán az Úr majd megvilágosít valahogy. Erre föl egyik nap semmi mást nem tettem, mint kitartottam a szüntelen imádságban a legkisebb megszakítás nélkül. Gondolataim megnyugodtak, s elaludtam. Álmomban elhunyt sztarecem cellájában voltam, s ő a Filokáliát magyarázta nekem. Ezt mondta:

— Ez a szent könyv mély bölcsességgel van tele. Kincsesház ez, hogy behatoljunk az Isten titkos vezetéseibe. Nem minden részében és nem mindenki számára hozzáférhető, mégis benne van a tanítás mindenki részére, értelmük mértéke szerint. Az egyszerű emberek számára egyszerű, a bölcsek részére bölcs. Ezért nektek egyszerűeknek nem szabad abban a sorrendben olvasni, amint ott a szentatyák írásai el vannak rendezve. Ott a sorrend teológiai sorrend, a tanulatlan embernek pedig, aki a Filokáliából meg akarja tanulni a belső imádságot, ebben a sorrendben kell olvasnia: először olvassa el a második részben Nikéforosz szerzetes könyvét, kivéve a rövid fejezeteket, másodszor Sínai Szent Gergely egész könyvét, majd Teológus Új Szent Simeon, az imádságról és a hitről szóló írásait, végül Kallisztosz és Ignatiosz atyák könyvét. Ezekben teljes, mindenki számára érthető oktatás és tanítás van a belső, szívbeli imádságról. Ha pedig még könnyebben érthető tanítást akarsz az imádságról, nyisd föl a negyedik részben, mit mond szent Kallisztosz konstantinápolyi pátriárka röviden az imádság fajairól.

Mintha a kezemben lett volna a Filokália, keresni kezdtem az említett tanításokat, de nem tudtam olyan gyorsan megtalálni, mint szerettem volna. Akkor maga a sztarec kezdett el lapozni a könyvben és ezt mondta:

— Itt van a hely, megjelölöm neked! Felvett egy kis darab faszenet, húzott vele egy vonalat a lap szélén, ott, ahol ki volt nyitva. Mindazt, amit a sztarec mondott, figyelmesen meghallgattam és igyekeztem, amennyire csak lehet alaposan minden részletével magamba vésni.

Felébredtem. Mivel még nem virradt meg, fekve maradtam és emlékezetemben elismételtem mindazt, amit álmodtam, s amit a sztarec mondott. Aztán elkezdtem töprengeni: Isten tudja, vajon tényleg az elhunyt sztarec lelke jelent-e meg nekem, vagy talán saját gondolataim voltak, melyek így vannak hangolva, mert sokat s gyakran gondolok a Filokáliára és a sztarecre... Nem voltam benne biztos. Felkeltem. Már pirkadni kezdett. S mi történt? Ránéztem a felnyitott Filokáliára. Ott volt a kövön, amelyet asztal helyett tartottam kunyhómban, éspedig pontosan azon a helyen, amelyet a sztarec mutatott. És a szénjel is ott volt, éppen úgy, ahogy álmodtam. Sőt még a széndarab is ott volt mellette. Ez csodálkozásba ejtett, mert biztosan emlékeztem, hogy este nem hagytam ott a könyvet, hanem becsukva a fejem mellé tettem. Éppen olyan határozottan tudtam, hogy a megjelölt helyen korábban semmiféle jelzés nem volt. Ez meggyőzött álmom igazságáról és boldogemlékű sztarecem Isten előtti kedvességéről. Így aztán neki láttam olvasni a Filokáliát abban a sorrendben, ahogy a sztarec megadta. Elolvastam egyszer, aztán még egyszer, s akkor fellángolt lelkemben a kívánság, hogy az olvasottakat valóban meg is kívánjam, meg is próbáljam. Érthetővé és világossá vált előttem, mi a benső imádság, milyen eszközöket kell használni, hogy az ember eljusson rá, milyen következményeket érlel, hogyan üdíti fel a szívet és a lelket, s hogyan kell felismerni, vajon az Istentől származik-e az a boldogság, vagy a természettől, vagy pedig kísértés-e.

Így mindenekelőtt arra törekedtem, hogy megtaláljam a szívem helyét, amint azt Teológus Új Szent Simeon tanítja. Behunytam a szememet, s el akartam képzelni, hogyan fekszik ott beágyazva bal oldalamba, s figyelmesen füleltem, hogyan ver. Ezzel csak félórát foglalkoztam néhányszor a nap folyamán. Kezdetben csak sötétséget vettem észre, majd hamar elképzeltem a szívet és a mozgásokat, amelyek végbe mennek benne. Később elkezdtem a Jézus-imát lélegzésemmel bevinni a szívembe, majd kivenni belőle úgy, amint Sínai Szent Gergely, meg Kallisztosz és Ignatiosz atyák tanítják. Vagyis: lélekben szívembe pillantva és belélegezve mondtam: Uram Jézus Krisztus, – kiengedtem a levegőt: könyörülj rajtam. Eleinte egy órát foglalkoztam ezzel, talán kettőt is, aztán ahogy előrehaladtam benne, majdnem az egész napomat ezzel töltöttem. Ha nehézség, restség vagy kétség fogott el, elolvastam a Filokáliának azokat a helyeit, amelyek a szív cselekedeteiről szólnak, s ez ismét kedvet és buzgóságot támasztott bennem imádkozni. Úgy három hét után fájdalmat kezdtem érezni a szívemben, aztán szerfölött kellemes melegséget, boldogságot és nyugalmat. Ez kedvet adott és arra ösztönzött, hogy megsokszorozott buzgósággal gyakoroljam magamat az imádságban. Minden gondolatom ezzel foglalkozott, s nagy örömöt éreztem. Ettől az időtől kezdve néha sokféle érzést tapasztaltam szívemben, lelkemben. Olykor boldogító remegést éreztem a szívemben, – annyira tele volt könnyedséggel, szabadsággal és vigasztalással, hogy mintegy megváltoztam és azt hittem, belehalok a gyönyörűségbe. Közbe-közbe lángoló szeretetet éreztem Jézus Krisztus és Isten egész teremtése iránt. Olykor az Isten iránti hála édes könnyei áradtak szememből, aki engem elvetemült bűnöst ilyen kegyelemben részesített. Néha felragyogott balga értelmem, úgy, hogy könnyedén felfogtam és megértettem olyan dolgokat is, amelyekre korábban gondolni sem tudtam. Néha egészen elárasztott a szív édes melege, s meghatódottsággal telve megéreztem magamban Isten mindenütt való jelenlétét. Olykor a legnagyobb boldogságot tapasztaltam, amikor segítségül hívtam Jézus Krisztus nevét, s megtudtam, mit jelent az Ige, amit Ó mondott: “Az Isten országa köztetek van” (Lk 17,21).

Amikor ezeket s más hasonló vigasztalásokat átéltem, rájöttem, hogy a szívbeli imádság következményei háromféleképpen nyilvánulnak meg: a lélekben, az érzelmekben és a kinyilatkoztatásokban: A lélekben az ember például érzi az Isten szeretetének édességét, a benső nyugalmat, a lélek elragadtatását, a gondolatok tisztaságát, a boldogító Istenre való gondolást. Az érzelmekben: a szív boldog remegését, könnyedségét, – kellemesnek találja az ember az életet –, nem fog rajta betegség, szomorúság. A kinyilatkoztatásokban: az értelem megvilágosítását, behatolását a Szentírásba – megérti tagtól, és elismeri a belső élet édességét – megbizonyosodik Isten közelségéről, irántunk való szeretetéről.

Úgy öt hónapot töltöttem a magányban, ezzel az imádsággal foglalkozva az említett érzések boldogságában. Annyira megszoktam a szívbeli imát, hogy megszakítás nélkül végeztem, végül azt éreztem, hogy az imádság egészen magától megy, késztetés nélkül. Lelkem, szívem nemcsak ébrenlét óráiban végezték, hanem olvasás közben is ugyanúgy működött. Semmi sem szakította félbe a legrövidebb pillanatra sem, akármit is csináltam. Lelkem hálát adott Istennek, szívem pedig elolvadt az állandó gyönyörűségben.

Aztán elérkezett az idő, hogy kivágják az erdőt. Munkások jöttek, el kellett hagynom csendes hajlékomat. Miután köszönetet mondtam az erdőőrnek, imádkoztam, megcsókoltam a földet, amelyen az Isten engem, méltatlant, kegyelmére méltatott. Átkötöttem zsákomat, benne a könyveim, s útra keltem. Nagyon sokat kellett vándorolnom, végül eljutottam Irkutszkig. Az öntevékeny szívbeli imádság volt a vigaszom és örömöm az egész úton. Akárkivel is találkoztam, nem szűnt meg eltölteni gyönyörűséggel, ha nem is mindig egyforma mértékkel. Bárhol is voltam, bármit is tettem, bármivel is foglalkoztam, az imádságot semmi sem zavarta, semmi sem csökkentette.

Ha valamiféle munkát akarok elvégezni, működik a szívemben az imádság, gyorsabban folyik a munka a kezeim között. Ha feszülten figyelek vagy olvasok, az imádság akkor sem marad abba, s egyszerre érzem ezt is, azt is, mintha szétszakadtam volna, vagy mintha két lélek lakna bennem. Istenem, milyen titokzatos is az ember!... “Mely igen fönségesek a te műveid Uram! Mindeneket bölcsességgel cselekedtél”. (Zsolt 103,24).

Útközben is sok eseményben és találkozásban volt részem. Ha mindent el akarnék mesélni, egy nap alatt sem végeznék vele. Itt van például egy eset. A télen estefelé egy kis erdőn mentem át, hogy egy faluban töltsem az éjszakát. Egyszercsak rám támadt egy nagy farkas. Kezemben volt a sztarec gyapjúfonálból készült nagy fűzére, amit mindig magamnál hordtam. A farkas felé ütöttem vele. S mi történt? A füzér kirepült a kezemből és a farkas nyaka köré csavarodott. A farkas megszökött, átugrott egy tüskés bozóton. Hátsó lábaival belegabalyodott a bozótba, s közben a füzér annak egy száraz ágán fennakadt. A farkas ki akarta tépni magát, de nem tudott elszabadulni, mert a füzér fojtogatta a nyakát. Hívő módra keresztet vetettem és elindultam a farkas felé azzal a szándékkal, hogy kiszabadítom. Még előbb azt gondoltam, eltépheti a füzért és elfuthat vele, akkor aztán sosem látom viszont értékes füzéremet. Alighogy odaléptem hozzá és megragadtam a füzért, a farkas tényleg elszakította a füzért s elfutott. Hálát adtam az Istennek, aztán boldog sztarecemre gondoltam, majd épségben beértem a faluba. Betértem egy fogadóba és éjjelre szállást kértem. Bementem a házba. Két ember ült az asztalnál, egy öreg meg egy középkorú férfi. Mindkettőről látszott, hogy nem tartoznak az egyszerű nép közé. Teát ittak. Megkérdeztem a lovakat gondozó muzsiktól, kicsodák. Azt felelte, hogy az öreg tanító egy népiskolában, a másik pedig törvényszéki írnok, tehát mindketten előkelő születésű emberek. Éppen úton vannak. Egy országos vásárra mennek, amely húsz versztányira lesz innen. Miután eszegettem egy ideig, tűt, cérnát kértem a fogadósnétól, közelebb húzódtam a világossághoz és hozzáláttam, hogy összevarrjam elszakadt füzéremet. Az írnok feltekintett. Megszólalt:

— Elég sokat imádkozhattál, ha szétszakadt a füzéred!

— Nem én szabtam el, egy farkas!

— Hogyan? Talán a farkasok is imádkoznak? — mondta nevetve az írnok.

Részletesen elmeséltem neki, hogy s mint történt a dolog, s mennyire ragaszkodom ehhez a füzérhez. Az írnok megint csak nevetett:

— A ti üres, szentes fejetek mindenütt csodát lát. Mi volna abban csodálatos? Egyszerűen feléje ütöttél, a farkas megijedt és elfutott, hiszen a kutyák meg a farkasok félnek az ütéstől. Az is nagyon könnyen megtörténhet, hogy fennakadnak valahol az erdőben. Sok ilyen dolog történik a világban – ezért hát mindent csodának kellene tartani? — Hallva ezt a tanító, beszédbe kezdett vele:

— Miért gondolkozik így? Nem ismeri fel benne a tanítást... Ennek a muzsiknak elbeszélésében inkább a természet, a szellemi világ titkát látom...

— Hogyan? — kérdezte az írnok.

— Nézze csak: jóllehet nincs semmiféle magasabb képzettsége, mégis megtanulta röviden az Ó- és Újszövetség szent történeteit, amint kérdés-felelet formájában kinyomtatták az iskolák számára. Talán emlékszik rá, hogy az első embernek, Ádámnak minden állat és minden vad engedelmeskedett, amikor még bűntelen és szent állapotban volt. Félelemmel közeledtek hozzá, s ő nevet adott nekik. A sztarec, akié volt ez a füzér, szent volt. Nos, mit is jelent a szentség? Semmi mást, mint az első ember ártatlanságába való visszatérést, jámbor gyakorlatok segítségével. Ha megszentelődik a lélek, szent lesz a test is. A füzér állandóan kezében volt, következésképpen a kéz érintése és sugárzása által szent erőt kapott, az első ember bűntelen állapotának erejét. Ez azonban a szellemi természet titka! Ezt az erőt minden állat megérzi mind a mai napig. Megérzik szaglásukkal, mert minden vad és más állatnak a szimatja a legkitűnőbb érzékszerve. Ez az érzéki természet misztériuma!...

— Maguk, tudósok, mindenütt erőt meg mindenféle bölcsességet szimatolnak. Nálunk ez sokkal egyszerűbb: leönt az ember a torkán egy kupica pálinkát, s máris ott az erő!

— Igen, ez a maguk dolga — mondta a tanító —, viszont kérem, a tudós ismereteket hagyja ránk.

Nagyon tetszett, ahogyan a tanító beszélt. Hozzáléptem:

— Bátyuska, megengedi, hogy elmondjak még egyet az én sztarecemről? Elmondtam neki, hogyan jelent meg álmomban, s hogyan jelölte meg a lapot a Filokáliában. Mindezeket figyelmesen hallgatta a tanító. Az írnok pedig, aki ott feküdt a priccsen, morgott közben:

— Jól mondják, hogy az embereknek elmegy az eszük a Biblia olvasásától. Pontosan így van! Ki az ördögnek jut eszébe, hogy megjelöljön neked egy oldalt a könyvedben? Egyszerűen leejtetted, mikor elaludtál, aztán a hamu meg bepiszkította... ennyi a te egész csodád! Te, csirkefogó, ismerjük már a magadfajtádat!

Ezt elmorogta, aztán a fal felé fordult és elaludt. Mikor ezt hallottam, odaszóltam a tanítóhoz:

— Ha óhajtja, megmutatom a könyvet, amelyben valóban megvan jelölve a lap, nem pedig a hamutól lett piszkos. Elővettem a zsákomból a Filokáliát, megmutattam és azt mondtam:

— Csodálkozom ezen a bölcsességen, hogyan vehetett a test nélküli lélek egy széndarabot, s hogyan tudott vele írni? — A tanító megnézte a megjelölt lapot és azt mondta:

— Ez is a lelkek misztériuma. Megmagyarázom, nézd csak: Ha a szellemek egy élő embernek testi alakban jelennek meg, fogható testet gyűjtenek össze és alakítanak ki levegőből és fény-anyagból. Ha befejezték a jelenést, visszaadják a szellemeknek, amelyekből a testet alkották. S mivel a levegő rugalmas, összenyomható és tágítható képességgel rendelkezik, az így felöltözött lélek mindent felvehet, cselekedhet, s így akár írni is tud. Milyen könyved is van, mutasd meg csak! — Felnyitotta, s Teológus Új Szent Simeon szavaira talált. Aha, bizonyára teológiai könyv. Még sosem láttam...

— Ez a könyv, Bátyuska, csaknem teljesen a Jézus Krisztus nevében való benső, szívbeli imádságról szóló tanításokat tartalmazza – huszonöt szentatya ad itt megvilágítást róla, teljes részletességgel.

— Ó, a belső imádság... ismerem! — mondta a tanító.

Földig hajoltam előtte és kértem, mondjon nekem valamit a benső imádságról.

— Ez az, ami az Újszövetségben áll, hogy az ember és az egész teremtés nem saját akaratából engedelmeskedik a nyugtalanságnak. Természeténél fogva minden sóhajtozik, törekszik, kívánkozik Isten választott gyermekeinek a szabadságára. A teremtésnek ez a titokzatos sóhajtása és a lélekbe beleszületett törekvés a benső imádság. Ezt nem kell tanulni. Mindenben és mindenkiben benne van...

