Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Akutagava Rjúnoszuke (1892-1927)
芥川龍之介 Akutagawa Ryūnosuke

Akutagava a huszadik század elején kibontakozó modern japán irodalom ún. „intellektuális iskolájához” tartozik. Ez az irányzat a francia naturalizmust kívánja ötvözni a japán hagyománnyal: kedveli a történelmi tárgyakat, lelki folyamatok csaknem hűvös elemzését nyújtja, szűkíti a témavilágot, de aggályosan ügyel az elbeszélés szerkezetére, technikáira és stílusára. Akutagava inkább talál, mintsem kitalál; soha nem elégszik meg egy-egy esemény történelmi jelentőségének ábrázolásával, hanem keresi a különös, furcsa, néha egyenesen valószínűtlen, sőt valószerűtlen helyzeteket. Mester az emberi természet ellentmondásos, olykor démoni vonásainak ábrázolásában. „Mindaz, amit hátrahagyok: négyszáz négyszögöl telek, egy ház, műveim szerzői joga, és kétezer yen megtakarított pénz” – mondta az író halála előtt. Mondjuk mi így: néhány bámulatos elbeszélés, néhány gyöngyszem, amely megmentheti a feledéstől.
Akutagava Rjúnoszuke 1892-ben született Tokióban. Édesanyján néhány hónappal később az elmebetegség jelei mutatkoznak, úgyhogy attól fogva a fiút az apa, Toshizo Niiharu, a sógor házában kívánja neveltetni. Akutagava egyetemi tanulmányai után angoltanárként helyezkedik el, 1918-ban kötött házasságából három gyerek születik. Az író rövid életében versek és esszék mellett mintegy 150 rövid történetet, elbeszélést publikál; a Bozótmélyben és A vihar kapujában című novellákból készítette világhírű filmjét 1954-ben Akira Kuroszava. Akutagava 1927-ben hunyt el: önként távozott az életből.

Művei japánul: http://www.aozora.gr.jp/index_pages/person879.html

 

Művei online magyarul:

Haikuk:

Akutagava Rjúnoszuke 55 haikuja Terebess Gábor fordításában kétnyelvű

Novellák:

A zsebkendő (Gergely Ágnes fordítása) - 手巾 Hankechi, 1916
Az éneklő borz (Gergely Ágnes fordítása) - 貉 Mujina, 1917
A borféreg (Gergely Ágnes fordítása) - 酒虫 Shuchū, 1916
A pókfonál (Gergely Ágnes fordítása) - 蜘蛛の糸 Kumo no ito, 1918

A kert (B. Fazekas László fordítása) - 庭 Niwa, 1922
Biszei hiszékenysége (B. Fazekas László fordítása) - 尾生の信 Bisei no shin, 1920

Mori tanár úr (Vihar Judit fordítása) - 森先生 Mori sensei, 1918
PDF: Pokoli borzalom (Vihar Judit fordítása) – 地獄変 Jigokuhen, 1918
Mandarinok (Vihar Judit fordítása) - 蜜柑 Mikan, 1919
A lóláb (Vihar Judit fordítása) - 馬の脚 Uma no ashi, 1925
Az álom (Vihar Judit fordítása) - 夢 Yume, 1926
Halottaskönyv (Vihar Judit fordítása) - 点鬼簿 Tenkibo, 1926
Levél barátomnak (végrendelet) (Vihar Judit fordítása) - 或旧友へ送る手記 Aru kyūyū e okuru shuki, 1927

Mocsaras táj (Kiss Marcell fordítása) - 沼地 Numachi, 1919
Akutagava kínai útja (Kiss Marcell esszéje)
Sanghaji útijegyzetek (Kiss Marcell fordítása) - 上海游記 Shanhaiyūki, 1921
A jó japán / Akutagava és A szél hangja (Kiss Marcell esszéje)

PDF: Irodalmi, nagyon is irodalmi (Varrók Ilona fordítása) - 文芸的な、余りに文芸的な Bungeiteki na, amarini Bungeiteki na, 1927

PDF: To Si-sun (Schönau Beatrix fordítása) – 杜子春 Toshishun [kínaiul: Du Zichun (Tu Ce-csun)], 1920
in: A Nametoko medve, [válogatás a Meidzsi, a Taisó és a Sóva korszak gyermekirodalmából] [vál. és ford. Schönau Beatrix], Primo Kiadó, [Budapest], 1992, 57-66. old.

PDF: O-Tomi érintetlensége (Hani Kjókó fordítása) - お富の貞操 Otomi no teisō, 1922
Az édeskrumpli-kása (Hani Kjóko fordítása; Lektorálta: Vihar Judit és Rátkai Luca) - 芋粥 Imogayu, 1916

PDF: A pipa (Gálvölgyi Judit fordítása, = Interpress Magazin. 8. évf. 1982. 11. sz. (november), 136-139. oldal) - 煙管 Kiseru, 1916

A mocsár (Rudlof Dániel fordítása) - 沼 Numa, 1926

PDF: Egy félkegyelmű élete (Fázsy Anikó fordítása) - 或阿呆の一生 Aru ahō no isshō, 1927

A vihar kapujában, Elbeszélések, Európa Könyvkiadó, 1960

Pókháló (Lomb Kató fordítása) - 蜘蛛の糸 Kumo no ito, 1920
A narancs (Lomb Kató fordítása) - 蜜柑 Mikan, 1919
A Raso-kapu (Lomb Kató fordítása) - 羅生門 Rashōmon, 1915
A kappák (Lomb Kató fordítása) - 河童 Kappa, 1927
A cserjésben (Lomb Kató fordítása) - 藪の中 Yabu no naka, 1922 [Bent a bozótban címford.©Terebess Gábor]
A csille (Lomb Kató fordítása) - トロッコ Torokko, 1922
Utószó (írta Lomb Kató)

PDF: A vihar kapujában (Válogatás a fenti fordításokból)

PDF: Az éneklő borz, novellák, Bukarest : Kriterion, 1982.

[Az első tíz novellát angolból ford. Gergely Ágnes, A vihar kapujában c. kötet, Európa, 1974, újrakiadása;
a többit B. Fazekas László fordította oroszból, A hottoko álarc c. kötet, Magvető, 1979, újrakiadása]

Magyar film, színpadi adaptáció, hypotext:

A Résfilm, Kardos Sándor rendező-operatőr kísérleti kisjátékfilmje (2005), A zsebkendő (Hankechi, 1916) c. novella alapján készült.

PDF: Müller Péter: A vihar kapujában
Dráma és pantomimjáték. Akutagawa novelláiból irta Müller Péter.

= Modern klasszikusok. Öt egyfelvonásos.
Összeáll. Obersovszki Gyula et al.
[Bp.], Népműv. Prop. Ir., 1968. 168 p. (Színjátszók kiskönyvtára, 101.)
p. 125 – 168.

Ua. Müller Péter: A vihar kapujában.
= Müller Péter: A Lélek Színpada. I. Drámák., II. Zenés játékok.
Bp., Magyar Könyvklub, 2002. 428, 474 p.
I. köt. p. 193 – 248.

Hajnóczy Péter: Pókfonál [Akutagava-hypotext]
in: A fűtő [elbeszélések, mesék] Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1975, p. 117-126.
https://reader.dia.hu/document/Hajnoczy_Peter-Hajnoczy_Peter_osszegyujtott_irasai-31273

Cserjés Katalin
Motívumok áttűnése: "rá-olvasás" (Hajnóczy Péter: Pókfonál [Szövegelemzés])
Tiszatáj, 58. évf. 12. sz. / 2004, Diákmelléklet, p. 1-16.
A Pókfonál Hajnóczy Péter: A fűtő című első kötetében (1975) olvasható
http://epa.oszk.hu/00700/00713/00160/pdf/tiszataj_EPA00713_2004_12_mell_01-16.pdf

Cserjés Katalin
Applikációk a Hajnóczy-korpusz szövetén (Egy Hajnóczy-kalauz első fejezetei), Doktori értekezés, Szegedi Tudományegyetem, 2007
http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1264/4/Cserjes_dolgozat.pdf

Gyuris Gergely
A magára hagyott olvasó : Hajnóczy Péter: 2004
Árgus. - 15. (2004) 11., p. 66-77.
A Pókfonál c. Hajnóczy-novella összevetése Akutagava Rjúnoszuke A pókfonál, ill. A bozótmélyben c. elbeszélésével.
https://web.archive.org/web/20070606225954/http://argus.hu/2004_10/gyuris.htm

 

IDŐRENDI TÁBLÁZAT (Vihar Judit, 2007)

1892
Március 1., Tokió: a Kjóbasi negyedben, ahol ak-
koriban az európaiak laknak, megszületik Akutagava
Rjúnoszuke. Idős szülők első fiúgyermeke. Anyja
idegbetegsége egész életében kísérti, állandóan attól
retteg, nem örökölte-e anyja betegségét. Az anya
korábban egy kislányt elveszített; a kutatás az elmebaj
gyökerét a gyerekvesztés feldolgoz(hat)atlan utótrau-
májában keresi. „Az emberélet olyan tragédia, amely-
nek első felvonása szülő és gyermek konfliktusa" - írja
később Akutagava. (Egyébként: A Sárkány havában,
napján és órájában látja meg a napvilágot, ezért kap-
ja a Rjú, 'Sárkány' jelentésű utónevet.)

1898
Megkezdi iskolai tanulmányait. Anyja betegsége miatt
anyai nagybátyja, Akutagava Micsiaki neveli és fogad-
ja örökbe.

1903
Édesanyja meghal.
Tizenhat éves korában barátaival megalapítja a Sin-
sicsó 'Új gondolat' című folyóiratot, amely szembe-
fordul a divatos naturalista iskolákkal. A. France és
W B. Yeats műveit fordítja japánra.

1910
Megjelenik a második Sinsicsó a kor nagy íróinak
műveivel (Tanizaki Dzsunicsiró, Simazaki Tószon).
Akutagava beiratkozik a tokiói Császári Egyetem an-
gol szakára.
Megírja A vihar kapujában (Rasómon) című elbeszé-
lését. Ebből és a Bozótmélyben círnűből készíti majd
1950-ben Akira Kuroszava A vihar kapujában círnű
filmjét. A vihar kapuja (japánul: Rasómon) romjai
ma is láthatók Kiotóban, s van egy ilyen nevű villa-
mosmegálló is. Az író egyébként élete során összesen
nyolc elbeszéléskötetet publikál.

1916
Befejezi egyetemi tanulmányait. Jokoszukában a Ten-
gerészeti Hadi Szakközépiskola tanára. Megjelenik a
negyedik Sinsicsó tizenegyedik száma, amely Nacurne
Szószekit, a modern japán irodalom első nagy alakját
búcsúztatja.
Akutagava ebben az évben írja meg Az orr, A dohány
meg az ördög, Tetvek és A zsebkendő című elbeszéléseit.

1917
Megjelenik első novelláskötete, A vihar kapujában.
A könyv huszonhét elbeszélést tartalmaz. Megírja
Az éneklő borz és A borféreg círnű elbeszéléseit.
Február: feleségül veszi Cukamoto Aját. Ő továbbra
is Jokoszukában él, tizenkilenc éves felesége azonban
Akutagava nevelőszüleinél lakik. Később mindkcrter;
Kamakurába költöznek. Egy évet élnek itt együtt. Ezt
az évet az író élete legboldogabb korszakának nevezi.
(A házasságból egyébként három fiúgyermek születik:
A. Hirosi [1920-1981, később híres író]; A. Takasi
(1922-1945]; A. ]aszasi [1925-1989, híres zene-
szerző]). Akutagava az oszakai Mainicsi sinbun nevű
napilap munkatársa. Megírja A pókfonál, a Mori tanár
úr és A pokol kínjai círnű elbeszélését. (A pókfonál c.
elbeszélés témáját egyébként Dosztojevszkij Karama-
zov-könyvének Hagymaszár-példázatából kölcsönzi.)

1919
Kamakurából Tokióba költözik, a családi házba, s
ettől az időtől kezdve teljesen az írásnak szemeli éle-
tét. Vasárnaponként lakásában fogadja barátait, tanít-
ványait. Napvilágot lát harmadik elbeszéléskötete, a
Bábjátékos. Megszületik a Biszei hite círnű elbeszélése.
amely egy ősi kínai történet alapján készült. Biszei
alakja a japánok számára az ígéret – néha ostobasággal
felérő – megtartását jelképezi.

1920
Megjelenik negyedik kötete, a Csodalámpa. Megírja
Az estély című elbeszélést.

1921
Megszületik az Őszi hegyoldal és a Bozótmélyben cí-
mű elbeszélés. Az írót szkepticizmus, „bizonytalan
szorongás" keríti hatalmába. Úgy érzi, elveszítette
érdeklődését a világ iránt.

1925
Modern japán irodalmi antológia összeállításával bíz-
zák meg. Harminc művet választ ki. Azok a szerzők,
akiket nem vesz fel a gyűjteménybe, azzal vádolják,
hogy igaztalanul vette fel a honoráriumot, és dolgo-
zószobát építtetett magának. A rágalmak rniatti kese-
rűségében Akutagava egyáltalán nem fogad el pénzt
az antolögiáért. „Az élet olyan olimpiai játék, amelyet
egy csapat őrült támogat" – írja ebben az időben.

1926
Megírja Halottaskönyv című írását. Állandó álmat-
lanság gyötri. Nehéz anyagi helyzete, a kor súlyosbo-
dó problémái miatt lelkiállapota egyre romlik. Erről
így ír: „Lelkem Afrikája határtalanul terül el bennem.
Rettegek tőle."

1927
Megjelenik Kappák című műve, amelyet az irodalom-
történet "japán Gulliverként" tart számon. Kiadja
nyolcadik – utolsó – novelláskötetét, a Hunani legye-
zőt. Ebben az évben írja a Fogaskerekek és az Egy őrült
élete című írásait. Ezek már halála után jelennek meg.
Egyik legjobb író barátja, Arisima Takeo öngyilkossá-
gának 4. évfordulóján megírja búcsúlevelét, és a szo-
kottnál nagyobb adag veronállal véget vet életének.
Műveit a II. világháború végéig betiltják Japánban.

1935
Először ítélik oda Japánban az Akutagava Irodalmi
Díjat, amellyel évente egy-egy tehetséges fiatal író
művét jutalmazzák.

Vihar Judit:
Akutagava - Bonyolult író egy bonyolult korban.
Litera, 2012. november 1. http://www.litera.hu/hirek/akutagava-bonyolult-iro-egy-bonyolult-korban

Vihar Judit:
Akutagawa Ryúnosuke Imogayú és Móricz Zsigmond A tragédia című novellájának összehasonlító elemzése.
In: Folia Japonica Budapestinensia, Károli Gáspár Egyetem, Budapest, 2001. 114-118.

Gergely Ágnes:
A vihar kapujában
In: Közép-Európa ígéret volt (Budapest, 1994)
Akutagava Rjúnoszuke 1892-ben született Tokióban. Haláláig a japán fővárosban élt. 1927-ben, harmincöt éves korában megmérgezte magát.
Életrajza alig több. Egyik biográfusa szerint életének eseményeit folyóiratszámok és könyvkiadási dátumok jelzik. Versek, tanulmányok, egy kisregény, hét kötet novella. Csak író volt; nem történt vele más. Mielőtt öngyilkos lett, hosszabb tanulmányt írt az öngyilkosságról. Kifejtette, hogy végez magával, mert „bizonytalan szorongás” fogta el.
Szorongás? Kezdettől sikeres író volt. Már a Császári Egyetem angol szakos hallgatójaként folyóiratot szerkesztett. Itt közölte első kiforrott írását, Az orr című elbeszélést, amelyre azonnal felfigyelt az idősebb prózaíró és egyetemi tanár, Nacume Szószeki. Az 1915-ben írt következő elbeszélés, A vihar kapujában, nemzedékek olvasmánya lett; két évvel a megjelenés után az első novelláskötet címadó története. Évtizedek múltán Kuroszava erről keresztelte el híres filmjét; maga a forgatókönyv A bozótmélyben című novellából készült, de a film keretjátékának színhelye az esőverte kiotói kaputorony, a Rasómon, „a vihar kapuja”, amelynek tövében minden etikai törvény bizonytalan.
Bizonytalan? Akutagava 1916-ban szerzett egyetemi oklevelet; dolgozattémája William Morris munkássága volt. Morris, a századvégi angol szocialista költő-iparművész-tipográfus nem annyira költészetével, inkább etikai tartásával hatott kortársaira, éppúgy, mint egy-két emberöltővel későbbi olvasóira. A fiatal japán írót Morris szecessziós nyugtalansága, mítoszteremtő szenvedélye ragadhatta el - szocialista eszméi, közösségformáló álmai aligha.
A mintaválasztás - az idegenhez, a másféléhez való ösztönös vonzódás — mégis jellemző.
A modem japán történelem nagy dátuma, az 1868-as Meidzsi-restauráció megnyitotta a szigetország évszázadokra lezárt kapuit a kontinensek felé. Az eurázsiai és amerikai kultúra minden hasznos-haszontalan árucikke szétáramlott a látszólag könnyed felvevőképességű japán szellemi piacon. Az 1904-5-ös orosz-japán háború utáni írónemzedék tájékozottságába mindinkább beletartozott a világnyelvek, az európai nagyvárosok ismerete, az idegen művek és irányzatok megítélése. Ismeret és megítélés - nem pedig hasonulás. A japánok sokfelé vigyázó szeme minden látnivalót felszívott, de a tennivaló ott volt, a szigetvilágban. A nyugati típusú civilizáció, a rohamos ipari fejlődés, a kereszténység viszonylagos terjedése, a legkülönbözőbb szellemi áramlatok behatolása, a megélénkült külföldi érdeklődés (Akutagava novelláit még életében lefordították angol, francia, német, spanyol nyelvre) - minden felborzolta az írók gondolkodásmódját, a felszínen, írni valójában japánul akartak, eltanult eszközökkel is japán módra, japán olvasóközönségnek.
A Meidzsi-kor nem kedvezett a régi naturalista ábrázolásmódnak. A naturalizmus az irodalom érelmeszesedése; az áttételes jelentés rugalmasságát nem ismerő, kimerevített valóság elzárja az írásművészet érfalait az akár csak felszíni hatásoktól is. A század eleji japán irodalom fellázadt a naturalizmus ellen. Az úgynevezett neorealista irányzat vezéralakja Akutagava Rjúnoszuke. Szakít a japán énregény, az első személyben előadott, vallomásos elbeszélés, az őszinte naplózás, a hűséges természetfestegetés műfajával. Az elbeszélő - az író - alakja háttérben marad; talán elsuhan előttünk a vonaton, kezében krizantémcsokorral, csak azért, hogy a krizantém asszociatív sorokat idézzen fel; talán felvillan egy alázatos tanítvány mondatában, előkerül néhány szerény „azt hiszem”-ben, de ez sem bizonyos. Akutagava novellái semmit sem árulnak el az író életéről.
Zárt örökségű, tehát távol-keleti kompozíciónak az alkotó műveltségiránya - esetünkben a klasszikus japán és kínai hagyomány s a XIX. századi nyugati irodalom - szabja meg a hátterét. Az akutagavai háttér néha durva, néha túlfinomított, de mindig markáns vonalú, és mindig külön jelentése van. A vihar kapuját csapkodó eső egy dögvészes történelmi kor oszloptöveihez csapódik. Az Európából importált ördögi vetemény, a dohányföldek csábító villogása a portugál hódítók lábnyomából villog: „Mert nagyon is természetes, hogy amikor a »déli barbárok« istene idejött hozzánk a tengerentúlról, az ördögnek is vele kellett jönnie - vagyis, mikor Nyugatról befogadtuk a jót, a rosszat is be kellett fogadnunk”. Néha egy ecsetvonás elég a kontraszthatáshoz: a századvégi Nyugat-nyelő Tokió előkelő közönsége a Kék Duna keringőre táncol, s a bálteremben kék sárkánydíszes kínai zászlók suhognak.
A példák túlmutatnak a stílus megújításán. A japán neorealizmus elsősorban a gondolkodásmód reformját jelentette.
Akutagava realizmusát az egyik angol fordító „undorító realizmus"-nak nevezi. Találóbb elnevezés volna a kegyetlen realizmus. A végzetes csata felé hajózó, vakaródzó, tetves szamurájok látványa lehet undorító - az író ítélete kegyetlen. Ezek a szamurájok egy elvetemült hűbérúr szolgái; pontosabban: egy rövidke korszak kiszolgálói; pusztulniuk kell. A pusztulást nem látjuk. Csak a tetvészkedők párviadalát. A japán novellisztikában Akutagava az első író, aki hagyományos tárgyat ilyen merészen kezel. Régi történeteket helyez modern megvilágításba a XX. századi pszichológia segítségével; történelmi, vallás- történeti kérdéseknek ad új morális értelmezést. Az értéktudat ebben az ábrázolásmódban néha a groteszkségig növekedik vagy zsugorodik. Zencsi, a szerzetes, éppúgy szenved hatalmas orra miatt, mint Kandata, a gyilkos, bűneiért a Pokol fenekén. Az emberi orr annyit ér, mint az emberélet, s ebben az összefüggésben a hiúság kínzóbb erő, mint a megrendülés. A tisztaságot jelképező fehér lótuszok közömbösen lebegnek a Paradicsom taván, a Pokol mondhatatlan szenvedései felett.
Az ironikus jelképrendszer különösen érvényesül a stílusparódiákban: a Nyugat-majmoló, századvégi tokiói estély csipkés-virágos-legyezős elsőbálos lánykáival együtt susognak-illatoznak-ringanak a novella édes-bús, hamisítatlan fin de siècle mondatai. Katonásan pattog a szöveg, ahol tetvészkednek a hős szamurájok. S a bölcsességet kedvelő moralista író kikacsint a kínai bölcsek finoman túlírt-túlbonyolított moralizáló párbeszéde mögül.
Nincs nagyobb kegyetlenség, mint pusztulásról beszélgetni és közben teázni. Akutagava nem hitt az emberben, csak a szépség mindent túlélő erejében. Az éneklő borz című elbeszélésben hangot ad ennek az ars credendinek, így:
„Yeats írja le A kelta homályban, hogy a Gill-tó partján néhány gyerek szó szerint elhitte, hogy egy kék-fehér köntöst viselő protestáns kislány maga a Szűzanya. Ha úgy gondolunk rájuk, hogy mindketten az emberi képzeletben élnek, nincs különbség a tóparti Mária és a fövenyjáró borz közt.
Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él, éppúgy, ahogy elődeink elhitték, hogy a borz megbabonázta az embereket? És miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?”
Akutagava harmincöt éven át ilyen bűvöletben élt. Ilyen bűvöletben szeretett volna élni. Pályatársa és barátja, Kikucsi Kan ezt írta róla: „...túl hideg volt, túl intellektuális. Ezüstcsipesszel játszott, de sosem ért hozzá az élethez, nem volt valódi élettapasztalata”.
Mi volt az a bizonytalan szorongás, ami ennek a szatirizáló pszichológusnak, kíméletlen moralistának, elegáns esztétának - ennek a csupa ellentmondás embernek, „hideg” írónak (aki éjszakákon át neurotikus érzékenységgel kínlódott, hogy egy szót megtaláljon, egy mondatot átírjon) végül kezébe adta a túladagolt veronáltablettákat?
Az egyik lehetséges válasz az, hogy nem hitt önmagában. Sikerei tetőfokán sem. A másik választ talán A zsebkendő című novella adja meg. A Nyugatról nősült, teázgató professzor, aki a gifui lámpás fényében Strindberget olvas, a japán lovagi erkölcs felújításáról ábrándozik, s arról, hogy Japán „híd lehetne a Kelet és a Nyugat között” - összeroppan, mikor a felismerés villámcsapásában ráomlik az a képzelt híd.
Nem lehet két kultúra ütközőpontján élni, tisztázatlanul. Csak felőrlődni, felmorzsolódni lehet.
De mindez találgatás. Akutagava ránk hagyta a bizonytalan szorongást, a kegyetlen realizmus szorítását, amely irányzatok, iskolák, öngyilkos írók és a második világháború utáni lelkifurdalásos, önvizsgáló (túlfinomult, kíméletlen) japán irodalom legnagyobb ihletője lett.
A legfontosabb japán irodalmi kitüntetést Akutagava-díjnak hívják.
Mintha a szüretet a présről nevezték volna el.
1973. január — 1993. december

