Index

Terebess Gábor:
Zen „osztálytalálkozó" az Interneten 34 év után
Zen Reunion by the Web after 34 Years

Mottó:

空手把鉏頭
步行騎水牛
人在橋上過
橋流水不流
(傅大士)

Üres a kezem, mégis kapál,
Gyalog járok, 's bivalyháton,
Megyek a hídon, és azt látom:
Folyik a híd, a víz meg áll.
Fu Ta-si

Empty-handed, I hold a hoe.
Walking on foot, I ride a buffalo.
Passing over a bridge, I see
The bridge flow, but not the water.

Fu Ta-shih

Néhány héttel ezelőtt az a fura ötletem támadt, mi lenne, ha rákeresnék az Interneten azoknak a mestereknek és szerzetes-társaknak a nevére, akikkel együtt éltem és tanultam különféle japán zen kolostorokban 1967-ben. Vajon mi történt velük az elmúlt 34 év során? Élnek-e még? Tettek-e olyasmit, amiért felbukkanhatnak a világhálón?

Szerencse, hogy ültem a monitor előtt... Szinte mindenkit megtaláltam, akinek emlékeztem a nevére! Előkapartam régi noteszeimet, címek, nevek után kutatva. Elfakult fényképek közt turkáltam, mai internetes fotóikkal vetettem össze fiatalkori arcokat. Kitalálhatalan történetek álltak össze: honlapok tömkelege japánul, angolul, franciául, portugálul, spanyolul, olaszul. Gondoltam, szemelgetek belőlük magamnak. Aztán arra gondoltam, talán mást is érdekel, ha csinálok egy amolyan virtuális "osztálytalálkozót" – legyen ürügyem arra, hogy hosszabban elidőzhessek a számomra oly kedves barátok, tanítómesterek körében; életútjukat keresgélve, eltűnődhessek még, mi lett volna, ha az én sorsom nem kanyarodik másfelé.

Jün-men kérdezte: „Végtelen tág a világ, harangcsendülésre hétrészes csuhát vajon minek öltesz?" Tanulni mentem, de nem tanítani jöttem vissza.

Budapest, 2001. október 5-én, zen buddhista szerzetessé avatásom 34. évfordulóján

***

Egybefüggő részlet Fábri Annának és Helmich Dezsőnek Budapestre írt levelemből (Párizs, 1968. júl. 14), kihagyás és változtatás nélkül; az akkor érdektelen, de ma szükséges pontosításokat szögletes zárójelek közé tettem. 1967-es japáni tartózkodásomról ez az egy korabeli beszámoló maradt fenn. Interjúk csak a rendszerváltozás után készültek velem, ezekben megtalálható, hogyan emlékezem a történtekre évtizedekkel később.