— Hogyan lehet akkor megszerezni? Hogy fedezi fel az ember? Hogy érzi szívében? Hogy lehet felismerni, hogyan fogadja be az ember saját akaratával? Hogyan éri el az ember azt, hogy láthatóan működik, boldogít, átvilágít és megment? — kérdeztem.

— Nem emlékszem, írtak-e erről valamit is teológiai traktátusokban — válaszolta a tanító.

— Itt minden megvan írva — magyaráztam neki.

A tanító elővette a ceruzáját, felírta a Filokália címét és azt mondta:

— Feltétlenül meghozatom ezt a könyvet Tobolszkból. Át akarom tanulmányozni. — Így váltunk el. Útközben hálát adtam a jó Istennek a tanítóval való beszélgetésért, s imádkoztam az írnokért, rendezze úgy az Úristen, hogyha csak egyszer is, de olvassa el a Filokáliát, s tanítsa meg őt, hogy üdvösségre térjen.

A tavasszal, egy másik alkalommal eljutottam egy faluba. Úgy adódott, hogy a papnál kaptam szállást. Jóságos, magányos ember volt, három napot töltöttem nála. Miután megismert ez alatt az idő alatt, így szólt hozzám:

— Maradj nálam, adok fizetést is. Lelkiismeretes emberre van szükségem. Láttad, hogy új kőtemplom épül nálunk a régi fából való mellett. Nem találok megbízható embert, aki utánanézne a munkásoknak, s aki a templomban ülne, hogy összegyűjtse az adományokat az építkezésre. Úgy látom, te éppen alkalmas lennél, s amilyen a beállítottságod, jól is élnél. Egyedül lehetnél a kápolnában s mindig imádkozhatnál. Aztán van ott egy csendes kunyhó is az őr számára. Kérlek, maradj itt, ha csak addig is, amíg be nem fejeződik a templomépítés. — Sokáig szabódtam, végül engednem kellett a pap sürgető kérésének. Így aztán ott maradtam a nyáron egészen őszig. A kápolnában éltem. Eleinte nyugodt életem volt, jól átadhattam magam imagyakorlataimnak, jóllehet sok nép jött a kápolnába, különösen ünnepnapokon. Egyesek hogy imádkozzanak, mások, hogy lustálkodjanak, ismét mások meg, hogy elcsenjenek valamit a gyűjtőtálból. Hol a Bibliát, hol a Filokáliát olvastam. Megtörtént, hogy néhányan, akik ezt látták, beszédbe elegyedtek velem. Voltak, akik megkértek, hogy olvassak fel nekik valamit.

Egy idő után észrevettem, hogy gyakran jár a kápolnába egy kis parasztlány és sokat imádkozik. Felfigyeltem a mormolására, észrevettem, hogy egészen különleges imákat mond, sőt egyik-másik egészen torz volt. Megkérdeztem, ki tanította neki így ezeket. Azt mondta, hogy az anyja tanította imádkozni, aki ragaszkodott az egyházhoz, míg az apja raszkolnyik volt és a pap nélküli irányhoz tartozott. Megsajnáltam. Azt a tanácsot adtam neki, hogy imádkozzék úgy, mint azt a szent Egyház tanítja, s ezért megmagyaráztam neki a Miatyánkot, s az Örülj Istenszülő Szűz-et. Végül ezt mondtam neki:

— Végezd sokszor, amilyen gyakran csak tudod, a Jézus-imát – ez minden másnál jobban eljuttat az Istenhez –, általa megtalálod majd a lelked üdvösségét.

A lány figyelmesen meghallgatta tanácsomat, s így is kezdett tenni a legnagyobb egyszerűséggel. S mi történt? Kis idő múlva feltárta előttem, hogy annyira megszokta a Jézus-imát, hogy már kényszert érez, hogy szüntelenül ezt végezze, amint csak alkalom kínálkozik. Amikor pedig imádkozott, oly boldogító érzés fogta el, az imádság befejezésekor oly nagy öröme volt, hogy azt kívánta, még folytassa az imádságot.

A nyár már a vége felé járt. A kápolnába járók közül sokan eljöttek hozzám. Nemcsak azért, hogy felolvassak nekik, hanem elhozták az őket kínzó sok gondot is. Némelyek azt kívánták, teremtsem elő elveszett vagy eltűnt dolgaikat, biztos jövendőmondónak is tartottak. Végül eljött az előbb említett kislány is. Nagyon szomorú volt, tanácsot akart kérni. Az volt a szándéka az apjának, hogy akarata ellenére feleségül adja egy raszkolnyikhoz, aki szintén a pap nélküli irányhoz tartozott. Az esketést egy paraszt végezte volna.

— Micsoda törvénytelen házasság is lenne ez! — kiáltotta. — Paráznaság... Megszököm, nem számít, akárhová! Azt mondtam neki:

— Hová is szöknél? Úgy is megtalálnak. A mi időnkben sehol sem lehet elrejtőzni igazolvány nélkül. Mindenütt meg fognak találni. Inkább imádkozz buzgón az Istenhez, hiúsítsa meg végzésével apád szándékait és őrizze meg lelkedet a bűntől és az eretnekségtől. Biztosabb lesz ez, mint elmenekülni.

Az idő múlott, s már elviselhetetlenül zajongtak körülöttem és mindenféle kísértés környékezett meg. Majd a nyár is végére ért. Elhatároztam, hogy otthagyom a kápolnát s folytatom utamat, mint korábban. Elmentem a paphoz és azt mondtam neki:

— Bátyuska, ismeri a helyzetemet. Nyugalomra van szükségem, hogy imádkozhassam. Itt nagyon szétszóródom, s ez veszedelmes számomra. Teljesítettem kívánságát, itt éltem a nyár folyamán. Engedje, hogy elmenjek és adja áldását magányos utamra. A pap nem akart elengedni, és próbált rábeszélni:

— Mi zavar abban, hogy itt imádkozzál? Semmi más tennivalód nincs, csak ülnöd kell a kápolnában, ételről sem kell gondoskodnod. Tőlem imádkozhatsz éjjel-nappal, élj így az Istennel! Erre a helyre te vagy a megfelelő ember: nem beszélsz bolondságot azokkal, akik hozzád jönnek, bevételt szerzel az Isten Egyházának és hűségesen összegyűjtöd az adományokat. Ez kedvesebb Isten előtt, mint a magányos imádság. Mit is csinálsz a magányban? Meg aztán sokkal szebb is együtt imádkozni a néppel. Nem azért teremtette az Isten az embert, hogy senkit se ismerjen magán kívül, hanem segíteniük kell egymást az embereknek, el kell vezetniük egymást az üdvösségre, mindenkinek úgy, amint erejéből telik.

— Az Isten, bátyuska, mindenkit megajándékoz adományaival. Sokan prédikátorok voltak, sokan remeték. Amire hajlamot érzett valaki magában, azt követte, és hitte, hogy ezt az utat maga az Isten jelölte ki számára, hogy üdvözüljön. Aztán, hogy magyarázza meg nekem azt, hogy sok szent otthagyta tanítói hivatalát, apátságát, papságát, s magányos pusztaságba vonult, hogy ne zavarják az emberek? Ott volt Szír Szent Izsák, aki püspökségétől menekült el, ott az Athoszi Szent Athanáz, aki sok szerzetesből álló monostorát hagyta el. Mindezt éppen azért tették, mert ezek a helyek számukra kísértéssel voltak tele, s mert igazán hittek Jézus Krisztusban, az Ő szavában: “mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelke kárt szenved?” (Mt 16,26).

— Ők szentek voltak — mondta a pap.

— Ha már a szentek is vigyáztak arra, válaszoltam, hogy az emberek környezete által kárt ne szenvedjenek, mit tehet akkor egy erőtlen bűnös?

Végül aztán elbúcsúztam attól a jó paptól, s ő barátságosan kikísért.

Vándoroltam vagy tíz versztát, aztán megálltam egy faluban, hogy ott éjszakázzam. Láttam ott egy súlyosan beteg muzsikot, és azt tanácsoltam a körülötte lévőknek, gondoskodjanak, hogy részesüljön Krisztus szentségeiben. Beleegyeztek, és reggel elküldtek papért a faluba, ahol parókiájuk volt. Ott maradtam, hogy leborulhassak a szent adományok előtt, s imádkozzam a nagy szentség jelenlétében. Kimentem az utcára, leültem egy földbuckára, és vártam, hogy találkozzam a pappal. Egyszerre csak, váratlanul kiszaladt az udvarból az a lány, aki a kápolnában szokott imádkozni s odajött hozzám.

— Hát te meg hogy kerültél ide? — kérdeztem.

— Már a napot is kitűzték, hogy feleségül adjanak ahhoz a raszkolnyikhoz, én pedig elmenekültem. Lábaimhoz borult s így szólt:

— Légy irgalmas hozzám, vigyél magaddal. Segíts bejutnom egy női monostorba. Nem akarok férjhez menni, monostorban fogok élni, és imádkozom a Jézus-imát. Rád hallgatnak, úgy föl fognak engem venni.

— Várj csak, mondtam, hová is vigyelek téged? Nem tudom van-e itt a környékem női monostor. Aztán hogyan vigyelek magammal, hiszen igazolványod sincs. Először is, sehol sem fogadnak be téged, aztán meg elrejtőzni sem tudsz sehol. Egyből elfognak és visszaküldenek oda, ahonnan jöttél, ráadásul meg is büntetnek a csavargásért. Menj inkább haza, imádkozz az Istenhez. Ha nem akarsz férjhez menni, tettesd betegnek magad. Ezt üdvös színlelésnek nevezik.

Amint így ültünk és beszélgettünk, láttuk, hogy négy muzsik jön gyorsan négylovas szekéren. Közvetlenül mellettünk megálltak. Megragadták a leányt, felültették a kocsira, és az egyik paraszt elrobogott vele. A másik három pedig gúzsba kötött engem, s visszahajtott a faluba, ahol a nyarat töltöttem. Akárhogy is ellenkeztem, csak kiabáltak:

— Majd megmutatjuk neked, te álszent képmutató, micsoda dolog elcsábítani egy leányt! Estefelé bevittek a faluba a bíróságra. Láncra vertek és ott kellett ülnöm reggelig a börtönben, amíg nem jöttek, hogy igazságot tegyenek. Amint a pap megtudta, hogy a börtönben vagyok, eljött és meglátogatott. Hozott egy kis vacsorára valót, megvigasztalt, és elmondta, hogy kiáll mellettem, s mint lelkiatyám megmondja, hogy nincsenek olyan tulajdonságaim, amilyeneket gondolnak rólam. Miután egy ideig nálam volt, elment.

Később jött a kerületi rendőrfőnök, aki éppen átutazóban volt és az egyik helybelinél szállt meg. Elmondták neki, mi történt. Megparancsolta, hívják össze a gyűlést, s vezessenek bíróság elé. Bementünk a bíróságra. Ott álltunk és vártunk. Jött a rendőrfőnök. Már kiabált, dühös volt, sapkájával a fejében leült az asztalhoz.

— Hé, Jepifán! — üvöltötte. — Az a lány, nem vitt el semmit sem az udvarból?

— Nem, bátyuska.

— Nem érték tetten tisztességtelen dologban ezzel a tuskóval?

— Nem, bátyuska.

— Akkor az ügyet elintézzük. Így határoztunk: A testvéredet büntesd meg magad, ezt a legényt pedig holnap megleckéztetjük és elkergetjük, alaposan megmondjuk neki, hogy többet errefelé ne mutassa magát! Kész!

Ezután a rendőrfőnök felkelt az asztaltól s aludni ment. Engem meg újból a börtönbe ültettek. Korán reggel két ember jött a falusi rendőrségtől, jól elvertek, aztán elkergettek. Mentem, hálát adtam az Istennek, hogy erre méltatott az ő nevéért. Ez vigasztalt és még jobban felhevítette bennem a szív szüntelen imádságát.

Ezek az események egyáltalán nem keserítettek el. Mintha valaki mással történt volna, én mintha láttam volna az egészet. Amikor vertek, akkor is könnyű volt tűrni. Az imádság, mely szívemet boldogította, nem engedte, hogy másra gondoljak.

Miután úgy négy versztányira jutottam, találkoztam a leány anyjával, aki éppen vásárra ment. Amikor meglátott, azt mondta: A kérő visszalépett. Megharagudott Akulkára, mert megszökött tőle. Majd kenyeret és süteményt adott, aztán továbbmentem.

Az idő száraz volt, nem akartam faluban tölteni az éjszakát. Estefelé megláttam az erdőben két körülkerített szénaboglyát. Odamentem és nyugalomra tértem. Elaludtam, s álmomban azt láttam, hogy megyek az úton és Nagy Szent Antal írását olvasom a Filokáliából. Egyszer csak utolér a sztarecem és azt mondja: Ne itt olvasd, hanem amott, és Joannész Karpafiszkosz harmincötödik fejezetére mutatott, ahol a következőt olvastam: “Néha becstelenségbe keverik a tanulót, aki kísértést szenved azok miatt, akik tőle lelki javakat kaptak.” Rámutatott még ugyanott a negyvenegyedik fejezetre is, ahol ez áll: “Akik nagy buzgalommal végzik az imádságot, borzasztó és félelmes kísértésekbe kerülnek.” Majd beszélni kezdett:

— Virrasszon a lelked, s ne csüggedj! Emlékezz arra, amit az Apostol mond: “Aki bennetek van, hatalmasabb mint az, aki a világban van.” (1Jn 4,4). Most magadon tapasztaltad meg, hogy senki sem szenved el olyan kísértést, amely felülmúlná az ember erőit, s hogy az Isten a “kísértéssel a megszabadulást is megadja, hogy kibírjátok.” (1Kor 10,13) A bizalom Istennek ebben a segítségében, megerősítette a szent imádkozókat, s arra serkentette őket, hogy megsokszorozzák buzgóságukat. Ezek az emberek nemcsak saját életüket töltötték kitartóan imában, hanem szeretetből amint alkalmuk volt, másokat is megtanítottak rá és feltárták előttük. Erről beszél Tesszaloniki Szent Gergely: “Nem csak az illik, hogy az Isten parancsa szerint Jézus Krisztus nevében imádkozzunk, hanem kötelességünk az is, hogy másokat kioktassunk és megtanítsunk rá mindenkit, szerzeteseket, világiakat, bölcseket, egyszerűeket, férfiakat, nőket, asszonyokat és gyermekeiket, s hogy mindenkiben felszítsuk a buzgóságot a szüntelen imádság után.”

Hasonlóan mondja Szent Kallisztosz is: “Sem az Úrtól való lelki tevékenységet (tudniillik a benső imádságot), sem a szemlélődő tudást, sem azokat a módszereket, amelyek felemelik lelket, nem szabad csupán a saját fejünkben tartanunk, hanem fel kell jegyeznünk, le kell írnunk, ki kell fejtenünk a közösség javára a szeretet érdekében. Isten igéje is erről beszél, hiszen: “erős vár a testvér, aki segít testvérén, a barátok meg olyanok, mint a vár retesze” (Péld 18,19). Nos, ebben az esetben minden gőgnek erővel ellen kell állni és gondoskodni kell arról, hogy az isteni tanítás magját ne a szélbe hintsék.

Amikor felébredtem, nagy örömöt éreztem szívemben, lelkemben pedig erőt és tovább róttam utamat.

Hosszú idő telt el azután, amikor egy másik eset is történt. Ezt is elmesélem. Egy alkalommal, épp március 24-én, legyőzhetetlen vágyat éreztem, hogy a következő napon, vagyis a legszentebb Istenszülő örömhírvételének napján magamhoz vegyem Krisztus szent titkait. Kérdezősködtem, messze van-e még a templom. Azt mondták, harminc versztára. Így aztán egész nap és éjszaka gyalogoltam, hogy odaérjek a hajnali istentiszteletre. Az időjárás a legszerencsétlenebb volt, hol hó esett, hol eső, erős szél fújt, hideg volt. Útközben egy kis folyón kellett átkelnem. Amikor már a folyócska közepe felé voltam, lábam alatt megroppant a jég, s derékig beszakadtam. Átvizesedve értem be a hajnali istentiszteletre. Végig álltam az egészet, a Liturgiát is és az Isten megadta nekem, hogy megáldozhattam.

