Terebess gyümölcskalauz
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a
Kertek és konyhák indexlapra

 

Narancs

a rutafélék (Rutaceae) családjába tartozó Citrus nemzetség néhány fajának összefoglaló neve. Gömbölyded termésük héja egy színes, általában narancssárga, olajjáratokat tartalmazó külső, és egy fehér, szivacsos, belső rétegből áll, mely alatt ehető, húsos gerezdek vannak. Egy gerezd egy termőlevélnek felel meg; a termőlevél fala vékony, hártyás, melyből a gerezd belsejébe elhúsosodott szőrök erednek. A magvak a gerezdek belső szegletében fejlődnek, a legtöbb termesztett fajta mag nélküli. A kereskedelmi szempontból legfontosabb faj az édes narancs (C. sinensis), a mandarinnarancs, amelynek egyes változatait klementin néven árusítják, továbbá a - legkisebb mennyiségben termesztett - keserű vagy sevillai narancs (C. auranthium subsp. amara).

Az édes narancs további változatai közé tartozik az izraeli jaffanarancs, a máltai vérnarancs és az általában mag nélküli navel. Az édes narancs fája 6, olykor 10 m magas. Széles, tojásdad, fényes, örökzöld levelei közepes méretűek, levélnyelei keskeny fillódiummá alakultak (szárnyasak). Virágai nagyon illatosak. Az édes narancs termése a legtöbb fajtánál gömbölyű, terméshúsa narancssárga, de ettől eltérő is lehet, például a klementin termése lapított, a vérnarancs húsa pedig piros. Az édes narancs húsa kellemesen édes-savanykás, héja viszonylag sima, olajtartói homorúak.

A narancsot 1920 előtt főként desszertgyümölcsként fogyasztották. A friss fogyasztás mellett elterjedt a narancsléivás, ami jelentősen megnövelte az egy főre jutó narancsfogyasztást. A narancsfélék táplálkozásbiológiailag értékesek; a narancs jelentős C-vitamin-forrás, és kevés A-vitamint is tartalmaz.

Az USA-ban a legfontosabb narancsból előállított termék a fagyasztott narancslésűrítmény, mely a termelt mennyiségnek majdnem 40%-át teszi ki. A fontosabb melléktermékek közé tartozik az illóolaj, a pektin, a cukrozott narancshéj és a narancslekvár. A keserű vagy sevillai narancsból elsősorban dzsemet készítenek. A feldolgozás során képződő hulladékanyagot takarmányozásra használják.

A narancs feltehetőleg Ázsia trópusi részéről, leginkább a Maláj-szigetvilágból származik. Más citrusfélékkel együtt a régmúlt idők óta termesztik. A narancstermesztés valószínűleg őshazájából terjedt Indiába és Afrika keleti partvidékére, ahonnan később eljutott a Földközi-tenger térségének keleti részébe. A római hódítások, az arab kereskedelmi útvonalak fejlődése és az iszlám terjeszkedése jelentősen hozzájárult a narancs elterjedéséhez.

Kolumbusz Kristóf idejére a narancsfák már közönségesnek számítottak a Kanári-szigeteken. Ma a narancsféléket Amerika trópusi és szubtrópusi részén, a Földközi-tenger északi és keleti országaiban, Ausztráliában és Dél-Afrikában termesztik.

A narancsfák legjobban azokon a vidékeken teremnek, ahol telente néha enyhe fagyok érik őket. Ebben az időszakban a fák félig nyugalmi állapotban vannak, és az éppen fagypont alatti hőmérséklet nem károsítja őket, sem a termést, hacsak a fagy nem jön túl korán, amikor a fák az évi növekedése még nem állt le. A leghidegebb termesztőterületeken a gyümölcsösökben a fagy ellen füstöléssel vagy füst nélküli földgázégőkkel védekeznek.

A narancs a tiszta homoktalajtól a kötött agyagos vályogtalajig sokféle talajtípuson termeszthető, legjobban az átmeneti típusokon. Narancsültetvényeket általában viszonylag mélyrétegű, jó vízáteresztő képességű talajon létesítenek. A narancsfajtákat rendszerint szelektált fák magoncaira szemzik. A magvakat gondosan előkészített talajú lécházba vetik, és 12 hónapos fejlődés után kerülnek ki a faiskolába. 12-16 hónapig tartó faiskolai nevelés után a csemeték általában már elég nagyok a szemzéshez. Amikor a szemzések eredése 1-2 éves, a fácskák kiültethetők a gyümölcsösbe.

A még nem termőkorú narancsültetvényekben köztes művelésben gyakran termesztenek babot, paradicsomot vagy dinnyét. Az időszakos esőket zöldtrágyanövények vetésével hasznosítják, amelyeket később a talajba forgatják. Számos olyan területen, ahol narancsot termesztenek, a csapadékot öntözéssel kell pótolni, például Texasban, Kaliforniában, Izraelben, Spanyolországban, Marokkóban és Dél-Afrika egyes részein.

A narancsfák 50-80 éven át, sőt olykor még tovább is gazdagon teremnek, egyes idős narancsfák, melyek korát évszázadokban mérik, még mindig hoznak termést. A narancsot teljesen érett állapotban kell leszedni, mert ellentétben néhány lehulló gyümölccsel (pl. az őszibarackkal) szedés után nem képes utóérni (minősége nem javul).

Az édes és a mandarinnarancs a következő, fontossági sorrendben felsorolt országok kereskedelmi szempontból egyik legértékesebb termesztett gyümölcse: Brazília, USA, Kína, Spanyolország, Mexikó, Olaszország, India és Egyiptom. Az USA legfontosabb narancstermelő államai Florida, Kalifornia, Texas és Arizona. A világ narancstermelése évente közel 70 millió tonna.

 

 

II.
Narancs

Mesék aranyalmája

A narancs mai formájában fiatal növény Európában. A IX—X. században jelent meg egy indiai keserű, ehetetlen faja, a Citrus aurantium. 500—600 éves „keserűség" után a XVI. században megérkezett végre a kínai különlegesség, az édes narancs. Az ősi narancskultúra emlékét a szanszkrit nagrunga és a perzsa narungcsi elnevezések őrzik, amelyek a mai narancs szó elődeinek is tekinthetők.

Az első narancskertet Szicíliában ültették, de még a keserű típusból. Ezt a fajtát az arabok a X. században már gyógyszernek használták. Levelei és virágai nagyon erős illatúak, termésének húsa fanyar, és csak cukorba főzve lehetett megenni. Arab történetírók szerint ez a növény a római birodalom idejében kezdte terjedését a Perzsa-öböl felől és Ománon, Irakon és Szírián át érte el Európát.

Palesztinában a keresztes háborúk idején találkoztak vele és az arabok révén hamarosan Spanyolországban és Kelet-Afrikában is telepíteni kezdték a naracskerteket. Afrikai letelepüléséről portugál hajósok hoztak híreket, 1498-ban. A mesék aranyalmája a citrom után a keletről érkező pompás narancs lett. Keleti tájak pompáját, misztikumát sugározta a lovagkor emberére, aki először nevezte aranyalmának, s a mondák hangulatában találta meg méltó helyét. A maihoz hasonló, igazi narancs a portugálok hajórakományai között a „kínai alma" formájában utazott először Európa partjai felé, az 1560-as években. A XVI. század oranzsáriumai már illatozó, zamatos, édes levű narancsok divatjával gazdagítják az európai virágkultuszt. A gyönyörű narancsvirág a versailles-i kertből indult közép-európai hódító útjára. A schönbrunni kastély kertjében 1660-ban már több mint 100 vödörben díszlettek az olasz föld örökzöldjei mellett a narancsfák.

Hazánkban a budai királyi palota, az Esterházyak és Grassalkovichok oranzsáriumai híres különlegességek voltak. A narancsot a magyar nép is megkedvelte. Rapaics Raymund egy szép szokást örökített meg. Egerben Barkóczy Ferenc püspök a püspökkert részére több száz narancs- és citromfát vásárolt. Eger és környékének közismerten díszkedvelő népe ettől kezdve szemet vetett a szép fákra, és végül a püspök megengedte, hogy a násznép a régi rozmaring helyett olasz mintára narancs- és citromágakkal díszítse magát. Ez a szokás a XIX. század végéig divatban volt. Egy magyarnak tartott különlegesség, a világhírű magyar „víz", az Aqua Reginae Hungariae illatát a rozmaringnak köszönhette. Hamarosan új, külföldi versenytárs lépett színre és a francia udvar kedvenc narancsvirágainak illata győzedelmeskedett.

A belőle készített illatszer, az Eau de Cologne gyorsan elterjedt a világon.

A narancs tündöklésének csúcsa a nizzai virágvasárnapi ünnep volt. A virágpiacokat ilyenkor megtöltötték a szép mediterrán növények, de legszebb közöttük a Riviera királynője, a virágzó narancság.

Egy csodanövény is született, a híres firenzei bizarria. Gyümölcsein citrom- és narancsgerezdek fejlődtek egymás mellett. Sokan zarándokoltak Firenzébe, hogy szemtanúk lehessenek. A csoda csak addig tartott, míg a tudósok megállapították, hogy a citrom és narancs oltásából származó növényen a két faj szövetei egymás mellett fejlődtek és a citromszövetekből citromgerezdek, a narancsszövetekből pedig narancsgerezdek képződtek.

A keserű narancshoz hasonlóan az édes is rendelkezik gyógyító erővel. A patikaszer készítését és használatát Nedeczki Váli Mihály császári és királyi udvari főorvos és botanikus őrizte meg számunkra. Így hangzik az 1709-es recept: „Gyümölcsének héjját megfőzzük, nádmézzel vagy cukorral behintjük és liktáriumot csinálunk belőle, darabonként együk a hasrágás ellen, mert a hideg gyomrot megmelegíti."