 

PAPÍRKIADÁSOK MAGYARUL

Akutagawa
A vihar kapujában, elbeszélések, [japánból ford. és az utószót írta Lomb Kató].
[Budapest] : Európa, 1960, [Szeged] : Szegedi Ny.
90 p. 19 cm

Tartalom
Pókháló [蜘蛛の糸 Kumo no ito, 1920] 7
A narancs [蜜柑 Mikan, 1919] 11
A Raso-kapu [羅生門 Rashōmon, 1915] 15
A kappák [河童 Kappa, 1927] 22
A cserjésben [藪の中 Yabu no naka, 1922] 72
A csille [トロッコ Torokko, 1922] 82
Utószó 89

Rjunoszuke Akutagawa
Víz alatti emberek (A kappák), [kisregény], [japánból ford. Lomb Kató], [ill. Dimitrij Biszti].
[Budapest] : M. Helikon : Európa, 1975, [Gyula] : Dürer Ny.
83 p. 19 cm

Rjunoszuke Akutagava
A vihar kapujában, elbeszélések, [angolból ford. és utószó Gergely Ágnes], [ill. Forgács Péter].
Budapest : Európa, 1974, Gyula : Dürer Ny.
124 p. 19 cm

Tartalom
Őszi hegyoldal ["Autumn Mountain" tr. by Ivan Morris / 秋山図 Shūzanzu, 1920] 5
Az éneklő borz ["The Badger" tr. by Glenn W. Shaw / 貉 Mujina, 1917] 18
A pókfonál ["The Spider's Thread" tr. by Glenn W. Shaw / 蜘蛛の糸 Kumo no ito, 1918] 25
Az orr ["The Nose" tr. by Glenn W. Shaw / 鼻 Hana, 1916] 32
A vihar kapujában ["Rashomon" tr. by Glenn W. Shaw / 羅生門 Rashōmon, 1915] 44
Szamurájok, csata előtt ["Lice" tr. by Glenn W. Shaw / 虱 Shirami, 1916] 56
A borféreg ["The Wine Worm" tr. by Glenn W. Shaw / 酒虫 Shuchū, 1916] 67
A dohány meg az ördög ["Tobacco and the Devil" tr. by Glenn W. Shaw / 煙草と悪魔 Tabako to akuma, 1916] 80
Az estély ["The Ball" tr. by Glenn W. Shaw / 舞踏会 Butōkai, 1920] 93
A zsebkendő ["The Handkerchief" tr. by Glenn W. Shaw / 手巾 Hankechi, 1916] 104
Utószó 119

Akutagava Rjunoszuke
A hottoko álarc, [oroszból fordította B. Fazekas László], [válogatta Jovánovics Miklós].
Budapest : Magvető, [1979], Pécs : Pécsi Szikra Ny.
396 l., [1] t.lev. ill. 19 cm
Sorozat: Világkönyvtár

Tartalom
A hottoko álarc [Маска хёттоко / ひょっとこ Hyottoko] 5
A majom [Обезьяна / 猿 Saru] 15
Ogata Rjoszai tanúvallomása [Показания Огата Рёсай / 尾形了斎覚え書 Ogata Ryōsai oboegaki] 24
Egy fejvesztés története [Рассказ о том, как отвалилась голова / 首が落ちた話 Kubi ga ochita hanashi] 32
Kesza és Morito [Кэса и Морито / 袈裟と盛遠 Kesa to Moritō] 44
Gyilkosság a Kaika-korban [Убийство в век «Просвещения» / 開化の殺人 Kaika no satsujin] 55
Egy keresztény halála [Смерть христианина / 奉教人の死 Hōkyōnin no shi] 70
A felvilágosult feleség [Просвещенный супруг / 開化の良人 Kaika no otto] 85
Kétely [Сомнение / 疑惑 Giwaku] 111
Dzsuriano Kicsiszuke [Дзюриано Китискэ / じゅりあの・吉助 Juriano-Kichisuke] 130
Biszei hiszékenysége [Как верил Бисэй / 尾生の信 Bisei no shin] 134
Mágikus csodák [Чудеса магии / 魔術 Majutsu] 137
Ősz [Осень / 秋 Aki] 148
A fekete Madonna [Мадонна в черном / 黒衣聖母 Kokui seibo] 167
A talált gyerek [Подкидыш / 捨児 Sutego] 174
A szalonka [Вальдшнеп / 山鴫 Yama shigi] 182
A tábornok [Генерал / 将軍 Shōgun] 195
A szent [Святой / 仙人 Sennin] 221
A kert [Сад / 庭 Niwa] 228
Rokunomija kisasszony [Барышня Рокуномия / 六の宮の姫君 Rokunomiya no himegimi] 239
Hina-babák [Куклы-хина / 雛 Hina] 251
Jaszukicsi feljegyzéseiből [Из записок Ясукити / 保吉の手帳から Yasukichi no techō kara] 267
Rög [Ком земли / 一塊の土 Ikkai no tsuchi] 282
Csodálatos sziget [Удивительный остров / 不思議な島 Fushigina shima] 297
Szerelmes regény [Любовный роман или «Любовь-превыше всего» / 或恋愛小説 ―― 或は「恋愛は至上なり」 ―― Aru renai shōsetsu] 307
Hunani legyező [Хунаньский веер / 湖南の扇 Konan no ōgi] 315
Egy szocialista [Некий социалист / 或社会主義者 Aru shakai shugisha] 332
Fogaskerekek [Зубчатые колеса / 歯車 Haguruma] 335
Egy őrült élete [Жизнь идиота / 或阿呆の一生 Aru ahō no isshō] 375

Akutagava Rjúnoszuke
Az éneklő borz, novellák,
Bukarest : Kriterion ; [Bp.] : [Európa], 1982 Bucureşti : Poligr. "Casa Scînteii"
373 p. 21 cm
Sorozat: Horizont könyvek

[Az első tíz novellát angolból ford. Gergely Ágnes, A vihar kapujában c. kötet, Európa, 1974, újrakiadása;
a többit B. Fazekas László fordította oroszból, A hottoko álarc c. kötet, Magvető, 1979, újrakiadása]

Tartalom
Őszi hegyoldal 5 > hangoskönyv. Előadó: Bakonyi Orsolya
Az éneklő borz 13
A pókfonál 17 > hangoskönyv. Előadó: Bakonyi Orsolya
Az orr 21
A vihar kapujában 28
Szamurájok, csata előtt 35
A borféreg 41
A dohány meg az ördög 49
Az estély 57
A zsebkendő 64 > hangoskönyv. Előadó: Bakonyi Orsolya
A hottoko álarc 73
A majom 80
Ogata Rjoszai tanúvallomása 86
Egy fejvesztés története 92
Kesza és Morito 101
Gyilkosság a Kaika-korban 109
Egy keresztény halála 120
A felvilágosult feleség 131
Kétely 150
Dzsuriano Kicsiszuke 164
Biszei hiszékenysége 167
Mágikus csodák 169 > hangoskönyv. Előadó: Bakonyi Orsolya
Ősz 178
A fekete Madonna 192
A talált gyerek 197
A szalonka 203
A tábornok 212
A szent 232 > hangoskönyv. Előadó: Bakonyi Orsolya
A kert 237
Rukonomija kisasszony 245
Hina-babák 254
Jaszukicsi feljegyzéseiből 266
Rög 277
Csodálatos sziget 288
Szerelmes regény 296 > hangoskönyv. Előadó: Bakonyi Orsolya
Hunani legyező 302
Egy szocialista 315
Fogaskerekek 317
Egy őrült élete 346
Jegyzetek 367

Akutagava Rjúnoszuke
A vihar kapujában, novellák, [vál. és az utószót írta Gergely Ágnes] [ford. Gergely Ágnes, Vihar Judit].
2. bőv. kiad.
Budapest : Európa, 1992, Gyomaendrőd : Kner Ny. Kft.
153 p. 19 cm

Tartalom
A bozótmélyben (Jabu no naka) 5
A vihar kapujában (Rasómon) 23
A pókfonál (Kumo no ito) 35
Az éneklő borz (Tanuki [eredeti címe helyesen: 貉 Mudzsina]) 43
A dohány meg az ördög (Tabako to akuma) 51
Az orr (Hana) 65
A borféreg (Szakemusi [eredeti címe helyesen: 酒虫 Sucsú]) 79
Őszi hegyoldal (Súzanzu) 93
Tetvek (Sirami) 107
Az estély (Butókai) 119
A zsebkendő (Hankecsi) 131
Utószó 147

Akutagava Rjúnoszuke
A vihar kapujában, novellák, [vál. és az utószót írta Gergely Ágnes] [ford. Gergely Ágnes, Vihar Judit].
3. bőv. kiad.
Budapest : Ulpius-ház, 1999, Slovakia : [s.n.]
137 p. 20 cm

Tartalom
A bozótmélyben (Jabu no naka) 5
A vihar kapujában (Rasómon) 21
A pókfonál (Kumo no ito) 33
Az éneklő borz (Tanuki [eredeti címe helyesen: 貉 Mudzsina]) 41
A dohány meg az ördög (Tabako to akuma) 49
Az orr (Hana) 61
A borféreg (Szakemusi [eredeti címe helyesen: 酒虫 Sucsú]) 67
Őszi hegyoldal (Súzanzu) 85
Tetvek (Sirami) 99
Az estély (Butókai) 109
A zsebkendő (Hankecsi) 119
Utószó 133

Akutagava Rjúnoszuke
A vihar kapujában, novellák, [fordította: Gergely Ágnes, Vihar Judit]
Budapest : Scolar Kiadó, 2007.
208 p.
Sorozat: Scolar Szépirodalom

„A japán író tizenöt novelláját tartalmazza, a magyar kiadások közt először időrendi sorrendben. Az eddigi köteteket négy új fordítással, életrajzi táblázattal, irodalomjegyzékkel, és a fordítókról adott rövid tájékoztatással egészítettük ki."

Tartalom
A vihar kapujában (Rasómon) Gergely Ágnes fordítása 5
A dohány meg az ördög (Tabako to akuma) Gergely Ágnes fordítása 15
Az orr (Hana) Gergely Ágnes fordítása 26
Tetvek (Sirami) Gergely Ágnes fordítása 36
A zsebkendő (Hankecsi) Gergely Ágnes fordítása 44
A borféreg (Szakemusi [eredeti címe helyesen: 酒虫 Sucsú]) Gergely Ágnes fordítása 56
Az éneklő borz (Tanuki [eredeti címe helyesen: 貉 Mudzsina]) Gergely Ágnes fordítása 67
A pókfonál (Kumo no ito) Gergely Ágnes fordítása 72
Mori tanár úr (Mori szenszei) Vihar Judit fordítása 77
A pokol kínjai (Dzsigokuhen) Vihar Judit fordítása 97
Biszei hite (Biszei no sin) [Biszei = kínaiul: 尾生 Vej Seng] Vihar Judit fordítása 145
Az estély (Butókai) Gergely Ágnes fordítása 148
Őszi hegyoldal (Súzanzu) Gergely Ágnes fordítása 157
A bozótmélyben (Jabu no naka) Vihar Judit és Gergely Ágnes fordítása 168
Halottaskönyv (Tenkibo) Vihar Judit fordítása 184
Utószó - Gergely Ágnes 193
Időrendi táblázat - Vihar Judit 198

Riunoszuke Akutagava
Kessza és Morito (Thein Alfréd fordítása) - 袈裟と盛遠 Kesa to Moritō, 1918
in: Mai japán dekameron, Nyugat kiadás, Budapest, [1937], 20-36. old.

Akutagava Rjúnoszuke
O-Tomi érintetlensége (Hani Kjókó fordítása) - お富の貞操 Otomi no teisō, 1922
in: Nagyvilág, 1966. július, 985-989. old.

Hani Kjóko (羽仁協子 1929-2015) japán zenepedagógus, nevelő, műfordító. 
„A fordító, Hani Kjóko, híres japán családból származik, a nagyanyja volt az első japán női újságíró, az apja parlamenti képviselő, közismert történész, ő pedig kilenc évig élt Magyarországon, mielőtt megalapította a Kodály-intézetet Japánban." (Balogh B. Márton)

Akutagava Rjúnoszuke
A maniókakása (Sz. Holti Mária (1939-2001) fordítása) - 芋粥 Imogayu, 1916
O-Tomi hűsége (Sz. Holti Mária fordítása) - お富の貞操 Otomi no teisō, 1922
in: Modern japán elbeszélők, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967, 77-90. és 91-98. old.

Akutagava Rjúnoszuke
Irodalmi, nagyon is irodalmi (Varrók Ilona fordítása) - 文芸的な、余りに文芸的な Bungeiteki na, amarini Bungeiteki na, 1927
Helikon Világirodalmi Figyelő, 1979/1-2., 23-37. old.

Akutaga Rünoszke [sic!]:
Tavaszi este (Bede Béla fordítása) - 春の夜 Haru no yoru
7 Nap (Szabadka). 34. [35.!] évf. 1980. 21. sz. (május 23.) 13. old.

Akutagava Rjúnoszuke
Egy félkegyelmű élete (Fázsy Anikó (1939-2016) fordítása) - 或阿呆の一生 Aru ahō no isshō, 1927
in: Nagyvilág, 1989. szeptember, 1345-1359. old.

Akutagava Rjúnoszuke
To Si-sun (Schönau Beatrix fordítása) – 杜子春 Toshishun [kínaiul: Du Zichun (Tu Ce-csun)], 1920
in: A Nametoko medve, [válogatás a Meidzsi, a Taisó és a Sóva korszak gyermekirodalmából] [vál. és ford. Schönau Beatrix], Primo Kiadó, [Budapest], 1992, 57-66. old.

Akutagava Rjúnoszuke
夢 [fordítása lehet Álom, illetve Álmok, a ford. megjegyzése] (Karsai István fordítása) - 夢 Yume, 1926
in: Art Limes, Tatabánya, 2000, 87-90. old.

Akutagava Rjúnoszuke
Pokoli borzalom (Vihar Judit fordítása) – 地獄変 Jigokuhen, 1918
in: Nagyvilág, 2005. október, 747-771. old.

Akutagava Rjúnoszuke
Mandarinok (Vihar Judit fordítása) - 蜜柑 Mikan, 1919
in: Műhely (Győr), 2010/1-2, 63-64. oldal; Irodalmi Szemle februári száma 2014/2

Akutagava Rjúnoszuke
A lóláb (Vihar Judit fordítása) - 馬の脚 Uma no ashi, 1925
Forrás: Műhely (Győr), 37. évf. 5. sz. 2014, 173-177. oldal

Akutagava Rjúnoszuke
Az álom (Vihar Judit fordítása) - 夢 Yume, 1926
in: Műhely (Győr) 2008/5. ÁLOM 1. 27-29. old.

Akutagawa Rjúnoszuke
Levél barátomnak (végrendelet) - 或旧友へ送る手記 Aru kyūyū e okuru shuki, 1927
in: Új Forrás, 2015/05, 3-6. old.

Akutagawa Rjúnoszuke
Az édeskrumpli-kása (Hani Kjóko fordítása; Lektorálta: Vihar Judit és Rátkai Luca) - 芋粥 Imogayu, 1916
Hidasi Judit - Vihar Judit (szerk.): Egy magyar lelkű japán: Hani Kjóko Budapest, Balassi, 2018. 70-83. old.

 

115 éve született Akutagava Rjúnoszuke
[07.03.02]
Forrás: http://www.anagykonyv.hu/

Száztizenöt éve, 1892. március 1-jén született Tokióban Akutagava Rjúnoszuke japán író, a modern japán novella mestere.

Mindössze harmincöt évet élt, s ahogy egy biográfusa megjegyezte, életének eseményeit folyóiratszámok és könyvkiadási dátumok jelzik. Sikeres és termékeny író volt, versek, tanulmányok, egy kisregény és hét kötet novella maradt utána. A hétköznapjaiban megjelenő megmagyarázhatatlan szorongás, a hallucinációk és rémképek azonban árnyékot vetettek életére, s az öngyilkosságba kergették. Az ok talán a gyermekkorban keresendő: születése után kilenc hónappal anyja meghalt, apja pedig nem tudta felvállalni a gyermeknevelés nehézségeit, s az anyai nagybácsi, Akutagava Michiaki gondjaira bízta a fiút. Akutagava adoptálta a gyermeket, s minden tőle telhetőt megtett, hogy a fiú kiegyensúlyozott családban nőjön fel.

Az érzékeny ifjú legfőbb foglalatossága az olvasás volt, egyrészt ősi japán és kínai mesék, tradicionális történetek, másrészt a modern nyugati irodalom remekei, Strindberg, Mérimée, Baudelaire, Flaubert művei ragadták magukkal. Közben szorgalmasan tanulta a nyelveket, s 1913-ban a Tokiói Császári Egyetem angol szakos hallgatója lett. Az egyetemi évekre tehető írói pályafutásának kezdete: eleinte műfordítással foglalkozott, első jelentősebb munkája Anatole France Balthasar című művének japán tolmácsolása volt, majd barátaival létrehozta a Sin Sicsou című irodalmi lapot, amelyben első elbeszélései is megjelentek. Ez a magazin közölte A vihar kapujában című novelláját is, amely már komoly sikert aratott.

1916-ban egyetemi oklevelet szerzett, disszertációjának témája a XIX. századvégi angol irodalom egyik különös alakja, a költő-iparművész-tipográfus és politikai agitátor William Morris munkássága volt. Ugyanebben az évben a Sin Sicsou lapjain megjelent Az orr című elbeszélése, amely ráirányította az irodalmi közvélemény figyelmét, idősebb pályatársa, Nacume Szószeki is elismerő szavakkal bíztatta további munkára. Nem hasztalanul, hiszen ettől kezdve sorra jelentek meg novellái, amelyekből több kötetet is összeállított.

Az egyetem elvégzése után Akutagava úgy gondolta, hogy csak az irodalomból próbál majd megélni, ám hamarosan be kellett látnia, hogy erre az érzékelhető siker ellenére sincs esélye. Tanítani kezdett, majd az Oszaka Mainicsi Sinbun című újság külső munkatársa lett. 1918-ban megnősült, három fia közül Hirosi népszerű színész, Jaszusi pedig neves zeneszerző lett.

