« https://haiku.hu, a Terebess Online https://terebess.hu különlapja
Rabindranath
Tagore (1861-1941)
[magyar átírás: Rabíndranáth Thákur]
HAIKU SZENTENCIÁI
Fireflies,
1926
Rabindranath Tagore (Kalkutta, 1861. máj. 7. – Kalkutta, 1941. aug. 7.) Nobel-díjas bengáli író, költő, filozófus. Európai körútja alkalmával Bécsben megbetegedett. Korányi Sándor orvos személyesen kísérte Balatonfüredre. 1926. november 1-jén érkezett a szanatóriumba, ahol visszanyerte egészségét és gyógyultan távozott. Ennek emlékére fát ültetett a parkban. A gyógyulás emlékére c. verse Tábori Kornél fordításában olvasható a hársfa előtt:
Ha
nem vagyok többé a földön, ó fám –
Susogtasd tavasszal megújuló leveleidet
Az erre vándorlók fölött:
A költő szeretett, míg élt.
Rabíndranáth Tagore megérkezésekor a Gellért Szálló előtt, 1926 (Tolnai Világlapja)
A füredi szanatórium vendégkönyvébe Tagore az alábbi sorokat jegyezte be :
„Majdnem
az egész világot bejártam, de az égnek és a víznek ezt a csodálatos szépségét,
amely Balatonfüreden, a vízparton gyönyörködtet, sehol megragadóbbnak nem láttam.
Noha október legvége: kiülhettem a szelíd, napfényes erkélyre és itt a szabadban
dolgozhattam óraszámra. Balatonfüred szénsavas füdője pedig visszaadta egészségemet,
munkakedvemet és egészen megszüntette a kimerültségemet.
Magyarországról őszintén
szólva, világszerte nagyon keveset tudnak és aki nem is álmodott ilyen értékeiről,
csak az tudja megítélni, hogy milyen reveláció volt számomra a Balaton tündéri
látványa." (Tábori Kornél fordítása)
1956-ban indiai kulturális küldöttség bronzból készült mellszobrot, Rasithan Kashar alkotását adta át a városnak, amelyet a fa előtt állítottak fel. A part menti sétány 1957 óta viseli Tagore nevét.
Tagore 1916-ban Japánban
Tagore ekkor, 1926-ban fejezte be Balatonfüreden azt a 256 rövid versből álló, haikukra emlékeztető versgyűjteményét, amely a Lékhan, szó szerint „(Toll)vonások" címet viseli, és amely angolul Fireflies néven vált ismertté. A haiku nem volt ismeretlen számára, hiszen többször járt Japánban és a század elején fordított már japán haikukat bengáli nyelvre. Korábban is írt haiku szentenciákat: Stray Birds, 1916 (Eltévedt madarak, Bartos Zoltán fordítása, 1921, Kóválygó madarak, Terebess Gábor fordítása, 2002).
Wojtilla Gyula így elemzi a hasomás kiadás 1927-ben, Sántinikétanban megjelent címlapját:
A
bengáli kézírásos belső címlapon a költő neve, a cím (Lékhan) és Budapest
neve szerepel, egy dátummal, 26 kárttik 1333 = 1926. november 11. Van itt még
egy bengáli előszó, és négy sor angolul, amely így szól: „A következő oldalakon
található sorok Kínában és Japánban veszik eredetüket, ahol a szerzőt arra kérték,
hogy legyezőkre és selyemdarabokra írjon", és alatta Balatonfüred neve
és egy időpont, 1926. november 7.
A bengáli előszó ennél részletesebb felvilágosítással
szolgál:
„Ezek az írások Kínában és Japánban vették kezdetüket. Különféle emberek kérésére születtek, hogy valamit írjak nekik legyezőre, papírra, zsebkendőre. Később hazámban és más országokban hasonló ösztönzést kaptam. Ily módon gyűltek egybe ezek a kis írások. Fő értékük abban áll, hogy kézírásom a személyiségemet jellemzi. Ez persze nem csupán a kézírás kapcsán ragadható meg, hanem a gyorsan papírra vetett gondolatokból is. A nyomtatott betűkben elvész az az erő, amelyet a személyiséghez való kapcsolódás jelent, ebben az esetben az ilyen jellegű írások súlyukat vesztik és hatástalanokká válnak, miként a kínai lámpácska, ha fényét kioltották.