A keserű citrom, a Citrus aurantium még napjainkban is fontos szerepet játszik a világ különböző népeinél. Rossz hangulat és gyengélkedés ellen a leveléből készült teát isszák. Más növényekkel keverve magas vérnyomás és epehólyagbántalmak ellen hatásos. Teája elősegíti a jó alvást és feloldja a reggeli idegességet. Afrikában leveles hajtásai közkedvelt gyógyszernek számítanak, és a piacok megszokott árucikkei.

Indiában is megbecsülik értékes tulajdonságait, ezeken a vidékeken gyomor-, máj- és mellkasgyengeségek gyógyítására használják.

Csodatevő hatását a leveleiben levő alkaloidának, az l-sztahidrinnek köszönheti. A szép narancs Amerikában is otthonra talált. Az Újvilág földjére Kolumbusz vitte el a távoli kelet növényét.

 

A narancs szaporítása és nevelése

A narancs Kína és Indokína vidékein honos növény. A citromtermő vidékeken: Olaszországban, Görögországban, Kaliforniában, Távol-Keleten és a világ mediterrán területein mindenütt intenzíven termesztik. A Citrus sinensis, az édes narancs a rutafélék (Rutaceae) családjába tartozik. Terméseik alapján három fajtacsoportot különböztetünk meg: szabályos, szabálytalan termésűek és vérnarancsok. A citromhoz hasonlóan családjának néhány képviselője hazánkban is honos.

Érdekes narancsfaj a fagytűrő, lombhullató Poncirus (Citrus) trifoliata. Japánból származó hármas levelű, illatos virágú, termő bokrai szépen díszlenek parkjainkban. A narancs hazai, edényes nevelésű példányai sokfelé megtalálhatók. Szebb növény, mint a citrom, de az utóbbi mégis népszerűbb.

Kis fává fejlődő, alacsony törzsű, gömb vagy lapított gömb koronájú növény. Törzse alacsonyan elágazik, ágai felfelé állnak. A fiatal elágazások először szögletesek vagy lapítottak, sötétzöldek. Az ágakon tövisek képződnek. Levelei zöldek, fényesek, 2—15 cm hosszúak és 1,5—8 cm szélesek. A levélnyelek két oldalán félköríves levéllemezek találhatók (gatyás levelek). Erről a bélyegről a narancsok könnyen felismerhetők.

A virágok egyesével vagy többesével kis virágzati hajtásokon jelennek meg. A teljesen kinyíltak 2—3 cm átmérőjűek, ötszirmúak, igen illatosak. A szirmok színe fehér vagy sárgásfehér. A virágokban a sárgás, gömbölyű bibét 20—30 porzó veszi körül, 4—5 gyűrűben, ezek a sziromleveleknél rövidebbek, de kissé a bibe fölé nyúlnak.

A termések nagyok, 4—9 cm átmérőjűek, gömbölyű vagy lapított gömb alakúak. Felületük sima vagy rücskös, viaszos fényű. A gyümölcsök 8—13 gerezdesek, a hús sárga, narancssárga vagy vöröses színű. A magok száma változó, színük fehéres- vagy zöldessárga, gömbölydedek, egyik végükön elhegyesedők.

A narancsfát szemzéssel szaporítsuk. Néha oltással, dugványozással, sőt magvetéssel is szaporítanak termő növényeket. Nálunk leghamarabb az oltott fák virágoznak és teremnek.

A szemzések legjobb alanyai a citrom- és mandarin-magcsemeték. A lapos vagy szögletes hajtáskeresztmetszet kialakulása legjobban a narancsra jellemző, ezért az „ék alakú szempajzs" használata a narancsoknál a legindokoltabb. Gyorsabb eredményt kaphatunk az oltásos szaporítással. Legjobb a héj alá oltás, amit a citromhoz hasonlóan végezzünk.

A citromhoz viszonyítva a narancsdugványok gyengébben erednek, ezért előzőleg gyökeresedést serkentő anyagokkal kezeljük a dugványokat. Az egy ezrelékes indolil-ecetsav jó eredményt ad. A gyökérserkentő anyagot (por alakban vagy oldat formájában) bemártással vagy áztatással juttathatjuk a sebfelületre, illetve a szomszédos szövetek belsejébe. Auxinkezeléssel a narancsdugványok is elég jól gyökeresednek (20—40 százalékos eredés).

Magvetéssel a narancsfélék tartják meg legjobban értékes gyümölcstulajdonságaikat. Régebben, sőt egyes vidékeken még napjainkban is telepítenek magcsemetéket. Ennek egyik oka, hogy a citromfélékre jellemző sokcsirás mag a narancsnál a leggyakoribb. Az egy magból előtörő kis csíranövények közül csak egy származik megtermékenyülésből, a többi az anyanövény szöveteiből alakult (akárcsak a dugványnövények), tehát mindenben megegyezik azzal és termései is azonos minőségűek lesznek vele (amilyen termésből gyűjtöttük a magokat, olyan lesz a magcsemeték termése is). A sok ikernövény közül azonban nehéz kiválasztani a megfelelő csemetéket. Egyetlen módszer az lehet, hogy az 1—2 éves csemeték lombozatát összehasonlítjuk az anyanövénnyel (ha ismert fa magját vetettük), vagy ha legalább 3 csemeténk fejlődött 1 magból, akkor a két hasonló csemetéről feltételezhetjük, hogy az anyanövény szöveteiből épülnek fel.

A narancs általános nevelési és teleltetési körülményei megegyeznek a citrom igényeivel. Hazánkban két növekedési szakasza figyelhető meg. A citromhoz viszonyítva kevésbé vízigényes, fényigénye nagyobb, de jobban tűri a hűvösebb időszakokat. A magról nevelt narancsfák 7—15 éves korukban kezdenek virágozni és hazájukban 100—130 évig is élhetnek. A virágzás fő ideje a tavaszi hetekre esik. A meleg helyen tartott növények már a tél folyamán virágozhatnak. Gyakori jelenség, hogy megtermékenyülés nélkül fejlődnek termései (partenokarpia). Ezekben alig van mag. Ennek ellenére a mesterséges beporzás (a citromhoz hasonlóan) általában jó eredményt ad. Megfelelő minőségű, leveses termései nyári érésűek, ezért lehetőleg arra törekedjünk, hogy a tél folyamán késleltessük a termések fejlődését (hűvös helyen teleltetés) és azok csak a következő nyáron érjenek be. A narancs kártevői és betegségei megegyeznek a citromfánál leírtakkal.

A gyümölcsöt teljesen éretten szedjük. A túl korán szedett termésekben nem fejlődnek ki a cukor- és zamatanyagok, és a tárolás folyamán sem javul minőségük. A nyári érésű gyümölcsök a legédesebbek és legillatosabbak. Húsa és leve sok értékes anyagot tartalmaz: a 43—100 mg/100 g C-vitaminmennyiség mellett (ami a citromfélék közölt a legmagasabb érték) káliumsókat, foszfort, cukrot és vasat.

A narancs a legelterjedtebb déligyümölcs hazánkban. Kellemes íze, különleges illata teszi az egzotikus tájak méltó hírnökévé. Mivel jó ismerős, konyhaművészetünk gyakori és változatos vendége.

 

 

III.
Narancs, édes narancs

Citrus sinensis (L.) Osbeck
Család: Rutaceae (rutafélék)

