Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Akutagava Rjúnoszuke
(1892-1927)

Akutagava a huszadik század elején kibontakozó modern japán irodalom ún. „intellektuális iskolájához” tartozik. Ez az irányzat a francia naturalizmust kívánja ötvözni a japán hagyománnyal: kedveli a történelmi tárgyakat, lelki folyamatok csaknem hűvös elemzését nyújtja, szűkíti a témavilágot, de aggályosan ügyel az elbeszélés szerkezetére, technikáira és stílusára. Akutagava inkább talál, mintsem kitalál; soha nem elégszik meg egy-egy esemény történelmi jelentőségének ábrázolásával, hanem keresi a különös, furcsa, néha egyenesen valószínűtlen, sőt valószerűtlen helyzeteket. Mester az emberi természet ellentmondásos, olykor démoni vonásainak ábrázolásában. „Mindaz, amit hátrahagyok: négyszáz négyszögöl telek, egy ház, műveim szerzői joga, és kétezer yen megtakarított pénz” – mondta az író halála előtt. Mondjuk mi így: néhány bámulatos elbeszélés, néhány gyöngyszem, amely megmentheti a feledéstől.
Akutagava Rjúnoszuke 1892-ben született Tokióban. Édesanyján néhány hónappal később az elmebetegség jelei mutatkoznak, úgyhogy attól fogva a fiút az apa, Toshizo Niiharu, a sógor házában kívánja neveltetni. Akutagava egyetemi tanulmányai után angoltanárként helyezkedik el, 1918-ban kötött házasságából három gyerek születik. Az író rövid életében versek és esszék mellett mintegy 150 rövid történetet, elbeszélést publikál; a Bozótmélyben és A vihar kapujában című novellákból készítette világhírű filmjét 1954-ben Akira Kuroszava. Akutagava 1927-ben hunyt el: önként távozott az életből.

Haikuversek

Novellák:

Az éneklő borz (Gergely Ágnes fordítása) - Mujina, 1917
A kert (B. Fazekas László fordítása) - Niwa, 1922
A pókfonál (Gergely Ágnes fordítása) - Kumo no ito, 1918
Biszei hiszékenysége (B. Fazekas László fordítása) - Bisei no shin, 1919
Mori tanár úr (Vihar Judit fordítása) - Môri sensei, 1918
A borféreg (Gergely Ágnes fordítása) - Sakemushi, 1916

A vihar kapujában, Elbeszélések, Európa Könyvkiadó, 1960

Pókháló (Lomb Kató fordítása) - Kumo no ito, 1918
A narancs (Lomb Kató fordítása) - Mikan, 1919
A Raso-kapu (Lomb Kató fordítása) - Rashômon, 1920
A kappák (Lomb Kató fordítása) - Kappa, 1927
A cserjésben (Lomb Kató fordítása) - Yabu no naka, 1921
A csille (Lomb Kató fordítása) - Torokko, 1922
Utószó (írta Lomb Kató)

A Résfilm, Kardos Sándor rendező-operatőr kísérleti kisjátékfilmje (2005), A zsebkendő (Hankechi, 1916) c. novella alapján készült.

Papírkiadások magyarul:

Akutagawa
A vihar kapujában, elbeszélések, [japánból ford. és az utószót írta Lomb Kató].
[Budapest] : Európa, 1960, [Szeged] : Szegedi Ny.
90 p. 19 cm

Tartalom
Pókháló 7
A narancs 11
A Raso-kapu 15
A kappák 22
A cserjésben 72
A csille 82
Utószó 89

Rjunoszuke Akutagawa
Víz alatti emberek (A kappák), [kisregény], [japánból ford. Lomb Kató], [ill. Dimitrij Biszti].
[Budapest] : M. Helikon : Európa, 1975, [Gyula] : Dürer Ny.
83 p. 19 cm

Rjunoszuke Akutagava
A vihar kapujában, elbeszélések, [angolból ford. és utószó Gergely Ágnes], [ill. Forgács Péter].
Budapest : Európa, 1974, Gyula : Dürer Ny.
124 p. 19 cm

Akutagava Rjunoszuke
A hottoko álarc, [oroszból fordította B. Fazekas László], [válogatta Jovánovics Miklós].
Budapest : Magvető, [1979], Pécs : Pécsi Szikra Ny.
396 l., [1] t.lev. ill. 19 cm
Sorozat: Világkönyvtár

Tartalom
A hottoko álarc 5
A majom 15
Ogata Rjoszai tanúvallomása (Ogata Ryôsai oboegaki) 24
Egy fejvesztés története 32
Kesza és Morito (Kesa to Moritô) 44
Gyilkosság a Kaika-korban (Kaika no satsujin) 55
Egy keresztény halála (Hokônin no shi) 70
A felvilágosult feleség 85
Kétely 111
Dzsuriano Kicsiszuke (Juriano-Kichisuke) 130
Biszei hiszékenysége (Bisei no shin) 134
Mágikus csodák 137
Ősz (Aki) 148
A fekete Madonna 167
A talált gyerek 174
A szalonka 182
A tábornok (Shôgun) 195
A szent 221
A kert (Niwa) 228
Rokunomija kisasszony (Rokunomiya no himegimi) 239
Hina-babák (Hina) 251
Jaszukicsi feljegyzéseiből (Yasukichi-mono) 267
Rög (Ikkai no tsuchi) 282
Csodálatos sziget 297
Szerelmes regény 307
Hunani legyező 315
Egy szocialista 332
Fogaskerekek (Haguruma) 335
Egy őrült élete (Aru ahô no isshô) 375

Akutagava Rjúnoszuke
Az éneklő borz, novellák, [... Gergely Ágnes, ... B. Fazekas László ford.].
Bukarest : Kriterion ; [Bp.] : [Európa], 1982 Bucureşti : Poligr. "Casa Scînteii"
373 p. 21 cm
Sorozat: Horizont könyvek

Tartalom
Őszi hegyoldal (Shuuzan zu) 5
Az éneklő borz (Mujina) 13
A pókfonál (Kumo no ito) 17
Az orr (Hana) 21
A vihar kapujában (Rashômon) 28
Szamurájok, csata előtt 35
A borféreg 41
A dohány meg az ördög (Tabako to akuma) 49
Az estély (Butôkai) 57
A zsebkendő (Hankechi) 64
A hottoko álarc 73
A majom 80
Ogata Rjoszai tanúvallomása (Ogata Ryôsai oboegaki) 86
Egy fejvesztés története 92
Kesza és Morito (Kesa to Moritô) 101
Gyilkosság a Kaika-korban (Kaika no satsujin) 109
Egy keresztény halála (Hokônin no shi) 120
A felvilágosult feleség 131
Kétely 150
Dzsuriano Kicsiszuke (Juriano-Kichisuke) 164
Biszei hiszékenysége (Bisei no shin) 167
Mágikus csodák 169
Ősz (Aki) 178
A fekete Madonna 192
A talált gyerek 197
A szalonka 203
A tábornok (Shôgun) 212
A szent 232
A kert (Niwa) 237
Rukonomija kisasszony (Rokunomiya no himegimi) 245
Hina-babák (Hina) 254
Jaszukicsi feljegyzéseiből (Yasukichi-mono) 266
Rög (Ikkai no tsuchi) 277
Csodálatos sziget 288
Szerelmes regény 296
Hunani legyező 302
Egy szocialista 315
Fogaskerekek (Haguruma) 317
Egy őrült élete (Aru ahô no isshô) 346
Jegyzetek 367

Akutagava Rjúnoszuke
A vihar kapujában, novellák, [vál. és az utószót írta Gergely Ágnes] [ford. Gergely Ágnes, Vihar Judit].
2. bőv. kiad.
Budapest : Európa, 1992, Gyomaendrőd : Kner Ny. Kft.
153 p. 19 cm

Tartalom
A bozótmélyben (Jabu no naka) 5
A vihar kapujában (Rasómon) 23
A pókfonál (Kumo no ito) 35
Az éneklő borz (Tanuki [eredeti címe helyesen: Mudzsina]) 43
A dohány meg az ördög (Tabako to akuma) 51
Az orr (Hana) 65
A borféreg (Szakemusi) 79
Őszi hegyoldal (Súzanzu) 93
Tetvek (Sirami) 107
Az estély (Butókai) 119
A zsebkendő (Hankacsi) 131
Utószó 147

Akutagava Rjúnoszuke
A vihar kapujában, novellák, [vál. és az utószót írta Gergely Ágnes] [ford. Gergely Ágnes, Vihar Judit].
3. bőv. kiad.
Budapest : Ulpius-ház, 1999, Slovakia : [s.n.]
137 p. 20 cm

Akutagava Rjúnoszuke
A vihar kapujában, novellák, [fordította: Gergely Ágnes, Vihar Judit]
Budapest : Scolar Kiadó, 2007.
208 p.
Sorozat: Scolar Szépirodalom

„A japán író tizenöt novelláját tartalmazza, a magyar kiadások közt először időrendi sorrendben. Az eddigi köteteket négy új fordítással, életrajzi táblázattal, irodalomjegyzékkel, és a fordítókról adott rövid tájékoztatással egészítettük ki."

Tartalom
A vihar kapujában (Rasómon) 5
A dohány meg az ördög (Tabako to akuma) 15
Az orr (Hana) 26
Tetvek (Sirami) 36
A zsebkendő (Hankacsi) 44
A borféreg (Szakemusi) 56
Az éneklő borz (Tanuki [eredeti címe helyesen: Mudzsina]) 67
A pókfonál (Kumo no ito) 72
Mori tanár úr (Mori szenszei) 77
A pokol kínjai (Dzsigokuhen) 97
Biszei hite (Biszei no sin) [Biszei = kínaiul: Vej Seng] 145
Az estély (Butókai) 148
Őszi hegyoldal (Súzanzu) 157
A bozótmélyben (Jabu no naka) 168
Halottaskönyv (Tenkibo) 184
Utószó - Gergely Ágnes 193

Riunoszuke Akutagava
Kessza és Morito (Thein Alfréd fordítása) - Kesa to Moritô, 1915
in: Mai japán dekameron, Nyugat kiadás, Budapest, [1937], 20-36. old.

Akutagava Rjúnoszuke
O-Tomi érintetlensége (Hani Kjókó fordítása) - Otomi no teisô, 1922
in: Nagyvilág, 1966. július, 985-989. old.

„A fordító, Hani Kjóko, híres japán családból származik, a nagyanyja volt az első japán női újságíró, az apja parlamenti képviselő, közismert történész, ő pedig kilenc évig élt Magyarországon, mielőtt megalapította a Kodály-intézetet Japánban." (Balogh B. Márton)

Akutagava Rjúnoszuke
A maniókakása (Sz. Holti Mária fordítása) - Imogayu, 1916
O-Tomi hűsége (Sz. Holti Mária fordítása) - Otomi no teisô, 1922
in: Modern japán elbeszélők, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967, 77-90. és 91-98. old.