Akutagava 1921-ben az Oszaka Mainicsi tudósítójaként Kínába utazott, mentális egészsége azonban ekkorra már úgy megromlott, hogy képtelen volt arra, hogy egy sort is írjon. Hazatérése után nem sokkal ismét egyensúlyba került, s megírta egyik legismertebb, legérdekesebb elbeszélését, A bozótmélyben címmel (más fordításban A cserjésben címet kapta). A talányos történetben egy fiatal szamurájt és feleségét megtámadja egy útonálló, aki a szamurájt fához kötözi, az asszonyt pedig a férj szeme láttára megbecsteleníti, a történet végén a férj meghal. Az esetről szóló különböző tanúvallomásokból különböző nézőpontokból ismerhetjük meg a történetet, a teljes igazság azonban talányos és megfoghatatlan marad. Ebből a novellából és A vihar kapujában című elbeszéléséből rendezte 1950-ben Akira Kuroszava A vihar kapujában című filmet, amely 1951-ben elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt.

Utolsó műveiben (Fogaskerekek, Egy őrült élete) az egyre nyomasztóbbá váló testetlen félelmeit, nyugtalanító látomásait próbálta írásban feloldani, de kísérlete nem sikerült. 1927. július 24-én Veronál tabletták túladagolásával véget vetett életének.

Noha igen jelentős lírai életműve is, számos haikut írt, igazi sikerét rövid novelláinak köszönhette. Két korszak, két világ határán élt kezdettől, s műveiben is a Nyugat szellemiségét és a tradicionális keleti mentalitást, gondolkodásmódot, erkölcsöt próbálta összeegyeztetni. Szívesen fordult történetekért az ősi japán és kínai mondavilágba, ezeket új megvilágításba helyezve a modern pszichológia segítségével az általános emberi kérdéseknek adott új morális értelmezést. Pontos lélektani megfigyeléseit leheletfinom képekben rögzítette, stílusa visszafogott, elegáns, s legtöbb írása a szelíd humort, az iróniát sem nélkülözi. Számos novelláját magyarul is olvashatjuk A hottoko álarc, Az éneklő borz, A vihar kapujában című kötetekben, Müller Péter átdolgozásában pedig több hazai színpadon is bemutatták A vihar kapujában drámaváltozatát.

Emlékére és az ifjú tehetségek elismerésére 1935-ben jó barátja, Kan Kikucsi megalapította az Akutagava-díjat, amely az egyik legrangosabb irodalmi kitüntetés Japánban. Díjazottai között volt többek között Inoue Jaszusi, Endo Suszaku és a Nobel-díjas Oe Kenzaburo is.

 

 

AZ ÉNEKLŐ BORZ
Gergely Ágnes fordítása
A mű eredeti címe: 貉 Mujina, 1917
Forrás: A vihar kapujában, Budapest, Európa, 1974, 18-24. oldal

A Nihonsoki, vagyis a Japán Krónikák szerint Szuiko császárnő uralkodása harmincötödik esztendejének második havában, Micsinokuban történt, hogy egy borz első ízben emberi formát öltött magára.

Igaz, hogy az egyik krónikamásoló változatában emberi formát öltött borz helyett olyan borz szerepel, amelyet embernek néztek, de mivel a továbbiakban mindkét másolat megemlíti, hogy a borz énekelt, valószínűnek látszik, hogy -- akár emberi formát öltött, akár embernek nézték -- az éneklése éppen olyan volt, mint a közönséges halandóké.

Ezt megelőzően, a Szuininki feljegyzések szerint a nyolcvanhetedik évben fordult elő, hogy Tamba tartományban egy Mikaszo nevű ember kutyája felfalt egy borzot, amelynek gyomrában később megtalálták az összegörbült jaszakani ékszert. Az összegörbült ékszer törtérnetét azután Bakin is felhasználta a Hakken-den históriában, a Nyolc hős életrajzának abban a részében, amelyben Jao Bikinú Mjócsint mutatja be. Hanem Szuinin, a Jóakaratú császár idejében a borz mindössze a gyomrában hordott egy ragyogó ékkövet, de nem tudott kedve szerint úgy alakot váltani, ahogy a későbbi borzok. Tehát mégis, feltehetően Szuiko császárnő uralkodása harmincötödik esztendejének második havában történt, hogy a borz első ízben öltött magára emberi formát.

Természetesen a borz ősidoktol fogva ott élt Japán földjein és hegyeiben, egészen Dzsimmu császár keleti utazása óta. És a japán naptár szerinti 1288. évben elkezdte az embereket megbabonázni. Ez első hallásra talán meglepő. Ám érzésem szerint a dolog valahogy így kezdődött:

Azokban a napokban egy micsinokui lány, aki vizet hordott a tengerről, szerelmes volt egy falujabeli sóbányászba. De a lány az édesanyjával lakott együtt. És mivel úgy próbáltak éjszakánként találkozni, hogy az öregasszony ne szerezzen tudomást róla, egy-egy ilyen alkalom nem csekély izgalomba került.

A férfi minden éjjel átkelt egy tengerparti dombon, és megállapodott a lány házának közelében. A lány pedig akinek egész nap a találkán járt az esze, ilyenkor csendesen kiszökött a házból. Minthogy azonban nem akarta édesanyja érzéseit megbántani, rendszerint elkésett. Néha olyankor jött, mikor már halványodott a hold. Néha még akkor sem jött, mikor elérkezett a közelt és távolt felriasztó első kakasszó ideje.

Egyik éjjel miután ez így ment egy darabig, a férfi; aki egy magas szikla tövében kuporgott, mint az összecsavart falitekercs, ahogy ott várakozott, elkezdett énekelni, hogy elfojtsa magányosságát. Minden türelmetlensége felgyülemlett sós ízű torkáhan, és teljes erejéből beleénekelt az áramló tengerhabokba.

Odalenn az öregasszony meghallotta a dalt, és megkérdezte a szomszédos gyékényen fekvő lányát, mi lehet ez. A lány először alvást színlelt, de mikor az anyja másodszor és harmadszor is kérdezősködött, válaszolnia kellett. -- Nem nagyon hiszem hogy emberi hang -- mondta ravaszul, de a szíve a torkában dobogott.

-- Ugyan mi más tud énekelni, mint az ember -- kérdezte akkor az öregasszony. -- Esetleg -- válaszolta hirtelen ötlettel a lány, -- esetleg a borz. -- Az évszázadok során a szerelem mindig ilyen elmésségekre tanította az asszonyokat.

Másnap reggel az öregasszony elbeszélte a szomszédban lakó gyékényszövőnőnek, miféle dalt hallott az éjjel. Az öreg szövőnő szintén hallotta a dalt. Abban kételkedett ugyan, hogy a borz tudna énekelni, de mindenesetre továbbadta a történetet egy nádvágónak.

A történet szájról szájra járt, s végül fülébe jutott egy Micsinokuba tévedt kolduló szerzetesnek, aki logikusan elmagyarázta, miért tud énekelni a borz. A buddhista tanítás szerint ugyanis létezik lélekvándorlás. A borz lelke tehát valamikor ernberi lélek lehetett. Ami azt jelenti, hogy amire az ember képes, arra a borz is képes. S hogy valaki énekel egy holdfényes éjszakán; azon igazán nincs semmi csodálnivaló.

A faluban ezek után sorra jelentkeztek azok, akik hallották az éneklő borzot. Később előállt egy férfi azzal, hogy ő látta is a borzot. Egyik éjjel, mondta, ahogy a sirálytojásgyűjtésből hazafelé tartott a fövenyen, a maradék hófoltok fényében világosan látta, hogy az egyik tengerparti domb tövében egy borz fészkelődik, és közben énekel.

Aztán már a formáját is látták. Lassanként természetessé vált, hogy a falu apraja-nagyja, férfiak, nők, lényegében mindenki hallotta az énekszót. Néha a dombok felől jött. Máskor a tengerről. Néha viszont a dombok és a tenger között szétszórt zsúpfedelű házak tetejéről. És ez még nem minden. Egyik éjszaka a lány, aki vizet hordott a tengerről, maga is megrettent a hirtelen énekszótól.

A lány természetesen azt hitte, hogy a férfi énekel. Figyelte az édesanyja lélegzését, és mikor úgy gondolta, hogy az öregasszony mélyen alszik, kisurrant a paplan alól, parányit félretolta az ajtót, és kilesett a sötétbe. Odakinn halvány holdvilág volt, hullámmorajlás, sehol semmi férfi. A csípős tavaszi éjszakában a lány önkéntelenül az arcához szorította a kezét, és állt, mint akit odaszögeztek. A homokban, az ajtó előtt homályosan feltünedeztek a borz elszéledő lábnyomai.

A történetet azonnal elvitték száz meg száz mérföldön túlra, hegyen át, folyón át, egészen a főváros környékéig. Jamasiróban a borzok elkezdték változtatni az alakjukat. Omiból hasonló hírek jöttek. Végül a borzzal rokonságot tartó hím mosómedve is emberi alakba bújt, és a Tokugava-korszakhan egy Szado-no-Dandzaburó nevű suhanc, aki pedig se borz nem volt, se hím mosómedve, sorra megbabonázta az embereket, még a tenger túlpartján levő Ecsizen tartományban is.

Nem babonázta meg őket, csak az emberek hitték, hogy úgy van, mondhatná valaki. De végre is, mi a különbség a között, ha az embert megbabonázzák és a között, ha az ember azt hiszi, hogy megbabonázták?

És ez nemcsak a borzok esetében igaz. Vagy nem valóság, hogy mindaz, ami a szemünkben létezik, végső fokon olyasmi, aminek hiszünk a létezésében?

Yeats írja A kelta homályban; hogy a Gill-tó partján néhány gyerek szó szerint elhitte, hogy egy kék-fehér köntöst viselő protestáns kislány maga a Szűzanya. Ha úgy gondolunk rájuk, hogy mindketten az emberi képzeletben élnek, nincs különbség a tóparti Mária és a vadonbeli borz közt.

Miért ne hinnénk abban, ami bennünk él, éppúgy, ahogy elődeink elhitték, hogy a borz megbabonázta az embereket? És miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?

Azért nem szabad lebecsülnünk a borzot.

 

 

A ZSEBKENDŐ
Gergely Ágnes fordítása
A mű eredeti címe: 手巾 Hankechi, 1916
Forrás: A vihar kapujában, Budapest, Európa, 1974, 104-118. oldal
Vö. Résfilm Kardos Sándor rendező-operatőr kísérleti kisjátékfilmje (2005)

„... A Nyugatról nősült, teázgató profeszszor, aki a
gifui lámpás fényében Strindberget olvas, a japán
lovagi erkölcs felújításáról ábrándozik, s arról, hogy Japán
"híd lehetne a Kelet és a Nyugat között" - összeroppan,
mikor a felismerés villámcsapásában ráömlik az a képzelt híd.
Nem lehet két kultúra ütközőpontján élni, tisztázatlanul.
Csak felőrlődni, felmorzsolódni lehet.”
(Gergely Ágnes)

岐阜提灯 Gifu chōchin (gifui lámpás)

 

Haszegava Kinzó professzor, a Császári Egyetem jogi
karának tanára a verandán, egy nádfonatú karosszékben
üldögélt és Strindberg Dramaturgiáját olvasta.

A professzor különben gyarmatpolitikával foglalkozott.
Az olvasó tehát méltán meglepődhet, hogy került a kezébe
a Dramaturgia. De Haszegava professzor - aki nemcsak
elismert tudós, de elismert pedagógus is volt -, még ha szak-
mai kutatásai nem okvetlenül igényelték, kevés szabad ide-
jében akkor is mindig mindenféle könyvet átnézett, ami a
korszak diákjainak gondolat- és érzésvilágát valamilyen
módon befolyásolta. Az igazat megvallva, nemrégiben azért
olvasta el az Elképzeléseket és a De Profundist, mert az egyik
szemináriumban, ahol egyéb teendői mellett a vezetői tisz-
tet is ellátta, a hallgatók nagyon szerették Oscar Wilde-ot .

Minthogy a professzor ilyen ember volt, nem kell csodál-
koznunk, hogy a modern európai drámával és színjátszással
foglalkozó tanulmányt szemelte ki mai olvasmányául. Hi-
szen hallgatói közt nemcsak olyanok voltak, akik színikri-
tikát írtak Ibsenről, Strindbergről és Maeterlinckről; akadt
néhány lelkes fiatalember, aki eltökélte, hogy követi a mo-
dern színpadi szerzők útját, és drámaírásnak szenteli az
életét.

Valahányszor egy-egy izgalmas fejezet végére ért, a
professzor letette a sárga vászonkötésű könyvet az ölébe,
és szórakozottan bámult a gifui papírlámpásra, amely a
verandán lógott. Különös, de ez a tétova mozdulat nyom-
ban messzire vitte Strindbergtől. Strindberg helyett fele-
ségére gondolt, akivel együtt vették ezt a gifui lámpást. A
professzor valaha Amerikában tanult, ott nősült meg. Fele-
sége természetesen amerikai volt. De az asszony éppúgy
szerette Japánt és a japánokat, mint ő. Különösen a fino-
man kimunkált japán iparművészeti tárgyakat kedvelte.
Az tehát, hogy a gifui lámpást kiakasztották a verandára
inkább az asszony keletrajongásának egy pillanatát idézte
fel, mintsem a professzor kedvtelését.

Letette a könyvet, feleségére és a gifui lámpásra gondolt,
s a japán civilizációra, amit ez a lámpás képvisel. Hite sze-
rint a japán civilizáció szépen fejlődött az elmúlt ötven év
alatt - gazdasági dolgokban. De a szellemi életben szinte
lehetetlen valami említésre méltó fejlődést kimutatni. Sőt
bizonyos tekintetben inkább a szellem hanyatlásáról be-
szélhetünk. Akkor hát (és ez a mai gondolkodók sürgető fel-
adata) mit kell tenni, hogy meggátoljuk a szellem sorvadá-
sát? Nincs más, mint rábízni magunkat a sajátságos japán
lovagi erkölcsre, a busidóra. A busido egyáltalán nem egy
szigetország szűk látókörű erkölcstana. Inkább olyasvalami,
amit az európai és az amerikai nemzetek keresztény szelle-
miségével azonosíthatunk. Ha a busido segítségével új irány
alakulna ki a modern japán eszmei áramlatokban, az nem
csupán a japán szellemi civilizációt gazdagítaná, hanem
megkönnyítené a japán nép s az európai és amerikai népek
közötti kölcsönös megértést is. És megóvná a nemzetközi
békét.

Ekképpen Japán, tűnődött a professzor, híd lehetne a
Kelet és a Nyugat között. A tűnődés egyáltalán nem volt
kellemetlen: felesége, a gifui lámpás s a lámpás képviselte
japán civilizáció - a gondolattársítás harmonikusan elren-
deződött a professzor tudatában. De ahogy újra meg újra
végigélvezte a következtetés láncolatát, lassan rájött, hogy
gondolatai még olvasás közben is messzire kalandoznak
Strindbergtől. Megrázta a fejét, kissé ingerülten; figyelmét
buzgón a finom betűkre összpontosította, s ahogy ismét
olvasni kezdett, a következő bekezdés került a szeme elé:

„Ha a színész valamilyen közismert érzelem ábrázolására
megtalálja a megfelelő kifejezést, s ily módon népszerűsé-
get szerez magának: részben, mert könnyű, és részben, mert
sikere volt vele, hajlamos lesz arra, hogy akár kell, akár
nem kell, alkalmazza ezt a kifejezésmódot. Ez pedig modo-
rosság.”

A professzort mindig hidegen hagyta a művészet, külö-
nösen a dráma. Még japán darabot is alig látott életében.
Egyszer valamelyik hallgatójának dolgozatában ez a név
fordult elő: „Baiko”. A professzor, aki büszke volt lexiká-
lis tudására, nem tudta, mit jelent ez a név. Mikor tehát al-
kalma nyílt rá, magához kérette a hallgatót, és megkérdezte:

- Ide figyeljen, mi ez a „Baiko”?

- Baiko? Baiko színész, jelenleg a Maru-no-ucsin, a
Császári Színházban játssza Miszao szerepét a Taikoki
Dzsudanme című darabban.

A diák kokurai vitorlavászonból készült férfiszoknyát,
hamakát viselt, és rendkívül udvariasan beszélt a profesz-
szorral. A professzornak viszont semmiféle véleménye nem
volt a színpadi előadás különböző szabályairól, amelyekhez
Strindberg olyan tömör megjegyzéseket fűzött. Éppen csak
az váltott ki belőle valamelyes érdeklődést, hogy eszébe
jutott egy-két jó kis színházi este azokból az időkből, mikor
még Nyugaton diákoskodott. Úgyszólván nem sok különb-
ség volt közte és a középiskolai angoltanár közt, aki azért
olvassa Bernard Shaw darabjait, mert anglicizmusokra va-
dászik. De hát az érdeklődés mindenképpen érdeklődés.

Még most sem égett a veranda mennyezetéről lecsüngő
gifui lámpás. Haszegava professzor a nádfonatú karosszék-
ben ült, és Strindberg Dramaturgiáját olvasta. Ha csak
ennyit írok, azt hiszem, az olvasó akkor is könnyen elkép-
zelheti, milyen hosszú volt ez a kora nyári délután. De ezzel
egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a professzor unat-
kozott. Ha valaki megpróbálja így értelmezni a szavaimat,
az önkényes belemagyarázás, mondanivalóm cinikus elfer-
dítése.

Hiszen a professzornak még Strindberg tanulmányozá-
sát is abba kellett hagynia. A szobalány váratlanul megza-
varta ártatlan időtöltését, ugyanis látogatót jelentett be.
Akármilyen hosszú is a nap, úgy látszik, a világ végül min-
dig kihozza az embert a sodrából.

A professzor letette a könyvet, és rápillantott a keskeny
névjegyre. amit a szobalány az imént átnyújtott neki. Az
elefántcsont kártyára apró betűkkel volt rányomtatva a
név: Nisijama Acuko. Biztos volt benne, hogy sohasem hal-
lotta ezt a nevet. Mégis, ahogy a karosszékből fölkelt, gon-
dolatban végigszaladt ismerősei névsorán, hogy ellenőrizze
memóriáját. De hiába, széles ismeretségi köréből egyetlen
arc sem bukkant föl, ami ehhez a női névhez kapcsolódott
volna. így aztán beletette a névjegyet könyvjelzőnek a
Strindberg-kötetbe, lerakta a könyvet a székre, kínosan
megigazgatta béleletlen, vastag selyemkimonóját, s. köz-
ben még egy pillantást vetett, az orra előtt lógó gifui lám-
pásra. Az ilyen esetekben valószínűleg mindig igaz, hogy a
házigazda, aki megvárakoztatja a vendéget, türelmetle-
nebb, mint a vendég, akit megvárakoztatnak. Persze most
nem fogok a történettől elkanyarodni csak azért, hogy meg-
magyarázzam: a professzor, aki mindig adott az illemre,
akkor is ugyanilyen türelmetlen lett volna, ha látogatója
történetesen nem ez az ismeretlen nő.

Miután gondosan kiszámította a várakoztatási időt, a
professzor végül kinyitotta fogadószobájának ajtaját. Abban
a pillanatban, ahogy a szobába lépett és az ajtó nyitógomb-
ját el engedte, egy negyven év körüli hölgy emelkedett föl a
székről. A professzort megzavarta a hirtelen kép: a látogató
elegáns acélszürke atlaszszövetből készült béleletlen köntöst
viselt, s ahol a finom, csíkos szövésű, fekete selyem félkabát.
a haori, kissé lazán szétnyílt, a széles selyemövet ízléses gyé-
mántkeretbe foglalt almazöld drágakő kapocs tartotta össze.
Ilyen apróságokra rendszerint nem figyelt föl a professzor,
de most azt is észrevette, hogy a hölgy feltűzve hordja a
haját, mint a férjes asszonyok. Kerek arca, jellegzetesen
japános, borostyánszínű bőre - egész megjelenése arra val-
lott, hogy tekintélyes családanya.

- Haszegava vagyok - mondta a professzor, és kedé-
lyesen meghajolt. Úgy gondolta, ezek után az asszony való-
színűleg szóba hozza, hogy már találkoztak valahol.

_ Nisijama Kenicsiró anyja vagyok - mondta egy-
szerűen az asszony, és udvariasan viszonozta a bókot.

Nisijama Kenicsiró - a professzor emlékezett a névre.
A fiú azoknak a hallgatóknak a köréhez tartozott, akik kri-
tikai dolgozatokat írtak. Ibsenről és Strindbergről; szakte-
rülete - emlékezete szerint - a német jog volt; s az egye-
temi órák végeztével gyakran fölkereste otthonában a pro-
fesszort, hogy megtárgyaljon vele néhány elméleti kérdést.
Tavasszal hashártya gyulladást kapott, bevitték az egyete-
mi klinikára, s a professzor néhány alkalommal érdeklő-
dött is utána, kétszer vagy háromszor. Nem véletlen tehát,
hogy a professzor úgy érezte, látta már az asszony arcát
valahol. Az az életvidám, sűrű szemöldökű fiatalember és
ez az asszony olyan meglepően hasonlítanak egymásra, mint
a görögdinnye egyik fele a másikra.

- Ó, igazán? A Nisijama fiú édesanyja!

A professzor elismerően bólintott, és rámutatott egy
székre az apró asztal túloldalán.

- Kérem, foglaljon helyet.

A hölgy előbb elnézést kért a váratlan látogatásért. majd
ismét udvariasan meghajolt, és leült a kijelölt helyre. Köz-
ben elővett valami fehéret, valami zsebkendőfélét a kimo-
nója ujjából. A professzor, ahogy ezt meglátta, nyomban
felkínálta neki az asztalon heverő koreai legyezőt, és leült
a szemben levő székre.