A: sweet orange;
F: orange;
S: naranja;
P: laranja;
N: Apfelsine, Orange

A narancs legfeljebb 8(-15) m magas, örökzöld, alacsonyan elágazó, terebélyes, gömbölyded koronájú fa. Fiatal hajtásai szögletesek és csavarodottak; a levélhónaljakban hajlékony tövisek ülnek. Levelei szórt állásúak, aromás illatúak. A levélnyél 1-3 cm hosszú, keskeny-szárnyas, a lemez (10 x 15 cm) tojásdad vagy elliptikus, lekerekített vállú, hullámos vagy csipkés szélű. Erős illatú virágainak átmérője az 5 cm-t elérheti, egyesével vagy legfeljebb 6 tagú fürtben fejlődnek a levélhónaljban; a zöld csésze 5 rövid cimpájú, az 5, hosszúkás-tojásdad szirom fehér színű.
Termése: "bogyója" a világszerte legismertebb és legkedveltebb citrustermések közé tartozik; gömbölyű vagy széles-elliptikus, néhány fajtánál az alapi részén bemélyedt. A héj mirigyesen pontozott, érett állapotban zöldes, sárga vagy narancsszínű és legfeljebb 5 mm vastag; a fehér albedo vékony. A nagyon bő levű, narancsszínű vagy liláspiros terméshús 10-14 gerezdre tagolódik, amelyek többé vagy kevésbé tapadnak egymáshoz és a héjhoz. A Navel fajtáknál a termés csúcsi részén egy második, kis körben elhelyezkedő gerezdkör is képződik. Az érett terméshús zamatosan édes vagy savanykásan édes ízű. A termés gerezdenként legfeljebb 4, kihegyezett tojás vagy ék alakú, fehér színű, szögletes magot tartalmaz; néhány fajta magvatlan. A nagyszámú fajta az érés idejével, a héj vastagságával, ízével és a termésben lévő magvak számával különbözik egymástól, a legfőbb fajták: a Navel, a Valencia és vérnarancs. A narancs terméshéja viszonylag alacsony hőmérséklet hatására narancsszínűre változik, a forró trópusokon viszont a termések sárgák maradnak, vagy foltosan sárga-zöldre váltanak.
Felhasználása: a gazdag C-vitamin-tartalmú terméshúst nyersen fogyasztják, gyümölcssalátákba és gyümölcstortákba teszik, (részben a keserű héjjal együtt) lekvárt és zselét főznek belőle. A termés nagy részét lének dolgozzák fel. A terméshús és a héj kandírozva édességekbe és kalácsokba kerül, a reszelt héjjal süteményt fűszereznek, ha nincs rajta tartósítószer! A mirigyes héjat az ipar is felhasználja édességek, élelmiszerek, italok, valamint kozmetikai és tisztítószerek illatosítására. Helyenként a narancsból bort és konyakot állítanak elő. A magokból olajat sajtolnak étkezési célra és szappanokhoz. A héj és a levelek illóolaja tartósan vagy intenzíven hatva bőr- és allergiás betegségeket okozhat. A virágok nagy mennyiségű nektárt termelnek, kitűnő méhlegelő, és világos, zamatos mézet ad. A növényt termését és illóolajait a gyógyászat is sokféle módon alkalmazza.
Nagy divat volt a 15. és a 16. században az európai főúri udvarokban a narancsot és a rokon keserű narancsot fácskává alakítva dézsákban vagy speciális üvegházakban (orangerie) nevelni. Melegebb országokban az említett fajokból pompás fasorokat ültettek.
Elterjedése: az évezredek óta termesztett narancs hazája valószínűleg Dél-Kína és Indokína. A fajt már az ókorban termesztették a Közel-Keleten, és ma világszerte a meleg égövi országok egyik legjelentősebb haszonnövénye.
Termesztése és betakarítása: a mediterrán, szubtrópusi és trópusi-montán klímában tenyészik; a trópusi hegyvidékeken 2000 m magasságig termeszthető. A fajtaazonos szaporítást szemzéssel vagy a fajtáról leválasztott vesszőkkel oltás útján végzik, de rendszerint a magoncok is megőrzik a szülők tulajdonságait. Fagyérzékeny, és hosszú száraz évszakokban öntözést igényel. Többnyire intenzív módon termesztik ültetvényeken, ahol a termésérés kezdetén a fákat gyakorta fungicidekkel kezelik. A gyümölcsök virágzás után 6-9 hónap múlva érnek meg; igazi aromájukat teljesen éretten, közvetlenül a szedés után élvezhetjük; a tárolás során ízükből sokat vesztenek. A korán betakarított narancs utóérésre nem képes, ezért viszonylag savanyú marad. A sértetlen termések alacsony hőmérsékleten hetekig tárolhatók; a kereskedelemben az árut többnyire viaszozzák, hogy tovább romlatlanul megmaradjon.
Rokon faj: az édes narancshoz nagyon hasonló a keserű narancs (Citrus aurantium L.) termése, ám nagyon keserű ízű; többnyire édes naranccsal keverve dolgozzák fel lekvárrá vagy zselévé. A keserű narancs abban is eltér az édes narancstól, hogy levélnyelei erősen szárnyasak, a termés közepén üreg található, továbbá a levelek és a virágok speciális szagúak.

 

 

IV.
Papeda,
kaffercitrom,
hosszútövisű narancs
Citrus hystrix DC.
Család: Rutaceae (rutafélék)

A: leech lime, Mauritius papeda,
F. citron combera;
N: Papeda

A hosszútövisű narancs vagy papeda legfeljebb 12 m magas, örökzöld fa. Szárai fiatal korban lapítottak-éleltek, a levélhónaljakban merev tövisek ülnek. Szórt állású levelei (6 x 15 cm) széles- vagy hosszúkás-tojásdadok, tompák, finoman csipkés szélűek, lekerekített vállúak. A levélnyél nagyon szélesen szárnyas. A virágok egyesével vagy legfeljebb 5 tagú virágzatokban fejlődnek a levélhónaljban; a virágtakarót egy kehely alakú, 4 cimpájú csésze és többnyire 4 fehér, krémszínű vagy vöröses, legfeljebb 1 cm hosszú és 0,5 cm széles szirom alkotja.
Termése: gömbölyded, akár 7 cm nagyságúra nőhet, érett állapotban zöld vagy sárgászöld színű. A zöld citromhoz hasonló, de durva, ráncos-dudoros felületével, vastag terméshéjával különbözik tőle; a termések hirtelen rövid, vastag nyakba keskenyednek. A terméshús 10-12 gerezdre tagolódik, a nedvvel telt szőrök sárgászöldek és savanykás-kesernyés ízűek.
Felhasználása: élelmiszerként a terméseket éppúgy hasznosítják, mint a zöld citromot. Levét, a szétmorzsolt héjat vagy egészben szétfőzött terméseket szappanként és samponként használják. Malajziában és Indonéziában a papedalével vagy az abból előállított tonikummal ("ubad jamu") a gonosz szellemek elűzésére a testet megkenik. Szárazföldi piócák ellen vagy azok eltávolítására is a bőrre kenik. A szárított és összetört levelekkel ételt fűszereznek.
Elterjedése: a ráncos-dudoros héjáról jól felismerhető papedaterméseket Délkelet-Ázsia piacain árulják. A fajt Dél- és Délkelet-Ázsiában, Mauritiustól és Srí Lankától a Fülöp-szigetekig termesztik. Származási helye nem ismert.
Termesztése és betakarítása: házi- és gyümölcsöskertekben nevelik; nedves-forró trópusi klímában tenyészik. Éretten takarítják be, 3 hétig tárolható gyümölcse.


Thaiföld:
Bai-makrut,
kaffercitrom levél - Citrus hystrix DC.
kaffir zöldcitrom (ma-krut) levele, green kaffir lime leaves
A leveleknek erős, különös aromája van, egészben vagy a vastag erekről letépkedve a levéldarabjait tegyük az ételbe.

Luuk-makrut, kaffir zöldcitrom
A gyümölcs héját curry pasztába használják.

 

V.
Pomeló,
óriás narancs

Citrus maxima (Berm.) Merr. (C. grandis [L.] Osbeck)
Család: Rutaceae (rutafélék)

A: shaddock, pummelo;
F: pamplemousse;
S: toronja, pomelo;
P: toranja;
N: Pomelo, Pampelmuse, Riesenorange

Az óriás narancs legfeljebb 15 m magas, alacsonyan és terebélyesen elágazó, örökzöld fa. Ágai tövisesek vagy tövis nélküliek, fiatal hajtásai szögletesek és szőrösek. A levélnyél legfeljebb 7 cm szélesen, szív alakúan szárnyas. A bőrnemű levéllemez mérete 20 x 12 cm-ig, tojásdad agy elliptikus, ép vagy gyengén csipkés szélű, tompa csúcsú, a válla lekerekített; színén fénytelen zöld, fonákján finoman szőrös. Nagy virágai egyesével vagy legfeljebb 10 tagú fürtben fejlődnek a levélhónaljban és a hajtásvégeken; kocsányuk és csészéjük szőrös, a 4-5 keskeny, sárgásfehér szirom hossza elérheti a 3,5 cm-t.
Termése: valamennyi Citrus faj közül az óriás narancs fejleszti a legnagyobb terméseket, átmérője akár 50 cm, súlya 1 kg is lehet. A bogyója gömbölyded vagy kissé lapított körte alakú és zöldessárga színű, héja 1,5-4 cm vastag. A gyakran csak mérsékelten leves terméshús 11-18 gerezdre tagolódik, amelyek hártyás válaszfala könnyen lehúzható. Az igen nagy, vöröses vagy sárga színű, nedvvel telt szőrök a gerezdekben viszonylag lazán kötődnek egymáshoz édes vagy savanyú, mérsékelten zamatos ízűek, és a rokon grépfrúttól eltérően nem vagy alig keserűek. A termés kevés, szögletes, sárgás magot tartalmaz.
Felhasználása: rendszerint frissen, gyümölcsként eszik, úgy, hogy a termést meghámozzák, gerezdjeit szétválasztják, hártyás válaszfalát lehúzzák. A terméseket ritkábban grépfrút módjára fogyasztják. A terméshús leve becses ital. Délkelet-Ázsiában a levelekből, virágokból és a kéregből készült főzetet epilepszia, kolera, duzzanatok és ekcéma ellen alkalmazzák.
Elterjedése: valószínűleg Délkelet-Ázsiában honos, és a trópusokon, valamint a szubtrópusokon világszerte termesztik; legészakabbra Floridában és Izraelben.
Termesztése és betakarítása: a legtöbb más Citrus fajtól eltérően az óriás narancs a trópusi síkvidéki klímában, magas hőmérsékleten, csapadékban bővelkedő tájakon tenyészik legjobban; legkedvezőbb helynek Thaiföldet tartják. A fa a talajban nem válogat, kertekben, ültetvényeken termesztik. Magról szaporítják, a magoncok oltást nem igényelnek. A nagyszámú fajta a termés alakjában, méretében, ízében és színében különbözik egymástól. A fák a klímától függően egész évben hozzák termésüket, amelyet kézzel szednek; hetekig tárolható.

 

 


VI.
Bergamotto,
bergamottnarancs

Citrus bergamia (Citrus × bergamia, Citrus aurantium L. ssp. Bergamia)

Bergamotto di Reggio Calabria (DOP)
Legfőképp a dél-olaszországi Calabria tartományban termesztik. Körte alakú termése értékes alapanyag az aroma- és illatszeripar számára, héjából illóolajat (olio essenziale) vonnak ki, likőrt (Bergamino) is készítenek belőle.

 

 

VII.
Hallabong (Korea),
"orros" édesnarancs
Citrus sphaerocarpa, [Citrus unshiu Marcov × C. sinensis Osbeck] × C. reticulata Blanco


Könnyen hámozható, mézédes narancs, nagyszemű, 20 dkg-osra nő, csak Korea déli csücskében a Jeju-szigeten (Csedzsu) terem, nevét az ottani Halla-hegyről kapta, formája emlékeztet rá. Bonyolult termesztési technikája és fagyérzékenysége miatt ára háromszorosa a többi citrusénak.


Japánban dekopon a neve.