[Megérkezés a Haneda repülőtérre Seattle-ből]... „Tokyo, este. A japán belügyes még nem látott menekült útlevelet, csaknem lemásolja az egészet. Végre átenged. Pokoli hőség. A hosztesszek hiába telefonálják össze a szállodákat, minden foglalt. Késő este. Végre egy alkalmazott ajánl valami olcsó helyet, a taxisofőrnek megadja az utasításokat. Az országút után sötét sikátorok, végre a szálloda. Valami öt nő áll az ajtóban és hajlonganak. A padló gyékény, a falak papír, párnákon térdelünk és az arasznyi magas asztalon megírják a számlát. Teát hoznak, süteményt, majd némajátékkal jelzik, hogy kész a fürdő, egy kimonót [=jukatát] adnak, hogy abba' menjek. Térdelnek ott előttem ketten, várnak és mosolyognak. Csak nem kell itt előttük vetkőznöm? Visszaidézve japán olvasmányaimat, kínosan nekilátok. Már gatyában vagyok, mire vihogva kivonulnak. Aludni nem megy, csak forgolódom a padlóra vetett ágyban. Másnap séta, ebéd egy kis étteremben – igyekszem hozzászokni az új környezethez. Még egy napot engedélyezek magamnak a szállodában, hogy urrá legyek az idegességemen és fáradtságomon. A könyveim nagy részét feladom egy francia ismerős címére, hogy a csomagom könnyebb legyen. A rákövetkező nap délelőtt érkezem meg Japán legnagyobb zen kolostorába, Yokohama mellett. [=Soji-ji] Az angol származású szerzetes[nő, Jiyu-Kennett], akiről hallottam, hogy ott él, nincs már ott; szerencsére, az egyik szerzetes [Daigyo Moriyama] beszél valamit angolul. Előadom, hogy zent tanulni jöttem, szerzetes akarok lenni és Japánban szeretnék maradni. Udvariasan bólogat, kezembe nyom egy turistáknak készült angol prospektust és eltűnik. Amikor egy óra múlva visszatér, közli, hogy egy-két napig mindenesetre maradhatok, a szállásért-ellátásért fizetni kell (egy lehelettel olcsóbb csak, mint a szálloda volt), a napirendet követni kell és a munkában (beleértve a vécé pucolást) részt kell venni. Örülnék, ha nem vennének látogatónak – felelem neki –, megtiszteltetés, ha ugyanazt az életrendet követhetem, mint ők. Még ebéd előtt túlesek első zen meditációmon. Japánul zazennek hívják. Átlagosan 40-50 percig tart, majd tízperces járás következik, a kinhin, amelynek gyorsasága és ritmusa kolostoronként változó. Egy kerek, kemény párnán kell ülni lótusz-ülésben (én persze csak féllótuszban tudok ülni ilyen sokáig), egyenes gerinccel, kezek az ölben, mint egyes Buddha-szobrokon látni. Szóval a szerzetes bevezet a meditációs csarnokba, megmutatja, hogy kell járni, hajlongani, ülni – aztán magamra hagy. Természetesen a jövőről való ábrándozást már percek múlva megszakítja a térdben és bokában kezdődő fájdalom. Hamarosan az egész alsó testem elzsibbad, a fájdalom pedig addig fokozódik, hogy a felüvöltést is fogcsikorgatva kell elnyomni. Persze ez egész más, mint az eddigi próbálkozásaim. Már se élő se holt nem vagyok, amikor hallom a szerzetes papucsainak csattogását. Felállni alig tudok, a lábaim nem engedelmeskednek, dörzsölni nem merem. Amikor végre kivánszorgok és a fájdalmon kívül másra is figyelni tudok, elismerést vélek látni a szerzetes szemében. Vagy csak saját önélégültségem sugallja így? Az étkezésnél japán módra térdelve a sarkokon kell ülni, bár ezt is gyakoroltam már, egy fél óra elviselhetetlenül hosszúnak tűnik. Mosogatás, majd meló a kertben. Rövid pihenő után megint zazen, most már csoportban, persze nem szerzetesekkel, hanem japán világiakkal, akik néhány napos 'lelki gyakorlatra' jöttek. Kicsit könnyebben megy, az is számít, hogy nem egyedül kinlódom. A szerzetes mindenkinek igazít az ülésmódján, japánul magyaráz, majd egy méteres lapos bottal kettőt üt mindegyikünknek a vállizmaira. Hatalmas, húsos csattanások. Amikor megkapom a magamét, hirtelen minden gondolat kiszáll a fejemből, a fájdalom megenyhül a lábaimban. Majd később csodálkozom a 'megütöttek' hatásán, úgy érzem, mintha a bot a szeretet összekötő kapcsa lenne a szerzetes és köztem. A napirend általában 3/4 4-kor ébresztő, 4: zazen, 5: reggeli szertartás, szútra-éneklés, 6: takarítás, 7: reggeli, 8-tól meló, leginkább a kertben, majd pihenő, 1/2 11-kor zazen, majd ebéd, megint meló, majd vacsora előtt megint zazen, 5: vacsora, majd a japánoknak előadás, nekem, mivel nem értem, szabadidő, majd fürdés és még egy zazen lefekvés előtt, alvás 9-kor. A speciális meditációs hetek alatt nem négyszer, hanem egész nap zazen van, legkevesebb 9 óra. Az ébresztőt is egy órával korábbra teszik. A szerzetesben, Moriyama-nak hívják, életem egyik legjobb barátját találom meg. Három hét múlva a kolostor fejesei eldöntik, hogy mégsem kell fizetnem semmit. Az egyik kolostorfőnök [=Suigan Yogo, akkor fukukanin], aki a második nap ki akart rúgni, közli ezt barátságosan és megajándékoz néhány szem gyümölccsel. Közben persze mester után szaglászom, közeli kolostorokat látogatok, európaiakkal, amerikaiakkal (Mrs. Kapleau és mások) ismerkedem meg, akik régóta gyakorolják a zent. Egy véletlen ismerős újabbakkal ismertet meg, olyan mint a lavina. Mindenki segítőkész. De az igazi melegség és szeretet még hátra van. A század elején Japánban két nagy mester élt, Kishizawa és Harada, s e kettő tanítványai képviselik a mesterek elitjét ma. Moriyama mestere [=Kojun Noiri roshi] (Kishizawa tanítvány) szeptember végén hajlandó fogadni. A szerzetessé avatás attól függ, hogy egy jelölt talál-e olyan mestert, aki megfelelőnek tartja őt arra, hogy tanítványának elfogadja. Mivel ez teljes szellemi és ugyanakkor anyagi felelősséget is jelent, kevés ember szánja el magát, hogy ezt a lépést egy nyugatival megtegye. (Eddig vagy 4 amerikainak és egy angolnak sikerült.) A mester egy kis falusi templomban él [=Kanyo-an, Shimada, tanítványával Myozen Terayama-val], három óra vonatozásnyira Yokohamatól. Moriyama már napokkal előbb odautazott, hogy az ügyemet megtárgyalja, ő fogad most a kapuban. A mesternél füstölőpálcikát gyújtok, majd megcsinálom a hármas leborulást, vagy négy méterre tőle helyezkedem el japán ülésben. Moriyama tolmácsol. A mester 55 év körüli, aszkétikus és kemény, de a hangja halk. Általában maga elé néz, néha egy-egy villanásra csak rám, ilyenkor elkapom a tekintetét. Nem mosolyog, mint az öreg kalmük láma Münchenben, keserűbb, de ugyanazzal a nyugalommal tartja kezében a teáscsészét, mintha a világot. A beszélgetés végén közli, hogy október 5-én, Bódhidharmának, a szekta alapítójának halála évfordulóján megtörténik a szerzetessé avatásom. A többi tanítványok is megérkeznek, [mint vándor szerzetes, Hogen Yamahata is], könyörtelen hosszú meditációk kinhin nélkül, néha úgy érzem másfél óra is egy-egy alkalommal [Napirend]. Kolduló körutak a környező kisvárosokban, amihez kölcsön adnak egy szerzetesruhát, hatalmas bambuszkalappal. A mester közben szavak nélkül tanít, hogy kell ülni, állni, enni, aludni. Mindent maga illusztrál, vagy rajtam igazít be. Egyszerre végtelen határozottsággal és szeretettel. Csak figyelnem kell őt. Igen, ez van: az evés, az alvás, a járás, a meditáció – a magyarázatok már fölöslegessek és illuzórikusak – lábat ragasztani a kígyóra. A hosszú zazenek után a fájdalmak nem szűntek meg, de én erősebb lettem az elviselésükre. A kezdeti öndédelgetés és -sajnálat eltűnt. A fájdalom az fájdalom, itt van, mint a lélegzés - minek ezen nyavalyogni? A zazennek nincs tárgya, nem kell próbálni gondolkozni vagy nem gondolkozni. 'Kezdetben – mondja egyszer Moriyama – ÉN ülök, később csak ÜLÉS VAN.' Nyilvánvaló, hogy ilyen céltalan üldögélés (hiszen az égvilágon semmi elérnivaló nincs általa) valakinek, aki a szerzésért él: időpocsékolás. Akadály arra, hogy pénzt, kocsit szerezzen, hogy egy jó nője legyen, hogy diplomára, állásra tegyen szert, hogy minél nagyobb tudást birtokoljon, hogy elméleteket gyártson a világra. Az ülés csak arra jó, hogy valaki eldöntse a szerzést választja-e vagy sem. Ha itt és ebben a pillanatban nem vagyok elégedett és boldog, akkor sehol és sohasem.