Akutagava Rjúnoszuke
Egy félkegyelmű élete (Fázsy Anikó fordítása) - Aru ahô no isshô, 1927
in: Nagyvilág, 1989. szeptember, 1345-1359. old.

Akutagava Rjúnoszuke
To Si-sun (Schönau Beatrix fordítása) – Toshishun [kínaiul: Du Zichun (Tu Ce-csun)], 1920
in: A Nametoko medve, [válogatás a Meidzsi, a Taisó és a Sóva korszak gyermekirodalmából] [vál. és ford. Schönau Beatrix], Primo Kiadó, [Budapest], 1992, 57-66. old.

Akutagava Rjúnoszuke
[Álom] (Karsai István fordítása) - Yume
in: Art Limes, Tatabánya, 2000, 87-90. old.

Akutagava Rjúnoszuke
Pokoli borzalom (Vihar Judit fordítása) – Jigokuhen, 1918
in: Nagyvilág, 2005. október, 747-771. old.

 

 

115 éve született Akutagava Rjúnoszuke
[07.03.02]
Forrás: http://www.anagykonyv.hu/

Száztizenöt éve, 1892. március 1-jén született Tokióban Akutagava Rjúnoszuke japán író, a modern japán novella mestere.

Mindössze harmincöt évet élt, s ahogy egy biográfusa megjegyezte, életének eseményeit folyóiratszámok és könyvkiadási dátumok jelzik. Sikeres és termékeny író volt, versek, tanulmányok, egy kisregény és hét kötet novella maradt utána. A hétköznapjaiban megjelenő megmagyarázhatatlan szorongás, a hallucinációk és rémképek azonban árnyékot vetettek életére, s az öngyilkosságba kergették. Az ok talán a gyermekkorban keresendő: születése után kilenc hónappal anyja meghalt, apja pedig nem tudta felvállalni a gyermeknevelés nehézségeit, s az anyai nagybácsi, Akutagava Michiaki gondjaira bízta a fiút. Akutagava adoptálta a gyermeket, s minden tőle telhetőt megtett, hogy a fiú kiegyensúlyozott családban nőjön fel.

Az érzékeny ifjú legfőbb foglalatossága az olvasás volt, egyrészt ősi japán és kínai mesék, tradicionális történetek, másrészt a modern nyugati irodalom remekei, Strindberg, Mérimée, Baudelaire, Flaubert művei ragadták magukkal. Közben szorgalmasan tanulta a nyelveket, s 1913-ban a Tokiói Császári Egyetem angol szakos hallgatója lett. Az egyetemi évekre tehető írói pályafutásának kezdete: eleinte műfordítással foglalkozott, első jelentősebb munkája Anatole France Balthasar című művének japán tolmácsolása volt, majd barátaival létrehozta a Sin Sicsou című irodalmi lapot, amelyben első elbeszélései is megjelentek. Ez a magazin közölte A vihar kapujában című novelláját is, amely már komoly sikert aratott.

1916-ban egyetemi oklevelet szerzett, disszertációjának témája a XIX. századvégi angol irodalom egyik különös alakja, a költő-iparművész-tipográfus és politikai agitátor William Morris munkássága volt. Ugyanebben az évben a Sin Sicsou lapjain megjelent Az orr című elbeszélése, amely ráirányította az irodalmi közvélemény figyelmét, idősebb pályatársa, Nacume Szószeki is elismerő szavakkal bíztatta további munkára. Nem hasztalanul, hiszen ettől kezdve sorra jelentek meg novellái, amelyekből több kötetet is összeállított.

Az egyetem elvégzése után Akutagava úgy gondolta, hogy csak az irodalomból próbál majd megélni, ám hamarosan be kellett látnia, hogy erre az érzékelhető siker ellenére sincs esélye. Tanítani kezdett, majd az Oszaka Mainicsi Sinbun című újság külső munkatársa lett. 1918-ban megnősült, három fia közül Hirosi népszerű színész, Jaszusi pedig neves zeneszerző lett.

Akutagava 1921-ben az Oszaka Mainicsi tudósítójaként Kínába utazott, mentális egészsége azonban ekkorra már úgy megromlott, hogy képtelen volt arra, hogy egy sort is írjon. Hazatérése után nem sokkal ismét egyensúlyba került, s megírta egyik legismertebb, legérdekesebb elbeszélését, A bozótmélyben címmel (más fordításban A cserjésben címet kapta). A talányos történetben egy fiatal szamurájt és feleségét megtámadja egy útonálló, aki a szamurájt fához kötözi, az asszonyt pedig a férj szeme láttára megbecsteleníti, a történet végén a férj meghal. Az esetről szóló különböző tanúvallomásokból különböző nézőpontokból ismerhetjük meg a történetet, a teljes igazság azonban talányos és megfoghatatlan marad. Ebből a novellából és A vihar kapujában című elbeszéléséből rendezte 1950-ben Akira Kuroszava A vihar kapujában című filmet, amely 1951-ben elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt.

Utolsó műveiben (Fogaskerekek, Egy őrült élete) az egyre nyomasztóbbá váló testetlen félelmeit, nyugtalanító látomásait próbálta írásban feloldani, de kísérlete nem sikerült. 1927. július 24-én Veronál tabletták túladagolásával véget vetett életének.

Noha igen jelentős lírai életműve is, számos haikut írt, igazi sikerét rövid novelláinak köszönhette. Két korszak, két világ határán élt kezdettől, s műveiben is a Nyugat szellemiségét és a tradicionális keleti mentalitást, gondolkodásmódot, erkölcsöt próbálta összeegyeztetni. Szívesen fordult történetekért az ősi japán és kínai mondavilágba, ezeket új megvilágításba helyezve a modern pszichológia segítségével az általános emberi kérdéseknek adott új morális értelmezést. Pontos lélektani megfigyeléseit leheletfinom képekben rögzítette, stílusa visszafogott, elegáns, s legtöbb írása a szelíd humort, az iróniát sem nélkülözi. Számos novelláját magyarul is olvashatjuk A hottoko álarc, Az éneklő borz, A vihar kapujában című kötetekben, Müller Péter átdolgozásában pedig több hazai színpadon is bemutatták A vihar kapujában drámaváltozatát.

Emlékére és az ifjú tehetségek elismerésére 1935-ben jó barátja, Kan Kikucsi megalapította az Akutagava-díjat, amely az egyik legrangosabb irodalmi kitüntetés Japánban. Díjazottai között volt többek között Inoue Jaszusi, Endo Suszaku és a Nobel-díjas Oe Kenzaburo is.

AZ ÉNEKLŐ BORZ
Gergely Ágnes fordítása
A mű eredeti címe: Mujina
Forrás: Az éneklő borz, Kriterion, Bukarest, 1982. Horizont Könyvek

A Nihonsoki, vagyis a Japán Krónikák szerint Szuiko császárnő uralkodása harmincötödik esztendejének második havában, Micsinokuban történt, hogy egy borz első ízben emberi formát öltött magára.

Igaz, hogy az egyik krónikamásoló változatában emberi formát öltött borz helyett olyan borz szerepel, amelyet embernek néztek, de mivel a továbbiakban mindkét másolat megemlíti, hogy a borz énekelt, valószínűnek látszik, hogy -- akár emberi formát öltött, akár embernek nézték -- az éneklése éppen olyan volt, mint a közönséges halandóké.

Ezt megelőzően, a Szuininki feljegyzések szerint a nyolcvanhetedik évben fordult elő, hogy Tamba tartományban egy Mikaszo nevű ember kutyája felfalt egy borzot, amelynek gyomrában később megtalálták az összegörbült jaszakani ékszert. Az összegörbült ékszer törtérnetét azután Bakin is felhasználta a Hakken-den históriában, a Nyolc hős életrajzának abban a részében, amelyben Jao Bikinú Mjócsint mutatja be. Hanem Szuinin, a Jóakaratú császár idejében a borz mindössze a gyomrában hordott egy ragyogó ékkövet, de nem tudott kedve szerint úgy alakot váltani, ahogy a későbbi borzok. Tehát mégis, feltehetően Szuiko császárnő uralkodása harmincötödik esztendejének második havában történt, hogy a borz első ízben öltött magára emberi formát.

Természetesen a borz ősidoktol fogva ott élt Japán földjein és hegyeiben, egészen Dzsimmu császár keleti utazása óta. És a japán naptár szerinti 1288. évben elkezdte az embereket megbabonázni. Ez első hallásra talán meglepő. Ám érzésem szerint a dolog valahogy így kezdődött:

Azokban a napokban egy micsinokui lány, aki vizet hordott a tengerről, szerelmes volt egy falujabeli sóbányászba. De a lány az édesanyjával lakott együtt. És mivel úgy próbáltak éjszakánként találkozni, hogy az öregasszony ne szerezzen tudomást róla, egy-egy ilyen alkalom nem csekély izgalomba került.

A férfi minden éjjel átkelt egy tengerparti dombon, és megállapodott a lány házának közelében. A lány pedig akinek egész nap a találkán járt az esze, ilyenkor csendesen kiszökött a házból. Minthogy azonban nem akarta édesanyja érzéseit megbántani, rendszerint elkésett. Néha olyankor jött, mikor már halványodott a hold. Néha még akkor sem jött, mikor elérkezett a közelt és távolt felriasztó első kakasszó ideje.

Egyik éjjel miután ez így ment egy darabig, a férfi; aki egy magas szikla tövében kuporgott, mint az összecsavart falitekercs, ahogy ott várakozott, elkezdett énekelni, hogy elfojtsa magányosságát. Minden türelmetlensége felgyülemlett sós ízű torkáhan, és teljes erejéből beleénekelt az áramló tengerhabokba.

Odalenn az öregasszony meghallotta a dalt, és megkérdezte a szomszédos gyékényen fekvő lányát, mi lehet ez. A lány először alvást színlelt, de mikor az anyja másodszor és harmadszor is kérdezősködött, válaszolnia kellett. -- Nem nagyon hiszem hogy emberi hang -- mondta ravaszul, de a szíve a torkában dobogott.

-- Ugyan mi más tud énekelni, mint az ember -- kérdezte akkor az öregasszony. -- Esetleg -- válaszolta hirtelen ötlettel a lány, -- esetleg a borz. -- Az évszázadok során a szerelem mindig ilyen elmésségekre tanította az asszonyokat.

Másnap reggel az öregasszony elbeszélte a szomszédban lakó gyékényszövőnőnek, miféle dalt hallott az éjjel. Az öreg szövőnő szintén hallotta a dalt. Abban kételkedett ugyan, hogy a borz tudna énekelni, de mindenesetre továbbadta a történetet egy nádvágónak.