- Nagyon szép ez a lakás - mondta a hölgy, és kicsit
erőltetett mozdulattal körülnézett a szobában.

- Inkább csak nagy, és nem is nagyon törődöm vele.

A professzor megszokta az efféle dicséreteket, ezért mi-
kor intésére a szobalány letette a jégbehűtött teát a vendég
elé, gyorsan fordított egyet a témán.

- Hogy van a Nisijama fiú? Van-e valami változás az
állapotában?

- Igen, van.

A hölgy egy pillanatig szerényen hallgatott, kezét össze-
kulcsolta a térdén, aztán nyugodtan folytatta. Halkan be-
szélt és hangsúlytalanul.

- Tulajdonképpen a fiam miatt jöttem. Végül is nem
tudtak segíteni rajta. Míg élt a fiam, ön nagyon jó volt hoz-
zá, és...

A professzor, aki azt hitte, a hölgy illendőségből nem
nyúl a teájához, éppen ajkához emelte a csészét. Úgy gon-
dolta, jobb, ha példamutatóan kortyol egyet a teából, mint-
ha tolakodva unszolni kezdi a vendéget, hogy ő is igyon.
De mielőtt puha bajuszához ért volna a csésze, a professzor
fülét megütötték az asszony szavai. Most aztán igyon vagy
ne igyon? A kérdés, a fiatalember halálától függetlenül, egy
pillanatra felzaklatta a professzort. De nem tarthatta a vég-
telenségig ajka előtt a csészét. Ezért határozott mozdulat-
tal felhajtott egy fél csésze teát, majd homlokát kissé össze-
ráncolva, elfulladt hangon így szólt:

- Borzasztó.

- A fiam sokat emlegette önt a kórházban. Én sejtet-
tem, hogy ön nagyon elfoglalt, de gondoltam, ha tudatom
önnel, azzal talán a hálámat is...

- Ugyan kérem.

A professzor letette a csészét, és fölemelte a viasszal
bevont zöld legyezőt az asztalról.

- Tehát végül is nem tudtak segíteni rajta - mondta
zavartan. - Olyan ígéretes korban volt, és én mostanában
nem érdeklődtem a klinikán, de el se tudtam mást képzelni,
mint hogy valószínűleg nagyjából jól van. Na és mikor tör-
tént a - vagyis mikor állt be a halál?

- Tegnap volt egy hete.

- Ott benn a kórházban?

- Igen, ott.

- Hát ez döbbenetes.

- Mindent megpróbáltunk, amit lehetett, és most már
nincs más, mint beletörődni. De ha arra gondolok, ahogy
felneveltük, nem bírom a kétségbeesést magamba fojtani.

Beszélgetés közben a professzor érdekes megfigyelést
tett. Az asszonynak sem a testtartásán, sem a viselkedésén
nem látszott, hogy a fia haláláról beszél. Nem volt könnyes
a szeme. Természetes volt a beszédmodora. Ráadásul mosoly
játszott a szája szögletében. Ha valaki csak kívülről figyelte
volna, anélkül hogy a szavait hallaná, azt hitte volna biz-
tosan, hogy apró-cseprő hétköznapi dolgokról társalog. Sa-
játságos, gondolta a professzor.

 

Sok évvel ezelőtt történt, éppen mikor Berlinben diá-
koskodott, hogy a jelenlegi német császár apja, I. Vilmos
meghalt. A hírt kedvenc kávéházában hallotta meg, és el-
raktározta a közönséges napi események közé. Aztán fogta
a sétapálcáját, és jókedvűen visszament a penzióba, ahogy
máskor. De amint kinyitotta az ajtót, a két kisgyerek, aki
szintén a penzióban lakott, a nyakába ugrott és elkezdett
hangosan sírni. Barna kabátos, tizenkét éves kislány volt az
egyik, sötétkék térdnadrágos, kilencéves kisfiú a másik. A
professzor már akkor is nagyon szerette a gyerekeket, de
nem értette, mi ütött beléjük: vigasztalta őket, simogatta
fénylő hajukat, és újra meg újra megkérdezte tőlük, mi tör-
tént voltaképpen. De a gyerekek egyszerűen nem akarták
abbahagyni a sírást. A végén, lenyelve könnyeiket, elzokog-
ták, hogy: „A mi jó nagypapánk, a császár halott.”

Különös, gondolta akkor a professzor, hogy egy ország
császárának a halála még a gyerekeket is ennyire felkavar-
ja. De nem a császári ház és a nép közötti viszony problé-
máján tűnődött el. Nyugaton töltött évei során mindig mély
benyomást tett rá a nyugatiak gáttalan érzelmi kitörése,
ezen az eseten mégis meglepődött, mintha valami új jelen-
séggel állna szemben, ő , a tudós, a japán, a busido hívője.
Sohasem felejtette el ezt az akkor megismert érzést, a gya-
nakvás és a rokonszenv sajátos keverékét. Érdekes módon
most pontosan ugyanúgy meglepődött azon, hogy az asz-
szony nem sír. S az első felfedezést azonnal követte a másik.
A halott fiú emlékéről beszélgettek, hátrahagyott tárgyai-
ról, aztán mindennapi életének néhány epizódjáról, aztán
megint és még többet az emlékéről. A koreai legyező ekkor
véletlenül kicsúszott a professzor kezéből, és leesett az intar-
ziás padlóra. A téma természetesen nem volt olyan halaszt-
hatatlan, hogy egy pillanatra ne lehessen abbahagyni a tár-
salgást. A professzor tehát ültében előrehajolt, lenézett, és
kinyújtotta kezét a padló felé. A legyező az apró asztal alatt
hevert, a hölgy fehér zoknis lába mellett, amely kilátszott
a getából, a japán facipőből.

Aztán a professzor tekintete följebb siklott. Az asszony
térdére. Összekulcsolt kezében a zsebkendőre. Természete-
sen nem ez volt a felfedezés. De a professzor észrevette,
hogy az asszony keze iszonyúan reszket. S hogy - való-
színűleg érzelmi felindultságának elfojtására - azzal a resz-
kető kézzel úgy kapaszkodik a zsebkendőbe, hogy az anyag
kettérepedt. Az összegyűrt selyemzsebkendő hímzett sze-
gélye ide-oda mozgott az asszony finom ujjai között, mintha
zizegtetné a szél. Ott ült a hölgy, mosolygó arccal, igen, de
a teste az első pillanattól fogva zokogott.

Mire fölvette a legyezőt és fölemelte az arcát, a profesz-
szornak megváltozott az arckifejezése. Nagyon bonyolult
volt ez az arckifejezés: mintha a tiszteletérzést - hiszen
látta, amit nem kellett volna látnia - s azt a fajta elégült-
séget, amit ennek az érzésnek a tudomásulvétele okozott,
valami túlzott drámaisággal közvetítette volna.

- Ó, asszonyom, nekem nincs gyermekem, mégis töké-
letesen megértem az ön bánatát - mondta mély, együttér-
ző hangon a professzor, fejét kissé hátrabillentve, mintha
bántaná a szemét valami.

- Köszönöm. De akármit mondunk is, már nincs segít-
ség, úgy hogy...

Az asszony feje alig észrevehetően előrecsuklott. Arcán
zavartalanul fénylett ugyanaz a mosoly.

 

Két óra telt el a látogatás óta. A professzor megfürdött,
megvacsorázott, frissítőül megevett néhány szem cseresz-
nyét, és kényelmesen letelepedett a verandán a nádfonatú
székbe.

Még mindig tartott a hosszú nyári alkonyat; a tágas
veranda szélesre tárt ablakaiban semmi jele nem volt a sö-
tétedésnek. A professzor keresztbe rakott lábbal ült, fejét a
széktámlára hajtotta, és a gifui lámpás rojtjait bámulta a
szürkületben. A Strindberg-könyv most is a kezében volt,
de szemmel láthatólag nem olvasta tovább. Nyilvánvaló,
hiszen képzeletét még mindig Nisijama Acuko nagyszerű
viselkedése foglalkoztatta.

Vacsora közben elmondta feleségének az egész történe-
tet. Áradozva beszélt a látogatóról, aki mintegy jelképe
annak, mit jelent Japán asszonyainak a busido erkölcs. A
történetet felesége, aki éppúgy szerette Japánt és a japáno-
kat, mint ő, rokonszenvvel hallgatta. A professzor pedig
boldog volt, hogy ilyen lelkes hallgatóra talált. Felesége, a
látogató és a gifui lámpás - az újabb gondolatkapcsolás
bizonyos etikai háttérből lebegett elő a professzor tudatá-
ban...

Nem tudom, meddig tartották fogva ezek a kellemes
gondolatok. Még mindig efféléken töprengett, mikor hirte-
len eszébe jutott, hogy az egyik folyóirat felkérte, írjon cik-
ket a Levelek mai fiatalokhoz című sorozat számára. A so-
rozatban a folyóirat az ország különböző vidékein élő híres
emberek véleményét közölte általános erkölcsi kérdésekről.
Ez a mai eset remek cikktéma, nyomban feldolgozza,
hozzáfűzi megjegyzéseit, és elküldi a lapnak, gondolta a pro-
fesszor, és megvakarta a fejét.

Ahogy a fejét vakarta, érezte, hogy valami van a kezé-
ben. A könyv volt, amiről mostanáig megfeledkezett. Ki-
nyitotta, ott, ahová nemrégiben berakta a névjegyet, annál
az oldalnál , aminek olvasásába már belefogott. Éppen ekkor
lépett be a szobalány, meggyújtotta feje fölött a gifui lám-
pást, úgyhogy most nem volt nehéz kivennie a finom betű-
ket. Rápillantott a könyvre, valahol találomra, az oldal kö-
zepén, de nem volt nagy kedve az olvasáshoz. Strindberg
ezt írta:

„Fiatal koromban sokat hallottam Madame Heiberg
zsebkendőjéről; a történet valószínűleg Párizsból származik.
Az embernek kettős játékáról beszéltek: Madame Heiberg
szétszaggatta a zsebkendőjét, miközben az arcán mosoly
játszott. Manapság az ilyesmit hatásvadászatnak nevez-
zük.”

A professzor térdére ejtette a könyvet. A könyv nyitva
volt, Nisijama Acuko névjegye még mindig odatapadt az
oldalak közé. De a professzor többé nem a látogatóra gon-
dolt. Nem a feleségére és nem a japán civilizációra. Leírha-
tatlan szorongás fogta el, hogy valami megbontja a dolgok
békés harmóniáját. Nem, a színpadi trükknek, amelyet
Strindberg lecsepült, természetesen semmi köze nincs a
gyakorlati erkölcs kérdéséhez. Mégis, az, amit az előbb olva-
sott, valamit végigborzolt benne, valami fenyegető sejtést,
hogy a nagy nyugalom, amely a fürdés után eláradt a lel-
kében, egyszerre szertefoszlik. Hogy a busido erkölcs és mo-
dorosságai...

A professzor boldogtalanul megrázta a fejét, kétszer,
háromszor, aztán fölnézett, erőlködve belebámult a ragyo-
gó lámpafénybe, a gifui lámpáséba, amelyet elborítottak
a kézzel festett őszi vadvirágok.

 

 

A borféreg
A mű eredeti címe: 酒虫 Shuchū, 1916
Gergely Ágnes fordítása
Forrás: Forrás: A vihar kapujában, Budapest, Európa, 1974, 67-79. oldal

1.
Évek óta nem volt ilyen forróság. A kőpadlós házak cseréptetejének minden porcikája fásultan itta be a napfényt, mint az ólom, s a levegőben ígéret rezgett: ha ez így megy tovább, a fecskék és a fecsketojások halálra főnek odabenn a fészkeikben. Kinn a földeken a kender meg a köles petyhüdt fejjel csüngött lefelé: a termés még zöld volt, de a növényeket egyenként magához tikkasztotta az izzó talaj. S az ég a földek felett, akárhogy ragyogott a nap, ettől a hőségtől mégis megfakult és a felhőcsomók úgy lebegtek rajta, mint rizsfelfújt a cserépedényben. Három emberrel kezdődik a borféreg története, három emberrel, aki önszántából égette magát a szérűn, a perzselő nap alatt.
Különös látvány volt: az egyik meztelenül hanyatt feküdt a földön, s ráadásul keze-lába össze volt kötve egy hosszú zsineggel. Ez azonban, úgy látszik, nem nagyon izgatta. Alacsony, vörösre hízott férfi volt, kövér, mint a disznó, ránézésre alamuszi és lobbanékony. Feje mellé közepes méretű, mázatlan korsót tett valaki, de kívülről nem látszott, mi van a korsóban.
A másik férfi sárga köntöst viselt, fülében apró bronzkarikát: külseje nyomban elárulta, hogy különcködő buddhista pap. Rendkívül sötét bőre, göndör haja és szakálla pedig arra vallott, hogy Cungling nyugati részéből származik. Kezében piros nyelű, fehér szőrkorbácsot lóbált, egy ideig türelmesen hajtotta a meztelen férfi körül nyüzsgő legyeket és bögölyöket, aztán amikor a mozgásba kissé belefáradt, odament a mázatlan korsóhoz, és melléje telepedett, ünnepélyesen, mint egy pulykakakas.
A harmadik a nádfedelű ház eresze alatt állt, a szérűskert sarkában, távol a másik kettőtől. Álla hegyén valami szakállféle meredezett, akkora, mint a patkányfarok: ő maga földig érő fekete köpenyt hordott, hanyagul megkötött, széles barna övvel. Mivel időről időre jelentőségteljesen megsuhogtatta tollas fehér legyezőjét, nyilvánvalóan konfuciánus tudós volt, vagy valami hasonló.
Mindhárman hallgattak, mintha megbeszélték volna. Egyikük sem moccant. Láthatóan feszült érdeklődéssel vártak valamire, ami hamarosan bekövetkezik. Mindhárman visszafojtott lélegzettel vártak.
Dél felé járhatott az idő. Kutyaugatás se hallatszott: a kutyák valószínűleg forró déli álmukat aludták. A szérűskert körül néma mozdulatlanságba dőlt a kender meg a köles: a leveleket zöld ragyogásba fogta a napfény. Az égen a tikkasztó páralebegés mindent maga alá fojtott: mintha még a felhőcsomók is a levegő után kapkodtak volna ebben a szárazságban. A távoli horizontig ennyi volt az élet: a három férfi. Három hallgatag férfi, agyagfigurák az ősi kuangtungi templomokban.
Természetesen ez nem japán történet. Mindössze rövid összegzése annak, ami egy nyári délutánon a kínai Csangsanban lejátszódott, egy Liu nevű ember szérűskertjében.

2.
A férfi, aki meztelenül feküdt a lángoló napon, Liu Taj-cseng volt, a szérűskert gazdája, az egyik legtehetősebb csangsani birtokos. Egyetlen szenvedélye volt: az ital. Naphosszat meg nem vált volna a boroskupától. S nem volt akármilyen ivó: valahányszor töltött magának, felhajtott egy egész korsóval. De mint már céloztam rá, több mint kétszáz hold zsíros földje volt a város határában, fele kölessel bevetve, úgyhogy nem kellett tartania attól, hogy az ital felemészti a vagyonát.
Miért feküdt Liu meztelenül a forró napsütésben?
Előzőleg bambusznyugágyon heverészett egy szellős szoba mélyén, s miközben dámajátékot játszott egyik ivócimborájával, Szun mesterrel (a fehér legyezős konfuciánus tudóssal), egy kis szobalány lépett hozzá, és így szólt:
- Odakinn várakozik egy pap, aki azt állítja, hogy a Paocsang-templomból jön, és bebocsátást kér. Bebocsássam?
- Micsoda? A Paocsang-templomból? - kérdezte Liu pislogva, mintha káprázna a szeme. Aztán feltornászta vörösre hízott testét a nyugágyból, és így szólt: - Rendben van. Ereszd be. - És Szun mesterre pillantva hozzátette: - Ez lesz az a pap.
A Paocsang-templom papja a hegyekből érkezett. Környék szerte híres volt, mint a gyógyászati eljárások és a nemi ajzószerek alkalmazója. Csodálatos hírek kerengtek betegeiről: volt, aki szemidegbénulás után hirtelen visszanyerte a látását: volt, aki váratlanul kigyógyult a magtalanságból. A hírek Liuhoz és Szunhoz is eljutottak. Kinek a megbízásából állít be ide ez a hegyvidéki pap? Liu egyáltalán nem emlékezett rá, hogy valaha is érte küldött volna.
Liu tudniillik nem n agyon szerette a látogatókat. De ha már vendége volt, és jött egy másik, rendszerint szívélyesen fogadta az újonnan érkezőt. Gyerekes hiúság volt ez: valósággal kérkedni akart vele, hogy vendéget fogad egy másik vendég jelenlétében. S azután erről a hegyi papról olyan dicsérő leg beszélnek mindenfelé. Semmiképpen nem olyan vendég tehát, akit szégyellni kell. Nagyjából ilyen meggondolások alapján mondta Liu, hogy hajlandó a papot fogadni.
- Nem tudom elképzelni, mit akarhat.
- Kolduló szerzetes. Biztosan alamizsnát kér.
Amíg beszélgettek, a szobalány bebocsátotta a látogatót. Furcsa külsejű buddhista pap volt, magas, ametiszt szemű. Sárga köntösének vállára csomókban hulltak gubancos hajfürtjei. Esetlenül megállt a szoba közepén, kezében a piros nyelű légycsapóval. Sem főhajtással, sem szóval nem üdvözölte a házigazdát.
Liu várt egy darabig, aztán amikor már kínosan érezte magát, megszólalt:
- Mi járatban vagy?
- Te vagy az - mondta a hegyekből jött pap -, te vagy az, ugye? Te szereted olyan nagyon a bort?
- Én - válaszolta Liu bizonytalanul. Készületlenül érte a kérdés, s most segélykérő pillantással nézett Szun mesterre. De a tudós hűvösen tologatta maga előtt a dámajáték figuráit. Mintha más nem kötné le a figyelmét, csak a játék.
- Ritka betegség áldozata vagy. Tudsz róla? - kérdezte a hegyi pap indulatosan.
A "betegség" szóra Liu félrehúzta a száját.
- Betegség? - mondta kétkedő hangsúllyal, és megcirógatta a bambusznyugágyat. - Azt mondod, betegség?
- Azt.
- De hiszen gyerekkorom óta... - kezdte Liu, de a hegyi pap a szavába vágott.
- Soha nem rúgsz be, mikor iszol, igaz?
Liu a papra bámult, és elakadt a szava. Mert való igaz, akármennyit ivott, soha nem volt képes lerészegedni.
- Ez a betegség jele - mondta a hegyi pap, aztán alig észrevehetően elmosolyodott. - Borféreg lakik a gyomrodban. Sose leszel jól, míg meg nem szabadulsz tőle. Én azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.
- Meg tudsz gyógyítani? - kérdezte Liu, olyan önkéntelen szorongással a hangjában, hogy aztán maga is elszégyellte magát.
- Azért jöttem.
Szun mester, aki ez ideig csendben hallgatta a párbeszédet, egyszerre közbeszólt.
- Valami orvossággal csinálod?
- Nem - felelte a hegyi pap kurtán. - Nincs szükség orvosságra.
Szun mester szinte indokolatlan megvetést érzett mind a buddhizmus, mind a taoizmus iránt. Ezért buddhista vagy taoista papok társaságában ritkán szólalt meg. Most hirtelen mégis beleszólt a beszélgetésbe, mivel megütötte a fülét a "borféreg" kifejezés. Italos ember lévén, nyugtalankodni kezdett, nincs-e ilyen féreg az ő gyomrában is. De mikor megkapta a foghegyről odavetett választ, úgy érezte, a hegyi pap bolondnak nézi, és csendes bosszúsággal ismét rakosgatni kezdte a figurákat a táblán. Magában pedig elkönyvelte, hogy házigazdája, Liu valóban bolond, amiért beengedte ide ezt a szemtelen papot.
Liu azonban nem zavartatta magát. - Akkor hát tűvel csinálod?
- Nem. Sokkal egyszerűbben.
- Varázslattal?
- Még csak nem is varázslattal.
A rövid eszmecsere után a hegyi pap vázlatosan ismertette a gyógymódot. Eszerint a gyógymód egyetlen fontos mozzanata az, hogy meztelenre kell vetkőzni és mozdulatlanul kifeküdni a napra. Liu egyszerűnek találta a dolgot. Ha a baj ilyen könnyen gyógyítható, gyerünk, lássuk azt a gyógyulást. Amellett Liu tudat alatt kíváncsi is volt, milyen érzés lesz, ha kigyógyítja ez a hegyi pap.
Úgyhogy a végén kis főhajtással azt mondta:
- Kérlek, fogj hozzá, egyszer alávetem magam.
Így került Liu meztelenül a pörkölő napfény alá, a szérűskertbe.
Mivel a hegyi pap kijelentette, hogy nem szabad mozdulnia, alaposan megkötözték a zsineggel. Egyik szolgájának pedig meghagyták, hozzon mázatlan korsót, töltse meg borral, tegye oda Liu fejéhez. És mivel jelen volt a megbeszélésen, Liu ivócimborájának, Szun mesternek is végig kellett néznie a különös eljárást.
Hármuk közül csak a hegyi pap tudta, mi a borféreg, mi történik, ha kijön a gyomorból, és minek van Liu fejénél a korsó. Az olvasó azt mondhatja erre, hogy Liu, aki meztelenül odafekszik a rekkenő napra, és még csak nem is tudja, mit csinál, műveletlen alak. Szerintem iskolázott átlagemberek hasonló dolgokat szoktak művelni.