A felavató szertartás végtelen számú leborulásainak mindegyike előtt a mester és a tanítvány tekintetének találkoznia kell. Érdekes, hogy képtelen vagyok felidézni a szüleim vagy volt szerelmeim tekintetét. Valami rémlik csak homályosan. A mesterem meg mintha most is itt nézne rám. A szertartás után ajándékokkal halmoz el mindenki, csodálják a kopasz fejemet, európai kaját főznek a kedvemért. Mintha a család egy tagja hosszú útról jött volna meg. Ettől kezdve itt otthon vagyok és tudom, hogy ide bármikor hazamehetek. Hamarosan búcsúzom a mestertől és testvéreimtől, Tokyoba indulok japánul tanulni egy nyelviskolában. A szerencse hozzásegít, hogy egy modern zen templomban lakom [=Tosho-ji], ahol a zen mester [=Tetsugyu Ban roshi] a másik nagy, Harada tanítványa. Élettel teli kis öregember, állandóan vigyorog, mintha az egész világ csak tréfa lenne. Házas, két gyereke is van. A napjaim japán-tanulással és zazennel telnek, emellett igyekszem közelebb férkőzni a kultúrához: nó, kabuki, film, gagaku, lemezhallgatás az Országgyűlési Könyvtárban, műemlékek, teaszertartás, karate, előadások egy angol nyelvű egyetemen [=Sophia University, találkozás H. M. Enomiya-Lassalle jezsuita atyával], kertek, kerámiaműhelyek stb. Novemberben meghívnak a Yokohama melletti kolostorba [=Soji-ji] vagy húsz amerikait meditációra oktatni. Az amcsik el vannak ragadtatva a légkörtől, állandóan vitatkoznának, ami bár meglehetősen szórakoztat, fölöslegesnek érzem. Amikor hosszabb ülésekre kerül sor, hamarabb elmenekülnek, mint tervezték. A vízum meghosszabbításánál problémáim vannak. Bár ha nehezen is, de maradhatnék – eldöntöm, hogy visszamegyek Európába. Most, hogy megtaláltam, amit kerestem, pontosabban, hogy nincs mit keresni – nem szükséges Japánhoz kötnöm magam. Azután meg más földrészeken jön rá csak az ember, hogy európai. Még egyszer visszatérek a mesterem templomába. Ő is én is tisztában vagyunk, hogy növeszthetek hajat, levethetem a csuhát, élhetek világi életet – ez nem változtat azon, ami összeköt bennünket, s hogy a szívemben nem tudok nem szerzetes maradni. Ezúttal nincs napirend, minden rögtönzött, a szeretet kölcsönös megnyilvánulásai diktálják a programot. Menekült útlevelemmel csaknem minden egyéb ázsiai ország zárva van számomra. Tervemet, hogy Ázsiát végigjárva térek vissza, lehetetlen megvalósítani. Decemberben egy görög teherhajón indulok a Panama-csatorna felé..."