A történet szájról szájra járt, s végül fülébe jutott egy Micsinokuba tévedt kolduló szerzetesnek, aki logikusan elmagyarázta, miért tud énekelni a borz. A buddhista tanítás szerint ugyanis létezik lélekvándorlás. A borz lelke tehát valamikor ernberi lélek lehetett. Ami azt jelenti, hogy amire az ember képes, arra a borz is képes. S hogy valaki énekel egy holdfényes éjszakán; azon igazán nincs semmi csodálnivaló.

A faluban ezek után sorra jelentkeztek azok, akik hallották az éneklő borzot. Később előállt egy férfi azzal, hogy ő látta is a borzot. Egyik éjjel, mondta, ahogy a sirálytojásgyűjtésből hazafelé tartott a fövenyen, a maradék hófoltok fényében világosan látta, hogy az egyik tengerparti domb tövében egy borz fészkelődik, és közben énekel.

Aztán már a formáját is látták. Lassanként természetessé vált, hogy a falu apraja-nagyja, férfiak, nők, lényegében mindenki hallotta az énekszót. Néha a dombok felől jött. Máskor a tengerről. Néha viszont a dombok és a tenger között szétszórt zsúpfedelű házak tetejéről. És ez még nem minden. Egyik éjszaka a lány, aki vizet hordott a tengerről, maga is megrettent a hirtelen énekszótól.

A lány természetesen azt hitte, hogy a férfi énekel. Figyelte az édesanyja lélegzését, és mikor úgy gondolta, hogy az öregasszony mélyen alszik, kisurrant a paplan alól, parányit félretolta az ajtót, és kilesett a sötétbe. Odakinn halvány holdvilág volt, hullámmorajlás, sehol semmi férfi. A csípős tavaszi éjszakában a lány önkéntelenül az arcához szorította a kezét, és állt, mint akit odaszögeztek. A homokban, az ajtó előtt homályosan feltünedeztek a borz elszéledő lábnyomai.

A történetet azonnal elvitték száz meg száz mérföldön túlra, hegyen át, folyón át, egészen a főváros környékéig. Jamasiróban a borzok elkezdték változtatni az alakjukat. Omiból hasonló hírek jöttek. Végül a borzzal rokonságot tartó hím mosómedve is emberi alakba bújt, és a Tokugava-korszakhan egy Szado-no-Dandzaburó nevű suhanc, aki pedig se borz nem volt, se hím mosómedve, sorra megbabonázta az embereket, még a tenger túlpartján levő Ecsizen tartományban is.

Nem babonázta meg őket, csak az emberek hitték, hogy úgy van, mondhatná valaki. De végre is, mi a különbség a között, ha az embert megbabonázzák és a között, ha az ember azt hiszi, hogy megbabonázták?

És ez nemcsak a borzok esetében igaz. Vagy nem valóság, hogy mindaz, ami a szemünkben létezik, végső fokon olyasmi, aminek hiszünk a létezésében?

Yeats írja A kelta homályban; hogy a Gill-tó partján néhány gyerek szó szerint elhitte, hogy egy kék-fehér köntöst viselő protestáns kislány maga a Szűzanya. Ha úgy gondolunk rájuk, hogy mindketten az emberi képzeletben élnek, nincs különbség a tóparti Mária és a vadonbeli borz közt.

Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él, éppúgy, ahogy elődeink elhitték, hogy a borz megbabonázta az embereket? És miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?

Azért nem szabad lebecsülnünk a borzot.

1917

BISZEI HISZÉKENYSÉGE
B. Fazekas László fordítása
A mű eredeti címe: Bisei no shin
Forrás: A hottoko álarc, Budapest, Magvető Kiadó, 1979, 134-136. oldal

Akutagava elbeszélésében Biszei - kínaiul
Wei Sheng (Vej Seng) - többezer éves
legendáját idézi, amivel már példálódzott
Zhuangzi (Csuang-ce) és Sima Qian
(Sze-ma Csien) is. [Terebess szerk.]

Biszei a híd alatt állt, és várta a nőt.
Fölötte a magas, borostyánnal félig benőtt kőkorláton túl időnként megvillantak a hídon átkelő járókelők fehér ruhái, melyeket a lemenő fényes nap megvilágított, s a szél kissé meglebegtetett... De a nő nem jött.
Biszei kissé türelmetlenül egészen közel ment a vízhez, és nézte a nyugodt folyót, amelyen egyetlen csónak sem látszott.
A folyó mentén tömör falként zöld nád nőtt, a nád fölött pedig helyenként sűrű fűzfacsoportok gömbölyödtek. S noha a folyó széles volt, a nádas által leszűkített vízfelület keskenynek látszott. A tiszta víz szalagja, amint csendesen kanyargott a nádasban, aranyszínben tükrözte vissza az egyetlen gyöngyházfelhőt... De a nő nem jött.
Biszei távolabb ment a víztől, fel-alá járkált a keskeny, part menti zátonyon, és hallgatózni kezdett a csendesen leszálló félhomályban.
A hídon már elcsendesedett a forgalom. Sem a léptek zaja, sem lódobogás, sem a szekerek csörömpölése nem hallatszott onnan, csupán a szél sustorgott, a nádas zizegett, a víz csobogott... aztán valahol éles hangon elkiáltotta magát egy kócsag. Biszei megállt: szemmel láthatólag keződik a dagály, az iszapos zátonyra hömpölygő víz közelebb csillogott, mint az előbb... De a nő nem jött.
Biszei haragosan összeráncolta szemöldökét, és gyors lépésekkel járkálni kezdett a félhomályos zátonyon a híd alatt. Eközben a víz szép csendesen, lépésről lépésre elöntötte zátonyt. Megcsapta a hínár szaga és a víz hűvössége. Felemelte a tekintetét – a hídona a lemenő nap ragyogó fénye már kihunyt, és a halványzöld alkonyi égbolton ott feketéllett a kőkorlát élesen kirajzolódó sziluetteje... De a nő nem jött.
Biszei végül is megállt.
A víz, amely már a lábát nyaldosta, acélnál hidegebb fénnyel csillogott; csendesen áradt a híd alatt. Egészen bizonyos, hogy a könyörtelen dagály egy órán belül eléri a térdét, a hasát, a mellét. A víz egyre feljebb és feljebb emelkedik, a térde már el is tűnt a hullámokban... De a nő nem jött. A remény utolsó szikrájával újra és újra az ég felé, a hídra emelte a tekinetét.
A melléig érő víz fölött már rég esti kékség sűrűsödött; a kísérteties ködön át a fűzfalevelek és a sűrű nádas szomorú susogása hallatszott. Hirtelen – Biszei orrát érintve – egy halacska ugrott ki a vízből, megvillant fehér hasa, és elsuhant a feje fölött. Magasan az égbolton ritkásan kigyúltak a csillagok. Még a borostyánnal benőtt korlát sziluettje is elenyészett a gyorsan leszálló sötétségben... De a nő nem jött.

*

Éjfélkor, amikor a holdfény elöntötte a nádast és a part menti fűzfákat, a víz és s zél csendesen sugdolózva, vigyázva elvitte Biszei testét a híd alól a tengerbe. De Biszei lelke az ég felé, a szomorú holdfény felé igyekezett, talán azért, mert szerelmes volt. Titokban elhagyta testét, és könnyedén emelkedett a halványan fénylő égbe, mint ahogy hangtalanul emelkedik fel a folyóról a hínár szaga, a víz hűvössége...
Aztán sok ezer év múltán erre a lélekre, amely számtalan átalakuláson ment át, újból emberi életet bíztak. Ez az a lélek, amely bennem lakozik, amely én vagyok. Ezért, bár ebben a korban születtem, nem vagyok alkalmas semmi értelmes dologra: éjjel-nappal álmodozom, és egyre csak azt várom, hogy valami csodálatos dolog történjen. Ugyanúgy, ahogy Biszei várta szürkületben a híd alatt szerelmesét, aki soha nem jön el.

1919. szeptember

MORI TANÁR ÚR
Vihar Judit fordítása
A mű eredeti címe: Môri sensei
Forrás: Magyar Napló, 2006. február

AKUTAGAVA RJÚNOSZUKE (1892–1927) a modern japán próza
egyik legkiemelkedőbb alakja. Írásaiban az emberi cselekedetek
mozgatórugóit keresi, a lélek paradoxonjai érdeklik. Művészi ereje
visszafogottságában rejlik. Írásaiban gyakran megjelenik az irónia
és a groteszk. Legjelentősebb elbeszélései: A vihar kapujában,
A bozótmélyben (e két novellájából Kuroszava filmet is készített),
Az orr, A pokoli borzalom. Itt közölt elbeszélését 1918-ban írta.

Az év a végéhez közeledett már, amikor egyszer alkonytájt,
kritikus barátommal Kandabajasi irányába tartottunk
a megcsupaszodott fűzfákkal szegélyezett fasoron
át, amelyet mindenki csak a kishivatalnokok útjaként
emleget. S valóban, a félhomályban jobbra is, balra is
olyan csüggeteg kishivatalnokok szaporázták lépteiket,
akiket egykor így biztatott méltatlankodva Simazaki
Tószon: [Simazaki Tószon (1872–1943) – költő, prózaíró.]
„Csak felemelt fejjel járjatok!” Bizonyára
azért voltak ilyen meghunyászkodók, mert tudták, hogy
bármit is tesznek, örökre vigasztalanok maradnak.
Gyors léptekkel szorosan egymás mellett haladtunk, vállunk
egymáshoz súrlódott, egyetlen szót sem szóltunk,
míg el nem hagytuk Ótemacsi állomást. Ekkor barátom
elkapta tekintetét a hidegben meggörbedt emberekről,
akik a vörös oszlop tövében a villamosra várakoztak, és
hirtelen megborzongott:
– Mori tanár úr esete jutott az eszembe – mormogta
maga elé.
– Mori tanár úr? Hát az meg kicsoda?
– A középiskolában volt tanárom. Még nem meséltem
neked róla?
Tagadó válasz helyett csak a kalapomat húztam be
jobban a fejembe. Következzék tehát barátom Mori tanár
úrról szóló története. Úgy, ahogyan útközben elmondta
nekem.