3.
Tombolt a hőség. Az izzadság kiült Liu homlokára: a felforrósult cseppek azonnal a szemébe gurultak. Össze volt kötve a keze, nem tudta a homlokát megtörölni. Megpróbált a verejtékcseppek útján változtatni, úgy, hogy a fejét megmozdította, de az erőlködéstől heves szédülés fogta el, s így az elképzeléssel csalódottan felhagyott. Közben a verejték kíméletlenül belepte a szemhéját, körüljárta az orrát, a száját, lefutott az álla alá, fertelmes érzés volt.
Mostanáig legalább nyitva tartotta a szemét, pislogva nézett a színehagyott égre, látta kenderföldek tikkadt leveleit, de a csorgó izzadság ebben is megakadályozta. És, életében először, rádöbbent, hogy ha az izzadság bekerül az ember szemébe, csíp. Akkor lehunyta a szemét, jámboran, mint a vágóhídra szánt birka, és fegyelmezetten tűrte, hogy égesse a nap: és akkor végig az arca és a teste és bőrének minden magasba fordult sejtdarabja apránként elkezdett fájni. Egész bőrfelületén szétfeszült valami hatalmas mozgású erő, de magában a bőrben nem volt egy jottányi ruganyosság. S a fájdalomban egyetlen nagy sajgás volt a teste. Az izzadás semmi sem volt ehhez a fájdalomhoz képest. Liu megbánta, hogy alávetette magát a hegyi pap gyógyítási módszerének.
Aztán rá kellett jönnie, hogy a fájdalom még nem a legrosszabb. Jött a szomjúság. Liu emlékezett, hogy Cao Cao, a Három Királyság korának híres hadvezére egyszer úgy csillapította a katonái szomjúságát, hogy azt mondta nekik, szilvafákkal teli kert felé haladnak. De akármilyen erősen gondolt Liu az édes-savanykás szilvaízre, éppolyan szomjas volt, mint azelőtt. Megpróbálta mozgatni az állát, harapdálni a nyelvét, de a szájából nem múlt el a láz. És talán valamivel könnyebb lett volna, ha nincs a fejénél a mázatlan korsó. De a korsó nyílásából a mézes borillat szünet nélkül ostromolta az orrát. S ebben a lelkiállapotban úgy érezte, hogy a borillat percről percre csak erősebb. Legalább, gondolta, legalább meg kellene a korsót nézni. Kinyitotta a szemét. Oldalra pillantott, látta a korsó nyílását, a korsó gyengéden duzzadó hajlatának felső részét. Ennyit látott a szemével, de a képzeletében fellebegett az aranyszínű bor, ott benn, a korsó színültig telt, árnyas belsejében. Önkéntelenül megnyalta kicserepesedett ajkát, a nyelve száraz volt, a szájából kiapadt a nyál. Még a verejtékezés is megállt, az izzadságcseppeket fölszárította a nap.
Két vagy három iszonyú szédülésroham következett. Aztán fejgörcs. Liu már gyűlölte a hegyi papot. Nem értette, hogy ő, a tekintélyes birtokos miként engedhette meg magának, hogy ez a sima beszédű alak rászedje, hogy ilyen bolondnak való kínokat állhasson ki vele. És közben egyre szárazabb és szárazabb lett a torka. A gyomorszáján furcsa émelygést érzett. Nem, nem megy tovább. Nem fekszik tovább mozdulatlanul. Hirtelen elhatározta, megmondja a papnak, hagyja abba a gyógyítást, elég volt. Zihálva kinyitotta a száját.
S akkor megtörtént. Érezte, hogy a mellkasából valami leírhatatlan massza csúszni kezd lassan, felfelé a torkán. Hol tekereg, mint a giliszta, hol kúszik, mint a gyík. Valami puha dolog jön, araszolgat végig a nyelőcsövén. És ahogy érezte, hogy átvergődik az ádámcsutkáján, az a halszerű, puha valami egyszerre felbukott a sötét mélységből, és energikusan kiugrott a külvilágba.
Abban a pillanatban a korsó felől csobbanás hallatszott.
A hegyi pap gyorsan fölkelt a nyugalmas törökülésből, és hozzáfogott, hogy leoldja Liu testéről a zsineget. A borféreg kinn volt, föllélegeztek mindnyájan.
- Kinn van? - kérdezte nyöszörögve Liu, fölemelve szédülő fejét, kíváncsiságában még a szomjúságról is megfeledkezve, és meztelenül odamászott a korsóhoz. A látványra Szun mester arcához emelte napvédő, tollas fehér legyezőjét, s a többiekhez sietett. Együtt néztek bele hárman a korsóba, és látták, amint egy szalamandra formájú, élénkcinóber színű valami körbe-körbe úszkál a borban. Körülbelül háromhüvelyknyi hosszú lehetett. Szája is volt és szeme is. És úszás közben nagyokat ivott a borból. Mikor Liu ezt meglátta, hirtelen elfogta a hányás.

4.
A hegyi pap gyógykezelésének hatása az első perctől fogva nyilvánvaló volt. attól a naptól kezdve Liu Tajcseng nem ivott egyetlen korty bort sem. A bornak még a szagát is megutálta. De, különös módon, az egészsége rohamos hanyatlásnak indult. Három év telt el azóta, hogy Liu kihányta a borférget, de régi, kerekre hízott formájának árnyéka sem maradt. Fakó, sárgás bőre végigfeszül csontos arcán, halántékára csapzottan tapad a maradék hajtincs, és beszélik, évente többször is ágynak dől.
És nemcsak az egészsége rokkant meg azóta. Vagyona is sebesen megcsappant, s az a jó kétszáz hold zsíros föld, ott a város határában, csaknem teljes egészében idegen kézre jutott. Liu maga is kénytelen megragadni elfinomodott kezével a kapanyelet: életét nyomorultul, egyik napról a másikra tengeti.
Miért romlott meg Liu egészsége, mióta kihányta a borférget? Miért csappant meg a vagyona? A kérdések valószínűleg felmerülnek mindenkiben, aki tett és következmény összefüggésében vizsgálja a romlást. Az igazság az, hogy Csangsan minden rendű és rangú lakói e kérdéseket többszöri vizsgálat tárgyává tették, és adtak is rájuk mindenféle választ. Az a három válasz, amit az alábbiakban ismertetek, szerény válogatás a legrangosabbak közül.
Először. A borféreg áldás volt Liu életében, nem pedig csapás. Balszerencséjére találkozott a hülye hegyi pappal, és az ég adta áldást önszántából elvesztette.
Másodszor: A borféreg csapás volt Liu életében, nem pedig áldás. Józan ember nem éri fel ésszel, hogy volt képes Liu egy egész korsó bort egyszerre felhajtani. Ha nem szabadult volna meg a borféregtől, biztosan hamar meghal. Így tehát szerencsének kell tekinteni, hogy sebtiben ágynak dőlt és elszegényedett.
Harmadszor. A borféreg sem sorscsapás, sem áldás nem volt Liu életében. Liu erősen italos ember volt. Mikor a bort elvették tőle, semmi más nem maradt. Vagyis Liu önmaga volt a borféreg, és a borféreg volt Liu. Ezért mikor megszabadult a féregtől, voltaképpen önmagát ölte meg. Rövidre fogva a dolgot, azon a napon, mikor abbahagyta a borivást, Liu nem volt többé Liu. Ha pedig Liu meghalt, természetes, hogy az egykori Liuval egészsége és vagyona is eltávozott.
Hogy a válaszok közül melyik közelíti meg az igazságot, nem tudom. Csak azért írtam a történet végére ezeket az erkölcsi tanulságokat, hogy bemutassam: én is tudok úgy moralizálni, mint a kínai regényírók.

 

A pókfonál
Gergely Ágnes fordítása
A mű eredeti címe: 蜘蛛の糸 Kumo no ito, 1918
Forrás: A vihar kapujában, Budapest, Európa, 1974, 25-31. oldal

1

Magányosan őgyelgett Buddha egy napon a Paradicsom lótusztavának partszegélyén.

A víz fölött a virágzó tavi lótusz olyan fehér volt, mint a gyöngy, s a széttárt szirmok közt az arany bibék és porzószálak mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.

Reggel volt a Paradicsomban.

Buddha egyszerre megtorpant a vízparton, és a tó felszínét beborító levelek közt, egy nyíláson, lenézett a mélybe.

A Pokol padozata éppen ott volt a Paradicsom lótusztavának mélyében. A Szanzuno-Kavát, az alvilág folyóját, s a Hári-no-Jamát a rettentő tűhegyet olyan tisztán lehetett látni a tó kristályvizében, mintha három dimenzióban mutatná őket a mélység.

Buddha ekkor megpillantott egy Kandata nevű embert, aki a többi bűnössel együtt ott sínylődött a Pokol fenekén.

Kandata valamikor híres betörő volt, fosztogatott, gyilkolt, házakat gyújtott fel. Egy jótettet azonban mégiscsak a javára lehet írni. Egyszer, mikor keresztülvágott a sűrű erdőn észrevette, hogy az út mentén mászik egy pók. Kandata felkapta a lábát, hogy az állatkát halálra tapossa, aztán hirtelen ezt gondolta: ,,Nem, mégsem. Ennek a semmi kis élőlénynek is van lelke, igazán nem volna szép ha gondatlanul elpusztítanám.'' És hagyta, hogy továbbmásszon a pók.

Ahogy lenézett a Pokolba, Buddhának eszébe jutott, hogyan mentette meg Kandata a pók életét. S a jó cselekedet jutalmául Buddha elhatározta, ha alkalom nyílik, kiszabadítja Kandatát a Pokolból. Szerencsére, amint körülnézett, meglátott egy pókot, amely éppen szépséges ezüstfonalat szőtt a jégmadárszínű lótuszleveleken.

Buddha derűsen fölemelte a pókfonalat. Megfogta, és a gyöngyfehér virágok közt, a nyíláson át, lebocsátotta a Pokol mélységes fenekére.

2

Kandata a többi bűnössel együtt hol fölbukott, hol alámerült a Pokol padozatán a Vértócsába.

Szuroksötét volt mindenütt, és amikor néha valami átcikázott a sötétségen, az csak a Hári-no-Jamá tűvillogása volt, még a sötétségnél is irtózatosabb. S aztán a temető csendje volt a mélyben, és semmi hang, csak egyszer-egyszer a bűnösök elfúló sóhajtása.

Aki már idáig jutott, úgy kimerült a Pokol felsőbb rétegeinek sokféle gyötrelmétől, hogy nem maradt ereje a jajgatásra sem.

Így aztán Kandata, akármilyen híres betörő volt, társaival együtt fulladozott a vérben, és vergődött a tócsában, mint a haldokló béka.

Aztán eljött a pillanat. Kandata véletlenül fölemelte a fejét, és ahogy fölnézett a Vértócsa mélyéből az égre, látta, hogy egy ezüstös pókfonál ereszkedik éppen őfelé, a magas, magas Mennyországból, lassan és halvány csillogással a szótalan sötétben, mintha félne az emberi pillantástól.

Kandata összecsapta a kezét örömében. Ha belekapaszkodna a pókfonálba, ha felmászna addig, amíg a fonál engedi, biztosan megmenekülne a Pokolból. Az ördögbe is, ha minden jól megy, még bekerülhet a Paradicsomba. S akkor soha nem kergetik fel a Hári-no-Jamára, és nem kell a Vértócsában elmerülnie.

Ahogy ezt végiggondolta, már meg is markolta a pókfonalat, és teljes erejéből mászni kezdett fölfelé. Híres betörő volt, régóta ismerte az efféle módszereket.

Hanem a Pokol kitudja-hány-milliárd mérföldnyire fekszik a Paradicsomtól. Akármennyire nekigyürkőzött Kandata, nem volt olyan könnyű kijutni innen. Erőlködött valameddig, de végül úgy kimerült, hogy egy hüvelyknyit nem bírt följebb kúszni. Mit volt mit tenni, kényszerpihenőt tartott, és ahogy ott csüngött a pókfonálon, lenézett a mélységes mélybe. Mostanáig annyira erőltette a mászást, hogy a Vértócsa, amelyben nemrég még fuldokolt, legnagyobb ámulatára teljesen eltűnt odalenn a sötét messzeségben. És az irtózatos Hári-no-Jamá homályos tűvillogása is alulról érkezett. Ha tehát ilyen iramban mászik fölfelé, könnyebben kijut a Pokolból, mint ahogy gondolta volna.

Összekulcsolt kézzel lógott a pókfonálon, és nevetett Kandata, és kiabált, úgy, ahogy soha az odalenn töltött évek alatt, és harsogta, hogy: ,,Sikerült! Sikerült!''

És akkor hirtelen meglátta, hogy a mélyből megannyi bűnös követi őt a pókfonálon, és hogy rendületlenül másznak följebb és följebb, mint a megeredt hangyaboly.

Kandatának belekáprázott a szeme a látványba, széles szája bambán kinyílt a csodálkozástól és a rémülettől. Hogy fogja ez a hajszálfinom pókfonál, amely őt is épp csak hogy megtartja, kibírni ennyi ember súlyát? Ha ég és föld között elszakad, akkor hiába küszködte föl magát idáig, maga is fejjel visszazuhan a Pokolba. Nem, nem, ez rettenetes volna, ez nem történhet meg.

Közben pedig a bűnösök százai és ezrei hemzsegtek kifelé a sötét Vértócsából, és teljes erejükből igyekeztek a magasba a csillogó, hajszálfinom pókfonálon. Ha most sürgősen nem csinál valamit, a fonál mindjárt kettészakad, és ő a mélybe hull. Kandata felüvöltött:

- Hé, ti bűnözők! Ez a pókfonál az enyém! Ki a fene mondta, hogy rámászhattok? Eresszétek el! Eresszétek el!

Ebben a pillanatban a pókfonál, amely mostanáig semmi jelét nem mutatta a gyengeségnek, hirtelen csattanva elrepedt azon a ponton, ahol Kandata beléfogódzott.

Minden hiába. Még sikoltani se maradt ideje. Nyílegyenesen, fejjel lefelé visszazuhant a sötétségbe, sebesen pörgött, pörgött, mint a búgócsiga.

A pókfonál pedig, a csillogó és hajszálfinom pókfonál, rövidre szaggatva csüngött a holdtalan, csillagtalan égből.

3

Amint ott álldogált a Paradicsom lótusztavának partszegélyén, Buddha közvetlen közelből szemlélte mindazt, ami történt, és mikor Kandata lesüllyedt, mint a kő, a Vértócsa fenekére, Buddha továbbsétált a parton, és elszomorodott.

Mert az, hogy Kandata a maga hideg szívével csak a saját életét mentette volna meg a Pokolból s hogy ezért elnyerte méltó büntetését és visszahullott a Pokolba, Buddhában mélységes szánalmat ébresztett. De a Paradicsom lótusztavának virágai nem törődtek az efféle dolgokkal.

A gyöngyfehér virágok Buddha lába előtt himbálóztak. S ahogy himbálták magukat, a széttárt szirmok közt az arany bibék mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.

Dél volt a Paradicsomban.

 

 

BISZEI HISZÉKENYSÉGE
B. Fazekas László fordítása
A mű eredeti címe: 尾生の信 Bisei no shin, 1920
Forrás: A hottoko álarc, Budapest, Magvető Kiadó, 1979, 134-136. oldal

Akutagava elbeszélésében Biszei - kínaiul
Wei Sheng (Vej Seng) - többezer éves
legendáját idézi, amivel már példálódzott
Zhuangzi (Csuang-ce) és Sima Qian
(Sze-ma Csien) is. [Terebess szerk.]

Biszei a híd alatt állt, és várta a nőt.
Fölötte a magas, borostyánnal félig benőtt kőkorláton túl időnként megvillantak a hídon átkelő járókelők fehér ruhái, melyeket a lemenő fényes nap megvilágított, s a szél kissé meglebegtetett... De a nő nem jött.
Biszei kissé türelmetlenül egészen közel ment a vízhez, és nézte a nyugodt folyót, amelyen egyetlen csónak sem látszott.
A folyó mentén tömör falként zöld nád nőtt, a nád fölött pedig helyenként sűrű fűzfacsoportok gömbölyödtek. S noha a folyó széles volt, a nádas által leszűkített vízfelület keskenynek látszott. A tiszta víz szalagja, amint csendesen kanyargott a nádasban, aranyszínben tükrözte vissza az egyetlen gyöngyházfelhőt... De a nő nem jött.
Biszei távolabb ment a víztől, fel-alá járkált a keskeny, part menti zátonyon, és hallgatózni kezdett a csendesen leszálló félhomályban.
A hídon már elcsendesedett a forgalom. Sem a léptek zaja, sem lódobogás, sem a szekerek csörömpölése nem hallatszott onnan, csupán a szél sustorgott, a nádas zizegett, a víz csobogott... aztán valahol éles hangon elkiáltotta magát egy kócsag. Biszei megállt: szemmel láthatólag keződik a dagály, az iszapos zátonyra hömpölygő víz közelebb csillogott, mint az előbb... De a nő nem jött.
Biszei haragosan összeráncolta szemöldökét, és gyors lépésekkel járkálni kezdett a félhomályos zátonyon a híd alatt. Eközben a víz szép csendesen, lépésről lépésre elöntötte zátonyt. Megcsapta a hínár szaga és a víz hűvössége. Felemelte a tekintetét – a hídona a lemenő nap ragyogó fénye már kihunyt, és a halványzöld alkonyi égbolton ott feketéllett a kőkorlát élesen kirajzolódó sziluetteje... De a nő nem jött.
Biszei végül is megállt.
A víz, amely már a lábát nyaldosta, acélnál hidegebb fénnyel csillogott; csendesen áradt a híd alatt. Egészen bizonyos, hogy a könyörtelen dagály egy órán belül eléri a térdét, a hasát, a mellét. A víz egyre feljebb és feljebb emelkedik, a térde már el is tűnt a hullámokban... De a nő nem jött. A remény utolsó szikrájával újra és újra az ég felé, a hídra emelte a tekinetét.
A melléig érő víz fölött már rég esti kékség sűrűsödött; a kísérteties ködön át a fűzfalevelek és a sűrű nádas szomorú susogása hallatszott. Hirtelen – Biszei orrát érintve – egy halacska ugrott ki a vízből, megvillant fehér hasa, és elsuhant a feje fölött. Magasan az égbolton ritkásan kigyúltak a csillagok. Még a borostyánnal benőtt korlát sziluettje is elenyészett a gyorsan leszálló sötétségben... De a nő nem jött.

*

Éjfélkor, amikor a holdfény elöntötte a nádast és a part menti fűzfákat, a víz és s zél csendesen sugdolózva, vigyázva elvitte Biszei testét a híd alól a tengerbe. De Biszei lelke az ég felé, a szomorú holdfény felé igyekezett, talán azért, mert szerelmes volt. Titokban elhagyta testét, és könnyedén emelkedett a halványan fénylő égbe, mint ahogy hangtalanul emelkedik fel a folyóról a hínár szaga, a víz hűvössége...
Aztán sok ezer év múltán erre a lélekre, amely számtalan átalakuláson ment át, újból emberi életet bíztak. Ez az a lélek, amely bennem lakozik, amely én vagyok. Ezért, bár ebben a korban születtem, nem vagyok alkalmas semmi értelmes dologra: éjjel-nappal álmodozom, és egyre csak azt várom, hogy valami csodálatos dolog történjen. Ugyanúgy, ahogy Biszei várta szürkületben a híd alatt szerelmesét, aki soha nem jön el.

 

 

A kert
B. Fazekas László fordítása
A mű eredeti címe: 庭 Niwa, 1922
Forrás: A hottoko álarc, Budapest, Magvető Kiadó, 1979, 228-238. oldal

A kezdet

A kert az ősi Nakamura család birtokában volt, akik a postaállomás melletti, előkelő utasok számára fenntartott ház intézői voltak.

A restauráció után tíz évig a kert még úgy-ahogy megőrizte régi fényét. A lopótök alakú tó vize kristálytisztán csillogott, a mesterséges dombokon lehajló ágú fenyők álltak. Épek voltak a filagóriák is - a "Berepülő kócsag kunyhója" és a "Szív megtisztulásának pagodája"; a tó túlsó oldalát határoló hegy fokain fénylő-fehéren zuhogtak alá a vízesések. Az évről évre egyre jobban elburjánzó, sárga vadrózsacserjésben még mindig ott állt a kőlámpás, amelynek ezt a nevet - mint beszélik - Kadzu hercegnő felséges utazása alkalmából adták. De mégsem lehetett elrejteni a pusztulás bizonyos jeleit. Különösen kora tavasszal, azokban a napokban, amikor a kertben és a kerten kívül is a fákon megduzzadtak a rügyek, világosan érződött, hogy a kert emberkéz alkotta festői szépsége mögül előtör valami ismeretlen, nyugtalanító, vad erő.