Hogy nyugalomban és lelki boldogságom megzavarása nélkül eltölthessem a napot, megkértem a templomőrt, hadd lehessek a következő nap reggelig az őrkunyhóban. Azon az egész napon kimondhatatlan boldogságban és gyönyörűségben volt részem. Ott feküdtem a priccsen ebben a fűtetlen kunyhóban, mintha csak Ábrahám kebelén nyugodnék. Az imádság erőteljesen működött bennem. Jézus Krisztus és az Istenszülő szeretete úgy buzgott a szívemben, mint boldogító hullámzás, és lelkemet vigasztaló gyönyörűségbe merítette. Amikor leszállt az éjszaka, heves szaggatást éreztem a lábamban, akkor eszméltem rá, hogy vizes. Ügyet se vetettem rá, annál nagyobb buzgósággal figyeltem szívem imádságát és a fájdalmat nem éreztem többé.

Reggeltájt föl akartam kelni és látom ám, hogy meg se mozdulnak a lábaim. Egészen érzéketlenné váltak, úgy lógtak a testemen, mint két szál madzag. A templomőr üggyel-bajjal fölsegített a priccsről. Így ültem ott két napig, mozdulatlanul. A harmadik nap az őr már ki akart kergetni a kunyhóból. Azt mondta: Ha itt meghalsz, abból nekem csak bajom lesz. Kezeire támaszkodva nagy nehezen kivánszorogtam és lefeküdtem a templom kapujába.

Itt feküdtem két napig. Az emberek, akik elmentek mellettem, ügyet sem vetettek rám, sem kéréseimre.

Végül odajött hozzám egy paraszt, leült mellém és beszélgetni kezdtünk. Többek között azt mondta:

— Mit adsz nekem, ha meggyógyítalak? Velem is ugyanez történt, tudok ám rá orvosságot.

— Semmim sincsen, amit neked adhatnék — válaszoltam.

— Azt, mi van a zsákodban?

— Csak száraz kenyér, meg könyvek.

— Dolgoznál-e nálam nyáron, ha meggyógyítalak? — Dolgozni sem tudok semmit, hisz látod, hogy csak az egyik kezemet tudom használni, a másik már majdnem egészen elsorvadt.

— Hát, akkor mit tudsz csinálni? — Semmit, csak írni és olvasni.

— Tudsz írni? Tanítsd meg írni a kisfiamat! Olvasni már tud valamit, de én azt akarom, hogy írni is tudjon. A mesterek viszont sokat kérnek, húsz rubelt a tanításért.

Beleegyeztem, ő aztán óvatosan hazacipelt az udvarába, ahol helyet csináltak nekem egy öreg, üres fürdőben.

Elkezdett gyógyítani. Korhadó csontokat szedett össze a mezőkön, udvarokban, gödrökben, tehén, meg madár csontot, meg mindenfélét. Megmosta, majd egy kővel széttördelte apróra, amennyire csak lehetett. Aztán beletette az egészet egy edénybe. Leborította fedővel, amelyen egy rés volt. Mindezt beletette egy földbeásott üres agyagedénybe. Egy sor tűzifát tett föléje, meggyújtotta és nem engedte egy egész napig, hogy kialudjon. Amint rakta a fát, azt mondta: ez adja majd a csontkátrányt. Egy nap múlva kiásta a földből az agyagedényt, amelybe jó fél liter sűrű folyadék szivárgott a másik edényből a födő résén át. Vöröses volt, olajos, nyers húsra emlékeztető erős illatot árasztott. Az edényben lévő csontok pedig nem voltak már feketék, korhadtak, hanem fehérek, tiszták, átlátszóak, mintha gyöngyházból, vagy gyöngyből lettek volna. Ezzel a folyadékkal aztán napjában ötször bedörzsöltem a lábaimat. És mi történt? Már egy nap múlva éreztem, hogy tudom mozgatni a lábam ujjait, a harmadik nap már térdben is mozgott a lábam, az ötödik napon aztán talpra is tudtam állni. Botra támaszkodtam és járkáltam az udvaron. Egyszóval egy hét alatt a lábaim ugyanolyanok voltak, mint régen: erősek, szilárdak. Hálát adtam az Istennek, s így gondolkodtam magamban: Az Isten micsoda bölcsessége rejlik a teremtésben! Száraz, korhadt, már majdnem földdé vált csontok is életerőt, ilyen színt, illatot őriztek meg, s ilyen hatást gyakoroltak az élő testre, mintegy életet adnak a megholt tagoknak. Ez a test jövendő feltámadásának záloga. Bárcsak megmutathatnám ezt az erdőőrnek, akinél laktam, amikor kételkedik az egyetemes feltámadásban!

Miután így felépültem, tanítani kezdtem a fiúcskát. A Jézus-imát adtam leckének. Leírattam vele, megmutattam, hogyan kell szépen kirajzolni a szavakat. A tanítás nagyon kényelmes volt, mert napközben a tiszttartónál szolgált, s csak akkor jött hozzám, amikor a tiszttartó aludt: vagyis az est beálltától a reggeli istentisztelet végéig. A fiú értelmes volt és hamarosan egész rendesen írt már. Amikor meglátta a tiszttartó, hogy tud írni, megkérdezte:

— Ki tanított téged? — A fiú elmondta:

— Egy zarándok, aki nem tudja a kezét használni, és nálunk lakik a régi fürdőben. A kíváncsi tiszttartó, aki egyébként lengyel volt, eljött, hogy megnézzen. Éppen a Filokáliát olvastam, úgy talált rám. Beszélgetni kezdtünk. Megkérdezte:

— Mit olvasol? Megmutattam a könyvet.

— Ó, — mondta — ez a Filokália! Láttam már ezt a könyvet a papunknál, amikor még Vilnában laktam. Azt mondták mindenféle különleges fortélyok meg trükkök vannak benne, hogyan kell imádkozni. Görög szerzetesek írták. Olyasmi, mint ahogy Indiában és Buharában vannak fanatikusok, akik csak ülnek, magukba préselik a levegőt, hogy csiklandozást érezzenek a szívükben. Ostobaságukban ezt a természetes érzést Istentől kapott imádságnak tartják. Imádkozni egyszerűen kell, úgy hogy teljesítjük kötelességeinket az Isten előtt. Felkelek reggel, elimádkozom a Miatyánkot, ahogyan Krisztus tanította nekünk, akkor aztán rendben vagyok egész napra, nem kell ugyanazt hajtogatnom egész nap. Így az ember elveszítheti még az eszét is, nem is beszélve arról, hogy még a szívnek is árt.

— Ne gondolja, bátyuska, hogy ez a szent könyv ilyen. Nem egyszerű görög szerzetesek írták, hanem a régi idők nagy és szerfölött szent emberei, akiket a maga egyháza is tisztel: Nagy Szent Antal, a Nagy Makariosz, a Buzgó Markosz, Aranyszájú Szent János és mások. Ami meg az indiai és a buharai szerzeteseket illeti, azok is tőlünk vették át a belső imádságot, és annak módszereit. De elrontották és meghamisították, amint azt az én sztarecem elmondta nekem. A Filokáliában a szívvel való imádságról szóló összes tanítás az Isten igéjéből, a szent Bibliából van véve. Ebben maga Jézus Krisztus, aki megparancsolta nekünk, hogy mondjuk: “Mi Atyánk” megparancsolta a szüntelen szívbeli imádságot is, amikor azt mondta: “Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Mt 22,37), “virrasszatok és imádkozzatok” (Lk 21,36), “maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok” (Jn 15,4). A szentatyák pedig idézi szent Dávid király tanúságát a Zsoltároskönyvben: “Ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr” (Zsolt 33,9). – Úgy magyarázzák ezt, hogy a keresztény embernek minden eszközzel az ima édességét kell keresnie. Az imádságban szakadatlanul e vigasztalás után kell vágyódnia és nem elég naponta csak egyszer elimádkoznia a Miatyánkot. Felolvasom, hogyan intik ezek a szentatyák azokat, akik nem törekszenek arra, hogy elérjék és megtanulják a szív boldogító imádságát. Azt írják, hogy ezek azzal vétkeznek, hogy ellene mondanak az Istentől adott írásoknak, és nem kívánnak semmiféle magasabb és tökéletesebb lelki állapotot, hanem megelégszenek csupán külső erényekkel. Nincs meg bennük a vágy, a szomjúság az imádság után, ezért elvesztik az Úrban való boldogságot és örömöt, mert amennyiben csak a külső erények alapján vizsgálják magukat, nem ritkán kísértésbe vagy lelki gőgbe esnek és ezáltal elfordulnak tőle.

— Magas ez nekünk, amit te olvasol! — mondta a tiszttartó.

— Mit kezdjünk mi ezzel, világi emberek?

— Olvasok én egyszerűbbet is arról, hogyan érték el a jó emberek a világi életben a szüntelen imádságot. Felnyitottam a Filokáliában Teológus Új Szent Simeon szavait az ifjú Gregorioszról, és olvasni kezdtem. A tiszttartónak nagyon tetszett ez és azt mondta: — Add oda nekem egyszer ezt a könyvet, szabadidőmben átnézném.

— Egy napra odaadom, hosszabb időre azonban nem adhatom, mert mindennap olvasom és nem tudok meglenni e könyv nélkül.

— Akkor írd le legalább azt, amit az előbb felolvastál, meg is fizetem!

— Nekem nem kell, hogy megfizesse, azonban szívesen leírom, bárcsak adna az Isten buzgóságot magának az imádsághoz.

Gyorsan nekiláttam, hogy lemásoljam a felolvasott szakaszt. Elolvasta a feleségének, s nagyon tetszett mindkettőjüknek. Így történt aztán, hogy közbe-közbe értem küldtek. Felkerestem őket, magammal vittem a Filokáliámat, felolvastam nekik belőle, miközben ők a tea mellett ülve hallgatták. Egy alkalommal ott tartottak ebédre. A tiszttartó felesége kedves, idős asszony, az asztalnál ült velünk együtt és sült halat evett. Hogyan, hogyan nem, figyelmetlenül félrenyelt egy szálkát. Bármit is próbáltak, nem segített. Erős fájdalom kínozta a torkában. Pár óra múlva lefeküdt. Felcserért küldtek, aki harminc versztányira lakott. Én pedig nagyon sajnáltam a történteket, hazamentem. Már este volt. Éjszaka, félálomban hallom ám a sztarecem hangát. Látni azonban senkit sem látok. A hang ezt mondta:

— Házigazdád meggyógyított téged, te miért nem segítesz a tiszttartó feleségén? Az Isten azt a parancsot adta, hogy készségesen támogassuk embertársainkat!

— Örömmel segítenék, ha tudnám hogyan! Nem ismerem az orvosságokat.

— Tedd a következőket: egész életében undorodott az olajtól, annyira, hogy nem is használja soha, hisz még a szagát sem bírja, rosszul lesz tőle. Itass meg vele egy kanál olajat! Hányni fog tőle, a szálkát meg kiköpi, az olaj szétfolyik a torkában a sebre, amit a szálka okozott s meggyógyul.

— De hát hogy töltsem bele, ha annyira undorodik tőle? Nem fogja meginni.

— Mondd meg a tiszttartónak, hogy fogja le a fejét, te pedig akár erővel is öntsd be a szájába.

Amint felébredtem, siettem a tiszttartóhoz és elmondtam neki mindezt. Azt mondta:

— Mit segít itt a te olajod? Hörög már és félrebeszél. De megpróbálhatjuk. Az olaj ártatlan orvosság, ha nem is segít.

Vett egy kis üveget, olajat öntött bele. Aztán unszoltuk, hörpintse le. Azonnal erős hányingere támadt, és a szálka hamarosan kijött véresen. Érezte, hogy megkönnyebbült és mély álomba merült.

Reggel ismét elmentem, hogy kérdezősködjem. Láttam, hogy nyugodtan ül a tea mellett. Férjével együtt nem győzött eleget csodálkozni a gyógyuláson, de leginkább azon, hogy álmomban tudtam meg, hogy undorodik az olajtól, hiszen ezt kettőjükön kívül senki sem tudta. Közben megjött az orvos is. A tiszttartóné elmesélte, mi történt vele, én pedig azt mondtam el, hogyan gyógyította meg a paraszt a lábamat. Az orvos meghallgatott minket és azt mondta:

— Sem az egyik, sem a másik esetet nem találom csodálatosnak, hiszen mindkét esetben önmagától működött a természet ereje. Mindamellett felírom magamnak ezeket az orvosságokat. Ceruzát vett elő, és felírta magának jegyzetfüzetébe.

Hamarosan azután az a szóbeszéd kezdett járni az egész környéken, hogy jövendőmondó, orvos és varázsló vagyok. Jöttek hozzám az emberek mindenhonnan különféle ügyekkel és történetekkel. Ajándékokat hoztak és nagy tisztelettel voltak irántam. Egy hétig tetszett ez nekem, de féltem, hogy gőgös leszek s káros lesz nekem ez a zavarás, ezért az egyik éjjel titokban elosontam.

Ismét magányosan útrakerekedtem. Olyan könnyűséget éreztem, mintha egy egész hegy szakadt volna le vállaimról. Az ima mind jobban és jobban vigasztalt. Néha szívem határtalan szeretetre gyulladt Jézus Krisztus iránt, s mintha vigasztaló sugarak áradtak volna szét tagjaimban ebből az édes lángolásból. A Jézus Krisztusra való emlékezés annyira bevésődött a szívembe, hogy amikor az Evangélium történeteire gondoltam, azonnal világosan szemem előtt láttam az egészet. Megindultságomban sírtam az örömtől. Közben olyan boldogságot éreztem a szívemben, hogy nem is tudom elmondani. Megtörtént, hogy olykor három napig nem értem emberi települést, s tele lelkesedéssel azt hittem, egyedül vagyok az egész világon, én, az elvetemült bűnös, a kegyes és emberszerető Isten előtt. Ez az egyedüllét vigasztalt, és az ima édessége sokkal inkább érezhető volt, mint az emberek sokaságában.

Végül aztán eljutottam Irkutszkba. Áhítattal borultam le Szent Innokentij ereklyéi előtt és fontolgatni kezdtem magamban, hogy is menjek, mihez is kezdjek mostan. Nem akartam ott élni sokáig, mert a város igen népes volt. Gondolataimba merülten mentem az utcán, s találkoztam egy odavaló kereskedővel. Megállított, megszólított:

— Zarándok vagy? Miért nem jössz akkor hát hozzám?

Elmentem vele gazdag házába. Megkérdezte tőlem, kicsoda-micsoda vagyok, én meg elmondtam neki származásomat. Végighallgatott, aztán így szólt:

— El kellene zarándokolnod az ősi Jeruzsálembe. Olyan templomok vannak ott, hogy olyat sehol máshol nem találsz!

— Mennék is örömmel — feleltem — de nincs mivel. A tengerig még csak eljutok a szárazföldön, de hogy átkeljek a tengeren, azt nem tudom kifizetni, sok pénz kell hozzá.

— Ha akarod — mondta a kereskedő — adok rá lehetőséget. Már tavaly is eljuttattam oda egy öreget az itteniek közül.

Lábaihoz borultam, ő meg azt monda:

— Hallgasd csak, adok neked egy levelet. A fiamnak szól Ogyesszába. Ott lakik, Konstantinápollyal kereskedik. Vannak hajói és ő boldogan elvisz téged Konstantinápolyig. Ott aztán majd szól az alkalmazottainak, szerezzenek neked helyet egy hajón, amellyel eljutsz Jeruzsálemig, ki is fogja fizetni. Nem is kerül olyan sokba.

Ezt hallván megörültem, nagyon szépen megköszöntem jótevőm jóságát. Még inkább megköszöntem Istennek, hogy atyai szeretetét kinyilvánítja nekem, elvetemült bűnösnek, s így gondoskodik rólam, aki nem teszek semmiféle jót sem, se magamnak, se az embereknek, csak tétlenül élek idegen kenyéren. Így maradtam három napig ennél a jótékony kereskedőnél. Amint megígérte, meg is írta a levelet fiának rólam, s íme máris megyek Ogyessza felé, és remélem, eljutok Jeruzsálembe, a szent városba. De nem tudom, megengedi-e nekem az Úr, hogy leboruljak életadó sírja előtt.

 

 

HARMADIK ELBESZÉLÉS

Mielőtt még Irkutszkból vándorútra keltem volna, elmentem lelkiatyámhoz, és elmondtam neki: útban vagyok Jeruzsálem felé. Azért jöttem, hogy búcsút vegyek tőle és köszönetet mondjak a keresztény szeretetért, amelyben engem méltatlan zarándokot részesített.

Azt mondta nekem:

— Áldja meg az Isten utadat. De miért nem mondtál még semmit magadról, kicsoda vagy, honnan jössz? Sok mindent hallottam már tőled vándorlásaidról, szívesen megtudnék valamit származásodról, zarándoklásod előtti életedről.