Párizs, 1968. július 14-én



.oOo.

Terebess Gábor haikui, Japán, 1967
Gabor Terebess's Haiku, Japan, 1967


Haiku a poggyászban
artOrient Kiadó, Budapest, 2005

Haiku in the Luggage
artORIENT Press, Budapest, 2006

(szentó)

Estig havazott.
Két sarokra a fürdő,
getában, mezítláb.

Facipőd nyomát
hóval lepi be a tél -
hogy találsz haza?


(csa-no-ju)

Ülj a sarkadra!
Érdemes túlélned egy
teaszertartást.


(nó)

Lefojtott mozgás -
még így is sok érzelem
látszik a maszkon.


(Kiku no szekku)

Hullamerevre
drótozott krizantémok
tapsra várnak.


(kalligráfia)

Nálunk Japánban
verseidet ecsettel
kell megfestened.


(külvárosi mozi)

Fekete-fehér film
színesre vált a szex-
jeleneteknél.

A háború utáni nyomorból kilábaló Japán felemás üzenete - a félig színes film.


(sódzsi)

Ajtót-ablakot
csapkodni nem tud a szél:
húzni tanulja.

Sódzsi = tolóajtó. A hagyományos japán építészetben általánosnak mondható ez a nyílászáró forma.


(múzeum)

Határozottan
emlékszel vitrinekre -
tárgyakra nemigen.


(tatami)

Kusza igusza,
ha tatamira borulsz,
majd ráncba szednek.

Iguszafűszag -
a tatamival együtt
hazaviheted.

A tatami gyékényborítását (= omote) igusza-fűből (Juncus effusus) fonják, alapja rizsszalmából készül.


(Három megvilágosulás)

Átvert > rájöttél.
Feledted > eszedbe jutott.
Tüsszentettél >

*

Csatakosan
ébredsz. Az álmon belül
nem volt megoldás.

Álom-éned
önmaga nélkül érkezik
az ébrenlétbe.

*

Sötét folyosón
csengőjét rázva rohan
az ébresztő bonc.

Szívdobbanásod
kíséri a fahal-dob,
pedig más üti.

A te mestered
mesterek mestere volt:
nem mondott semmit.

Tedd a Semmit! -
Majd a szatori után
leülhetsz.

Szatorid várhat -
ételmaradék szorult
a fogad közé.

Nincs annál könnyebb,
mint megvilágosulni -
elhinni nehéz.