A Nakamura család feje, a durva külsejű, öreg inkjó, miután nyugalomba vonult, csendesen töltötte napjait ótvaros feleségével a kert felé néző főépület tűzhelye mellett; gót rakosgattak, vagy virágkártyával játszottak. Időnként megtörtént, hogy az öregasszony egymás után öt-hat alkalommal is nyert, ilyenkor az öreg felfortyant és megharagudott. Idősebbik fia, akire átszállt a családfői tisztség, fiatal feleségével - aki unokanővére volt - ott élt a szűk szárnyépületben, melyet a főépülettel egy folyosó kötött össze. A fia, aki a haiku-írásnál a Bunsicu álnevet használta, ingerlékeny, fegyelmezetlen ember volt. Nemcsak beteges felesége és fiatalabb testvérei tartottak tőle, ami természetesnek tekinthető, hanem a volt családfő, az öreg is. Néha elment hozzájuk vendégségbe a koldusszegény költő, Szeigecu, aki akkor ott lakott ezen az állomáson. A legidősebb fiú egyedül vele bánt barátságosan, megkínálta szakéval, leültette, hogy írjon verset. Ilyen verssorok maradtak fenn ebből az időből: "A hegyeken még/ Virág és fű illata/ Kakukk kiáltoz" (Szeigecu.) "A sziklák között/ A vízesések fénye/ Még ott villog" (Bunsicu.) Még két fia volt az öregnek: a középső benősült egy rizskereskedő rokonuk családjába, a legfiatalabb pedig egy nagy pálinkafőző üzem tulajdonosánál szolgált a városban, amely öt-hat lire volt az állomástól, ahol laktak. Mindketten - mintha csak összebeszéltek volna - ritkán mutatkoztak a szülői házban. A legfiatalabb fiú messze is lakott, azonkívül már régóta hadilábon állt a családfővel; a középső fiú kicsapongó életet élt, s még a felesége családjánál se nagyon látták.

A kert két-három év múltán még inkább elvadult. A tó tükrén hínár himbálódzott. A zöld ültetvények között kiszáradt fák tűntek fel. Időközben egy forró, száraz nyári napon az öreg meghalt gutaütésben. Úgy öt nappal ezt megelőzően, amikor az öreg gyümölcspálinkáját itta a "Szív megtisztulásának pagodájában", a tó túlsó partján megjelent egy talpig fehérbe öltözött úr - legalábbis így rémlett neki fényes nappal. A következő évben késő ősszel a középső fiú az őt örökbe fogadó rokonok pénzével megszökött egy teaházban szolgáló cselédlánnyal. Ősszel pedig a felesége egy koraszülött fiúgyermeket hozott a világra.

Apja halála után a legidősebb fiú átköltözött anyjával a főépületbe. A felszabaduló szárnyépületet a helyi iskola igazgatója foglalta el. Az igazgató híve volt Fukudzava Júkicsi utilitarista elméletének, s ezért rábeszélte a legidősebb fiút, hogy ültessenek a kertbe gyümölcsfákat. Attól kezdve tavasszal a kertben - a megszokott fűzfák és fenyőfák között - virágzó datolyaszilva, őszi- és sárgabarackfák tarkállottak. Amint sétálgattak az új gyümölcsöskertben, az iskolaigazgató néha így szólt a legidősebb fiúhoz: "Nézze, itt igazán lehet a virágokban is gyönyörködni... Egy csapásra két legyet..." De a mesterséges dombok, a tó, a filagóriák ettől még szánalmasabb látványt nyújtottak. A természetes pusztuláshoz hozzájárult még - ahogy mondani szokás - az emberkéz által végbevitt pusztítás.

Ősszel a tó mögötti hegyen hosszú idő után ismét tűzvész pusztított. Attól kezdve a tóba zuhanó vízesések teljesen kiszáradtak, s nyomban ezt követően, amint lehullott az első hó, megbetegedett a családfő. Mint az orvos mondta: kezdődő tüdőbaj, vagy ahogy most emlegetik, tuberkulózis. A beteg hol feküdt, hol felkelt, és egyre ingerlékenyebb lett. Odáig fajult a dolog, hogy egyszer, amikor szörnyen összevitatkozott az öccsével, aki újév alkalmával köszöntem jött, hozzávágta a kézmelegítőt. Attól kezdve a legfiatalabb fiú többé nem jött haza, sőt akkor sem jött el, mikor a bátyja meghalt. A bátyja még körülbelül egy évig élt, felesége figyelmes gondoskodással vette körül, míg el nem hunyt az ágy fölé akasztott szúnyogháló alatt. "Brekegnek a békák... Mi van Szeigecuval?" - ezek voltak utolsó szavai. De Szeigecu, mintha megunta volna a környéket, már réges-régen nem mutatkozott, még alamizsnáért sem jött.

Miután megemlékeztek a legidősebb fiú halálának évfordulójáról, a legkisebb fiú feleségül vette gazdája leányát. Kihasználták az alkalmat, hogy az általános iskola igazgatóját, aki addig a szárnyépületet bérelte, áthelyezték, fiatal feleségével odaköltözött. A szárnyépületbe fekete, lakkozott szekrényeket raktak, a szobát rózsaszínű és fehér vattacsomókkal díszítették... Ekkor azonban a főépületben megbetegedett az elhunyt legidősebb fiú felesége. Ugyanaz volt a betegsége, mint a férjének. Egyetlen gyermekük, az apa nélkül maradt Renicsi most, mióta anyja vért köpött, mindig nagyanyjánál aludt. A nagyanyja elalvás előtt feltétlenül átkötötte a fejét törülközővel. Mindazonáltal az ótvar szagára késő éjjel odalopóztak hozzá a patkányok. Előfordult, hogy megfeledkezett a törülközőről, s akkor persze a patkányok a fejét harapdálták. Az év vége felé a megboldogult legidősebb fiú felesége is csendesen elhunyt, mint ahogy a mécses kialszik. A temetést követő napon az erős hóesés következtében összeomlott a hegy lábánál álló filagória, a "Berepülő kócsag kunyhója".

Mire újra beköszöntött a tavasz, az egész kert zöldellő bozóttá változott, ahonnan csupán a "Szív megtisztulásának pagodája" emelkedett ki nádfedelével a zavaros vizű tó partján.

 

A folytatás

Egyszer egy borús nap alkonyán, tíz évvel szökése után visszatért az apai házba a középső fiú. Noha apai háznak nevezték, valójában a legkisebb fiú háza volt. A legkisebb fiú úgy fogadta a tékozló testvért, mintha mi sem történt volna: minden különösebb elégedetlenség s minden különösebb öröm nélkül.

Attól kezdve a középső fiú a főépületben, a "Buddha szobájában" végignyújtóztatta a padlón nemi betegségtől fertőzött testét, és szótlanul, mozdulatlanul figyelte a tűzhely lángját. Ebben a szobában a szent szekrényben ott állt elhunyt apja és legidősebb fivére névtáblája. Becsukta a szekrény kis ajtaját, hogy ne lássa ezeket a névtáblákat Magától értetődik, hogy anyjával, öccsével és annak feleségével is alig látták egymást - kivéve, hogy naponta háromszor találkoztak a közös étkezésnél. Csupán a kis árva, Renicsi ment be néha hozzá a szobába játszani. Hegyeket, hajókat rajzolt a palatáblára a kisfiúnak. Néha bizonytalan kézzel egy dalocska zavaros töredékeit vázolta fel a papírra: "Virágoznak a Mukodzsimán a cseresznyefák. / Gyere ki, nővérkém, gyere ki, húgocskám..."

Aztán megint beköszöntött a tavasz. A kertben, a buján tenyésző bokrok és fák között gyéren virágoztak az őszi-és sárgabarackfák. A bágyadtan csillogó tóban a "Szív megtisztulásának pagodája" tükröződött. De a középső fiú most is csak üldögélt magányosan a szobájában, s nagyrészt még nappal is szundikált. Egyszer azonban samiszen gyenge hangja ért a füléhez. És valaki szaggatott hangon énekelni kezdett: "Ez akkor történt.../ A szuvai csatában/ Macumotóknak/ Josie fejedelme/ Állt vára ágyúinál..." Felemelte a fejét, noha továbbra is fekve maradt: az ének - kétségkívül az anyja énekel az ebédlőben - folytatódott. "Pompás ruhája/ Napfény aranya villan/ Délcég léptekkel/ Az ellenséghez siet/ A dicső harcos és hős." Az anyja mindig az Ocu képeiről szóló tréfás dalokat énekelte, nyilván az unokájának. De ez egy húsz-harminc évvel azelőtti divatos dalocska volt, amelyet a férje - a durva külsejű öregember - egy előkelő gésától tanult. "A golyó süvít/ Mellét, ó, jaj, átüti /El nem kerüli / Élete, jaj, megszakad/ A Tojo hídja mellett./ Ha elesett is/ Neve majd mindörökké /köztünk..." Fia szeme csodálkozva csillogott régóta nem borotvált arcában.

Két-három nap múlva a legfiatalabb testvér észrevette, hogy a középső fiú a földet ássa az acsalapuval benőtt mesterséges domb mellett. Fulladozva, ügyetlenül lendítette a csákányt. Erőfeszítésében, amely első látásra nevetségesnek tűnt fel, elszántság érződött. "Bátyám, mit csinál?" - kiáltotta oda neki a legfiatalabb testvér, és hátulról odament hozzá; fogai között cigarettát tartott. "Én? - A középső fiú zavartan nézett rá. - Egy csatornát akarok itt átvezetni." "Egy csatornát átvezetni? De hát minek?" "Azt akarom, hogy olyan legyen a kert, mint azelőtt volt." A legfiatalabb testvér elmosolyodott, és nem kérdezősködött tovább .

A középső testvér mindennap szorgalmasan csákányozta a csatornát. De a betegségtől legyengült szervezetnek ez nem is volt olyan könnyű munka. Gyorsan elfáradt. A szokatlan munkától bütykös lett a keze, letöredezett a körme, az egész teste sajgott. Néha eldobta a csákányt, és halottként rogyott a földre. Körülötte a kertet elborító párában nedvességet leheltek a virágok és a fiatal hajtások. Pihent néhány percet, aztán felkelt, és tántorogva, makacsul újra munkához látott.

Teltek a napok, a kertben azonban nem látszott jelentősebb változás. A tóban most is sűrűn zöldellt a hínár, a fák és bokrok között elszáradt ágak meredeztek. Miután a gyümölcsfák is elvirágzottak, a kert még elvadultabbnak látszott, mint azelőtt. Ráadásul a házban senki nem rokonszenvezett a középső testvér vállalkozásával. A legkisebb testvér, akit a nyerészkedés szelleme szállt meg, a rizs és a selyemhernyógubó áraival volt elfoglalva. Felesége női utálatot érzett sógora betegsége iránt. Az anyja... az anyja félt, hogy ez a földtúrás megárt az egészségének. A középső testvér azonban az emberek és a természet ellenére lassú, makacs munkával mégiscsak átalakította a kertet.

Egy reggel, mikor az eső után kiment, látta, hogy Renicsi kövecskékkel rakja ki a csatorna szélét, ahonnan a víz fölé lógtak az acsalapu levelei. "Bácsika! - Renicsi vidáman nézett rá. - Segíteni fogok magának." "Jól van, segíts!" A középső fiú válaszul derűsen rámosolygott. Attól kezdve Renicsi el nem vált a nagybátyjától, lelkesen segített neki. Az pedig, amikor leült a fák árnyékába, hogy kifújja magát, unokaöccse szórakoztatására különböző érdekes dolgokról mesélt: a tengerről, Tokióról, a vasútról. Renicsi zöld szilvát rágcsált, és elbűvölten hallgatta.

Ebben az évben az "esős évszakban" kevés eső esett. Ők - a rokkant öreg és a kisgyerek - nem törődtek sem a perzselő napsugarakkal, sem a zöld növények párájával, ásták a tavat, vágták ki a fákat, egyre nagyobb területet vontak munka alá. De, ha a külső akadályokat valahogyan le is küzdöttek, a lényegi akadályokon nem tudtak úrrá lenni. A középső fivér csupán homályosan, mintegy álomban tudta maga elé képzelni a régi kertet. Hogyan helyezkedtek el a fák, hogyan húzódtak az ösvények - mihelyt próbálta fölidézni, minden összefolyt emlékezetében. Néha a munka kellős közepén hirtelen rátámaszkodott a csákányra, és szórakozottan tekingetett körül. Renicsi mindjárt ráemelte nyugtalan tekintetét. "Mi baj?" "Mi volt itt azelőtt? - mormogta magában zavartan izzadó nagybátyja. - Úgy rémlik, ez a juharfa nem volt itt." Renicsi piszkos kis kezecskéjével a hangyákat nyomkodta agyon, segíteni nem tudott.

A lényegi akadályok nem csupán ebben jelentkeztek. Ahogy a nyár a végéhez közeledett, a középső testvér - nyilván a szakadatlan, erejét meghaladó munkától - kezdett megzavarodni. A tó egy részét, amit ő maga ásott ki, betemette földdel; ugyanoda, ahonnan kivágott egy fenyőfát, másikat ültetett - mostanában nemegyszer megtörtént vele ilyesmi. Különösen az haragította meg Renicsit, hogy a tóhoz cölöpöknek kivágta azokat a fűzfákat, amelyek közvetlenül a víz mellett nőttek. "Hiszen ezeket a fűzfákat maga ültette nemrég!" Renicsi bosszankodva nézett a nagybátyjára. "Igazán? Szörnyen feledékeny lettem!" A nagybácsi mogorván nézett a napsütötte tóra.

Mégis, mikor beköszöntött az ősz, a megnyírt bokrok és a fű olyan körvonalat adtak a kertnek, amely homályosan emlékeztetett a régire. Valójában persze össze sem lehetett hasonlítani a régivel: a "Berepülő kócsag kunyhója" többé nem volt, a vízesések sem zuhogtak a hegyről. Egyáltalán, a híres kertész által létrehozott régi választékosság szelleme szinte nyomtalanul eltűnt. De a kert mégiscsak létezett. A tó kristálytiszta vizében még egyszer megcsillantak a mesterséges dombok. A fenyőfák még egyszer fenségesen kiterjesztették ágaikat a "Szív megtisztulásának pagodája" fölött. De mire helyreállították a kertet, a középső fivér ágynak dőlt. Láza felszökött, minden ízülete szaggatott. "Hiába fáradoztál!" - ismételgette siránkozva az anyja, amint ült az ágyánál. De a férfi boldog volt. Persze a kertben maradtak helyek, amelyeket még nem sikerült kiigazítania. És ezen már nem lehet segíteni. De mégsem munkálkodott hiába. Elégedettnek érezte magát. A tízéves munka megtanította a sors iránti alázatra, és a sors iránti alázat mentette meg.

Ősz végén a középső fiú úgy lehelte ki a lelkét, hogy senki sem vette észre. Renicsi fedezte fel elsőként. Hangos kiáltással futott a folyosón át a szárnyépülethez. Az elhunythoz rögtön összegyűlt ijedt arccal az egész család. "Nézd, mintha mosolyogna a bátyám!" - fordult a legfiatalabb fivér az anyjához. "Ó, ma nyitva van a szentély ajtaja!" - jegyezte meg a felesége, és nem nézett az elhunytra.
Nagybátyja temetése után Renicsi gyakran elüldögélt a "Szív megtisztulásának pagodájában". Mindig szinte értetlenül nézte az őszi fákat és a vizet...

 

A befejezés

A kert Nakamura régi családjáé volt, akik a postaállomás melletti, előkelő utasok számára fenntartott ház intézői voltak. Tíz év sem múlt el azóta, hogy helyreállították régi formájában, s a kert újra elpusztult, ez alkalommal az egész családdal együtt. Az elpusztult kert helyén vasútállomást építettek, az állomás előtt kis étterem nyílt.

Nakamura családjából ekkorra már senki sem maradt itt. Az anya természetesen már réges-régen csatlakozott azokhoz, akik eltávoztak az árnyékvilágból. A legfiatalabb fivér tönkrement, és elutazott Oszakába.

A vonatok naponta jöttek-mentek. Az állomáson egy nagy asztal mellett ült a fiatal főnök. A könnyű szolgálatban, amikor nem volt semmi dolga, nézte a kéklő hegyeket, beszélgetett a helybeli alkalmazottakkal. Ezekben a beszélgetésekben Nakamura családjáról soha nem esett szó. És hogy azon a helyen, ahol most állnak, valaha filagóriák és mesterséges dombok voltak - arra még kevésbé gondolt bárki is.

Ekkoriban Renicsi a festőállvány mellett ült, az európai festészet műtermében, Akaszakában, Tokióban. Az üvegezett mennyezeten át beeső fény, az olajfesték szaga, az előkelő frizurát viselő modell - a műterem egész légköre távol esett a szülői háztól. De néha, mikor húzogatta az ecsetet a vásznon, lelkében felmerült egy szomorú, öreges arc. Ez az arc azt súgta mosolyogva neki, mikor a szakadatlan munkától elfáradt: "Te még gyermekként segítettél nekem. Most én segítek neked!"

Renicsi most koldusszegényen is festi a képeket. A legfiatalabb fivérről senki nem tud semmi hírt.

1922. június

 

Ács Pál: A helyreállított kert
Palimpszeszt, 17. szám, 2002. május
http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/40.htm

Akutagava Rjúnoszuke: A kert
"Miért ne élnénk annak a bűvöletében, amiben hiszünk?" - tette fel híres kérdését a pusztuló japán múlt romjai fölött borongó Akutagava. A kert című novella olvasása és értelmezése hozzásegíthet bennünket a válaszhoz.

A elbeszélés a nemzeti hagyományaiba zárkózó régi Japán végét jelentő 1868-as Meidzsi-restauráció utáni időkben kezdődik. Ekkor már semmi sem állhatta útját a nyugati kultúra mindent átalakító hatásának a távol-keleti országban.

A novella egy hajdan fényes régi kert és egy ősi család egymásba fonódó, egymást formáló sorsának története. A Nakamurák birtokában lévő kert természetesen japánkert: az embert magába fogadó örök természet allegóriája, maga is emberkéz alkotta mű. Egy elejtett megjegyzésből kiderül, hogy olyan híres kertész tervei szerint épült, aki mindent a régimódi választékosság szellemében rendezett el: Egy lopótök alakú tó egyik oldalán mesterséges dombok emelkedtek, a túlsó oldalán vízesések zúgtak. A fák alatt a buddhista kertekben megszokott meditációs pavilonok álltak: a "Berepülő kócsag kunyhója" és a "Szív megtisztulásának pagodája".

A família életereje fokról fokra csökken. Az idős, visszavonultan élő családfő meghal gutaütésben, legidősebb fiával rövidesen tüdőbaj végez, a középső fiú kicsapongó életet él, a családfői tisztet átvevő legkisebb testvér pedig csak a pénzzel törődik. Gyermeke csupán a legidősebb fiúnak születik, a koraszülött Renicsi - ő képviseli a harmadik nemzedéket.

A családdal együtt a kert is fokozatos romlásnak indul. Már az öreg Nakamura életében "a pusztulás bizonyos jeleit" mutatja, s néhány év alatt teljesen elvadul. Az iskola "modern", nyugatias gondolkodású igazgatójának tanácsára gyümölcsfákat telepítenek bele. Tűzvész pusztít a közelben, a vízesések kiszáradnak, s végül egy szokatlanul nagy hó összeroppantja a "Berepülő kócsag kunyhójá"-t.

Az elbeszélés folytatása különös fordulatot hoz. A nemi betegségben szenvedő középső fiú hirtelen visszatér az atyai házba, s miközben nyugtalanul forgolódik "Buddha szobájának" padlóján, egy húsz-harminc évvel korábban divatos dalocska foszlányai szűrődnek be hozzá, amely a szamurájok hősi helytállását dicsőíti.

Elméje hirtelen megvilágosodik.

Ettől kezdve az élete új irányt vesz, elhatározza, hogy minden erejét a kert helyreállításának, kiigazításának szenteli: "Azt akarom, hogy olyan legyen a kert, mint azelőtt volt" - mondja. Senki sem érti, senki sem támogatja ebben, kivéve ábrándos unokaöccsét, Renicsit. Vállalkozása nem jár teljes sikerrel, de kudarcnak sem nevezhető. Úgy hal meg, hogy elégedettnek érezheti magát. "A tízéves munka megtanította a sors iránti alázatra, és a sors iránti alázat mentette meg."

A történet befejezése a kert teljes pusztulását hozza: vasútállomást építenek a helyén, s lassan senki sem emlékezik már arra, hogy valaha létezett. De egyvalaki mégis: Renicsi Tokióban festészetet tanul egy európai ízlésű műteremben. Álmaiban olykor feltűnik nagybátyja keserves arca, amely azt súgja neki: "Te még gyermekként segítettél nekem. Most én segítek neked."

Ez a történet a "jelenlévő múlt" története: cselekvésbe forduló nosztalgia. Kérdés persze, hogy a valóban megtörtént múlt válik-e itt jelenvalóvá, vagy csupán annak képzelt mása? S ha tényleg megvalósul, mennyi valódisága van ennek a létezésnek?

A helyreállított kert természetesen már nem az a kert, amelyet a híres kertész valaha megálmodott, össze sem lehetett hasonlítani a régivel. A visszaalakításon munkálkodó középső fiú nem azt a kertet formálja újra, amely valaha létezett, hanem azt, amilyennek az ő emlékeiben él. És az emlékezete sok mindent kihagy az egykori képből, ugyanakkor át is formálja azt. "Mégis, mikor beköszöntött az ősz, a megnyírt bokrok és fű olyan körvonalat adtak a kertnek, amely homályosan emlékeztetett a régire." Ez a homályos emlék mintegy igazolja az elszánt, s olykor értelmetlennek tűnő rekonstrukciós munkálatokat: "a kert mégiscsak létezett".