Amikor tudomásomra jutott, hogy Németországban lehetőség van arra, hogy egy kéziratot kinyomtassanak, irataim nyomdába kerültek.
Figyelmetlenség miatt áthúzások és hibák is csúsztak bele, de az ilyen hibákban is megmaradtak személyiségem nyomai."
Elmondható tehát, hogy a nyomdai klisék Berlinben készültek, a kiadás helye azonban Sántinikétan. A kézirat Balatonfüreden íródott, de a kötetet Tagore Budapesten zárta le.
Tagore az efféle rövid versekről így ír: „Nekem gyakran úgy tűnt, hogy jobb rövid verseket írnom, mint hosszúakat, ezekben a versekben az érett gondolat tömörebben fogalmazódik meg."
Valamint a japán hatásról: „A japánok képesek látni a nagyot a kicsiben, ugyanis született művészek. Nem yardokban és lábakban mérik a szépséget."
Lipták Gábor írja:
„Tagore elmondotta a Balatoni Szemle névtelen krónikásának, hogy európai tartózkodása alatt sehol sem dolgozott annyit, mint Balatonfüreden. Állítólag itt fejezte be egyik könyvét, a Fireflies-t, mely kétszázötven rövid versből áll. Úgy mondják, javítás nélkül, ezüstös lemezekre írta verseit, melyeket külön e célra készített dobozokban küldtek el kiadójának Berlinbe. Azok közül, akik a költőt személyesen ismerték, az egyik elmondotta azt is, hogy rubinttollal írta verseit az ezüstös lemezekre. A verseket azután ezekről a vegyszerekkel preparált lemezekről sokszorosították. Bengáli nyelven írta költeményeit, amelyeket maga fordított le angolra."
Hasonmás oldalak Tagore kézirataiból
Kőszegi Lajos: Tagore imái
In: Gyémántfűrész-szútra. Comitatus, Veszprém, 2000, 154-157. oldal
MÉCSBOGARAK
Terebess Gábor fordításai
Modern
nyugati haiku, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2005, 75-76. oldal
A
pillangó pillanatokban él,
nem években,
ezért van ideje.
Lusta
örömmel
heverő tollak a porban –
egük elfeledték.
Isten
várja szeretetből épülő templomát,
de az ember követ hord.
Feloldozás
a talaj kötelékéből,
a fának nem szabadulás.
A
föld éghez szóló szavai
a fák.
Minden
szirmát
levetkőzte a virág,
hogy meglelje gyümölcsét.
A
levelek közt
pislákoló fénybogarak
meglepik a csillagokat.
.oOo.
SZENTJÁNOSBOGARAK
Várhegyi Miklós fordításai
Rabindranath Tagore: Szentjánosbogarak, [összeáll. Várhegyi Miklós, Kőszegi Lajos].
(Pannon Panteon 3.), Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság (VMMIg), 1991, 91-108. oldal
A
föld álmai emelte mennyországnak
őrzi határtalan ürességét
az ég.
A
tél ajtajában a tavasz tétovázik,
de kiszaladva hozzá meggondolatlanul,
a virágot végzete utoléri.
Isten
világát folyton megújítja a halál,
egy titánét önnön létezése mindig megsemmisíti.
A
győzedelmes terror romjainál építik
homokvárukat a gyermekek.
Szigorú
tekintetét a büszkeség kövekbe vési,
a szeretet virágokban rejti el.
A
szenvtelen jótékonyság
sérti a nyelv ízlését,
csak a gyomor szükségén
könyörül.
A
harmatcsepp pici glóbuszában
ismeri a Napot.
Napfényként
hadd vegyen körül szerelmem,
és szabadítson fel fénnyel árasztva el.
Nem
tud az ég csillagairól
a szentjánosbogár, amíg a porban kutat.