*

Vagy tíz év is eltelt azóta, hogy egy megyei középiskola
harmadik osztályába jártam. Az osztályunkban egy
fiatal pedagógus, Adacsi tanár úr tanította az angolt, aki
a téli szünet végén influenzás lett, majd hirtelen meghalt
tüdőgyulladásban. Adolog teljesen váratlanul történt, így
nem volt idő arra, hogy megfelelő utódot keressenek a
helyére. Adacsi tanár úr óráit az idős Mori tanár úr kapta
meg, aki addig egy magániskolában tanított angolt.
Mori tanár urat azon a napon láttam először, amikor
tanítani kezdett bennünket. Mi, harmadikosok alig tudtuk
türtőztetni magunkat, annyira vártuk már az új tanárt:
amint meghallottuk léptei koppanását a folyosón,
síri csönd támadt az osztályban. A léptek éppen a mi hideg
osztálytermünk előtt haltak el, aztán kinyílt az ajtó –
még most is úgy látom magam előtt az egészet, mintha
ma történt volna –, s Mori tanár úr ott állt az ajtóban,
leginkább egy pókemberre emlékeztetett, aki egy vásári
mutatványból pottyant ode. A látványon talán csak egy
valami szépített: a feje, amelynek formája már majdnem
gyönyörű volt, és fénylett, mert teljesen kopasz volt. Bár
a tarkóján még ékeskedett néhány őszülő tincs, mégis
teljesen olyan volt, mint egy strucctojás a természetrajz
könyvekben. A tanár nem mindennapi külsejét különös
zsakettje egészítette ki. Nem is gondolta volna az ember,
hogy valamikor fekete színe volt, mert teljesen kikékült.
Ráadásul a piszkos galléron csokornyakkendő gyanánt
piperkőc masni díszelgett. Mintha tegnap történt volna,
úgy emlékszem minden részletre.
Amint Mori tanár úr belépett az osztályunkba, a terem
különböző sarkaiban visszafojtott nevetés hangzott
fel, ami természetesen nem volt meglepő. Mori tanár úr
azonban az osztálynaplóval és a szöveggyűjteménnyel a
hóna alatt a legnagyobb nyugalommal lépett a dobogóra,
mintha a diákok ott sem lennének. Köszönésünkre
ijesztően vérvörös arcán elbűvölő mosoly folyt szét,
majd sipító hangon így fordult hozzánk:
– Uraim!
Az elmúlt három tanév alatt egyetlen tanár sem szólított
„úrnak” bennünket a középiskolában. Így aztán
kerekre tágult a szemünk a csodálkozástól, s visszafojtott
lélegzettel vártuk, hogy az „uraim” megszólítás
után mi fog következni. Már előzőleg is, de főként e köszönés
után arra számítottunk, hogy nagy beszédet fog
tartani az órákkal, a tanulással kapcsolatban.
Mori tanár úr azonban ahogy kimondta az „uraim” megszólítást,
csak egy pillantást vetett az osztály felé és egy jó
darabig nem szólt egy árva szót sem. Puffadt arcára nyugodt
mosoly ült ki, de szája szögletében az izmok idegesen
meg-megrándultak. Szeme, melyből tisztán, szűnni nem
akaróan áradt a fény, miért, miért nem úgy ragyogott, mint
egy szarvasmarháé. A szája azonban még mindig csukva
volt, úgy éreztük, mintha hozzánk könyörögne, ráadásul
sajnos úgy tűnt, hogy maga sem tudja, mit akar.
– Uraim! – ismételte kisvártatva Mori tanár úr ugyanazzal
a hangsúllyal. De ez alkalommal mintha az „uraim”
szó visszhangját akarta volna elkapni. – A mai naptól
fogva, uraim, én fogom magukat a szöveggyűjteményből
angolra tanítani – biggyesztette hozzá szinte hadarva.
Egyre fokozódó kíváncsisággal vegyes izgalom ragadott
magával bennünket, megpróbáltunk, amennyire csak
lehet, csendben maradni, és mindannyian a tanár arcába
meredtünk. Mori tanár úr azonban ugyanazzal a könyörgő
tekintettel nézett ránk, körbekémlelte az osztálytermet,
aztán, mintha ez szokása lenne, vagy netán egy húr
pattant volna benne el, hirtelen a székére huppant. Az
osztálynaplót letette a nyitott szöveggyűjtemény mellé,
felütötte, majd belemélyedt. Kiábrándító, sőt komikus
volt, hogy ilyen hirtelen ért véget az üdvözlés.
Szerencsére azonban a tanár megérezte a kitörni készülő
nevetést, szarvasmarha tekintetét a naplóról felénk
fordította és tüstént felszólított valakit, akinek a családnevét
megtoldotta a tiszteletet kifejező „szan” szócskával.
Persze ez jel volt arra, hogy a tanuló azon nyomban
felálljon helyéről és olvassa, fordítsa a szöveget. A diák
fel is pattant, és a tokiói középiskolásokra jellemző folyékonysággal
olvasni és fordítani kezdett valami angol
könyvből származó részletet, ha jól emlékszem, talán a
Robinson Crusoe-ból. Ezalatt Mori tanár úr időről időre
megérintette lila csokornyakkendőjét, miközben udvariasan
javítgatta a tanuló hibáit, de nemcsak azokat, amelyeket
a fordításban elkövetett, hanem a legjelentéktelenebb
kiejtési pontatlanságokat is. Mori tanár úr kiejtése
kissé modoros, de alapjában véve hibátlan és pontos
volt, s úgy látszott, hogy a lelke mélyén erre a képességére
különösen büszke.
Amikor azonban a tanuló leült a helyére, és Mori tanár
úr maga fogott bele az olvasásba és a fordításba, itt
is, ott is újból kibuggyant belőlünk a nevetés. Vagyis a
tanár csak különleges kiejtésére figyelt, mert miközben
fordított, egy átlag japán számára megfoghatatlan módon,
bizonyos japán szavak hirtelenjében nem jutottak
az eszébe. Az egyik sort például így fordította: „Akkor
Robinson Crusoe elhatározta, hogy állatokat fog tenyészteni.
Mit is akart tenyészteni? Ezeket a különös
állatkákat… az állatkertben is sok ilyen van… hogy is
hívják őket, no… szeretnek mindenkit utánozni… uraim,
maguk is ismerik őket! Vörös képük van, no… majmok?
No igen, hát persze, majmok! Hát ezeket a majmokat
kezdte tenyészteni”.
Nyilvánvaló, hogy ha már a majom ekkora problémát
okozott neki, milyen sok időt s gondot jelentett, ha
egy nehezebb szó fordítását kellett megtalálnia. Ilyenkor
Mori tanár úr rettenetesen zavarba jött: kezét minduntalan
nyakához emelte, s annyira húzkodta lila csokornyakkendőjét,
hogy az majdnem leszakadt, izgatott
tekintetét ránk emelte, s tanácstalan pillantásokat vetett
felénk. Majd két kezével kopasz fejéhez kapott, aztán
megint az asztala fölé hajolt, és ijedtében egy szót sem
tudott kinyögni. Ilyenkor amúgy is kicsinyke teste elesettségében
parányira zsugorodott, olyan volt, mint
egy léggömb, amelyből már elszállt a levegő, lába lelógott
a székről, s úgy látszott, mintha előre-hátra úszkálna
a levegőben. A diákok kuncogni kezdtek rajta. Mialatt
a tanár egymás után fordította a mondatokat, egyre
vakmerőbb lett a kacarászás, végül az első padban kitört
a harsány nevetés. Hogy ez a mi nevetésünk vajon
mennyire volt keserű a jóságos Mori tanár úr számára?
Legszívesebben még most is befognám a fülem, hogy
ne halljam ezt a kegyetlen lármát.
És Mori tanár úr mindennek ellenére bátran folytatta
az olvasást és a fordítást, amíg fel nem hangzott a szünetet
jelző kürtszó. Végigolvasta az utolsó részletet, azután
olyan rezzenéstelen arckifejezéssel köszönt el tőlünk,
mintha teljesen megfeledkezett volna az iménti lélekölő,
kegyetlen csatáról, és nyugodtan elhagyta a termet. Emlékszem,
hogy tomboló viharként tört ki belőlünk a kacagás,
s a féktelen zsivajban a padok tetejét döngettük, néhány
tanuló a katedrára pattant, hogy Mori tanár úr mozdulatait,
hangját utánozza, miközben én, az osztálybizalmi
a diákok gyűrűjében jelt adtam, s magam is a tanár
fordításában elkövetett hibákat harsogtam magabiztosan.
Fordítási hibák? Amikor fennhéjázva utánoztam, tulajdonképpen
még egyáltalán nem tudtam, hogy valóban
fordítási hibák voltak-e ezek, avagy sem.