Létezett. De a hősi múltat elkorcsosító európaisággal szembeállított buddhista japánkert a novella világában lassan maga is európai kertté alakul - jelentése, önmagán túlmutató értelme áthajlik a nyugati kultúra kertmetaforájába. Az "ősjapán" mesébe az európai irodalom toposzai keverednek. A három testvér, köztük a tékozló fiú története önmagában persze még nem lenne európai. De a hősöket mozgató erő, a vágy, hogy azok lehessünk, akik voltunk - ez már a romantika hullámain érkező európai "modernség" része.

Ez a jelentéstöbblet a novella művészetszemléletébol fakad. A japánkert maga is műalkotás, nem azonos a természettel. Pusztulását nem szándékos rongálás, hanem gondatlanság okozza: a család immár nem tart igényt a világ művészies szemléletére. Ez a nemtörodömség mintegy utat enged a természet zabolátlanságának: "a kertben és a kerten kívül is a kert emberkéz alkotta festői szépsége mögül előtör valami ismeretlen, nyugtalanító, vad erő".

Ezzel a romboló, "vad erővel" csupán a művészet szállhat szembe: másolja, utánozza, lefesti - ily módon igyekszik hatástalanítani. A romlásnak indult Nakamura-házban szívesen látott vendég Szeigecu, a költő, akinek egyik haikuját maga a házigazda, a legidősebb fiú alakítja át saját veszendő kertjének metaforájává: "A sziklák között / A vízesések fénye / Még ott villog." A középső testvér rajzolni tanítja a gyermek Renicsit. A palatáblán hegyek, hajók tűnnek fel, s ez az imagináció végső soron a vízből és földből elrendezett japánkert fogalmát körvonalazza. Ehhez járul egy virágzó cseresznyefákról szóló dalocska "papírra vetett" töredéke - amely az emberkéz alkotta kert harmadik legfontosabb elemét, az ültetett fát idézi fel.

Az alkotási (újraalkotási) folyamatot valamiféle furcsa zavarodottság jellemzi. Ennek az oka az, hogy az alkotó "csupán homályosan, mintegy álomban tudta maga elé képzelni a régi kertet. Hogyan helyezkedtek el a fák, hogyan húzódtak az ösvények - mihelyt próbálta fölidézni, minden összefolyt emlékezetében." Ily módon a nosztalgikus kertépítés európai művészetté, maguk a kertépítők pedig a japán szellemiségtől idegen, európai művészekké változnak. A hajdani japánkert átalakul az európai irodalom "belső kert"-jévé, s a kert "kiigazítására" irányuló vágy és emlékezet egyetlen puszta képpé, a festő Renicsi képévé. Ennek a képnek a szemléletében azonban - talán - létrejöhet az óhajtott egyensúly, és újra megpillanthatóvá válik a "Szív megtisztulásának pagodája".

 

 

A mocsár
Rudlof Dániel fordítása
A mű eredeti címe: 沼 Numa, 1926
Forrás: Műhely kulturális folyóirat, 2018/5-6. (Japán különszám), 76. oldal

A mocsárban sétálok.

Azt sem tudom, hogy dél van-e, vagy este. Mikor azt hittem, hogy egy szürke gém énekét
hallom, az indákkal körbefont fák fölött csupán a halovány égboltot láttam.

A fejem fölé magasló nádas mozdulatlanul eltakarja a vízfelszínt. A víz sem mozdul. A hínár
sem mozdul. A víz fenekén élő halak sem - élnek egyáltalán halak ebben a mocsárban?

Nem tudom, hogy dél van-e, vagy este. Már öt-hat napja ebben a mocsárban sétálok. A hideg
reggeli napfény, a víz és a nád illata átjárja testemet. Miközben ezeken töprengek, egy olyan
érzésem is támad, mintha a levelibékák brekegése egyesével gyújtaná fel a halovány csillagokat
az indákkal körbefont fák lombja fölött.

A mocsárban sétálok.

A fejem fölé magasló nádas mozdulatlanul takarja el a vízfelszínt. Már régóta tudom, hogy
a sűrű nádason túl egy különös világ rejtőzik. Ó, arról a helyről még most is az Invitation au
Voyage dala száll folyton a fülembe. Sőt mi több, talán épp annak a szumátrai nefelejcsnek a
mézédes illata keveredik a víz és a nád illatával?

Nem tudom, hogy dél van-e, vagy este. Már öt-hat napja az indákkal körbefont fák között
bolyongok a rejtélyes világ után vágyakozva. Bár most itt várakozom, de tovább kell haladnom
a csendesen szétterülő nádasban és vízben a mocsár közepe felé, hogy megtaláljam a szumátrai
nefelejcset. Nagy szerencsérnre a nádas közepén egy öreg fűzfa ágaskodik a mocsárból. Onnan
leugorva könnyedén eljuthatok a víz fenekén lévő világba.

Végső elhatározásomban belevetem magam a fűzfáról a mocsár mélyébe.

A fejem fölé magasló nádas szüntelenül susog valamit. A víz mormog. A hínár megrendül.
Mintha még a harsogó levelibékákat körülölelő, indákkal körbefont fák is egyszerre
sóhajtanának fel aggodalmasan. Miközben a víz fenekére süllyedek, mint egy szikladarab,
olyan érzés fog el, mintha számtalan kék lángcsóva táncolna vadul a testem körül.

Nem tudom, hogy dél van-e, vagy este. Holttestem a mocsár sima iszapjában fekszik.
Körötte csupán a végeláthatatlan kéklő víz látható. Talán tévedtem volna, amikor azt
gondoltam, hogy a víz alatt egy különös világ rejtőzik?

Lehetséges volna, hogy az Invitation au Voyage dala is csupán a mocsár szellemének trükkje,
amellyel megtévesztette fülemet? Miközben ezeken gondolkodtam, egy vékony szár indult
növekedésnek a holttestem szájából. Mikor a fejem fölött áttöri a víz felszínét, hirtelen egy fehér
vízililiom virág nyílik a friss rügyből ott a magas nádasban, a hínárszagú mocsár közepén.

Hát ez volt az a különös világ, amely után vágyakoztam. - Ezen töprengtem, miközben
holttestem mozdulatlanul nézte az örökkévalóságig a vízililiom gyémántszerű virágát.

1926. március

 

 

Az édeskrumpli-kása
Hani Kjóko fordítása; Lektorálta: Vihar Judit és Rátkai Luca
A mű eredeti címe: 芋粥 Imogayu, 1916
Forrás: Hidasi Judit - Vihar Judit (szerk.): Egy magyar lelkű japán: Hani Kjóko Budapest, Balassi, 2018. 70-83. old.

Történetem ideje talán a Gangjó-korszak végére, talán a Ninna-korszak elejére tehető. Voltaképpen nem is fontos, mikor történt. Legyen elég az olvasónak annyi, hogy valamikor régen, amikor a császár Narából Kiotóba költöztette székhelyét.

Ekkoriban élt a császári helytartó, Fudzsivara Motocune alattvalói között egy ötödik rangbeli nemes, akinek még a neve sem volt fontos. Igaz, semmiképp sem közölhetném a nevét, mert sajnos a krónika erről nem tesz említést. Valószínűleg igen középszerű férfi lehetett. S ahogy én látom, a krónikák szerzői vajmi keveset törődtek a szürke mindennapok eseményeivel, s azok szereplőivel. Röviden szólva: erősen különböztek a mai japán naturalista íróktól. A középkor íróinak nem volt ennyi ráérő idejük. így tehát Fudzsivara Motocune helytartónál szolgált egy szamuráj, egy ötödik rangú nemes, történetünk főszereplője.

Ötödik rangú nemesünk külseje jelentéktelen. Termete alacsony. Orra vörös, szeme sarka petyhüdt. Persze a bajusza is gyér. Kiálló pofacsontja még csak fokozta állának hegyességét. No és a szája! Ennyi talán elég is, ne bocsátkozzunk további részletekbe! A mi ötödik rangú nemesünk tehát igen gyatra teremtmény volt, elhanyagoltnak, piszkosnak látszott.

Arról sincs értesülésünk, miképp lépett a helytartó szolgálatába, és meddig szolgálta. De azt biztosra vehetjük, hogy történetünk idejére nap nap után ugyanabban a kifakult hivatali ruhában, ugyanabban a gyűrött tisztviselői sapkában végezte unottan ugyancsak unalmas feladatait. Senkinek sem jutott eszébe a mai napig, hogy ez az ember valaha fiatal is lehetett. (Mostanában a mi ötödik rangú nemesünk már negyven is elmúlt.) De mindenki azt hitte, hogy a Szuzaku útkereszteződésnél fúvó szelek csípték ilyen vörösre az orrát, és gyér bajusza talán mindig is ilyen volt a születése napjától fogva. Mindenki meg volt erről győződve, a magasságos helytartótól kezdve az utolsó pásztorfiúig. Azt elmondani már teljesen fölösleges, hogy az ilyen külsejű emberhez miként viszonyult a környezete. A többi szamuráj csupán annyit törődött vele, mintha egy légy lett volna. Húsz főre rúgott rang nélküli és rangos beosztottjaik száma, s ezek egytől egyig levegőnek nézték a főnöküket. Még csak locsogásuk sem hagyott alább, ha netalán bement közéjük, hogy egyikre-másikra valami feladatot szabjon ki. Nem vesszük észre a levegőt, ugyanígy nem vették észre őt sem. És a felettesei? Határozottan gyerekes, mondhatni, érthetetlen rosszindulattal kezelték. Szemtől szemben is teljes közönyről tettek tanúságot; senki nem állt vele szóba, elintézték egy kézlegyintéssel. Pedig az embernek nem véletlenül adatott szájába a nyelv. Szüksége van rá. Bizonyos dolgokat ugyanis nem lehet mutogatással közölni. De szerintük ebben is ő volt a hibás: hiányzik egy kereke - mondták. Ha nem tudtak vele egykönnyen végezni, végigmérték gyűrött sapkájának hegyétől foszladozó szalmabocskorának orráig, és megvető vigyorral faképnél hagyták, mint akik semmit sem kívánnak tőle. Különben soha nem haragudott senkire. Annyira hiányzott belőle az önbecsülés, olyan bátortalan volt, hogy nem is érezte, micsoda igazságtalanságot követnek el vele szemben.

Azonos vagy hasonló rangban vagy korban levő kollégái igyekeztek bosszantgatni; rosszmájúskodtak vele, csipkelődő nyelvüket rajta köszörülték. Jelenlétében is egyre újabb és újabb ékeket eszeltek ki ruházatáról, külsejéről, és egymással versengve színezgették pletykáikat vörös orráról, gyér bajuszáról, fakó egyenruhájáról. Gyakran szóba hozták vastag ajkú feleségét, akitől néhány évvel ezelőtt elvált, mert olyan derekasan felszarvazta a részeges pappal. Időnként kegyetlenül meg is tréfálták-hogy miként, arra most nem térhetünk ki. Egy jellemző esetet azért nem lehet elhallgatni: kollégái a kulacsából kiitták a szakét, aztán az üres edényt valaki televizelte, a továbbiakat már könnyen elképzeli az olvasó.

De nincs az az intrika, melyre a mi ötödik rangú nemesünknek akár csak a szeme is megrebbent volna! Vagy ez csak a látszat? Húzkodta-simogatta hírhedt bajuszát, és végezte tennivalóit. Legfeljebb olyankor mutatott némi érdeklődést, mikor a kollégák már eltúlozták a dolgot, hajtincsére egy papírdarabot ragasztottak, vagy kardhüvelyére szalmapapucsot akasztottak. Ilyenkor - talán a sírástól, talán a nevetéstől - furcsán összeráncolta homlokát és így szólt:

- Hm... hm... Milyen nagy kópék vagytok.

Valahányszor ez a mondat elhangzott, pillanatokra megszánták. Mert nemcsak ezt a rezes orrú embert szánták, olyan embert bántottak, akit nem is ismertek, és mindazokat, akik ilyen arc, ilyen hang mögé rejtették valójukat, miközben szemrehányást tettek mások szívtelensége miatt. Ez az érzés, bármilyen zavarosan is egy múló pillanatra a szívükbe hatolt. Valójában ilyesmi ritkán történt, de előfordult, hogy valakinél továbbra is megmaradt. Volt közöttük egy egészen fiatal szamuráj, Tamba tartományba valósi. Felső ajka fölött még csak pelyhedzett a bajuszkája. Persze eleinte ő is úgy tett, mint a többiek, okkal vagy ok nélkül lefitymálta a mi ötödik rangú nemesünket. De egyszer ez a szamuráj is meghallotta a különös mondást:

- Hm... hm... Milyen nagy kópék vagytok.

Ettől kezdve ezek a szavak ott motoszkáltak a fejében. Az ötödik rangú nemes az ő számára teljesen megváltozott. Ebben a törődött, szürke és ostoba arckifejezésben felfigyelt a szenvedő „emberre". És ahányszor csak eszébe jutott a mi nemesünk, mindannyiszor úgy érezte, mintha a nagyvilág eredendő aljassága egyszerre ellene fordulna. Ugyanakkor az is felmerült a gondolataiban, mintha ez a lefagyott vörös orr és ez a gyér bajusz valamiféle megnyugvásra találna az ő lelkében...

De csak egyetlen egy ember gondolta így. Rajta kívül mindenki lenézte, és igazából kutyaélete volt. Először is nem volt neki semmiféle rendes ruhája, csak egy szürkés-kék kabát, és egy ugyanilyen színű nadrág, de mostanra annyira kifakultak, hogy lehetetlenség lett volna megmondani, milyen színük volt új korukban. A kabát még elvolt valahogy, kicsit megnyúlt a válla, viszont a zsinórok és a hímzések színe különösen furcsa lett. Hanem a nadrágja! Főleg a térdénél siralmas állapotban volt. A lyukakon keresztül kikandikált a pipaszár lába, és ez kifejezett undort váltott ki a környezetéből, olyan volt, mint mikor egy girhes bika egy girhes nemest vonszol. A kardja is agyonhordott, lötyögött a markolata, a lakk lepattogzott róla. Amikor végigment az utcán a vörös orrával, a görbe lábaival, szalmapapucsában csoszogva, a téli égbolt alatt meggörnyedve, miközben könyörgő tekintettel pillantgatott körbe-körbe, mindenki csak szidalmazni tudta. Még a lóti-futi küldöncök is.

Egyszer például, amikor a Szandzsó úton a Sinszen park felé ment, arra lett figyelmes, hogy az út szélén hat-hét gyerek egy kóbor kutyát kínoz. Hurkot kötöttek a nyakára. A mi ötödik rangú nemesünk megsajnálta az ebet, s mivel gyerekekről volt szó, magabiztosan megveregette egy nagyobb fiú vállát, és figyelmeztette:

- Engedjétek el! Az állatnak is fáj, ha kínozzák.

A fiú visszafordult, s rosszalló pillantásával ugyanúgy meredt rá, ahogy fölöttesei szoktak, ha nem tudtak vele zöld ágra vergődni.

- Miért avatkozik a más dolgába?

Ötödik rangú nemesünk nyelvén ez annyit jelentett: mit akarsz, te vörös orrú? Nem is a fiú válasza háborította fel, önmagán szánakozott, hiábavaló megszégyenítésén. Szégyenkezését fanyar mosoly mögé rejtette, és némán továbbindult a Sinszen park irányába. A gyerekek nyelvüket öltögették a háta mögött; groteszk fintorokkal fejezték ki megvetésüket. De ötödik rangú nemesünk ilyesmit nem szokott észrevenni.

Feltehető a kérdés: hősünk csupán azért jött a világra, hogy elszenvedje az emberek megvetését, megismerje a lemondás minden fajtáját? Lehet, hogy nem volt soha semmi kívánsága? Már évekkel a sorsának ilyetén alakulása előtt leküzdhetetlen vágyat érzett az édeskrumpli-kása iránt.

Ezt az édeskrumplit egy edénybe teszik, felöntik szőlőlével, és különféle fűszerekkel addig főzik, míg kása nem lesz belőle. A legízletesebb ételek közé számított; gyakran rákerült a császár őfelségének étlapjára, és annál ritkábban - évente ha egyszer - az ötödik rangú nemes-féle szerencsétlenek menüjébe is. S ha esetleg hozzájutott, a kása mennyisége alig haladta meg a veréb könnyének mennyiségét.

Ötödik rangú nemesünkben évek hosszú sora óta égett a vágy: egyszer jóllakni ezzel az étellel. Titkos vágyáról senkinek sem szólt; az is lehetséges, a vágyakozás még csak igen tökéletlen formában élt benne, de kis túlzással azt mondhatjuk: ez a vágyakozás tartotta benne az életet, hiány embert éltet a földön egy-egy valószínűtlen álom beteljesedésének reménye! Ez különben egyik törvénye is az életnek, s aki ezt nevetségesnek tartja, azt én nem nevezném embernek. Nem érdemli meg.

Nos, ötödik rangú nemesünk édeskrumpli-kásával kapcsolatos óhaja, hogy egyszer eleget ehessen belőle, gyorsan, minden várakozást felülmúlván beteljesült. Hogyan? Erről szól a történetünk.

Újév második napján Motocune helytartó nagy fogadást adott miniszterei, főhivatalnokai számára. Régi szokás szerint az asztali maradékból a kisebb: negyedik, ötödik rangú nemesek lakmározhattak. A fogások közt ott volt a kása is. Ötödik rangú nemesünk pillanatok alatt eltüntette a ráeső maradékrészt, s kialakult benne a meggyőződés:
az adagok évről évre csökkennek. Ahogy tenyerével jelképesen meglevő bajuszáról letörölte a kása nyomait, maga elé mormolta:

- Ó, ha én egyszer jóllakhatnék ebből a kásából! - majd felsóhajtva hozzátette. - Egy közönséges szamurájt nem édeskrumpli-kásával szokás etetni!

- Ha-ha-ha! Még soha sem jutott elég kása neked? - hallatszott mellőle váratlanul egy mély, nyugodt, vastag hang.

Ötödik rangú nemesünk görnyedt háta még inkább meggörbedt. Óvatosan a hang irányába lesett: a gazdasági hivatal vezetője szólította meg, a nála eggyel jobb rangsorolást!, negyedik rangú nemes Tosihito, Fudzsivara Tokunaga fia. Öles termetű, robusztus férfiú volt. Sült gesztenyét rágcsált, és sűrűn nézegetett a szakés pohara fenekére.

- Szomorú - állapította meg. - De ha megengeded, én hozzásegítlek.

A veréssel tartott kutya csak módjával esik neki az odavetett koncnak.

Hol Tosihito arcát, hol az üres kásáscsésze fenekét nézte a tőle megszokott értetlen, bizonytalan arckifejezéssel.

- No, ne segítselek hozzá? - sürgette Tosihito.

Ötödik rangú nemesünk az egybegyűltek tekintetének kereszttüzébe került. Kinevetik, ha ügyetlenül válaszol. Habozott. Ha Tosihito nem folytatta volna mondókáját, még talán ma is hol a csészét, hol megszólítóját bámulja.

- Ha nincs hozzá kedved, én nem erőltetlek.

- Ugyan - sietett válaszolni ötödik rangú nemesünk a kihívásra. - Nagyon megtisztel.

A jelenlevőkből kitört a nevetés. Néhányan már üvöltözték válaszát: „Ugyan. Nagyon megtisztel."

A magas lábú, előkelő ételes tálcák fölött nagy ricsajban hullámzott a szamurájok sapkaáradata. Ki-ki a rangját és hivatalát megillető sapkáját hajította fel, a hosszúkás, kerek fejfedők felfelé röppentek, akár a hullám a hatalmas nevetés ütemére. A hahotázásban Tosihito járt elől.

- Rendben van, legközelebb meg is hívlak - jelentette ki, és szája fanyar fintorba torzulva lebiggyedt. Talán a feltörni készülő nevetés és az imént elnyelt szaké fojtogatta. - Becsületedre, jössz?

- Becsületemre. Megtisztel.

A társaság - főképp Tosihito - nem kis örömére vörösre gyúltan dadogta el ugyanazokat a szavakat. Tosihito mint északi tájakról jött szamuráj, élete értelmét csak két dologban, az ivásban és a vigadozásban lelte.

Szerencsére, a lakmározók gyorsan túltették magukat nemesünk szavain, és már másról beszéltek. Még gúnyolódó kedvüket is feláldozták, csakhogy szabadulhassanak ettől a rezes orrú senkitől. Egy fiatal nemes históriáját csemegézték, akinek a lovagi tornán még a lábát sem sikerült a kengyelbe dugni. Csak nemesünk nem hahotázott, nem látott és nem hallott, teljes odaadással a kására gondolt. Hiába tettek eléje sült fácánt, hiába töltötték meg kelyhét a legfinomabb itallal, nem evett, nem ivott, kezét ölében összekulcsolva üldögélt, irult-pirult, akár az eladó lány, mikor éppen jövendőbelije kéri a kezét. Szemét nem tudta levenni az üres fekete lakk kásástálról. Arcára végtelenül bárgyú mosoly telepedett.

Négy-öt nappal később, délelőtt a Kamo folyó mentén Avatagucsi felé két lovag haladt egymás mellett. Egyikük világoskék vadászöltönyt viselt derekára kötött pompás hosszú karddal. Dús hajsörénye és bajusza csillogott. A másik olyan negyvenéves forma, vörös orrú, szegényes, nyűtt ruhában, görbedt háttal. Csak kitűnő lova volt méltó a társáéhoz. Két szolgaforma ember szaladt mögöttük. Nem kell mondanom az olvasónak, hogy a két lovag nem volt más, mint Tosihito és nemesünk!