Légy mindig kezdő -
elszegődni mesternek:
örök szolgaság.

Egész népemet
fogom én megkímélni
tanításomtól.

Szatorid titkold
mesterien, nehogy le-
mesterezzenek.

Most hó takarja -
a szemétgödör mellett
tornázol reggel.

Kerti munkában,
kopasz fejünkön kendő,
első a mester.

A leglustább tud
hosszútésztát szürcsölni
a legfrissebben.

Felmosóronggyal
négykézláb rohansz végig
felfénylő padlón.

Utalás a Naga-rokára, a százöles folyosóra. Szódzsi-dzsi, a nagy szótó zen szerzetesképző kolostor templomcsarnokait, hosszú, fedett folyosó köti össze, hajópadlóját tiszta vízzel mostuk naponta, négykézláb rohanva végig a felmosóronggyal - micsoda versenyfutások! - a folyosó hosszán. Ettől tükösimán ragyogott mindig, mintha lelakkozták volna.*

Csuháravalót
koldulsz, szent aprópénz
tölti meg csészéd.

Egyencsuhában
jött rád az ősz, most minden
napod megszabott.

Zseblámpánál éjjel
liliomhagymát gyűjtesz
- halaszthatatlan.

Érett hurmát szedsz,
a mester fogja a létrád
- fontos egy ügy.

Az élet nagy dolgai
félig hunyt pillád alá
nem férnek be.

Cserépmalacban
szúnyogriasztó füstöl -
legyen szerencséd.

A szúnyogriasztó spirál legnépszerűbb tartója egy malac alakú kerámiaedény (katoributa), ebből száll fel a füst. Régen fenyő és cédrus tűleveleit égették benne a szúnyogok ellen.

Szoborrá zsibbadt
tested-lelked ültében
tér vissza hozzád.

Esik az eső.
Zazen és ábrándozás
egy és ugyanaz.

Jól ülsz a párnán?
Megvilágosodásod
legyen kényelmes!

Jobboldaladon
alszol el szabályosan -
halni majd felülsz.

Egy zen szerzetesnek illik ülve meghalnia. Aludni viszont Buddha halálpózában szoktak.

Lehunyt szemhéjad
képernyője csak egyszer
lesz hogy elsötétül.

Ünnepi vajas
pirítós helyett hideg
rizst eszel inkább.

*

Nyílnak a völgyben
a kerti virágok, majd
hazasétálnak.

Frissen vágott fű –
nagyapád élvezte így
illatát, míg élt.

Az úton előtted
száraz levél szalad át,
nehogy eltaposd.

Fenyők sorfalát
őszi fák állják körbe,
rendet tartanak.

Nincs lehullt levél,
neve van minden kőnek -
japánkertbe lépsz.

Átaludtad, míg
a hó martaléka lett
a kolostorkert.

*

Mindegy: ülsz vagy állsz,
mestert követsz vagy senkit -
a poggyász üres.

Hajókürt sipít,
magaddal viszel mindent -
zen zenen nem marad.

*

Újjászületés?
Előző életedben
se hittél benne.

Translated from the Hungarian
by Jon Tarnoc

(sento)

Snowing till twilight.
The bath-house two blocks away,
in geta, barefoot.

Your wooden shoe-prints
are snowed in by the Winter —
how will you get home?


(cha-no-yu)

Hang in there . . . on heels!
You might as well survive a
tea-ceremony.


(noh)

Restrained movements —
still the mask shows much
intensity.


(calligraphy)

Here in Japan you
will have to be painting your
poems with a brush.


(cinema in the suburbs)

Black and white movie
turns technicolor during
the erotic scenes.

Recovering from the poverty of post World War 2, Japan had this ambivalent message the semi-colored film.


(soji)

The wind cannot bang
windows and doors: it learns the
art of sliding them.

Soji = sliding door. Common entrance type in traditional Japanese architecture.


(museum)

You definitely
remember the glass-cases —
contents forgotten.


(3 enlightenments)

Were conned: you found out.
You forgot: it crossed your mind.
Started sneezing:


You wake up in sweat.
Solution was not to be
found inside the dream.


Your dream-self arrives
in wakefulness without his
own self . . .

The wake-up bonze runs
shaking his hand-bell in the
darkness of cloisters.


The wooden fish drum
follows your heartbeat, although
someone else drumming.

"Wooden fish" is a fish-shaped Buddhist instrument made of a single piece of hollowed wood. It is struck with a padded stick to accompany sutra recitation.