*

Ebédszünetben történt, három-négy nappal később.
Öten vagy hatan a sportpályán, a homokdombnál gyűltünk
össze, sütkéreztünk a kellemes téli napon, s közben
az előttünk álló, közelgő év végi vizsgákról fecserésztünk.
Ekkor a hatvannyolc kilós izomember, Tanba tanár
úr, aki eddig a vaspóznáknál az iskolásokkal a rúdmászást
gyakoroltatta s harsányan vezényelt nekik: „Egy,
kettő!”, baseball sapkájával a fején, mellényben egyenest
a homokba ugrott, s ott termett közöttünk:
– Na, mit szóltok Mori tanár úrhoz, az új tanárotokhoz?
– kíváncsiskodott.
Tanba tanár úr is tanított bennünket angolra, de közismert
sportrajongó volt, ráadásul remekül szavalt verseket,
s nagy népszerűségnek örvendett a dzsúdó- és
kendóbajnokok és mestereik körében, akik persze ki nem
állhatták az angol nyelvet. Atanár szavaira az egyik híres
bajnok tőle szokatlan félénkséggel így válaszolt, miközben
baseball kesztyűjét babrálta:
– Hát izé… szóval hogyishívják… az az ábra, hogy
nem valami jól megy neki…
Tanba tanár úr önelégülten elmosolyodott, miközben
zsebkendőjével leporolta a homokot a nadrágjáról:
– Nehogy már rosszabbul tudjon, mint te?!
– Nem, nálam azér’ jobban tud.
– Akkor meg minek kritizálod!
Bajnokunk baseball kesztyűs kezével a hajába túrt,
mint akinek szégyenében inába szállt a bátorsága. Erre
azonban az a fiú, aki a legjobb angolos volt az osztályban,
megigazította erős szemüvegét, s korához képest
meglepő érettséggel a következő megjegyzést tette:
– De tanár úr, az osztályból a legtöbben főiskolára szeretnénk
menni, felvételizni fogunk, és úgy gondolom,
hogy olyan tanártól szeretnénk tanulni, aki többet tanít
meg nekünk, mint ami a kötelező anyagban benne van.
Tanba tanár úr továbbra is fölényes mosollyal az arcán
így válaszolt:
– Ugyan már, mit akartok, mindegy, hogy ki tanítja,
csak egy félévről van szó!
– Akkor Mori tanár úr csak egy félévig tanít minket?
Ez a kérdés szemmel láthatólag Tanba tanár urat is
elevenen érintette. Megfelelő élettapasztalattal rendelkezett
ahhoz, hogy ilyen helyzetben ne válaszoljon, levette
baseball sapkáját, s fürge mozdulatokkal kiveregette a
port kurtára nyírt hajából, aztán egyenként végigmért
bennünket, majd egy mesterfogással témát váltott:
– Tudjátok fiúk, Mori tanár úr nagyon öreg már, ezért
egy kicsit más, mint amilyenek mi vagyunk… Ma reggel
is felszállok a villamosra, Mori tanár úr meg éppen
ott ül a kocsi közepén, és amikor odaérünk abba a megállóba,
ahol le kell szállnia, elkezd kiabálni: „Kalauz úr,
kalauz úr!” Ne tudjátok meg, milyen mókás volt! Majd
eldobtam magam a nevetéstől! Semmi kétség, igazi
csodabogár!
Ami Mori tanár urat illeti, nem volt nekünk szükségünk
arra, hogy Tanba tanár úrra várjunk, nélküle is jó
párszor csodálkozásba ejtett bennünket.
– Képzeljétek, ha esik az eső, Mori tanár úr európai
öltönyben jár, és hozzá magastalpú japán fapapucsot
hord – bökte ki az egyik fiú.
– Mori tanár úr mindig fehér zsebkendőt tűr az övébe,
amibe, mit gondoltok, mit csomagol? Hát nem a tízóraiját?!
– A múltkor láttam Mori tanár urat, amikor a villamoson
fogódzkodott, képzeljétek, csupa lyuk volt a
kesztyűje!
Körülfogtuk Tanba tanár urat, s egymást túlkiabálva
nagyobbnál nagyobb ostobaságokat hordtunk össze.
Látszott, hogy Tanba tanár úrnak tetszik a dolog, és
amikor a kiabálás tetőfokára hágott, ujja hegyén megpörgette
a baseball sapkáját, és vidáman így kiáltott:
– Na igen! A kalapja aztán divatjamúlt műemlék…
Ebben a pillanatban – ugyan ki merészelt volna ilyenre
még csak gondolni is –, alig tízlépésnyire tőlünk az iskola
bejáratánál, a sportpályával szemben ócska keménykalapban
feltűnt a megingathatatlan Mori tanár úr parányi
alakja, kezével természetesen most is lila csokornyakkendőjén
matatott. Vagy hat-hét kisgyerek, – bizonyára
elsősök lehettek – a bejárat előtt éppen bakot ugrottak,
de amint észrevették a tanárt, egymást túlharsogva
udvarias hajlongásokkal köszöntötték. Mori tanár úr
pedig csak állt a kapu kőlépcsőire zúduló arany napsugárban,
meg-meglengette ócska keménykalapját, s mosolyogva
viszonozta a köszönést. Ettől a látványtól valamiféle
szégyenérzet fogott el bennünket, lecsendesültünk,
elült a hangos kacarászás. Csak Tanba tanár úr volt némiképp
zavarban. Miután szájából elhangzott, hogy „A kalapja
aztán divatjamúlt műemlék”, könnyedén kidugta a
nyelvét, baseball sapkáját fürgén a fejébe húzta, majd hirtelen
megperdült a levegőben. „Egy!” , vezényelt katonásan,
s a pózna irányába lökte el mellénybe burkolt, maszszív
testét, felhúzódzkodott az oszlopra fejjel lefelé, mint
egy rák, majd lábát kinyújtotta, magasan, aztán még egy
vezényszó: „Kettő!”, s jól kivehető alakja szinte átdöfte a
kéklő téli égboltot, egy pillanat, s villámgyorsan elérte az
oszlop tetejét. Magától értetődik, hogy mindannyian
élénk tetszéssel fogadtuk Tanba tanár úr vidám mutatványát,
mellyel zavarát leplezni akarta. Egy percre teljesen
elnémultunk: csak néztünk felfelé, Tanba tanár urat figyeltük,
aztán üdvrivalgásban törtünk ki, és mint futballistát
a szurkolók, megtapsoltuk a tornatanárt.
Persze én is együtt tapsoltam a többiekkel. Ugyanakkor
taps közben, félig ösztönösen gyűlöletet éreztem a
pózna tetején függeszkedő Tanba tanár úr iránt. Ez természetesen
nem azt jelenti, hogy Mori tanár úrral éreztem
volna együtt. Bizonyítékul szolgáljon az a taps, amely áttételesen
rosszindulatot fejezett ki Mori tanár úr iránt, s
amellyel tulajdonképpen Tanba tanár urat tüntettem ki.
Mai fejjel a következőképpen elemezném akkori lelkiállapotomat:
erkölcsi szempontból lenéztem Tanba tanár
urat, de talán ugyanakkor műveltségi szempontból Mori
tanár urat is. Vagy talán Mori tanár urat jobban lenéztem,
mert Tanba tanár úr viselkedésével mintegy feljogosított
erre, amikor kijelentette, hogy „A kalapja aztán divatjamúlt
műemlék”, s ettől Mori tanár úrral kapcsolatban ez a
lenézés még némi pimaszsággal is kiegészült. Ezért aztán
tovább tapsoltam, s félvállról figyeltem az iskola bejárata
előtt ünnepélyesen sugárzó Mori tanár urat. Mint egy őszi
légy, amely sütkérezik a napon, úgy állt ott magányosan a
kőlépcsőkön a mi megingathatatlan Mori tanár urunk, és
érdeklődve figyelte az elsősök ártatlan játékát. Akeménykalap
és a lila csokornyakkendő… Vajon miért nem tudom
elfelejteni még ma sem, vajon miért látom még ma
is magam előtt, amit akkor ki kellett nevetnem, s amit
egyetlen pillantással magamba szívtam?

*

Az a lenézés, amelyet már az első tanítási napon
Mori tanár úr ruhája, tudása váltott ki belőlünk, egyre
erősödött az egész osztályban, különösen attól kezdve,
hogy Tanba tanár úr felbátorított bennünket. Az egyik
reggel történt, talán egy héttel később. Előző este leesett
a hó, az osztályunk ablakaival szemben álló épület
tetején, amely esős időben a sportpályát helyettesítette,
már nem lehetett látni a cserepeket, ugyanakkor
osztálytermünkben volt egy kályha, amelyben piros
lángot vetett a tűz, s ettől az ablaküvegeken megülő hó
a szüntelen halványkéken tükröződő fényben úszva olvadozott.
Mori tanár úr székét a kályha elé helyezte, sipító
hangján lelkesen magyarázta a szöveggyűjteményben
található „A Psalm of life” című verset, de természetesen
egyik tanuló sem figyelt oda. Még ha csak
nem figyeltek volna, de a padszomszédom például, aki
mestere volt a dzsúdónak, már az óra kezdete óta egy
Osikava Sunró kalandregényt olvasott a Bukjó szekai
[1908 táján megjelenő folyóirat volt, melynek címe magyarul: Buddhista világ.]
című lapból, amelyet ügyesen szöveggyűjteménye lapjai
közé rejtett.
Az órából körülbelül húsz-harminc perc telt el. Mori
tanár úr hirtelen felpattant a székéről és a „Longfellow”
című költemény tartalmát kezdte el mesélni, amelyről
az imént magyarázott, s ennek kapcsán az emberi élet
kérdéseit értelmezte. Már nem emlékszem, mi volt a lényege,
de azt hiszem, hogy nem is annyira filozófiai fejtegetésekbe
bocsátkozott, mint inkább magánélete tapasztalatait
ecsetelte. Vagyis abból, amiről oly izgatott
hangon beszámolt, miközben karjával úgy csapkodott,
mint egy madár a tépett szárnyaival, a következő zavaros
mondatok maradtak meg bennem:
– Uraim, maguk még nem ismerik az életet! Bizony.
Szeretnék megismerni, de még nem ismerik. Hát csak
ezért boldogok. Amikor annyi idősek lesznek, mint mi,
addigra majd megismerik. De amíg megismerik, addig
sokat kell ám szenvedni! Bizony. Addig sokat kell
szenvedni… Itt vagyok én, van két gyerekem. Iskoláztatni
kell őket. No igen, iskoláztatni… hmm… és a tandíj?
Úgy bizony. A tandíjat ki kell fizetni. Bizony ám.
Hát emiatt kell olyan sokat szenvedni.
Amikor a diákokhoz fordult és az élet szenvedéseire
panaszkodott, tulajdonképpen nem is állt szándékában
panaszkodni, s valószínűleg azt sem várta el tőlünk,
hogy lelkiállapotát megértsük. Valójában csak a mulatságos
oldalát vettük észre panaszainak, s szónoklata
alatt öntudatlanul kuncogtunk rajta. Ez a nevetgélés
azonban nem tört ki hangos kacagásba, ahogy általában
lenni szokott, mert miközben sipító hangján prédikált
nekünk, szánalmas öltözékével, szenvedő arckifejezésével
bizonyos együttérzést váltott ki belőlünk. Bár
nem robbant ki nevetés az osztályunkban, egy kis idő
elmúltával a mellettem ülő dzsúdóbajnok félredobta a
lapot, amelyet addig olvasott, szántszándékkal lármásan
felpattant a helyéről s valami ilyesmit mondott:
– Tanár úr, mi azért jöttünk ide, hogy angolul tanítsanak
meg minket! De ha nem tanítanak, akkor nincs
szükség arra, hogy egyáltalán betegyük a lábunkat az
osztályba! Márpedig ha továbbra is ezt a lelkifröccsöt
kell hallgatnunk, akkor én lemegyek a tornaterembe!
Azzal egy borzalmas fintort vágott és nagy dérrel-dúrral
leült a helyére. Még soha nem láttam olyen különös
arcot, mint abban a pillanatban Mori tanár úrét. Szája tátva
maradt a csodálkozástól, szinte sóbálvánnyá vált a
kályha mellett, s mint akibe belecsapott a villám, egy-két
percig szólni sem tudott, csak merőn nézte az arcátlan fiút.
Szarvasmarha tekintetében megvillant az ismerős veszélyt
érző szúrós pillantás, majd szokása szerint kezét
hirtelen lila csokornyakkendőjéhez emelte, néhányszor
előrebillentette kopasz fejét és azt ismételgette:
– Én vagyok a hibás. Én vagyok a hibás, bocsánatot
kérek. Valóban, uraim, azért járnak ide, hogy angolul
tanuljanak. Én vagyok a hibás, mert nem tanítottam magukat
az angol nyelvre. Én vagyok a hibás, bocsánatot
kérek! Bizony. Bocsánatot kérek – mondta mosolyogva,
de mégis inkább mintha sírt volna…
Atűz fényénél, amely a kályha nyitott ajtajából rávetődött,
még jobban kirajzolódtak a megfakult foltok
zsakettja vállán meg az oldalán. Kopasz feje minden
meghajlásnál rézszínű fényben csillogott, s még jobban
hasonlított egy strucctojásra.
Ez a szánalmas látvány azonban akkori énem számára
csak a tanár alsóbbrendű pedagógusi karakterét tárta
fel. Mori tanár úr fél, hogy elveszíti a munkahelyét, és
emiatt még arra is képes, hogy a gyerekeknek hízelegjen.
Nem azért tanít, mert a tanítás a hivatása, hanem
azért, mert az életkörülményei kényszerítik.
Ilyen és ehhez hasonló ködös elképzelések jártak az
agyamban, s most már nemcsak a tanár öltözetét, tudását
becsültem le, hanem személyiségét is, miközben a
szöveggyűjteményre könyökölve újra meg újra pimaszul
kinevettem, s Mori tanár úr a lángoló kályha előtt
állva szellemileg és fizikailag egyaránt leégett. Persze
nemcsak én gondolkodtam róla így. Amikor arca megváltozott,
és bocsánatot kért az osztálytól, szomszédom,
a dzsúdóbajnok jelentőségteljesen rám kacsintott, majd
ravasz mosollyal az arcán újból a szöveggyűjteményébe
rejtett kalandregény tanulmányozásába merült.
Míg ki nem csengettek az óráról, Mori tanár úr, ha lehet,
még zavartabban viselkedett, mint máskor, s kétségbeesetten
fordította a szerencsétlen Longfellow-t. „Life is
real, life is earnest” – még most is a fülemben cseng megmegbicsakló
sipító hangja, ahogy ezt ismételgeti megsárgult
arccal, miközben kiveri a veríték, mintha nekünk könyörögne.
Akkoriban azonban ebben a sipító hangban
embermilliók boldogtalan hangja rejtőzött, de túl mélyen
ahhoz, hogy eljusson hozzánk. Így aztán az egész órát fáradt,
tömény unalomban töltöttük, mondanom sem kell,
nem csak én ásítgattam teli szájjal, szégyentelenül. Mori
tanár úr parányi teste pedig kinyújtózott a kályha előtt, rá
se hederített az ablakot verdeső hóesésre, csak szöveg-
gyűjteményét lóbálta elkeseredetten, s mintha agyában
valamiféle rugó pattant volna meg, kétségbeesetten kiáltozta:
„Life is real, life is earnest!”