 

VIII.
Keserű narancs

Citrus auranthium L.
Család: rutafélék (Rutaceae)

Angol név: Bitter Orange
Német név: Pomeranze

Leírás és előfordulás:
a különféle citrusfajok a legrégebben és egyben a leggyakrabban fogyasztott gyümölcsök. A szubtrópusi növénynemzetségnek 16 dél- és délkelet-ázsiai faja ismert. A különböző citrus- fajok és -fajták közül sokat a Föld számos országában termesztenek. A citrusok többnyire alacsony, örökzöld fák, leveleik sötétzöldek. Több fajnál a levelek ízesülésének helyén ágtövis található. Termésük hártyás válaszfalakkal üregekre osztott bogyó, amelyekben a magvakat savanykás-édes vagy keserű nedvet tartalmazó emergenciák (kiválasztó- képződmények - lédús szőrök) veszik körül. A gyümölcsök külső terméshéja illóolajat tartó mirigyekben gazdag. A sajátos képződésű citrustermések gyűjtőneve agrumen. A citrusfélék rendszertanát illetően a botanikusok véleménye eltérő, éppen ezért a fajok tudományos elnevezésében nehéz a tájékozódás. Az egyik, Kaliforniában kidolgozott rendszer az alábbi 8 termesztett fajt foglalja magába: cédrátcitrom (Citrus medica), európai citrom (Citrus limon), keserű citrom (Citrus aurantiifolia), keserű narancs (Citrus aurantium), édes narancs (Citrus sinensis), mandarin (Citrus reticulata), pomelo (Citrus grandis) és grépfrút (Citrus paradisi).
A fajok pontos elkülönítéséhez használt fontosabb morfológiai bélyegek: a termések nagysága, formája és színe; a terméshéj vastagsága és felülete; a levelek és levélnyelek formája ill. hossza; a virágok fejletlen vagy fejlett volta stb. A termések átmérője a grépfrút és a pomelo esetében meghaladja a 10 cm-t (az utóbbinál a 20 cm-t is), a többi fajé rendszerint 10 cm vagy annál kisebb. A citrusfélék legelterjedtebb kultúrfajának, a narancsnak, számos termesztett fajtája/változata ismeretes. A két narancsfaj (az édes és a keserű) között a termések felépítésében, a terméshéjakban található illóolajok mennyiségében és minőségében, valamint a növények betegségekkel szembeni ellenálló képességében van különbség.

Felhasznált részek:
a virág (Aurantii flos), a levél (Aurantii folium), az éretlen termés (Aurantii immaturi fructus), a terméshéj (Aurantii pericarpium) és az illóolaj (Aetheroleum aurantii).

Hatóanyagok:
a narancsvirág fő hatóanyaga a mintegy 0,2-0,5%-nyi illóolaj. A keserű narancs terméshéja fő hatóanyagként 1-2% illóolajat, különböző szerkezetű keserűanyagokat és flavonoid-vegyületeket tartalmaz. A narancs 100 grammja mintegy 40 mg C-vitamint/aszkorbinsavat tartalmaz, ami megközelíti az egészséges felnőttek számára minimálisan ajánlott napi 60 mg-os mennyiséget.

Hatások:
a narancsvirág enyhe nyugtató (szedatív), ill. alvást segítő (hipnoticus), a terméshéj pedig étvágyjavító (aperitív), emésztésjavító (digestív) és roboráló.

Alkalmazások:
a citrusféle gyülmölcsök táplálkozási értéke a rostokban, a vitaminokban (elsősorban a C-vitaminban), a növényi savakban, az ásványi anyagokban és a bioflavonoidokban rejlik. Rendszeres fogyasztásuk elsősorban a szervezet számára nélkülözhetetlen. Antioxidáns, antikarcinogén és stresszvédő hatású C-vitamint tartalmaz. A narancsnak a gyógyászatban, a kozmetikai iparban és a likőriparban egyaránt van jelentősége.
A gyógyászatban a keserűnarancs-virágot, a virágból kinyert illóolajat, a narancs éretlen termését, az érett gyümölcs héjának megszárított külső kérgét, a gyümölcskéregből kinyert illóolajat, a terméshéjból előállított tinktúrákat (Tinctura aurantii, Tinctura aurantii pro sirupo), valamint a belőlük előállított galenusi készítményeket (Tinctura chinae composita, Tinctura amara, Elixirium thymi composita, Sirupus aurantii) használják.
A narancsvirág nyugtató teakeverékek alkotórésze vagy különféle fitokészítmények ízesítőanyaga. A terméshéjat tea formájában ritkábban, tinktúrának (például Tinctura amara) elkészítve viszont gyakrabban alkalmazzák, étvágytalanság (anorexia) és emésztési zavarok (dyspepsia) kezelésére. A narancsvirágot, a narancshéjat, az éretlen terméseket és a narancslevelet drogkeverékek, kivonatok és párlatok formájában használják fel a likőriparban, különböző aperitifek, vermutok, édes és/vagy enyhén keserű likőrök előállításához.

Ajánlott napi adagok:
terméshéjből 4-6 gramm, virágból 2-4 gramm, ill. ezekkel egyenértékű kivonatok.

Figyelmeztetések:
a narancshéj hatóanyagai arra érzékeny egyéneknél allergiás reakciókat válthatnak ki.

Dr. Babulka Péter

 

 

IX.
Chinotto, mirtuszlevelű törpenarancs

Citrus myrtifolia

A chinotto (ejtsd: kinotto) apró, keserű, mirtuszlevelű narancs (Citrus aurantium var. myrtifolia). Fája 3 m magasra nő, Olaszországban Liguria, Toszkána. Szicília és Kalábria vidékén ültetik. A legtöbb olasz gyomorkeserű fontos hozzávalója, a Campari is tartalmazza. Elnevezése Kínára utal, talán onnan is származik. Az 1950-es években kezdtek szénszavas üdítőket is gyártani "Chinotto" néven, mára a Nestlé is gyártja "Chino" márkanév alatt, a Coca-Cola pedig "Fanta Chinotto" alatt.

 

 

X.
Narancsvirág

Abban az évben, amikor Lippay György hercegprimás magához vette öccsét, Lippay János-t, hogy vele megírassa a Pozsonyi kert-et, Franciaországban XIV. Lajos, aki akkor 22 éves volt és 1661-ben Mazarin halála után maga vette kezébe az ország vezetését, megbízta André le Notre-t, a kiváló kertészt, hogy Versaillesben olyan kertet tervezzen, amelyhez hasonló még sohasem volt a világon. Versailles a francia királyok mocsaras vadászterülete volt, s XIII. Lajos 1624-ben kis vadászkastélyt építtetett oda. Le Notre előzőleg Mazarin pénzügyminiszterének, Fouquet-nek volt kertésze s Fouquet bukásának éppen az volt egyik főoka, hogy Vauxban olyan pompás kertet készített a pénzügyminiszternek, amely mellett a királyi kertek egészen eltörpültek. Le Notre régi kertészcsaládból származott, apja a Tuileriák kertjének volt intézője. A vouxi kert megalkotásával már bizonyságát adta annak, hogy hivatva van arra a feladatra, amelyet XIV. Lajos tűzött elébe.

Versailles lett ettől kezdve Európa kertészeti érdeklődésének központja, Le Notre két feladat megoldására törekedett a hatalmas kertben, amelyet a francia parkstílus megalapításának tekintünk, egyik volt a rendszer, amelynek következtében a parkstílus mértani, vagy úgy is mondhatjuk, katonai szabályszerűségre törekedett, egyenes utakkal, mértani szabályosságú pázsittáblákkal, nyesett sövényekkel, a domináló helyen álló kastélyhoz vezető, tengelyszerű főúttal, a másik pedig a változatosság, amelyet a szökőkutakkal, terraszokkal, más- és másféleként nyesett fsorokkal és a folyton megújított virágdísszel valósított meg.

Le Notre neve világhírűvé lett Versailles-jal, pedig rajta kívül másik kertész is fontos szerepet játszott Versailles hírnevének megalapításában La Quinteny, aki megelőzőleg szintén Fouquet kertésze volt. Le Notre tervezte és alakította a hatalmas parkot, ő uralkodott a fák és a pázsittáblák vonalain. La Quinteny birodalmába tartoztak a virágok, amelyek ebben a környezetben szintén új feladatot kaptak. Hogy illett volna a versaillesi parkba a tarka virágos ágy? Hiszen rögtön megbontotta volna a sövényvonalak és pázsittáblák mértani harmóniáját. Csak mint virágszőnyeg kaphatott itt helyet, mint a Vauxban alapított és Versaillesba telepített gobelingyár termékeinek utánzata. És mint a balusztrádok, terraszok őseiként felállított örökzöld fák dísze.

De ballusztrádra, terraszra ebben a királyi parkban és kastélyban nem állíthatták őrnek a polgári gránátalmát vagy oleandert, ide a legszebb levelű, legszebb virágú, legkedvesebb illatú és legszebb gyümölcsű örökzöld illett, a narancsfa. A versaillesi narancsház (97. kép) nem volt ugyan az első, de szerepe ma is bennt csent Versailles világhírében. Kétségtelen, hogy Középeurópában a narancsfa és a citromfa ettől kezdve lett divatossá és a narancsvirág innen hódította meg a középeurópai ízlést.

Maga a narancsfa, éppen úgy mint a citromfa messze keleten honos és melegebb éghajlat szülötte, sőt már európában is hosszú történelmi multra tekinthetett vissza XIV. Lajos korában is. Itáliában és Spanyolországban már régóta ültették s a költők közül is tulajdonképen dél pompáját akarta Versaillesbe varázsolni a narancsfákkal és legalább nyáron a déli kertek pompáját akarta elhomályosítani a vedrekben kihelyezett narancs- és citromfákkal.