Fáiban
lobban lángra a föld áldozati tüze,
szikráit virágokként szórva szét.
A
hegyek a föld néma fohásza
az elérhetetlenhez.
Billegnek
papírhajóim, elúsznak
tétlen óráim terhével.
A
nappal szenvedése,
amit saját ragyogása tompít,
lángol éjjel a csillagok
között.
A
levelek a csend sűrűje,
szavai körben a virágok.
Megkurtítja
az igazságot az alázatos ecset
a vászon kedvéért, ami szűkre szabott.
Míg
Isten a szeretet templomára vár,
az ember köveket cipel.
Köszönetet
várnak az üres fészekért,
mert kalitkájuk biztonságos és formás.
Vihart
támasztva próbálja elérni,
hogy elfújja a lángot a szél.
Ugyanaz
a Nap új tájakon születik meg újra
végtelen hajnalok gyűrűjében.
Virágom,
ne keresd mennyországodat
egy bolond gomblyukában!
Közelebb
jött hozzám reggel az, aki távol volt,
és még közelebb jött,
mikor eltüntette
az éj.
A
templom szent homályából
kiszaladnak a gyermekek lekuporodni a porba.
Isten nézi őket, ahogy játszanak,
és a papról megfeledkezik.
Buzgón
sepri saját szemetét a béke:
vihar ez.
Majd
szétveti a gőg a buborékot:
a tenger valóságában kételkedik,
kacagásba
tör ki, és szétpukkan az űrbe.
Mestere
leheletére vár a síp,
sípját megkeresni indul a Mester.
A
csillagokat a nappal
kíváncsiságának vakító fényével
tünteti el.
Isten
küzdelmére méltatott,
amikor ellene szegültem,
amikor közönybe merültem,
rólam tudomást sem vett.
Kacag
a halál, midőn eltúlozzuk
a halott érdemeit,
vagyonát többel gyarapítjuk
így,
mint megérdemelné.
Az
éj sötétje, mint a gyötrelem,
oly néma,
és a hajnali sötét, mint a békesség,
oly csendes.
Ősi
fáival az Anya
végtelen ámulattal
mutat az égre.
Egyedül
a pillanat kedvéért hinti szét,
nem a jövő gyümölcsei miatt,
a virágok
szirmait a tavasz.
Szomorkodnak
felhőim a sötétben,
elfelejtik, hogy a napfényt
maguk rejtették el.
A
hatalom ügyetlensége elrontja a kulcsot,
majd csákányt ragad.
Isten
nem szolgáját látja szívesen bennem,
hanem önmagát, aki mindeneket szolgál.
Bátorítani
kívánván egy félénk lámpát,
a nagy éj felragyogtatja minden csillagát.
Egüket
feledték
a porban fekvő tollak.
Látomásaim
szentjánosbogarak,
az eleven fény táncoló pontjai,
felcsillannak a sötétben.
A
világ leginkább jóakarói
önzetlen zsarnokságától szenved.
A
halál szelleme egy, sok az életé,
ha Isten halott, a vallás az egyhez illő.
A
kép: a fény emléke,
melyet az árnyék őriz.
A
haszon a jóságot kigúnyolja,
mikor gyümölcsöző a jó.
A
felhő minden aranyát odaadja
a lenyugvó Napnak,
s a felkelő Holdat
csak halvány mosollyal fogadja.
Az
első kinyílott virág e földön
csábított arra, hogy énekeljek.
Szívesen
időzik határain az igaz,
mert a széppel ott találkozik.
Fám
árnyéka mindazé, ki erre jár,
gyümölcse az egyetlené, akire várok.
A
nappal összhangját az éji sötéttel
a hajnali köd széttöri.
Isten
becsül engem, mikor dolgozom,
szeret, mikor énekelek.
Elhervad
a tarka virág, a hajnal,
és megjelenik a Nap,
az egyszerű fehér fény
gyümölcse.
Látható
legyőzetése a ködtől
nem rendíti meg a hegyet.