*

A dolgok pedig annak rendje s módja szerint történtek,
ahogy számítottunk rá: amint véget ért a félév és lejárt
a szerződés, Mori tanár úr alakja eltűnt a szemünk
elől, mi pedig örvendeztünk és egyáltalán nem bánkódtunk
miatta. Helyesebben mondva távozása annyira közömbösen
hagyott bennünket, hogy valójában még csak
nem is örültünk annak, hogy elmegy. Általában én is,
akárcsak a többiek, a középiskolából a következő évben
átkerültem a felső középiskolába, onnan pedig az egyetemre,
felnőttek lettünk, de egyikünk sem érzett semmiféle
vonzalmat a tanár iránt, és teljesen megfeledkeztünk
a létezéséről.
Eljött az egyetemi diplomaosztás éve, beköszöntött
az ősz… December első napjaiban alkonyatkor sűrű
köd lepi be a tájat, s estefelé, eső után a fűzfák és platánok
sárga leveleiket hullatják a fasorban. Azon a napon
végigjártam Kandát, a tokiói antikvár könyvesboltok
negyedét, ahol sikerült megszereznem néhány olyan német
könyvet, amelyek addigra Európában az I. világháború
miatt ritkaságszámba mentek. Felhajtottam a kabátgalléromat,
hogy a késő őszi áporodott levegőtől
megóvjam magam, s így haladtam el a Nakanisija könyvesbolt
előtt. Miért, miért nem, vidám hangokra, forró
italokra vágytam, s minden határozott cél nélkül benyitottam
az ottani üzlet kávézójába.
A kávézó egészen kicsinyke volt, s egy árva vendég
sem ült benn. Az egymás mögött sorakozó márványasztalokon
álló aranyozott cukortartók hidegen tükrözték
vissza a lámpafényt. Szomorúan, mint akit becsaptak, ültem
le az egyik asztalhoz, amely egy falmélyedésbe épített
tükör előtt állott. A hozzám lépő pincértől kávét rendeltem,
aztán elővettem egy szivart, és egy halom gyufát
elhasználtam, míg végre sikerült meggyújtanom. Asztalkámon
hamarosan megjelent egy csésze gőzölgő kávé, s
mégis, a vigasztalan szomorúság, mint a köd az ablakon
túl, csak nem akart eloszlani bennem. Abban a filozófiakönyvben,
amelyet az antikváriustól egy bizonyos cikk
miatt vásároltam, olyan aprók voltak az írásjegyek, hogy
egy oldalt sem tudtam elolvasni. Ekkor önkéntelenül hátradőltem
a széken, s hol a brazil kávét kortyolgattam, hol
a havannaszivart szívtam, miközben kóbor tekintetemet
hanyagul az előttem álló tükör felé vetettem.
A tükörben, mintha egy jelenetből látnék részletet,
tisztán, hideg fényben az emeletre vezető lépcső képe jelent
meg előttem, mögötte a szemközti fal, egy fehérre
festett ajtó, a falon pedig egy koncert plakátja. Ezen kívül
még egy márványasztal is volt ott. Mellette hatalmas
virágcserép, benne egy fenyő. Láttam egy csillárt is. Aztán
egy nagy fajansz gázkályhát. Majd három-négy pincért
is észrevettem, amint éppen valamiről beszélgettek a
kályha előtt. Végül… ahogy lassan mindent sorjában
megnéztem, ami a tükörben látszott, eljutottam a kályha
előtt üldögélő pincérekig, s ekkor alaposan meglepődtem,
mert a pincérek között, az asztalnál ülve egy vendéget
vettem észre. Először fel sem figyeltem rá, mert ott, a
pincérek között, ösztönösen a kávézó szakácsának vagy
valami hasonló alkalmazottnak képzeltem. Nemcsak
azon lepődtem meg, hogy első benyomásommal ellentétben
volt ott még egy vendég rajtam kívül. Bár alakját oldalról
alig lehetett látni a tükörben, kopasz feje, amely
olyan volt, mint egy strucctojás, kék színűre fakult zsakettja
s mindörökké lila csokornyakkendője alapján akár
félszemmel is felismertem volna: Mori tanár úr volt az.
Ahogy észrevettem, agyamban egy pillanat alatt felidéztem
azt a hét-nyolc évet, amely elválasztott bennünket.
Annak a bizonyos osztálybizalminak, aki annak
idején az angol szöveggyűjteményt tanulta, és annak,
aki most az asztalnál nyugodtan eregette a szivarfüstöt
az orrán át, ezek az évek egyáltalán nem tűntek rövideknek.
Meglehet azért, mert „az idő”, amely mindent magával
sodor, csak a saját korán felülemelkedő Mori tanár
úrral nem volt képes ezt megtenni… Az az ember,
aki azon az estén a kávézóban a pincérekkel együtt ott
ült az asztalnál, pontosan ugyanaz a tanár volt, mint aki
egykor az angol szöveggyűjteményből tanított abban az
osztályban, ahová soha nem jutottak el a lenyugvó nap
sugarai. Az a kopasz fej mit sem változott! Ugyanazt a
lila csokornyakkendőt viselte. És az a sipító hang! Hát
persze, ugyanazon a sipító hangon magyaráz most is valamit
olyan elmélyülten a pincéreknek… Önkéntelenül
is elmosolyodtam, s valahogy még rossz hangulatomról
is megfeledkeztem: csak a tanár hangját figyeltem.
– Ez a melléknév ezt a főnevet vonzza. Mivel a
Napóleon szó egy embernek a neve, ezért ezt a szót főnévnek
nevezzük. Bizony. Értik ezt? Tudják, mi áll ez
után a főnév után? Közvetlenül ez után a főnév után?
No, mondja meg valaki?
– Vonatkozó… a vonatkozó főnév – hebegte az egyik
pincér.
– Hogyhogy vonatkozó főnév? Vonatkozó főnév, ilyesmi
nem létezik. Talán vonatkozó… vonatkozó… névmás?
Igen, olyan van, vonatkozó névmás. A Napóleon
főnevet névmás helyettesítheti. Bizony. Anévmás az a szó,
amely a nevek helyett áll.
A beszélgetésből kiderült, hogy Mori tanár úr angolul
tanította a kávézó pincéreit. Közelebb húztam a tükörhöz
a székemet, hogy még jobban szemügyre vehessem a je-
60
világirodalmi figyelő magyar napló
lenetet. Jól látszott, hogy az asztalon egy nyitott könyv
hever, valami szöveggyűjteményféle lehet. Mori tanár úr
ujjával rábökött a könyv oldalaira, s úgy tűnt, sehogy sem
tudja befejezni a magyarázatot. Még ebből a szempontból
is ugyanolyan volt, mint régen. Apincérek karéja azonban
a hajdani diákokkal ellentétben összehajolva, szomjas tekintettel,
megadóan figyelte kapkodó magyarázatát.
Míg a tükörből ezt a jelenetet figyeltem, tudatomat
valami melegség járta át Mori tanár úr iránt. Odamenjek
és fejezzem ki sajnálatomat, amiért olyan régóta
nem találkoztunk? De úgysem emlékezne rám, hiszen
mindössze egy fél évig látott az osztályban.
Ha pedig mégis felismerne… Akkor eszébe
jutna, hogy annak idején rosszindulatúan kinevettük,
ezért végül úgy döntöttem, hogy
inkább a távolból tekintek rá tisztelettel.
Mivel a kávém elfogyott, zajtalanul felálltam,
s félig elszívott szivaromat otthagytam
az asztalon. De bármennyire is vigyáztam,
hogy ne csapjak zajt, úgy látszik, mégis
felhívtam magamra a tanár figyelmét. Abban a pillanatban,
amikor felkeltem helyemről, a megsárgult kerek
arc, a piszkos gallér és a lila csokornyakkendő egyszer
csak mégis felém fordult. A tanár szarvasmarha tekintete
s pillantásom egy másodpercre valóban találkozott a
tükörben. Miként várható volt, szemében nem látszódott
semmi, ami azt jelezte volna, hogy régi ismerőst
vett észre. Az egyetlen, ami akkor is, most is felvillant
a tekintetében: valamiféle örök könyörgés szánalmas
fénye.
Lesütöttem a szemem, elvettem a pincértől a számlát,
egy árva szó nélkül odamentem a bejáratnál álló pulthoz
fizetni. Az egyenes választékú, lenyalt frizurájú főpincér,
akit már ismertem, unatkozó arckifejezéssel ült ott.
– Ott, az a férfi, úgy látom, angolul tanít. A kávézó
felkérésére? – kíváncsiskodtam fizetés közben.
A főpincér, aki továbbra is a járókelőket figyelte az
utcán, csak úgy félvállról odavetette:
– Ugyan már, nem kérte senki! Csak úgy, minden este
eljön ide és tanít. Azt mondják, angol tanár volt valamikor,
megöregedett, sehol nem adnak munkát neki,
csavarogni jár, hogy valahogy agyonüsse az idejét. Egy
csésze kávé mellett elvan egész este, nem hoz valami
nagy hasznot nekünk.
Miközben válaszát hallgattam, magam előtt láttam Mori
tanár úr tekintetét, mintha valamiért könyörögne, talán
maga sem tudja, miért. Ó, igen, Mori tanár úr! Úgy éreztem,
mintha kissé zavarosan most kezdeném megérteni a
tanárt, a tanár hősies jellemét. Ha valóban léteznek született
pedagógusok, akkor ő igazán az volt. Számára az angol
nyelvtanítás olyan fontosnak számított, mint a levegővétel,
képtelen lett volna akár csak egy pillanatra is abbahagyni.
Ha erőszakkal abbahagyatták volna vele, életereje – mint a
növénynek, amely nem jut csapadékhoz, – azon nyomban
elillant volna. Hát ezért kell neki minden este
eljönnie a kávézóba, hogy egy csésze kávéért
hivatásszerűen angolt taníthasson! Természetesen
nem egy közönyös ember, aki azért csinálja, hogy agyonüsse
az idejét, mint ahogy a főpincér hiszi. Eszembe jutott,
annak idején, hogy kételkedtünk a tanár
őszinteségében, kicsúfoltuk, azt képzeltük, hogy csak a fizetésért
tanít; beláttam, hogy a lelkem mélyén csak pirulhatok
tévedésemért. Ha arra gondolok, hogy szenvedhetett
Mori tanár úr a rosszindulatú pletykák miatt: azért tanít,
hogy „agyonüsse az idejét”, hogy „fizetést kapjon”. És
mégis, a szenvedések ellenére megingathatatlan maradt:
ugyanabban a keménykalapban, lila csokornyakkendőben
olvas és fordít tovább eltántoríthatatlanul, s mindezt bátrabban
teszi, mint ahogy Don Quijote a csatába ment. Néha
azonban tekintetén átsuhan a könyörgés, amellyel tanítványai
felé fordul, de az is lehet, hogy minden emberhez, akivel
csak találkozik, együttérzésért könyörög a tekintetével.
Míg fogva tartottak ezek a röpke gondolatok, valami
megmagyarázhatatlan izgatottságot fojtottam el magamban,
nem tudtam, mi volna jobb, ha sírnék vagy ha nevetnék,
s arcomat felhajtott gallérom mögé rejtve gyors léptekkel
kisiettem a kávézóból. Közben azonban a szinte vakító,
hideg villanyfényben Mori tanár úr kihasználva, hogy
nincs vendége a kávézónak, szokásos sipító hangját kieresztve
angol nyelvre tanította a szavait leső pincéreket:
– Mivel ez a szó nevet helyettesít, névmásnak nevezzük.
Bizony. Névmásnak nevezzük… Érthető?