A citrom és a narancs igazi hazája, az a föld, ahol a citromok virágzanak és a sötétzöld lomb közt az aranynarancs tükdöklik, India. Ott van a terjedési központja az egész Citrus nemzetségnek, a Himalája délkeleti oldalán ma is vadon nőnek különféle citrom- és narancsfajok. Mikor és ki fedezte fel hasznukat, szépségüket, megmondhatatlan. Bizonyos azonban, hogy már évezredekkel Kr. e. Már a szumir korszakból találtak Nippurban citromszerű növényi emlékeket és régóta ismerték az egyiptomiak is, akik kitri-nek nevezték az első Citrus-fajt s a latin Citrus tulajdonképen az egyiptomi kitri ellatinosítása.

A világtörténelem színpadára ez az ősi citromfaj Nagy Sándor ázsiai hadjáratával (334–324 Kr. e.) jutott, mint sok más indiai társa. Nagy feltűnést kelthetett Nagy Sándor katonái között az akkor már Perzsiában is ültetett növény s eleinte perzsa almának nevezték gyümölcsét. Így nevezte Theophrastus is, aki ennyit tudott róla: „Média és Perzsia sajátságos növényi termékei közt találjuk egyebek mellett a méd vagy perzsa almát. Ennek a fának olyan a levele, mint az andrachnéé (Arbutas andrachne) s miként a körtének és a galagonyának tövisei vannak, ezek simák, nagyon hegyesek és erősek. Almaszerű gyümölcsét nem eszik, de, mint levele is, nagyon kellemes illatú s a ruha közé rakva, elűzi a molyokat. Orvosságnak is használatos. A fa legjobban díszlik könnyű, nedves földben és egész éven át gyümölcsözik. Egyszerre van rajta érett és éretlen gyümölcs, valamint virág.”

Theophrastus sovány leírásából is kiderül, hogy a régiek citromfája még nem termett olyan leves gyümölcsöt, mint a ma ismert citrom. Ezt az ősi citromfajtát, amely legközelebb áll a vadon termő alakhoz, a tudomány ma Citrus medica var. prisca néven különbözteti. A rómaiak már jól ismerték ezt a citromfát és gyümölcsét. Ír róla Vergilius, Plinius és Dioskurides. Vergilius (70–19. Kr. e.) először hasonlítja a gyümölcsét aranyalmához és először ajánlja a levét ellenméregnek. Tulajdonképen ezzel kezdődik a citromlé használata. A perzsák azért vették a szájukba, hogy kellemessé tegyék a lehelletüket. Plinius közli, hogy keleten agyagvedrekbe ültetik s úgy szállítják Rómába. Részletesen leírja a gyümölcsöt és hasznát Galenus (131–200): „A kitrionnak nevezett méd alma három részből áll: a közepén lévő savanyú leves részből, a savanyú részt körülvevő húsos részből és a kellemes illatú, fűszeres héjból. Utóbbi nagyobb mennyiségben fogyasztva nehezen emészthető, ellenben apróra reszelve és kis mennyiségben elősegíti az emésztést. A savanyú, ehetetlen középső részt ecetbe teszik, hogy azt erősítse. A húsos réteg sem nem savanyú, sem nem fűszeres, ecettel és halmártással eszik.” A IV. században már Siciliában és Nápolyban is ültették a szabadban s Palladius 380-ban részletesen leírja az ősi citromfa gondozását és azt a használatát, amelyre a vastag kérgű citromfajták ma is alkalmasak, t. i. az ilyenek kérgét akkor mézbe mártották, ma cukorba főzik s ez a citronnát néven ismert édesség. Mint más gyümölcsöket, ezt is gyakran különféle alakú agyagkorsóba dugták fiatal korában, a fejlődő gyümölcs később felvettte a korsó alakját s ekkor az agyagburkot széttörték.

Valószínű, hogy a rómaiak már a használatra alkalmasabb Citrus medica var. cedro alakot ismerték (98. kép) s később egyre újabb és újabb fajták kerültek elő keleten, amelyek leves béle egyre vastagabb, kérge pedig egyre vékonyabb lett. Ezek közül különösen a kellemes illatú ethrog tartja fenn a régi cedro emlékét, amelyet Indiában és a zsidók vallási szertartáshoz használnak. Indiában hajdan a máglyára lépő özvegy ethrogot tartott kezében, a zsidók sátoros ünnepükön ma is ethrogot tartanak a kezükben. Ma a legtöbb ethrogot Korfu szigetén termesztik a szinte az egész világ korfui ethrogot használ.

A ma általánosan használt citrom (99. kép) indiai neve limu s a tudomány is Citrus medica var. limonum néven különbözteti. Ennek származéka az olasz limone. Azonban sem Francia-, sem Német-, sem Magyarországon nem honosodott meg ez a név, noha mindenütt történt erre nézve kísérlet, hanem Középeurópa országaiban a citrus-ból alakított citrom az általánosan használt neve. A limu-t, vagyis a mai közkedvelt citromot sem a rómaiak, sem a korai középkor nem ismerte. Úgy látszik, hogy későbbi nagy elterjedését a mohamedán antialkoholizmusnak köszönheti. Ennek következménye az üdítő italok előtérbenyomulása a mohamedanizmus hódításai nyomán s az üdítőitalnak kíválóan alkalmas levesbélű citrom elterjedése. Limonádé céljára kezdték termeszteni ezt a citromot az arabok s a X. században már Palesztinában és Egyiptomban, a XI.-ben Spanyolországban és Szicilia szigetén is ültettek citromkerteket. Olaszországban a renaissance korában lett divatos itallá a limonata s az olasz születésű Mazarin a XVII. században Franciaországban is meghonosította a limonádé fogyasztását. A limonádéárús helyiségek limonatier néven lettek ismertté. Később kiszorították divatból a cukrászdák és kávéházak.

Ma a citrom az egész világ kedvelt fűszeres gyümölcse, Európát pedig Itália látja el citrommal, hol legészakabbra a Gardató mellett termesztik a citromot, de már itt télen üvegtől raknak a citromfák fölé.

Az ókor a narancsot (100. kép) sem ismerte, csak a középkorban hallunk Európában először a narancsról, amelyet a citrommal együtt az arabok hoztak nyugatra s itt Sziciliában ültették az első narancskerteket. De az arabok narancsa még nem az édes ízű gyümölcs, amelyet ma narancsnak nevezünk, hanem a keserűnarancs, amelyet ma már inkább csak üvegházakban tartanak, vagy alanynak az édes narancshoz. A tudományban Citrus aurantium néven különböztetett narancs abban különbözik a citromtól, hogy faalakú (a citrom cserjetermetű), virága fehér (a citromé rózsaszínű), gyümölcse mindig kerek (sohasem csúcsos a két végén, mint a citrom). A keserű narancsot bigarádia, az édeset portogallo néven szokták megkülönböztetni.

A narancs szó az ősi szanszkrit nagrunga származéka. Mikor a szanszkrit nagrunga eljutott a perzsákhoz, ezek a maguk szájaíze szerint változtatták s lett belőle narungcsi, majd az arabok nyelvén narancsi. Ez a bizánci birodalomban neránci alakban módosult, de Itália megtartotta az arab narancsi-t, s csak később kopott le a szó első betűje s az így támadt arancsi vándorolt Franciaországba, ahol a ma is használatos orange formálódott belőle.

Németben Pomeranze a narancs régibb neve s bármennyire nem hasolít ez a szó a narancshoz, mégis annak származéka, csakhogy ebbe az átalakulásba belejátszott az aranyalma meséje is. Régebben az almaalakú gyümölcsöket mind almának nevezték s láttuk, hogy Theophrastus is méd vagy perzsa almának nevezte a citromot. A lovagkor a mondák aranyalmáját látta az akkor még ritkán Európába kerülő keserű narancsban vagy legalább arról nevezte el a ritka gyümölcsöt és az arab-olasz arancsi-ból az aurantia latin nevet készítette, amelyben benne van a narancs neve is, meg az arany latin aurum neve is visszhangzik belőle. A poma aurantia nyelvészetileg kétségtelenül torzszülött, de tovább is torzult s a németben Pomeranze, lengyelben pomerancza lett belőle. A tudomány is őrzi mai naig az aurantia szót a narancs Citrus aurantium nevében.

A lovagkori keserű narancs levele és virága nagyon erős illatú, de gyümölcsének húsa fanyar, héja keserű-fűszeres. Nyersen nem élvezhető, hanem csak úgy mint a cedro-citrom, vagyis cukorba főzve. Az édes narancs sokkal később, csak a XVI. század közepén és nagy kerülővel Kínából jutott Európába. Kínát tudvalevőleg a portugálok fedezték fel a tenger felől 1517-ben. Négy évtizd multán alakult Kínában az első portugál gyarmat-telep, amely egymás után szállította Európába az első kínai újdonságokat. A legelsők közt volt az édes narancs is, amelyet hajdan sokáig kínai almának neveztek. Ennek emléke a német Apfelsine, vagyis Apfel von Sina.

Természetesen citromot és narancsot a lovagkorban csak a mediterrán terület legenyhébb vidékein ültettek és termesztettek, a középeurópai országok csak a gyümölcsét ismerték, amely azonban akkor még nagy ritkaság volt. Magyarországon valószinűleg csak Mátyás király korában látták az első narancsokat és citromokat, aki Beatrix kívánságára rendszeresen hozatott asztalára Itáliából déligyümölcsöket, köztük narancsot és citromot is.