Január volt, köröskörül hóborította táj. A szélcsendben melegen sütött a nap, sugarai felkúsztak a vízre hajló kopasz fűzágakra, árnyékba borítva a fákon megpihenő madarakat. A madarak farka éles árnyékot vetett az útszélre. Az örökzöld Higasi-hegy mögül előkandikált egy hegy dér lepte, hullámzó bársonyra emlékeztető alakja. Csak a Hiei hegy vonulat lehetett.

Sietség nyomát nem látni a két lovagon. A drága szerszámzaton táncolva tört meg a napfény.

- Ha szabadna megkérdeznem, hová visz engem? - szólt nemesünk, ügyetlenül vezetve lovát.

- Légy nyugodt, nem megyünk messze.

- Talán Avatagucsi környékére?

Amikor Tosihito elment érte két lóval, azzal csábította, hogy a Higasi-hegy közelében van egy meleg forrás, oda lovagolnak ki.

Nemesünk nagyon megörült a hívásnak: hogyne, mikor nemcsak kásával lakhat jól, hanem még meg is fürödhet, amihez bizony rég volt szerencséje. Örömében egész teste viszketni kezdett.

Eközben az egyik falut hagyták el a másik után, Tosihitónak azonban esze ágában sem volt megállni. Ahogy elhagyták a Higasi-hegyet, nemesünk ismét megkérdezte vezetőjét:

- Nem Avatagucsinak megyünk?

- Bizony-bizony, sokkal messzebbre.

Nemesünk arcán megfagyott a mosoly, még beszéd közben is kerülte társa tekintetét.

Az út szélén egyre ritkábbak lettek a házak, a letarolt rizsföldeken varjak szemelgettek, a távolban tompán felkéklett a hó a hegyek árnyékos oldalán.

- Jamasinába megyünk talán?

- Most megyünk éppen el Jamasina mellett. Már el is marad lassan.

De nemcsak Jamasina, hanem még Szekijama is mögöttük maradt.

Nemsokára már a Mii-templomot is elhagyták. Dél elmúlt. Tosihito jól ismerte a templom papját, nála megebédeltek, és újra nyeregbe szálltak. Elmaradoztak a lakott házak, elértek az útonállók vidékére. Nemesünk egyre nyugtalanabb lett, s egyre riadtabban nézett föl társára. Az - akár a rajtakapott gyerek - elmosolyodott. Fintorgó orra hegye, a szeme körüli ráncok hullámzása tétovázásról árulkodott: nevessen-e, vagy mutasson komoly képet. Végül megszólalt:

- Tudod, mit csinálunk? Curugáig szeretnélek vinni.

Nagy hahotában tört ki, ostorával a távoli horizontra mutatott.

A horizont szélén - a délutáni napsütésben - ott csillogott az Omi tó.

Nemesünk dadogni kezdett:

- Ha jól értettem, Curugába? Az Ecsizen tartománybeli Curugába?

Nemesünk nagyon jól tudta, hogy mióta Tosihito, házassága révén, Fudzsivara Arihito veje lett, legtöbbet curugai otthonában időzik. De arra gondolni sem mert volna, hogy most egyenesen oda hívja meg Tosihito. És hogy a hegyeken, vizeken túli vidékre csupán két kísérő jelenlétében merészkedjenek? Hányszor hallani, hogy jámbor utazók életét rablók, útonállók veszélyeztetik?

Nemesünk könyörögve bámult vezetőjére:

- Hogy lehet ilyen kegyetlen velem? Azt hittem, hogy csak a kiotói Higasi-hegy környékére visz el. Akkor meg azt gondoltam, hogy Jamasinába megyünk. Amikor viszont elértük Jamasinát, onnan úgy tűnt, hogy a Mii-templomig tart az utunk... Most meg az derült ki, hogy az Ecsizen tartománybéli Curuga a végcél... Kérem, tisztelettel, előre is megmondhatta volna, hová megyünk. Megfelelő kísérettel keltünk volna útra. Curugába? Hát ez különös...

Torkát sírás fojtogatta. Csak a kása reménye tartotta benne a lelket, különben már rég búcsút vett volna Tosihitótól, s egyedül tért volna vissza Kiotóba.

- Tosihito egymagában többet ár ezer kísérőnél. Semmi ok az aggodalomra!

Tosihito szemöldökét ráncolta, és gúnyosan elnevette magát. Magához intette fegyverhordozóját, átvette tőle a tegezt, a feketére lakkozott íjat. íját nyergére fektette, és ügetésbe kezdett.

Nemesünk, akiben egy csepp önérzet sem lakozott, nem tehetett mást, kénytelen volt engedelmeskedni Tosihitónak. Félénken tekintgetett körbe a tájakon, s eközben már a félig elfeledett Kannon imát mormolta magában, rezes orra egyre közeledett a földhöz. Kényszeredetten ügetett. Körülöttük didergett az egyhangú, vizenyős táj, csak a lovak patáinak kopogása hallatszott; itt is, ott is víztócsák nyúltak el, melyekben hidegen tükröződött vissza a kék ég, el se hinnénk, hogy a téli estére mindet jég lepi majd be. A mezőség végén hosszú koszorúláncokban húzódtak a sötétlilás hegyek, már nem látszottak sehol a csillogó hófoltok. De sajnos, a két gyalogos kísérő mindezeket nem láthatta az út menti zörgő kóróktól.

- Ó, odanézz, ott a futárunk - szólt hátra váratlanul Tosihito. - Megüzenem vele Curugába a jövetelünket.

Nemesünk nem értette vezetőjét. Rémülten követte a szamuráj íjának irányát. Sehol emberi nyom. Csak egy róka: kényelmesen lépdelt a vadon indázó bokrok között a lemenő nap fényében.

Aztán szaladni kezdett nyílegyenesen; Tosihito ostorával a ló oldalára suhintott, és az állatra hajtott. Nemesünk - választás híján - követte; szaladt a két kísérő is, ahogy csak tudott. A sík mező csöndjébe belevágott a lópaták dobogása. Tosihito megállt: kezében hátsó lábánál fogva ott lógott a róka. Nem is vették észre, mikor, hogyan fogta meg. Nemesünk törülgetni kezdte jelképesen jelenlevő bajuszán a verejtéket, és Tosihitóhoz léptetett. Tosihito fejmagasságnyira emelte a rókát, s nagy hangon beszélni kezdett hozzá:

-Jól figyelj, róka! Még ma este érj Tosihito curugai palotájába, mondd meg az embereinek: én, Tosihito, váratlan vendéggel tartok Curuga felé. Holnap délelőtt a kígyó órájában jöjjenek elénk

Takasima határáig két nyergeit paripával. Megértetted? - kérdezte, és nagy lendülettel egy távoli bokorra hajította a rókát.

- Szaladj, róka, szaladj - kiabáltak nevetve a kísérők, és nagy lelkendezve tapsolni kezdtek.

A lemenő nap fényében meg-megvillant az állat háta; az, bátran mondhatjuk, nyílegyenesen szaladt, ki sem kerülte a köveket, a fák gyökereit. Sokáig kísérték szemükkel; a síkság hirtelen lejteni kezdett, hogy aztán egy kiszáradt folyóvölgybe ereszkedjen.

- Csakugyan, az istenküldönce - sóhajtott nemesünk, és tisztelettel vegyes ámuldozással nézte északon született vad szamurájtársát, aki még a rókának is tudott parancsolni. Nagy ámulatában elfelejtette, hogy folyamatosan érzékelje mekkora a közte és a vezetője közt tátongó szakadék; azon hüledezett, társa hatalma ki mindenkire ki nem terjed.

A róka leért a lejtőn; ügyesen cikázva a kiszáradt folyóvölgy nagy kövei körül, nekifutott a túloldali nagy emelkedőnek. Még megállt, hátrapillantott: látta az őt foglyul ejtő szamurájt és társait, a túloldali magaslaton ácsorgó kis csoportot. Mindegyikük akkora, mint a kis- ujjon egy ujjperc. Főként a fakó és a pej alakja rajzolódott ki élesen a fagyos levegőben, hátulról az aláhanyatlani készülő nap fényétől megvilágítva.

A róka újból visszafordult, száguldott tovább a száraz fűcsomók között, akár a suhogó szél.

Nemeseink pontosan a tervezett időre, másnap a kígyó órájára jutottak el Takasima határába.

Takasima apró falu a Biva-tó partján, a beborult ég alatt néhány zsúpfedelű kunyhó áll elszórtan. A parti fenyőfák alatt szürke víz didereg: felülete olyan zavaros, mint a megvakult tüköré.

- Na látod - mondta Tosihito nemesünk felé fordulva -, az embereim már jönnek is elénk.

És valóban: egy húsz-harminc főnyi csoport közeledett, ki gyalogosan, ki lóháton a fenyők között, miközben egyre fújt a téli szél. Egyikőjük két felnyergelt lovat vezetett kötőféken. Azután a lovasok leugráltak a nyeregből, a gyalogosok az út szélén térdelve várták Tosihitót és vendégét.

- A róka csakugyan teljesítette a parancsot - álmélkodott nemesünk.

- Hiába, a róka csodatevő állat - mondta Tosihito közömbösen - miért ne tudott volna ennyit elvégezni?

A csoporthoz értek, a várakozók fölugráltak, mély meghajlás után lesegítették a két lovast; köpenyüket az út szélére terítették, hogy az utasok kipihenhessék fáradalmaikat. A sok embertől-e, a sürgés-forgástól-e, de vidám hangulat kerekedett. Egész útjukon egyetlen élőlénnyel sem találkoztak, emberi hangot sem hallottak. Alighogy a két lovas letelepedett a kiterített prémekre, egy barna kabátos ősz szolga Tosihito elé járult:

- Furcsa dolog történt az este - kezdte az öreg.

- Halljuk! - Tosihito étellel kínálta társát; az ennivalót kosarakban hozták emberei, kulacsaikban ital kotyogott.

- Esedezve tudatom, tegnap kora este, a kutya órájában nagyasszonyunk váratlanul rosszul lett. Eszméletét veszítette. Bódulatában ezeket a szavakat mondta: „Én vagyok a szakamotói róka, gyertek ide a közelembe, és jól figyeljetek. Tudatom veletek urunk üzenetét." Odagyűltünk asszonyunk köré, és hallgattuk: „Urunk útra kelt hirtelen elhatározással, vendéget hoz magával. Holnap, a kígyó órájában küldjétek embert elébük Takasimáig két felnyergelt lóval. Ezt kegyeskedett mondani urunk."

- Csoda történt - rebegte nemesünk, hol vezetőjére, hol a beszélő szolgára nézve.

- Nagyasszonyunk egész testében reszketett, míg beszélt. Zokogva még azt is mondta, hogy el ne késsünk, mert őt feddné meg az úr - mondta az öreg szolga.

- Azután mi történt? - türelmetlenkedett Tosihito.

- Mély álomba zuhant. Amikor kijöttünk urunk elé, még mélyen aludt.

- No, barátom, ehhez mit szólsz? - fordult Tosihito nemesünkhöz, büszkén csillogó arccal. - Tosihitónak még az állatok fölött is van hatalma!

- Fogadja őszinte csodálatomat - válaszolta, és megvakarta rezes orrát. Fejét lehajtotta. Szája, mint az álmélkodóké, kinyílt. Bajuszán csillogtak a szakécseppek.

Még aznap éjszaka történt. Tosihito egyik palotájában szállásolták el. Ám álom nem jött a szemére, az ágy melletti lampiont nézegette. Lelki szemei előtt ismét elvonult Macujama, Ogava, Karano, mindazok a tájak, melyeken tegnap áthaladtak, miközben beszélgettek, nevetgéltek. Látta a fenyves borította hegyet, patakot, újra látta a kórókat a mezőn, a faleveleket, a köveket, újra érezte az égő füvek illatát - minden, minden eszébe jutott, amit Tosihito és kísérői társaságában az úton látott. Újra érezte a megkönnyebbülést, amit az est párás szürkületében a birtokra érkezéskor, látta az izzó faszénparazsat a hosszú ládákban. Most, az ágyában mindez úgy tűnt a számára, mintha valami messzi, távoli dolog lett volna. Nemesünk élvezettel nyújtotta ki a lábát a sárga, vastagon vattázott paplan alatt, gondolataiban elmerengett mostani helyzetén.

Nemesünk aztán nemcsak a vastag, sárga paplant húzta magára, fölvett még két vattázott, tiszta selyemből készült hálókimonót, házigazdája kimonóit. Mindez már elég lett volna a megizzadáshoz, hát még a vacsorához felszolgált szaké! Ha kinézett az ágy melletti ablakon, látta a fehéren csillogó, dérlepte kertet. Milyen más itt az élet, csupa szemfényvesztés kiotói vackához képest.

Miért kerülgeti szemét az álom? Lelkében egyre sűrűsödött valami elképzelhetetlen nyugtalanság. Nagyon lassan telt az idő, de ugyanakkor úgy érezte, hogy egyáltalán nem szeretné, ha megvirradna, hogy minél messzebbre tolhassa ki a kása feltálalásának óráját! A meleg ágyban, helyzetének különös változása miatt ez a két ellentétes vágy munkált benne. Mindez zavarta, még az a remény is megszűnt számára, hogy az áhított melegtől elszunnyadjon.

Hangot hallott a kert felől.

Csak az ősz hajú szolga kiabálhat. Az ősz hajú, aki Takasimában várta be őket. Rekedt, öreges hangját visszaverte a hideg, félelmetes volt, szavai mintha a csontjába hasítottak volna a jeges szélrohamok közben:

- Figyelem, figyelem, emberek! Nagy jó urunk akarata szerint holnap reggel a nyúl órájáig mindenki köteles egy jó nagy édeskrumplit szerezni. A gumó legyen három szun széles, öt saku hosszú. Ezt tudassátok mindenkivel, akit illet, és ne feledkezzetek meg kötelességetekről!

Ezt a felhívást kétszer-háromszor megismételte, aztán visszatért a téli éjszaka csöndje. Léptek hallatszottak. Nemesünk éppen a lámpaolaj sistergését figyelte, nézte a selyemszalaghoz hasonló gyapotszerű láng reszketését. Ásítását elfojtva, ismét a gondolataiba merült: az édeskrumplit azért kell mindenkinek hozni, hogy kását főzzenek belőle... Ahányszor csak a kására gondolt, űjból elfogta az izgalom, most már jóval erősebben, mint azelőtt: ha nagyon gyorsan válna valóra kívánsága, s jóllakhatna a kásával, teljesen hiába morzsolta le a kása utáni epekedésben leélt éveket. Ezeknek az éveknek éppen ez az epekedés adta meg értelmüket. Milyen jó volna, ha a kívánsága csak fokozatosan teljesülne, vagy csak egy más, távoli alkalommal érné el álmai vágyát. Ilyen gondolatok kergetőztek a fejében, azután elnyomta az álom.

Ahogy felébredt másnap reggel, rögtön eszébe jutott az édeskrumpli, az első dolga volt, hogy felemelte a függönyt és kinézett az ablakon. Elmúlhatott már a nyúl órája, mert a kertben - a tatamikon - háztetői magasságban kupacok emelkedtek. Csupa dorong, mind egy-egy édes- krumpli-gumó, három szunnál is szélesebbek, öt sakunál is hosszabbak.

Nemesünk önkéntelenül megdörzsölte álmos szemét. Csodálkozva s egyszersmind elszörnyedve hátrahőkölt: körös-körül a kertben újonnan épített öt-hat üstház állt földbe vert lábakon. Fehér köpenyes szolgák a katlanok körül, szolgálók sürögnek-forognak. Láng csap fel a katlanok alatt; szolgák viszik, hurcolják az ölfát, mások a hamut kaparják ki, a többi viszi vadonatúj dézsákban a nyers kását, s az üstökbe zúdítja, van, aki a szőlőlét önti rá, mind szorgoskodik, hogy káprázik a szem tőle. A kert csatatérhez hasonlít; a füst, a katlanok gőze beleolvad a kert fölött lebegő hajnali párába. Ebben a nagy gomolygásban élénkpirosan világít az üstök alatt a tűz. Mindaz, amit lát, mindaz, amit hall, olyan felfordulás, ami mégsem nevezhető csatatérnek vagy akár tűzvésznek.

Nemesünk ismét elgondolta: ezek a hatalmas édeskrumpli-halmok ezekben az óriás üstökben mind-mind kásává főnek, s őt a távoli fővárosból, Kiotóból azért utaztatták ide Curugába, a messzi Ecsizen tartományba, hogy megegye ezt a hatalmas mennyiségű kását. S ahogy újra és újra végiggondolta a történteket, egyre szomorúbbnak érezte magát. E szenvedés hatására nemesünk étvágya a felére csappant.

Egy óra elteltével az ötödik rangú nemes már a kertben ült a reggelihez Tosihitóval és apósával, Fudzsivara Arihitóval. Előtte a legmélyebb, a leghatalmasabb ezüsttál, színültig teli kásával, amely olyan volt, akár a tenger. Nemesünk előzőleg jól látta, amint majd három tucat ember hosszú konyhakést villogtatva iszonyú gyorsasággal vagdosta az édeskrumpli-gumót. Látott szakácsnőfalkákat futkosni a vágóasztal és a katlanok között, míg az utolsó krumplikocka is el nem tűnt az üstben. Szívta az üstökből felgomolygó oszlopszerű gőzt, a gőzben tekergő jellegzetes édeskrumpli és szőlőlé szagát. És mindezek után nincs benne semmi meglepő, hogy most a teli tál előtt úgy érezte, teljesen jóllakott, anélkül, hogy akár egy falatot is evett volna... Zavarában verejtékező arcát törülgette.

- Hallom, soha nem lakott jól kásával. Parancsoljon kényelmesen nekilátni szerény reggelinknek - bíztatta Fudzsivara Arihito, és az apródokkal óriás ezüsttálakban újabb kásaadagokat hozatott.

Nemesünk behunyta a szemét, szokásosnál is vörösebb orrát a hatalmas agyagcsészébe dugta, és nagy nehezen sikerült legyűrnie az óriási edény felében lévő kását.

Tosihito kegyetlen vigyorral újabb, kásával teli ezüsttálat tolt feléje:

- Az apósom is nagyon örülne... Igazán fölösleges szerénykedned.

Nemesünk kétségbeesése a végsőkig fokozódott, szó sem volt itt
szerénykedésről! Kezdettől fogva rá sem bírt nézni a kására. De nem volt menekvése: behunyt szemmel még fél csésze kását nagy nehezen beletömött magába. Képtelen volt tovább folytatni, ha még egy falatot lenyel, a torkánál az étel visszafordul, ha viszont visszautasítja a kását, menten elveszíti Tosihito és Arihito bizalmát. Nemesünk újból behunyta a szemét, magába tömte a tálban lévő kása egyharmadát. Ezek után azonban egy falatnyit sem volt képes lenyelni.

- Nem is tudom, mivel köszönjem meg ezt a nagy kedvességet! - mormogta zavarában. - Most már teljesen jól laktam. Többet nem bírok, köszönöm, tisztelettel!

Szánalmasan nézett ki, a hideg tél ellenére bajuszán, piros orra hegyén óriás verejtékcseppek csillogtak.

- Még olyan keveset ettél! Vendégünk bizonyára szerénykedik! - mondta az öreg Arihito. - Hé, szolgáim, mit tehetetlenkedtek, töltsétek színültig a tálat!

A parancsra a szolgák már indultak is, de nemesünk tiltakozón emelte föl a kezét, így próbálta elhárítani az alattvalókat. Mintha az asztal legyeit csapkodná - mondhatná a kívülálló.

- O, ugyan! Igazán nagyon jólesett! Bocsánat, de többet nem bírok!

Arihito bizonyára még folytatta volna a kínálást, de ekkor, mintha csak nemesünk segítségére sietett volna Tosihito:

- Odanézzetek! - és a szemközti épület tetejére mutatott.

Annyira váratlanul hangzott el ez a figyelmeztetés, hogy mindenki megfeledkezett a kínálgatásról, és azt nézte, ahová az úr mutatott.

Reggeli napfény táncolt a cédrusfa zsindelyes tetőn. Középütt egy róka napfürdőzött illedelmesen. Az a róka, melyet tegnapelőtt Tosihito fogott el a Szakamoto környéki mezőkön.

- Ez a szerény róka nyilván maga is szeretne a finom kásából - mondta Tosihito. - Szolgák, vigyetek neki is!

A szolgák tüstént teljesítették a parancsot. A róka nagy ívben a kertbe lendült, és lefetyelni kezdte a felszolgált kását.

Nemesünk az ízletes reggelinek örvendező rókát bámulta, és szomorú meghatódottsággal emlékezett arra az időre, amikor még nem ismerte ezt a vidéket, amikor még Kiotó vásott suhancai „rezesorrú"-nak csúfolva kikacagták, amikor egyedül, kifakult kabátban, szakadt nadrágban, a hidegtől dermedezve kószált Kiotó széles fasorain, akár a kóbor kutya. De akkor övé volt a szenvedélyes vágyakozás, a mindennél drágább, az elérhetetlen áhítása, hogy jóllakjon az édeskrumpli-kásából, ez áthatotta egész lényét, ezért érdemes volt élnie... Azután megértette, hogy az életben már soha nem eszik több édeskrumpli-kását.

Ekkor megnyugvást, boldogságot érzett; az arcára kiült izzadság is kezdett felszáradni, piros orrhegye már száraz volt. Hiába mondták, hogy jó idő van, mégiscsak Curugában voltak, ahol a hideg szél körbefújja az embert. Nemesünk orrához kapott és egy nagyot tüsszentett az ezüsttálba.