— Jó, mondtam, szívesen megteszem. Nem hosszú a történetem. Egy kis faluban születtem, az orlovszki kormányzóságban. Szüleim halála után ketten maradtunk, a bátyám, meg én. Ő akkor tíz éves volt, én kettő. Nagyapánk vett gondozásba minket, tehetős, tiszteletreméltó öreg volt. Fogadója volt az országút mellett, és mert jóságát mindenki ismerte, sok utazó betért hozzá. Ott laktunk nála. Bátyám eleven gyerek volt, állandóan a faluban szaladgált, én meg állandóan nagyapám közelében voltam. Ünnepeken együtt mentünk a templomba, otthon gyakran olvasta a Bibliát. Ezt, ami most is itt van nálam. A bátyám felserdült, de rossz útra tért: rászokott az ivásra. Akkor én már hét éves voltam. Egyszer a bátyámmal a kemencén feküdtünk. Ő lelökött onnan és megsérült a bal kezem. Máig sem tudom használni, egészen elsorvadt. Amikor a nagyapó látta, hogy mezei munkára nem vagyok alkalmas, megtanított olvasni. Ábécés könyvünk nem volt, azért ebből a Bibliából tanított meg olvasni: megmutatta a betűket, ki kellett betűznöm a szavakat, aztán a szavakat kellett kiismerni. Magam sem tudom, hogyan tanultam meg helyesen olvasni. Amikor aztán a nagyapó szemei gyöngülni kezdtek, legtöbbször velem olvastatott föl a Bibliából, hallgatta, javítgatta. Gyakran betért hozzánk egy írnok a községből, remekül tudott írni. Megfigyeltem, s nagyon megtetszett, ahogy írt. Akkor aztán a példájára elkezdtem írni egyes szavakat. Útbaigazított, papírt, tintát adott, megfelelően kifaragta nekem a tollakat. Így aztán írni is megtanultam. Nagyapám örült neki, s a következő oktatásban részesített:

— Az Isten megismertette veled, hogyan kell írni-olvasni. Ember lesz belőled: köszönd meg ezt az Istennek és légy buzgó az imádságban.

Ezután mindig eljártunk az istentiszteletre, de otthon is sokat imádkoztunk. Olvastatták velem: “Könyörülj rajtam, Isten...”, s a nagyapó meg a nagyanyó mélyen meghajolt vagy térdet hajtott. Végül is tizenhét éves voltam, és a nagyanyám is meghalt. A nagyapó mondogatni kezdte:

— Nincs háziasszony a háznál, hogyan leszünk meg háziasszony nélkül? A bátyád rossz útra tért, téged akarlak hát megházasítani.

Én elkezdtem ellenkezni, hivatkoztam nyomorék kezemre, de nagyapám nem tágított. Értelmes, jólelkű, huszonöt éves leányt választott nekem. Elmúlt egy év és nagyapám halálos beteg lett. Magához hívott, búcsút vett tőlem és azt mondta:

— Tiéd a ház és az egész örökség. Élj lelkiismeretesen, ne csapj be senkit, de leginkább sokat imádkozzál Istenhez, hisz minden Őtőle van. Ne hagyatkozz senkire, csak az Istenre. Járj templomba, olvasd a Bibliát és emlékezzél meg rólam és a nagyanyádról. Ezer rubel készpénzed van, vigyázz rá, ne szórd ki hiábavalóságokra, de fösvény se légy, adj mindig a szegényeknek és az Isten Egyházának.

Így halt meg. Eltemettem. Bátyámat megszállta az irigység, hogy a vagyon egyedül engem illet, megharagudott rám és a gonosz annyira hatalmába kerítette, hogy az volt már a szándéka, hogy megöl engem. Végül egy éjszaka, amikor aludtunk és rajtunk kívül senki sem volt a fogadóban, a következőt tette: feltörte a kamrát, ahol a pénzt őrizték, kivette a dobozból és felgyújtotta a kamrát. Csak akkor vettük észre a szerencsétlenséget, amikor már a tető és az egész tanya lángokban állt. Üggyel-bajjal kiugrottunk az ablakon, s csak azt tudtuk megmenteni, ami magunkon volt.

A Biblia ott volt a fejünknél, még éppen magunkkal vihettük. Amikor láttuk, hogy ég a házunk, így szóltunk egymáshoz: Hála Istennek, legalább a Bibliát megmentettük. Így aztán oda volt az egész vagyonunk, testvérünk pedig nyomtalanul eltűnt. Csak később tudtuk meg, hogy részegen eldicsekedte, hogy ő rabolta el a pénzt, s gyújtotta fel a tanyát.

Nincstelenek lettünk, koldusszegények voltunk! Kevés kölcsönből építettünk magunknak egy kunyhót és ott éltünk, mint szegény zsellérek. Feleségem nagyszerűen tudott kézimunkázni, szőtt, varrt, hímzett. Szerzett munkát és éjjel-nappal dolgozott a megélhetésünkért. Bár nyomorék volt a kezem, mégis tudtam háncsból cipőket fonni. Az is megtörtént, hogy ő font vagy szőtt, én meg mellette ültem és közben felolvastam a Bibliából. Hallgatta és néha könnyekre fakadt. Ha megkérdeztem:

— Miért sírsz? Hiszen az Isten életben hagyott minket!

Ő így válaszolt:

— Olyan megható, ami a Bibliában csodálatosan le van írva. Nem felejtettük el nagyapó parancsát, gyakran böjtöltünk, minden reggel olvastuk az Istenszülő dicséretét, estefelé meg számtalan mély meghajlást végeztünk, hogy ne essünk kísértésbe. Nyugodtan éltünk két évig. Valami azonban csodálatos volt: a szív benső imádságáról nem volt a legcsekélyebb elképzelésünk sem. Sosem hallottunk róla, hanem egyszerűen csak a nyelvünkkel imádkoztunk. Teljesen értelem nélkül végeztük buzgó meghajlásainkat, majdnem úgy, ahogy a bohócok bukfenceket hánynak, mégis nagy kedvünk volt az imádsághoz, s ez a hosszú, külső, értelmetlen imádság nem volt nehéz, sőt örömmel végeztük. Igaza lehetett a tanítónak, aki egyszer azt mondta nekem, hogy van az emberben egy titkos imádság, amelyet nem is sejt, tudattalanul végzi azt a lélek, s mindenkit arra indít, hogy imádkozzék úgy, ahogy éppen képes rá.

Két év telt el így Feleségem megbetegedett: forró láz gyötörte. Megáldozott, majd a kilencedik napon meghalt. Egyszem magamra maradtam, semmit sem tudtam csinálni. Világgá kellett volna mennem, szégyelltem alamizsnát kérni. Hozzá még annyira bánkódtam a feleségem miatt, hogy nem is tudtam, hová legyek. Ha beléptem a kunyhóba és megláttam a ruháját vagy valamelyik kendőjét, megtörtént, hogy fájdalmamban felkiáltottam és eszméletlenül estem össze. Így aztán ebben a házban nem bírtam már tovább bánatomat. Eladtam húsz rubelért a kunyhót, s minden ruhát, ami a feleségemé meg az enyém volt, szétosztottam a szegényeknek. Mivel nyomorék vagyok, kaptam egy korlátlan érvényű katonai szabadságlevelet, aztán fogtam kedves Bibliámat és elindultam, amerre szem lát. Amikor útra keltem, gondolkozni kezdtem: hová is menjek én most? Először is Kijevbe megyek, leborulok Isten szentjei előtt és kérem segítségüket keserűségemben. Ahogy ezt elhatároztam, könnyebb lett nekem. Aztán boldogan Kijevbe értem. Azóta – most már tizenhárom éve – megállás nélkül zarándokolok egyik helyről a másikra. Sok templomban megfordultam már. Mostanában inkább a sztyeppén és mezőségeken vándorlok. Nem tudom, megengedi-e az Úr, hogy eljussak a szent Jeruzsálembe. Ott aztán ideje lenne – ha az Isten is úgy akarja – bűnös csontjaimat nyugalomra helyezni.

— Aztán hány éves is vagy? — Harminchárom.

— Éppen Krisztus életkora!

 

 

NEGYEDIK ELBESZÉLÉS

“Jó nekem az Istenhez tartozni, az Úrban találok menedéket.” (Zsolt 72,28).

— Igaza van a közmondásnak: Ember tervez, Isten végez — mondtam lelkiatyámnak, amikor ismét felkerestem. Úgy terveztem, hogy ma már úton leszek Jeruzsálem szent városa felé, de másként történt. Egy egészen váratlan eset még három napra ehhez a helyhez köt. Nem tudtam másként tenni. Felkerestem, hogy beszámoljak erről és tanácsát kérjem, mit tegyek ebben a helyzetben, amelybe egész váratlanul kerültem.

Miután mindenkitől elbúcsúztam, Isten segítségével útra keltem. Amikor már-már elhagytam a város határát, látom ám, hogy az utolsó ház előtt egy ismerős áll, aki valamikor magamhoz hasonló zarándok volt, s akit már vagy három éve nem láttam. Köszöntöttük egymást, aztán megkérdezte:

— Hová mégy?

— Ha az Isten is úgy akarja — válaszoltam — az ősi Jeruzsálembe szeretnék.

— Hála Istennek — mondta örömmel — van itt egy jó útitársad.

— Legyen veletek az Isten! — mondtam — hát nem tudod, hogy az a szokásom, hogy sosem megyek útitársakkal. Megszoktam, hogy egyedül zarándokolok.

— De ide hallgass: Mondom, hogy ez az útitárs éppen neked való. Nagyon jól meglesztek. Odanézz, azt a házat. Az apja annak, akié ez a ház, akihez elszegődtem munkásnak, megfogadta, hogy szintén elzarándokol az ősi Jeruzsálembe. Te jól megleszel vele. Idevaló jó ember, aztán meg süket is hozzá. Kiabálhatsz, ahogy csak bírsz, nem hall belőle semmit. Ha kérdezni akarsz tőle valamit, először fel kell írni egy cédulára, csak utána válaszol. Így aztán útközben sem lesz terhedre. Beszélgetni nem fog, otthon is jobbára csak hallgat. Te azonban nélkülözhetetlen leszel számára az úton. A fia ad lovat meg kocsit Ogyesszáig, hogy ott aztán eladja. Igaz, hogy az öreg gyalog akar zarándokolni, de a csomagja miatt, amiket az Úr sírjához visz, kap lovat, meg kordét. Te is rárakhatod a zsákodat, nem kell magadnak cipelni. Gondold csak el, nem lehet egy süket öregembert egészen egyedül elengedni ilyen hosszú útra. Sokáig kerestünk neki kísérőt, de mindenki igen sokat kért érte. Aztán meg veszélyes is ismeretlennel elengedni, hiszen visz magával pénzt, értékes holmit is. Tedd rá, testvér, biztos, hogy jó lesz. Döntsd el Isten dicsőségére és felebaráti szeretetből! Majd én beajánllak a háziaknak, nem is lehet elmondani, hogyan örülnek majd. Jó emberek, nagyon szeretnek engem. Már két éve dolgozom náluk.

Miután így a kapuban meghánytuk-vetettük a dolgot, bevezetett a házba a gazdához. Láttam, hogy igazán derék család, és elfogadtam a kívánságukat. Aztán elhatároztuk, hogy karácsony harmadnapján, a Liturgia után útra kelünk.

Tessék, milyen dolgokkal találkozik az ember élete útján! Mindazt pedig, amit teszünk és tervezünk az Isten irányítja szent gondviselésével, amint írva van: “Hiszen Isten az, aki maga műveli bennetek a szándékot meg a végrehajtást is jóakarata szerint (Fil 2,13). Lelkiatyám végighallgatva mindezt, így szólt:

— Szívemből örülök, hogy az Isten váratlanul úgy intézte, hogy ilyen rövid idő után viszontlássalak. Most pedig, mivel szabad vagy, szívesen magamnál tartanálak még, akkor aztán mesélhetnél tovább épületes találkozásaidról, amelyekben hosszú zarándoklatod alatt részed volt. Örömmel és figyelemmel hallgattam eddigi elbeszéléseidet is.

— Boldogan megteszem — mondtam, s mesélni kezdtem. — Sok mindennel találkoztam, jóval és rosszal egyaránt. Mindent lehetetlen lenne elmondani, sokat el is felejtettem már, meg aztán, csak arra törekedtem, hogy csak azt őrizzem meg, ami tunya lelkemet az imádságra vezette és indította. A többire ritkán gondoltam vissza, jobban mondva igyekeztem elfelejteni, amint szent Pál apostol is tanítja: “Elfelejtem azt, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami előttem van.” (Fil 3,13). Boldog sztarecem, aki már meghalt, azt szokta mondogatni, hogy a szívbéli imádság ellen két oldalról jönnek a támadások: jobbról és balról. Ez azt jelenti, hogy ha a gonosz ellenség nem tud elvonni az imádságtól hiú gondolatokkal és bűnös vágyakkal, akkor tanulságos emlékeket támaszt az emlékezetben, vagy csodálatos gondolatokat ad, hogy így eltereljen az imádságtól, amit gyűlöl. Ezt nevezik jobbra való elhajlásnak, amikor megveti a lélek az Istennel való beszélgetést és párbeszédbe elegyedik önmagával vagy a teremtményekkel, amely őt tévútra vezeti. Ezért azt tanította nekem is, hogy ne foglalkozzam imádság közben még a legszentebb lelki gondokkal sem. Ha az ember észreveszi, hogy az időt inkább tanulságos dolgokkal, gondolatokkal és párbeszédekkel töltötte, mint a lényeges, láthatatlan, szívben végzett imával, akkor ezt is mértéktelenségnek kell tartani, vagy a lélek gőgös mohóságának, ez különösen a kezdőkre veszélyes, akik számára szükséges, hogy az imában eltöltött idő hosszúságban lépje túl azt az időt, amit más jámbor gyakorlatokban töltenek. Azonban nem lehet mindent elfelejteni. Sok minden csak úgy magától bevésődik emlékezetembe, élénken emlékszem rá, még akkor is, ha hosszú ideje nem is gondoltam rá vissza. Ott van például egy buzgó család, ahol Isten kegyes vezetésével néhány napot töltöttem. A tobolszki kormányzóságon való zarándoklásom idején egyszer egy járási székhelyen mentem át. Nagyon kevés volt már a száraz kenyerem. Bementem hát egy házba, hogy kenyeret kérjek az útra. A gazda azt mondta nekem:

— Hála Istennek, éppen jókor jöttél. Feleségem éppen ebben a pillanatban vette ki a kenyeret a kemencéből, tessék a meleg kenyér. Imádkozz értünk Istenhez! — Megköszöntem és beletettem a zsákomba. Látta ezt a háziasszony:

— A zsákod már egészen elnyűtt — mondta —, adok egy másikat! — S hozott nekem egy jó, erős zsákot. Szívből megköszöntem és folytattam utamat. Közben betértem egy szatócshoz, kértem egy kis sót, adott is egy kis zacskóval. Örült a lelkem, hálát adtam az Istennek, hogy ilyen jó embereket mutatott nekem, méltatlannak. Így gondolkoztam: Most egy hétig semmi gondom. Van ennivalóm elég, meg lehetek elégedve. Dicsérje lelkem az Urat!

Amikor aztán már öt versztával tovább vándoroltam, megláttam az út mentén egy nem éppen gazdag falut és egy szegényes templomot. Szép díszítése és festése volt kívülről. Le akartam borulni az Isten templomában, odamentem a bejárathoz és ott imádkoztam. A templom melletti kis réten, két öt-hat éves kisgyermek játszadozott. Azt gondoltam, a pap gyerekei. Nagyon gondosan öltözöttek voltak. Elmondtam az imámat, aztán tovább vándoroltam. Nem jutottam tíz lépésnyire sem, amikor kiáltásokat hallok mögülem:

— Koldus bácsi! Koldus bácsi! Álljál meg!

Láttam ám, hogy fut utánam a két kicsi, egy kisfiú meg egy kislány Megálltam, kézen fogtak.

— Gyere velünk a mamához, szereti a koldusokat! — Nem vagyok koldus — mondtam — csak éppen úton vagyok. Vándorlok.

— Akkor miért viszed a zsákot? — Abban van a kenyerem az útra.

— Gyere menjünk, a mama ad neked pénzt az útra. — Hol van a mamátok? — kérdeztem.