A XVI. században új korszak nyílik a narancs és a citrom európai történetében, Franciaországban elkészült az első narancsház s abban megjelentek vedrekben az első narancs- és citromfák a mérsékelt égöv hidegebb részében. Itália gazdagsága a XV. század végén felkeltette Franciaország irigységét, s VIII. Károly 1495-ben bevonult Olaszországba és ezzel Franciaország hosszú időre olasz befolyás alá került. „Károly itáliai művészei közt – írja Marie Luise Gothein – egy nápolyi kertészt is magával hozott, Pasello da Mercogliano-t, egy lelkészt, aki a lelki kertészkedést a földivel kapcsolta össze. Ez egy kis várkertecskét talált Amboiseban, középkori helyén a vár előtt. Károly kiszélesítette a magas terraszt, hogy kertjét megnagyobbíthassa. Előbb kecses ráccsal és pavillonokkal kerítették, míg végül XII. Lajos oszlopcsarnokot építtetett köréje, mint Du Cerceau metszetén (101. kép) látható... Károly idejében a kertben a mértani virágágyak mellett és körül részben még gyümölcsfák állottak. Híre maradt olyan gyümölcsfák vásárlásának, amelyeket Pasello ennek a kertnek vásárolt. Azonban dél felé meglehetősen félreeső helyen a várkerttől, amely a magas terraszon már nem terjeszkedhetett, a király narancskertet készíttetett, az elsőt egész Franciaországban, és az első narancsfa emlékére – ez természetesen még a keserű narancs volt – a bérlő minden évben narancságat nyujtott át a királynak.”

Az amboisei narancsház és általában a későbbi úgynevezett narancsházak még korántsem voltak mai értelembenvett üvegházak, hanem csak déli oldalukon nagy üvegablakokkal és üvegajtókkal felszerelt pincék, ahol a narancs- és citromfák, valamint a déli örökzöldek – ahogyan akkor nevezték, olasz fák – teleltek. Ilyen a később épült híres versaillesi narancsház is (97. kép). Ma az ilyen növényházat hidegháznak nevezzük, mert benne télen legfeljebb öt fokig emelkedhet a hőmérséklet. Nagyobb meleg már ártalmas a narancs- és citromfáknak s általában mindazoknak az örökzöldeknek, amelyeket a hidegházban szokás teleltetni. Ezért nem telelnek jól és mennek hamarosan tönkre ezek a növények a fűtött lakószobában, ahol száraz a levegő és 20 fok a hőmérséklet, néhol még több is.

A francia példát csakhamar utánozni igyekezett egész Középeurópa s ha egyébre nem tellett, legalább nagy ablakokkal felszerelt folyosókat építettek a házak déli oldalán, hogy abban teleltethessék a narancs- és citromfákat. Schönbrunn történetében olvassuk, hogy egykorú feljegyzés szerint már a régi schönbrunni kastélyban 1660-ban több mint 100 veder állott egy folyosón, amelyekben olasz fák és növények teleltek. Kétségtelen, hogy így tartották az olasz fákat Lippay György idejében a pozsonyi primási kertben is. Bár Lippay János emlegeti a narancsházat, de könyvének negyedik, az olasz fáknak szentelt része nem készült el, vagy legalább nem jelent meg s így nem tudjuk, milyen narancs- és citromfákat tartott házában a pozsonyi primás. Másrészt szerencsére Heindel Ferdinánd katalógusban megtaláljuk az olasz fák neveit, s így, ha egyéb nem, legalább ez a néhány név bizonyítja, hogy a pozsonyi házak is már a XVII. század közepén narancs- és citromfákkal büszkélkedtek. Heindel katalógusának következő neveire hivatkozunk: Citria malus, Mali Assyriae seu pomum Adamu, Mali Aurantia, mint narancs- és citromfák nevei; továbbá Laurus, Myrtus, Palma dactylifera.

Azonban nagyobb mértékben egész Középeurópában csak a XVIII. században terjedtek el a narancs- és citromfák, igazi divatjuk a XVIII. század, amikor már elmaradhatatlan tartozékai az úri háznak s a főúri kastélyok maguk látják el déligyümölccsel az asztalt és a konyhát. Ekkor már nagy a száma a különféle változatoknak és alakoknak s gazdag irodalom foglalkozik velük. Három kiváló díszmunkát névleg is ki kell emelnünk ebből az irodalomból. Egyik a már említett G. B. Ferrari narancsoskönyve: Hesperides sive de malorum aureorum cultura et usu libri quatuor, amely még 1646-ban jelent meg Rómában s bizonyára ismerte már a két Lippay is. A másik a nürnbergi virágkedvelő orvos, a már szintén említett Johann Cristoph Volkamer (1644–1720) híres kétkötetes munkája, amelynek első kötete 1708-ban következő különös címmel látott napvilágot: „Nürnbergische Hesperides, oder gründliche Beschreibung der edlen Citronat-, Citronen- und Pomeranzfrüchte, wie solche in selbiger oder benachbarter Gegend recht mögen eingesetzt, gewartet, erhalten und fortgebracht werden, sammt ausführlicher Erzählung der meisten Sorten, welche teils in Nürnberg wirklich gewachsen, teils von verschiedenen fremden Orten dahin gebracht werden, in vier Teile eingeteilet und mit nützlichen Anmerkungen erkläret.” Ebben a pompás munkában körülbelül 200-féle narancs és citrom leírását és fametszetű képét találjuk. Hasonló díszmunka francia nyelven csak a XIX. század elején, 1818-ban jelent meg Risso tollából és Poiteau által készített színes képek tábláival. Címe Histoire naturelle des Orangers, s ez a harmadik a régi narancsos könyvek között.

A XVII. és XVIII. század narancsházainak legkíválóbb nevezetessége a bizarria volt.

Ez a különös, levelében, virágában és gyümölcsében a narancs és a citrom keverékének látszó növény Nato, firenzei orvos szerint, aki 1674-ben Florentina phytologia observatio de Malo Limnoia-Citrata-Aurantia Florentiae, vulgo la Bizarria címmel értekezést írt róla, narancs és citrom egymásra oltásakor különös véletlen folytán 1640-ben támadt a Panciatichi-család kertjében. Ma oltási hibridnek nevezzük az ilyen keverékeket s a növényvilág legfurcsább emberi alkotásai közé soroljuk, amelyeket a tudomány chimérá-nak nevezett el. Rejtélyüket azonban csak 1907-ben tisztázta Winkler, aki paradicsom és fekete ebszőlő oltási hibridjét állította elő, amely a tudományban a Solanum tubingense nevet viseli.

Magyarországon ugyan nem termett olyan díszmunkákat a narancskultusz mint nyugaton, azonban a XVIII. század második felében már országos a híre a budai királyi palota, az Esterházy-ak esterházi, a Grassalkovich-ok gödöllői, a Pálffy-ak királyfalvi, a Harrach-ok királyhidai, a Keglevich-ek kistapolcsányi, az Orczy-ak pesti, a Forgách-ok szécsényi narancskertjeinek, és Veszelszki Antal 1798-ban ezt írja a citrom- és narancsfákról: „már ma nemcsak külföldön, hanem nálunk is a pompásabb kertekben, úgymint Sopron és Németújhely között Drausburkon a gr. Herbeville kertjében igen szépeket láttam, és egyebütt is ennek előtte 32 esztendőkkel.”

Nagyon jellegzetes szokás fejlődött ki a XVIII. század nagy narancskultuszának hatása alatt Egerben. Itt gr. Barkóczy Ferenc (1710–1765), aki a XVIII. század közepén 1744–1761-ig ült az egri püspöki székben s onnan a hercegprimásiba emelkedett, a püspökkert részére többszáz narancs- és citromfát szerezett, amelyek természetesen méltó feltünést keltettek. Eger és környékének közismerten díszkedvelő népe ettől kezdve szemet vetett a szép fákra és végül a püspök megengedte, hogy a násznép a régi rozmaring helyett olasz mintára narancs- és citromágakkal diszítse magát. Ez a szokás Egerben a XIX. század végéig divatban volt.

A XIX. században a közlekedési eszközök tökéletesedése, a vasúti gyors szállítás lehetővé tette, hogy a déligyümölcs, narancs és citrom olcsón és frissen jelenhessen meg a középeurópai piacokon, minek következtében a narancsházak lassanként elvesztették érdekességüket a ma már csak régi idő emlékeként tartanak még itt-ott néhány narancs- és citromfát. Új versenytársak is jelentkeztek, így a Kínában régóta ismert, de Európában csak újabban figyelemre méltatott mandarin (Citrus nobilis), amelyből 1828-ban hozták Olaszországba az első cserjét, továbbá a néhai fürtös gyümölcsű grape fruit, shaddock, vagy régi nevén pompelmoes (Citrus decumana), amely a Maláji- és Viti-szigeteken honos és nagy (de ilyenkor magános) gyümölcsének levét cukorral fogyasztják. Parkokban ültetik a szabadban telelő, de élvezhetetlen gyümölcsű Citrus trifoliatá-t.

A Franciaországban meghonosított orangerie azonban korántsem merítette ki a középeurópai ember öröktavasz-vágyát, amely a középeurópai kertészet történetén vezérfonalként húzódik végig s elhozta ide előbb a mediterrán fűszeres herbákat a kolostorkertben, azután a lovagkorban a télálló mediterrán virágokat, később meghonosította a cserepes növényt, hogy télre pincében védhesse meg a déli virágot és fát, végül pedig külön házat épített a narancs- és citromfáknak. Még többre vágyott ezután a középeurópai ember, az öröknyárra, a trópusok sohasem múló virágpompájára, – s felépítette az üvegházat, amelyben már nemcsak mediterrán, hanem trópusi növények is tarthatók. Ez már azonban tudományos és közgazdasági törekvések eredménye. A gyarmatai növényeit tanulmányozni akaró Hollandia nem sokkal azután, hogy Leidenben 1577-ben botanikus kertet alapított, 1599-ben felépítette az exotikus növények számára az első üvegházat is. Ezzel lehetővé vált, hogy a világ bármely tájáról elhozhassák Európába a legkényesebb növényt is és itt felnevelhessék, termetében, virágjában, bármi szépségében gyönyörködhessenek. És lehetővé vált, hogy tél idején is virágot varázsolhassanak a lakásba, amikor kinnt mindent megdermesztett a fagy és a hó.