Your spiritual
master was the master of
masters. Didn't speak.


Do No-thing!
You may sit down after
satori.


Your satori can
wait — a scrap of food remained
stuck between your teeth.


Nothing so easy
as enlightenment — only
to believe is hard.


Stay a beginner —
be hired as a master:
eternal serfdom.


I shall spare all
my people of
my doctrine.

Another reference to Attila József. This haiku is a paraphrase of a famous stanza in his poem, For My Birthday: "'cause it won't be on a high school level / I'll be teaching all my people / to know / to know" (translated by Gabor Gyukics and Michael Castro).


Masterly, keep your
satori secret, don't you
give a sign of it.


Now covered by snow —
you're doing exercises
beside the dung-pit.


While in the garden,
our bald heads are covered with shawls,
the master is first.


The laziest of
us can slurp his noodle soup
up the most quickly.


Wet cloth in hand, on all
fours you race along the
glittering floorboards.

Reference to Naga-roka, the hundred-cord passage in the Sôjiji Temple. The temple halls of this great Sôtô zen monastery are connected by a long, roofed corridor. We cleaned it with clean water every day, running on all fours with a cloth in hand those were the races! - on the batten floor.


Money for a robe,
beggar that you are, holy
change fills up your bowl.


Torchlight in the night,
collecting day lilies
cannot be delayed.


Picking ripe kaki,
the master holds your ladder,
— important affair.


There isn't enough
room for life's big things under
your half-closed eyelids.


In a clay piglet
mosquitocide burning —
fortune be with you.


Losing consciousness
in zazen . . . you're still sitting
when you recover.


Reverie and
zazen: one and the same —
it's raining.


Lying on your right,
you fall asleep properly —
you'll sit up to die.

When the moment of death comes, a zen monk should be sitting up. Sleeping, on the other hand, should be in the death-posture of Buddha.


The screen of your closed
eye-lids shall be completely
darkened only once.


You prefer to eat
cold rice rather than having
festive buttered toasts.


Flowers of
. g a r d e n s
still bloom in the valley
, then
they leave for their homes.

Quotation from the poem The End of September, by Sándor Petõfi (1823-1849).


Freshly mowed grass — your
grandfather enjoyed its scent
while he was alive.


Dry leaf floats across
the road in front of you, do
not trample on it.


Autumn trees surround
the row of pine, everything
is kept in order.


No fallen leaves, stones
called by their names — step in a
Japanese garden.


You were sleeping while
the cloister court had fallen
victim to the snow.


Who cares? Sit or stand,
follow a master or none —
the luggage empty.


Ship's horn screeching, you
take everything with you — no
zen is left standing.


Rebirth? You didn't
believe in it even in
your previous life.

 

Terebess Gábor zennel kapcsolatos írásai, fordításai
Gabor Terebess's Writings & Translations on Zen

Folyik a híd (Csan buddhista anekdotakincs)
Néhány csan mester életrajza
A zen meditáció pszichofiziológiája

Ikkjú Szódzsun (1394-1481) dókáiból
Takahasi Sinkicsi versei

Összes haiku fordítása

Bódhidharma, mint Keljfeljancsi
Pu-taj
A szív szútra
Zen buddhista egypercesek

A japán raku
Japanese Raku
Das japanische Raku

A japán kertművészet
Japán kőlámpás
Shishi-odoshi

.oOo.

 

Terebess Gábor zen szerzetességének emlékei
a budapesti Néprajzi Múzeum Időképek c. milleniumi kiállításán
2000. december 31. – 2001. december 31.

IDŐTLEN IDŐ: A ZEN
Lux Éva bevezető tanulmánya
Időképek
(Katalógus)
Néprajzi Múzeum, Budapest, 2001, pp. 364-365.

Néhány kép a katalógusból
Lux Éva muzeológus képaláírásaival,
pp. 374-385, No. 27-31, 34-50, 59.

Gábor Terebess’s Zen Buddhist Memorabilia
Images of Time / Catalogue
Millenary Exhibition at the Museum of Ethnography, 31 December 2000 – 31 December 2001
Budapest, 2001
Illustrations: pp. 374-385, nos 27-31, 34-50, 59.

Timeless Time – Zen
Introduction by Éva Lux
Catalogue, pp. 366-367

Két magyar művész illusztrációi Terebess Gábor kóan-fordításaihoz:
Tarnóczy Zoltán (1973)
Lacza Márta (1990)

Zen „osztálytalálkozó"
Index