Az
ember felfedezi gazdagságát,
mikor ajándékaiért Isten eljön hozzá.
Hasztalan
követi a part sóhaja
a szelet, ami sietteti a hajót
át a tengeren.
A
napok színes buborékok,
tovalebegnek felszínén
a feneketlen éjnek.
Aki
a virágot egésznek látja,
a tövist az jegyezze meg.
Isten
a csillagok között várja,
hogy meggyújtsa lámpáit az ember.
Engem
lásson meg szerelmed,
át még a közelségen is.
Az
emlékeit vesztett fájdalom
néma, sötét órákhoz hasonló,
melyekben nincs
madárdal,
csak tücsökciripelés.
A
valódi vég nem a határok elérése,
hanem a teljesedés, ami határtalan.
Mélyének
sötétjéből a tó
költeményeit liliomként küldi fel,
és a Nap azt mondja:
jók.
A
féreg különösnek és nevetségesnek tartja,
hogy könyveit az ember nem falja
föl.
A
csillagok néma sokaságától
olyan elhagyatott az éj.
Későn
keltél, növekvő Holdam,
de virraszt fülemülém, hogy üdvözölhessen.
A
fa gyönyörű árnyékát szerelemmel nézi,
egyek ők, s nem ölelheti soha.
Dalomban
megérintem Istent,
ahogy a távoli hegy vízesése érinti meg
a tengert.
A
csendes éjszakában
hallom a reggel kóbor reményeit,
amint szomorúan visszatérnek,
kopogtatnak szívemen.
A
gyenge is lehet félelmetes,
mikor őrjöngve próbál erősnek látszani.
A
mennynek ajánlja szépségét a lótusz,
a fű szolgálatait a földnek.
Felszabadítása
a talaj fogságából
nem szabadság a fának.
A
rózsában egy tövise miatt piruló
bocsánatkérésnél
sokkal többet láss!
Formával
az Anyag, összhanggal az Erkölcs,
a Személy értelemmel telt.
Hieroglifákat
rajzol virágokkal a porba,
majd eltörli és elfelejti
a gyermek április.
Elfátyolozott
menyasszony a homály,
csendben várja a tévelygő fényt,
hogy keblére
visszatérjen.
Bocsássa
meg az est a nap tévedéseit,
békéjét így teremtse meg.
A
füvön egy harmatcseppben határát keresi
az eget betöltő fény.
Az
Emlékezet, e papnő,
megöli a jelent,
és felajánlja a halott múlt
síremlékére szívét.
Isten
ugyanolyan mosollyal nézi
a szentjánosbogár egyetlen éjszakáját,
mint
egy csillag korszaknyi éjszakáit.
A
szerelem megbocsátásával büntet,
a sértett szépség szörnyű hallgatásával.
Erdők,
felhői a földnek,
az égre tárják némaságukat,
és zengő zivatarban
lejönnek fentről a felhők.
Az
istenek a mennyre unva az embert
megirigyelik.
Parázslik
a hajnali csillag:
az induló éj csókja
a reggel csukott szemén.
A gyümölcsre sóvárgó virága észrevétlen.
.oOo.
Kőszegi Lajos: Tagore imái
In: Gyémántfűrész-szútra, Comitatus Könyv- és Lapkiadó, Veszprém, 2000, 72-73. oldal
KORÁNYI. „Nem tud az ég csillagairól a szentjánosbogár, amíg a porban kutat.” Rabindranath Tagoréban érett e sor, amikor Balatonfüredre utazott. Fáradt volt és megtört. S annyira kimerült, mint aki egész életében a porban kutatott és tekintetét egyszer sem emelte az égre. Túl volt jón és rosszon: volt már ünnepelt kamaszköltő, folyóirat-alapító, drámaszerző, angol iskolák diákja, feleségét és kislányát elvesztő férj-apa, Nobel-díjas ünnepelt világhíresség, királyok és államfők díszvendége, iskolaalapító, szerzetes pap, egyetemi professzor, békességet kereső költő, aki az angol lovagi címet visszaadta. Az első világháború után, távol Európától, bejárta a messzi Kínát és Japánt, mint egy zarándok. Nyugat bestiális harsánysága után jó volt találkozni a selyemre és legyezőkre festett évezredes jelekkel, a nyugalom, a bölcsesség titkos és törékeny jeleivel. Tagoréban ami kész volt, az a szútra-töredékesség, és amivel találkozott, az a haikuvillámfényesség.