— Odaát a templom mögött, túl a kis erdőn. Bevezettek egy csodálatosan szép kertbe. A kert közepén megláttam egy pompás házat. Beléptünk a házba. Micsoda tisztaság volt itt mindenütt, micsoda berendezés! Már jött is a ház úrnője, maga sietett elénk.

— Isten hozott! Honnan küldött hozzánk az Isten? Ülj le, ülj le, kedves barátunk! Saját kezével vette le zsákomat, rátette az asztalra, s késztetett, foglaljak helyet egy puha széken.

— Nem akarsz enni valamit? Vagy teát kérnél talán?

— Köszönöm alásan — feleltem —, egész zsákom tele élelemmel, a teát azonban megiszom, de paraszti életem szerint nem szoktam hozzá. Értékesebb nekem buzgóságtok, meg szerető üdvözléstek minden megvendégelésnél. Fogok imádkozni az Istenhez, áldjon meg benneteket, irántam, idegenért való oly nagy evangéliumi szeretetekért. Ahogy beszéltem, élénk vágy támadt bennem, hogy magamba mélyedjek. Szívem imádságra gyúlt, vágyódtam a nyugalom és a magány után, hogy el ne oltsam az imádságnak ezt az önmagától fellobbanó lángját, hiszen az imádság külső megnyilvánulásait a könnyeket, sóhajtásokat, tekintetem és ajkam megmozdulásait el akartam rejteni mások elől.

Felkeltem tehát és azt mondtam:

— Bocsánatot kérek, mátyuska, mennem kell. Legyen veletek az Úr Jézus Krisztus, és gyermekeitekkel is.

— Ó, nem, Isten őrizzen, hogy elhagyj minket. Nem engedlek elmenni. Estefelé megjön a férjem a városból, ő ott bíró a körzeti bíróságon. Mennyire örül majd, ha meglát! Minden zarándokban Isten küldöttjét látja. Ha most elmennél, nagyon elszomorítanád, hiszen nem látna. S hozzá még, holnap vasárnap velünk jöhetnél a Liturgiára és ott imádkozhatnál, aztán együtt fogyaszthatnánk el, amit Isten adott. Ünnepnap mindig vannak vendégeink, vagy harminc koldus, Krisztus népe. Miért nem meséltél még semmit magadról? Mesélj nekem, szeretem hallgatni a lelki beszélgetéseit azoknak, akik kedvesek az Isten előtt. Gyerekek, gyerekek, fogjátok csak a zarándok zsákját, vigyétek be az ikonos szobába, ott fog majd aludni.

Amikor ezeket a szavakat hallottam, csodálkoztam, azon töprengtem: emberrel beszélek-e, vagy valamilyen látomásom van?

Így aztán ott maradtam, hogy megvárjam az urat. Rövidre fogva elmondtam zarándokutamat, s hogy úton vagyok éppen Irkutszk felé.

— Nagyon jó — mondta az asszony — feltétlenül Tobolszkon át kell menned. Ott van az édesanyám, aki belépett egy monostorba, s most remeteségben él. Adunk neked egy levelet. Fogadni fog téged. Sokan felkeresik, hogy lelki tanácsokat kérjenek tőle. Elvihetnéd neki Lépcsős János egyik könyvét is. Moszkvából hozattuk kívánságára. Milyen jól összetalálkozik minden!

Ebédidő lett, asztalhoz ültünk. Jött még négy hölgy, ők is velünk étkeztek. Miután befejeztük az első fogást, felállt az egyik, buzgón meghajolt a szentkép előtt, majd felénk, kiment, behozta a második fogást és újra leült. Majd egy másik állt föl és behozta a harmadikat. Mikor ezt láttam, így szóltam a háziasszonyhoz: Megkérdezhetném, mátyuska, rokonaitok ezek a hölgyek?

— Igen, a testvéreim. Ez itt a szakácsnő, ez a kocsis felesége, ez a házmesternő, ez meg a komornám. Mind asszonyok, a háznál mindenki férjnél van. Amikor ezt hallottam, még jobban elcsodálkoztam. Hálát adtam az Istennek, aki megmutatta nekem az utat ezekhez a buzgó emberekhez. Éreztem, hogy az imádság erősen működik szívemben. Hogy minél gyorsabban a magányba juthassak és ne zavarjam meg az imádságot, felálltam és ezt mondtam a háziasszonynak:

— Nektek pihennetek kell az étkezés után, én meg, mivel megszoktam a járást, szeretnék sétálni a kertben. — Nem — mondta a háziasszony — nem szoktam lefeküdni, veled megyek én is a kertbe, elmondasz nekem valami tanulságos dolgot. Ha ugyanis egyedül mennél, a gyerekek nem hagynának nyugton. Ha meglátnak, nem hagynak el egy lépésre sem, annyira szeretik a koldusokat, Krisztus testvéreit s az összes zarándokokat.

Nem volt mit tennem, kimentünk. Amikor kiértünk a kertbe, mélyen meghajoltam az úrnő előtt és kértem, ne nekem kelljen beszélnem:

— Az Isten nevében kérlek, mátyuska, mondd meg nekem, hosszú ideje éltek ilyen Istennek tetsző módon? Hogyan értétek el ezt a buzgóságot?

— Elmondok mindent. Anyám dédunokája Szent Joaszafnak, akinek csontjai Bjelgorodban nyugszanak. Nagy házunk volt a városban, egy szegény nemes lakott az egyik szárnyban. Meghalt. Felesége áldott állapotban volt. Megszült, de a szülés után ő is meghalt. Az újszülött szegény árva volt, anyácskám magához fogadta. Egy évvel utána születtem én. Együtt nőttünk fel, ugyanazok a tanárok és tanárnők oktattak minket. Úgy egymáshoz szoktunk, mintha tényleg testvérek lettünk volna. Néhány év múlva meghalt az én apám is. Anyácskám aztán kiköltözött a városból velünk ebbe a faluba. Mikor felnőttünk, férjhez adott anyácskám a nevelt fiához, s ezt a falut nekünk adta, maga pedig kolostorba vonult. Anyai áldását adta ránk és megparancsolta, hogy keresztény életet éljünk. Buzgón imádkozzunk az Istenhez, mindenekelőtt pedig ügyeljünk arra, hogy teljesítsük Isten legfőbb parancsát. Vagyis szeressük embertársainkat, gondozzuk őket, segítsünk a koldusoknak és Krisztus testvéreinek egyszerűségben és alázatban. Neveljük gyermekeinket istenfélelemben. Úgy bánjunk szolgáinkkal, mintha testvéreink lennének. Így élünk itt már tíz éve ebben a magányban, igyekszünk erőink szerint teljesíteni anyánk parancsát. Szegényházunk is van, ahol most több mint tíz nyomorék és beteg él. Holnap elmegyünk hozzájuk.

Miután befejezte elbeszélését, megkérdeztem:

— Hol van Lépcsős Jánosnak az a könyve, amit el akar küldeni édesanyjának?

— Gyere, bemegyünk a házba, előkeresem.

Éppen leültünk olvasni, amikor megérkezett az úr. Ahogy meglátott, szeretettel átölelt, megcsókoltuk egymást, mint keresztény testvérek, aztán bevezetett a szobájába és ezt mondta:

— Gyere csak kedves testvérem az írószobámba, áldd meg hajlékomat. Gondolom, — s a feleségére mutatott — eleget untatott. Amint meglát egy zarándokot vagy valamilyen beteget, örül, és a legszívesebben éjjelnappal el se hagyná őket. A családjában ez már szokássá vált.

Bementünk a szobájába. Mennyi könyv volt ott, micsoda szentképek, embernagyságban az Életadó kereszt, mellette az Evangélium! Imádkoztam, majd mondtam:

— Bátyuska, maguknál igazi paradicsom van! Itt van maga az Úr Jézus Krisztus, legtisztább Anyja és szentjei. Ezek pedig — s a könyvekre mutattam — az ó isteni, életadó, soha el nem múló igéi és tanításai. Gondolom, gyakran gyönyörködik bennük mennyei beszélgetésekben.

— Megvallom — felelte az úr — nagyon szeretem a könyveket.

— Milyen könyvei vannak? — kérdeztem.

— Van sok lelki könyvem is — felelte az úr. — Itt van egy teljes Szentek élete, itt Aranyszájú Szent János művei, itt Nagy Szent Bazilé, aztán sok teológiai meg filozófiai könyv, sok híres szónok legújabb beszédei. Körülbelül ötezer rubelt ér a könyvtáram.

— Nincs véletlenül meg valaki olyannak a munkája, aki éppen az imádságról ír? — kérdeztem. — Nagyon szeretek olvasni az imádságról.

— Van itt egy egészen új könyv az imádságról. Egy pétervári pap munkája.

Az úr elővett egy magyarázatot a Miatyánkról és örömmel elkezdtük olvasni. Teát hozott. Jöttek a kicsinyek is egy kosárkával, amelyik egészen aranyból volt, tele száraz süteménnyel, amilyent még életemben nem ettem. Kivette az úr a kezemből a könyvet, átnyújtotta a feleségének és azt mondta:

— Majd ő felolvas nekünk. Csodaszépen tud olvasni. Közben mi meg erősítgetjük magunkat.

Akkor elkezdte olvasni az úrnő, mi hallgattuk. Miközben hallgattam, figyelmes lettem a szívemben működő imádságra. Minél tovább olvasott, annál jobban kibontakozott bennem, lelkesített engem. Azt láttam, hogy valaki, mint a szellő elsuhan mellettem, mintha boldogult sztarecem lett volna. Felriadtam, de hogy eltitkoljam megindultságomat, így szóltam:

— Bocsássanak meg, elszundítottam egy kicsit. — Úgy éreztem, sztarecem lelke átjárja a szívemet s megvilágosítja, éreztem, hogy fény gyullad lelkemben és gondolataim támadnak az imádságról. Keresztet vetettem és el akartam kergetni ezeket a gondolatokat. Az úrnő végigolvasta a könyvet. Az úrnő megkérdezte, tetszett-e a könyv, s beszélgetni kezdtünk.

— Nagyon tetszett — válaszoltam, — bizony magasabb rendű minden más imádságnál az Úr imádsága, a Miatyánk, hiszen maga az Úr Jézus Krisztus tanított meg rá bennünket. S az itt olvasott magyarázat is nagyon jó, csakhogy az egész inkább a keresztény tevékenységről szól. A szentatyáknál olvastam ennek az imádságnak szemlélődő, misztikus magyarázatát is.

— Melyik szentatyáknál olvastad ezt?

— Például Maximosz hitvallónál, aztán meg a Filokáliában Damaszkuszi Péternél.

— Emlékszel még belőle valamire? Kérlek, mondd el nekünk.

— Nagyon szívesen. Az imádság kezdete: “Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy” az olvasott könyvben olyan értelmezést kap, hogy ezeken a szavakon azt kell értenünk, hogy a társaink iránti szeretet nem más, mint az egy atya gyermeke iránti szeretet. Ez nagyon helyes, de a szentatyák ezt kimerítőbben tárgyalják. Sokkal inkább lelki értelemben magyarázzák. Azt mondják ugyanis, hogy lelkünket az égre kell emelnünk a Mennyei Atyához. állandóan az Isten színe előtt kell állnunk, az Isten színe előtt kell élnünk.

Ezeket a szavakat: “Szenteltessék meg a te neved” a könyv úgy értelmezi, hogy gondosan ügyeljünk, nehogy áhítat nélkül ejtsük ki Isten nevét vagy hamisan esküdjünk. Egy szóval: Isten szent nevét szentül kell használni és nem szabad haszontalanul ajkunkra vennünk. A misztikus magyarázók azonban a szív tiszta imádságáért való kérést látják ebben, hogy Isten legszentebb neve a lehető legmélyebben bevésődjék a szívbe és szentelje meg a tevékeny imádság, szentelje meg az egész érzelemvilág és a lélek összes erői.

Ezeket a szavakat: “Jöjjön el a te országod” a misztikus magyarázók így értelmezik: Költözzék be a szívünkbe a belső béke, nyugalom és a lélek öröme.

A könyvben úgy magyarázzák, hogy ezeken a szavakon: “mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”, a testi élet mindennapos szükségleteiért való kérést kell értenünk. Maximosz hitvalló azonban a mindennapi kenyéren a lélek táplálékát érti, vagyis Isten igéjének és a léleknek a kapcsolatát Istennel, amely a szív szüntelen benső imádsága, az Istenre való gondolás által valósul meg.

— Ó, kiáltott fel az úr, ez mindenképpen nagy dolog, s nekünk, embereknek majdnem elérhetetlen ezen a világon, hogy megtanuljuk a benső imádságot!

— Ne gondolja, bátyuska! Ha ez elérhetetlen és megoldhatatlan lenne, nem parancsolta volna meg mindnyájunk számára az Isten. Az Ő ereje még a gyengékben is hatalmas. A szentatyák, akik sokat tapasztaltak, eszközöket adnak, amelyek megkönnyítik a szív benső imájának az elérését. Természetesen különlegesebb és magasabb eszközöket ajánlanak a remetéknek, de adnak eszközöket – kényelmesebbeket – a világiaknak is, amelyek aztán biztosan elvezetnek arra, hogy elérjük a benső imádságot.

— Még sosem volt alkalmam, hogy erről részletesen olvassak — mondta az úr.

— Ha kívánja, felolvasok valamit erről a Filokáliából.

Fogtam a Filokáliát, fellapoztam a III. kötetet a negyvennyolcadik oldalon, Damaszkuszi Péter tanításait és olvasni kezdtem:

“Meg kell tanulni az embernek, hogy még a lélegzésnél is gyakrabban hívja segítségül Isten nevét, s ezt tegye mindig, mindenkor, minden körülmények között.” Azt mondja az Apostol: “Szüntelenül imádkozzatok” vagyis azt tanítja, hogy mindenkor, mindenütt és minden körülmények között Istenre kell gondolni. Bármit cselekszel, mindig emlékezned kell arra, hogy az Isten mindenek teremtője. Ha fényt látsz, emlékezz arra, aki ezt neked ajándékozta, ha látod az eget, a földet, a tengert, s mindazt, ami benne van, csodálkozzál és dicsérd Őt, aki ezt teremtette, amikor felhúzod a ruhádat, gondolj arra, aki ezeket neked adta, s adj hálát Őneki, aki gondoskodott életedről. Röviden szólva: Minden mozdulat alkalmat kell hogy adjon arra, hogy Istenre gondoljál és dicsérjed Őt. Akkor aztán majd szünet nélkül imádkozol és lelked mindig örülni fog. Láthatod, milyen kényelmesen és egyszerűen elérhető mindenki számára ez a szünet nélküli imádkozás, akiből nem veszett még ki az emberi érzés.

Nagyon tetszett ez neki. Az úr örömmel átölelt, megköszönte, ránézett a Filokáliára és azt mondta:

— Föltétlenül meg akarom venni ezt a könyvet, tüstént meghozatom Pétervárról. Most pedig hogy el ne felejtsem, kiírom magamnak ezt a tanítást, amit az előbb felolvastál. Majd felkiáltott: “Istenem, hiszen van is képem a Szent Damaszkusziról!”

Ez valószínű Damaszkuszi Szent János ikonja volt. Hozott egy keretet, üveg alá helyezte a teleírt lapot és odaakasztotta az ikon alá. Ezt mondta:

— Isten emberének élő szava a kép alatt mindig figyelmeztetni fog arra, hogy ezt az üdvös tanítást gyakorlatban kövessem.

Aztán vacsorázni mentünk. Akárcsak előzőleg, most is ott ült velünk mindenki, férfiak, asszonyok. Micsoda buzgó család! Csend uralkodott az étkezés alatt. Miután megvacsoráztunk, valamennyien felnőttek és gyerekek egyaránt hosszan imádkoztunk. Nekem az Úr Jézus akathisztoszát kellett előimádkoznom.

Miután befejeztük, a szolgák nyugovóra tértek, mi hárman pedig a szobában maradtunk. Az úrnő fehér inget és harisnyát hozott nekem, meghajoltam:

— A harisnyát nem fogadom el mátyuska, hiszen egész életemben nem viseltem. Gyermekkorom óta ahhoz szoktam, hogy kapcában járjak.

Erre ismét kiment, behozott egy régi, finom sárga anyagból készült köpenyt, szétszakította és két kapcát készített belőle. Az úr pedig megjegyezve, milyen széteső-félben van a lábbelim, kihozta az új cipőjét, aztán így szólt:

— Menj be abba a szobába, nincs benn senki, válts fehérneműt!

Bementem, átöltöztem, s újra kimentem hozzájuk. Leültettek egy székre. Az úr átcsavarta lábaimat a kapcákkal, az úrnő pedig ráhúzta a cipőt. Eleinte nem akartam engedni, de megparancsolták, maradjak csöndben. Azt mondták:

— Légy csendben, s hallgass csak. Krisztus is megmosta tanítványai lábát.