A borféreg
A mű eredeti címe: Sakemushi
Gergely Ágnes fordítása

1.
Évek óta nem volt ilyen forróság. A kőpadlós házak cseréptetejének minden porcikája fásultan itta be a napfényt, mint az ólom, s a levegőben ígéret rezgett: ha ez így megy tovább, a fecskék és a fecsketojások halálra főnek odabenn a fészkeikben. Kinn a földeken a kender meg a köles petyhüdt fejjel csüngött lefelé: a termés még zöld volt, de a növényeket egyenként magához tikkasztotta az izzó talaj. S az ég a földek felett, akárhogy ragyogott a nap, ettől a hőségtől mégis megfakult és a felhőcsomók úgy lebegtek rajta, mint rizsfelfújt a cserépedényben. Három emberrel kezdődik a borféreg története, három emberrel, aki önszántából égette magát a szérűn, a perzselő nap alatt.
Különös látvány volt: az egyik meztelenül hanyatt feküdt a földön, s ráadásul keze-lába össze volt kötve egy hosszú zsineggel. Ez azonban, úgy látszik, nem nagyon izgatta. Alacsony, vörösre hízott férfi volt, kövér, mint a disznó, ránézésre alamuszi és lobbanékony. Feje mellé közepes méretű, mázatlan korsót tett valaki, de kívülről nem látszott, mi van a korsóban.
A másik férfi sárga köntöst viselt, fülében apró bronzkarikát: külseje nyomban elárulta, hogy különcködő buddhista pap. Rendkívül sötét bőre, göndör haja és szakálla pedig arra vallott, hogy Cungling nyugati részéből származik. Kezében piros nyelű, fehér szőrkorbácsot lóbált, egy ideig türelmesen hajtotta a meztelen férfi körül nyüzsgő legyeket és bögölyöket, aztán amikor a mozgásba kissé belefáradt, odament a mázatlan korsóhoz, és melléje telepedett, ünnepélyesen, mint egy pulykakakas.
A harmadik a nádfedelű ház eresze alatt állt, a szérűskert sarkában, távol a másik kettőtől. Álla hegyén valami szakállféle meredezett, akkora, mint a patkányfarok: ő maga földig érő fekete köpenyt hordott, hanyagul megkötött, széles barna övvel. Mivel időről időre jelentőségteljesen megsuhogtatta tollas fehér legyezőjét, nyilvánvalóan konfuciánus tudós volt, vagy valami hasonló.
Mindhárman hallgattak, mintha megbeszélték volna. Egyikük sem moccant. Láthatóan feszült érdeklődéssel vártak valamire, ami hamarosan bekövetkezik. Mindhárman visszafojtott lélegzettel vártak.
Dél felé járhatott az idő. Kutyaugatás se hallatszott: a kutyák valószínűleg forró déli álmukat aludták. A szérűskert körül néma mozdulatlanságba dőlt a kender meg a köles: a leveleket zöld ragyogásba fogta a napfény. Az égen a tikkasztó páralebegés mindent maga alá fojtott: mintha még a felhőcsomók is a levegő után kapkodtak volna ebben a szárazságban. A távoli horizontig ennyi volt az élet: a három férfi. Három hallgatag férfi, agyagfigurák az ősi kuangtungi templomokban.
Természetesen ez nem japán történet. Mindössze rövid összegzése annak, ami egy nyári délutánon a kínai Csangsanban lejátszódott, egy Liu nevű ember szérűskertjében.

2.
A férfi, aki meztelenül feküdt a lángoló napon, Liu Taj-cseng volt, a szérűskert gazdája, az egyik legtehetősebb csangsani birtokos. Egyetlen szenvedélye volt: az ital. Naphosszat meg nem vált volna a boroskupától. S nem volt akármilyen ivó: valahányszor töltött magának, felhajtott egy egész korsóval. De mint már céloztam rá, több mint kétszáz hold zsíros földje volt a város határában, fele kölessel bevetve, úgyhogy nem kellett tartania attól, hogy az ital felemészti a vagyonát.
Miért feküdt Liu meztelenül a forró napsütésben?
Előzőleg bambusznyugágyon heverészett egy szellős szoba mélyén, s miközben dámajátékot játszott egyik ivócimborájával, Szun mesterrel (a fehér legyezős konfuciánus tudóssal), egy kis szobalány lépett hozzá, és így szólt:
- Odakinn várakozik egy pap, aki azt állítja, hogy a Paocsang-templomból jön, és bebocsátást kér. Bebocsássam?
- Micsoda? A Paocsang-templomból? - kérdezte Liu pislogva, mintha káprázna a szeme. Aztán feltornászta vörösre hízott testét a nyugágyból, és így szólt: - Rendben van. Ereszd be. - És Szun mesterre pillantva hozzátette: - Ez lesz az a pap.
A Paocsang-templom papja a hegyekből érkezett. Környék szerte híres volt, mint a gyógyászati eljárások és a nemi ajzószerek alkalmazója. Csodálatos hírek kerengtek betegeiről: volt, aki szemidegbénulás után hirtelen visszanyerte a látását: volt, aki váratlanul kigyógyult a magtalanságból. A hírek Liuhoz és Szunhoz is eljutottak. Kinek a megbízásából állít be ide ez a hegyvidéki pap? Liu egyáltalán nem emlékezett rá, hogy valaha is érte küldött volna.
Liu tudniillik nem n agyon szerette a látogatókat. De ha már vendége volt, és jött egy másik, rendszerint szívélyesen fogadta az újonnan érkezőt. Gyerekes hiúság volt ez: valósággal kérkedni akart vele, hogy vendéget fogad egy másik vendég jelenlétében. S azután erről a hegyi papról olyan dicsérő leg beszélnek mindenfelé. Semmiképpen nem olyan vendég tehát, akit szégyellni kell. Nagyjából ilyen meggondolások alapján mondta Liu, hogy hajlandó a papot fogadni.
- Nem tudom elképzelni, mit akarhat.
- Kolduló szerzetes. Biztosan alamizsnát kér.
Amíg beszélgettek, a szobalány bebocsátotta a látogatót. Furcsa külsejű buddhista pap volt, magas, ametiszt szemű. Sárga köntösének vállára csomókban hulltak gubancos hajfürtjei. Esetlenül megállt a szoba közepén, kezében a piros nyelű légycsapóval. Sem főhajtással, sem szóval nem üdvözölte a házigazdát.
Liu várt egy darabig, aztán amikor már kínosan érezte magát, megszólalt:
- Mi járatban vagy?
- Te vagy az - mondta a hegyekből jött pap -, te vagy az, ugye? Te szereted olyan nagyon a bort?
- Én - válaszolta Liu bizonytalanul. Készületlenül érte a kérdés, s most segélykérő pillantással nézett Szun mesterre. De a tudós hűvösen tologatta maga előtt a dámajáték figuráit. Mintha más nem kötné le a figyelmét, csak a játék.
- Ritka betegség áldozata vagy. Tudsz róla? - kérdezte a hegyi pap indulatosan.
A "betegség" szóra Liu félrehúzta a száját.
- Betegség? - mondta kétkedő hangsúllyal, és megcirógatta a bambusznyugágyat. - Azt mondod, betegség?
- Azt.
- De hiszen gyerekkorom óta... - kezdte Liu, de a hegyi pap a szavába vágott.
- Soha nem rúgsz be, mikor iszol, igaz?
Liu a papra bámult, és elakadt a szava. Mert való igaz, akármennyit ivott, soha nem volt képes lerészegedni.
- Ez a betegség jele - mondta a hegyi pap, aztán alig észrevehetően elmosolyodott. - Borféreg lakik a gyomrodban. Sose leszel jól, míg meg nem szabadulsz tőle. Én azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.
- Meg tudsz gyógyítani? - kérdezte Liu, olyan önkéntelen szorongással a hangjában, hogy aztán maga is elszégyellte magát.
- Azért jöttem.
Szun mester, aki ez ideig csendben hallgatta a párbeszédet, egyszerre közbeszólt.
- Valami orvossággal csinálod?
- Nem - felelte a hegyi pap kurtán. - Nincs szükség orvosságra.
Szun mester szinte indokolatlan megvetést érzett mind a buddhizmus, mind a taoizmus iránt. Ezért buddhista vagy taoista papok társaságában ritkán szólalt meg. Most hirtelen mégis beleszólt a beszélgetésbe, mivel megütötte a fülét a "borféreg" kifejezés. Italos ember lévén, nyugtalankodni kezdett, nincs-e ilyen féreg az ő gyomrában is. De mikor megkapta a foghegyről odavetett választ, úgy érezte, a hegyi pap bolondnak nézi, és csendes bosszúsággal ismét rakosgatni kezdte a figurákat a táblán. Magában pedig elkönyvelte, hogy házigazdája, Liu valóban bolond, amiért beengedte ide ezt a szemtelen papot.
Liu azonban nem zavartatta magát. - Akkor hát tűvel csinálod?
- Nem. Sokkal egyszerűbben.
- Varázslattal?
- Még csak nem is varázslattal.
A rövid eszmecsere után a hegyi pap vázlatosan ismertette a gyógymódot. Eszerint a gyógymód egyetlen fontos mozzanata az, hogy meztelenre kell vetkőzni és mozdulatlanul kifeküdni a napra. Liu egyszerűnek találta a dolgot. Ha a baj ilyen könnyen gyógyítható, gyerünk, lássuk azt a gyógyulást. Amellett Liu tudat alatt kíváncsi is volt, milyen érzés lesz, ha kigyógyítja ez a hegyi pap.
Úgyhogy a végén kis főhajtással azt mondta:
- Kérlek, fogj hozzá, egyszer alávetem magam.
Így került Liu meztelenül a pörkölő napfény alá, a szérűskertbe.
Mivel a hegyi pap kijelentette, hogy nem szabad mozdulnia, alaposan megkötözték a zsineggel. Egyik szolgájának pedig meghagyták, hozzon mázatlan korsót, töltse meg borral, tegye oda Liu fejéhez. És mivel jelen volt a megbeszélésen, Liu ivócimborájának, Szun mesternek is végig kellett néznie a különös eljárást.
Hármuk közül csak a hegyi pap tudta, mi a borféreg, mi történik, ha kijön a gyomorból, és minek van Liu fejénél a korsó. Az olvasó azt mondhatja erre, hogy Liu, aki meztelenül odafekszik a rekkenő napra, és még csak nem is tudja, mit csinál, műveletlen alak. Szerintem iskolázott átlagemberek hasonló dolgokat szoktak művelni.