Karmája, kikerülhetetlen sorsa ismét Európába sodorja, egy hosszú és kimerítő és valószínűleg teljesen hiábavaló előadó körútra. Elhozni a hódító Nyugatnak Kelet világosságát, átadni a lelki harmónia és tökéletes bölcsesség kincsét − az upanisadokat, egyesíteni Nyugatot és Keletet, a tudást és nem-tudást, az okos tevékenységet és a kimeríthetetlen nyugalmat, a „tűzből kipattanó sok ezernyi szikrát... az egyetlen tűzanyával” (Mundaka upanisad). Azonban Tagore Bécsben rosszul lesz. Egy európai szállodai íróasztal előtt gubbasztva szorongó érzés fogta el. Minden hiába. Elég volt. Hazamenni, el innen, teljesen hiábavaló a porban kutatni. A beteg költőt a híres bécsi klinikusok megvizsgálják, szerencsére ott van közöttük Korányi Sándor, aki a további utazásoktól gyengéden eltiltja és a leghatározottabban Balatonfüredre kíséri. Pihenni kell. Az üldögéléshez jó lesz a napsütötte füredi erkély és a sétány padjai, a sétához a park süppedő avarszőnyege, a frissüléshez a pezsgő szénsavas fürdő. Tagore egyik poggyászában ott lapul a berlini könyvkiadó ajándéka: ezüstlemezek és egy rubinhegyű karctoll. Talán dolgozhat, talán ismét írhat.
NÁHUM. Amikor Tagore a Balaton partjára érkezik, akkor tetőzik Európában a hindu és buddhista szellem hatásának második nagy hulláma. Az első Nagy Sándor hódításainak idején történt, amely az európai középkorra csaknem nyomtalanul eltűnt. A második hullám a 18. század végén indult és ma is tart. Ebben a második hullámban, kezdetben a keleti szellem félreértése termékenyítette meg az európai gondolkodást. Schopenhauer, aki kezdetleges perzsa-latin fordításban olvashatta az upanisadokat, így kiáltott: „a legnagyobb emberi megismerés és bölcsesség gyümölcse”. Tolsztoj a hinduizmusban a kereszténység ősforrását vélte feltalálni. A keleti tanítások alapján alakította ki Blavatsky a teozófiát, Rudolf Steiner az antropozófiát. Ennek a második hullámnak egyik kiemelkedő alakja: Tagore. Költőként érkezik az álruhás pap. A háború után, a keresztény tudatában megrendült európai ember számára költői nyelvű, több évezredes, szilárd alapú és teljesen világos filozófiát nyújtottak művei. Optimizmus, világosság, derű és megértő-elfogadó etika, szelídség és lágyság, szegénység és egyenesség, erőszakmentesség és antinacionalizmus, életszeretet − csupa európai álom. Tagore a lehető legegyszerűbben megszólította az európai embert, a hódítót a szellem erejével meghódította. Az upanisadok papja az ószövetségi Náhum próféta egyenességével mutatott Európára: „a Nyugat erkölcsi természetét szisztematikusan elkövesítette, hogy olyan alapokra tegyen szert, amelyeken ezek az absztrakt szörnyek tevékenységüket a legnagyobb mértékben fejthessék ki”. Amikor a Balaton zöldeskék csöndjében, az őszi lebegésben üldögélt a parton, az élet, az egész kavargó világ a víztükörben egy pillanatra kisimult − még bízott abban, hogy a millió szenvedést hozó földi hatalmak mindenünnen visszavonulnak és jön valami más, amit még sohasem próbáltunk ki. Ott ült a vízparton, olyan volt, mint apja, a bölcs és szent brahman, aki egyszer a Gangesz folyón csónakázva mély meditációba merült és nyolc órán át mozdulatlanul meredt a láthatatlanba. Tagore is így ült a füredi sétány padján, kicsiny fények játszottak a vízen.