Mit tehettem ekkor? Sírnom kellett. Ők is sírtak. Aztán az úrnő a gyerekekkel lepihent, mi pedig az úrral kimentünk a lugasba. Sokáig nem tudtunk elaludni. Feküdtünk és beszélgettünk. Hozzám fordult:

— Mondd meg nekem őszintén, az Isten nevére kérlek: Ki vagy? Biztos jó családból való vagy, s csak ilyennek tetteted magad. Jól olvasol és írsz, helyesen beszélsz és gondolkodol. Paraszti neveléssel ez nem lehetséges.

Elmondtam már magának és az úrnőnek az igazságot híven, tiszta szívvel, honnan származom, és sosem gondoltam hogy hazudhatnék, vagy félrevezetném magukat. Mire lenne ez jó? Azonban, amit mondok, az nem az enyém, hanem az elhunyt isteni bölcsességű sztarecemé, meg a szentatyáknál olvastam figyelemmel. Mindennél több fényt ad ostobaságomnál a benső imádság, amit nem magam szereztem meg, hanem sztarecem tanítása és az isteni kegyelem ültette szívembe. Hiszen mindenki számára lehetséges ez, csak lehetőleg csendben el kell mélyülni a szívben, s minél többször segítségül hívni Jézus Krisztus megvilágosító nevét, s akkor mindenki azonnal megtapasztalja a belső fényt, s mindent meg fog érteni. Sőt ebben a fényben meglátja még az Isten országának némely titkait is. Ez azonban már mély, világosságot adó misztérium; amikor az ember megtanulja az önmagába mélyedés képességét, megtanulja önmagát belülről látni, gyönyörködni az önmaga ismerésében, megindulni és sírni saját maga bukott voltán és romlott akaratán. Nem nehéz értelmesen beszélni az emberekkel, s lehetséges, hiszen az értelem és a szív előbb megvolt, mint a tudomány és emberi bölcsesség. Ha van az embernek értelme, akkor taníthatja azt, akár tudománnyal, akár tapasztalással. Ha azonban nincs értelme, semmiféle bölcs tanítás, semmiféle nevelés nem segítheti. Az a baj, hogy nagyon is távol vagyunk önmagunktól és nem nagyon akarunk közelebb kerülni magunkhoz. Inkább elfutunk önmagunktól, csakhogy ne találkozzunk önmagunkkal, s odaadjuk az igazságot kicsinyes dolgokért. Így gondolkozunk: rá akartuk már szánni magunkat a lelkiekre, az igazságra, de nem volt még időnk, az élet gondjai-bajai nem engednek időt ilyen dolgokra. De mi a fontosabb és szükségesebb: a lélek üdve, örök élete, vagy a test gyorsan eltűnő élete, amiért olyan sokat törjük magunkat? Íme ez – amit mondtam – az embereket vagy a jó belátásra, vagy az ostobaságra vezeti el.

— Bocsáss meg, kedves testvérem, nemcsak kíváncsiságból kérdeztelek, hanem jóakaratból és keresztény együttérzésből. Meg aztán vagy két éve láttam egy olyan példát, ami erre a kérdésre indított. Nézd, jött hozzánk akkor egy koldus. Az igazolványában az állt, hogy kiszolgált katona. Öreg volt, törékeny, s olyan szegény, csaknem egészen mezítelen. Keveset beszélt, egyszerűen mintha muzsik lenne a pusztáról. Befogadtuk a házunkba szegényt. Öt nap múlva súlyos beteg lett. Áthoztuk ebbe a kerti házba, megnyugtattuk, ápoltuk feleségemmel, amilyen jól csak tudtuk. Végül már halálán volt. Elhívtuk a papunkat, hogy gyóntassa meg, áldoztassa meg, s adja fel neki az utolsó kenetet. A halála előtti napon felkelt, papírt és tollat kért, aztán megkért, csukjam be az ajtót és ne engedjek be senkit, amíg meg nem írja végrendeletét fiának, amit el kellett küldenem a megadott címre. Elámultam, amikor megláttam, hogy nemcsak gyönyörű, művelt írása volt, hanem a tartalma is milyen előkelő, helyes és finom volt. Majd holnap felolvasom neked azt a végrendeletet. Megvan nekem másolatban.

Mindez csodálatba ejtett s felébresztette bennem a kíváncsiságot, hogy megkérdezzem származása és élete felől. Miután esküt kért tőlem, hogy halála előtt senkinek sem tárom föl, Isten dicsőségére elmondta életét.

— Herceg voltam, nagy vagyonom volt. Fényűző, nagyvilági életet éltem. Feleségem meghalt, a fiammal laktam együtt, aki boldog gárdakapitányként szolgált. Egy alkalommal, amikor éppen készültünk, hogy elutazunk egy előkelő ember báljára, nagyon összevesztem a komornyikommal. Nem tudtam uralkodni magamon, nagyon fejbe vágtam, s megparancsoltam, hogy küldjék vissza falujába. Ez este történt. Rá egy napra a komornyik agyhártyagyulladásban meghalt. Sajnálkoztam, hogy nem voltam óvatos, de azután hamar elfelejtettem az egészet. Eltelt hat hét, s a komornyik kezdett megjelenni nekem. Először álmomban. Minden éjjel nyugtalanított, s ezt hajtogatta: Lelkiismeretlen alak, te vagy a gyilkosom! Aztán már ébren is kezdtem látni. Minél inkább múlt az idő, annál többször megjelent, majd szinte szüntelen nyugtalanított. Végül vele együtt más megholtakat is kezdtem látni, akiket súlyosan bántalmaztam, s asszonyokat, akiket elcsábítottam. Szünet nélkül szemrehányásokat tettek nekem, nem hagytak nyugton. Sem aludni, sem enni nem tudtam, semmivel sem voltam képes foglalkozni. Teljesen fölemésztődött minden erőm, csont és bőr lettem. Hiába volt minden híres orvos fáradozása. Idegenbe utaztam gyógyulni. Fél év után sem éreztem jobbulást, a kínzó látomások pedig borzasztóan megsokasodtak. Félholtan vittek haza, s alaposan megtapasztaltam a lélek pokoli kínjait, anélkül, hogy lelkem elvált volna a testemtől. Akkor megtudtam, hogy van pokol, s hogy ez mit jelent. Ebben a kínos állapotban beismertem bűneimet, megbántam, meggyóntam. Szabadon bocsátottam minden szolgámat, s megfogadtam, hogy egész életemben vezekelni fogok, s koldusként rejtőzködöm. Bűneim miatt a legeslegutolsó szolga leszek a legalacsonyabb sorsú emberek között. Alighogy ezt keményen elhatároztam, nyomban megszűntek a nyugtalanító látomások. Olyan örömet és boldogságot éreztem az Istennel való kibékülés után, hogy nem is tudtam kifejezni. Így aztán tapasztalatból megtudtam azt is, mit jelent a Paradicsom, s hogyan tárul fel a szívünkben az Isten országa. Hamarosan teljesen visszanyertem egészségemet, végbevittem szándékomat és egy eltűnt katona igazolványával titokban elhagytam otthonomat. Annak most már tizenöt éve, hogy Szibériában vándorolok. Olykor napszámba szegődtem parasztokhoz, olykor alamizsnát kértem Krisztus nevében. Micsoda boldogságot, örömöt és lelkiismeretbeli nyugalmat ízleltem én meg ezekben a megaláztatásokban! Ezt csak az tudja teljesen átérezni, aki isteni közbenjárónk kegyelméből átjutott a pokol kínjaiból az Isten Paradicsomába.

Miután ezt elmesélte, átadta a végrendeletét azzal, hogy juttassam el a fiához, s a következő nap meghalt. Magammal hordom a táskámban e végrendelet másolatát. Benne van a Bibliámban. Ha el akarod olvasni, mindjárt hozom. Tessék, itt van!

Kibontottam és olvastam:

“A dicsőséges Szentháromság, az Atya és Fiú és Szentlélek nevében.

Legkedvesebb fiam! Már tizenöt éve, hogy nem láttad atyádat, de ő ismeretlenségében néha tudakozódott felőled, atyai szeretettel volt irántad. Ez indított arra is, hogy elküldjem neked ezeket a sorokat, amelyeket halálom előtt írtam, hogy tanulságul szolgáljanak életedben. Tudod, hogy megszenvedtem vigyázatlanságomért és züllött életemért. Azt azonban nem tudod, milyen boldogságban volt részem ismeretlen zarándoklásom idején, a bűnbánat gyümölcseit élvezve. Nyugodtan halok meg jótevőimnél, akik egyúttal a tiéd is, mert a jótettek, amelyekben atyádnak része volt, a hálás fiú szívét is meg kell, hogy indítsák. Légy hálás nekik az én nevemben, ahogy csak tudsz. Atyai áldásomat hagyom rád. Legyen az Isten emlékezetedben. Légy lelkiismeretes! Légy óvatos, jóságos, megfontolt! Alárendeltjeiddel légy jóakaró, amennyire csak lehet, szeretetteljes. Ne vesd meg a koldusokat és a zarándokokat, emlékezve arra, hogy haldokló apád is csak mint koldus és zarándok nyerte el gyötrődő lelke nyugalmát és békességét. Az Isten áldását kérem rád! Nyugodtan hunyom le szemem az örök élet reményében, az emberek isteni közbenjárójának, Jézus Krisztusnak irgalma szerint. Atyád...”

Így feküdtünk le a jó úrral beszélgetve. Megkérdeztem:

— Úgy gondolom, bátyuska, a maguk zarándok-otthona sok tennivalót és nyugtalanságot hoz maguknak... Hiszen sok zarándoktestvérünk munkakerülésből vagy lustaságból vándorol, útközben rosszat is tesznek, amint már volt alkalmam látni.

— Nem sok ilyen eset volt, — válaszolta az úr. — Leginkább igazi zarándokok vetődtek erre. De az ilyen csalókkal szemben különösen kedvesek vagyunk és megpróbáljuk magunknál tartani őket. Nagyon gyakran megtörtént, hogy miután jó koldusokkal, Krisztus testvéreivel hosszabb ideig együtt éltek, megváltoztatták életüket és alázatos, szerény emberekként hagyták el koldus-otthonunkat.

Nemrégiben a következő eset történt. Egy idevaló városi polgár annyira rossz útra tért, hogy a szó szoros értelmében bottal kergette el mindenki a kapujából, még egy darab kenyeret sem adott neki senki. Iszákos, vad, lármás ember volt, s még lopott is hozzá. Így jött hozzánk éhesen, kenyeret és bort kért, amire különösen is vadászott. Mi kedvesen fogadtuk. Azt mondtuk neki:

— Lakj nálunk, adunk bort, amennyit csak akarsz, de csak azzal a feltétellel, hogy azonnal lefekszel aludni, mihelyt lerészegedsz. De ha csak egy kicsit is lármázol és elkóborolsz, nemcsak hogy kidobunk és soha többé vissza nem fogadunk, hanem még a polgármestert is értesítem, hogy száműzzenek, mint gyanús csavargót.

Beleegyezett és nálunk maradt. Egy hétig, vagy talán még tovább is valóban sokat ivott, amennyit akart. De mindig, ígéretéhez híven, s mert ragaszkodott a borhoz (nehogy megvonjuk tőle), lefeküdt aludni, vagy kiment a kertbe, ott feküdt és hallgatott. Amikor kijózanodott, a többi koldus barátságosan beszélt vele és azt tanácsolták, próbáljon meg lassan-lassan leszokni a borról.

Így aztán mindig kevesebbet kezdett inni s végül, úgy három hónap múlva mértékletes emberré vált. Most napszámosként munkát talált valahol és nem eszi mások kenyerét. Tegnapelőtt volt itt, hogy köszönetet mondjon.

— Micsoda bölcsesség ez, amely a szeretet vezetésével dolgozik! — gondoltam, s felkiáltottam: Áldott az Isten, aki megmutatja irgalmát!

Miután így elbeszélgettünk, elaludtunk. A harangszó ébresztett föl minket, amely a reggeli istentiszteletre hívott. Összeszedelőzködtünk, s amint a templomba értünk, az úrnő már ott volt a gyerekekkel. Részt vettünk a reggeli istentiszteleten, s hamarosan utána megkezdődött a Szent Liturgia. Magam, az úr és kisfia az oltárnál álltunk, míg a kislány az úrnővel úgy helyezkedtek el, hogy láthassák – a Nagybemenet – a szent adományok ünnepélyes átvitelét a szentélybe. Istenem, milyen buzgón imádkoztak! Térdeltek, s örömkönnyeket hullattak. Hogy ragyogott az arcuk! Amint rájuk pillantottam, én is sírni kezdtem.

A Szent Liturgia befejezése után az urak, a pap, a szolgák, és az összes koldus asztalhoz ültek. Vagy negyven koldus volt ott, öregek is, beteges arcúak, meg gyerekek... Valamennyien egy asztalnál. Micsoda csend és hallgatás volt ott! Bátorságot vettem s halkan az úrhoz szóltam:

— A monostorokban étkezés közben a szentek életét olvassák. Nektek is azt kellene tenni, hiszen van teljes Szentek élete könyvetek. Az úr az úrnőhöz fordult:

— Tényleg, Mása, vezessük be mi is ezt a rendet! Nagyon tanulságos lesz. Ma először én olvasok, aztán a következő étkezésnél te, aztán a bátyuska, aztán a testvérek sorban, aki éppen tud olvasni.

A pap tovább evett, majd megszólalt:

— Hallgatni szeretek, de olvasni... Nincs egy szabad pillanatom sem. Amint hazasietek, azt sem tudom, hol áll a fejem, annyi a gond. Ezt is meg kell tenni, azt is, ott vannak a gyerekek, aztán a tehén, egész nap csak a munka, nincs mikor olvasnom, vagy épülnöm. Amit a szemináriumban tanultam már rég elfelejtettem.

Amikor ezt hallottam megborzadtam, de az úrnő. aki mellettem ült, megragadta a kezemet.

— A bátyuska ezt alázatosságból mondja, mindig így lebecsüli magát, a valóságban pedig jóságos és Istennek tetsző életet él. Már huszonöt éve özvegy. Egész sereg unokát nevel, s hozzá még ott a templomi szolgálat is.

Ekkor eszembe jutott Nikétasz Sztethatosz mondása a Filokáliából: “A dolgok természetét a lélek belső állapotához kell mérni, vagyis mindenki úgy ítél másokról, amilyen ő maga.” Továbbá azt is mondja: “Aki elérte az igazi imádságot és szeretetet, annak a számára a dolgok egyformák. Nem tesz különbséget igaz és bűnös között, hanem mindenkit egyformán szeret és nem ítél el senkit, amint az Isten is felkelti napját és esőt ad igazakra és gonoszokra.”

Ismét csend volt. Velem szemben egy teljesen vak koldus ült. Az úr etette. Fölszedte neki a halat, kezébe adta a kanalat, kimerte a levest. Figyelmesen rátekintettem, s észrevettem, hogy mindig nyitva van a szája, a nyelve pedig szüntelen mozog, szinte remeg. Arra gondoltam, hátha imádkozik, s tovább figyeltem. Az étkezés vége felé az egyik idős asszony rosszul lett, görcs fogta el és összeesett. Az úr és úrnő bevitte a saját hálószobájába, lefektették az ágyra. Az úrnő ottmaradt ápolni, a pap elment a haldoklók szentségeiért, az úr befogatott, s elhajtott a városba orvosért. Mindenki szétszaladt.

Éheztem az imádságra. Erős vágy fogott el, hogy kiöntsem magam az imádságban, hiszen két napja nem volt nyugalmam s magányom, hogy egyedül lehessek. A szívemben valamiféle áramlást éreztem, amely szét akart áradni minden tagomban, s amint visszatartottam, erős fájdalom támadt a szívemben. Egyébként boldog fájdalom volt, amely csendes megnyugvásra és imával való eltelésre késztetett. Most feltárult előttem, miért menekültek el az emberek elől a tevékeny imádság igazi gyakorlói, s miért rejtegették magukat ismeretlenségben. Megértettem azt is, miért nevezi szent Hészükhiosz magát a lelki és hasznos beszédet fecsegésnek, ha mértéktelen, amint Szír Szent Efrém mondja: “A jó beszéd ezüst, a hallgatás azonban tiszta arany”. Miközben ezeket a gondolatokat forgattam magamban, bementem a koldusok otthonába. Mindannyian itt pihentek az étkezés után. Felmentem a padlásra, nyugodtan pihentem és imádkoztam. Amikor a koldusok felkeltek, megtaláltam a vakot és kivezettem a kertbe. Leültünk és beszélgetni kezdtünk.