3.
Tombolt a hőség. Az izzadság kiült Liu homlokára: a felforrósult cseppek azonnal a szemébe gurultak. Össze volt kötve a keze, nem tudta a homlokát megtörölni. Megpróbált a verejtékcseppek útján változtatni, úgy, hogy a fejét megmozdította, de az erőlködéstől heves szédülés fogta el, s így az elképzeléssel csalódottan felhagyott. Közben a verejték kíméletlenül belepte a szemhéját, körüljárta az orrát, a száját, lefutott az álla alá, fertelmes érzés volt.
Mostanáig legalább nyitva tartotta a szemét, pislogva nézett a színehagyott égre, látta kenderföldek tikkadt leveleit, de a csorgó izzadság ebben is megakadályozta. És, életében először, rádöbbent, hogy ha az izzadság bekerül az ember szemébe, csíp. Akkor lehunyta a szemét, jámboran, mint a vágóhídra szánt birka, és fegyelmezetten tűrte, hogy égesse a nap: és akkor végig az arca és a teste és bőrének minden magasba fordult sejtdarabja apránként elkezdett fájni. Egész bőrfelületén szétfeszült valami hatalmas mozgású erő, de magában a bőrben nem volt egy jottányi ruganyosság. S a fájdalomban egyetlen nagy sajgás volt a teste. Az izzadás semmi sem volt ehhez a fájdalomhoz képest. Liu megbánta, hogy alávetette magát a hegyi pap gyógyítási módszerének.
Aztán rá kellett jönnie, hogy a fájdalom még nem a legrosszabb. Jött a szomjúság. Liu emlékezett, hogy Cao Cao, a Három Királyság korának híres hadvezére egyszer úgy csillapította a katonái szomjúságát, hogy azt mondta nekik, szilvafákkal teli kert felé haladnak. De akármilyen erősen gondolt Liu az édes-savanykás szilvaízre, éppolyan szomjas volt, mint azelőtt. Megpróbálta mozgatni az állát, harapdálni a nyelvét, de a szájából nem múlt el a láz. És talán valamivel könnyebb lett volna, ha nincs a fejénél a mázatlan korsó. De a korsó nyílásából a mézes borillat szünet nélkül ostromolta az orrát. S ebben a lelkiállapotban úgy érezte, hogy a borillat percről percre csak erősebb. Legalább, gondolta, legalább meg kellene a korsót nézni. Kinyitotta a szemét. Oldalra pillantott, látta a korsó nyílását, a korsó gyengéden duzzadó hajlatának felső részét. Ennyit látott a szemével, de a képzeletében fellebegett az aranyszínű bor, ott benn, a korsó színültig telt, árnyas belsejében. Önkéntelenül megnyalta kicserepesedett ajkát, a nyelve száraz volt, a szájából kiapadt a nyál. Még a verejtékezés is megállt, az izzadságcseppeket fölszárította a nap.
Két vagy három iszonyú szédülésroham következett. Aztán fejgörcs. Liu már gyűlölte a hegyi papot. Nem értette, hogy ő, a tekintélyes birtokos miként engedhette meg magának, hogy ez a sima beszédű alak rászedje, hogy ilyen bolondnak való kínokat állhasson ki vele. És közben egyre szárazabb és szárazabb lett a torka. A gyomorszáján furcsa émelygést érzett. Nem, nem megy tovább. Nem fekszik tovább mozdulatlanul. Hirtelen elhatározta, megmondja a papnak, hagyja abba a gyógyítást, elég volt. Zihálva kinyitotta a száját.
S akkor megtörtént. Érezte, hogy a mellkasából valami leírhatatlan massza csúszni kezd lassan, felfelé a torkán. Hol tekereg, mint a giliszta, hol kúszik, mint a gyík. Valami puha dolog jön, araszolgat végig a nyelőcsövén. És ahogy érezte, hogy átvergődik az ádámcsutkáján, az a halszerű, puha valami egyszerre felbukott a sötét mélységből, és energikusan kiugrott a külvilágba.
Abban a pillanatban a korsó felől csobbanás hallatszott.
A hegyi pap gyorsan fölkelt a nyugalmas törökülésből, és hozzáfogott, hogy leoldja Liu testéről a zsineget. A borféreg kinn volt, föllélegeztek mindnyájan.
- Kinn van? - kérdezte nyöszörögve Liu, fölemelve szédülő fejét, kíváncsiságában még a szomjúságról is megfeledkezve, és meztelenül odamászott a korsóhoz. A látványra Szun mester arcához emelte napvédő, tollas fehér legyezőjét, s a többiekhez sietett. Együtt néztek bele hárman a korsóba, és látták, amint egy szalamandra formájú, élénkcinóber színű valami körbe-körbe úszkál a borban. Körülbelül háromhüvelyknyi hosszú lehetett. Szája is volt és szeme is. És úszás közben nagyokat ivott a borból. Mikor Liu ezt meglátta, hirtelen elfogta a hányás.

4.
A hegyi pap gyógykezelésének hatása az első perctől fogva nyilvánvaló volt. attól a naptól kezdve Liu Tajcseng nem ivott egyetlen korty bort sem. A bornak még a szagát is megutálta. De, különös módon, az egészsége rohamos hanyatlásnak indult. Három év telt el azóta, hogy Liu kihányta a borférget, de régi, kerekre hízott formájának árnyéka sem maradt. Fakó, sárgás bőre végigfeszül csontos arcán, halántékára csapzottan tapad a maradék hajtincs, és beszélik, évente többször is ágynak dől.
És nemcsak az egészsége rokkant meg azóta. Vagyona is sebesen megcsappant, s az a jó kétszáz hold zsíros föld, ott a város határában, csaknem teljes egészében idegen kézre jutott. Liu maga is kénytelen megragadni elfinomodott kezével a kapanyelet: életét nyomorultul, egyik napról a másikra tengeti.
Miért romlott meg Liu egészsége, mióta kihányta a borférget? Miért csappant meg a vagyona? A kérdések valószínűleg felmerülnek mindenkiben, aki tett és következmény összefüggésében vizsgálja a romlást. Az igazság az, hogy Csangsan minden rendű és rangú lakói e kérdéseket többszöri vizsgálat tárgyává tették, és adtak is rájuk mindenféle választ. Az a három válasz, amit az alábbiakban ismertetek, szerény válogatás a legrangosabbak közül.
Először. A borféreg áldás volt Liu életében, nem pedig csapás. Balszerencséjére találkozott a hülye hegyi pappal, és az ég adta áldást önszántából elvesztette.
Másodszor: A borféreg csapás volt Liu életében, nem pedig áldás. Józan ember nem éri fel ésszel, hogy volt képes Liu egy egész korsó bort egyszerre felhajtani. Ha nem szabadult volna meg a borféregtől, biztosan hamar meghal. Így tehát szerencsének kell tekinteni, hogy sebtiben ágynak dőlt és elszegényedett.
Harmadszor. A borféreg sem sorscsapás, sem áldás nem volt Liu életében. Liu erősen italos ember volt. Mikor a bort elvették tőle, semmi más nem maradt. Vagyis Liu önmaga volt a borféreg, és a borféreg volt Liu. Ezért mikor megszabadult a féregtől, voltaképpen önmagát ölte meg. Rövidre fogva a dolgot, azon a napon, mikor abbahagyta a borivást, Liu nem volt többé Liu. Ha pedig Liu meghalt, természetes, hogy az egykori Liuval egészsége és vagyona is eltávozott.
Hogy a válaszok közül melyik közelíti meg az igazságot, nem tudom. Csak azért írtam a történet végére ezeket az erkölcsi tanulságokat, hogy bemutassam: én is tudok úgy moralizálni, mint a kínai regényírók.