A XVII. században a gazdagabb országok követték a hollandiai példát, a XVIII.-ban Bécs, majd Magyarország is. Schönbrunnban 1754-en épült az első nagy üvegház, amely később történeti nevezetességre jutott. Magyarországon a XIX. század elején épült Kismartonban az első külföldiekkel vetekedő üvegház. A kismartoni park 1754-ben készült francia stílusban. Bükkfából készült rácsos kapu, művészi szökőkút, nagy tó, 11 kőszobor, fasorok, pázsittáblák, virágágyak és narancsligek díszítették. A XIX. század elején 1805-ben herceg Esterházy Miklós (103. kép) megnagyobbíttatta és angol parkstílusban alakíttatta át a kertet (104. kép).

Ebben az időben készült a 262 lépés hosszú rószasor, az öntözőmű, amelyet a herceg maga hozott 1803-ban Londonból és az üvegház. A parkban ültetett fák és virágok s az üvegházban tartott növények számát 60,000-re becsülték.

A nagy üvegházról egykoru tudósítás 1830-ban ezt írja: „A... mulató háztól vezet egy ut az üvegházhoz, mely jobban az alsó részén vagyon a kertnek, ennek hossza valami száz, magassága pedig mintegy hat ölnyi lehet, ebben többnyire csak citrom- és narancsfák vannak végig, melyeket az emberi munkásság és szorgalom kények szerint táplálván, oly termékenyek, mintha a természettől hozzájuk alkalmaztatott éghajlat alatt hoznák az ő gyümölcsüket, vannak azonban ezen üvegházban még más külső országi plánták és virágok is, láthatni benne szép külső országi madarakat midnannyi kalitkákban s erre nézvest az egész üvegházat ugy tekinthetjük, mintha egy más éghajlatot a természetben látnánk. Ezen nagy üvegházzal össze vagyon mindjárt foglalva még egy más kisebb is, melyben nem külföldi fák s plánták vagynak ugyan, hanem tulajdon gyümölcshozó fáink s plántáink olyan mesterséggel tartatnak, hogy a természettől külömbkori gyümölcsözésekkel kecsegtetik a kiváncsiakat s amidőn a zordon tél a szabadban lévő plántáinkat megemészti és gyümölcsfáinkat leveleiktől is megfosztja, akkor itten a gyümölcsfákat legnagyobb termékenységükben láthatni és más növények s külömbféle virágok a legszebb tavaszt képezik.” Böhnisch Mihály, akinek ezt a kéziratban maradt feljegyzését Szombathelyen őrzi, még azt is elmondja egyebek között, hogy a parkba szabad volt a belépés, „kiki bátran bemehet, mikor tetszik, azon szabásokat megtartván, melyeket a vár mellett levő bemenetelnél olvashatni.”

A nyolc részből álló üvegház gazdagságáról Pauer Arnold alábbi képet festi: „Az 1. házban különböző forróövi növényeket tartottak: Musa, Dracaena, Lamortophyllum. Ravenala, Hernandia, Ficus, Pandanus, Bambusa, Strelitzia, Cecropia, Cycas, Nelumbium, Carolinia, Hypomanne, Laurus stb. volt benne. A 2. házban főként nagy példányokból álló ausztráliai és fokföldi növények, különösen Magnoliá-k, Leptospermum, Melaleuca, Metrosideros, Acaria, Mimosa, Casuarina, Eucalyptus, Sophora. Cletra, Pomoderis, Sideroxylon stb. voltak. A 3. háznak két nagy narancsosztályát tükörfalakkal és szobrokkal diszitett terem választotta el egymástól; mindkét osztályban különféle fajta szép, egészséges, különböző nagyságú narancsfa volt, melyek közül csak a nagyobb példányok száma 300–400 lehetett. Kisebb példányok nyáron a szabadban, egy térségen diszlettek. A 4. házban ismét főként ausztráliai és fokföldi növények voltak, de csak kisebb példányok, mint Protea, Erica, Diosma, Camelia, Bucco, Passerina, Phylica, Banksia, Brunia, Fabricia Taxus, Daphne, Pittosporum. Magnolia, Paceonia, Corchorus stb. Az 5. ház egyik részében körülbelül 200, részint virágzó, részint kellemes illatu Pelargonium-ot, a másikban pedig csak kövér s bevonó, szövedékes növényeket tartottak, többek közt Crassulá-t, Mesembryanthemum-ot, Cotyledon-t, Cacaliá-t, Sedum-ot, Cactus-t, Sempervivum-ot, Stapeliá-t, Aloé-t, Euphorbiá-t. A 6. házban a legnemesebb gyümölcsfajokat nevelték, még pedig évfolyamonként elkülönitetten négy csoportban; csak ananászokból 400 darab érett évente: a négy osztály mindenikének fenékalját exotikus növények diszitették, az előrészben pedig plantarium volt, ahol majdnem mindenféle ismert külföldi növényt tenyésztettek s évenként több példányban sokasodottak. A 7. házban részint gyümölcsöket és virágokat, részint más szüleményeket neveltek. A 8. ház tisztán gyümölcstermelésre szolgált.”

Miként már Böhnisch leírásából kiderül s Pauer szavai részletesebben elmondják, a kismartoni üvegházban nemcsak exotikus növényket tartottak, hanem a gyümölcsöket és virágokat is, neveltek a tél folyamán, ahogy ma mondjuk, hajtatást is végeztek, hogy az asztalt tél folyamán is elláthassák friss gyümölccsel és a lakást friss virággal. Miként Európában a citromfát is a rómaiak kezdték el vedrekben dísznek használni, azonképen a hajtatás is, római találmány. S miként az első narancsházat a franciák készítették, azonképen a hajtatást is a franciák újították fel és hozták divatba.

A hajtatás kétségtelenül római találmány. A császári Róma eleinte úgy elégítette ki tél idején zöldség- és virágszükségletét, hogy Egyiptomból hozatott friss árút. Ámde Tiberius császár kezdeményezésére csakhamar áttértek Rómában az üvegházi termelésre. Plinius így vezeti be természetrajzában az ugorkáról szóló fejezetetet: „Cartilaginei generis, extraque terram est cucumis, mira voluptate Tiberio principi expetitus. Nullo quippe non die contigit ei, pensiles corum hortos promoventibus in solen rotis olitoribus: rursusque bibernis diebus intra specularium munimenta revocantibus.” Ez magyarul körülbelül azt jelenti, hogy húsos természetű és a föld fölött terem az ugorka, amely Tiberius császárnak különösen kedvelt eledele volt, egyetlen napon sem hiányzott asztaláról, mert függőkertjeit kerekeken tolták a napra, zord időben pedig ismét az üvegfalak mögé. Nincs okunk, hogy Plinius szavaiban kételkedjünk és önkényesnek tekintsük Tiberus császár nevének kiemelését. Ilyen korszakos újításokat csak császárok, királyok és más hatalmasok szoktak divatba hozni. Minden körülmény valószínűvé teszi, hogy a rómaiak üvegházi növénykultúrái Tiberius császár korába nyulnak vissza.

Hogy a növényhajtatás nem maradt Tiberius ugorkáinál, hanem csakhamar egyéb növényeket is hajtattak a császári Rómában, könnyen érthető és adatszerűleg bizonyítható. Seneca írja egyik levelében: „Némely ember még télen is rózsára vágyik, a liliomokat télen langyos vízzel és mesterséges meleggel virágzásra bírja, noha ezek a virágok a természet törvényei szerint csak tavasszal jelennek meg.” Martialis epigrammáiból tudjuk, hogy a rómaiak szőlő és gyümölcsfák hajtatásával is foglalkoztak. Egyik epigrammájában ezt olvassuk: „Az én szobám, kedves barátom, télen jéghideg, nincsen egyetlen egész ablaktáblája és maga Boreas felmondana ilyen lakást. A te gyümölcsfáidnak jobb a sorsa, azok csillámból készült táblák mögött állanak és a déli nap barátságosan besüt rájuk.” Másutt: „Hogy a téli hideg ne ártson a bíborszínű szőlőfürtöknek, Bacchus ajándékainak, átlátszó drágakövekkel védik meg azokat.”

Mint ezekből a sorokból sejthetjük, Róma nagy pazarlást folytatott a növényhajtatással és idővel olyan fokra fejlesztette a téli kertészkedést, hogy majdnem fölöslegessé tette az egyiptomi téli behozatalt. Martialis mondja el a következő esetet: „Midőn egy hajó a büszke Nilus országából tél közepén Rómába jött, hogy a császárt rózsákkal megörvendeztesse, az egyiptomi hajó kapitánya azt találta, amint a városba lépett, hogy hazájának virágai csekélynek látszanak a Rómában télen virágzó és illatozó virágok pompájához képest, mert mindenütt ilyeneket látott gazdag bőségben, ahová lépteit irányította.”

A császári hatalom bukásával és Róma elszegényedésével természetesen a római üvegházak is elpusztultak. A római kultúrát megmentő középkori szerzetesek a maguk lefokozott igényeihez szabták a kertészetet is, abban tehát ilyesminek nem juthatott hely. De a növényhajtatás emléke a középkorban sem veszett el, hanem időről-időre megújult. Hol a mondákban, ahol a csoda nyitja tél fagyában virágzásra a rózsát. Hol a régiek gazdasági munkáinak kivonatolásaiban, amelyek a középkorban a gazdasági tudománynak legfőbb írott forrásai. Konstantinos Porphyrogenetos rendeletére is készült ilyen céllal kompilláció a régi görög és római szerzők gazdasági munkáiból s ez Geoponica néven terjedt a középkorban és így maradt ránk. Ebben megtalálható a római növényhajtatás emléke is: „Korai rózsáknak azokat nevezzük, amelyek kosarakban vagy fazekakban állanak és úgy bánnak velük, mint a tökökkel és ugorkákkal. A szabadban állókat akkor hajtatják, amikor akarják, azzal, hogy körülöttük két kéznyi szélességben árkot húznak és abba naponta kétszer meleg vizet öntenek.” Ezek az utasítások több római szerző gazdasági munkájában és Plinius természetrajzában is megtalálhatók. A Geoponica világszerte elterjedt, arabra is lefordították s kétségtelenül ez a magyarázata annak, hogy a középkorban sem veszett ki a télen virágzó rózsa emléke, csak azoknak a századoknak nagy anyagi szegénységében kénytelen volt a „mennyországba” és a legendákba húzódni.