— Mondd csak, az Istenre kérlek, a lelked üdvére, a Jézus-imát végzed? Én már régóta gyakorlom szüntelenül. Mit érzel te ettől?

— Csak annyit, hogy sem éjjel, sem nappal nem tudok meglenni imádság nélkül.

— Hogyan mutatta ezt meg neked az Isten? Mondd el nekem részletesen, kedves testvérem!

— Halld hát. Idevaló kézműves vagyok. Szabósággal kerestem kenyerem, más kormányzóságokban, más falvakban is jártam, parasztruhákat varrtam. Úgy adódott egyszer, hogy az egyik faluban hosszabb ideig laktam egy parasztnál, hogy a családjának varrjak. Egyik ünnepen észrevettem, hogy három könyv van az ikonok előtt. Megkérdezte: Ki olvas nálatok? Senki sem, — válaszolták. — Ezek a könyvek nagybátyánktól maradtak, ő tudott írni-olvasni. Kezembe vettem az egyik könyvet, föllapoztam, s a következő szavakat olvastam benne, jól emlékszem rá még most is: “A szüntelen imádság: mindig segítségül hívni az Úr nevét.” Miután ezt olvastam, gondolkozni kezdtem. Akár beszél, akár jár, akár tesz valamit az ember, akár eszik, akár valami mást csinál, mindenütt, minden helyen és mindenkor segítségül kell hívni az Isten nevét. De hiszen ez nagyon alkalmas nekem is. Elkezdtem gyakorolni suttogva ezt az imát varrás közben. Nagyon megtetszett. Akik velem laktak a kunyhóban, észrevették. Nevetni is kezdtek rajtam: Varázsló vagy talán, hogy állandóan suttogsz? Mit mondogatsz? Én pedig, hogy titokban tartsam, abbahagytam a suttogást ajkaimmal, csak a nyelvemmel kezdtem végezni az imádságot. Végül úgy hozzászoktam az imádsághoz, hogy éjjel-nappal ezt mondja a nyelvem, s ez nekem olyan jó.

Sokáig jártam így Aztán egyszer csak teljesen megvakultam. Nálunk a családban majdnem mindenkinek megbetegedett a szeme. S mert szegény voltam, elhelyeztek Zlobolszkba, a mi kormányzósági városunkban a szegényházba. Most is oda igyekszem, az uraságék befogadtak, s lovat-kocsit akarnak adni később Tobolszkig.

— Milyen könyvben olvastad ezt? Nem a Filokália volt az?

— Nem tudom pontosan, nem néztem meg a címlapot.

Elővettem a Filokáliát, fellapoztam a negyedik részben Kallisztosz pátriárka szavait, melyeket ő az előbb könyv nélkül mondott el nekem, s felolvastam.

— Hiszen éppen ez az! — kiáltott a vak. — Olvasd csak testvér! Olyan szép!

Amikor éppen ahhoz a részhez értem, ahol az áll: “szívvel kell imádkozni” — hozzám fordult:

— Mit jelent ez? Hogyan van ez?

Azt mondtam neki, hogy a szív imádságáról szóló teljes tanítás pontosan megvan ugyanabban a könyvben. Ő buzgón kért, olvassam el neki az egészet.

— Mikor is akarsz Tobolszkba menni? — kérdeztem

— Amint lehet azonnal — felelte.

— Hát akkor így csináljuk. Holnap én is útra akarok kelni. Elmegyek veled, s elolvasok neked mindent, ami a szív imádságára vonatkozik, s megmutatom, hogyan találja meg az ember a szívet és a hozzá vezető utat.

— De mi lesz a kocsival? — kérdezte.

— Minek neked a kocsi? Hiszen nincs is olyan messze Zobolszk, nincs többre százötven versztánál. Lassan fogunk vándorolni. S majd megtudod, milyen szép kettesben vándorolni. Beszélgetni is könnyebb járás közben, meg az imádságról olvasni is.

Megegyeztünk. Este jött az úr, hogy valamennyiünket vacsorához hívjon. Vacsora után elmondtuk, hogy a vakkal együtt útra kelünk, s hogy nincsen szükségünk kocsira, mert így könnyebben olvashatjuk a Filokáliát. Ekkor azt mondta az úr:

— Nekem is nagyon megtetszett a Filokália. Már meg is írtam a levelet, s kikészítettem a pénzt, hogy holnap, amikor a bíróságra megyek, elküldjem Pétervárra, hogy az első postával megküldjék nekem a Filokáliát.

Így aztán reggel útra keltünk. Nagyon szépen megköszöntük az úrnak példás szeretetét és jószívűségét. Elkísértek bennünket egy versztányira. Itt aztán búcsút vettünk.

Így mentünk kettesben, a vak meg én. Nagyon kényelmesen mentünk, talán tíz-tizenöt versztát naponta. A többi időben magányos helyeken ültünk s olvastuk a Filokáliát. Sorban elolvastam neki mindent a szívbéli imádságról, amint elhunyt sztarecem tanította, vagyis elkezdtem Nikéforosz szerzetes, majd Grégoriosz könyvével stb. Micsoda szomjúsággal és figyelemmel hallgatta mindezt! Mennyire tetszett neki, mennyire gyönyörködtette! Aztán olyan kérdéseket tett fel nekem az imádságról, hogy az én eszem nem volt elegendő, magyarázatot adni rájuk.

Miután felolvastam neki a Filokáliából mindazt, ami szükséges, faggatni kezdett, mutassam meg neki az utat, hogyan találhatja meg az ember lelkével a szívét, s hogyan lehet Jézus Krisztus isteni nevét belevinni a szívbe, hogy kell bensőségesen a szívvel imádkozni.

El is kezdtem mondani neki:

— Figyelj ide! Ugye nem látsz semmit, mégis mindent el tudsz képzelni. Magad elé tudod állítani mindazt, amit régebben láttál: egy embert, vagy valamilyen dolgot, valamilyen tagodat, pl. kezedet, vagy lábadat. El tudod-e képzelni olyan elevenen, mintha valóban néznéd, rá tudod-e szegezni még vak szemeidet is?

— Igen — felelte a vak.

— Hát éppen így képzeld el a szívedet. Nézz rá, s amilyen élénken csak tudod, vedd képzeletedbe. Füleddel pedig hallgasd figyelmesen, mint dobog, hogyan ver egyet-egyet. Amikor ehhez már hozzászoktál, miközben ránézel, minden szívverésedhez illeszd hozzá az imádság egyes szavait. Ilyenformán: az első dobbanáshoz mondd, vagy gondold: “Uram”, a másodikhoz: “Jézus”. a harmadikhoz: “Krisztus”, a negyedikhez: “könyörülj”. az ötödikhez: “rajtam” és sokszor ismételd ezt. Ez neked könnyű, hiszen meg van benned a szívbeli imádság kezdete s a hozzá való előkészület. Majd miután hozzászoktál ehhez is, láss hozzá, hogy az egész Jézus-imát szívedben a be- és kilégzéssel együtt mondd, amint az atyák tanítják. Tehát szívd be a levegőt, mondd, képzeld: “Uram Jézus Krisztus”, kiengedve: “könyörülj rajtam”. Minél gyakrabban s minél többet foglalkozz ezzel. Hamarosan gyöngéd, kellemes fájdalmat fogsz érezni szívedben, majd melegség áraszt el. Így az Isten segítségével eléred a szív boldogító benső imádságát. De ügyelj, hogy elűzzed az értelmedben fellobbanó zavaró képzelődéseket. Ne fogadj be semmiféle képzetet. A szentatyák azt tanítják, hogy az embernek semmiféle képzetet sem szabad tartogatnia a benső imádság közben, nehogy kísértésbe essék.

Miután a vak mindezt figyelmesen végighallgatta, buzgón gyakorolni is kezdte a mutatott módszer szerint. Éjszakánként, amikor megálltunk, hogy valahol aludjunk, hosszú ideig példásan foglalkozott vele. Vagy öt nap múlva erős meleget és kimondhatatlan kellemes érzést tapasztalt szívében, s nagy vágyat érzett, hogy szüntelenül ezzel az imádsággal foglalkozzék, amely a Jézus Krisztus iránti szeretetet is megnyitotta benne. Időnként fényességet látott, jóllehet nem észlelt benne tárgyakat, dolgokat. Néha úgy tűnt neki, hogy amikor szívébe merül, leírhatatlan boldogsággal fellobog benne egy égő gyertya lángja, s ez kijön a torkán és körül fogja őt. Ennek a lángnak a fényében távoli dolgokat is látott, ami egyszer nyilvánvalóan meg is történt.

Egy erdőbe mentünk. Ő hallgatagon, teljesen elmélyedt az imádságban. Egyszer csak azt mondta:

— Milyen kár! Már ég a templom, éppen most dől össze a harangtorony is! Azt mondtam neki:

— Ne képzelődj, kísértés ez, minden álmodozást tüstént el kell űzni! Hogy is lehetne látni, mi történik a városban? Hiszen még tizenkét versztára vagyunk onnan!

Engedelmeskedett, tovább imádkozott, elhallgatott. Estefelé beértünk a városba, s én valóban megpillantottam néhány elégett házat és ledőlt harangtornyot, amelyet falábra építettek. Sok ember állt ott és csodálkoztak, hogy a harangtorony senkit sem ütött agyon, amikor összeomlott. Megítélésem szerint a szerencsétlenség éppen akkor történt, amikor a vak beszélt róla. Most ezt mondta:

— Azt mondod, a látomásom hamis, azonban mégis úgy történt, ahogyan mondtam. Hogyan is ne adnék most hálát, s hogyan is ne szeretném az Úr Jézus Krisztust, aki kinyilatkoztatja kegyelmét a bűnösöknek, vakoknak és ostobáknak is! Neked is köszönöm, hogy megtanítottál a szív tevékenységére!

— Igen, — mondtam neki — szeresd a Jézus Krisztust és adj hálát neki, de óvakodj attól, hogy a különféle látomásokat a kegyelem közvetlen kinyilatkoztatásának véld, mert ez gyakran megtörténhet a dolgok természetes rendje szerint. Az emberi lélek nincs hozzákötve a helyhez és az anyaghoz. Láthat a sötétben is, láthat nagyon távol lévő dolgokat is, akárcsak egészen közelieket is. Ezeknek a lelki képességeknek nem adunk erőt és szabad futást. Elnyomjuk őket. Vagy testünk bilincseivel, vagy kusza és szétszóródó gondolatainkkal. Amikor azonban összeszedjük magunkat s kifinomítjuk lelkünket, akkor a lélek a legmagasabb fokon működik, s ez természetes dolog. Hallottam elhunyt sztarecemtől, hogy nem is imádságos emberek, hanem csupán erre képességekkel rendelkezők vagy betegek fényt látnak a sötét szobában, amely a tárgyakról jön, s meg tudják különböztetni a tárgyakat, megérzik hasonmásukat, s belelátnak mások gondolataiba. Ami azonban a szív imádságánál közvetlenül Isten kegyelméből származik, az olyan boldogító, hogy nincs nyelv, amely le tudná írni. Semmihez sem lehet hasonlítani, semmi mellé nem lehet odaállítani. Minden érzékelhető dolog mélyen alatta marad a szívben való kegyelemnek.

A vak figyelmesen hallgatott s még alázatosabb lett. Szívében mind jobban és jobban kibontakozott az imádság és kimondhatatlan gyönyörűséggel töltötte el. Teljes szívemből örültem s megköszöntem az Istennek, hogy arra méltatott, hogy láthatom az Úr ilyen áldott szolgáját.

Végül is eljutottunk Zobolszkba. Bevezettem őt a szegényházba, elhelyeztem ott, s miután szívélyesen elbúcsúztunk, tovább folytattam utamat.

Egy hónapja vándoroltam már csendesen, s átéreztem, milyen tanulságosan, milyen termékenyen hatnak a jó példák. Gyakran olvastam a Filokáliát, s kipróbáltam mindent, amit a vaknak mondtam. Tanító példája fellobbantotta bennem az Úr iránti buzgalmat, hálát és szeretetet. A szív imája annyira gyönyörködtetett, hogy nem hittem, hogy van még egy olyan boldog ember a világon, mint én, és el sem tudtam képzelni, hogy még ennél is nagyobb öröm létezik a mennyben. Ezt azonban nemcsak lelkem bensejében éreztem, hanem csodálatosnak, szépnek tűnt az egész külső világ is. Minden az Isten iránti hálára és szeretetre sarkallt. Az emberek, fák, virágok, állatok mind mintha rokonaim lennének, mindenben Jézus nevének mását láttam. Közben olyan könnyedséget éreztem, mintha testem nem is lenne, s úgy tűnt, mintha nem is mennék, hanem boldogan úsznék a levegőben. Néha egészen magamba mélyedtem, s világosan láttam összes belső részem, s csodálkoztam az emberi test bölcs felépítésén. Közben annyira örültem, mintha csak király lettem volna, s e vigasztalások közepette azt kívántam, bárcsak engedné az Isten, hogy hamarosan meghaljak, hogy a lelkek világában járva önthessem ki hálámat előtte.

Igen, mérték nélkül gyönyörködtem ezekben az élményekben, így akarta az Isten. De néha valamiféle félelmet és borzadást is éreztem a szívemben. Na, hátha olyan baj ér, gondoltam, mint amiatt a kislány miatt, akit megtanítottam a kápolnában a Jézus-imára. Felhőként vettek körül a különféle gondolatok, s eszembe jutottak Joannész Karpafiszkosz szavai, aki azt mondja, hogy néha még a tanító is becstelenségbe kerül és kísértéseket kell elszenvednie tanítása miatt. Le akartam győzni ezeket a gondolatokat, még többet imádkoztam, hogy teljesen elűzzem őket. Aztán megbátorodtam és ezt mondtam magamban:

Legyen meg az Isten akarata! Kész vagyok mindent elviselni, amit Jézus Krisztus felfuvalkodottságomért és büszkeségemért rám mér! Hiszen azok, akik előtt feltártam a szívbejutás és a szív imájának titkát, már a velem való találkozás előtt elő voltak rá készítve Isten titkos tanítása által.

Ez megnyugtatott. Ismét megvigasztalódtam és imádkoztam, tovább róttam utamat. Még boldogabb voltam, mint eddig. Néhány napig esett az eső és az út annyira felázott, hogy alig tudta az ember kihúzni a lábát az út sarából. A sztyeppén vándoroltam. Nem lehetett látni egy falut sem tizenöt versztán belül. Végre estefelé megpillantottam egy házat. Megörültem s azt gondoltam: Majd itt megkérem, hadd pihenjek meg s hadd töltsem itt az éjszakát. Holnap reggel aztán, ha Isten is úgy akarja, csak jobbra fordul az idő.

Amint közelebb értem, megláttam egy részeg öreget, akin katonaköpeny volt. A háza előtt ült egy földbuckán. Meghajtottam a fejem előtte, mondván:

— Kit kérhetnék meg, hogy itt éjszakázhassam? — Ki engedhetné meg, ha nem én! — üvöltötte az öreg. Én vagyok a főnök! Ez itt postaállomás, én vagyok a felügyelő!

— Akkor engedje meg, bátyuska, hogy itt maradhassak éjszakára?

— Van igazolványod? Ide vele!

Odaadtam az igazolványomat, kezébe vette, aztán megint megkérdezte:

— Hol az igazolvány?

— Ott a kezében! — válaszoltam. — Na, be a házba!

A felügyelő szemüveget tett fel, olvasott, s azt mondta:

— Jó, az igazolvány rendben van. Éjszakázz itt! Én egyébként jó ember vagyok. Hozok pálinkát is.

— Születésem óta nem iszom — feleltem.

— Na, akkor majd iszom én! De legalább vacsorázz velünk!

Asztalhoz ültek, ő meg a szakácsnő, egy fiatal nő, aki ugyancsak jól be volt csípve. Engem is odaültettek magukhoz. Étkezés közben káromkodtak nagyokat, szidták egymást, a végén össze is verekedtek. Majd a postamester bement aludni egy kamrába. A szakácsnő leszedte az asztalt; elmosogatta a tányérokat, közben ócsárolta az öreget.

Leültem és gondolkodtam, nem fekszem le egyhamar. Odaszóltam neki:

— Hol aludhatnék, mátyuska? Nagyon fáradt vagyok az úttól.