SZENTJÁNOSBOGARAK. „Látomásaim szentjánosbogarak, az eleven fény táncoló pontjai, felcsillannak a sötétben.” − ez volt az első sor, amit karcolni kezdett ezüstlemezre rubintollal, bengáliul és angolul. A füredi keletkezésű Szentjánosbogarak (Fireflys) kettő-három soros, rövid, meditációs mondatok. Jellemző rájuk a szútratömörség és haikufényesség. Tagore Kínában és Japánban kezdett hasonlókat írni legyezőre, kendőre, könyvekbe − kérésre. Ezeket elevenítette föl és írt hozzájuk újakat. A füredi Szentjánosbogarak azonban nem haikuk és nem szútrák. Apró lángocskák, mint mikor tüzet rakunk az éjszakában és szikráklelkek röpködnek és mi dudorászunk. A lángok a mi belső világunk szimbólumai, élnek és fölfelé röppennek. A lélekszikrák nem távoli álmokban remegő csillagok, hanem eleven lények - szentjánosbogarak, felvillannak a sötétben. A füredi sorok: kicsi imák, amiket magunkban mormolunk a balatoni éjben: „Mélyének sötétjéből a tó költeményeit liliomként küldi fel, és a Nap azt mondja: jók.”
OSHO. Babits Assisi Szent Ferenchez hasonlította, Baktay Ervin pedig Angelus Silesiusszal mérte a keleti prófétát. Tagore hite abban áll, hogy Isten (Brahma) és ember között az én és te különbsége megszűnik, a divináció itt és most azonnal lehetséges: Isten emberré, az ember Istenné válhat. Ez volna a Szent János-i szellem (pneuma) megvalósulása. Isten azonban nem jön. Tagore próféciája lassan vagy hamar beérik: „A század utolsó napja alámerül Nyugat vérvörös felhőiben és a gyűlölet forgószelében.” Mindannyian kicsiny lángok vagy szikrák vagyunk. Képesek arra, hogy lángba borítsuk a földet. Azt mondja Tagore a Balaton csillámló tükréről másolt imájában: „Isten ugyanolyan mosollyal nézi a szentjánosbogár egyetlen éjszakáját, mint egy csillag korszaknyi éjszakáját.”
Osho mondja, hogy Tagore hatezer verset írt, és mindegyik gyönyörű. De amikor haldokolt sírva kérte Istent: „Azt a dalt, amit el akartam énekelni, még nem énekeltem el...” Egy öreg barátja, aki az ágya mellett állt, azt mondta: „Mit beszélsz? Hát bolond vagy? Hatezer dalt énekeltél. Európában Shelley-t tartják az egyik legnagyobb költőnek. İ csak kétezer dalt énekelt el. Te háromszor lekörözted őt. Boldognak és elégedettnek kellene lenned!” Rabindranath kinyitotta könnyel telt szemét és azt mondta: „Nem vagyok az. Igen, hatezer dalt elénekeltem, de te nem tudod ennek a belső történetét. A belső története az, hogy én csak egy dalt akartam elénekelni! De mert sosem sikerült... megpróbáltam egyszer, nem sikerült; megpróbáltam újra, nem sikerült. Hatezerszer nem sikerült. Azok mind csak próbálkozások voltak a valódi dalra, és én egyáltalán nem vagyok megelégedve egyikkel sem. Az, amit el akartam énekelni, elénekeletlen maradt.” Rabindranath utolsó imája ez volt: „Küldj engem vissza. Ne feledd, én nem vagyok tökéletes. Küldj vissza. Olyan csodálatos volt a te világod és olyan becses életet adtál nekem. Még nem akarok eltűnni: még nem énekeltem el minden dalomat, még sok képet kell festenem, még sok minden van a szívemben, aminek ki kell virágoznia. Küldj engem vissza, még nem vagyok tökéletes! Küldj vissza.”