A renaissance korában is szívesen kompilálták a régi római és görög szerzőket s a gazdasági munkákat és azokban a hajtatásról szóló részleteket is. A már többször említett Antoine Mizault, francia orvos is minden habozás nélkül írta le kertészeti munkájában a XVI. században, amit a hajtatásról a régiek tanítottak. Tudjuk, hogy Nadányi nagykésőn, a XVII. században, magyarra is átültette Mizault kertészeti munkáját. Természetesen a hajtatásról szóló részeket sem hagyta ki belőle: „Ha akarod, hogy minden hónapban rózsád legyen, – írja – minden hónapban palántáld, ganéjozd és öntözd. De ennek helye nincsen a mi északi földünkben, külömben van a meleg és mértékletes helyeken. Másképen szerzesz magadnak idején virágzó rózsát, hogyha kosárokban vagy földedényeken palántálod el és aképen bánsz vele, mint megírtam a török és ugorkák felől.”

Az ugorka és tök hajtatásáról pedig ezt olvassuk Mizault könyvében Nadányi fordításában: „Aki akarja, hogy idején erő vagy egész esztendőben is légyen ugorkája, a tökről írott részt nézze meg és amit ott elhagytam a földi edényekről, kosárokról és egyéb edényekről, mostani intéssel helyre viszem, tudniillik, hogy ő alája karikácskákat vethetni, hogy kisebb munkával, akiknek forgó kertjük vagyon, amikor kivántatik, kivitessenek és be visszahuzassanak, befedethetjük egyszersmind általlátszó szerszámokkal, hogy mikor szél fú és hideg vagyon, minden kár nélkül a napra kitehessük. Ilyképen Tiberius császárnak egész esztendőt által ugorkát vittek asztalára, melyet igen szeretett, amint megírta Plinius.”

Azonban Nadányi eme, Mizault nyomán írt szavaiból korántsem szabad arra következtetnünk, hogy Magyarországon, kivált Erdélyben már akkor űzték volna valamely módon a növényhajtatást. A magyar kertészetben járatos és eredeti adatokat közlő Lippay csak annyit ír, hogy a „szorgalmatos kertészek, hogy idején és újságul mind uborkájuk s mind dinnyéjük lehessen... idején és alól lóganéjjal megtöltött barázdában vetnek.” Magyarország akkor még szegény volt hahoz, hogy olyan élvezetre jusson főurainak, amilyen hajdan a császári Róma gazdagjainak volt osztályrésze.

Más volt a helyzet Franciaországban. Ott a Lajos-ok új életre hívták a császári Róma minden kényelmét és élvezetét s valósággá varázsolták a mondák örök tavaszát. Az orangerie felújítását már elmondottuk. A versaillesi narancsház La Quinteny felügyelete alatt állott, de ennél több is hárult XIV. Lajos kíváló kertészére, ugyanis neki kellett ellátnia télen át gyümölcsökkel és virággal a király asztalát és termeit. Ebben az időben az üvegház már mindent lehetővé tette s a modern növényhajtatás alapjait La Quinteny csakhamar megvetette. Ez a francia példa is mindenütt utánzókra talált, s Középeurópán át kelet felé haaldva, eljutott a XVIII. század második felében Magyarországra is, ahol a főúri kastélyoknak elmaradhatatlan tartozéka lett ekkor az üvegház s abban a növényhajtatás. Mint elmondottuk, a tetőpontot ez a divat Kismartonban érte el az Esterházy-ak pompás üvegházában.

Rapaics Raymund: A magyarság virágai (1932)

 

XI.
A tökéletes narancslekvár

Igenis szezonja van a befőzésnek. Téli napokon felér egy hangulatjavító fényterápiás tréninggel, ha narancslekvárt készítünk. Az angolok kedvenc lekvárja nemcsak a reggeli pirítóshoz, kalácshoz, de szárnyashúsokhoz is kiválóan passzol.

Mostanság utánunk hajítják a boltokban a tél egyik kedvelt és könnyen hozzáférhető C-vitamin-bombáját, a narancsot. Nem volt ez mindig így, sokáig afféle úri huncutságnak számított. Az üde, sárga színű, lédús gyümölcs Kínából származik, és Nagy Sándornak köszönhetően jutott el Európába. Persze csak a kiváltságosok asztalára kerülhetett. Előkelőségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Mediciek címerét is nem más, mint öt kerek narancs díszíti. Háromszor ennyivel már nekünk, pórnépeknek is érdemes elbíbelődni. Narancslekvárt készíteni otthon sem ördöngösség, és biztosak lehetünk benne, hogy csak gyümölcsöt és cukrot tartalmaz. S persze sokkal gazdaságosabb, mintha boltban vásárolnánk meg a nem egyszer – szerencsésebb esetben – nagyobb részt csak színezett zselatint tartalmazó készítményt. Lássunk hát neki a finom házi narancslekvárnak!

Lépésről lépésre

Először is szerezzünk be 3 kiló narancsot és 3 darab citromot, 2 vanília rudat, 1,5 kiló kristálycukrot. Ehhez már majd csak fél liter víz kell. Mivel a narancslekvárba a gyümölcs héja is belekerül, így nagyon alaposan mossuk meg. Érdemes akár egy éjszakát is egészben áztatni a gyümölcsöt, majd másnap tiszta kefével gyorsan átsikálni. A következő lépés a narancs előkészítése. Attól függően haladhatunk tovább, mennyire szeretnénk, hogy a narancslekvár kicsit kesernyés ízt is kapjon; illetve, hogy mennyire bírjuk a pepecselős munkát.

A gyümölcsök héját zöldséghámozóval vékonyan távolítsuk el, majd vágjuk gyufaszál vastagságúra. A narancs és a citrom belső, vékonyabb, fehér héját, és a fehér csutkarészt is távolítsuk el. Ha szeretjük a kicsit kesernyésebb ízt, akkor a narancs szinte áttetsző, hártyás bevonatát hagyjuk meg. Ha édesebb ízre vágyunk, akkor a belső hártyát is távolítsuk el, mert ez adja a keserű ízt. A narancsszeleteket egy pici bemetszéssel tulajdonképpen kifordítjuk a vékony hártyából, majd a narancshúst kockára vágjuk és egy nagyobb lábasba rakjuk. Kilónként egy darab citrom frissítőbbé, pikánsabbá teszi a narancslekvár ízét, amit ugyanúgy készítünk elő, mint narancsot. Természetesen az előkészítés során keletkezett, felfogott levet is löttyintsük hozzá a gyümölcshúshoz.

Következő lépésként a fél liter vízbe öntsünk bele fél kiló cukrot, adjuk hozzá a vékonyra szelt narancs- és citromhéjat, majd lassan, állandó keverés mellett forraljuk fel, aztán közepes lángon főzzük további 20 percig. Ezután beletesszük a maradék cukrot, a gyümölcshúst, a két vaníliarúd kikapart belsejét és jól össze keverjük, majd legalább 1,5 órát főzzük. A főzés alatt óvatosan – nehogy megégessük a szánkat – kóstolgassuk, így az íze már nem fog meglepetést okozni. Tesztelni már csak a lekvár állagát kell. Egy kávéscsészébe vagy kistányérba kanalazzunk kevés lekvárt, és tegyük be a hűtőbe. Ha 10 perc múlva enyhén zselésedik, akkor már jó. Ha hígnak találjuk, akkor főzzük még tovább egy kicsit.

Még forrón befőttesüvegekbe töltjük, az üvegek tetejére celofánpapírt teszünk, majd a tetővel szorosan lezárjuk. Száraz dunsztban – azaz takarókba alaposan bebugyolálva legalább fél, de inkább egy napig hagyjuk magára. Ezután már csak szépen felsorakoztatjuk az üvegeket a kamra polcára, és természetesen a konyhapultra is kikészítünk egyet, nehogy már megfosszuk a látványtól magunkat és családtagjainkat. Nem szólva a kóstolásról.

Tippek, fortélyok

Ha tovább szeretnénk fokozni az élvezeteket, akkor különböző fűszerekkel, alkoholos italokkal, de egyéb más zöldséggel, gyümölccsel is kísérletezhetünk. Nagyszerűen illik a narancslekvárhoz a fahéj és a szegfűszeg – mindkét fűszert egészben főzzük bele, majd a főzés végeztével vesszük ki a lekvárból. 1 kiló narancshoz 1 rúd fahéj, és 8-10 szem szegfűszeg elég. A kísérletező kedvűek egy-egy csillagánizst is bevethetnek. A friss gyömbér is igazán pikáns ízt ad lekvárunknak – de vigyázat, ez egy nagyon erős aromájú fűszer, így egy kiló narancshoz fél centinyi, frissen reszelt darabka is elegendő.

Az alma, a sárgarépa, a sütőtök és természetesen bármelyik citrusféle is izgalmasabbá teheti a lekvárunkat, pár vérnarancs pedig a színét teheti élénkebbé. Mivel is lehetne a lekvárt jobban megrészegíteni, mint egy kis alkohollal? Kilónként egy deci Campari nemcsak fanyar ízt, de gyönyörű színt is ad. A whisky, a rum, a martini, a narancslikőr és a pezsgő is egyedivé varázsolhatja a narancslekvárt. Természetesen a hozzáadott alkohol mennyiségét számítsuk le a vízből.

Haulitus Anikó