— Mindjárt megágyazok neked, bátyuska! — Odatolt egy padot az első ablakhoz, ráterített egy szőrtakarót, s tett oda fej alá valót is. Lefeküdtem, a szemem becsuktam, mintha aludnék. A szakácsnő még sokáig tett-vett. Végül elkészült, eloltotta a tüzet és odajött hozzám. Ekkor az egész első ablak keretestül beesett a szobába és félelmetes csörömpöléssel a földre zuhant. Beleremegett az egész kunyhó, kint pedig az ablak előtt félelmetes kiáltás hallatszott. A nő rémülten a szoba közepére ugrott , pedig éppen mellém akart mászni, és összeesett. Szinte az eszemet vesztve a félelemtől felugrottam, és azt hittem, a föld nyílt meg alattam. Akkor láttam ám, hogy két kocsis húz egy embert befelé, aki egészen véres volt, az arcát nem lehetett felismerni. Ez csak növelte félelmemet. Egy futár volt, aki meg akart itt állni, hogy lovakat váltson. Kocsisa rosszul hajtott be a kapun, a kocsirúddal nekiment az ablaknak, s mert árok volt a ház előtt, a kocsi felborult. A futár kirepült s mély sebet kapott a fején, mert nekizuhant egy karónak, ami a földbuckába volt beszúrva. A futár vizet és pálinkát kért, hogy kimossa a sebet. Bekötözte magát, felhajtott egy pohár pálinkát és elkiáltotta magát:

— Előre!

Mellette álltam és azt mondtam:

— Ilyen sebbel nem utazhat tovább, bátyuska!

— Egy cári futárnak nincs ideje betegeskedni! — válaszolta.

A kocsisok a kemencéhez cipelték az asszonyt. Magatehetetlenül feküdt. Letakarták egy gyékénnyel, és azt mondták:

— Tagjaiba szállt a félelem, meg fog bolondulni.

A postamester közben kijózanodott, ismét nyugovóra tért. Egyedül maradtam. Az asszony hamarosan felállt, járkálni kezdett egyik saroktól a másikig, majd kiment a kunyhóból. Imádkoztam. Úgy éreztem, hogy erőm gyöngül, s a hajnal előtt kis időre elaludtam. Reggel azután elbúcsúztam a felügyelőtől és útra keltem. Miközben tovább vándoroltam, hittel, reménnyel és hálával eltelve imádkoztam a minden vigasztalás mennyei Atyjához, aki megőrzött a közeli szerencsétlenségtől.

Hat évre erre az esetre egy női monostor mellett vitt el az utam. Betértem a templomba imádkozni. A vendégszerető főnöknő behívott a déli istentisztelet után, teát hozatott nekem. Váratlanul vendégek toppantak be. Elment hozzájuk, engem meg ott hagyott a nővérekkel. Egy alázatos nővér, aki teát töltött kíváncsiságot keltett bennem. Megkérdeztem:

— Mátyuska, régóta van már ebben a kolostorban? — Öt éve — felelte — Örültként hoztak ide, de az Isten megkönyörült rajtam. A főnöknő, a mátyuska itt tartott és beöltöztetett.

— Mitől őrült meg?

— Az ijedtségtől. Postaállomáson dolgoztam, s, éjszaka alvás idején bedöntötték a lovak az ablakot. Úgy megrémültem, hogy eszemet vesztettem. Egy egész éven át vittek a rokonaim a szent helyekre, s tessék, csak itt gyógyultam meg.

Ennek hallatára nagyon örült a lelkem és magasztaltam az Istent, aki mindent bölcsességgel javunkra fordít.

— Sok eset történt még, — fordultam lelkiatyámhoz. Ha mind sorjában el akarnám mesélni, három nap alatt sem végeznék vele. Egyet azonban még elmondok.

Egy verőfényes nyári napon megláttam egy temetőt, nem messze az út mellett. Inkább olyan templomkert volt ez, templom és kert a pap számára. Éppen haragoztak a déli istentiszteletre. Bementem. Mások is mentek, odavalók, mások meg a fűben ültek. Megpillantottak, s látva, hogy késve megyek, odaszóltak:

— Ne siess, állhatsz még eleget a templomban, míg megkezdődik az istentisztelet. Igen sokáig tart, beteg a pap, olyan piszmogó.

Tényleg nagyon sokáig tartott a szolgálat. A fiatal pap, aki igen sovány és sápadt volt, fölöttébb lassan végezte az istentiszteletet, buzgón és gyönyörűen. Értelmes prédikációt mondott a végén, milyen módon lehet elnyerni az Isten szeretetét.

A pap meghívott, ebédeljek vele. Az asztalnál megszólaltam:

— Milyen buzgón, de lassan végezte az istentiszteletet, bátyuska.

— Igen — felelte — ez egyáltalán nem tetszik az egyházközségnek. Morognak is miatta, de nincs mit tenni. Szeretem átelmélkedni az imádság minden szavát, , szeretek gyönyörködni benne, s csak utána mondom ki hangosan. Belső átérzés nélkül kimondott szó haszontalan mind magam, mind mások számára. Minden a bensőséges élettől és a figyelmes imádságtól függ. S milyen keveset foglalkozunk a belső ténykedéssel! Azért, mert nem törekszünk a lelki, a benső megvilágosodásra! — mondotta a pap.

Ismét kérdeztem:

— Hogy lehet ezt elérni? Úgy látszik, nagyon nehéz!

— Dehogy. Hogy lelkiekben megvilágosodjunk és bensőséges emberré váljunk, ki kell ragadnunk valamilyen szöveget a Szentírásból, s amennyire csak lehet, sokáig tartsuk rajta figyelmünket és gondolkodásunkat, ekkor feltárul az értelem világossága. Ugyanígy kell imádkozni is. Ha azt akarod, hogy imádságod tiszta, helyes és felüdítő legyen, valamilyen rövid, kevés de erőteljes szóból álló imádságot kell kiválasztani. Gyakran és hosszan ismételni kell, s akkor érzed az imádság ízét.

Nagyon tetszettek nekem a papnak ezek az útmutatásai. Hatékony egyszerű, de mégis mély és bölcs. Lélekben köszönetet mondtam Istennek, hogy egyházának ilyen igazi pásztorához vezetett.

Mikor befejeztük az étkezést, a pap ezt mondta:

— Feküdj le ebéd után, én pedig az Isten Igéjének olvasásával foglalkozom, készülök a holnapi prédikáció

Kimentem a konyhába. Senki sem volt ott. Csak egy nagyon öreg nénike ült a sarokban görnyedten, s köhögött. Leültem az ablak alá, kivettem a zsákomból a Filokáliát, csendesen olvasni kezdtem. Meghallottam, hogy a sarokban ülő nénike állandóan a Jézus-imát suttogja. Megörültem, hallván Jézus gyakran kimondott nevét. Megszólítottam:

— Milyen szép, mátyuska, hogy ezt az imát végzi! Ez a lélek legkeresztényibb munkája!

—- Igen, bátyuska. Öreg napjaimnak egyetlen öröme, hogy ezt mondom: Uram irgalmazz!

— Régóta hozzászoktál már az imádsághoz?

— Kiskorom óta. Nem is tudnék meglenni nélküle. A Jézus-ima őrzött meg a romlástól és a haláltól.

— Hogyan? Mondd el kérlek, Isten dicséretére, s a Jézus-ima üdvös erejének magasztalására! — Visszatettem a Filokáliát a zsákba, közelebb ültem hozzá és mesélni kezdett.

— Fiatal és szép kislány voltam. Szüleim eljegyeztek valakivel. A következő nap lett volna az esküvő, eljött hozzánk a vőlegény és tíz lépésre tőlünk elesett és meghalt, még csak nem is sóhajtott. Úgy megrémültem ettől, hogy elhatároztam, hogy nem megyek férjhez, hanem szűzként élek, s elzarándokolok a szent helyekre, hogy imádkozzam az Istenhez. Azonban nem mertem egyedül útra kelni, féltem, hogy mert fiatal vagyok, gonosz emberek megtámadnak. Egy ismerős zarándok öregasszony megtanított, hogy akármerre is járok az úton,

mindenütt szünet nélkül mondjam a Jézus-imát. Szilárdan hittem, hogy ezzel az imával semmiféle szerencsétlenség nem történhet az úton. Hittem benne, és szerencsésen jártam mindenütt, voltam egészen messze levő szent helyeken is. Szüleimtől kaptam rá pénzt.

Megöregedtem, megbetegedtem. S az itteni bátyuska tart és táplál jóságával.

Élvezettel hallgattam, s nem tudtam, hogyan mondjak hálát az Istennek azért a napért, mely ilyen tanulságos példákat tárt elém. Majd áldást kértem a jóságos és buzgó paptól, aztán boldogan folytattam utamat.

Nem is olyan régen, amikor a kazanyi kormányzóságon jöttem keresztül, még egyszer megtudtam, hogy a Jézus Krisztus nevében végzett ima ereje milyen világosan és élénken megnyilatkozik azoknak is, akik tudatlanul végzik, s hogy az imádság gyakori és hosszas végzése a legrövidebb és legmegbízhatóbb út az ima kegyelmekben gazdag gyümölcseinek eléréséhez.

Megtörtént, hogy egy alkalommal egy tatár faluban kellett töltenem az éjszakát. Amint beértem a faluba, láttam egy kocsit egy kunyhó előtt. A kocsin egy orosz kocsis tett-vett. A lovakat etette a kocsi mellett. Megörültem, s szállást kértem az éjszakára, gondolván, hogy legalább éjjel legyek keresztények között. Odamentem és megkérdeztem:

— Ki utazik itt?

A kocsis azt felelte:

— A grófom utazik Kazanyból Krímbe.

Amint így beszélgettünk a kocsissal, felemelte az úr a sárvédő bőrt és kinézett a kocsiból. Rám tekintett és azt mondta:

— Magam is itt töltöm az éjszakát, de a kunyhóba nem mentem be, mert a tatárok nagyon piszkosak. Úgy döntöttem, hogy a kocsiban maradok éjjelre.

Majd kiszállt és sétálni kezdtünk. Szép este volt, beszélgettünk. Többek között elmondta magáról a következőket:

— Hatvanöt éves koromig a flottánál szolgáltam, magas rangú kapitány voltam. Ahogy megöregedtem, gyógyíthatatlan betegségbe estem: podagrás, köszvényes lettem. Leszereltem és Krímben éltem feleségem birtokán. Majdnem állandóan beteg voltam. Feleségem kicsapongó volt, gyenge jellemű, nagy kártyás. Unalmas volt neki velem, beteg emberrel együtt élnie. Otthagyott és elutazott Kazanyba a lányunkhoz, akit elvett egy ottani hivatalnok. Mindent elvitt, még a szolgákat is. Csak egy nyolc éves kisfiút hagyott ott, a keresztfiamat.

Így éltem egyedül három évig. A fiú, aki nekem szolgált, gyorsan növekedett, elintézett minden házi munkát, kitakarította a szobát, befűtötte a kemencét, főzött kását, megtöltötte a szamovárt. De mindezek mellett rendkívül eleven volt, egy percig sem tudott csendben maradni. Állandóan futkározott, kopogott, kiabált, nyüzsgött. Én pedig mikor beteg voltam, unatkoztam, s nagyon szerettem lelki könyveket olvasni. Megvolt nekem Grégoriosz Palamasz gyönyörű könyve a Jézus-imáról. Szinte állandóan azt olvastam, s néha gyakoroltam is ezt az imát.

A fiú zavart. Semmiféle szidás vagy büntetés nem volt képes visszatartani őt a bolondozástól. A következő dolgot gondoltam ki. Leültettem a szobámba, s megparancsoltam, hogy állandóan mondja a Jézus-imát. Eleinte borzasztóan nem tetszett ez neki, mindenáron ellenkezni akart. Gyakran abba is hagyta.

Hogy azonban rávegyem parancsom teljesítésére, egy virgácsot tettem magam mellé. Amikor az imát mondta, nyugodtan olvastam a könyvet, vagy hallgattam őt, amint imádkozott. De ahogy abbahagyta, megmutattam neki a virgácsot, ő megijedt és ismét nekikezdett az imának. Ez nagyon megnyugtatott, mert így végre-valahára nyugalom volt a házban. Rövid idő múltán észrevettem, hogy a virgácsra nincs szükség. A fiú szívesen és nagy buzgalommal teljesítette parancsomat. Sőt mi több, tökéletes változást vettem észre belső természetében. Csendes lett, hallgatag, a házimunkákat jobban végezte. Ez megörvendeztetett és több szabadságot adtam neki. S mi történt a végén? Úgy hozzászokott az imádsághoz, hogy majdnem mindig imádkozott anélkül, hogy egy kicsit is kényszerítettem volna. Amikor megkérdeztem, azt felelte, ellenállhatatlanul kívánja mindig mondani az imát.

— S mit érzel?

— Semmit. Csak azt, hogy jó nekem, amikor imádkozom.

— Hogyhogy jó?

— Nem tudom kifejezni. — Vidám vagy ekkor? — Igen, vidám.

Már tizenkét éves volt, amikor Krímben kitört a háború. Kazányba utaztam a lányomhoz, magammal vittem őt is. A konyhában kapott helyet a többiekkel együtt. Nem tetszett ez neki. Panaszkodott, mert az emberek játszottak, zsibongtak körülötte és kinevették, megzavarták az imádkozásban. Végül úgy egy hónap múlva odajött hozzám s azt mondta:

— Hazamegyek. Kibírhatatlanul unalmas és zajos itt nekem.

Azt mondtam:

— Hogyan is mehetnél ilyen messzire egyedül télidőben? Várd meg, míg én is elmegyek, akkor majd magammal viszlek.

A következő nap a fiúcska eltűnt. Keresték mindenütt, de sehol sem találták. Végül levelet kaptam Krímből, a házamban maradt emberektől, hogy. a fiút április negyedikén, Húsvét napján holtan találták meg az üres házban. Ott feküdt a földön a szobában, kitárt karokkal, a sapkája a feje alatt. Ugyanaz a könnyű kabátka volt rajta, amit nálam is hordott, amiben elment. Így temették el a kertben. Megkapva ezt a hírt, nagyon csodálkoztam, hogy ért el ez a fiú olyan gyorsan a házamig. Február huszonhatodikán ment el és április negyedikén találták meg. Egy hónap alatt megtenni háromezer versztát még lovakkal is éppen elég. Hiszen naponta száz versztát kell menni. S hozzá vékony ruhában, igazolvány és pénz nélkül. Tegyük fel, hogy felvette esetleg valaki az úton. De ez sem történhetett az Isten különös gondoskodása és segítsége nélkül. Íme, mondta végül az úr:

— A fiúcska megízlelte az imádság gyümölcsét, de én éveim ellenére sem jutottam el az ő mértékére.

Ezután én kezdtem elbeszélni az úrnak.

— Bátyuska, gyönyörű ez a könyv, szent Grégoriosz Palmaszé, amit olvasott, én is ismerem. De olvassa csak el a Filokália című könyvet. Abban megtalálja a teljes és tökéletes tudományt, mint lehet elérni a lélekkel való Jézus-imát az értelemben és a szívben, s hogyan lehet megízlelni édes gyümölcsét. Megmutattam neki a Filokáliát. Észrevettem, hogy szívesen vette tanácsomat és megígérte, hogy megszerzi magának azt a könyvet.

Istenem — elmélkedtem magamban — az Isten erejének mily csodálatos megnyilvánulásai fakadnak ebből az imádságból! S milyen bölcs és tanulságos ez az eset, a fiút a virgács tanította meg az imádságra, s még ez is eszköz volt, hogy megnyugtassa őt. Szenvedéseink, keserűségeink is, amelyekkel az imádság közben találkozunk, nem ilyen virgácsok az Isten kezében? Miért félünk tehát, miért vesztjük el fejünket, ha érezzük a mennyei Atyánk kezét, aki határtalanul szeret minket. Ezek a virgácsok arra intenek minket, hogy nagyobb buzgalommal tanuljunk imádkozni, és kimondhatatlan vigasztalásra is vezetnek minket!

Miután ezeket az elbeszéléseket befejeztem, így szóltam lelkiatyámhoz:

— Bocsásson meg, az Istenre kérem! Sokat fecsegtem már, a szentatyák pedig fecsegésnek nevezik a beszédet, szóljon az akár lelkiekről is! Itt az ideje, hogy útra keljek és elmenjek jeruzsálemi útitársamhoz. Imádkozzék értem, romlott bűnösért, hogy vezesse utamat a jóra az Úristen nagy irgalma!

— Szívemből kívánom, szeretett testvérem az Úrban — felelte —, hogy az Isten szerető kegyelme őrizze utadat és járjon veled, mint egykor Tóbiással Ráfáel angyal!