« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja
Nagy
Farkas Dudás Erika
(szül. 1960, Kishegyes, Szerbia)
haikui
Az álarcos
belépője című kötetéből
Kéziratként a szerzőtől
Sáfrány
Attila: Álarc nélkül
(Előszó Nagy Farkas Dudás Erika, Az álarcos belépője
című kötetéhez)
Nagy Farkas Dudás Erika: Az álarcos belépője : versek [2007]
Mit ér az író, ha nő? Magyar Szó - Művelődés, 2007. december 8-9.
Szerelem
Kezdetben
voltunk
mi ketten, aztán lett az
egy. Mi külön nem.
Jelenlét
1.
A
bodza ága
minden lépéssel zöldebb:
túl leszünk rajta.
2.
Némaság,
hol éj
ural tájat, késő nyár vonz
mellé idegent.
3.
Játssz
felhőimmel,
emeld magad nyár fölé,
óvjon hűvösöm.
4.
A
gáton ketten,
jobbról a város dagad,
balról a folyó.
5.
Négy
bagoly köröz,
hagy kertet, korhadékot,
üresség az ősz.
6.
Ölig
ér, állig.
Tavaszi áradás hor-
daléka leszek.
7.
Zöld,
mint a búza,
kéken borul fölénk is.
Ne kiálts értem!
8.
Csokorba
szedve,
már öregen. Tavasszal
kihull a kézből.
9.
Miattad
add meg,
ásott halmok sora ne
jelentse vesztünk.
10.
Egy-egy
elmarad,
a hegyre kevés ér fel.
Szól. Visszhangtalan.
11.
Dombok
és lankák,
folyó. Völgybehordó szél
templomromot bont.
17.
Önmagába
zárt.
Pusztulunk vele. Sehol,
akik voltunk rég.
18.
Virul.
Zöldön túl.
Hervadtak leszünk mi is.
Réztábla, babér.
19.
Aki
tud, hallgat.
Néma se volt még ennyi,
csírátlan talaj.
21.
Ki
előbb jár az
őszben, ki később ébred
tavaszra, nyárra.
22.
Mi
vagyunk. Ősök
kedve áramlik ágaink
között. Várunk.
23.
Nap-útra
tért szív
fénybe halt, kereste a
jövő árnyait.
24.
Gyöngyként
peregnek
a percek, csak legyintek,
szépségük fakó.
25.
Nézd,
tótükör, mi
tavaszt többszöröz, és le-
húz a magányhoz.
26.
Látom
a szemed,
és benne ezer piros
tulipánlángot.
27.
Hírmondója
vagy,
ha borús is most, ez az!
Mégis a tavasz.
28.
Fehérben
a fák,
a szó helyett virágok.
Ágakon a csend.
29.
Fáradt
bohócom
az aranyló napba tért,
fény lett a mosoly.
30.
Buborék
lettél,
ködbe vesző csúcson. Épp
elég ok sírni.
31.
A
kép elring a
tájban, ébred mi holt volt:
zöldje emeli.
32.
Szirom
suhan rég-
múltam egén: áthullna
jelenembe is.
33.
Hegyet
ölelő
karjaim legyenek, hogy
léphessek felé.
34.
Láng,
majd csak parázs,
ha túléli az égést,
cseppek özönét.
35.
Még
nézhetném, de
veszik, a látóhatár
magába rejti.
36.
Híd
ívén a nap-
fény, és rajta madár. Csak
a híd múlandó.
37.
Visszatért
madár
kering volt-otthon felett.
Lélekfosztottan.
38.
Majd
jövök, ha kell,
ígérte, és rebbent a
szeme sötétje.
39.
A
föld behorpadt,
visszaadta tükörként
öreg arcomat.
40.
Nem
kép az egész,
csak pont, örök áradat,
áttetszik rajtam.
41.
Áll
és feketül,
gyökere mélységig ér,
felhőkből hajol.
42.
Tükrömben
ami
a csend hangja, az nem a
hangok hiánya.
43.
Sehol
egy másik,
a közel és messze mind
velem van teli.
44.
Nézem
a követ,
te és én vagyunk ketten,
ébredő sziget.
45.
Hangoló
rigó
az akácfacsúcson, én
vagyok az ének.
(test
nélkül)
Forrás, 39. évfolyam, 2007. 11. szám, 48-49. oldal
Az
álom sötét
egén fehér ruhás én,
suhanó lélek.
Ismerem
mását,
bennem ébred a fényre,
de sok év kell még
addig,
hogy léte
befedje a szabadon
szállót egészen.
Az öreg háznál
Lomtalanítunk,
fazék alja tépi föl
a kukacfészket.
A fazekat még
nagyapánk tette le az
ól mögé régen.
A
mohás földből
kereken néz az égre,
a nap nem érte rés.
Kukacok
bújnak
vissza a mélybe, ahol
az árnyék örök.
Sebet
simogat
a fény. Ásít az időn
támadt kerekség.
Részeg
éneket
hoz valahonnét felénk
a földszagú szél.
Csábító
(Bogdán
József: Szeder indája)
Ahogy
a verset
súgja forró szája és
az szívedhez ér,
asszonyok
vágya
sodorhat így el, mint a
nem várt szenvedély.
Élt 45 évet
Kérdezi
a nő,
csontbőr teste mit ér,
kell-e még tőle,
mielőtt
végleg
a hideg, vakszemű éj
vonja ölére.